(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
8
XVII.
Ignacióval különlegesen kellemetlennek találtuk a fasiszta Róma légkörét és noha kötöttünk barátságokat, e barátságok csaknem mindegyike felületes volt. Mindig örvendtünk, ha valamilyen ürüggyel elhagyhattuk a fővárost. Néha a gyárakat vagy repülőtereket látogattuk meg, máskor néhány napot töltöttünk a csodálatos tiroli Alpokban. Éppen egyik ilyen utazásunkról tértünk vissza 1933 nyarán, körülbelül egy félévvel azután, hogy Spanyolországból elindultunk, amikor aggasztó táviratot kaptam apámtól. Anyám súlyos betegen feküdt egy frankfurti szanatóriumban — ez volt a táviratban — és nagyon szeretne látni.
Másnap reggel Rómában felültem a naponta induló repülőgépre és még aznap délután Frankfurtban voltam. Hogy a táviratra így válaszoltam, szüleimet mély meghatottsággal töltötte el, mert noha a különböző fürdőhelyeken nyaraló húgaimat is értesítették, valamilyen oknál fogva egyikük sem érkezett meg. Anyám állapota csaknem érkezésem pillanatától kezdve állandóan javult.
Azokban a napokban, amíg velük voltam és arra vártam, hogy anyám felépüljön, apámmal hosszú sétákat tettem a Majna melletti Frankfurt környékén. Néha a spanyol politikai helyzet kérdéseiről is beszélgettünk. Én szívesen belemélyedtem volna a vitatkozásba, hogy apám gondolkodásmódját megismerjem, de egyikünk sem volt képes áttörni azt a falat, amely utolsó kínos beszélgetésünk óta köztünk emelkedett. Mégis sikerült megértetnem szüleimmel, milyen boldogan élek Ignacióval és noha ezt a kérdést is csak futtában érintettük, világosan láttam örömüket és azt, hogy boldogságom tudata megnyugtatta őket.
Apám megjegyzései, a spanyol politikai helyzetet illetően, nyugtalanítottak. Természetesen beszélt azokról a szervezetekről, amelyek Spanyolországban azért alakultak, hogy a Köztársaság gyengelábon álló újításaival szálljanak szembe. Nem átallotta bevallani, hogy e szervezetek tőle is kértek támogatást. Szavait csendben hallgattam, elgondolkoztam rajtuk és aggódtam.
Amikor anyám gyógyulása után Rómába visszatértem, Ignacióval, közöltem apámmal folytatott beszélgetéseimet és órákon át kellemetlen jövendöléseket fontolgattunk a Köztársaság jövőjéről, újra és újra felidézve mindazt, amit mondott nekem.
A dolgok valóban nem mentek jól Spanyolországban. A minden oldalról támadott köztársasági vezetők saját gyengeségük áldozatai lettek ahelyett, hogy a kellő eréllyel kormányoztak volna. Alcalá Zamora, amikor az egyház és az állam szétválasztását a nemzetgyűlés megszavazta, lemondott az ideiglenes kormány miniszterelnökségéről. Most kinevezték a spanyol Köztársaság első elnökének, Alcalá Zamorának dús fehér haj övezte arcát, azok közé az andaluzok közé tartozott, akik szeretnek beszélni és előszeretettel használják a szónoki beszédek virágos kifejezéseit. Fitogtatóan vallásos volt, megdönthetetlenül reakciós és egész politikai élete során nagy barátja a vidéki úri politikának. Don Niceto Alcalá Zamora egyik „apja” volt a spanyol Köztársaságnak, de a Köztársaság intézményében csak éppen a XIII. Alfonz rendszerével való szembenállást látta és a rendszerváltozásnak egész más értelmezést adott, mint maga a nép. A diktatúra idején köztársaságinak kiáltotta ki magát és mikor a Köztársaság elnöke lett, engedett a reakciósok nyomásának: aláírta az alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatásáról szóló rendeletet és új választásokat hívott össze. A hatalmasok és a gazdagok minden reménye az új választásokban volt. Apám Frankfurtban kifejtette előttem nézetét: ha sikerül elérni, hogy új választásokat tartsanak, a jobboldal győzelme biztos.
