(1923—1931)
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
6
XVII.
Mallorcai utazásunk családi esemény volt. Maura-ági összes nagybátyáim és unokatestvéreim hajóra szálltak a sziget felé.
Anyám legidősebb testvére — aki Maura hercege címet viselte — lett a kirándulás parancsnoka.
Reggel hétkor érkeztünk Palma kikötőjébe és rokonaim, akik a lakosság nagy százalékát tették ki, már e korai órában a mólón vártak bennünket. Rajtuk kívül nagyapámnak azok a politikai barátai is megjelentek, akik a Primo de Rivera által alapított Hazafias Egységnek nevezett fasiszta párt csábításainak ellen tudtak állni.
Lehet, hogy ezek az emberek csak azért jöttek ki fogadásunkra és csak azért vettek részt később a nagyapánk emlékére rendezett ünnepségeken, hogy, bár ha félénken, de ezzel is tüntessenek az uralmon lévő diktatúra ellen.
A spanyol nép már nagyon messze jutott attól a pillanattól, amikor Primo de Rivera büntetlenül hatalmába kerítette a kormányt, és azok, akik rendszerének kezdetén hallgatásukkal igazat adtak neki, már hosszú idő óta a legcsekélyebb alkalmat is megragadták — lett légyen az csak egy olyan reakciós és konzervatív politikus emlékének ünneplése, mint a nagyapám volt —, hogy elégedetlenségüket nyilvánosságra hozzák.
Juan March bizonyára nagyon rossz szemmel nézte e rokonszenvtüntetéseket, mivel minden Maurának ellensége volt, legyen az élő vagy halott. A diktatúra a haszon egy kis részét megosztotta vele és March úgy vélte, hogy a szigeten csak egy nagy ember számára van hely.
Ez a Juan March egészen különös személyiség volt. Politikai és pénzügyi karrierjét egy „behozatalnak” nevezett üzlettel kezdte, amelyet a büntetőtörvénykönyv közönséges csempészésnek ismer. Amikor a diktatúra kormánya észrevette, hogy nem képes felszámolni March „behozatali” üzleteit Spanyolországban és Marokkóban, elhatározta, hogy neki adja a Protektorátus zónájának, valamint Melillának és Ceutának dohánymonopóliumát. Kezdetben „behozatali” üzleteivel, később hála a Primo de Riverától oly nagylelkűen megkapott egyedárusítási jognak, March hatalmas vagyont halmozott fel, amelyet többek között arra is felhasznált, hogy a szigeten minden lehető vidéki vagy városi földterületet megvásároljon. Amikor a földterületek legnagyobb része már birtokába került, azokat parcellázva, ismét eladta a parasztoknak. A telkek árai változtak. Volt, amiért csak a jus primae noctis-t kérte fizetésképpen, másutt egész életre szóló szolgaságot, vagy egyszerűen csak szavazatot a választások alkalmával. Ilymódon March mindig, mint a Baleári-szigetek képviselője került az országgyűlésbe.
A mi látogatásunk siker volt. A szigetlakok nem tudták megkülönböztetni Maura hercegét apjától, és így nagybátyámat, mint Don Antonio méltó követőjét ünnepelték. Maura hercege mindig nagyratörő ember volt, noha a sikerhez sok minden hiányzott belőle: többek között apja intelligenciája is. Ez alkalommal némi vonzóerővel telt csapdát állított fel. Állandóan visszatérő beszédtémája a „dinasztia-ellenes királyság” volt. Kevéssé meggyőző módon adta elő gondolatait, de ötletét mindenkinek hajlandó volt elmagyarázni, aki kész volt arra, hogy meghallgassa: „a monarchiának akkor is folytatódnia kell Spanyolországban, amikor a diktatúra megszűnik, de senki előtt nem kétséges, hogy XIII. Alfonz leszármazottai mind abban a szörnyű, öröklött betegségben szenvednek, amelyet vérzékenység néven ismer az orvostudomány, s az új királynak más dinasztiából kell származnia”. És itt elkezdődtek a viták. Egyesek úgy vélték, hogy Savoyai Amadé házából való uralkodó lenne jó. Mások a szomszédos Franciaország volt uralkodóházának leszármazottaira gondoltak … Nem hiszem, hogy nagybátyám a szigeten kívül valaha is sok hívet szerzett volna zseniális tervének, de legalább azokban a napokban ez a terv elfelejttette Don Antonio bámulóival és barátaival, hogy a gyermekek nem mindig öröklik az apák intelligenciáját és erényeit …
És míg nagybátyánk eme ártatlan összeesküvő tevékenységnek szentelte idejét, s a régi konzervatívok nagy megelégedésére végeredményben is a diktatúra ellen dolgozott — a család többi része bejárta Mallorca-szigetét. Autó és sofőr állt rendelkezésünkre és így néhány nap alatt futtában az egész szigetet bejártuk. A tájról csak filmfelvételszerű benyomásokat szerezhettem, de ez is lelkesedéssel töltött el és felkeltette bennem a vágyat, hogy mindezt közelebbről is megtekintsem.
