Goebbels Napló

1943

(idézet: Goebbels Napló – Ormos Mária)

1

1943. január 7.

Tegnap: […] Az általános helyzet igen nyomasztó, fel kell készülnünk, hogy néhány hétig az események nagyjából olyanok lesznek, mint az elmúlt télen.¹ Sztálingrádnál a szovjet csapatok már 1942. november 22-én bezárták a katlant a 6. hadsereg körül. Friedrich Paulus tábornok tárgyalásra irányuló kérelmét Hitler elutasította. December 12-én elkezdődött egy kísérlet arra, hogy erősítést juttassanak el a térségbe, de ez nem ért célt. Hitler nem engedélyezte a kitörési kísérletet sem.* Az erősítéseket ugyan elindítottuk már, de némi időbe telik, amíg valóban be lehet őket vetni keleten. Ez a másik oldalon azt eredményezheti, hogy nyugaton védtelenek maradunk, ami jelenleg ugyan nem aggasztó, de ha beköszönt a tavasz, némi gondot fog okozni. Nincs elegendő emberünk ide is és oda is. Akárhogy húzzuk-vonjuk a takarót, vagy az orrunk fázik, vagy a lábunk. […] Martin ezredes hosszabb látogatást tett a hadsereg főparancsnokságának főhadiszállásán, és meglehetősen lesújtó hírekkel érkezik. Ott az a vélemény, hogy a Führert nem tájékoztatják kellőképp, így olyan hadvezetést folytat, ami hosszabb távon igen finoman fogalmazva megengedhetetlen. A sztálingrádi helyzetet egyenesen katasztrofálisnak ábrázolják. Mindenesetre e megállapítások képviselőit igazolja, hogy az állapotokat Sztálingrádban sok mindennek lehet nevezni, csak rózsásnak nem. Hiszen végül is kereken 240 000 emberünket zárták itt körül! Elképzelhető, milyen óriási nehézséget okoz ennyi embert akár csak a legszükségesebb lőszerrel és a legszükségesebb élelemmel ellátni. A katonák kényszerű napi fejadagja így is igen kicsi. Ahhoz, hogy éljenek, kevés, az éhenhaláshoz sok. El lehet képzelni, hogy hosszabb távon milyen nyomasztóan befolyásolja ez a hangulatot. Fogatok már alig vannak, mert a lovakat leölték és megették. Tüzelőanyag sincs; már az utolsó vasúti talpfákat is feltüzelték. Utánpótlás nincs, a legközelebbi német csapatok 120-150 kilométerre vannak Sztálingrádtól. Ez természetesen nyomasztóan hat az egész hadvezetésre. A Führer ugyanazt a taktikát folytatja, mint az elmúlt évben: nem adni fel semmit, amire nem kényszerítenek bennünket fegyverrel. A bolsevikok hasonló helyzetekben ugyanezt a megoldást választották, s ez vezetett jelenlegi eredményeikhez. […] Természetesen szívünkkel-lelkünkkel csüggünk sztálingrádi katonáinkon és tisztjeinken. Senkit nem bánt úgy a helyzetük, mint a Führert. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal: sokkal nagyobb szerencsétlenséget jelentene a nemzet számára, ha Sztálingrádban meghátrálnánk, mint a körülzárt katonák tragédiája. […] A főparancsnokság urai szerint lényeges lenne a keleti politika megváltoztatása. A Führer ehhez még nem járult hozzá. A főparancsnokság tisztjeinek az a véleményük, hogy ha kissé enyhébb kézzel bánnánk a keleti népekkel, részben magunk mellé állíthatnánk őket. Nem tudom, hogy ez megfelel-e a tényeknek; a tapasztalatok szerint a megszállt területek lakossága, ha a kisujjunkat nyújtjuk, az egész kezünket követeli, s nem elégszik meg az ujjunkkal. Politikailag újra meg újra erre a tapasztalatra jutottunk, többek között Franciaországban is. Azok, akiknek más a véleményük, erre azt mondják, hogy Franciaország esetében sem mentünk elég messzire. Nekem ezzel szemben az a véleményem, hogy az egész helyzet kulcsa a totális hadviselés bevezetése. Még akkor is elegendő ember áll a rendelkezésünkre, ha csak a hazai erőforrásainkból merítünk. Ezzel kapcsolatban annyi még a teendőnk, hogy azt sem tudjuk, hol kezdjünk hozzá. A totális hadvezetést a szabotőrök elleni súlyos büntetésekkel kellene kezdenünk; nem szorítkozhatunk többé fenyegetőzésre, hanem törvényeket és rendeleteket kell hozni. Remélem, hogy a következő vezetői értekezleten legszűkebb körben ezeket keresztül tudom erőltetni. Egyébként az értekezletet csütörtökről péntekre halasztották, mivel Speer még nem készült fel. Szorgalmazom, hogy a megbeszélésre minél hamarabb kerüljön sor, és olyan alapvető legyen, amennyire csak lehetséges. A totális hadviselést már másfél évvel ezelőtt be kellett volna vezetnünk. Akkor azonban sajnos a szörnyű téli válságból nem vontuk le a szükséges és súlyos következtetéseket, s amikor újra kisütött a nap, ismét a veszélyes illúziók lettek úrrá a lelkeken, és olyan reményeket tápláltunk, amelyek sajnos abban a helyzetben nem teljesülhettek. […]

1943. január 10.

