(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
1
I.
1931 márciusában érkeztem Madridba. Új életet akartam kezdeni és rájöttem, hogy egész Spanyolország valami hasonlóra készül.
Valóságos felfedezés volt ez számomra. Huszonöt éves voltam és a század egyik legnevesebb politikusának unokája, unokahúga két másik többé-kevésbé ismert politikusnak és mindaddig a márciusi napig, amikor az önálló életre felkészülve Lulival Madridba érkeztem, csaknem semmit sem ismertem hazám akkori történelméből. Akármennyire furcsának is tűnik ez, az én esetem mégsem volt kivétel. A spanyol asszonyok zöme ugyanabban a helyzetben volt, mint én. A diktatúra uralomrajutásáig a spanyol monarchia politikai boszorkánykonyhájának kellős közepén éltem, de szüleim asztalánál mégsem beszéltek soha politikáról. Don Antonio Maura haláláig minden nap kezetcsókoltam nagyapámnak és soha nem hallottam hogy a kormányzás ügyeiről egy szót is szólt volna.
Ha házasságom nem lett volna oly keservesen boldogtalan, esküvőm után talán lassankint érdeklődni kezdtem volna az ország ügyei iránt. De négy éven át gondolataim nem lépték át állandó gondjaim és bajaim keskeny küszöbét. Primo de Rivera bukásának nagy eseménye mindenkit felrázott, de én alig vettem róla tudomást. Néha átlapoztam az újságokat, de házasságom tragikus drámája, amelynek szövevényéből nem találtam kiutat, annyira elfoglalt, hogy soha nem igyekeztem a hazugságot az igazságtól elválasztani, vagy az eseményekbe mélyebbre hatolni és azokat megérteni.
Hirtelen mindez megváltozott. Átalakultam Spanyolország polgárává. Egész életem folyamán négyszer ha vitatkoztam politikai kérdésekről, de Madridba való visszatérésem után néhány nappal már másról sem tudtam beszélni, csak politikáról.
Egész Spanyolország lázban égett. A diktatúra megbukott. Nagy események előszele szálldogált a levegőben és Spanyolország történelmének fontos oldalait írták. Én boldog voltam, szabadnak éreztem magam a gondoktól és mindennél jobban vágyódtam arra, hogy megtudjam, mi történik körülöttem. Legalább egy kissé meg akartam ismerni azt a világot, amelyben éltem.
Zenobia és Inéz vezettek be ebbe a tudományba. Türelemmel meghallgatták malagai kalandjaimat és férjemmel való végleges szakításom történetét, de én észrevettem: égnek a vágytól, hogy másról beszéljenek velem.
— Te, Connie, és te mit gondolsz, mit fognak csinálni a rabokkal? — vágott közbe Zenobia s alig engedte, hogy befejezzem a megkezdett mondatot.
— Hogy vélekednek Malagában a felkelésről? Azt hiszed, kívánják, hogy a királyság továbbra is fennmaradjon? — tette hozzá Inéz, lassú, nyugodt hangján. Inéz törékeny külsejű, korosabb nő volt, de mindennek ellenére ezeket a napokat és az utánuk következő tragédiát olyan égő akaraterővel élte végig, mint kevesen mások.
— Jó, de én, valójában … — Nem tudtam mit felelni. Fogalmam sem volt arról, hogy mit gondolnak Malagában a felkelésről vagy arról, hogy mi lesz a rabok sorsa. Azaz jobbanmondva azt tudtam, hogy mit gondol erről a Bolin-család. De először vettem észre, hogy mennyire nem fontos néhány jómódú család véleménye, ha a szomorú, éhes és rongyos, de nagyszámú malagai lakossághoz hasonlítom. Barátnőimet nem érdekelte, hogy mit gondolnak Bolinék. Én csak hébe-hóba hallottam valamit az utolsó hónapok eseményeiről és szégyeltem barátnőimnek bevallani, hogy nem tudom egész pontosan, milyen felkelésről és milyen rabokról is van szó … Pedig csakhamar rájöttem, hogy Madridban mindenki ezt kérdezi. Az utolsó évek történelme lassan kezdett kivilágosodni agyamban, noha nagyon nehéz volt megtudnom az igazságot. Végnélküli kérdezősködésbe kezdtem, emlékezetembe idéztem nagybátyám szájából hallott félmondatokat, a szokottnál is jobban figyeltem barátaim és ismerőseim beszélgetéseire; egyszóval igyekeztem megtudni a történteket. Lassan-lassan sikerült elég világos képet alkotnom magamnak arról, ami az utolsó évek folyamán történt.