Amint november hónapja közeledett, amikorra a választások ki voltak tűzve, Ignacióval alig tudtuk nyugtalanságunkat visszafojtani. Az újságok a legkevésbé sem segítettek bennünket abban, hogy ilyen távolságból az ország helyzetéről tiszta képet kapjunk. A madridi szocialista párt és az UGT hivatalos lapja az El Socialista, valamint a bilbaói El Liberal, amelynek Indalecio Prieto volt a tulajdonosa — e két újságot kaptuk állandóan — nem tudtak világos képet adni a spanyol demokráciát fenyegető veszélyről. Az apám szájából hallott, a győzelemben biztos, bizalommal teli szavak megfagyasztották a vért ereimben. Lehetséges volna, hogy a köztársasági pártok és a párt vezető emberei nem veszik észre a reakció előretörését?
1933 november 19-én Ignacióval türelmetlenül vártuk a választások eredményeit. Amikor végre az első táviratok kezdtek megérkezni a követségre és a reakció győzelméről adtak hírt, teljes nagyságában értettük meg az 1931 április 14-e óta uralmon lévő köztársasági kormányok csődjét.
— Az igazság az, hogy mindez nem lep meg túlságosan, — mondotta Ignacio felháborodva és egyben szomorúan.
A választások eredményei engem sem leptek meg. A köztársasági-szocialista kormányok félénkek és gyengék voltak. A „törvényesség” mániája vett rajtuk erőt, nagy újításokat ígértek, amelyekben a nép hitt és remélt. Az újítások között a legfontosabb a földreform volt, mivel Spanyolország elsősorban földmívelő állam. De hol vannak azok a földek, amelyeket a parasztoknak kellett volna megkapniok? Legnagyobb részükben továbbra is a földbirtokosok és reakciós arisztokraták kezén. Ezek egyesült és merész frontot alakítottak és eltökélt szándékuk volt, hogy megnyerik a választásokat. Ezrével ajándékozták a matracokat és más háztartási tárgyakat a munkanélküliség, valamint a madridi és vidéki munkaadók módszerei miatt elszegényedett munkásoknak. A falvakban szavazatokat vásároltak, amelyeket, ha a megfélemlítés nem volt elegendő, teli páncélszekrényeikből fizettek meg bőkezűen.
A baloldali pártok megosztották erőiket és számtalan ellentét miatt álltak ellenségként szemben egymással. A nagy munkásszakszervezetek, a szocialista UGT és az anarchista-szindikalista CNT (Nemzeti Munkásszövetség) között véres összecsapásokra is sor került, míg a „reakció lovagjai”, a földbirtokosok, a munkaadók, az üzletemberek és a klérus alig leplezték elégedett mosolyukat.
Largo Caballero, az UGT főtitkára, a Köztársaság uralomrajutása óta munkaügyi miniszter volt. „Eléggé józaneszű” ember, mint apám mondotta frankfurti beszélgetéseink alatt. De az 1933 novemberi választásokon az anarchisták és a szindikalisták nem jelentek meg az urnáknál szavazni, részben mert elvi ellenségei voltak a választásnak, részben így akarták kifejezni tiltakozásukat a munkaügyi miniszter ellen, akit a munkásellentétekben nyílt részrehajlással vádoltak az UGT javára.
A koalíció sikertelen és habozó politikája, az új alkotmány által megszavazott, de a gyakorlatban soha meg nem valósított reformok és mindenek felett a munkásmozgalom egységének hiánya voltak a bűnösek abban, hogy a Köztársaság második parlamentjébe reakciós többség került. Igaz, hogy az egész országban leadott szavazatok összességében, noha csak kis különbséggel, a baloldali pártok kaptak többséget, de nem fért kétség ahhoz, hogy a megválasztott képviselők között nagyobb számban vannak képviselve a reakciós pártok és hogy a CEDA és a lerrouxisták uralják a nemzetgyűlést. Reverendák fekete felhői tornyosultak a láthatáron.
XVIII.
