„Gyárat vissza nem adunk!”

(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)

Ismét katonák a kormányban

Otthon üzenet vár.

— Már háromszor keresett az elnöki palota sajtóhivatala — mondja feleségem. — Allende sajtótitkára, aki úgy tudta, hogy már reggel visszaérkezik a menetoszlop, közölte: déli egy órakor esketik fel az új kormányt.

A sok kormányválság miatt már annyi beiktatási ceremónia volt, hogy egyesek közülük előre mormolják az esketési formulákat.

„Prats tábornok! Esküszöl, hogy hűen megtartod az alkotmány előírásait?” — hangzik ezúttal is Allende kérdése.

„Esküszöm!” — ígéri a chilei hadsereg főparancsnoka.

Fölcsattanó taps fogadja az új kormány első egyenruhás miniszterének ünnepélyes kötelezettségvállalását, majd még háromszor zúg föl a meghívott vendégek helyeslő tapsa, amikor a légierők, a haditengerészet és a rendőri erők főparancsnoka is esküt tesz.

Újra katonák kerültek tehát Chile kormányába, a kormányalakítási szertartást kísérő ünneplés az előlegezett bizalom kifejeződése. Mindenki emlékszik még arra, hogy 1972 októberében a kormány a fegyvernemek főparancsnokainak bevonásával vetett véget a jobboldali sztrájkmozgalomnak, amely a Népi Egység megbuktatását tűzte ki célul.

Allende beszéde a kormányalakításkor derűlátást sugároz. Ez a nemzeti biztonság kormánya lesz — mondja —, és feladata az alkotmányos rend és nyugalom helyreállítása, a terrorizmus letörése, valamint annak biztosítása, hogy Chilében mindenki békés körülmények között folytathassa alkotó és termelő munkáját. „Ez az utolsó lehetőség a polgárháború elhárítására” — nyilatkoztatja ki nyomatékosan a chilei elnök.

Miután a kormányalakításról szóló tudósítást a mesterséges holdon át létesített telexkapcsolattal eljuttatom a Népszabadság szerkesztőségébe, az El Siglo székházába sietek. Az elvtársak azonban csak fölényesen legyintenek, amikor a Délen tett utam tapasztalatairól számolok be nekik. Másutt is vannak az országban jobboldali főtisztek, akik azon mesterkednek, hogy a népet szembefordítsák a hadsereg egészével s így zavart keltsenek. A nemzeti biztonság kormányának megteremtése különben is most új helyzetet teremtett.

„Végső határidők”

— Nem is tudja elképzelni — figyelmeztet egyik chilei kollégám —, milyen nehéz volt ezt a kabinetet létrehozni. A Népi Egység pártjain belül jelentős erők bizalmatlanok a június 29-i puccskísérlet és az azt követő különös jelenségek láttán. Néhány napja például Carlos Altamiranót, a szocialista párt főtitkárát a valparaísói pártszervezet pánikszerű gyorsasággal a kikötővárosba hívta. Negyven tengerésszel hozták őt össze. Olyan katonákkal, akik hadihajókon teljesítenek szolgálatot. Elmondták neki, hogy tisztjeik a kormány elleni lázadásra készülnek, és augusztus 5-re vagy 6-ra tervezik akciójukat. Az volt a terv, hogy hadihajók lőni kezdik a rendőrfőnökség és más kormányszervek épületeit, majd a tengerészgyalogosok összpontosított támadással elfoglalják Valparaísót, ahonnan az országos puccsot elindítják majd. Altamirano az összeesküvők terveit azonnal Allende tudomására hozta, aki viszont kérdőre vonta a tábornoki kart, amely hűségéről biztosította. Viszont a haditengerészet felbőszült vezetői „lázadási kísérlet” címén letartóztatták és kegyetlenül megkínoztatták azt a negyven tengerészt, aki leleplezte puccsista terveiket.