Primo de Rivera diktatúrája attól a pillanattól kezdve, amikor 1923-ban uralomra jutott, már népszerűtlen volt. A diktátor-tábornok nemcsak túl ügyetlennek bizonyult, de elég intelligens és képzett sem volt ahhoz, hogy természetes híveinek segítségét megőrizze. Kormánya idején hosszú sorban követték egymást felkelési kísérletek, intrikák, összeesküvések, hatóság elleni merényletek. Hatalmát törvénytelennek tekintették. Gyakori hivatalos közleményeit az összes újságoknak közölniök kellett. Ezek a közlemények gyakran sértették meg a spanyol nép méltóságérzetét, de ami még ennél is fontosabb volt, mindig látni engedték szerzőjük iszonyatos felelőtlenségét. A diktatúra uralomrajutásakor elkezdődő esztelen és önkényes sajtócenzúra idővel egyre erősödött. Spanyolország vezető és alantas kormányzóinak egyformán korrupt volta, az alkotmányellenes rendszer, Hamlet híres mondását juttatta az ember eszébe. Kétségtelenül Primo de Rivera diktatúrájában bűzlött valami …
Még ennél is fontosabb, hogy Primo de Rivera, aki az új tőkés arisztokrácia segítségével jutott uralomra, kénytelen volt mindenben rájuk támaszkodni, hogy bizonytalan helyzetét megszilárdíthassa. Egy spanyolokból — főleg katalánokból és idegenekből — álló bankárcsoport juttatta uralomra és ezeknek kellett gondoskodniok arról, hogy a hatalomban meg is tudjon maradni. A diktátor azzal hálálta meg segítségüket, hogy megosztotta kegyeit a nagyiparosok és az idegen tőkével dolgozó nagyvállalatok között. Szabad teret engedett számukra, fontos engedményeket juttatott nekik, kezükre játszotta az ipart, a bányákat, és monopóliumokat osztogatott közöttük.
De a tábornok mindennek ellenére nem egyszer a nép szemeláttára ingott meg uralmában. A Földközi-tenger másik oldalán úgy látszott, hogy Benito Mussolini megszilárdította rendszere alapjait. A spanyol diktátor elhatározta, hogy tőle fog tanulni. Olaszországi útjáról két új eszmével tért vissza: nagyszerű úthálózatot kell kiépíteni és fasiszta pártot kell alapítani!
Az utakat megépítették. Spanyolország poros és járhatatlan úthálózata annyira átalakult, hogy nem volt többé mit irigyelnie a többi európai országoktól. Persze az útépítési vállalkozók nem igen vigyáztak a nép vagyonára. De az olaszországi párt mintájára készült fasiszta párt létesítése már nem volt könnyű! Noha számíthattak a falvak és tartományok politikai vezéreinek támogatására — ezek úgy forgatták köpönyegüket, ahogy a kormányok változtak, különösen, ha az új kormány még jobban segítette őket a parasztok kizsákmányolásában mint a régi — Primo de Riverának soha sem sikerült a tömegekben lelkesedést keltenie, sem pedig erős csoportot vagy pártot alakítania maga körül. Ahogy az idő múlott, a diktátor és az uralkodó egyre nyugtalanabbak lettek, mert látták, hogy a nép mind nagyobb tömegben fordul a rendszer ellen.
Végre is a tábornok elhatározta, hogy Nemzetgyűlést hív össze. Ez a Nemzetgyűlés egykamarás rendszeren alapult, amelybe a diktatúra szervei jelöltek képviselőket. Ezeknek beleegyezésüket és hozzájárulásukat kellett adniok minden olyan többé-kevésbé önkényes rendelkezéshez, amelyért eddig a diktatórikus kormány maga vállalta a felelősséget.
Primo de Rivera igyekezett magához édesgetni a szakszervezeti vezetőket, hogy ezek vállaljanak képviselőséget a Nemzetgyűlésben. Így akarta átalakítani a szervezett munkásmozgalmat a fasiszta szakszervezetekhez hasonló intézménnyé, vagy ha ez nem megy, akkor olyanná, mint amelyet a nagy amerikai iparmágnások találtak ki. Henry Ford például, az ismert autógyáros, maga alapított és tartott fenn szakszervezetet munkásai számára s megtiltotta nekik, hogy más szakszervezetekhez tartozzanak. Ezek a vállalatait egybefogó szakszervezetek persze gondoskodtak arról, hogy a munkások rabszolgák maradjanak a tulajdonos kezében.