Tegnap: […] A megszállt keleti területeken folytatott politikát is igen élesen bírálják, különösen a katonai vezetők. A hadsereg vezérkari főnöksége emlékiratot dolgozott ki, amely tételszerű összefoglalásban rögzíti a keleti problémákat. Az emlékiratot néhány napon belül át akarják nyújtani a Führernek. Tartalma nagyjából a következő: A Vörös Hadsereg ellenálló képessége töretlen. A szovjetek a „nemzeti háború” jelszavával erősítik harci erejüket. Az eddigi németbarát rétegek hangulata láthatóan romlik. A bandaharcok fokozódnak, s már átcsapnak Ostland és Ukrajna területére. […] A bandák erősödő tevékenysége és a lakossággal szemben alkalmazott súlyosan hibás rendszabályok miatt érezhetően csökken a németek megbecsülése. Csak a Führernek van osztatlan tekintélye. A lakosságot minden különbségtétel nélkül „bolsevikként” és „alacsonyabb rendű emberként” kezelik. Kulturális züllés (az iskolák és intézmények bezárása, ami nekünk is kárt okoz, hiány orvosokban, műszaki szakemberekben stb.). Egy sor dolognak a lebecsülése: az erős vágynak a tanulás iránt, a műszaki és „kulturális” eredményekre való büszkeségnek, a szemérmességnek és az önérzetnek, amely különösen az orosz nőkre, az orosz nép legjobb részére jellemző. Botbüntetés, akasztások, a lakosság letegezése. Könyörtelen hajtóvadászat a Németországba szállítandó munkaerő után, méltatlan bánásmód a birodalomban önként dolgozókkal szemben (szögesdrót, kijárási tilalom, alacsony bérek, tervszerűtlen hazatoloncolás vezetés nélkül). Az erőfeszítések ellenére egyre szaporodnak a panaszok. A mezőgazdaság átalakításának elégtelen volta, a magántulajdont nem adják vissza. Az eddigi ellenrendszabályok – a hadifogoly ukránok, észtek, lettek stb. szabadon bocsátása, a hadifoglyokkal való jobb bánásmód, különleges elbánás a hozzánk átszökőkkel, a komisszárok megkímélése, az értelmetlen kollektív büntetések megtiltása, az agrárreform propagálása és megkezdése, a helyi szervezetek és segélyezés nagyvonalú megszervezése, a harcokban kitűntek és a munkások megjutalmazása, az erőszak, az önkény, a durvaság megakadályozása (különösen szövetségeseink körzetében) – csak kivételesek, jelentősebb siker nélkül, mivel nem egy összefüggő politikai program részét képezték. Ahol ezekre a rendszabályokra sor került – a Kaukázus, a Krím -, ott a lakosság egy emberként, halálra szántan támogatta a németek ügyét. Az egész hadműveleti területen vannak erre példák. Javasolt intézkedések: a Führer nyilatkozzék, hogy minden orosz, aki felveszi a harcot a bolsevizmus ellen, teljesítménye alapján egyenjogú európainak tekintendő. Politikai szándéknyilatkozat a maradék Oroszország részére. A nagyoroszok a döntők! Számtalan nagyorosz hajlandó egy új Oroszországért Sztálin ellen harcolva meghalni. Új politikai elmélet meghirdetése, amely eszmeileg magasabbrendű, mint a bolsevizmus: az alapja az önigazgatás, német irányítással. A bánásmód a megszállt területek lakosságával a meghirdetendő alapelvek szerint. Az embervadászat megtiltása. A birodalomban dolgozó orosz munkásokkal való bánásmód alapvető javítása, a német nép eddigi elutasító magatartásának megváltoztatása az oroszokkal szemben. A városok megfelelő ellátása, a lakosság önsegélyezésének támogatása vagy legalább eltűrése. A magántulajdon visszaadása, különösen a balti államokban. Fokozott propaganda a vörös fronton és a szovjet hátországban, a fenti alapelvek alapján. Az emlékirat végül hangsúlyozza, hogy a keleti helyzet alakulása miatt nem szabad időt veszítenünk. Hisz arról a régi tervről van szó, amelyet a Wehrmacht főparancsnoksága mindig is követett. Alapvető hiba a szláv jellem téves értékelése, a szlávok igen hajlamosak arra, hogy az elért politikai engedményeket ne pluszként könyveljék el, hanem sokkal inkább lehetőségként, hogy újabb, egyre alapvetőbb követeléseket támasszanak. Nem hiszem, hogy a Führer hajlandó lesz áldását adni erre az emlékiratra.² Goebbels jól ismerte e kérdésekben Hitler gondolkodását, ő valóban ügyet sem vetett ezekre és a hozzájuk hasonló javaslatokra, hanem kitartott az alacsonyrendűnek kikiáltott keleti népek rabszolgaként való kezelése, illetve részleges kiirtása mellett.* […]

1943. január 14.

Tegnap: […] A sztálingrádi helyzet természetesen változatlanul súlyos gondokat okoz. Minden az időjárástól függ. Ha repülőink számára csak nagyjából kedvező az idő, félig-meddig el tudjuk látni sztálingrádi csapatainkat élelmiszerrel és felszereléssel. Ha havazik és leszáll a köd, akkor ez lehetetlen. A körülzárt csapatok csak a lehető legkisebb fejadagot kapják, részben csak napi 50 gramm kenyeret, egyébként a megmaradt lóállományból élelmezik magukat. Ha meggondoljuk, hogy a felszabadító seregre még hetekig kell várniuk, akkor tiszta képet kapunk arról, milyen feszült a helyzet. […] Röviden keleten ismét téli válságba kerültünk, még ha nem is olyan nehézbe, mint az elmúlt télen, de az előjelek igen fenyegetőek. A válság most egészen más formában mutatkozik, mint tavaly. Az elmúlt télen a bolsevikok ugyan átszivárogtak a vonalainkon, de nem rendelkeztek megfelelő, alacsonyabb rangú parancsnoki gárdával, hogy bekerítő hadmozdulatokat hajtsanak végre. Ezen a télen azonban különböző pontokon már sor került ilyenekre. Minden erőnket össze kell szednünk, hogy megvédjük magunkat a tarkóncsapásoktól. Egymás után, növekvő számban készülnek emlékeztetők, hogy másképp kellene bánnunk a megszállt területek orosz lakosságával. Ismét feljegyzést kaptam a párt egyik veteránjától, Hofwebertől, aki ízekre szedi keleti politikánkat. Túlságosan messze megy következtetéseiben, melyeket az ottani helyzet tanulmányozása nyomán fogalmaz meg. Bizonyára célszerű lenne, ha a Führer általános nyilatkozatot tenne, és ebben némi bátorítást adna a megszállt területek orosz lakosságának, például, hogy biztosítjuk a vallásszabadságot, hogy nem ítéljük őket rabszolgaságra, hogy amennyiben megállják a helyüket a háborúban, ez belépőjük lesz a jövendő Európába, és ehhez hasonlókat. Azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a Führer a maga tekintélyével messzemenő engedményeket tesz, egész megszálló és katonai gépezetünket át kell állítani, s akkor nagyon nehéz lesz ott, ahol szükséges, kemény kézzel kormányoznunk. A partizántevékenységből származó veszély bizonyára egyre nő. Nem hiszem azonban, hogy ezen, kevésbé kemény eszközökkel, úrrá lehetünk. Az oroszok erős dohányhoz szoktak, a bolsevik rezsim sem megértéssel és kesztyűs kézzel bánt velük, hanem keményen és kíméletlenül, ami nem tartja vissza őket attól, hogy – mint a jelenlegi tények bizonyítják – igen bátran és kitartóan harcoljanak a bolsevista rendszerért. Sztálin különben kiváló érzékkel tudta megvalósítani, hogy nemzeti jelleget adjon a bolsevizmus harcának a német birodalom ellen. A hadifoglyok vallomásaiból kiderül, hogy a Vörös Hadseregben a közeljövőben szervezeti változásokat terveznek. Legalábbis látszatra teljesen nemzeti hadsereggé akarják átalakítani; a tisztek visszakapják váll-lapjukat, s a legénység tömegéből választják ki őket. Még ha mindez csak propagandafogás, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy lélektanilag igen ügyes megoldás. Hofweber emlékeztetője, mint már hangsúlyoztam, túl messzire megy. Körülbelül ugyanazt követeli, mint a hadsereg vezérkari főnöksége a Führerhez intézett feljegyzésében. Csak annyi a különbség, hogy részletes következtetései még messzebb mennek, ebben a formában nem is terjeszthetők a Führer elé. Az alapvető kérdés, hogy az orosz népet, huszonöt éves bolsevista nevelés után, lélektanilag egyáltalán megnyerhetjük-e magunknak. Ezt a szakértők részben állítják, részben tagadják. Tudom, hogy ez az egész keleti hadjáratunk egyik sarkalatos pontja. Azt sem lehet vitatni, hogyha kiadnánk a jelszót, hogy keleten csak a bolsevizmus, és nem az orosz nép ellen harcolunk, minden bizonnyal nagyon megkönnyítené ottani helyzetünket. […] Rommel Berndtet küldte a Führerhez. Berndt hozzám intézett levelében beszámol a Rommel és Bastico marsall közötti, december 31-i megbeszélésről. Ennek lényege, hogy visszavonjuk-e Líbiában harcoló alakulatainkat vagy sem. Rommel javaslata változatlanul az, hogy vonuljunk vissza a Gabes-vonalra, s onnan igyekezzünk visszanyerni mozgásszabadságunkat. Ezt a kérdést Rommel és Bastico hosszadalmasan megvitatta, anélkül, hogy döntésre jutottak volna. Az olaszok ezen a megbeszélésen is igen pimaszul viselkedtek. Eszükbe sem jut, hogy végül is az ő területükről van szó, melyet a mi csapataink védelmeznek. Berndt levelében csak jót ír seregünk hangulatáról. Bizonyos akasztófahumorral fogalmaz – ebben a helyzetben talán ez a legjobb. Este Berndt visszatér a Führer főhadiszállásáról, s jelentést tesz. Egészen egyértelműen kifejtette a Führernek Rommel álláspontját. A Führer belátja: még akkor is, ha most minden rendelkezésünkre álló erőt a keleti frontra kell küldenünk, jelentős segítségre van szükség Észak-Afrikában is. Elsősorban olyan operatív tervet kell kidolgozni, amely lehetővé teszi Rommel számára, hogy valahogy ismét aktív legyen. Sajnos egész sor kérdésben nem egyezik Rommel marsall és Kesselring marsall³ Kesselring, Albert, marsall, 1941-től a délnyugati, 1945-ben a nyugati erők főparancsnoka.* álláspontja. Kesselring optimista alkat, nem áll a valóság talaján, rámenős modorával ismételten igen kellemetlen helyzetekbe hozza Rommelt. Ami a legfontosabb: Kesselring a döntő órákban nem tudta teljesíteni, amit ígért. Így Rommel abba a kínos helyzetbe került, hogy övé a felelősség a szárazföldi hadműveletekért, Kesselring viszont könnyen megőrizheti optimizmusát, mivel nem neki kell meghoznia a végső döntéseket. Berndt kihasználta a lehetőséget, hogy minderről jelentést tegyen a Führernek, s a Führer igen megértőnek bizonyult Berndt beszámolójával kapcsolatban. Ismét biztosította Rommelt százszázalékos bizalmáról.⁴ Pótlólagos erőkről azonban nem tudott gondoskodni. Így az Afrika-Korps veresége előrelátható volt.* Tulajdonképpen Rommelt a keleti fronton akarta bevetni, ami akkor lett volna aktuális, ha elfoglaljuk a Kaukázust. Ez sajnos nem sikerült. A Führer ezért úgy döntött, hogy Rommel maradjon továbbra is az afrikai hadszíntéren, továbbra is élvezi korlátlan bizalmát, s ha az Afrikai-hadtestet visszavonják a Gabes-állásokba, Rommel legyen az észak-afrikai erők egyedüli főparancsnoka. Az utánpótlást Trípoliszon keresztül már nem lehet biztosítani. […]