— Nehéz, nagyon nehéz volt ezek után megegyezésre jutni a Népi Egység pártjainak tanácskozásain — veszi át a szót egy másik elvtárs. — Allende elnök és Corvalán elvtárs azonban meggyőző módon bizonyította be, hogy az alkotmányos rendet csakis a három fegyvernem és a rendőri erők vezetőinek aktív közreműködésével lehet megvédeni, és csakis az ő segítségükkel lehet megindítani az ország gazdasági vérkeringését a jobboldali erőkkel szemben. Ennek érdekében egyezkedni kell mindazokkal a józanabb ellenzéki erőkkel, melyek szintén el akarják hárítani a pusztító polgárháborút. Ezután a nemzetgazdaság megszilárdításával meg lehet javítani az életszínvonalat, és el lehet érni, hogy 1976-ban, az esedékes új elnökválasztáson a Népi Egység jelöltje megkapja a szavazatoknak több mint ötven százalékát. Ha pedig már eddig sikeresen eljutottak, akkor föl lehet majd oszlatni a jobboldali többségű parlamentet, népszavazással el lehet fogadtatni az új, szocialista fejlődésnek megfelelő alkotmányt, majd az új parlamenti választások után a Népi Egységé lehet a többség a törvényhozásban is. Így már semmi akadálya sem lesz annak, hogy az ország a legkisebb véráldozatokkal járó alkotmányos úton kibontakoztassa a szocializmus felé tartó forradalmi folyamatot.

— Persze — teszi hozzá kollégám — meg kellett küzdeni a hadsereg egyes tábornokaival is, akik kifogásolták, hogy több száz üzem az alkotmány előírásaival ellentétben a munkások megszállása alatt maradt a június 29-i államcsínykísérlet után. Újabb biztosítékot követeltek a Népi Egységtől arra, hogy nem szervez a három fegyvernem egységeivel párhuzamos hadsereget a munkások soraiból.

Az új kormány első fölhívása a sztrájkolókhoz szól. Vasárnap este hat óráig kapnak „végső határidőt” a munka felvételére. Már este kilenc óra is elmúlt, de még semmi jele sincs annak, hogy megkezdenék a szállításokat. A Corporación elnevezésű baloldali rádió éjféli híreiben így magyarázkodik: „Talán nem volt éppen a legszerencsésebb vasárnap estére tenni a végső határidőt. Hétfőn reggel majd biztosan elindulnak a teherautók.” Eltelik azonban a szerda is, és újabb meg újabb „végső határidőket” adnak a magánfuvarozóknak.

Veres incidens

Csütörtökön reggel telefonálnak a szállításügyi minisztériumból, amelynek élén Ruíz tábornok, a légierők főparancsnoka áll, és közlik: jöjjek azonnal, ha jelen akarok lenni a magánfuvarozók teherautóinak tömeges lefoglalásánál és munkába állításánál. Faivovich miniszterhelyettes, aki volt már bányaügyi kormánybiztos és Santiago rendőrfőnöke is, vezeti a rohamrendőrökkel megrakott páncélozott járművekből, a kormányhivatalnokokat, hivatásos gépkocsivezetőket és laptudósítókat szállító teherautókból összeállított menetoszlopot.

A konvoj ezúttal észak felé indul. Nem kell sokat haladnunk a pánamerikai országúton. Akárcsak néhány napja, amikor dél felől közeledtem Santiagóhoz, most is barikád zárja el további utunkat.

A sztrájkolok odagörgetett sziklákkal, égő fahasábokkal és benzinnel leöntött, majd meggyújtott autógumikkal zárták el az országutat, és az egész környéken orrfacsaró bűz terjeng. Amikor a rohamrendőrök szétrombolják a barikádokat, kőzápor zúdul rájuk a másik oldalról. Elegendő azonban néhány könnygázgránát, és máris akadálytalanul haladhatunk tovább. Két kilométert sem megyünk, amikor megérkezünk a magánfuvarozók országút menti sztrájkközpontjához.

A bekötő út és az egész környék egyetlen hatalmas, mély sártenger. A sztrájkolok, hogy megakadályozzák teherautóik lefoglalását és elszállítását, fölrobbantották a közeli, öntözésre használt kisebb vízduzzasztó gátjait. A latyakos területen lefektetett deszkapallók csak a gyalogos belépést teszik lehetővé.

Faivovich miniszterhelyettes azonban nyilván már tudott erről, mert amíg a sztrájkolok vezetőivel alkudozik, megjelennek az útépítő munkások sóder- és fagerenda-szállítmányokkal, s azonnal munkához látnak. A szocialista párti miniszterhelyettes egy negyedórát ad a sztrájkolóknak, hogy fölvegyék a munkát. Utána — mint határozottan kijelenti — elkobozzák a teherautókat. Sőt — teszi hozzá — az államilag igénybe vett kamionokat soha nem adják vissza többé tulajdonosaiknak.

