(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
„Venceremos!”
1970. szeptember 2-a van. „Venceremos!” (Győzni fogunk!) — zeng az egész városközpont a Népi Egység fő harci jelszavától. „Csapást mérünk a monopóliumokra!” „Ingyen tejet a gyerekeknek!” „Véget vetünk a dolgozókat sújtó inflációnak!” „Nemcsak látszateredményeket akarunk, hanem a föld nélküli parasztoknak adunk át minden földesúri földet!” „A rendőrség többé nem lövi halomra a jogaikért küzdő munkásokat!” — betűzgetem a Huerfanos utcai járdaszélen álló népes közönség sorában a fölvonulók transzparenseit, amelyek váltakoznak nemzeti zászlókkal és az egyesült baloldal pártjainak és csoportjainak lobogóival s az egyéb szervezetek tábláival. „A Chilei Kommunista Párt San Miguel-i szervezete” — olvasom az egyiken.
Még csak néhány napja vagyok Chilében, ezért hálásan fogadom az Ultima Hóra című szocialista párti délutáni lap munkatársainak magyarázatait a látottakhoz. San Miguel Santiago egyik munkáslakta elővárosa.
A kommunisták soraiban Allendének, a Népi Egység elnökjelöltjének hatalmas képei mellett ott láthatom Luis Corvalánnak, a kommunista párt főtitkárának, Pablo Nerudának, a világhírű chilei kommunista költőnek, sőt a radikális párti Baltrának az arcmását is.
Chilei kollégáim erre külön felhívták figyelmemet. Mint elmondták, Allende az egyesült baloldal különböző csoportjai más és más elnevezésű szövetségeinek az élén az idén már negyedízben rajtol az elnökség megszerzéséért. Mostani jelölését megelőzően a népi erők körében voltak bizonyos kétségek is. Helyes-e indítani egy többszöri vesztest, csupán a várható pszichológiai ellenhatásra való tekintettel? A kommunisták előbb Neruda elnökjelöltségére gondoltak, majd szóba került a radikális párti Baltra neve is, aki személy szerint sokat tett a két munkáspárt — a kommunista és a szocialista párt — és a változásokat akaró polgári baloldali erők közötti választási szövetség összekovácsolására. Fényképe, itt a kommunista felvonulók tömegében — cáfolva az ellenséges rágalmakat —, kifejezi a forradalmi erőknek az egyesült baloldalban kitartó polgári áramlatok iránti tiszteletét és elismerését.
A szocialista párti tüntetők után jönnek a radikálisok kakasos zászlajukkal, a kereszténydemokrata pártból kiszakadt MAPU (Egyességes Népi Akció Mozgalom) hívei zöld lobogójukkal és az API (Független Népi Szövetség) felvonulói. Ez utóbbi csoport számban ugyan kicsiny, de hangerőben annál nagyobb. A többi fölvonuló csoporthoz képest kevesen, mintegy ezren haladnak a szociáldemokraták táblái mögött. Az ő erejük és befolyásuk eléggé szűk körű. A forradalmi utat vállaló nagy munkáspárt, a szocialista párt — amely már hosszabb ideje akcióegységben működik a kommunista párttal — a forradalmi föllendülés időszakában nem sok teret engedett a baloldali szövetségben ugyan részt vevő, de óvatoskodó, taktikázgató töredék pártoknak.
Don Jorge hívei a színen
A még hatalmon levő kereszténydemokrata Frei elnöknek és híveinek azonban túl nagy ez a tömegmegmozdulás. A menetoszlopok egyharmada még nem érte el a városközpontot, amikor gumibotos rohamrendőrök állítják meg a keresztutcáknál a tömeget, és helyet szorítanak a jobboldali Nemzeti Párt jelöltje, Jorge Alessandri híveinek, akik autón érkeznek Santiago egyik legelőkelőbb városrészében megtartott nagygyűlésükről. A főváros utcái fülsiketítően hangosak az autók ezreinek állandóan ismétlődő ütemes három-rövid-kürtjeitől. Ez a „ti-ti-ti” annyit jelent, hogy „Don Jorge”, azaz „Jorge úr”. Chilében ugyanis a spanyol hódítóktól átvett szokásként az előkelőek keresztneve elé a Don szócskát kell illeszteni. A kevésbé tehetőseknek be kell érniük azzal, hogy a vezetéknevük elé tett senor különbözteti meg őket azoktól, akik a ranglétra legalján, vagyontalanul, szegényen élnek.
