NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
6
VII.
Meg kellett szervezni az ország védelmét. A kizárólag mérsékelt köztársasági pártokból alakult Giral-kormány nagyon gyenge fegyvernek bizonyult arra, hogy az idegen támadókkal szembe tudjon szállni. A szakszervezetek és a munkáspártok nem foglaltak helyet a kormányban és elérkezett az a pillanat, amikor a háború szükségletei szélesebb alapokon nyugvó vezetést követeltek. Csak egy ilyen kibővített kormány lehetett képes arra, hogy a népet győzelemre vezesse. A fasizmussal csak a demokráciát állíthattuk szembe fegyverként és különösen, mert nem voltak ágyúink és repülőgépeink, teljes bizalmat kellett éreznünk a kormány iránt. Csak egy igazi Népfront-kormány vezethette a népet a fasizmus elleni küzdelemben.
Giral szívesen lemondott. Magában elismerte, hogy képtelen az országot háborús szempontból megszervezni. Kormányát egy új kabinet váltotta fel, amelyben a Népfront összes szektorai képviselve voltak. Az új kormányban két köztársaság-párti miniszter foglalt helyet. A katalánok és a baszkok egy-egy képviselője. Prieto (a szocialista párt ama szárnyának képviseletében, amelynek ő volt a vezetője), Largo Caballero (a szocialista párt másik szárnyát képviselte) és két kommunista miniszter vett részt még rajtuk kívül a kormányban. Ez volt az 1936 szeptemberében megalakult kormány összetétele.
A miniszterelnök Francisco Largo Caballero lett, valószínűleg azért, mert a háborúnak azokban az első hónapjaiban ő volt a legnépszerűbb ember Spanyolországban. Népszerűségét az sem csökkentette, hogy valaha hajlandó volt együttműködni Primo de Rivera diktatúrájával és azzal érvelve, hogy „jobb, ha a köztársaságiak maguktól megbuknak”, a Népfront győzelme után nem vett részt a kormányban. (Noha sokan úgy vélték, hogy a választások után egy megfelelő éberségű Népfront-kormány megakadályozhatta volna a lázadást.)
De ezen már nem lehetett segíteni. Caballero, mivel munkás volt és azonkívül madridi, nagy szeretetnek örvendett a főváros munkásköreiben. Ezek benne látták a szakszervezeti küzdelmekben és a munkaadókkal vívott harcokban képzett vezetőjüket. Prieto sohasem állt ugyanolyan szoros kapcsolatban a tömegek problémáival, mint Caballero. Talán éppen kispolgári és „félértelmiségi-vidéki-
Noha minden okunk megvolt arra, hogy attól féljünk: Largo Caballero sem lesz képes a Népfront háborús erőit megszervezni a fasizmus ellen, nem volt más választásunk, várnunk kellett. Azokban a pillanatokban a nép őt jelölte ki arra, hogy a kormány élére álljon.
Mégis, sem előző ténykedése, mint munkaügyi miniszter, de még kevésbé tanácsadói — akik már hosszú idő óta körülötte forogtak és nemrégiben már teljesen kezükbe vették az öregedő UGT főtitkár politikai akcióinak vezetését — nem nyújtottak elég biztosítékot arra, hogy Largo Caballero a kormány élén meg fogja állni a helyét. Olyan emberek, mint Luis Araquistain, akinek több ambíciója volt, mint elve és teljesen távolt állt a tömegektől, Carlos Baraibar, Aguirre, Llopis — mind gyökértelen vezérecskéi a szocialista pártnak, amelyben tevékenykedtek — Caballeróra gyakorolt befolyásukat — akinek „mindent készen adtak a kezébe” — felhasználták arra, hogy mint meleg fürdőben terpeszkedjenek el abban a hatalomban, amely becsületes és egyenes úton soha nem került volna a kezükbe.