A negyedóra elteltével, és miután a géppisztolyos rendőrök behatoltak a táborba, a sztrájkolok már használhatatlanná tették teherautóikat. A motorokból fontos alkatrészeket távolítottak el, több kocsinak a kerekei is hiányoznak. Egy elkésett tulajdonos, aki egy leszerelt autókereket gurít, egy pillanatra megáll, hogy gúnyosan szamárfület mutasson a karhatalmi erőknek. A felbőszült rendőrök azonnal letartóztatják. Ez szinte jeladás arra, hogy a sztrájkolok vasdorongokkal, láncokat forgatva fejük fölött a rendőrökre támadjanak. Megkísérlik, hogy egy rendőrőrmester és egy tizedes kezéből kicsavarják a géppisztolyt, miközben valahonnan néhány lövés is eldördül a Faivovich vezette csoportra és a gépkocsivezetőkre, akiknek a lefoglalt teherautókat kellett volna Santiagóba vinniük. Általános lövöldözés kezdődik, s mire vége lesz, két teherautó-tulajdonos fekszik holtan a mezőn, valamint több fuvarozó és rendőr sebesül meg.

A kormány katonaságot vezényel ki a tábor átkutatására. Fegyvert azonban sajátságos módon nem találnak. A katonai egységek ahelyett, hogy elkoboznák a teherautókat, megegyeznek a sztrájkvezérekkel, hogy vegyes őrségeket alakítanak velük a „kamionok megvédésére”. A jobboldali sajtó és rádió hisztérikusan „ártatlan chileiek lemészárlásáról” terjeszt elferdített történeteket, és kikényszeríti Faivovich menesztését.

Őrségváltás a kormányban

Ruíz tábornok viszont minden előzetes bejelentés nélkül otthagyja minisztériumát és visszaveszi a légierők főparancsnoki tisztét, majd kapcsolatot keres a haditengerészet vezetőivel államcsíny kirobbantására.

Allende villámgyorsan közbelép: a tábornokot nyugállományba helyezteti. A hadsereg jobboldali tisztjeinek feleségei Prats tábornok lakása elé vonulnak, és követelik lemondását. A rendőrök hiába oszlatják szét őket könnygázgránátokkal és vízágyúkkal, a chilei hadsereg főparancsnoka lemond, és nyugdíjazását kéri. Azt hiszi ugyanis, hogy ha önként félreáll, akkor még meg lehet menteni a három fegyvernem egységét az alkotmányosság alapján, és el lehet kerülni, hogy a jobboldal ürügyet találjon a Népi Egység elleni föllépésre. Prats utóda, Pinochet tábornok ugyan „feltétlen hűségéről” biztosítja a népi kormányt, de a legfelsőbb katonai vezetők közül már csak Montero tengernagy marad meg az újjáalakított kormányban. A szárazföldi hadsereget és a légierőket a kormányban már nem a legmagasabb rangú főtisztek képviselik.

A Népi Egység vezetői szinte megszakítás nélkül üléseznek, és keresik a válság megoldásának módját. Tudósítótársaimmal együtt szinte egész nap az elnöki palota körül ténfergünk, hogy ott legyünk, ha valami történik.

De nemcsak mi várakozunk. Egyre-másra érkeznek a munkásküldöttségek is az államosított gyárakból. Mint mondják, azért jöttek, hogy fegyvereket kérjenek, mert érzik a népi kormányt fenyegető veszélyt.

Szakszervezeti vezetők jelennek meg időről időre e küldöttségek előtt, és proletárfegyelemre, öntudatos magatartásra intik őket:

— Az ellenség éppen azt akarja, hogy letérjünk az alkotmányosság útjáról, és erre hivatkozva megindíthassa ellenünk a hadsereg gépezetét.

— Elvtársak! Ahogyan különbséget kell tenni az ellenzék fasiszta, terrorista része és a józanabb, az alkotmányt tiszteletben tartó, a polgári demokratikus játékszabályokat betartó tömegei között, úgy nem szabad a hadsereg maroknyi puccsra törekvő, esküjét megtagadni kész főtisztjének magatartását összekeverni a fegyveres erők túlnyomó részének alkotmánytisztelő, a törvényes kormányt támogató szilárd álláspontjával. Ellenségeinknek éppen az a céljuk, hogy szembefordítsák egymással a hadsereget és a dolgozó népet.

— Elvtársak! — fejezi be a szónok. — A forradalmi folyamat sikeres továbbvitele végett arra kérünk benneteket: ne engedjetek teret az államcsínyre törő szélsőjobboldali provokátorok maroknyi csoportjának!