Don Jorge, azaz Alessandri, a kereszténydemokrata Frei előtt 1958—1964-ig volt elnök, és híveinek fő jelszava a találékonyan összeírt nyomtatott: „A” és „V” betű, ami annak rövidítése, hogy „Alessandri volverá”, azaz visszatér — mármint az elnöki székbe. A köznyelv azonban Alessandrit „Don Bufandá”-nak, azaz „Sál úrnak” is nevezi, hiszen élemedett kora és állandó betegeskedése miatt nyakát télen-nyáron betakarja.
Az autókaraván közben minden incidens nélkül elvonul. Meglep, hogy a Népi Egység hívei milyen fegyelmezetten várakoznak eközben és az egyesült baloldal dalainak éneklésével magas hőfokon tartják a lelkesedést, és nem támadnak a rendőrökre vagy az őket provokálni próbáló Alessandri-hívőkre.
„Arculat nélküli” jelölt?
Már jóval elmúlt éjfél, de az utca még mindig hangos az ütemes kiáltozásoktól. A kereszténydemokrata pártban a „balközépen” levő Tomic elnökjelölt néhány elkésett híve kiabálja a fő jelszavukat: ha jelöltjük kerül az elnöki székbe, akkor Chile „a demokrácia és a szabadság hazája lesz”. Utolsó választói gyűlésük az előző napon — amint chilei kollégám elmondta — nem valami fényesen sikerült. Hangulata meglehetősen „langyos” volt, és tükrözte Tomic nehéz helyzetét. Azért lett ő a párt elnökjelöltje, mert a radikális reformok ígéretével 1964-ben megválasztott Frei fokozatosan jobbra csúszott, és emiatt a kereszténydemokraták elvesztették változásokat követelő híveik jelentős részét. A jobboldali vezetőség így Freijel kisebbségbe került, és kénytelen volt elfogadni a „középbal” irányzathoz tartozó politikus jelöltségét.
A párt konzervatív elemei azonban csak alig vették ki részüket a választási hadjáratból. De Tomic hívei is zavarban voltak. Hiszen az, amit ígérni tudtak, részben már szerepelt Frei programjában, csak éppen a hatéves kormányzat nem teljesítette ezeket az ígéreteket. Másrészt több haladó követelés már előzőleg benne volt a Népi Egység negyvenpontos programjában, és úgy tűnt, mintha Tomic hívei onnan másolták volna ki őket. — A kereszténydemokrata jelöltnek tehát az a legfőbb gondja — folytatta barátom —, hogy „nincs önálló arculata”, és nem tudja valójában pontosan körvonalazni, hogy mit is várhatnak tőle mindazok, akik szavazataikkal az elnöki székbe segítenék.
Másnap reggel, amikor a Népszabadságnak írt első chilei tudósításommal a telex-központ felé sietek, szinte megdermed a vér az ereimben. A stratégiailag fontos pontokon géppisztolyos, rohamsisakos katonák állnak őrséget. Annyit beszéltek itt az elmúlt napokban arról, hogy a jobboldal esetleg katonai államcsínnyel próbálja megelőzni a baloldal lehetséges választási győzelmét, hogy azonnal a Népi Egység választási központja felé rohanok. De itt, a választás előtti napon, amikor már tilos mindenfajta propaganda, békésen folyik a nagytakarítás az előző napok lázas munkája után.
„Európai betegségem”
Nagy nehezen előkerítenek kívánságomra egy „sajtóst”. Ő szélesen elmosolyodik „vérfagyasztó” információimra. Barátságos hangnemben ugyan, de korhol azért, hogy — mint mondta — én is beleesek az „európai betegségbe”, és az egyszerűség kedvéért egész Latin-Amerikára egyetlen sémát akarok ráhúzni. Igaz, hogy a hadsereg egyelőre csak Peruban szolgálja a fejlődés ügyét, és a legtöbb országban a reakció, a szélsőjobboldali erők érdekeinek szolgálatában áll.
— Chilében — mondta — a hadsereg csupán hivatásának élő testület, mely bezárkózik a „kaszárnyák világába”, nem törődik a napi politikával, és csak arra törekszik, hogy szakmai feladatainak minél magasabb szinten eleget tegyen. A tábornokok nálunk mindent elkövetnek, hogy a fegyvernemek felszereltsége kövesse a haditechnika fejlődését, és a harcászati tudományok elsajátítására is mindent megtesznek. Feladatuk az ország határainak megvédése és Chile biztonságának megőrzése. Szakmai lelkesedésüknél talán csak hagyománytiszteletük nagyobb, és készek mindenkor az alkotmányra tett esküjüknek megfelelően megvédeni az ország törvényesen beiktatott kormányát.