Noha az UGT (Union General de Trabajadores — Általános Szakszervezeti Szövetség, amely tagja volt a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetségnek) vezetője, Francisco Largo Caballero elfogadott egy helyet az Államtanácsban és híve volt a diktátorral való együttműködésnek, a szakszervezetek ellene voltak annak, hogy képviselőik a meggyalázott Nemzetgyűlésben foglaljanak helyet.
De a diktátor még azoktól sem tudott egyhangú támogatást kapni, akiket hűséges híveinek tekintett Ezek, ha a Ház asztalára olyan ügy került, amelyet vita nélkül kellett volna elfogadniok, a javaslatot gyakran szigorúan bírálták és hosszú felszólalások tárgyává tették. Néha maguk az országgyűlés szülőapjai is túl kevés tekintéllyel rendelkeztek ahhoz, hogy feleselő természetű gyermeküket úgy vezessék, ahogy szerették volna.
Primo de Rivera ellenzéke, noha csak lassan, de kezdett szerveződni. Akik Madridban a társadalmi helyzet és a vagyon által védett öbölben éltek — mint hosszú ideig én magam is — a diktatúrát operettnek tekintették: az összes viccek középpontjában a tábornok állt és az elegáns társaság jókat nevetett és szívesen tréfálkozott Spanyolország „erős emberén”. Ám Primo de Rivera rendszerében és XIII. Alfonz uralkodásában a valóságban nem volt semmi operettszerű. A diktatúra madridi díszletei mögött Spanyolország összes népeinek elképesztő nyomora és szenvedése húzódott meg. Az egész ország nyögte az igazságtalan, reakciós kormány elnyomását. A bérek csökkentek, a gyárakban és a földeken a munkaidő növekedett, noha bér-szempontból ugyanaz maradt, mert a munkaadók biztosak voltak abban, hogy a rendszer által felállított döntőbíróságok mindig nekik adnak igazat. Valamilyen módon a diktátor ki kellett, hogy elégítse azokat, akik őt uralomra juttatták. A parasztok szegénysége és nyomora egyre növekedett és ezrével hullottak az uzsorások karmai közé.
Az egész ország érezte az elnyomás igazságtalan és kemény kezét.
Az újságok a cenzúrától lélegzethez sem jutottak. Az uralkodó vagy a diktátor ellen kiejtett egyetlen szó börtönt jelentett, százával mentek az emberek száműzetésbe. Az egyetemek sorvadtak és több főiskola hónapokra, sőt évekre is kénytelen volt bezárni kapuit, büntetésképpen valamely professzornak az uralkodó rendszer ellen tett kijelentései miatt. A fél-feudális és hanyatló Spanyolország a világháború után, a diktatúra évei alatt iparilag és a demokrácia szempontjából visszafelé fejlődött. A rendszer egyeljen reformja az új utak építése volt.
A spanyol nép nem törődött bele abba, hogy a diktátor csizmája alatt reménytelenül és hang nélkül éljen. A zavargások 1926-ban kezdődtek. A konzervatív földbirtokosok, akik érdekeiket bizonyos, az új nagyiparosoknak kedvező vámtarifák miatt sértve érezték, felkelést kíséreltek meg Primo de Rivera ellen. De az alkotmányos királyság iránt nem tudtak többé lelkesedést kelteni. A nép már régen egyformán rossz szemmel nézte a királyt és a diktátort, s így a reakciósok államcsínye népi támasz híján megbukott.
Egy köztársasági csoport is kísérletet tett arra, hogy megdöntse Primo de Rivera diktatórikus és alkotmányellenes rendszerét s ezzel egyidejűleg a királyságot is. De noha az őket támogató erők, a tömegek lappangó érzelmeire támaszkodtak s így tekintélyesek voltak, a rosszul előkészített és még rosszabbul végrehajtott államcsíny nem volt kellőképpen megszervezve és így szintén sikertelen maradt. Ezek a megmozdulások csak a kezdetet jelentették. A köztársaságiak, az alkotmányos királyság hívei, de még az elégedetlen tisztek is évente tettek újabb kísérleteket, de egyik sem sikerült, börtön és bírság járt nyomukban.