Senki előtt nem volt titok, hogy az új miniszterelnök ezeknek az embereknek a kezébe adta magát és gyermekes hiúságában, mint sajátját fogadta el kamarillájának olyan önkényes határozatait, amelyeknek mibenlétéről sokszor fogalma sem volt. De súlyos pillanatokat éltünk és lehetséges volt, hogy az új kormányelnök energikus és a nép méltóságához illő rendeleteket hoz majd és kormányzásával a spanyol népet a győzelemre vezeti.
Néhány nappal az új kormány kinevezése után Alfredo házában aludtunk — egyike volt ez azoknak a ritka alkalmaknak, hogy Ignacio hazajött pihenni — amikor úgy hajnali három óra felé megszólalt a telefon.
Ignacio szinte félálomban lement az alsó emeletre, ahol a készülék állott. Prieto hívta fel, hogy közölje vele: kinevezték a légihaderő parancsnokának. A minisztertanács éppen akkor kreálta ezt az állást, amely egyesítette magában a Nunez de Prado tábornok tragikus halála óta üresen álló légügyi vezérigazgató tisztjét és a légihaderők katonai parancsnokságának a háború miatt megnövekedett munkáját.
Ignacio borzasztóan rosszkedvűen tért vissza a telefontól. Valójában már hosszú hetek óta ténylegesen az ő parancsnoksága alatt volt a jelentéktelen spanyol légihaderő, de egyidejűleg repült is és így megosztotta a többi pilótákkal a háború izgalmait. Ez a szünetnélküli tevékenysége néha lehetővé tette, hogy elfelejtse — ha csak pillanatokra is — az anyaghiányt és az ellenséggel szemben a levegőben mutatkozó és egyre növekvő alacsonyabbrendűségünket. Amikor most hivatalosan kinevezték a légihaderők parancsnokának (milyen nagy cím volt ez és milyen kicsinyek voltak azok a légihaderők!), kénytelen volt állandóan az irodájában ülni, ezernyi vezetőségi és szervezeti kérdéssel foglalkozni és különösképpen arra is rákényszerült, hogy a front minden részéről érkező állandó SOS-jeleket végighallgassa. Mert mindenünnen arra kérték, hogy küldjön légihaderőket, amelyek felett azonban nem rendelkezett.
— Nem vagyok elragadtatva tőle — dörmögte, miközben újra visszafeküdt az ágyba, hogy még egy keveset pihenjen.
Noha már akkor is kevés repülőgépünk volt, amikor Ignacio átvette új hivatalát, el sem tudtam volna képzelni, hogy csakhamar elérkezik az a nap, amikor férjem egy olyan légihaderőnek lesz a parancsnoka, amely csak egyetlen repülésre alkalmas gépből áll.
A katonai helyzet szeptember első napjaiban súlyosabbá vált és még a Fucar-közi menhelyünkön is érezni kezdtünk valamit a pillanat feszültségéből. A portugálok nyílt segítségével a lázadóknak sikerült két zónájukat — az északit és a délit — egyesíteniük és a nyugati front összeomlása után (amelyhez a badajosi vérengzés is hozzátartozott), a mórokkal és a légionistákkal megerősített lázadó csapatok, a külföldi légihaderők védelme alatt, szédületes gyorsasággal nyomultak Madrid felé. A bátor és lelkes, de szervezetlen milicisták teherautókon indultak a frontra, ám képtelenek voltak feltartóztatni a velük szemben álló fegyelmezett és jól fegyverzett hadsereget. Többek között azért is, mert a hősiesség és a személyi bátorság a modern háborúban nem elegendő.
Milicistáinknak mindenekfelett fegyverekre és fegyelemre volt szükségük. Az első szervezett csoport, amely példájával bebizonyította, hogy egy néphadsereg megteremtése nemcsak lehetséges, hanem szükséges is ahhoz, hogy sikeresen harcolhassunk a lázadók ellen, a kommunisták által megszervezett Quinto Regimiento, a híres Ötödik Ezred volt. Noha az ezredet a kommunisták szervezték, soraiba csakhamar az összes pártokból álltak be emberek, de sokan pártonkívüliek is, mind olyan férfiak, akik el voltak szánva arra, hogy megvédik a Köztársaságot és hazájuk függetlenségét.
