(idézet: Árkus István – Véres napok Chilében – 1973)
Előszó helyett
1973. szeptember 11-e, reggel kilenc óra volt. Fél órával azelőtt hangzott el a puccsista tábornokok nyilatkozata. Az elnöki palota vaspántokkal megerősített kapuja is becsapódott már az utolsónak érkező kormányhivatalnokok mögött. A baloldali rádióadók már sugározták Allende elnök szózatát, amelyben a hadsereg tagjait a lázadókkal való szembefordulásra, katonai esküjük megtartására szólította föl.
Az elnöki palota előtti Alkotmány teret ekkor még a törvényes kormányhoz hű rohamrendőrök tartották ellenőrzésük alatt, akik nem is értesültek arról, hogy a puccsisták őrségváltást hajtottak végre a rendőrfőnökség élén. Allende utoljára jelent meg az elnöki palota erkélyén, hogy barátságosan integessen annak a néhány száz embernek, aki nem törődve a rendőrkordonnal, a puccs hírére a városközpontba vonult, és „Allende, Allende, a nép megvéd téged!” ütemes kiáltásokkal fejezte ki harci elszántságát.
Én már csak nagyon távolról, a tér Moneda utca felőli sarkáról láthattam az elnököt, mert a rendőrök ekkor már eltávolítottak mindenkit a palota közeléből. Nem engedtek oda, éppúgy, mint azon a júniusi napon, amikor egy lázadó páncélos ezred katonái a levegőbe leadott sortűzzel tartottak vissza bennünket, nemzetközi laptudósítókat, a harcok színterétől. Csakhogy akkor egyetlen egység rohamozta meg az elnöki palotát — Allende akkor nem is volt a Moneda-palotában —, s az államcsínykísérlet akkori résztvevői a kormányhű csapatok elsöprő rohamának kezdete előtt letették a fegyvert.
Most viszont minden oldalról özönlöttek a lázadó egységek. A tüntetők közé keveredve — akiket kiszorítottak a térről — alighogy elértem a Huerfanos utca torkolatát, amikor az Augustinas utca és a hadügyminisztérium, a Bulnes tér felől, benyomultak az első tankok, nyomukban a gyalogsággal. Géppisztolytűzzel árasztották el a teret. De ezt inkább csak amolyan megfélemlítésnek szánták: a golyók csak az elnöki palota homlokzatán lengő nemzeti zászlót szaggatták ronggyá.
A Huerfanos utcán a falak mellett közeli irodám felé menekülve még hallottam a puccsisták hangszórókon többször megismételt felszólítását a rohamrendőrökhöz, hogy a négytagú juntában részt vevő új főparancsnokuknak engedelmeskedve, segítsék a lázadókat. Mire elértem a negyedik utcasarkot, már minden elcsendesedett: a rohamrendőrök a junta mellé álltak.
Ez volt az utolsó felvonása a chilei Népi Egység három esztendeje elkezdődött kísérletének, amelynek első jelenetétől kezdve szemtanúja voltam. Az elnéptelenedő utcákon, amelyeken most valamennyien a falak mellett osonva haladtunk, készen arra, hogy bármelyik túl közeli géppisztolysorozatra vagy tankágyúzásra behúzódjunk a legközelebbi kapualjba, három éve még a népi győzelmet mámorosan ünneplő félmillió ember kiáltásai reszkettették meg az ablaküvegeket: „Az egyesült baloldalt sohasem lehet legyőzni!”
Három éve? Még egy hete is milyen harci elszántsággal vonult a félmilliós tömeg ugyanezeken az utcákon a tér felé, hogy elvonuljon a marxista politikus előtt, akit a népi összefogás sikere emelt az elnöki székbe.
Mennyi mindent éltünk át azóta ugyanezeken az utcákon! Nemegyszer könnygázfelhőkön kellett áttörnünk és vízágyúk sugarai elől keresnünk menedéket, amikor a jobboldali rendzavarások százai miatt a baloldali és az ellenzéki erők összecsapása nyomán a városközpont valóságos csatatérré változott, és a nyugalmat csak az akkor még drasztikusnak tartott eszközökkel lehetett helyreállítani.