Ám a spanyol nép nem engedelmes és szembeszáll a büntetéssel. Primo de Rivera százakat vethetett börtönbe, tisztességes embereket kényszeríthetett arra, hogy hazájukon kívül éljenek, bezárathatta az egyetemeket, rakhatott Madrid és Barcelona minden utcasarkára rendőrkémeket, Spanyolország mégis olyan volt, mint egy benzinnel leöntött farakás: csak az égő gyufára várt, hogy lángralobbanjon.
Az igazság az, hogy a diktatúra soha nem állt biztos lábakon. 1929-ben azonban teljesen ingadozni kezdett. Az egyetemi reformról szóló új rendelet egyformán feldühítette az értelmiségieket, tanárokat és diákokat. Ez a rendelet azt tartalmazta, hogy a vallásos rendek által vezetett kollégiumok és egyetemek — s ezek legnagyobb részét a Jézus Társaság tartotta kezében — egyetemi végzettséget adhattak növendékeiknek. Ez persze hatalmas kárt okozott volna az egyetemeknek és a szabad tanítás minden kísérletét csírájában fojtotta volna el.
A diktatúra pénzügyi tevékenysége is éles és heves bírálatot váltott ki. Noha széltében-hosszában azt hangoztatták, hogy a pénzügyi mérleg aktív, még arra is hiányzott a pénzügyi alap, hogy a kormány legszükségesebb kiadásait fedezze. Közben mesebeli összegeket használtak fel „különleges kiadások”-ra, amelyek a költségvetésben nem szerepeltek. Csakis így tudtak papíron aktív mérleget felmutatni, miközben a kincstár üresen állott és az ország a legjobb úton haladt a csőd felé.
Maga a király is panaszkodni kezdett. Már nem beszélt olyan büszkén az „ő Mussolinijéről”, Az a botrány sem javított a helyzeten, amelynek kirobbanását már nem tudták megakadályozni, amikor kiderült, milyen hatalmas összegeket fizettek a Le Temps című újságnak, hogy sajtókampányát a diktatúra ellen ne folytassa. A Le Temps cikkeit a külföldi sajtó legnagyobb része átvette. Primo de Rivera, amikor látta, hogy mindenfelől ellenségek veszik körül, kezdte elveszítem a fejét.
Amikor csaknem egy évvel később aránylag egyszerű módon megbukott, szinte hihetetlennek tűnt, hogy annyi időn át helyén tudott maradni. A hadsereg is hozzájárult ahhoz, hogy a kormányt el kellett hagynia, de valójában egy rá teljesen jellemző cselekedettel ő maga rombolta szét pályáját. Goded tábornok, Cadiz katonai kormányzója, felkelést szervezett Primo de Rivera ellen. Goded fiatal volt és nagyratörő s nem képviselt semmiféle meghatározott politikai elvet. „Nyilatkozatában” pusztán személyes érdek és nagyravágyás vezette a nagyratörő tábornok elégedetlenségét. Néhány mérsékelt köztársasági politikus és köztük Miguel Maura nevű nagybátyám, anyám egyik legfiatalabb öccse, saját céljaira akarta Godedet felhasználni. A tábornok viszont a maga számára akart hasznot húzni abból a lelkesedésből, amelyet a köztársasági vezérek diktatúraellenes jelszavai a tömegekben keltettek.
Primo de Rivera, amikor a készülő felkelésről hírt kapott, olyan baklövést követett el, amelyért drágán kellett megfizetnie. A király tudni akarta, vajon a diktátor számíthat-e még a hadsereg legnagyobb részére, azaz a tábornokok támogatására. Maga Primo de Rivera volt az, aki erre a tagadó választ megszerezte és a királynak csak erre volt szüksége, hogy megszabaduljon attól a férfitól, aki az ország alkotmányának megsértésében eddig cinkosa volt. A kapkodó és már kissé gyenge lábon álló diktátor körtáviratot küldött a tíz katonai körzet parancsnokságával megbízott tábornoknak. A körtáviratban megkérdezte tőlük, vajon helyesnek találják-e vagy sem, hogy ő, Primo de Rivera, továbbra is a kormány élén maradjon. Csak ketten válaszoltak igenlőleg és lelkesedéssel. A többi nyolc óvatos választáviratában kifejtette, hogy minden körülmények között kész a királyt és a koronát szolgálni.