A reakció választási győzelmének első hatásai a legnagyobb meglepetéseket hozták számunkra. Olaszországba való érkezésünk óta Ignacio komoly buzgalommal dolgozott azon, hogy a hadügyminisztériumot és a spanyol vezérkart az olasz légügyi kérdések szervezetéről és fejlődéséről állandóan informálhassa. Igyekezett minden repülőgépgyárat meglátogatni és látogatásai során tiszta képet nyerni az olasz légügyi ipar helyzetéről és feltételeiről. Megvizsgálta a gépeket, beszélt a mérnökökkel, barátságot kötött a légügyi minisztériumnak azokkal a tisztviselőivel, akiknek feladatuk volt, hogy a külföldi légügyi-megbízottakkal tárgyaljanak. Azok a hetenként elküldött jelentések, amelyeket diplomáciai postával juttatott Spanyolországba, mindezideig feletteseinek legnagyobb elismerését szerezték meg számára és repülőtiszt-társaitól kapott levelekből értesült a nagy érdeklődésről, amelyet jelentései a minisztériumban keltettek. A választások után a vezérkar, a hadügyminisztérium és annak légügyi-osztálya a lehető legközömbösebben fogadták azokat a jelentéseket, amelyeket egy, a köztársasághoz hű légügyi megbízottól kaphattak.
Amikor az új kormány, amelynek Lerroux volt az elnöke, a novemberi választások után uralomra jutott, egyik első ténykedése az volt, hogy külön meghatalmazott követet küldött a Vatikánba, aki megtárgyalta a pápával az új konkordátumot. Mussolini ekkor kezdett először nagyobb érdeklődéssel fordulni a Spanyol Köztársaság olaszországi képviselői felé. A Vatikánba küldött különleges megbízatású követ kinevezését megelőzte az olasz udvarhoz küldött spanyol követ kicserélése. A félénk egyetemi tanárt, egy hivatásos diplomatára cserélték át. Ez a diplomata demokratának mutatta magát. Nem azért, mintha valójában az is lett volna, hanem mert egy madridi kalaposnak volt a fia és nem egy arisztokratának. Így fiatalabb éveiben a „senoritók”, egyetemi társai, rosszul bánlak vele, megvetették és így személyi megbántottsága vitte őt is, mint sok mást, a köztársaság táborába.
Az új követ alig volt több hasznunkra, mint az elődje. A hivatalos kapcsolatokat és érintkezéseket, amelyek Ignaciót munkájában segítették, továbbra is a magunk szakállára kellett megteremtenünk. Barátságot kötöttünk Liotta tábornokkal, aki rokonszenves és intelligens ember volt és fontos állást töltött be az olasz légügyi minisztériumban. Nem volt titok előtte, hogy mi a véleményünk a fasiszta rendszerről. Ignació legfőbb kapcsolata az olasz légügyi minisztériumban azonban mégis Longo ezredes volt. Longo ezredes hosszú évekig élt Spanyolországban, kezdetben mint a tengerészeti-légügyi iskola tanára, akit a spanyol kormány az olasz katonai hatóságokkal megegyezve még a királyság idejében szerződtetett le. Barcelonában élt hosszú ideig, majd kormánya visszahívta, hogy rövidesen mint légügyi-megbízott térjen ismét vissza a madridi olasz követségre. Aligha lehetett volna Longónál megfelelőbb személyt keresni erre az állásra. Meghitt barátságban volt az összes spanyol katonai vezetőkkel és tisztekkel és így könnyen végre tudta hajtani közeledési és kémkedési munkáját a spanyol hadseregben, tengerészeiben és légierőknél.
Talán éppen azért, mert túlságosan ismerték — nemcsak katonai körökben, hanem Madrid és Barcelona minden bárjában és kabaréjában —, Longót visszahívták hazájába. Először résztvett Balbo tábornok propagandarepülésében az Egyesült Államokba, majd amikor onnan visszatért, kinevezték Rómába a légügyi minisztériumba. Azt az osztályt vezette, amely a külföldi légügyi-megbízottakkal való kapcsolatokat ápolta. Közeledett az abesszíniai hadjárat és ennek az osztálynak élén óvatos és tapasztalt emberre volt szükség. Longó helyére Madridba, egy másik olasz repülőtisztet neveztek ki, aki a világháború idején szintén nevelőtisztként működött a spanyol légierőknél.