1943. január 21.

Tegnap: […] Taubert jelentést tett keleti politikánkról. Keleten a hátországban nagyon válságos a helyzet. A partizánok ismét olyan romboló tevékenységet folytatnak, amire nincsenek szavak. Különösen a frontszakasz közepén uralják nagyrészt a terepet, már csak az utánpótlási útvonalakat tudjuk biztosítani. A helyzet napról napra kritikusabb. Nem tudtunk kapcsolatot teremteni az orosz néppel. Nyilvánvaló, hogy minden orosz – még ha bolsevistaellenes is – ellenünk fordul, mert magáévá teszi a sztálini jelszót: „Jobb állva meghalni, mint térden csúszva élni!” A Kaukázusban egészen más a helyzet. Ott kezdettől viszonylag jól bántak a lakossággal. Ennek következtében a lakosság is követi kivonuló csapatainkat. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Kaukázusban eleve sokkal jobb volt a helyzet, mint a többi területen. A kaukázusi lakosság mindig élesen bolsevikellenes volt, ezért sokkal nyíltabb szívvel és pozitívabban fogadták csapatainkat, mint a megszállt Szovjetunió többi részén. Meg kell értenünk, hogy az orosz nép azon rétegeinek, amelyek hajlandók együtt dolgozni velünk, kezet kell nyújtanunk. A pillanat erre lélektanilag igen kedvezőtlen, mert még általános ígéretet is csak akkor ajánlatos tenni, ha a dolgok jól, és nem rosszul mennek. Ennek ellenére következő látogatásomkor ezt a kérdést részletesen meg akarom beszélni a Führerrel és a hadsereg vezetőivel. Egyébként pénteken utazom a főhadiszállásra a Führerhez. Módom lesz igen részletesen megbeszélni vele az általános helyzetet. […] A belpolitika terén a legfontosabb téma a totális háború. Megbeszélésre kerül sor a négyes bizottságban, amiben néhány szakértő, mint Sauckel és Funk is részt vesz. Elöljáróban Keitel részletesen beszámol a csapatkiegészítések jelenlegi helyzetéről, ami elkeserítő; eggyel több bizonyíték arra, hogy csakis a legradikálisabb eszközökkel érhetünk el eredményt. Sauckelnek az a véleménye, hogy a következő széles körű behívások nyomán keletkező munkaerőhiányt új külföldi munkavállalókkal és a belföldi erőkből gond nélkül meg tudja oldani. Sauckel egyébként a megbeszélésen sokkal kellemesebben viselkedik, mint az elsőn. Úgy látszik, észrevette, hogy ellenkezésével két szék között a pad alá kerül. Lammers a közigazgatás létszámcsökkentésével kapcsolatban körlevelet adott ki, de ez csak félmegoldás. Gondoskodom arról, hogy az utasítás egész eredményt hozzon. Lammersszel és Bormann-nal is megbeszélem bizottsági funkciómat, ami most már egyértelmű. Engem ismernek el az egész munka hajtóerejének; minden javaslatomat a régi rendelkezések megváltoztatására vagy újak hozatalára gond nélkül el tudom fogadtatni. A megbeszélésen a legtöbb időt azzal töltjük, hogy megvitatjuk a nők általános munkakötelezettségéről hozandó törvényt. Sikerül minden bürokratikus akadályt és ellenérvet leküzdenem, s elérnem, hogy radikális döntést hozzunk. Mindent megteszünk, ami itt egyáltalán lehetséges. Von Unruh tábornok is, aki részt vett a megbeszélésen, igen elégedett az eredménnyel. Én ugyancsak, mert megnyugodva úgy érzem, mindent megtettünk, ami csak lehetséges. Sajnos kissé későn! Az időveszteséget be fogjuk hozni. Január 30-ával kapcsolatban programpótlékot javasolok a Führernek. Jelenleg nem olyan időket élünk, hogy tombolva ünnepeljünk, még a háborúnak megfelelő keretek között sem: legjobb, ha néhány ünnepélyes megnyilatkozásra szorítkozunk. Elsősorban arra gondolok, hogy a Führer adjon ki felhívást, amit én fogok fölolvasni a Sportpalastban, ha ő nem tud jelen lenni. A Führer nagyjából egyetért a javaslataimmal; a részleteket még átgondolja. Többek között azt is javasoltam neki, hogy azok a városok, amelyeket különösen súlyos bombatámadás ért, címerükben viselhessék a vaskeresztet. Ha olyan községek, mint például Emden, részesülhetnének ebben a megtiszteltetésben, ez jelentősen erősítené a lakosság erkölcsi tartását. […] A legfontosabb téma természetesen a sztálingrádi helyzet. Lassan meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy közöljük a német néppel a valóságot. Ezt tulajdonképpen már rég megtehettük volna, de a Führer mindeddig ellenezte. Azt azonban semmiképp sem engedhetjük meg magunknak, hogy csak akkor közöljük a tényeket a német néppel…, amikor már mindennek vége. Sztálingrádban csaknem negyedmillió embert kerítettek be; ha ezt összevetjük eddigi keleti veszteségeinkkel, akkor nyilvánvaló, hogy ez mit jelent. Elkerülhetetlen, hogy nyíltan beszéljünk erről, s minél korábban, annál jobb. Sztálingrádban szinte mondába illő tragédiák játszódnak le. Katonáink és tisztjeink teljesítménye minden emberi képzelőerőt fölülmúl. A német nép bizonyára rövidesen megismeri az ottani helyzetet. Szerintem épp azért helyes, ha most mi mondjuk meg az igazságot, hogy megkapjuk az erkölcsi támogatást a szörnyű hír megérkeztekor is. Sztálingrád számunkra azt kell hogy jelentse, amit Alcazar a spanyol szabadságharcosoknak: a német katona hősi eposzát, aminél megrázóbb és tragikusabb már nem lehetséges. Azt hiszem, ha így ábrázoljuk Sztálingrád elestét, sikerül a német népet még jobban megnyerni rendszerünk számára, a jelenlegi feladatok teljesítésére. A hadviselés totálissá tételével kapcsolatosan amúgy is elkerülhetetlen lesz, hogy a német népet fizikailag is, lelkileg is megkeményítsük. A háború olyan szakaszába érkezett, amikor már nem engedhetjük meg magunknak, hogy mellébeszéljünk. A változások kemény tényeinek tudatában, könyörtelenül kell szembenéznünk a valósággal. Minél inkább tisztában vagyunk a helyzettel, annál egyértelműbbek lesznek a döntéseink, és minél egyértelműbbek a döntések, annál nagyobbak az eredmények.