XIII. Alfonz a választáviratok megérkezése utáni napon elbocsátotta a tábornokot.
A diktatúra megbukott, mi lesz most Spanyolországban? Az a hír, hogy Primo de Rivera Párizsba utazott és a király Berenguer tábornokot állította a kormány élére, nagy események előjeleként terjedt el az egész országban. A kényszerű vagy önkéntes száműzöttek tömegesen tértek vissza a fővárosba, ahol pedig gyakran a kormány által kiküldött rendőrök fogadták őket. Ám mégis visszatértek. És egész Spanyolországban mindenki ugyanazt a kérdést tette fel: fennmaradhat-e továbbra is a királyság?
A nép meg volt győződve arról, hogy nem, és ami még ennél is fontosabb, el volt határozva arra, hogy ne maradjon fenn. Az ijedt királypártiak, földbirtokosok és főleg az Egyház, a királyt feltétel nélküli támogatásukról biztosították és még táplálták a reményt, hogy a rendszer fennmaradhat. A választások elkerülhetetlennek látszottak. A királynak nem volt más választása, minthogy összehívja az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, még akkor is, ha tudta, hogy ez uralkodásának végét jelenti.
— Összehívni az országgyűlést? Ezt mondta volna a király? Ez annyit jelent, mint ezüsttálcán hozni az országba a köztársaságot!
Mindennek ellenére még akadt néhány olyan rövid- és derűlátó királypárti politikus, aki komolyan hitt abban, hogy egy képviselőválasztás esetén a Ház padjait királypárti többség fogja megtölteni. És persze akadtak más, az előbbieknél világosabban látó királypárti politikusok is, akik tapasztalataik alapján meg voltak győződve arról, hogy a választások eredményét mindig az uralmon lévő kormány diktálja, és így aggodalomra nincs ok.
És míg a király és követői haboztak és megtagadták, hogy a választások időpontját kitűzzék, a nép cselekedni kezdett. 1930 augusztus 17-én különböző köztársasági csoportok és az UGT képviselői egy San-sebastiani szállodában összegyűltek, hogy az ország helyzetét megvizsgálják.
A különböző köztársasági pártok és csoportok még mindig szemben álltak egymással és tudták, hogyha ez továbbra is így folytatódik, a királypártiak biztosan győznek a választásokon, amelyeket később vagy korábban, de egyszer csak meg fognak tartani. Azon az augusztusi napon San Sebastianban a szocialisták, a különböző irányú köztársaságiak, a katalán pártok és az UGT egységmegállapodást kötöttek és aláírtak egy tervezetet, amelyben a demokratikus köztársaság, a földreform és a szabadság szerepeltek programpontokként. A megállapodás eredményeképpen bizottságot választottak, amelynek tagjai, Niceto Alcalá Zamora, Manuel Azana, Santiago Cásares Quiroga, Indalecio Prieto, később a köztársaság legnagyobb fontosságú pozícióit töltötték be. Másik bizottságot is választottak, amely az elsőt munkájában helyettesíti abban az egyáltalán nem valószínűtlen esetben, ha annak tagjait börtönbe vetnék vagy menekülni lennének kénytelenek. E második bizottság tagjai között szerepelt Miguel nagybátyám is.
Az idő múlott és a király továbbra is Berenguer tábornok bajusza mögül cselekedett. Úgy látszott, nincs szándékában választásokat kitűzni és még kevésbé a választások időpontját nyilvánosságra hozni. Végül is kétségbeesés vett erőt a köztársaságiakon. Tűrhetik-e, hogy orruk előtt egy új katonai diktatúra nőjön fel és fejlődjék ki?
Decemberben a köztársaságiak államcsínyre készültek a királyság ellen. A terveket gondosan előkészítették, de az államcsínyben szereplő politikusok árulás áldozatai lettek. Az események legtragikusabb következménye az volt, ami Aragonban történt: a jacai helyőrség két fiatal tisztje, embereit a megbeszélt időpont előtt kivezette a kaszárnyákból és amikor Huesca felé vonultak, ahol baráti csapatokkal reméltek egyesülni, a diktátor szolgálatában álló seregekkel találták magukat szembe, akik a tiszteket elfogták. Fermin Galán és Garcia Hernandez századosokat huszonnégy óra leforgása alatt agyonlőtték és így ők lettek a Spanyol Köztársaság első hősei, a szabadság mártírjai.