De ha a szigetből keveset láttunk, a nép szokásait még kevésbé ismertük meg. Megnéztünk néhány parasztot, amint a meglátogatott nagyszerű birtokon olajbogyót szüreteltek. Táncoltatták és daloltatták őket szórakoztatásunkra és emlékszem, megkérdeztem valakit a házban, honnan származnak ezek a férfiak és asszonyok és miképpen élnek. Az olajbogyó és a mandula a sziget legnagyobb kincse, és szüret idején a lakosok nagyrésze vándormunkássá válik. Ezeknek a férfiaknak és asszonyoknak a munkafeltételei — azokon a birtokokon, ahol a gyümölcsöt leszedik — a lehető legrosszabbak és emlékszem, az a földbirtokos, akinek házában voltunk, büszkén említette, hogy ő volt az első, aki a szigeten hálótermeket építtetett a parasztok részére. Ott, noha a földre szórt szalmán aludtak, mondta, a férfiak és nők legalább el voltak különítve egymástól.
Manacorban persze meglátogattuk a híres Drach cseppkőbarlangot is, amelyet a stalaktitok mögé rejtett színes lámpákkal díszítettek fel és míg a barlangban lévő tavon csónakáztunk, tiszteletünkre, valahonnan hegedűszó hallatszott. Később nagyszerű rizzsel vendégeltek meg bennünket és módunkban állt köszönetünket kifejezni ennyi kedvességért.
Mallorcáról sajnálkozva mentem el. Ez a csodaszép hely családi emlékeket ébresztett bennünk, és mindaz, amit oly rövid idő alatt láttunk, csak fölkeltette bennünk a vágyat, hogy még jobban megismerjük a szigetet, amely családunk annyi emlékét őrizte.
XVIII.
Közeledett 1930 nyara. Az üzletet szokás szerint júliusban bezártuk. Bolin ismét munka nélkül volt, én már nem akartam, de nem is mertem volna senkihez sem fordulni, hogy állást szerezzek neki. Ellenállásom végetért, türelmem is, amellyel mindeddig férjemet megváltoztatni igyekeztem, őszintén megmondtam neki, hogy nézetem szerint vissza kellene térnie Malagába öreg apja mellé. Most már bebizonyosodott, hogy képtelen egy-két hónapnál tovább megmaradni Madridban elért állásaiban.
Bolin nem akarta beismerni hibáját és a fővárosban elszenvedett különböző sikertelenségeit, de beleegyezett abba, hogy a nyári hónapokat San Juan de Luz-ban, nagynénjeinek házában töltsük, hogy ott családjával megvitassuk a jövőre vonatkozó terveket. Eltökélt szándékom volt, hogy nem költők többet, mint amennyi felett rendelkezem. Kislányommal is együtt akartam lenni, így hát elküldtem a nevelőnőt és a szolgálót, és amint az üzletet bezártuk, elindultunk San Juan de Luz felé. Aznap érkeztünk oda, amikor Londonban Bolin nagybátyja, az angol főváros katolikus püspöke, meghalt. Nővérei a legsürgősebben Londonba utaztak és a hideg, kopott villában nem volt senki, aki fogadott volna bennünket. Mindazonáltal megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert arra gondoltam, hogy az egész családra kötelező gyász miatt Bolin kénytelen lesz nyugodt életet élni és nem tudja majd folytatni szokásos költekezését.