— Döntse el maga -— folytatta —, ki volna alkalmasabb, mint ez az alkotmánytisztelő, a napi politikától magát távol tartó fegyveres szervezet arra, hogy biztosítsa a választások tisztaságát?
— Higgye el — adta meg rögtön a választ —, erre a hadsereg a legalkalmasabb. Ezért a rend biztosítását minden választásnál a katonai vezetők kezébe adjuk át.
Másnap, szeptember 4-én, a választás éjszakáján azonban már nemcsak én döbbenek meg, amikor tankok veszik körül az elnöki palotát. Néhány sarokkal odább, a Bulnes téren éppen tart a Népi Egységnek utolsó pillanatban, rendkívül nehezen engedélyezett örömünnepe, melyen mindazok, akik annyira kivették részüket az egyesült baloldal választási hadjáratából, Allende relatív győzelme fölött ujjonganak. A Népi Egység jelöltje negyvenezerrel több szavazatot kapott, mint a második helyen végzett „Don Jorge”, s 36,4 százalékkal megnyerte a választást. Igaz, mivel nincs abszolút többséget kapott jelölt, a parlament mindkét házának együttes ülése választja majd meg a két legtöbb szavazatot elért jelölt közül Chile új elnökét az elkövetkező hatéves periódusra. De már ott, a tömegben mindenki a Népi Egység kormányra kerülését ünnepli, és ennek bizonyosságáról beszél a közben odaérkezett Allende is. Hiszen Chilében hagyomány, hogy szinte időtlen idők óta az első helyen végzettet, a relatív többség birtokosát kiáltják ki köztársasági elnökké.
„Azonnal visszavonni a tankokat!” — zúgja a tömeg. A Népi Egység vezetői pedig hivatalos magyarázatot kérnek a térparancsnoktól e gyanús páncélos akcióra. A magyarázkodás eléggé zavaros: csupán „biztonsági intézkedésről” van szó. Frei — aki csak a novemberi beiktatásig az elnök — otthonában, és nem az elnöki palotában tartózkodik! — hallom a tömegben, miután hangosbeszélőn mindenről gyorsan tájékoztatnak bennünket.
— Itt csak a Népi Egység győztes erői vannak az utcán. Az ő elnökjelöltjük novemberben úgyis átveszi a hatalmat. Akkor csakis ennek megakadályozására jöttek ide a tankok, tehát követeljük: azonnal távozzanak — hallom.
A páncélosok végül is elvonulnak, de a nagy győzelmi mámornak nemcsak a nehéz nap fáradtsága miatt van egyszerre vége. Valaki mellettem kissé elbizonytalankodva megjegyzi:
— Mi lesz még itt, ha már az első percekben ilyen nagy veszélyekkel kell szembenézni?
Október utolsó napjaiban kell összeülnie a parlament mindkét házának együttes elnökválasztó ülésére. Ahogy közeledik ez az időpont, feszültség vibrál a közben teljesen tavaszias pompájába borult chilei főváros utcáin. De érződik ez már szeptember 19-én, a Haza Napja, a több napos chilei nemzeti ünnep második napján.
„Fagylaltos kocsik” a díszszemlén
A Cousino-parkba vagyok hivatalos a katonai díszszemlére. A chilei külügyminisztérium szeszélyes ültetési rendje folytán szomszédjaim mindkét oldalon az amerikai nagykövetség munkatársai. Azonnal látom, hogy nekik is kellemetlen ez a szomszédság. Valami hirtelen sugallatra, amikor angolul szólnak hozzám, értetlenséget színlelve, csak a fejemet rázom.
— No, hál’ istennek! — hallom —, ez a fickó úgy látszik, csak spanyolul beszél és legfeljebb oroszul…
Jóízűen nevetek magamban, öt évig voltam tudósító Washingtonban, s ez alatt az idő alatt többször kellett a sajtóértekezleteken hallottakat rögtönzött fordításban magyar gyorsírással jegyzetelni, hogy késedelem nélkül telexen elküldhessem a tudósításokat…
Jókedvem azonban fokozatosan lelohad, amikor szomszédaim immár fesztelenné váló beszélgetését hallgatom.
— Ó egek! Miféle fegyveres erők ezek! De hiszen ezek a tankok alig képesek végigvánszorogni a dísztribünök előtt! Hogyan vehetnének részt akkor eredményesen utcai harcokban?
— Hiszen ezek inkább fagylaltos kocsik, mint páncélosok — hangzanak a gúnyos megjegyzések.