1943. január 23.

Tegnap: […] Reggel 9 tájban érkezem Rastenburgba. Azonnal a Führer főhadiszállására megyünk. Ködös, szürke januári nap, olvad. Ilyenkor ez nem szokott előfordulni Kelet-Poroszországban. Sztálingrádban ez kész katasztrófa, az időjárási front, érdekes módon, messze keletre nyúlik. El sem tudjuk képzelni, milyen súlyos következményei lesznek ennek a következő napokban és hetekben. Az időjárás istene az egész háború alatt ellenünk volt. Rövidesen megérkezünk a Führer főhadiszállására. A hangulat kissé nyomott és rendkívül komoly. […] Először Schmundttal beszélek. Ő a Führer egyik legjobb, legtehetségesebb munkatársa. Sóvárogva várt, s nagyjából tudja, mit akarok a Führerrel közölni. Megerősít elhatározásomban, hogy fenntartás nélkül mondjam el, ami a szívemet nyomja, és megígéri, gondoskodik, hogy az egész Wehrmacht támogasson, ha nehéz helyzetbe kerülök. En azonban úgy gondolom, ebben a helyzetben nem lesznek különösebb nehézségeim a Führerrel, ellenkezőleg, örül majd, ha valaki leveszi a válláról az ország újjászervezésének gondját. Schmundt nemrég járt a fronton, és ennek alapján is megerősíti azt a véleményt, hogy át kell térni a totális hadviselésre. Ez a vélemény a fronton általános, és azt ki kell terjeszteni az országra is. Az is nyilvánvaló számukra, hogy ezt rajtam kívül senki sem mondhatja meg olyan kíméletlenül a Führernek, ahogy azt a helyzet megköveteli. Rólam ugyanis senki sem feltételez defetizmust vagy gyávaságot, amit mondok, azért teszem, mert mélységesen aggódom a háború alakulása, a haza sorsa miatt. A fiatal Bormann⁵ Martin Bormann öccse, Albert.* is lelkesen támogat, aminek szívből örülök. […] Kevéssel az első megbeszélések után hívat a Führer, és javasolja, kísérjem el első reggeli sétájára a főhadiszállás parkjában. Csak kutyája, Blondi van velünk; egyébként négyszemközt vagyunk, úgyhogy mindjárt kitálalhatok. […] Már az első séta igen eredményes. A Führer vázolja a sztálingrádi helyzetet, ami kétségbeejtő. […] A német történelem olyan hősi drámája játszódik ott le, amihez fogható megrázó tragédia még nem volt. A Führer ismerteti velem az egész helyzetet a keleti fronton. A jelenlegi, igen kiélezett, kritikus helyzet legfőbb oka, hogy szövetségeseink tökéletesen csődöt mondtak.⁶ Megjelenik Hitler „mentségei” közül a második: a hadsereg vezetőinek alkalmatlansága mellett a szövetséges csapatok gyávasága.* Egyszerűen nem akarnak harcolni, s az első orosz támadáskor, amint meglátnak egy harckocsit, fegyverüket elhajítva menekülnek, vagy fölemelik a kezüket. Harci kedvről, elszántságról szó sincs. A magyarokat és a románokat csak a majdani területi vitáik érdeklik. Az olaszok ugyanúgy viselkednek, mint Észak-Afrikában. Ha rangsort akarnánk felállítani a katonai helytállás szempontjából, azt mondhatnánk, a románok rosszak, az olaszok még rosszabbak, a legrosszabbak – minden kritikán aluliak – a magyarok. Pl. egy egész harckocsi-hadosztály felszerelését hátrahagyva menekültek el a frontról; még az is előfordult, hogy megrohanták a sebesültszállító vonatokat, hogy Budapestre induljanak; csak fegyverrel lehetett megakadályozni a pánikot. […] A keleti front helyzetével kapcsolatban azonnal nekikezdek mondandómnak. Elszántam magam, hogy semmit sem rejtek véka alá, nagy vonalakban mindent elmondok, amin az elmúlt hetekben és hónapokban rágódtam, s amit másokkal is megbeszéltem; az ezekből levont következtetések számomra teljesen egyértelműek. Már az első mondatoknál érzem, hogy könnyű dolgom lesz a Führerrel. Ő is sokat foglalkozott ezzel a gondolattal, s nem nehezíti meg a helyzetemet, sőt igazán boldogító módon még radikálisabban fogalmazza meg az elképzeléseimet. Most már nem lehetünk tekintettel az országra. Az országnak nincs joga békében élni, amikor a frontnak hihetetlen terheket kell cipelnie, és veszélyekkel kell megküzdenie. Olyan mértékben kell felráznunk a népet, hogy azt most még elképzelni sem tudjuk. Úgy gondolom, mai terveink holnapra részben már túlhaladottakká válnak, és a radikális megoldások, amelyektől ma még visszarettenünk, holnap már magától értetődőek lesznek. […] Zeitzler és Schmundt számos levelet mutat; az utolsó futárgéppel érkeztek Sztálingrádból, három-négy nappal ezelőtt íródtak. A tartalmuk ugyanolyan megrázó, mint a fogalmazás. Egyszerű emberek írják haza búcsúlevelüket; az egész, így együtt, csodálatos hősi ének. Ha elképzeljük, milyen állapotban vannak ezek az emberek, akik már régóta ennivalóhoz is alig jutnak – egy hadosztály például négy napja semmiféle ellátmányt nem kapott -, akkor még jobban csodálnunk kell magatartásukat. Csak a legmélyebb megrendüléssel gondolhatunk sorsukra. Ha volna mód megmenteni őket, szívesen adnék oda öt vagy tíz évet az életemből, vagy akár az életemet. De nincs rá mód. A Führer elmondja, napokon és éjszakákon át töprengett ezen. […] Az ebédet négyszemközt fogyasztjuk el a Führer bunkerjében. […] A Führer azt is nagyon keserűen panaszolja, hogy a légierő semmit sem tartott be az ígéreteiből. Csak azóta javult kissé a helyzet, mióta Milch vette át a Sztálingrádba irányuló légi szállítmányok megszervezését. Természetesen ez korántsem elég. Ami valóban megérkezik Sztálingrádba, az ahhoz kevés, hogy életben maradjanak, épp csak arra elegendő, hogy el ne pusztuljanak. Tehát valószínűleg bele kell törődnünk a keserű ténybe, hogy elveszítjük a Sztálingrádban lévő huszonkét hadosztályt. […] A megbeszélés során jelentkezik telefonon Zeitzler a legújabb sztálingrádi jelentéssel. A helyzet nagyon súlyos. A bolsevisták hat kilométeres szakaszon áttörték a német vonalakat. Csapataink már nem képesek ellenállni; fizikailag annyira tönkretette őket a fagy és az éhség, hogy harcképtelenek. A Führer mélységesen megrendül a hírtől. Még mindig bízott abban, hogy talán mégis sikerül bizonyos alakulatoknak megvetniük a lábukat Sztálingrádban, sőt később felmenteni azokat. […] Ez arra ösztönöz, hogy mindenre való tekintet nélkül ismertessem a programomat. Elismétlem mindazokat a gondolatokat és javaslatokat, amelyeket ezeken a lapokon programomként már annyiszor megfogalmaztam. Az egészet egy összefoglaló címmel az ország újjászervezési programjának nevelem, a lényege: „Totális hadviselés”. Ebbe beletartozik a nők általános munkakötelezettsége; valamennyi, a háború szempontjából nem fontos és nem szükséges intézmény és vállalat fölszámolása; a civil élet átszervezése az egész országban a háború követelményeinek megfelelően. A Führer kezdettől fogva mindennel egyetért, amit mondok. Nem ütközöm semmiféle akadályba, ellenkezőleg, bizonyos pontokban még tovább megy a javaslataimnál. Nem akarja, hogy személyesen részt vegyek a hármas bizottságban, nehogy a hatalmas program igazgatási feladatai túlságosan lekössenek. Azt szeretné, hogy ebben az egész munkában én legyek az örökké járó motor. Átfogó teljhatalmat biztosít a számomra. Utasítást ad, hogy ne csak valamennyi ülésen vegyek részt, hanem minden előkészületi munkába bevonjanak, s jelen legyek nála a megbeszéléseken. Az én egyetértésem nélkül semmiféle javaslatot nem szabad hozzá felterjeszteni, hogy megállapíthassa, elég radikálisak-e azok, s kellőképp megfelelnek-e a követelményeknek. Az akcióbizottságba semmiképp sem akarja bevonni a szakminisztériumokat, különösen nem a négyéves terv minisztériumát és a belügyminisztériumot: ezáltal ugyanis a bizottság működésképtelen lenne. Biztosít, hogy a nagyvonalú munkának semmiféle akadálya nem lesz. Megígérem, hogy igyekszem következő nyárra másfél-kétmillió katonát kiállítani. Nyilvánvaló, hogy ehhez alapvetően át kell szervezni az egész német gazdaságot; ez azonban elkerülhetetlen és közös akarattal végre is hajtható. […] A Führer nagyon keserűen nyilatkozik Frickről, aki képtelen kézben tartani az ország közigazgatását és belső szervezetét. A totális hadviselés kérdésében még Göringben se nagyon bízik. Most tehát szabad utunk van: a Führer kezünkbe adta a gyeplőt. Tudom, hogy a meghozandó intézkedésekkel sok titkos ellenséget szerzek majd, de ez nem érdekel. Ha intézkedéseim segítségével megnyerjük a háborút, vállalhatom a felelősséget a történelem ítélőszéke előtt. […] A Führerrel folytatott egész megbeszélés rendkívül drámai volt, mert szakadatlanul jöttek az újabb jelentések Sztálingrádból; ezek biztosították beszámolómhoz a szükséges lendületet és a szükséges keménységet. […] Ezért azt is el akartam érni, hogy a Führer egyezzen bele a nyíltabb, valósághűbb tájékoztatáspolitikába. Ebben a kérdésben is sikerül teljesen magam mellé állítani. Amint Sztálingrádot elveszettnek kell tekintenünk, meg akarja mondani a teljes igazságot, s nyolcnapos gyászra és büszke tüntetésre hívja majd fel a német népet. E nyolc nap alatt zárva lesznek a mozik és a színházak, s az egész nemzetnek egységesen össze kell szednie az erejét. Meggyőződésem, hogy ha ilyen értelemben intézünk felhívást a nemzethez, az teljes mértékben követni fog bennünket. Ezért azt is ajánlom a Führernek, hogy január 30-át szerényebb keretek között rendezzük meg. A német nép, de különösen a frontkatonák nem értenék meg, hogyan ünnepelhetünk idehaza, miközben Sztálingrádban kétszázezer emberünk hal éhen. A Führer egyetért javaslatommal: csak Göring beszél a hadsereghez, a Führer szózatot intéz a néphez, amit én olvasok föl a Sportpalastban rendezett tömeggyűlésen. A felhívás mindennél keményebb lesz. Semmilyen tekintettel nem lehetünk a szentimentalizmusra, ki kell mondani egyértelműen, mit követel a helyzet. A párt meg fogja érteni ezeket a követelményeket, és elfogadtatja a néppel; a párt lesz az ólom acélhegye. A Führer némiképp biztatónak látja a jövő szempontjából, hogy súlyos ellentétek vannak az Egyesült Államok és Anglia között. Szerintem ezek az ellentétek nem túlságosan jelentősek; amíg mi veszélyeztetjük az angolszász hatalmakat, meg fogják őrizni egységüket, bármilyen éles nézeteltérések legyenek is közöttük. Délután ismét megszakítjuk a megbeszélést néhány órára; javaslom a Führernek, pihenjen egy kicsit. Megpróbál rövid ideig aludni, hogy jobban bírja az este súlyos megpróbáltatásait. […] Egy fiatal őrnagy, aki a Führer parancsára utolsóként hagyta el Sztálingrádot repülőgépen, beszámol a Führernek, majd nekem is. Beszámolója a sztálingrádi helyzetről megrázó. A csapatoknak már semmi ennivalójuk sincs, nincs lőszerük, és nincs több tüzelőjük. Sorokban ülnek a bunkerekben, éhen pusztulnak és megfagynak. Valódi ókori nagyság! Nincsenek szavak e hősi eposz ábrázolására. Sztálingrádban azzal vigasztalják magukat, hogy sorsuk felülmúlja a Nibelung-éneket. És ez valóban így van. A fiatal őrnagy, aki jelentést tesz, csont és bőr; a szeme beesett; zavarosan, idegesen, de igen tárgyszerűen beszél. A csapatok hangulatáról csak a dicséret felső fokán tud szólni. Csak csodálni lehet ezeket az egyszerű embereket, akik ilyen hősiesen küzdenek a birodalom ügyéért. Levélben elbúcsúznak a családjuktól, majd némán, az utolsó töltényig harcolva néznek farkasszemet a halállal. Minden katona felteszi magának a kérdést: „Kié legyen az utolsó golyó, az oroszoké vagy az enyém?” Alig akad, aki fogságba esik.⁷ A sztálingrádi katlanban végül kb. 130 000 német katona esett fogságba (Később mintegy 6000 tért haza közülük)* A csapatok annyira legyengültek, hogy a ledobott lőszert és élelmiszert sem tudják az állásokba vinni. A benzin elfogyott, a lovakat megették. Valamennyi katonánk Sztálingrád belvárosába vonult vissza, s harcol, ameddig tud. Micsoda hősiesség, micsoda kemény és véres tanulság számunkra, amit nem szabad eleresztenünk a fülünk mellett! Ha ezek után is félnék dolgoktól vagy emberektől, szégyellni kellene magam önmagam előtt. De ez szóba sem jöhet. Makacsul és kitartóan haladok majd utamon, ahol csak lehet, és megkövetelem, illetve elrendelem, ami szükséges. A lelkemben büszke vagyok, hogy nem kell szégyenkeznem a Sztálingrádból érkezett frontharcos tiszt előtt. Én mindent megtettem, amit tehettem, s a jövőben arról is gondoskodom majd – amit eddig talán itt-ott elmulasztottam -, hogy programom az állam, a párt és mindenekelőtt a német nép közvagyona legyen. […] Később ismét hívat a Führer. Utolsó megbeszélésünk 22 órától csaknem hajnali fél négyig tart. Ekkor még egyszer összefoglaltunk mindent, amit addig megbeszéltünk, majd a Führer még néhány politikai és katonai kérdésről adott rövid tájékoztatást. […] Megmutatok neki egy régi memorandumot, 1932-ből, amikor pártunk legnagyobb válsága idején a párt újjászervezéséről nyilatkozott. A memorandumban olyan klasszikus érvek és klasszikus tézisek vannak, hogy minden változtatás nélkül ma is alkalmazhatóak. A Führer nagyon örül a memorandumban szereplő felismerésnek. Ő már teljesen megfeledkezett erről az írásról, s most példaként meg akarja mutatni a Wehrmacht vezető tábornokainak. A Führernek velem együtt az a véleménye, hogy a zsidókérdést Berlinben minél hamarább meg kell oldani. Amíg Berlinben zsidók vannak, nem beszélhetünk belső biztonságról. Bécsből is minél hamarább el kell távolítani a zsidókat. Természetesen valamennyien tudjuk, hogy a mostani határozatoknak sorsdöntő jelentőségük van. Tennünk kell valamit, hogy fordulat következzék be a háború menetében. Valamennyien tudjuk, hogy ha Németország elveszítené a háborút, Európa bolsevista lenne, s természetesen elveszne a birodalom is. Különös tekintettel január 30-i, közelgő tízéves évfordulójára, jogos föltenni a kérdést, vajon mi lett volna Németországból, ha nem jelenik meg a nemzetiszocializmus. Ha egy polgári Németország, mondjuk Brüning vagy Papen vezetésével, százezer fős hadsereggel száll szembe a bolsevista katonai gépezettel – biztos, hogy villámháborúban söprik el. Védekezésre alig lett volna lehetőség, s Európa fölött ma a sarló-kalapácsos vörös zászló lengene. Akkor is egyenlőek voltak az esélyeink. 1932 novemberében, decemberében nem lehetett tudni, győz-e a nemzetiszocializmus. A kommunizmusnak ugyanakkora esélye volt. Csak azért következett be a döntő fordulat, mert keresztülvittük akaratunkat, s hittünk a győzelemben. Egész sor példát sorolok fel; ezek nagyon tetszenek a Führernek. Hasznukat veszi majd az elkövetkező megbeszéléseken, különösen a tábornokokkal. Ma mindenesetre tudnunk kell, hogy mi vagyunk Európa utolsó mentsvára. Ha mi nem tartóztatjuk fel a bolsevikokat, ugyan ki lenne képes erre? […] Még órákig ülünk Speerrel a Führer dolgozóbunkerében, a kandalló előtt. A hangulat bánatos. Igen nyomasztóak a sztálingrádi hírek. Ennek ellenére igyekeznünk kell túljutni ezen. A Führer nagyon örül, hogy egész éjjel vele maradok, s én igazán boldog vagyok, hogy éppen ezen a tragikus napon a társaságában lehetek. Nyomatékosan kér, minél gyakrabban jöjjek a főhadiszállásra; olyan sok megbeszélnivalója van velem, s úgy megnyugtatja, ha a közelében vagyok. Ez a vallomás őszintén boldoggá tesz. […] Amikor az órámra pillantok, látom, hogy már csaknem fél négy; mindjárt vége az éjszakának. A búcsú a Führertől rendkívül szívélyes. Nem szívesen hagyom magára; tudom, hogy most megint nagyon nehéz órák várnak rá. De olyan halom feladatot bízott rám, hogy vissza kell térnem Berlinbe. Mindent elértem, amit akartam, sőt még annál is többet.⁸ A naplóból úgy tűnik, hogy Goebbels egyik tervezett témáját, a „keleti népekkel” való bánásmód megváltoztatásának kérdését fel sem vetette.* Úgy gondolom: az ezen a döntő pénteki napon hozott határozatok bizonyos körülmények között döntő fordulatot jelenthetnek a háborúban is. Sötét éjjel, zuhogó esőben utazom vissza Rastenburgba. Ott még búcsút veszek a Führer egyik őrzászlóaljától, amely éppen indul a keleti frontra. Ahogy elnézem ezeket a friss, fiatal embereket, akik a zuhogó esőben a vonatra szállnak, tele bátorsággal és bizalommal, a szívembe hasít, amikor arra gondolok, vajon egy év múlva hányan élnek még közülük. […]