A püspök halála miatt, és azt hiszem azért is, hogy ne kelljen velem együtt nyaralniok, sógoraim és apósomék utolsó percben megváltoztatták terveiket és azon a nyáron Malagában maradtak. Mivel a házban elegendő hely volt, Lulival egy szép tengerre nyíló szobát választottunk ki magunknak és Bolin a miénk mellett foglalt el egy másikat. Most első alkalommal örülhettem szabadon a lányomnak. Még nem volt négyéves, de életkörülményeink folytán Luli mindeddig idegen nevelőnők gondjaira volt bízva, akár csak én, gyermekkoromban.
Végtelen csodálkozással figyeltem meg, hogy lányom, aki még oly kicsiny volt, észrevette, hogy nem vagyok boldog és simogatásaival és csókjaival igyekezett megvigasztalni. A hosszú téli hónapok után, amikor gondjaimat annyiszor kellett magamba fojtanom, abban a szobában végre — lányommal kettesben — felszabadulhattam. Most már nem voltam egyedül. A lányom velem volt. És ő, mintha csak megértette volna, mi történt, menekülni látszott apja elől, aki a maga részéről nagyon kevés érdeklődést tanúsított iránta.
A tétlenség és pihenés e napjaiban Bolin és Luli magatartása segített abban, hogy terveket kovácsoljak a jövőre.
Férjem hamarosan elfelejtkezett a családi gyászról. Szegény nagynénjei úgy igyekeztek megjavítani, mintha csak egy szeszélyes kisfiú lenne, ő azonban nem törődött velük. Egymásközt alig váltottunk szót. Gyakran ment San Juan de Luz legdrágább és legelegánsabb szórakozóhelyére, a Yacht-klubba, és attól félve, hogy újabb adósságokat csinál, komolyan beszéltem vele. Ő arról igyekezett meggyőzni, hogy csak egy barátjának felszólítására megy oda, aki megkérte, hogy a következő regattaversenyen vitorlását vezesse. Persze egy szavát sem hittem, de nem tudtam elérni, hogy ne menjen.
Szeptember 19-e, névnapom, épp oly szomorúan telt el, mint a többi, amíg csak Maria-Isabel és anyja váratlanul meg nem érkeztek San Juan de Luz-ba. Értem jöttek, hogy régi szokásunk szerint, töltsek velük pár hetet Arriluceben. Akkor éreztem, hogy mennyire vágyódom elmenni ebből, a két vénkisasszonytól lakott házból, akik unokaöccsüket úgy kezelték, mintha csak gyermek lenne még. Vágytam arra is, hogy otthagyjam férjemet. Már letettem minden reményről, hogy valaha is embert faraghatok belőle.
Végéhez közeledett a nyár és végéhez közeledett az az időpont, amelyet hallgatagon kijelöltem magamnak, hogy elhagyom ezt az életmódot. Életemben először ismeretlen jövő állt előttem házasságom súlyos terhe nélkül.
Úgy döntöttem, hogy lányomat néhány hétre a két vénkisasszony gondjaira bízom. Ezek nagyon megszerették Lulit. Azután majd végleges elhatározásra jutok.
Bolin szokása szerint házonkívül volt és én úgy gondoltam, nem érdemes megvárni, hogy elbúcsúzzam tőle.
XIX.
A Spanyolországba vezető úton az autóból csendben néztük a vidéket és míg az Arriluce-t tőlünk elválasztó kilométereket befutottuk, szüntelenül azt ismételtem magamban, hogy előző életem végetért. Nem voltam hajlandó továbbra is ezt a lehetetlen helyzetet fenntartani, s arra is gondolnom kellett, hogy Luli hamarosan mindenre rájönne már … A kötelesség eszméje, amelyet én magamnak kovácsoltam, elpárolgott a fejemből és helyette egy másik maradt, tisztán és szilárdan: fiatal vagyok, erős, tele energiával, tudok dolgozni, eltartani önmagamat és a lányomat, ha szükséges. Elhatároztam, hogy megszabadulok attól a holt súlytól, amelyet négy éven keresztül viseltem … Nem mintha eszembe is jutott volna a válás — ami akkoriban még Spanyolországban nem létezett — és még kevésbé az, hogy újra férjhezmenjek. Szabad és nyugodt életre gondoltam csak, amelyet dolgozva és kislányom mellett fogok eltölteni.