— Hogyan történhetett meg, hogy ezt senki sem vette észre?
— Ha a tábornok azt mondja, hogy az elképzelésnek nincs semmi akadálya, csak éppen türelemre van szükség, akkor ő nyilván tud valami olyat, amit mi nem látunk. Lehet, hogy szándékos e gyengeség látszata, és csak arra szolgál, hogy valakiket megtévesszen …
Egyszerre elhallgatnak. Valamiért gyanút fogtak. Lehet, hogy arcomon tükröződött a mélységes megdöbbenés, melyet e félmondatok hallatán éreztem? Vajon ki lehet az a tábornok, akiről beszéltek, és mit tervez?
Az El Siglónak, a Chilei Kommunista Párt központi lapjának szerkesztőségében, amikor elmondom a hallottakat, szinte kórusban vágják rá: Viaux nyugalmazott tábornok az összeesküvők vezére. Nem titok — teszik hozzá —, hogy az észak-amerikai monopóliumok — chilei leányvállalataik államosítását a Népi Egység programjában meghirdette — meg akarják akadályozni Allende hatalomra jutását. Erre két tervük is van: a „viszonylag békés” és az erőszakos.
Az Anaconda, a Kennecott Copper, a Cerro, az ITT, a Ford és más szupervállalatok urai a legjobban persze annak örülnének, ha a parlament október végi ülésén nem Allendét, hanem a második helyen végzett Alessandrit emelné az elnöki székbe. Ez azonban — mint az El Siglo szerkesztőségében vélekednek — nem könnyű dolog. Ez nemcsak a chilei hagyományoknak mondana ellent, hanem a kereszténydemokrata párttagság többsége akaratának is. Ha „Don Bufanda” kerülne újra az elnöki palotába, megsemmisítené azokat a szerény reformokat is, melyeket Frei megvalósított, és amelyeket a kereszténydemokraták többsége is kevesell. Az ország visszakanyarodna az 1964 előtti időkhöz, ezt pedig a választók döntő többsége nem óhajtja.
E manővert egyébként az is lehetetlenné teszi, hogy a Népi Egység — mint a kereszténydemokrata vezetőkkel való tárgyalásain kinyilvánította — kész alkotmányos biztosítékokat adni. Ezeket alkotmánymódosítás formájában becikkelyezhetnék Chile alaptörvényébe. Ha pedig az egyesült baloldal ünnepélyesen kötelezi magát, hogy a polgári rend keretei között, a burzsoá alkotmány és törvényesség tiszteletben tartásával fejleszti ki a változásokra törekvő kormányzatát, vállalja, hogy nem hoz létre munkásmilíciákat és a hadsereggel párhuzamos felfegyverzett népi erőket, megígéri, hogy a parlamenttől, amelyben pedig alig több mint egyharmados kisebbségben van, kér újra meg újra felhatalmazást programjának törvényjavaslatok formájában történő jóváhagyásához, akkor miért is ne lehetne „zöld utat” adni ehhez a kísérlethez?
Terv a hadsereg-főparancsnok elrablására
Október második felében már minden kész Salvador Allende elnökké nyilvánításához. A győztes elnökjelölt megbízottja már ott ül a lelépő Frei mellett az elnöki palotában, hiszen ekkor egyes döntések már az új elnököt kötelezik majd a végrehajtásra. Úgy látszik, hogy a Népi Egység kormányalakítását parlamenti úton nem lehet már megakadályozni.
Viaux nyugalmazott tábornoknak azonban hiába küldözgetik Washingtonból a dollárok tízezreit. Csupán a nyugdíjazott ezredesek, őrnagyok és tábornokok körében arat osztatlan sikert.
A rendőrség, amelyben ekkor már ott vannak a Népi Egyeség hívei is, október 19-én rajtaütésszerűen körülveszi Santiago villanegyedének egyik házát, hogy letartóztassa Arturo Marshall nyugalmazott őrnagyot, akit egy összeesküvésben való részvétellel gyanúsítanak. A volt őrnagy elbarikádozza magát a házban. Túszként saját testvérének családját tartja fogva, és meggyilkolásukkal fenyegeti a rendőröket, ha kísérletet tesznek a ház elfoglalására. Marshallt a rendőröknek csak könnygázbombákkal sikerül „kifüstölniük” és megadásra bírniuk.
Marshall egy ízben már részt vett Viaux extábornok puccsista mozgalmában: akkor két tiszttársával megpróbálta átvenni a parancsnokságot egy stratégiailag fontos hadseregcsoport felett. Kísérletük azonban akkor csődöt mondott, és büntetésből nyugdíjazták őket.