Az augusztusban választott köztársasági bizottságot a felkelésre kitűzött nap hajnalán — amikor már egész Spanyolországban mindenki tudott a jacai hősök meggyilkolásáról — letartóztatták. A Cuatro Vientos-i repülőtér több pilótatisztje mégis hajlandó volt résztvenni a december 15-i általános sztrájkban, amelyet a szakszervezetek egész Spanyolországban egyöntetűen rendeltek volna el. Ezek annak ellenére, hogy a felkelési kísérletet már kudarcnak lehetett tekinteni, mégis megjelentek Quatro Vientosban. Közöttük volt Ignacio Hidalgo de Cisneros y López Montenegro, aki Marokkóból jött Maridba, hogy résztvegyen a felkelésben. Marokkóban a légierők egyik legjobb tiszti állását töltötte be.
Más tisztek kíséretében végigjárta a kaszárnyák hálószobáit és ezt mondta a katonáknak:
— Felkelünk a királyság ellen. A köztársaságban van minden reményünk. Akik velünk akarnak jönni, jöhetnek. A többieket bezárjuk egy szobába és nem esik bántódásuk. Arra az esetre akarunk biztosítékot nyújtani nekik, ha mégsem győznénk.
A katonák legnagyobb része sorsát a köztársaság sorsához kötötte. Ám nem úgy a tisztek és a vezetők, akik minden ellenkezés nélkül engedték, hogy bezárják őket.
A lázadó pilóták, akik Madrid fölött repültek végig és felhívásokat szórtak, láthatták, hogy a városban minden szokott hétköznapi módján folyik. A sztrájkolók a pilóták számára megmagyarázhatatlan okok miatt utolsó pillanatban ellenparancsot kaptak és felfüggesztették a sztrájkot. A tervek már abban a pillanatban nem sikerültek, amikor a jacai helyőrség részben tévedés, részben nemes türelmetlenség folytán és a felkelő csapatok zömétől a távolság miatt elszigetelve a kitűzött időpont előtt kezdte el tevékenységét. Ez a tény, valamint a köztársasági vezető politikusok bebörtönzése okozta, hogy a felkelés kudarcba fulladt.
Amikor a pilóták Madrid fölött végzett körrepülésükről visszatértek, észrevették, hogy a közeli kaszárnyák csapatainak egyrésze — akiknek a megállapodás értelmében hozzájuk kellett volna csatlakozniok — szembeszáll velük és tüzérségi tűz alá fogja a repülőteret. Cuatro Vientosból egérfogó lett. Egy pillanat alatt elhatározták, hogy a legjobban kompromittált és legmagasabbrangú tisztek — akikre ha a kormánycsapatok kezébe kerülnek, kétségtelenül azonnali kivégzés vár — a rendelkezésre álló repülőgépeken elindulnak és ha elegendő benzin áll rendelkezésükre, igyekeznek Portugáliába jutni.
Amikor március elején Madridba érkeztem, minden beszélgetés a letartóztatott politikusok, a Forradalmi Bizottság tagjai körül forgott. A haditörvényszék tárgyalása már ki volt tűzve.
A király helyzete a felkelés sikertelensége folytán ahelyett, hogy megerősödött volna, csak még egyre jobban gyengült. A nép színlelés nélkül siratta Galánt és Garcia Hernandezt és rokonszenvét nyíltan kifejezte a bebörtönzött politikusok iránt.
Az arisztokrácia igyekezett védelmi falat emelni a királyi család köré. XIII. Alfonz, kevély felesége és gyermekei — vélték az arisztokraták — nem szabad, hogy érezzék a nép gyűlöletének hideg leheletét. És ha a királyi család valamelyik tagja színházba ment, az arisztokraták ugyanabban a színházban adtak egymásnak találkozót, hogy fékevesztett és erőltetett lelkesedéssel tapsolják meg az infánsokat, a királynőt vagy a királyt. De tapsaikkal csak azt érték el, hogy a színház erkélyeiről és karzatairól, de még magukból a földszinti ülésekből is kifütyülték őket. A király nem egyszer volt kénytelen sietve felkelni páholyából, míg a második felvonás közepén a színészek hiába igyekeztek kiabálva megértetni magukat a színház minden helyéről egyszerre feltörő taps és füttyszó közepette.
II.