Arriluceből hosszú levelet írtam Bolinnak, amelyben elmagyaráztam neki döntésemet. Mivel tudtam, hogy szülei nem akarják, hogy visszatérjen Malagába — s gondolom, ezt akkoriban ő maga sem akarta —, azt javasoltam neki, menjen Párizsba, keressen magának ott munkát és ne térjen vissza Spanyolországba, amíg csak be nem tudja bizonyítani nekünk, hogy képes állhatatosan és becsületesen dolgozni, legalább bizonyos ideig ugyanazon a helyen. Kértem, vizsgálja meg a köztünk kialakult helyzetet őszintén és bátorsággal, s megírtam neki, hogy biztos vagyok benne, hogy ő sem tehet mást, mint elismeri: az én elhatározásom az egyetlen lehetséges megoldás. Levelem végeredményben nem volt végleges szakítás, nyitva hagyta az ajtót a jövő számára, ha valaha sikerül megjavulnia. Mert én mindig egyedül leszek lányom oldalán: spanyol asszonyi és katolikus sorsom ezt teljesen világossá teszi. Mégis arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy percet sem tudok többé oldalán élni ilyen feltételek mellett, de még ugyanannak a háznak a fedele alatt sem.
Soha nem tudtam meg, milyen hatással volt levelem Bolinra, de anélkül, hogy kérette volna magát, egy dolgot, amit levelemben megírtam, teljesített. Az egyik párizsi divatszalonból érkezett egy csekk San Juan de Luz-ba, nevemre, ellenszolgáltatásképpen néhány megbízásért, amelyet én Spanyolországban számukra elvállaltam. Ezt a csekket használta fel Bolin — amint én levelemben megírtam neki —, hogy párizsi utazásainak költségeit fedezze.
Amikor megtudtam, hogy elment és nyugodtan szentelhettem magam Bilbaóban a hímzések eladásának, megelégedetten sóhajtottam fel. Még több megrendelést kaptam, mint az előző években, ez új reménnyel és nagyobb önbizalommal töltött el. Biztos voltam benne, hogy el tudom tartani lányomat és nyugodtan tudok majd élni. Amint feloldódott az a feszültség, amelyet Bolin jelenléte váltott ki belőlem, valóságos béke vett körül és úgy éreztem, mintha már semmi nem kötne hozzá.
Arrilucei tartózkodásomat rövidre kellett fognom és sietve visszatértem Madridba, hogy házamban vendégül lássam apósomat, akit hályoggal operáltak Madridban. De ahelyett, hogy érkezéséről értesített volna, vagy egyenesen lakásomra ment volna, ahol én idegesen vártam rá — hiszen nem tudtam, mit írhatott neki a fia — egy nappal később, egy szállóból kaptam anyósomtól telefonértesítést. Amikor végre sikerült elérnem, hogy lakásomba átköltözzenek, végtelenül szentimentális jelenet játszódott le köztünk. Sírva könyörögtek, hogy bocsássam meg nekik fiúk viselkedését és biztosítottak arról, hogy attól a perctől kezdve engem tekintenek gyermeküknek és nem férjemet, akiről, amíg új életet nem kezd, nem akarnak semmit sem tudni.
Ennyi szerető szótól meghatódtam s megértettem, milyen botrányt okozna Malagában, ha megtudnák az igazságot, valamint mindazt a felfordulást, amit apósomék és sógoraim életében jelentene. Férjem utolsó gaztettét apósomék mesélték: hamis csekkel pénzt vett fel egy San Sebastian-i bankban, felhasználva, hogy az egyik igazgató apámnak barátja. E kissé hisztérikus meghatottság pillanatában úgy döntöttem, hogy elmegyek velük Malagába lakni. Később nem tudtam megérteni, hogy lehettem akkor annyira gyenge, de tény az, hogy a tőlem kegyelmet kérő két idős ember könnyei minden előző elhatározásomnál erősebbeknek bizonyultak. Kellemetlen előérzetekkel eltelve, albérletbe adtam ki bútorozott lakásomat, San Juan de Luz-ba utaztam Luliért, aki még a két nénivel volt, elbúcsúztam Ana Mariától, akivel az utolsó hetekben Madridban laktam és karácsony táján lányommal leutaztam Malagába.