Ez a katonai egység szervezettsége, fegyelme és hatékonysága miatt csakhamar nagy hírnévre tett szert. Az Ötödik Ezred volt az első, ahol a csapatokhoz politikai biztosokat neveztek ki. Ennek az volt a célja, hogy ezek erősítsék a legénység és a tisztek szellemi küzdőképességét. A legjobb katonák is megfutamodhatnak a gépfegyverek állandó tüze elől, ha rosszak a vezetőik és ha gondolataik közé beférkőzik a gyanú, hogy esetleg elárulják őket.
Az Ötödik Ezred hamarosan jól megérdemelt hírnévre tett szert. Milicistái soha nem futottak meg fejvesztetten az ellenség elől, megmaradtak állásaikban és amikor hátrálniok kellett, ezt rendezett sorokban tették. A Quinto Regimiento nem kezdett rendszertelenül és összhang nélkül elszigetelt hadműveletekbe, nem bocsátkozott hasztalan összecsapásokba, mert az ilyesmi eredménytelen életáldozatot követelt volna. A politikai biztosok feladatai az volt, hogy egyszerű és a katonák által is érthető szavakkal megmagyarázzák az embereknek, mi a spanyol háború jelentősége. Mit védelmeznek és melyek azok a hatásos és egyszerű módok, amelyek ezt a védelmet hatékonnyá teszik. Írni és olvasni tanították az írástudatlanokat. Amikor a front állt, katonai kulturális és politikai témákról tartottak előadásokat, törődtek a katonák testi és szellemi jólétével és anyagi szükségleteivel.
Az Ötödik Ezred példája megbolygatta más miliciák szervezetét is. Sokan kezdték megérteni, hogy Spanyolországnak fegyelmezett néphadseregre van szüksége és azt, hogy végre szervezetten kell szembeszállnunk az ellenséggel. Persze a politikai biztosok oly hasznos tevékenysége ellen az ország különböző köreiből sok támadás is elhangzott, különösen az Aragoni Tanács vezetése alatt lövészárkaikban meghúzódó anarchisták és az olyan, a frontokon lévő miliciák részéről, ahol a vonalak a háború kezdete óta alig változtak. Ezeken a helyeken a környék parasztjai néhány csapattest rablásai miatt állandó félelemben éltek. Ezek teljesen megfosztották az elnyomott paraszti lakosságot még attól a Köztársaságba vetett kevés reménységétől is, hogy egyszer majd hozzájuk is elérkezik a felszabadulás és az igazság. Rajtuk kívül a hátvédnél, irodákban és kényelmes karosszékekben ülő katonák és civilek voltak ellenzői a politikai biztosok intézményének. De a frontokon a milicisták kezdték észrevenni, hogy az Ötödik Ezrednek kevesebb a vesztesége, mert megmarad állásaiban, mint más egységeknek, amelyek megfutottak az ellenség elől.
VIII.
A katonai helyzet pillanatról-pillanatra jobban kiéleződött. Egy szeptemberi éjjel — Madrid az új rendeletek értelmében teljes sötétségbe burkolódzott — átéltük az első légitámadást. A sötétben és a csendben szinte hallottam saját szívem dobogását. És ha egy bomba az ódon zárdába is belecsap? Ettől az éjszakától fogva féltem a kislányokat egyedül hagyni és már csak húzódozva mentem néha Alfredo lakásába, hogy ott Ignacióval találkozzam. Ignacio azonban meg volt győződve arról, hogy a háború sokáig fog tartani és Madrid helyzete a jelenleginél még sokkal válságosabb is lesz.
— Le kellene vinnetek a kislányokat a levantei tengerpartra — erősködött, valahányszor találkoztunk.