A hangulat mindkét résznél — köztársaságiaknál és királypártiaknál egyaránt — a lehető legfeszültebb volt, amint arról magamnak csakhamar számot adhattam. Néhány nappal azután, hogy Madridba érkeztem, eszembe jutott meglátogatni barátnőmet, Arriluce márki feleségét. Leánya, Maria-Isabel csak nemrégiben ment férjhez és férjével Bilbao közelében élt. De a márkinő továbbra is fővárosi lakásában töltötte idejét. Becsengettem és közölni szerettem volna vele elhatározásomat, hogy véglegesen különválok Bolintól.
Szokás szerint livrés lakáj nyitotta ki az ajtót. Eddig éveken keresztül az ajtót nyitó inas, miután mélyen üdvözölt, minden további nélkül beengedett a márkinő lakosztályába. Ez alkalommal a lakáj keresett hidegséggel fogadott és a szalonba vezetett.
— Legyen szíves, kérem, várjon itt — mondotta.
Kényelmetlenül leültem az egyik goblennel kárpitozott francia karosszék szélére és a nagy szalon félhomályában mereven bámultam a falon függő egyik képet, anélkül, hogy tudtam volna, mit nézek. Nem tudtam mire gondolni. Végre is úgy határoztam, hogy bizonyára az inas nem ismert meg vagy összetévesztett valakivel, akinek nem volt annyira szabad bejárása a házba, mint nekem. Felálltam, hogy egyenesen a márkinőnek a folyosó végén lévő kis szalonjába induljak, amikor Miss Wall, barátnőm ír nevelőnője, aki szinte családtagként élt már a házban, belépett a szalonba. Nagyon jó viszonyban voltam vele és mikor belépni láttam, átöleltem és így kiáltottam fel:
— Miss Wall, már kezdtem azt hinni, hogy eltévesztettem a házszámot vagy hogy az ajtót nyitó inas nem ismert fel …
— Hogy van, Constancia? — vágott szavaimba Miss Wall hidegen.
Egy pillanatra meghökkentem. Éreztem, hogy ebben a házban másként kezelnek, mint ahogy azt eddig megszoktam. Lehetséges volna, hogy különválásom híre a fülükbe jutott és ők ezt rossz szemmel nézik? Nem, ez lehetetlen volt. Éppen az Arriluce család már jó ideje nem hívta meg Bolint velem együtt és mindenkinél jobban tudták, milyen türelemmel igyekeztem férjemet megváltoztatni. Nem; érzékenységem bizonyára olyan dolgokat láttat velem, amelyek csak az én túlfűtött képzeletemben léteznek. Miss Wallnak bizonyára fáj a feje és ezért fogad kissé hidegen …
— El kell mesélnem nektek mindazt, ami velem történt, amióta nem láttuk egymást — kezdtem gyorsan —, tudom, hogy örülni fogtok, ha megtudjátok, hogy véglegesen különváltam Bolintól …
Miss Wall felkelt a velem szemben lévő karosszékből, ahova egy pillanatra leült.
— Itt jön már a márkinő — vágott szavaimba valami szokatlan hanglejtéssel.
A szalon ajtaja felé fordultam, amelyen barátnőm édesanyja lépett be felöltözve, szemmelláthatólag készen arra, hogy elmenjen otthonról. Felé indultam, hogy szokásom szerint arconcsókoljam, de észre kellett vennem merevségét. Mintha kesztyűs kezével meg akart volna állítani.
— Éppen mesélem Miss Wallnak — kezdtem mondani és hangomat igyekeztem nyugodtnak megőrizni —, hogy visszatértem Madridba. Itt akarok békében élni lányommal, Bolin a szüleivel maradt Malagában és …
De nem tudtam tovább beszélni a rám tekintő merev kőarcok előtt. Elhallgattam és szívem erősen dobogott.
Mindketten figyelmesen néztek, mintha csak először látnának … Végre is Arrulice márkiné kezdett beszélni és gondosan megválogatta szavait.
— Tudnom kell, vajon igaz-e, amit rólad hallottam, — mondotta olyan hangon, mint amilyenen vádlottat hallgatnak ki a bíróság előtt. — Igaz az, hogy köztársasági vagy?