Szavainak azonban már nincs foganatja.

— A munkások már nem érik be ennyivel — vágnak vissza a küldöttségek egyes hangadói —, valamit tenni is akarnak a veszély ellen.

Lázadó cipőgyári munkások

Miközben a sajtóteremben és az elnöki palota előtt egyaránt zajlik a vita, elterjed a hír: a Vicuna-Mackenna úton — a mi Váci utunkhoz hasonlatos — munkáscsoportok barikádokat emeltek, és megakadályozzák minden jármű áthaladását a gyárnegyedet átszelő útvonalon. A napokban alakult „ipari övezetek” elnevezésű szervezet ultrabaloldali befolyás alatt álló helyi bizottságának döntése ez.

Nemrég szakszervezeti vezetőket kísérve végigjártam ezeket az újonnan gomba módra szaporodó bizottságokat, amelyeknek legtöbbje zavart kelt a munkások soraiban, hiszen „kapituláns magatartással” vádolja a kormányt és a szakszervezetet. A szakszervezeti vezetők akkor parázs vitákat folytattak velük, és bebizonyították nekik, hogy az ellenség rohama közepette a kormánnyal való szembefordulásra uszítani a dolgozókat több mint bűn, és hogy anarchista akciókkal, önkényeskedésekkel semmit sem érhetnek el. Bebizonyították, hogy az ilyen „vörös terror” csak gyengíti a népi erők pozícióit. Az „ipari övezetek” vezetőinek egy része akkor már-már hajlott is volna arra, hogy elismerje a szakszervezet irányító szerepét. A hangadó ultrabaloldaliak azonban megakadályozták a megegyezést.

A barikádokat a munkások csak az úttesteken emelték, így a járdán tovább mehetünk. Az akció főhadiszállása az egyik közeli, a munkások által elfoglalt cipőgyárban van. Az „ipari övezetek” vezetősége ott a munkások jelenlétében visszautasítja az odaérkezett belügyi tisztviselők, rendőrtisztek és szakszervezeti vezetők fölhívását az útelzárás megszüntetésére és az anarchista akció abbahagyására.

— Ha megvédenek bennünket a tőkések visszatérésétől, azonnal megnyitjuk az utat — mondja az „ipari övezetek” helyi vezetője, — Már tegnap itt járt a június 29-i államcsínykísérlet előtti munkásnyúzó igazgató. Vele jött jogtanácsosa és egy tisztviselő a fellebbviteli bíróságról. Persze nem engedtük be őket a gyárkapun, csak a kerítés rácsán keresztül tárgyaltunk velük. Az igazgató azt mondta, hogy ha negyvennyolc órán belül nem hagyjuk el a gyárat, akkor fegyveres rendőrök vernek majd ki innen bennünket. Amikor ezen csak nevettünk, a bírósági tisztviselő felmutatott egy iratot, amely jogi nyelven ugyanezt tartalmazta. A magántulajdon megsértésével és rablással vádoltak minket. Alig tudtuk visszatartani embereinket, hogy ki ne rohanjanak és vasdorongokkal alaposan helyben ne hagyják őket.

— Persze mindez nem ért teljesen váratlanul bennünket. Jöttek előzőleg már a kormánytól is. Azt mondták, hogy most folyik a június 29-én elfoglalt gyárak ügyének rendezése. Legyünk türelmesek, a bizottság hamarosan hozzánk is elérkezik. Azt kérdeztük tőlük: no és garantálják, hogy ez a kisüzem nem kerül vissza volt tulajdonosaihoz? Azt felelték, hogy éppen arra való a bizottság, hogy a munkások, a szakszervezet bevonásával hozza meg határozatát. Valamelyikünk gúnyosan meg is jegyezte, hogy tán még a tőkés igazgatót is meghallgatják majd? Erre azt mondták, hogy ez elkerülhetetlen. Ezek után nekik is ajtót mutattunk.