Amikor a Gyermekvédelmi Tanács egyik heti ülésén azt javasoltam, hogy távolítsuk cl a gyermekeket a fővárosból, persze minden fejvesztettség nélkül és azzal az ürüggyel, hogy éghajlatváltozásra van szükségük, de azért is, mert a Levanteban és Katalóniában jobban tudjuk elhelyezni őket — az ott lévő néhány „buzgó” tisztviselő szememre vetette, hogy „rémhírterjesztő vagyok” és közölték velem, hogy a miniszterelnök nem engedi meg, hogy bárki is elhagyja Madridot, mert ez riadalmat keltene a lakosság körében. Noha ezeket az indokokat teljességgel esztelennek tartottam, nem erősködtem tovább. Egy héttel később a Tanács titkára hivatott, és több olyan személy jelenlétében, akik javaslatomat ostobaságnak minősítették, megkérdezte, vajon vállalnám-e háromszáz vagy négyszáz gyermek elhelyezését Alicante tartományban. Megkértek bennünket — az orvost, akinek a gyermekeket el kellett kísérnie és engem — hogy a lehető leghamarabb induljunk, hogy az elszállásolásra helyet találjunk. A Tanács magasrangú tisztviselői a búcsúzásnál még kedvesen biztatgattak:
— Majd meglátják, hogy nem találnak helyet, ahol a gyerekeket el lehet helyezni …
Amikor Alicanteba megérkeztünk, csodálkozva láttam, hogy ebben a tartományban alig érezni a háborút. A köztársaságiak az első pillanatokban már csírájában elfojtották a fasiszták felkelését és azóta babéraikon nyugodtak és azt várták, hogy a lázadókat a kormány székhelyén teljesen leverjék. Mintha a háború rájuk nem is vonatkoznék! Amikor azonban megismertettük velük a madridi helyzetet, valamint azokat a problémákat, amelyeket a gyerekek elhelyezésének szükségessége vetett fel — nemcsak a fővárosban, hanem az estremadurai országút összes falvaiban és városaiban —, Alicante népe és a tartomány városainak polgármesterei legmesszebbmenő támogatásukról biztosítottak bennünket és nagylelkű segítséggel igyekeztek mellénk állni. Az estremadurai falvak és városok lakossága, amikor a badajozi öldöklés híre eljutott hozzá, mindent otthagyott és elindult Madrid felé. Százával érkeztek naponta Madridba, alig több cókmókkal, mint ami éppen rajtuk volt, és ezeket a menekülteket azonnal el is kellett látni mindennel.
A tartomány különböző falvaiban, de különösen San Juanban, régi tulajdonosaik által elhagyott kertes házakat választottunk ki. Nem telt bele egy hét és már hatszázötven gyermeknek találtunk helyet. Matracokat és ágyakat rendeltünk és az orvossal, valamint azzal az önkéntes segítséggel, amelyet mindenütt felajánlottak nekünk, ezeket a házakat berendeztük a gyermekek befogadására.
Érkezésünk után tizenkét nappal ismét kimentünk az állomásra, hogy fogadjuk az első kétszáz, sápadt és szédülő gyereket. Szörnyen fáradtak voltak az egész éjszaka tartó utazástól. Sokan közülük akkor utaztak először életükben.
San Juan hatóságai a város zenekarát küldték ki eléjük az alicantei állomásra, de ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami a falu bejáratánál fogadott bennünket. Kezdetben finom, lassú eső szemerkélt, de csakhamar zápor lett belőle és bőrig áztunk. Háromszáz méterrel a falu első házai előtt az országút mindkét oldala mégis tele volt az iskolák fehérbe öltözött ifjúságával. Rajtuk kívül San Juan egész felnőtt lakossága is ott várta a „madridiak” érkezését. Alig maradt hely az autóbuszoknak.