— Köztár … — a szavak összecsomósodtak a torkomban. Nem tudtam meglepetésemet elfojtani. Ez az asszony olyan volt számomra, mint az anyám. Tizenhétéves korom óta hosszú hónapokat töltöttem házában. Lánya a legjobb barátnőm volt és én körükben úgy éreztem magam, akár saját családom tagjai közt. Most hidegségét és merevségét éreztem. Úgy látszott, mintha mindenről elfeledkezett volna, barátságunkról, szeretetünkről és azt kérdezte tőlem, hogy köztársasági vagyok-e! …
Nem tudtam, mit válaszoljak. Úgy látszik, a főváros pletykái tovább jutottak következtetéseikben, mint én magam. Kétségkívül úgy gondolták, hogy férjemtől való különválásom, valamint az a törekvésem, hogy anyagi függetlenséget szerezve magamnak, lányommal nyugodtan élhessek, csakis a köztársasági eszmékkel egyeztethető össze. E vélemény kialakulásához valószínűleg az is hozzájárult, hogy nagy érdeklődést mutattam minden iránt, ami az országban történik …
— Nem tudsz válaszolni? — kérdezte Miss Wall kemény és dorgáló hangon.
Ilyen igazságtalanság hallatára úgy éreztem, mintha a felháborodás hulláma sodorna magával.
— Persze, hogy tudok felelni — hallottam saját hangomat, szinte kiabálva. — Ha azzal, hogy azt kívánja valaki, hogy a dolgok Spanyolországban megváltozzanak, már egyben köztársasági is, akkor köztársasági vagyok. Ha az igazságra való törekvés köztársasági, akkor igen is köztársasági vagyok. Ha …
— Ne tarts nekünk szónoklatot — vágott szavaimba a márkinő, de én már nem tudtam türtőztetni magam. Csodálatos felfedezést tettem és senki nem tudott volna elhallgattatni többé.
— Ha az a kívánság, hogy az éhenhaláshoz közel álló parasztok jóllakjanak — köztársasági, akkor köztársasági vagyok …
— Isten veled, Constancia — mondotta a márkinő szinte sikítva és hangja világosan kifejezte elégedetlenségét.
Ugyanaz az inas, aki ajtót nyitott nekem, mintegy varázsütésre megjelent. Azt hiszem hallgatózott. A szalon és a ház ajtajai kinyíltak előttem, a márkinő és Miss Wall követtek és én búcsú nélkül készültem elmenni tőlük.
— Elárultad nagyapád múltját és az eszméket, amelyeket ő életében védelmezett! — kiáltotta utánam dühtől remegő hangon a márkinő. — Barátságunk egyszer és mindenkorra végétért!
Magasra tartott fejjel, szó nélkül mentem le a lépcsőn és éreztem, hogy szemem ég a kitörni készülő könnyektől. Hallottam magam mögött az ajtócsapkodást, de még csak vissza sem néztem. Siető léptekkel futottam le a lépcsőn és az utcán megkönnyebbülten sóhajtottam. Szóval valójában ezeket tekintettem én legjobb barátaimnak? Hogy is tudtam elviselni éveken át kicsinyességüket, bujaságukat, vaskalaposságukat és szolgalelküket? Ez a gondolat foglalkoztatott leginkább. Szóval többé nem lehetnek barátaim? Én nem fogadom el őket barátaimnak! Egyszer és mindenkorra végeztem velük! Elindultam az utcán, könnyűnek éreztem magam, mintha csak egy nagy kő hullott volna le a szívemről és hosszú ideig sétáltam a közelben, a Retiro-park útjain.
A márkinő valószínűleg azzal szórakozott, hogy a házában lefolyt jelenetet mindenkinek elmesélte, mert csakhamar egész Madridot bejárta a hír, hogy én „vad köztársasági” lettem. Persze nekem ez már nem okozott meglepetést, hiszen — egy üzletben dolgoztam, különváltam a férjemtől és továbbra is dolgozni akartam, hogy lányommal függetlenül meg tudjak élni. Ez mind köztársasági gondolkodásmódra vallott. Szerintük. Egyik dologba kapcsolódik a másik és végül is természetesnek tartották, hogy egy asszony, akinek „ilyen elgondolásai” vannak, végtére is köztársasági lesz és elárulja a királyt, akit nagyapja annyi éven keresztül híven szolgált.
Két hét alatt gyermekkorom és ifjúságom barátai közül nem maradit egy sem.
De egy, számomra addig ismeretlen kincset szereztem: megtanultam gondolkodni. Az a tény, hogy egy asszony azt a fényűzést engedje meg magának, hogy „effajta eszméi” legyenek, és saját fejével gondolkozzék, aggodalommal töltötte el mindazokat, akik között én eddig egész életemet leéltem.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!