A Bolin-család asszonyainak életmódja már érkezésem előtt is borzadállyal töltött el, hiszen előző ottartózkodásom idejéről már ismertem őket. De nem tudtam, hogyan, vonjam vissza ígéretemet. Szüleim sem nézték jószemmel elhatározásomat. Bár nem ugyanazon okokból, mint én, hanem mert örömmel vették volna, ha velük megyek lakni, anyámat és húgaimat kísérném és eldobnám magamtól azokat a függetlenségi és szabadság törekvéseimet, amelyeket munkámmal szereztem és így egyidejűleg a Bolin-családdal is megszakítanám a kapcsolatokat.
Malagába való utazásom előtt érintkezésbe léptem néhány barcelonai selyemgyárral, s ezek hajlandók voltak malagai és andalúziai képviseletüket rámbízni. Ily módon, gondoltam, elfoglaltságon és szórakozáson kívül, ha apósomék házában az életet nem tudnám elviselni, mindig módom lesz arra, hogy anyagilag függetlenítsem magam. Meg voltam győződve arról, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik, noha nem akartam túl sokat gondolni a jövőre.
Anyósom, aki itt már sokkal kevésbé volt kedves velem, mint Madridban, a legkisebb érdeklődést sem mutatta terveim iránt. Csakhamar rájöttem, hogy valójában cseppet sem érdeklem őket és az a szentimentális jelenet, amelyet azon az emlékezetes reggelen madridi lakásomon rendeztek, csak komédia volt. El akarták kerülni, hogy Malagában megtudják, hogy gyermeküktől minősíthetetlen viselkedése miatt kénytelen voltam különválni.
Míg én házukban éltem, ők maguk kezdték terjeszteni a hírt, hogy férjem Párizsban van jó állásban s én is csatlakozom hozzá, amint ő ott berendezkedik. Mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz, de a vidéki városban így el tudták hallgattatni a pletykát és a suttogást.
Egy vasárnapot Torremolinosban, angol barátnőm házában töltöttem. Ekkor érkezett Ana Maria halálának híre. Megbetegedett és anélkül, hogy én valamit is tudtam volna erről, néhány nap múlva fertőzés következtében meghalt. Nagyon fiatal volt még és most kezdett egy kicsit boldog és nyugodt lenni két imádott gyermekével. Ana halála szörnyű hatással volt rám. Nagyon szerettem őt és mivel mindketten hasonló helyzetben voltunk, jövőre vonatkozó terveinket is közösen alkottuk. Arra gondoltam, hogy Ana majd csatlakozik hozzám Andalúziában, ahol gyermekeinkkel valamelyik faluban, sokkal olcsóbban tudunk élni, mint a fővárosban s közösen végezzük majd a textilképviselet munkáját. Minden tervem egy csapásra összeomlott és az élet ismét üresnek és értelmetlennek látszott.
XX.
Eddig annyira elmélyedtem személyes gondjaimba, hogy teljesen figyelmen kívül hagytam az ország politikai helyzetének kiéleződését. Még apósomék házában is gyakran folyt erről szó és nem mind értettek egyet ebben a kérdésben. Sógorom, aki azelőtt Angliában élt, a diktatúra alatt jó állást kapott Sevillában és amikor szép és elegáns feleségével Malagába jött szüleit meglátogatni, felhasználta az alkalmat, hogy heves vitákat szítson. Érvei önkényesek és igazságtalanok voltak s ítéleteiben annyira türelmetlen volt azok iránt, akik nem úgy gondolkoztak, mint ő, hogy sikerült felkeltenie érdeklődésemet. Igyekeztem más forrásokból értesülni az asztalnál állandóan vitatott kérdésekről. De ez nagyon nehéz volt, mert nem ismertem senkit, aki nem teljesen. úgy, vagy hasonlóképpen gondolkozott volna, mint a Bolin-család. Ha a valóságot meg akartam tudni, saját fejem után kellett mennem.