A madridi gyermekek sírtak a fáradtságtól és a meghatottságtól, egyikük-másikuk már az autóbuszon elaludt. De nagyon tetszett nekik a fogadtatás, amely teljesen váratlanul érte őket és teljesen szokatlan volt számukra …
San Juan polgármestere, egy magas, sovány gépész, csak úgy sugárzott az örömtől. Nem tudtam neki megköszönni ezt a fogadtatást úgy, ahogy szerettem volna, mert úgy éreztem, hogy valami szorítja a torkomat és nem enged beszélni. Azt hiszem, mindannyian nagyon meghatottak voltunk. Amikor beértünk a faluba, az iskolába vezettek bennünket, ahol ízes reggeli várta a gyerekeket. Azok szegénykék azonban olyan fáradtak voltak, hogy egy falatot sem tudtak lenyelni.
A polgármester néhány egyszerű szóval köszöntötte az érkezőket. Spanyolországban, ahol a szűk és kicsinyes tartományi ellentétek annyira elválasztották az embereket egymástól, ez a szívből jövő, szerető fogadtatás valóban különleges volt.
— Itt boldogok lesztek, — mondotta az érkező gyermekeknek. — A mi gyermekeink várnak benneteket, hogy játsszatok velük. Itt majd elfelejtkeztek a bombákról és háborúról, mert hamarosan kidobjuk az országból ezt az egész gazember bandát, amely az idegenek támogatásával akarja Spanyolországot tönkretenni. Majd megtanuljátok szeretni a mi tengerünket és a mi földünket, míg Spanyolország minden vidékéről elindulnak az emberek, hogy vérükkel védelmezzék meg a ti Madridotokat, amely a miénk is. Itt soha nem fogjuk megengedni nektek, hogy szomorúak legyetek, mert máris mindannyiotokat szeretünk és úgy tekintünk benneteket, mintha saját gyermekeink volnátok.
A polgármester nem volt hozzászokva ahhoz, hogy kasztíliai spanyol nyelven tartson beszédet és mivel nem tudta tovább folytatni, karjába kapta az egyik madridi kisfiút és csattanós puszit nyomott az arcára. „Éljen a Köztársaság! Éljen Madrid! Éljen Alicante! Éljen a Népfront!” — kiáltotta és nem tehetett mást, minthogy abbahagyta a beszédet, hogy hatalmas zsebkendőjével megtörölje szemét.
Később, a háború idején, amikor már mindenben hiány volt, a hadseregünk visszavonulni kényszerült és borúsnak láttam a jövőt, sokszor emlékeztem arra, mint várta Alicante népe az első madridi gyerekeket. És a könnyek, a mosolyok és az a zeneszó, amellyel a mi szegény madridi gyerekeinket maguk köré fogadták, még most is bátorságot és erőt öntenek belém. Azt a népet, amely ilyen forrón kívánja a szabadságot és az emberi méltóságot gyermekei számára, nem lehet legyőzni.
Ennyi érzelem teljesen megtörte a gyerekek ellenállását. Az volt a szándékunk, hogy amikor megérkeznek a házakba, amelyeket számukra kijelöltünk, azonnal lefektetjük őket. De elfelejtettük, hogy ezek a gyerekek nem szoktak hozzá az afféle házakhoz, mint amilyenekben — noha ízléstelen pompa közepette — a gazdag alicantei polgárok éltek, ám amelyek a madridi nép fiai számára csak a mesékben vagy a mozik vásznán léteznek.
Az érkezők között milicisták fiai is voltak és ezek a gyerekek mindenben különböztek azoktól, akik életüket a menhelyeken töltötték. A milicisták gyermekei nagy kíváncsisággal szemlélték a bútorokat, képeket és virágokat, és óvatosan mozogtak a tárgyak között. Bámulva meg-megérintették a dolgokat, mintha meg akarnának győződni arról, hogy valódiak. Ezzel szemben a menhelybeli gyerekeket nehezebb volt kordában tartani. Legtöbbjük először volt életében magánházban és soha sem tanulták meg, hogyan kell vigyázni a bútorokra. Ennek egyszerű oka az volt, hogy soha életükben nem volt semmijük és környezetükben soha nem akadt olyan tárgy, amely gondozásra vagy vigyázatra szorult volna.