Ignacio leplezte érzéseit a nőcsábász Longo iránt és mindkettőjük hosszúéves tapasztalatait felhasználva, sikerült ettől a nagyratörő és hiú katonától sok olyan adatot megtudnia, amelyet a többi légügyi megbízottak soha meg nem kaphattak volna. Ennek főoka kétségtelenül az volt, hogy a római és madridi kormány között a barátság egyre növekedett és egyébként is Longo Spanyolországot nagyon valószínűtlen, és teljesen jelentéktelen, esetleges ellenfélnek tartotta. Ignacióban pedig csak egy olyan repülőtisztet látott, aki politikai kérdések iránt egyáltalán nem érdeklődik.
Kétszer lett volna alkalmunk, hogy a Duce kezét megszoríthassuk és mind a kétszer ürügyet találtunk arra, hogy ezt elkerüljük. Az első alkalommal Mussolini ebédre hívta meg a két római spanyol követség diplomatáit. Két spanyol követségét, mivel a vatikáni spanyol követ is a Köztársaság minisztere volt. Ignacio betegségére hivatkozva, nem mentünk el erre az ebédre, noha az új quirináli követ felesége többször is felhívott telefonon, hogy legalább én jelenjek meg a banketten. Mindazonáltal mi ezt kereken megtagadtuk. E híres ebéd után, amelyre nem egy meghívott kizárólag csak azért ment el, hogy megszoríthassa annak a férfinak kezét, akit mi az olasz nép sok nyomorúsága okozójának tartottunk, jót nevettünk a mohó diplomaták felsülésén. Mussolini az ebéden betetőzte Spanyolország hivatalos képviselői iránt érzett megvetését. Meghívottait a legnagyobb lenézéssel kezelte. Nemcsak hogy egyikükkel sem fogott kezet, de még azzal a követtel sem, aki annyira erősködött, hogy okvetlenül jelenjünk meg a banketten. Mussolini, mint azt később a jelenvoltak nekünk elmesélték, megjelent a szálloda ebédlőjében, római módra felemelt karral köszöntötte az összes jelenlevőket, leült a tányérja elé, gyorsan, bekapta az ebédet, majd csaknem szó nélkül felkelt és faképnél hagyta vendégeit.
A második alkalom, amikor megismerhettük volna a Ducet, Dollfus kancellár római látogatásakor történt. Mussolini meghívta az egész diplomáciai testületet a capitoliumi palotába a „kis kancellár” tiszteletére rendezett fogadtatásra. De ez alkalommal is „sajnálattal” lemondtuk a meghívást. Így akartunk tiltakozni, noha csak egyénileg is, a diktátorok ellen, akik együtt ünnepelték népellenes megegyezésüket.
Később azonban, ha jól emlékszem, 1934 telén, nagyon közelről láttam Mussolinit a brazíliai követség egyik bálján. A brazíliai követséget nagykövetségi rangra emelték és a Duce valószínűleg azért „tisztelte meg” az ünnepélyt jelenlétével.
Egészen közelről és legnagyobb megelégedésemre magam is megfigyelhettem, amit később Ignacio is megerősített. Ő az Appenninekben tartott hadgyakorlatokon többször is látta a Ducet olyan alkalmakkor, amikor az nem tudta, hogy figyelik. Mussolini valójában nem volt az a „felsőbbrendű” ember, akinek dicsőítői igyekeztek festeni. Amíg alsó állkapcsát előre nem tolta, lábait szét nem vetette, két kezét Julius Caesar modorában derekára téve, — mint „Örök Diktátor” — a római új Via dell’ Imperio-n, elhelyezett szobrán a Duce közönséges alak volt, unalmas és érdektelen. Személyében nem volt semmi, ami vonzotta vagy lefegyverezte volna az embert.
XIX.
Ignacio egyidejűleg azzal, hogy Olaszországban volt a Köztársaság légügyi megbízottja, Németországban is ugyanazt az állást töltötte be, de a légügyi vezérkartól még nem kapott utasítást, hogy Berlinben jelentkezzék. Mégis szívesen fogadtuk egy barátnőm meghívását, hogy néhány hetet apjának München-környéki vidéki házában töltsünk. Barátnőm egy enyhén náciellenes fiatal német lány volt. Liselotte apja — mert így hívták a barátnőmet — jómódú gyáros volt, akinek gyárai fényűző vidéki háza körül terültek el. Barátnőm családjának legnagyobb vágya az volt, hogy egy napon a Führer kitüntesse őket, vagy valamilyen rangot kapjanak tőle. E célból mindent elkövettek, hogy kedvében járjanak. Leányuk kinyilvánított ellenségességét a nácizmus külső és goromba formái ellen csak azért bocsátották meg, mert Liselotte egy magyar arisztokratának volt a felesége és így a grófnői, címet viselte.