Hogyan vezethettek el odáig az események, hogy a hadsereg föllázadt egységei alig két óra alatt el tudták némítani az összes baloldali rádióadókat? Hogyan volt lehetséges, hogy délutánra már hatalmukba keríthették az elnöki palotát, és a maroknyi védősereg megsemmisítése után meggyilkolhatták a köztársaság törvényesen megválasztott elnökét? Hogyan történhetett meg az, hogy estére már a puccsisták ellenőrizték Santiago központját, s másnap estére már letörték a gyári munkások szórványos ellenállását, harmadnapra pedig már a munkás-elővárosokból is tömegesen elhurcolták és lemészárolták a baloldali elemeket? Honnan és hogyan került elő a fehérterrornak ez a gyűlöletes gépezete, amely szeptember 11-e hajnalán mint jól megolajozott gyilkos mechanizmus megindult a fasiszta diktatúra megteremtése felé? Hogyan volt lehetséges, hogy a Népi Egység erői képtelenek voltak útját állni a puccsisták rohamának olyan helyzetben, amikor pedig már hosszú hetek óta szinte a szemük láttára zajlott le az államcsíny előkészítése? Mi bénította meg őket? Miért támadt zavar soraikban? Miért engedhették át a kezdeményezést teljesen az ellenségnek? Vajon kellően felkészültek-e egy ilyen hatalomátvételre, és idejében megszervezték-e a baloldali mozgalom legjobbjainak megmentését a fehérterror elől? Kiépítették-e az eljövendő földalatti mozgalomnak azokat a bázisait, amelyekből kiindulva nemcsak a Népi Egység, hanem az összes antifasiszta erők összefogásával meg lehet majd szervezni az új ellenállást? És egyáltalán mennyi időnek kell majd eltelnie addig, amíg a baloldal kiheveri a mostani rettenetes vérveszteséget? Mikorra találnak újra magukra a dolgozóknak azok a tömegei, amelyek a hatvanas évek végének forradalmi fellendülése és a Népi Egység kormányzásának sikeres évei nyomán csapódtak a forradalom táborába, és amelyeket jelenleg megfélemlítenek a tömeggyilkosságok?
Ezek a kérdések éppúgy felvetődnek a politika iránt általában érdeklődőkben, akik a távolból, az újságok, a rádió és a televízió híradásai nyomán kísérték figyelemmel a chilei fejleményeket, mint a tudósítóban, aki a győztes választási hadjárat utolsó szakaszától kezdve egészen a puccsot követő véres napokig szemtanúja lehetett mindannak, ami ebben, a Magyarországtól 17 000 kilométernyire — az északi forró sivatagoktól a déli sarkvidékig, a Csendes-óceán vad partvidéke és az Andok hóborította hegyláncai között — elterülő hosszúra nyúlt országban történt. Ezekre a kérdésekre, illetőleg kétségekre a választ majd természetesen a történészeknek, a társadalomtudományok más művelőinek, és nem utolsósorban az arra legilletékesebb chilei kommunistáknak a feltáró és elemző munkája adja majd meg.
Mégis, e gyötrelmes kérdések — még hónapokkal azután, hogy eljöttem Santiagóból — újra meg újra fölvetődnek bennem. Nem, a chilei megrázó, döbbenetes élményektől nem lehet egykönnyen megszabadulni! Elevenen támadnak föl mindannyiszor, amikor csak föl teszem a készülékre azt a lemezt, amelyen Allende elnök utolsó üzenetét, vagy Pablo Neruda szavait hallhatom.
A chilei forradalom három esztendeje támadt föl bennem döbbenetes erővel, amikor nemrég Kubában járhattam Leonyid Brezsnyev ottani látogatásakor, és a havannai Forradalom Palotájában megrendezett fogadáson összeölelkezhettem Kuba egykori santiagói nagykövetével, akivel oly sokszor találkoztam az elmúlt három év alatt, és aki oly bátran megszervezte a junta által kiutasított nagykövetségi személyzet távozását úgy, hogy közülük senkinek sem esett bántódása. És milyen szívszorongató volt a találkozás ott Havannában azokkal, akikkel Chilében együtt éltük át a Népi Egység diadalmas napjait, amikor úgy látszott, hogy a forradalmi folyamatot senki és semmi sem képes megállítani. Mily fájdalmas volt fölidézni azoknak a közös ismerősöknek emlékét, akiket halálra kínoztak a junta rettenetes börtöneiben, vagy azokét, akik nyomtalanul örökre eltűntek.