E csöppségek romboló ösztöne elszomorított. Játékokat készítettünk és gyűjtöttünk össze számukra, s ezek kezeik között mintegy varázsszóra eltörtek vagy eltűntek. Míg a Madridi munkások fiai óvatosan kezelték a játékokat és a babákat, gondosan és figyelmesen forgatták a könyveket, a többiek akiket soha nem tanítottak meg játszani, alig hogy kezükbe vettek valamit, máris eltörték vagy elrontották azt és csakhamar visszaestek szokott közönyösségükbe. Mindazok, akik akkor ellenszolgáltatás nélkül gondozták a Madridból kiürített gyermekeket, milyen türelemmel tűzték ki feladatul maguk elé, hogy megérttessék ezekkel a csöppségekkel: ahhoz, hogy ezeket az új dolgokat élvezni tudják, meg kell tannlniok, hogy vigyázzanak is rájuk.
Már jó késő délután volt, amikor végre sikerült a gyermekeket lefektetnünk, hogy kipihenjék magukat és hogy mi is így kicsit nyugodtabban tudjunk lélegzeni és számbavehessük a helyzetet.
A frontról érkező hírek cseppet sem voltak megnyugtatóak. Míg a zenekar a himnuszokat játszotta, a polgármester a beszédét mondotta és a kicsinyek sírtak vagy végnélküli kérdéseket tettek fel, nem volt időnk erre gondolni. Ám amikor a gyermekek elaludtak, a Madridból jött, őket kísérő felnőttek, az orvos és én kicseréltük benyomásainkat.
A Madrid felé vezető estremadurai országút, amely már napok óta a lázadók kezén volt, szélesen, simán és minden jelentősebb akadály nélkül állt nyitva a főváros felé. Az országút mentén lévő falvakat, mielőtt elfoglalták volna, állandó bombázásnak vetették alá. Jaj volt azoknak, akik nem tudtak idejében elmenekülni! A lázadó hadoszlopok élén mór lovasok mentek és parancsnokaik gazdag zsákmányt ígértek nekik!
De a legrosszabb hír aznap mégis Toledo elvesztése volt. Hogy ezt a várost a lázadók elfoglalták, az tragikus emlékeztetője volt a kormány gyengeségének, vagy ha más szavakkal akarjuk kifejezni magunkat, „humánus” érzelmeinek. A fasiszták néhány tiszti-iskolással együtt bezárkóztak az Alcazárban és családjukon kívül magukkal vitték Toledo lakosságának egy részét, asszonyokat és gyermekeket is. A köztársasági kormány hetekig habozott, mielőtt véglegesen parancsot adott volna e lehetetlen helyzet megszüntetésére. Mindig valami előre nem látott eseményben vagy az idő múlásában bizakodott és azt várta, hogy a lázadók végre is meg fogják adni magukat. Ám nem így történt. Az alcazári felkelők hírt kaptak a lázadó csapatok gyors előrenyomulásáról és szilárdan elhatározták, hogy folytatják az ellenállást. A milicisták katonai tudás nélkül rendszertelenül támadták az erődöt. Persze eredményt nem értek el. A kormány pedig ahelyett, hogy az egyesített katonai támadás megindításához a kellő utasításokat megadta volna, mérlegelt és latolgatott. A Köztársaság kormánya nem volt olyan, mint a lázadók tanácsa: mi „emberségesek” voltunk! Hiszen „védtelen asszonyok és gyermekek” is voltak az Alcazárban!