Nem sokkal az 1934 júniusi nemzeti szocialista „tisztogatás” után érkeztünk meg Bajorországba, amikor — persze mindig csak suttogva — még másról sem beszéltek az egész vidéken. A müncheni spanyol konzul szörnyű részleteket mesélt a hideg számítással előkészített vérengző öldöklésről és Liselotte szomszédai fojtott hangon beszéltek az eseményekről, miközben futó pillantásokat vetettek maguk körül. De barátnőm szüleinek házában az asztalnál senkinek eszébe nem jutott volna ezeket a kérdéseket szóbahozni. Ennek a háznak a légkörében Hitler és kormányrendelkezései iránt csak tiszteletteljes kifejezéseket engedtek volna meg.
Hindenburg, ez a gyenge aggastyán, aki átengedve a hatalmat a náciknak, elárulta a német köztársaságot, akkor halt meg, amikor mi Bajorországban tartózkodtunk. Liselotte szüleinek és rokonainak számára ez persze családi gyászt jelentett. Barátnőnk egy fiatal nagynénje és annak lányai érkeztek a házba rövid látogatásra és minden vágyuk az volt, hogy tangózhassanak végre „egy valódi spanyollal”. A „családi gyász” miatt kénytelenek voltak lemondani arról, hogy Ignacióval táncolhassanak. Az egész ház lakói, a személyzet, a kertészek, nagybácsik és unokaöccsök, lehajtott fejjel álltak a rádió előtt, amíg a szalonból a hangszóró közvetítette Hitler gyászbeszédét az elhunyt marsall és köztársasági elnök ravatala fölött. Barátnőm szülei kertjüknek mind a négy sarkában, félárbócra eresztették a horogkeresztes zászlókat.
Neuburgból, a dunamenti faluból, ahol voltunk, Ignacióval és Liselotte-tal elmentünk a bayreuthi ünnepi játékokra. Nagyon csalódtunk, mert sem a zene, sem az előadások nem ütötték meg a kívánt mértéket, sőt inkább nagyon is közönségesek voltak, éppen úgy, mint a vendégek, akiknek legnagyobb részét egyenruhás nácik és újgazdagok alkották. Csaknem mindegyikük arcáról lerítt az a tipikus csúnyaság, a vonzóság legteljesebb hiánya, ami annyira jellemzi a százszázalékos árjákat. Wagner volt villájának látványa, amelyet három sor SS őrzött, elegendő volt, hogy undorral töltsön el bárkit, aki valóban szereti a német nép igazi kultúráját.
Liselotte meghívása alkalmat nyújtott nekünk, hogy megfigyelhessük a nemzeti szocializmus alatt élő német nagypolgárságot, amint éppen saját zsírjában sül.
Hányszor olvastuk a sajtóban, hogy Hitler nagy károkat okoz az üzletembereknek! Igaz, hogy a nemzeti-szocializmus lassanként tönkretette a kisiparosokat és a kereskedőket, de saját szemünkkel figyelhettük meg, hogy a fasiszta-rendszer mennyire tökéletesen szolgálja ki a kapitalizmust, a trösztöket és a monopóliumokat és hogy mennyire nemcsak hogy nem károsítja meg ezeket érdekeikben, hanem hasznot hajt nekik azzal, hogy kiküszöböli és elteszi az útból riválisaikat, a kistőkéseket, a szerény gyárüzemeket. Ezeket a fasizmus lassan fojtja meg adóival és nagyiparosok érdekében bevezetett korlátozásaival. Barátnőnk apja soha nem volt még annyira elégedett üzletének menetével, mint amióta Németországban a nemzeti-szocializmus került uralomra.
Nem sajnáltuk otthagyni azt az országot, amely mióta Hitler a kancellári méltóság mellett az elnöki címet is felvette és magát a németek vezetőjének, Führerének nevezte ki, egyre lehangolóbbá lett.