Hová lehettek? Egyesek közülük talán a pisaguai, az óceán és a sivatag által határolt rettenetes sziklabörtönben lelték halálukat, másokat talán Chile partjaitól távoli, lakatlan szigeteken létesített koncentrációs táborokba hurcoltak, vagy azoknak a megsemmisítő hajóknak váltak foglyaivá, ahonnan a halálra kínzott embereket éjszakánként egyszerűen bedobják a tenger hullámaiba…
De hallhattam ott Havannában másfajta beszámolókat is Chiléről. Arról, hogy nemrég sztrájkoltak El Tenientében, a világ legnagyobb rézbányájában, hogy beszüntették a munkát a Sumar Textilgyárban, amelynek dolgozóit pedig a fasiszta hatalomátvételnél a tábornokok megtizedeltették, mert meg merték kísérelni ellenük a fegyveres ellenállást. A Sumar-gyáriak, akiknek üzeme a puccs előtt a társadalmi szektorhoz tartozott és most újra a tőkéseké lett, így fejezték ki, hogy nem lehet őket megfélemlíteni, kitartanak a forradalmi harc útján.
Ezt a hitet és bizakodást abban, hogy Chile a sok szenvedés és mérhetetlen megpróbáltatás után újra elindul a haladás útján, éreztem nemrég a SZOT szolidaritási gyűlésén, melyet a „Veled vagyunk, Chile” jegyében tartottak meg. A teremben voltak olyan chilei forradalmárok is, akik a szeptember 11-i államcsínyt és az utána következő heteket Santiagóban élték át, és akiknek végül is sikerült kimenekülniük az országból a fehérterror fizikai megsemmisítésükre törő gyilkos gépezete elől. A szolidaritási gyűlések, melyeket hazánkban az igazságos ügyért küzdő chilei néppel, a junta által betiltott CUT, az egységes chilei szakszervezeti központ megalakulásának évfordulóján tartottak meg, az egész világra kiterjedő tiltakozó nap magyarországi eseményei voltak. E világméretű szolidaritás a bilincsbe vert ország népével, hozzájárult már eddig is a fasiszta tábornokok nemzetközi elszigetelődéséhez, valamelyest mérsékletre kényszerítette őket. De ugyanakkor bátorítás a szenvedőknek is, hogy nincsenek magukra hagyatva, velük van, velük érez, velük küzd a haladás minden híve, minden jóakaratú ember a világon.
„Ma elsirathatnánk mindazokat, akiket a puccs első napjaiban halomra öltek. Zokoghatnánk azok miatt, akiket halálra kínoztak, koncentrációs táborokba zártak. Megkönnyezhetnénk mindazokat, akiknek mérhetetlen szenvedéseket okoztak. De nem csüggetegséget, kétségbeesést érzünk, hanem haragot, és arra emlékezünk, hogy Chile utolsó törvényes elnöke, mielőtt megölték, ezt üzente: »Újak jönnek majd, akik véget vetnek a sötét és keserves időknek. Előbb vagy utóbb újra megnyílik az út, ahol méltó emberek lépnek előre a jobb társadalom építésére.« Biztosak vagyunk benne, hogy amikor Chile népe egyszer újra kiözönlik az utcákra, az új küzdelem első soraiban a munkások harcolnak majd.”
Oscar Jimenez, a népi kormány egykori minisztere, a Népi egység budapesti nagykövete, aki szembefordult a fasiszta hatalomátvétellel, mondotta ezeket a szavakat az 1974. februári szolidaritási megemlékezésen, Budapesten. Utoljára 1972. augusztusában találkoztam vele Santiagóiban, amikor a chilei elnök televíziós interjút adott. Bizakodva szorítjuk meg egymás kezét itt Budapesten, hiszen szilárdan hiszünk a chilei nép igazságos ügyének diadalában. Hisszük, hogy majd újra megnyílnak azok az utak, amelyekről Allende oly látnoki szavakkal beszélt.
Ezt érzem most, amikor útjára bocsátom ezt a könyvet. A Népszabadság santiagói tudósítójaként több mint három esztendőn át igyekeztem képet adni napi tudósításaimban, riportjaimban, cikkeimben, jegyzeteimben az alkotmányosság keretei között kibontakozó és tovább fejlődő forradalmi folyamatról. Most is csupán arra vállalkozhatom, hogy a szemtanú élményei, benyomásai alapján próbáljak meg valamit érzékeltetni az olvasóval arról, hogy mi is történt voltaképpen Chilében. Mindezt oly módon kísérelem meg, hogy felvillantom a forradalmi folyamat kezdetének feszültséggel terhes napjait, majd csaknem három év múltán, 1973 nyarával folytatom a helyszíni beszámolót, amikor az ország déli részében tett utazásomon már láttam a készülő tragédia jeleit. Majd következett 1973. szeptember 11-e.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!