1943. január 28.

Tegnap:[…] A nap szenzációja Churchill és Roosevelt találkozója Casablancában. A megbeszélésekre tehát nem Washingtonban került sor, mint gondoltuk, hanem Afrika forró földjén. Hírszerző szolgálatunk ismét teljesen csődöt mondott, még a találkozó helyszínét sem tudta felderítem. A megbeszélések csaknem két hétig tartottak; az ellenséges sajtó nagy előkelően a győzelem kapujáról beszél. […] Sztálin a távollétével tüntetett. Még csak képviselőjét sem küldte el, amit a záróközleményben igen sajnálatosnak nyilvánítottak. Sztálin kijelentette, nem hagyhatja el az országot, mivel vezetnie kell a mostani offenzívát. Valójában valószínűleg nem akar részt venni az angolszászok paktálásában.⁹ A találkozó 1943 január 14 és 25 között zajlott le. Itt született a „feltétel nélküli kapituláció” később sokat vitatott formulája. Valószínű, hogy a sztálingrádi csata idején Sztálin tényleg nem akarta elhagyni az országot, amire egyébként is csak nehezen volt kapható.* Feltehetően úgy véli, hogy Európával saját erővel, a saját eszközeivel is megbirkózik. Ez igen nyomasztja az angol, de az amerikai közvéleményt is. […] Von Wedel ezredessel megbeszélem a sztálingrádi harcok befejezéséről kiadandó jelentést. Igen óvatosan kell kezelnünk ezt a kérdést a német közvélemény miatt. Elsősorban a hősi küzdelem történelmi szerepét kell kiemelni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a sztálingrádi csata elvesztéséről szóló jelentés évszázadok múlva is példa lesz a történelemben. Az érvek egész sorával igyekszem elkerülni a sokkhatást; ezek bizonyára hoznak némi eredményt. Bizonyos, hogy a sztálingrádi kérdést élénken vitatja majd a német nép, s hogy nagy, részben lélektani nehézségeket kell leküzdenünk, hogy megértessük a történteket. Leginkább az nyomaszt, hogy olyan – valószínűleg a főparancsnokság tisztjeitől származó – híresztelések terjengenek, amelyek alkalmasak arra, hogy kétségbe vonják a Führer vezetői képességeit. Mindent megteszek majd, hogy szembeszálljak a rémhírek rossz hatásával. […] Cikket írok, ezzel a címmel: „A kemény tanulság”, melyben tovább erősítem és folytatom belső hadviselésünk radikálisabbá tételének irányvonalát. Az a tervem, ha nagyobb nehézségekbe ütközöm a négyes bizottságban, jobban támaszkodom majd a nyilvánosságra. A közvélemény mindig jó szövetséges. […]

1943. február 2.