— Tévedés ne essék: mi megértjük, hogy az állami szektor az új gyárfoglalásokkal hirtelen túlságosan földuzzadt, hogy nehéz pénzt, nyersanyagot, gépi berendezést biztosítani a gyáraknak. S az is baj, hogy amit nagy nehezen megtermel, azt hivatalos áron adja át a magánkereskedelemnek, onnan pedig az áru eltűnik a spekuláció útvesztőiben, hogy majd öt-hatszoros áron kerüljön a gazdagokhoz. Mondták nekünk azt is, hogy abból csak káosz lesz, ha most a szükséges feltételek híján újabb több száz, több ezer kisüzem kerül a társadalmi szektorokba, ráadásul a fennálló törvények megszegésével. Azt is a fejünkhöz vagdosták, hogy hogyan lehetne akkor a polgárháború elhárítására megegyezni a kereszténydemokratákkal, az ellenzék fő erejével, ha mi magunk közben nem tartjuk meg alkotmányos kötelezettségeinket?

— Képzeljék csak el, elvtársak — szól közbe egy fiatalember —, mi lesz akkor, ha visszajön a tőkés igazgató? Talán engedi majd, hogy a termelési bizottságon keresztül beleszólhassunk az üzem irányításába, nem állítja-e le az új munkásöltöző és fürdő építését, nem alakítja-e vissza tisztviselőklubbá a múlt héten berendezett napközi otthonunkat? És talán megtűrnek-e majd itt bennünket, akik szerepet vállaltunk a gyár elfoglalásában?

Egy pulóveres, ötven év körüli, ráncos arcú ember lép elő hirtelen a szakszervezeti kiküldöttek csoportjából:— Teljesen megértem problémáikat — mondja. — De honnan veszik egyáltalán, hogy ha a termelési feltételek és a nyersanyagellátás biztosított, bárki is vissza akarná adni a gyárat volt tulajdonosának? Ha valaki, akkor én igazán tudom, mit jelent, ha egy gyár a társadalmi szektorba kerül. Mi a Yarur-textilgyárban igazán nagyszerű dolgokat értünk el az államosítás óta. Magunk irányítjuk az üzemet, igyekszünk megszervezni dolgozóink élelmiszer-ellátását, nyaraltatását, művelődését. Segítjük persze a nagycsaládosokat is. Most a szakszervezet a szocialista szektorral való foglalkozással bízott meg. Magam is tagja vagyok azoknak a bizottságoknak, amelyeket maguk be sem akarnak engedni a gyárkapun. Tegnapelőtt a Luchetti-tésztagyárban, tegnap a Cerrillos rézfeldolgozó üzemben jártunk, s döntéseink nyomán ezek már a társadalmi szektor legifjabb gyárai.

Az emberek elbizonytalanodnak. Közben futár érkezik és izgatottan közli a hírt:

— Katonai menetoszlop tört át a barikádokon. A hirtelen megjelenő tankok szétlapították az útakadályokat, és a munkásoknak alig volt idejük arra is, hogy elmeneküljenek előlük. Sok embert, aki gyanús volt nekik, teherautókra raktak és elhurcoltak.

A felháborodott munkásokat alig lehet megakadályozni abban, hogy azon nyomban ne vonuljanak vasrudakkal rohamra az egyik közeli laktanya ellen. Ehelyett háromtagú delegációt menesztenek a belügyminisztériumba, hogy a kormány föllépését követeljék foglyul ejtett munkatársaik kiszabadítására.

A kiskereskedők sztrájkja ezen a napon éri el a csúcspontját: egyetlen étterem, kávézó sincs nyitva, és a piacok is zárva maradnak. Az autóbusz-közlekedés is szinte teljesen megbénult már: azon a néhány autóbuszon és trolibuszon, amely még közlekedik, minden fogózkodási lehetőséget kihasználva, emberfürtök kapaszkodnak.

Roham a Sumar-gyár ellen

Az El Siglo előtt, az egyik kocsiból nevemet kiáltozzák. A hírszerkesztés vezetője és egyik riportere éppen most indul a két éve államosított Sumar-textilgyár előtt rendezett nagygyűlésre. Közéjük préselődöm a kis kocsiba. Menet közben tájékoztatnak arról, hogy mi történt.

Az előző éjjel a légierő egységei körülvették a gyárat, és lezárták az oda vezető utakat. Az üzem éberségi és önvédelmi bizottságának tagjai, akik a szélsőjobboldali terrorista bombamerényletek óta riadókészültségben vannak, addig nem akarták beengedni az akciót vezénylő századost, amíg fel nem mutatja a parancsot a fegyverkutatásra. A százados válaszul pisztolytáskájára csapott, és fenyegetően kijelentette, hogy a törvényhozás „fegyverellenőrzési törvénye”, amely kimondja, hogy csak a három katonai fegyvernem és a rendőrség tagjai jogosultak a fegyverviselésre, egyúttal engedélyezi azt is, hogy a katonaság tetszése szerint bárhol razziát rendezzen „titkos fegyverraktárak” felkutatására. Mivel pedig olyan bejelentés érkezett, hogy a Sumar-gyárban a munkások fegyveres csoportjai rejtőzködnek, ő elrendelte a gyár átfésülését.