Autón indultunk Ausztria zöld tájai felé. Innen Velencébe mentünk, ahol Liselotte-tal néhány napig egyedül maradtunk, míg Ignacio Bologna közelében résztvett az olasz hadsereg és légierők hadgyakorlatán. Amikor a hadgyakorlat végétért és Ignacio értünk jött, hajóra szálltunk Dalmácia felé. Jugoszlávia e festői vidékének kikötői, a kék ég, az emberibb emberek, a mi délspanyol városainkra emlékeztettek és nagyon jól éreztük magunkat ezeken a helyeken. Könnyen észrevehettük, hogy az olasz fasizmus, érdekeinek szolgálatában, zavargásokat és faji ellenségeskedést szít a szerbek, horvátok és szlovének között. De e népek méltóságához bizonyos harag is keveredett azok ellen, akik veszélyeztetni merészelik függetlenségüket. A római diktátor iránt megvetést éreztek s ez a tudat csak még kellemesebbé tette utunkat.
Rómába nagyon elégedetten tértünk vissza utazásunkról, de csak azért, hogy csakhamar ismét nyakig merüljünk a bajokba. A spanyolországi hírek már nem lehettek rosszabbak. Amikor Ignacio bement a követségre a postájáért, a titkárok és a tanácsos, egy olasz, aki valószínűleg az Ovra szolgálatában állott — amikor meglátták, hirtelen elhallgattak vagy másról kezdtek beszélni. Ignacio volt már az egyetlen köztársasághű ember a hivatalos spanyol képviseletben. A többiek megbízhatatlansága már olymértékűnek látszott, hogy Ignacio attól félve, hogy kém van köztük, majdnem minden munkáját otthon végezte. Én segítettem neki. Ignacio vigyázott hogy követségi íróasztalán ne hagyjon semmiféle fontos jegyzetet.
Néhány levelet kaptunk Indalecio Prietótól, amelyben a volt miniszter borúlátásából világosan tükröződött a helyzet súlyossága. Ám Prieto még balsejtelmeit sem magyarázta meg eléggé világosan és főleg azt nem, hogy miképpen történhetett, hogy Spanyolországban a dolgok idáig fejlődtek.
Nagybátyám, Maura hercege, sógorával Andes gróffal és több más királypártival Rómába érkezett. Ehhez az utazáshoz az ürügyet a spanyol katolikusok búcsújárása szolgáltatta. Részletesen megtudtuk, hogy összeesküvési célzattal tárgyaltak a Köztársaság ellen a Grand Hotelben, ahol Alfonz, Spanyolország volt királya lakott. Később megcáfolhatatlan bizonyítékaink voltak, hogy Mussolini fegyvert és pénzt ígért a királypártiak egy kis csoportjának arra az esetre, ha megkísérelnek egy felkelést a Köztársaság ellen. Persze ezt „ezek az urak” képtelenek voltak megvalósítani, mert az országban nem volt kire támaszkodjanak.
De míg Alfonz Rómában konspirált, a spanyol reakciósok odahaza nagyobb gyorsasággal és igyekezettel vitték át a gyakorlatba terveiket. Az országot csak száz évvel akarták visszazülleszteni, vagy ha ez nem is sikerül nekik, legalább elpusztítani és megszűntetni azokat a jelentéktelen és szinte értéktelen reformokat, amelyeket a Köztársaság vezetett be. A földreform, épp úgy, mint a többi újítások, amelyeket az új rendszer bevezetett, csak papíron volt meg. Ám a CEDA mindent elkövetett, hogy még a földreform „elmélete” is, —- amelyet a köztársasági kormányok vezettek be — eltűnjék a spanyol parasztok emlékezetéből és hogy ugyanaz történjék a munkásoknak és napszámosoknak ígért minden más társadalmi javulással.
A mérsékelten reakciós kormány, amely a jobboldaliak választási győzelme után az előző év novemberében átvette a hatalmat, október 4-én újjáalakult. A kormányelnök Alejandro Lerroux lett, a radikális párt vezére, aki hosszú évek óta egyike volt Spanyolországban az „antiklerikalizmus” élharcosainak. Ebben a kormányban az igazságügyi, földművelésügyi és közmunkaügyi tárcát a CEDA három tagja kapta meg.