Tegnap: […] Moszkvából érkezik a lesújtó hír, hogy Paulus és tizennégy tábornoka a bolsevikok fogságába esett. A hír minden, csak nem örvendetes. El lehet képzelni, milyen lélektani hatása lesz, ha igaznak bizonyul. Ezt egyelőre még nem lehet megállapítani. […] Londonban valóságos gúnykacaj tör ki. A déli katlant teljesen elfoglalták a szovjetek. Ha Paulus valóban fogságba esett, az a legénység és a tisztikar nagyon súlyos veszteségei miatt alig jóvátehető presztízsveszteséget jelentene.¹⁰ Paulus tábornok hadseregének déli csoportja január 31-én kapitulált, a maradék északi rész február 2-án.* Mondhatja persze valaki, hogy innen Berlinből könnyű egy ilyen esetet az íratlan nemzeti etikai kódex alapján megítélni. Mindenesetre nem szabad megfeledkezni arról, hogy Sztálingrád parancsnoka választhatott: meghosszabbítja tizenöt-húsz évvel az életét, vagy több ezer éves, örök élet lesz a sorsa, hervadhatatlan dicsőségben. Szerintem ez a választás nem nehéz. Egyébként sokan, elsősorban Fritzsche, aki jól ismeri Paulus vezértábornagyot, jelleme és alkata miatt kizártnak tartja, hogy élve került a bolsevisták fogságába. A bolsevikok kijelentik, hogy az egész sztálingrádi katasztrófa oka a Führer makacssága. Tábornokai tanácsa ellenére ragaszkodott Sztálingrád védelméhez, és nem engedélyezte a visszavonulást. A Sztálingrádban megsemmisített csapatok létszámát a bolsevisták mesterségesen 330 000 főre srófolják fel. Közleményt adtak ki a hadizsákmányról is. Ez a jelentés is mértéktelenül túloz. Mindez nem lenne annyira kellemetlen, ha a katasztrófából legalább erkölcsi sikert kovácsolhatnánk. Ezt nagyon veszélyeztetné, ha Paulus élve került volna a bolsevikok kezébe. Nem akarok erről végleges ítéletet mondani, amíg nincsenek részletes jelentések. Lehet, hogy valóban egy igen sajnálatos tényről van szó, de az is lehet, hogy a bolsevikok csak blöffölnek, ámde ezt igen hamar le lehetne leplezni. Tehát várnunk kell. Martin ezredesen le tudom mérni, hogyan hat a hír a hadsereg tisztjeire. Mélységesen meg van rendülve, s kijelenti, hogy tulajdonképpen le kellene vetni az egyenruhát, ha a hír igaznak bizonyul. Igyekszem lelket önteni belé. De az erkölcsi csapások, amelyeket a hadsereg az elmúlt hónapokban elviselt, a tisztikar jelentős részére mélységesen hatottak. A háború beárnyékolja lelkűket. […] Késő este fölhívnak a Führer főhadiszállásáról, hogy mi a véleményem Paulus vezértábornagy ügyéről. Azt mondom a Führernek: először meg voltam győződve, hogy a szovjet jelentés megfelel a tényeknek. A szovjetek azonban egész nap hallgatásba burkolóztak, ami az ügyet kissé gyanússá tette. Ezért határozottan ellenzem, hogy cáfolatot adjunk ki, vagy bármelyik változat mellett kiálljunk. Meg kell várnunk a szovjetek további lépéseit. Ez az adott körülmények között esetleg napokig is eltarthat, mert akár a kezükben van Paulus, akár nincs, érdekük – mivel tudják, hogy mi nem ismerhetjük a tényeket -, hogy egy ideig még bizonytalanságban vergődjünk. A Führer is osztja véleményemet a Paulus-ügyről, ha valóban az történt, amit a szovjetek állítanak. Most azonban még ne menjünk el idáig. Előfordulhat, hogy súlyos igazságtalanságot követünk el a vezértábornagy ellen. Tehát meg kell várni, hogy kiderüljön az igazság, csak aztán lehet ítélkezni. Egyébként az északi csoport változatlanul vad dühvel harcol Sztálingrádban. A szovjeteknek még le kell küzdeniük néhány akadályt, amíg lerohanhatják őket. Sorsuk végleges alakulását azonban ez már aligha befolyásolhatja.

1943. február 4.

Tegnap: […] Most már kénytelenek vagyunk bejelenteni a népnek Sztálingrád elestét. Igen keserű, de szükséges döntés. A hír rendkívüli közleményként hangzik el a rádióban délután 4 óra tájban, a megfelelő heroikus szertartás kíséretében. A részleteket személyesen beszélem meg a Führerrel, aki az összes javaslatomat elfogadja. Miután hírt adtunk Sztálingrád elestéről, egy közleményben elrendelem, hogy a birodalom egész területén szombat estig minden mozi, színház és szórakozóhely zárva legyen. Úgy gondolom, ez az intézkedés megfelel a nép érzelmeinek. A nép most nagyon komoly és visszafogott; ebben a nehéz órában elvárja a vezetéstől, hogy mondjon valami vigasztalót és felemelőt. A jelentésünk teljes mértékben megfelel ezeknek a vágyaknak. Komoly, szakszerű, józan, nem patetikus, de nem is rideg. Érződik belőle a mély történelmi elkötelezettség, ami a sztálingrádi tragédia hátterében van. Még mindig nem tudható, hogy Paulus vezértábornagy él-e, vagy az önkéntes halált választotta. A bolsevisták kitartanak amellett, hogy a kezükben van, és úgy gondolom, e hír igazságát már aligha lehet kétségbe vonni. Ilyen biztosan és állhatatosan még a szovjetek se mernék ezt kijelenteni, ha Paulus nem lenne a kezükben. Ez a tény a hadsereg számára súlyos erkölcsi tehertételt jelent. Jelenleg még fel sem lehet mérni, milyen lélektani hatása lesz a jövőben. A szovjetek azzal dicsekednek, hogy óriási hadizsákmányra tettek szert Sztálingrádban. Feltehetőleg sok minden a kezükbe került, de a felszerelés nagy részét katonáink bizonyára időben megsemmisítették. A Sztálingrádról szóló jelentés sokkhatást kelt a német népben. Számítottak ugyan rá, de most, hogy a hír valóság lett, sokkal fájdalmasabb, mint először gondolták volna. Mindent meg kell tennünk, hogy átsegítsük az embereket ezen a nehéz órán. Átállítatom az egész rádióprogramot. Valamennyi szórakoztató műsort és sportközvetítést törlünk, és kizárólag komoly, klasszikus zenét sugározunk. […]

1943. április 6.