A volt őrnagynak, aki korábban Chile színeiben céllövő világbajnokságokon is szerepelt, most azt a feladatot osztották ki, hogy ölje meg Allendét, miután a korábbi gyilkossági terveket még végrehajtásuk előtt sorra-rendre leleplezték. Marshallnak éppen egy nappal a parlament elnökválasztó ülése előtt kellett volna e gyilkosságot végrehajtania…
E kudarc közepette kezdődik meg a fő puccskísérlet szervezése. Ez azonban már az első napon megfeneklik. A chilei hadsereg főparancsnoka, René Schneider tábornok az alkotmányos rend és a törvényesség feltétlen híve. Amikor a puccsisták egyelőre még csak óvatos formában, köntörfalazva próbálják kitapogatni várható magatartását, a tábornok válasza teljesen egyértelmű, sőt fenyegetően negatív.
A szélsőjobboldali, mindenre elszánt civil összeesküvőkből toborzott kommandók volt tábornok-fővezérének döntése az azonnali cselekvés. Még a parlament ülése előtt Schneider tábornokot el kell rabolni, és arra kell kényszeríteni, hogy a puccsot kirobbantó Viaux támogatására szólítsa fel a hadsereg mindhárom fegyvernemét. Ha erre nem volna hajlandó, akkor az államcsíny kirobbantói az ő nevében adják ki a felhívást az alkotmány hatályon kívül helyezésére, arra hivatkozva, hogy a „demokratikus intézmények”, a „rend” halálos veszélybe kerül a Népi Egység kormányalakítása esetén, és a „marxista pártok diktatúrája” tömeges vérengzések, kivégzések kezdete lenne …
Csapda a kék Mercedesnek
Október 22-én — ugyanúgy, mint máskor — René Schneider gépkocsivezetője a hadügyminisztérium hivatalos kék Mercedes kocsijával a tábornok háza elé érkezik. A chilei hadsereg főparancsnoka, amikor a kocsi elindul vele a városközpont felé, nem veszi észre, hogy a puccsisták kommandójának egyik autója szorosan a nyomában van.
Amikor a kék Mercedes befordul a Martin de Zamora útra, egy fehér Peugeot vágódik eléje. A Soria utca kereszteződésénél egy Dodge Dart vezetője váratlanul oldalra rántja a kormányát és arra kényszeríti a Mercedes sofőrjét, hogy hirtelen fékezzen. A kocsi elhúz a Mercedes mellett, majd váratlanul megáll. Ugyanígy a fehér Peugeot is, és egy harmadik kocsi is, mely a széles út közepén haladt. A Mercedes néhány pillanat alatt teljes csapdába került, mert jobb oldalán egy félig a járdán parkoló kocsi, bal oldalán egy Borgward, mögötte pedig további három kocsi zárja el az utat. A hét kocsiból hét férfi rohan a Mercedeshez. Összehangoltan, gyakorlottan cselekednek. Egyikük a kocsi hátsó, a másikuk a jobboldali üvegjét töri be fémkalapáccsal, és revolvert szegeznek a Mercedes utasára.
De még mielőtt a kommandó tagjai kiszállásra vagy megadásra szólítanák föl, René Schneider előrántja szolgálati fegyverét.
Ez nem szerepelt az összeesküvők előzetes terveiben, és hirtelen megzavarodnak. Az egyik azok közül, akik kalapáccsal törték be az ablakokat, ijedtében tüzet nyit a tábornokra. Schneider tábornok halálosan megsebesítve hanyatlik az ülésre.
A merénylők pedig, miután a terv így pillanatok alatt összeomlott, fejvesztetten menekülnek. A gépkocsivezető, kihasználva a szabaddá vált utat, hiába hajt lóhalálában a katonai kórházba — a chilei hadsereg főparancsnokát már nem lehet megmenteni.
A gyilkosság azonban nemhogy elősegítené, hanem éppenséggel lehetetlenné teszi a puccskísérletet, hiszen a hadsereg fölháborodása azok ellen fordul, akik előidézték Schneider tábornok életének kioltását.
Néhány nap múlva az eredeti tervek szerint összeül a parlament és a nemzeti párti törvényhozók tartózkodása mellett döntő többséggel jóváhagyja Allende választási győzelmét. Szárnyal a chilei himnusz hangja a teremben, amikor Allende vállán átvetik a háromszínű, elnöki emblémát tartó széles szalagot.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!