Amikor ezeket a híreket telefonon közölték velünk, számot adhattunk magunknak arról, hogy anélkül, hogy Mussolini fegyvereire és pénzére szükség lett volna, a reakció ismét karmaiba kaparintotta Spanyolországot. Don Ale (ahogy Lerroux-t általában nevezték) talán kevesebb ceremóniával és pompás külsőséggel, mint Hindenburg, de több közönségességgel, tálcán nyújtotta át a spanyol köztársaságot az ellenségnek, ugyanúgy, ahogy azt az agg német marsall tette. Lerroux árulása folytán egy olyan párt került uralomra, amelynek programjában szerepelt a köztársaság összes reformjának megsemmisítése, az egyház javainak visszaadása, a klérus állami támogatása, (ez a kérdés az igazságügyminisztérium ügyköréhez tartozott), valamint az alkotmány és az agrárreformtörvények megváltoztatása. Don Ale ennek a pártnak most módot adott arra, hogy céljait elérje.
Ezek a hírek jogos felháborodással töltöttek el bennünket. Biztosak voltunk benne, hogy a spanyol nép nem fogja eltűrni, hogy oly szép ígéretekkel kecsegtető reményei három év elmúltával csak így egyszerűen füstté váljanak. Nem, tudtuk, hogy senki nem képes a nép akaratának ellenére Spanyolországot a régi középkori állapotokba visszaállítani.
Október 5-én végre megtudtuk, amit már annyi aggodalommal reméltünk. Madridban elkezdődött az általános sztrájk!
Barcelonában a köztársasági vezetők kikiáltották a Katalán Köztársaságot, nem mintha el akartak volna válni a Spanyol Köztársaságtól, hanem azért, hogy Katalóniát a központi kormány reakciós-fasiszta uralmától függetlenítsék.
Nekünk Rómában, a hozzánk érkező hírek alapján úgy tűnt, hogy egész Spanyolország csatlakozott Madrid tiltakozó kiáltásaihoz. Reménységgel vegyes félelmet éreztünk és jól emlékeztünk még Ignacióval az extramadurai és andaluziai földmunkások sztrájkjára, amely majdnem egész nyáron át tartott. Féltünk attól, hogy ez a sztrájk gyengíteni fogja ezeknek a parasztoknak az ellenállását, hogy az új mozgalmi törekvésekhez csatlakozzanak. Képesek-e válaszolni Madrid felhívására azok, akik annyi éhséget és nyomorúságot szenvedtek már el? Lehetetlen volt ezt előre tudnunk. Várnunk kellett.
Arról azonban meg voltunk győződve, hogy az aszturiai bányászok a tőlük megszokott bátorsággal fognak csatlakozni az általános sztrájkhoz.
Október 6-án, éjjel, amikor már minden készen állt, hogy autónkon Katalónia felé induljunk, és ott csatlakozzunk azokhoz, akik harcolnak, megérkezett a hír: a felkelők megadták magukat. Ignacio felemelte a telefonkagylót, hogy a csengetésre válaszoljon és amikor a hallgatót letette, arckifejezéséből megértettem, hogy mindennek vége.
— Elfoglalták Barcelonát? — kérdeztem.
— Megadták magukat, — felelte keserűen.
Nem tudtuk megérteni, hogy egy olyan város, mint Barcelona, amelynek népe, azt hittük, kész arra, hogy az utolsó emberig védelmezze magát Gil Robles és a CEDA reakciója ellen, megadta magát. Megadta magát? Lehetetlen. Hónapokkal később tudtuk meg, hogy a köztársasági vezetőknek nem volt bizalmuk a tömegekben és inukba szállt a bátorságuk. Megtudtuk, hogy a népnek nem voltak fegyverei, sem vezetői, akik segítették volna abban, hogy a CEDA-val szemben védekezzék és mindenek fölött megtudtuk azt, hogy Barcelona megadta magát, mert a köztársaságiak között nem volt meg a kellő egyetértés, képtelenek voltak megegyezésre jutni a felett, hogy miképpen döntsenek és megmagyarázzák a népnek, miért harcoljon és hogy viselkedjék a küzdelemben.
Barcelonában az általános sztrájk október 9-én szűnt meg. Madridban a munkások letörve a barcelonai ellenállás összeomlása miatt, elkezdtek visszatérni munkájukhoz, anélkül, hogy a sztrájknak még hivatalosan végeszakadt volna. Csak az aszturiai bányászok maradtak meg szilárdan állásaikban.