Amikor a lázadók Toledóhoz közeledtek, Largo Caballero sietve küldönccel továbbíttatta a parancsot, hogy az erődöt robbantsák fel. De már túlságosan késő volt. A hosszú várakozástól felőrlődött idegzetű milicisták semmi konkrét hírt nem kaptak és így Toledót magára hagyták, még mielőtt az ellenség a város kapuja elé érkezett volna. Azok, akik ott maradtak, megfelelő felkészültség és eszközök nélkül kísérelték meg, az erőd felrobbantását. De már túlságosan sok időt vesztettek.
Franco csapatai azért szakították félbe előrenyomulásukat, Madrid felé, hogy alcazári társaikat felszabadítsák. Ezek bizonyára kevesebbet szenvedtek, mint a háború utolsó évében a spanyol asszonyok és gyermekek milliói. Franco elfoglalta Toledót.
Francónak ez az ál-bajtársiassága mentette meg Madridot. Ez adott időt arra, hogy a város védelmére felkészüljünk.
Arra gondoltam, hogy otthagyom a San Juanban és Alicante tartomány más falvaiban elhelyezett gyerekeket és visszatérek Madridba, ahonnan csak egy táskával a kezemben indultam el. Tervem az volt, hogy Concha Prietóval és a többi társnőmmel együtt ismét a kisebb gyerekekkel fogok foglalkozni, hiszen ezekről valakinek szintén gondoskodni kellett, míg szüleik dolgoztak. Már ki is kerestünk egy megfelelő épületet és Alicanteba való utazásom előtt megrendeltük a bölcsőket és bútorzatot egy százgyermekes napközi otthon részére.
A háború és az események gyors változásai minden tervünket megváltoztatták. A kormány elhatározta, hogy az összes gyermekeket elviszi a fővárosból és nemcsak — mint először tervezte — azokat, akik a menhelyeken és zárdákban éltek. Madridban lassan kevés lett az élelem, a levantei tengerparton pedig még mindig bőség volt. Az állandósuló légitámadások pedig alkalmatlanná tették a fővárost arra, hogy ott új gyermekotthonokat rendezzünk be Concha, aki kezdetben nem akarta elhagyni Madridot, megértette, hogy ellenállása hasztalan, mivel a Gyermekvédelmi Tanács a gondjaira bízott összes gyermekeket eltávolítja, Alicanteban pedig megfelelő öntudatos személyzetre volt szükségünk.
Ignació továbbra is Madridban maradt és én egyre csak arra vártam, hogy vele lehessek azokban a ritka pillanatokban, amikor pihenni hazajön. Ez a különélés még nehezebbé tette helyzetünket. De valakinek mégis törődnie kellett hétszáznál is több személy elhelyezésével, táplálásával és meg kellett nyugtatni néhány nagyobbacska gyermek gyakran izgatott lelkiállapotát. Legtöbbjük úgy hagyta el Madridot, hogy azt sem igen tudta, milyen súlyos a helyzet. Nem éppen a legkisebb problémánk volt a ruházat kérdése. A gyerekek közül sokan félmeztelenül érkeztek a „kolóniákra”, — amint ideiglenes berendezéseinket neveztük. A másik nehézség, amelybe ütköztünk, a tanítók hiánya volt. Pedig ha, amint azt várni lehetett, ez a helyzet tovább folytatódik, ezeknek a gyermekeknek, akik közt jócskán voltak tizenhárom-tizennégy évesek is, valamivel többet is meg kellett tanulniok, mint írni és olvasni.
Elhatároztam, hogy Alicanteban maradok és megkértem Ignaciót, hogy a következő csoporttal küldje le Lulit is. Amikor lányomat napbarnítottan és elégedetten láttam a vonatról leszállni, arra gondoltam, milyen jó volna, ha velem lakhatna. Ám abban a házban, ahol az én lakásom volt, a kórház is helyet kapott és az érkező gyermekek között új trachoma-eset is előfordult. Eleket persze semmiképpen nem küldhettük vissza Madridba. Így hát Lulit egy másik kolóniában, Alicante külvárosainak egyikében helyeztem el ötven más gyerek között.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!