Tegnap: […] A keleti területekkel kapcsolatos kiáltvánnyal Terboven teljesen egyetért. Szerinte sem megfelelő a Koch által gyakorolt keleti kancsukapolitika. Keleten a harcot nemcsak katonailag és erőszakkal, hanem politikailag is meg kell vívnunk. Terboven most járt Essenben és megállapította, hogy a légitámadások milyen pusztítást okoznak nemcsak a lakóházakban és gyárakban, hanem a német nép moráljában is. Hallatlan problémákat kell megoldanunk. Ezek annál súlyosabbak, mivel az országban jelenleg nincs szakszerű központi irányítás. Egész sor személyi változásra van szükség, hogy a vezetés alapelveim és véleményem szerint változzék meg. Terbovennek van teljesen igaza, hogy Seldte helyett Ley legyen a munkaügyi miniszter, s Frick helyett Himmler a belügyminiszter. Ő ezt részletesen is megindokolja. De nekem ezekre az indokokra nincs szükségem, hiszen már rég elfogadtam őket. Terbovent is megingatta egy kissé, milyen passzívan szemléli Göring az egész kibontakozást. Okvetlenül ki kell őt rángatni közömbös kiábrándultságából. A birodalom jövőbeni központi irányításához az ő tekintélyére feltétlenül szükség van. Mindenesetre nagyon nehéz lesz Göring régi tekintélyét visszaállítani, mivel a légi háború során oly nagy mértékben mondott csődöt. […] Speer közölte, hogy Essen utolsó előtti bombázásának következményeit a Krupp-művekben lényegében helyreállították. Ebből is nyilvánvaló, hogy az ipari károkat sokkal könnyebb kiküszöbölni, mint a lakóházakban esett károkat. Mindenesetre lesz még munkánk, amíg felszámoljuk az utolsó és az utolsó előtti bombatámadás következményeit. Speernek az a véleménye, hogy a Krupp- műveket semmiképp sem szabad Essenből kitelepíteni. Essen maradjon továbbra is a német hadiipar kovácsműhelye, hiszen ha elvisszük Essenből a hadiipart, akkor az angolok egyszerűen megkeresik az újabb célpontot. A civil lakosságot, amennyire csak lehet, el kell költöztetni, s Essent a hadviselés szempontjából elsőrendű fontosságú városnak nyilvánítani. Teljesen egyetértek Speerrel. Örvendetes híreket közöl a hadiipari termelésről. Márciusban – noha nagyarányú behívások voltak a hadiiparból is – rekordteljesítményt értek el, amire senki sem számított. Közlése szerint a növekedés 20-30 százalék, egyes területeken még több. A „IV”-es harckocsik termelése 40%-kal, a rohamlövegeké 30%-kal, a „Tigrisek”-é 25%-kal, a könnyű tábori tarackoké 100%-kal, a karabélyoké 110-ről 150%-ra nőtt. A vaskohászat 10%-kal növelte a termelést (az elmúlt évben 37%-kal); a havi termelés az eddigi 2,1 millió tonnáról 2,63 millió tonnára növekedett. Speer szerint ez részben a jól nekilendült fegyverkezési propagandának tudható be. A hadiiparban dolgozók érzik, hogy a figyelem középpontjába kerültek, s ezért jobban megerőltetik magukat. Erre irányuló propagandánkat a jövőben még jelentősen növelni akarjuk. […]

1943. április 9.

Tegnap: […] Szmolenszk közelében lengyel tömegsírokat találtak. A bolsevikok tízezer lengyel foglyot, köztük civileket, püspököket, értelmiségieket, művészeket stb. is, egyszerűen lepuffantottak, s tömegsírokba kapartak el.¹¹ Mint utóbb kiderült, az áldozatok száma kb. 15 000 volt, és kizárólag lengyel tisztekből és katonákból állt.* A tömegsírok felett építményeket emeltek, hogy eltüntessék gálád tettük nyomait. A lakosság segítségével sikerült a kivégzések rejtélyét felderíteni. Ez is jelzi, menynyire elállatiasodott az emberi lélek. Rávettem semleges újságírókat, hogy Berlinből utazzanak el a lengyel tömegsírokhoz. A lengyel értelmiség képviselőit is odahívatom. Lássák csak a saját szemükkel, mi vár rájuk, ha teljesülne az a gyakori kívánságuk, és a bolsevikok legyőznék a németeket. […] Este nagy kísérettel Essenbe utazom. A különvonatban hosszú megbeszéléseket folytatok. Milch vezértábornagy igen élesen bírálja a birodalmi marsallt. Azt veti a szemére, hogy igencsak elhanyagolta a német légierő műszaki fejlesztését. Elaludt babérjain, amelyeket 1939-ben és 1940-ben szerzett. A legnagyobb csapás Udet tábornok tevékenysége volt, akinek a feje fölött az idők folyamán összecsaptak a hullámok. Ezzel magyarázható emberi és lelki tragédiája. A terhére írandó mulasztásokat csak történelmi léptékkel lehet felbecsülni. Az eredmény: csaknem teljesen védtelenek vagyunk az angol légi terrorral szemben. […]

1943. április 18.

Tegnap: […] Este megkapom a fényképeket Katynról. Olyan borzalmasak, hogy csak egy részüket lehet közreadni. A fotódokumentáció olyan drasztikus bizonyítéka a bolsevikok gyilkos bűnösségének, hogy ezt már semmiképp sem lehet letagadni. A nyomozóhivatal titkos jelentéséből megtudom, hogy a svéd újságok kézzel-lábbal tiltakoztak berlini tudósítóik beszámolójának közlése ellen. Ismét jó bizonyíték, mennyire semleges Svédország. Befejeződött Horthy látogatása Obersalzbergen. Az első napon igen indulatos volt a hangulat. A Führer nem tett lakatot a szájára, s egyértelmű szemrehányást tett Horthynak politikája helytelensége miatt általában, valamint olyan konkrét ügyekben, mint az általános hadviselés és a zsidókérdés. A Führer igen egyértelműen fogalmazott; elsősorban azzal vádolta a magyarokat, hogy Spanyolországon és Portugálián át megkísérelték felvenni az összeköttetést az ellenséggel. Horthy ugyan tagadta ezt, de nem sokra ment vele.¹² Hitler legfőbb követelését, Kállay Miklós miniszterelnök leváltását azonban nem teljesítette.* Berlinben még mindig nem oldották meg teljesen a zsidókérdést. A mai napig is számos úgynevezett „védett zsidó”, kivételezett és nem kivételezett vegyes házasságból származó zsidó él a fővárosban. Ez igen sok rendkívül súlyos problémát okoz. Mindenesetre elrendelem, hogy minden Berlinben élő zsidót vessenek újra vizsgálat alá. Nem akarom, hogy a zsidók a zsidócsillaggal szaladgáljanak a birodalmi fővárosban. Vagy „kivételezettként” ne viseljék a zsidócsillagot, vagy végképp el kell őket távolítani Berlinből. Meggyőződésem, hogy a főváros megtisztítása a zsidóktól egyik legjelentősebb politikai tettem. Ha visszagondolok, milyen volt Berlin 1926-ban, amikor ideköltöztem, s milyen lesz 1943-ban, amikor már végképp eltávolítottuk a zsidókat, fel lehet mérni, mit tettünk ezen a területen. […]

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!