— Nem tudok tovább itt maradni, — mondta nekem Ignacio aznap éjjel. — Lehet, hogy Madridban tudnék valamit lenni.
Tudtam, hogy ha Ignacio ezekben a pillanatokban feletteseinek engedélye nélkül elmegy Rómából, kiteszi magát annak, hogy megbüntetik. A köztársasági vezetők és szocialisták legnagyobb részének sikerült külföldre menekülnie. A CEDA sem gyenge, sem nagylelkű nem lesz az ellenségeivel. A köztársasági kormány az volt. És mégsem tudtam Ignaciónak azt tanácsolni, hogy Rómában maradjon.
— Igen, menj csak, — mondtam és igyekeztem mosolyogni.
— Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi bajom, — mondta Ignacio, mintha csak a gondolataimat olvasná. Én úgy tettem, mintha elhinném, amit mond.
Másnap repülőgépre szállt. Nem kísértem el a repülőtérre, nehogy ezzel is feltűnést keltsünk. Tudtuk, hogy a követ épp úgy, mint a követség többi tagja, túlságosan el van foglalva azzal, hogy üdvözlő táviratokat szövegezzen az új kormánynak és köszönőtáviratokat a csendőrségnek, amiért a sztrájkot el tudta fojtani. Pillanatnyilag nem törődtek Ignacio távollétével.
— Jól van, Connie, — mondta Ignacio, míg a kabátját felvette —, nem akarok búcsúzkodni …
„Csak ne történjék semmi baja, csak ne történjék semmi baja” — gondoltam magamban és azon igyekeztem, hogy arcomon ne tükröződjék az aggodalom.
— Hamarosan visszajövök, — szólt, miközben beszállt a taxiba, amely a kapu előtt állt.
Magamra maradtam Lulival. „A diplomáciai útlevéllel nem történhet semmi baja” — mondtam, anélkül, hogy tudtam volna, mit mondok hét éves kislányomnak, aki nem értett a diplomata-útlevelekhez.
Elmúlt három nap. Három nap hír nélkül, ami beillett három évszázadnak. Az olasz sajtó nem közölt spanyolországi híreket. Az újságok a „rendzavarókat” — e néven nevezi a fasiszta sajtó mindazokat, akik nem úgy gondolkoznak vagy cselekszenek, mint ők — legyőzötteknek és megsemmisítetteknek tekintette.
Mikor már nem bírtam nyugtalanságommal, megjelent Rafael és Maria Tereza Alberti, hogy gondjaim közepette egy kis szórakozást nyújtsanak. E két spanyol író Moszkvából volt visszatérőben, ahol egy kongresszuson vettek részt és utaztak volna tovább Spanyolországba, ha Nápolyban, ahol hajójuk kikötött, nem várta volna őket egy távirat. A táviratban azt tanácsolták nekik, hogy ne térjenek vissza Madridba, mert lakásukban a rendőrség házkutatást tartott és várta, hogy letartóztathassa őket.
Utukról minden pénz nélkül érkeztek és a Rómában fenn álló Szépművészeti Akadémiához fordultak. Ezt a spanyol intézményt akkoriban Ramon del Valle Inclan, a nagy spanyol író vezette. A nagy író egészségi állapota ezekben az időkben nagyon rossz volt. Ignacio és én megbarátkoztunk vele. Beszélgetése felüdített bennünket, mi pedig az idős embernek csaknem egyetlen közönsége voltunk. Don Ramon értesített Albertiék érkezéséről és miután mindannyian megreggeliztünk az Akadémián, haza vittem az Alberti házaspárt. Ezek, ahogy tudtak, berendezkedtek a szalonban, mivel más szoba felett nem rendelkeztünk. Így nem lévén már egyedül, könnyebben vártam az Ignaciótól érkező híreket. Azonkívül azonnal mélyen rokonszenveztem is velük.
Tíz nap múlott el és már kezdtem kétségbeesni, amikor Irunból kaptam egy táviratot, amelyet egy barátunk írt alá és amelyben egyszerűen csak ez a szöveg állt: „Ignacio remekül”. Aznap éjjel úgy aludtam, mint már régen nem.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!