Miközben a vita tartott, a közelből géppisztolysorozatok hallatszottak, és a gyár kapuját a bentiek gyorsan eltorlaszolták. Mint később kiderült, egy teherautó a gyár kerítése mellett elhaladó úton nem állt meg a katonák fölhívására.

A százados rohamot vezényelt, és katonái a kerítésekre felkapaszkodva próbáltak behatolni a gyárépületbe. Közben valamelyik ideges rohamozó géppisztolyából tüzet nyitott. Erre azok, akik a gyárépület másik oldaláról támadtak, abban a hiszemben, hogy belülről lőnek rájuk, viszonozták a tüzelést. Jó tíz percig eltartott a katonák közötti tűzharc, amíg behatoltak a gyár területére. Két csillést, aki salakot tolt ki a kazánházból, mint „gyanús elemeket” halálosan megsebesítettek. Az éjszakai műszak munkáját azonnal leállították, és mindent végigkutattak. Hiába volt azonban a nagy igyekezet, amelynek során drága gépeket is tönkretettek, egyetlen fegyvert sem találtak.

A gyilkos provokáció miatti felháborodásukban a dolgozók most a környék üzemeivel együtt tiltakozó gyűlést tartanak, és erre indultak barátaim, amikor hozzájuk csatlakoztam.

A gyűlés már elkezdődött, amikor megérkeztünk.

— Meddig kell még tűrnünk — hallom a gyár egyik szakszervezeti vezetőjének felháborodott szavait —, hogy békés termelőmunkánkat véres rohamok zavarják meg, és munkatársaink essenek áldozatul a katonák brutális akciójának? Bárcsak valóban lettek volna gyárunkban fegyverek! Hogy elkergettük volna akkor ezeket az egyenruhás megszállottakat! Követeljük, hogy népi kormányunk vonja felelősségre a felbujtókat, és büntesse meg szigorúan a gyilkosokat! Az ilyen parancsnokokat, akik visszaélnek azzal, hogy katonáik feltétlen engedelmességgel tartoznak nekik, haladéktalanul le kell váltani, nehogy megismételhessék gyilkosságaikat!

— Eggyel több tiltakozó gyűlés, még eggyel több küldöttség az elnöknél! De mit változtat ez a dolgokon? — mormogja elkeseredetten a város felé visszahaladtunkban a kocsit vezető riportertársam.

Nem válaszolunk az elkeseredett kifakadásra, hiszen mit is mondhatnánk? Ingerültsége azonban csak növekszik, amikor fel-felvillan a műszertáblán a piros fény, amely jelzi, hogy fogytán van az üzemanyag. Benzint ekkor már sehol sem lehet kapni. A sok üzemben levő magángépkocsi a feketepiacon a hivatalos ár négy-ötszöröséért beszerzett benzinnel közlekedik. Kollégám, akinek sem szerény fizetése, sem pedig elvi álláspontja nem engedi meg, hogy a feketepiac hiénáival üzleteljen, most amiatt idegeskedik: sikerül-e beérnie az El Siglo szerkesztőségébe, és ha igen, talál-e ott még benzint.

Ezt azonban már nem tudom meg, mert mielőtt a centrumba vezető gyorsforgalmi útra fordulnánk, gyalog folytatom utamat a külvárosban levő lakásomba.

Az egyik elegáns utcában emeletes, a kertben a fák közt meghúzódó hatalmas villa körül Mercedes és Dodge személygépkocsik hosszú sorában katonasofőrök várakoznak. A járdákon titkosrendőrök és a haditengerészeti rendfenntartó erőkhöz tartozó géppisztolyosok cirkálnak. Minden járókelőt, így engem is, vizsla szemekkel fürkésznek végig.

Van ebben valami annyira baljóslatú, hogy hiába próbálom megnyugtatni magam: ugyan miért is ne hívhatná össze a villában lakó parancsnokló tengernagy tábornoktársait egy kis italozásra vagy eszmecserére. Ez a nagy őrség ezt eléggé valószínűtlenné teszi…

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!