A madridi ABC volt egyike a kevés újságoknak, amelyeket apósomék házában a színtelen és unalmas malagai Mercantil-on kívül olvastak. Sógorom hosszú ideig londoni levelezője volt ennek a lapnak. Az újságot talán először életemben olvastam ilyen részletesen és észrevettem, hogy az ABC nagyon hasonlít sógoromhoz. Mindaz, ami nem a királyság legnagyobb fényét és dicsőségét jelentette, a legaljasabb és legigazságtalanabb támadásokra vezetett. Valamely esemény leírásában szemérmetlenül durva és közönséges hazugságokat használtak, ha olyan személyekről volt szó, akiknek eszméi az újság által képviselt monarchista eszmékkel szemben álltak.
Véletlenül megtudtam, hogy Malagába egy Heraldo de Madrid című újság is érkezik, amelyet én eddig soha nem olvastam. Apósomék soha nem vették meg, de én beálltam a sorba, az egyetlen malagai könyvkereskedés előtt, ahol árusították. Ha annyian akarják olvasni, gondoltam, biztos, nagyon érdekes dolgokat mond. A legrosszabb szándékkal vittem a szalonba és az ebédlőbe ezt az újságot és sógorom és apósomék jelenlétében olvastam. Ezek semmit nem mertek szólni, csak kelletlenül nézték a kezemben tartott lapot, míg sógorom, felhasználta az alkalmat, hogy új szózuhatagot zúdítson mindenkire, aki nem úgy gondolkozik, mint ő. Hűséges olvasója lettem a Heraldo-nak. Ha valamit mondtak, nem feleltem, vagy csak azt válaszoltam, hogy szeretem elolvasni az összes madridi lapokat, ami a kezem ügyébe kerül. Nem tartottam magam eléggé jólértesültnek ahhoz, hogy olyan dolgokról vitatkozzam, amelyekkel eddig egyáltalán nem foglalkoztam, és amelyek számomra minden nap új felfedezésként hatott.
Noha apósomék véleménye nem sokat jelentett számomra (tudtam, hogy akármit is teszek, az soha nem lesz kedvükre), karácsony előestéjén mégis elmentem velük a templomba. Megkérdezték, nem akarok-e gyónni és áldozni aznap, és hogy ne okozzak túl nagy csalódást nekik, beleegyeztem. De már régen nem voltam olyan hívő, mint gyermekkoromban és nem tudtam, csak a templomi gyakorlatra támaszkodva — mint azt annyi spanyol asszony teszi — betartani a vallási szabályokat. Én magam sem tudtam, mi változtatott meg ennyire. Talán az életmódom kényszerített arra, hogy sok mindent meglássak. Lehetetlen volt úgy élnem, mint házasságom előtt. De új életemben észre kellett vennem, hogy az egyház a gazdagok számára: fegyver a szegények ellen. Nem voltak politikai elképzeléseim, de ösztönös igazságérzetem eléggé kifejlődött. Emlékeztem a süteményre és a csokoládészeletre, amelyet a zárdában jótékonykodásra használtunk fel, későbbi jótékonysági cselekedeteimre, amikor házasságom előtt valami elfoglaltságot kerestem. A falura, amelynek anyám új oltárt ajándékozott, míg a gyerekek orvos hiányában meghaltak és főleg, mert emlékeztem a parasztok életére La Matán.
Mindez csak arra lett volna jó, hogy aggályokat keltsen bennem és boldogtalanná tegyen, ha életem nem lett volna kézzelfogható példája a vallásos nevelés lehetetlen hamisságának. Nevelésem képtelen volt megmutatni nekem a valóságot és arra kényszerített, hogy a legnemesebb emberi érzéseket elfojtsam magamban. Megtanított egy egész sor téves eszmére a kötelességről s a házasfelek elválaszthatatlanságáról. Bolin, akit szintén jezsuita atyák neveltek, másik tipikus példája volt az álszentességnek, a lustaságnak és a hamisságnak: az etikának, az erkölcsnek nem volt benne semmi szilárd alapja, de ránehezedett mindaz a súlyos teher, amelyet az egyházi iskolákban raknak az emberre. De ezenfelül, nemsokkal Luli születése után, még egy nagyon erős megrázkódtatás ért, és ezt nem tudtam többé kitörölni emlékezetemből. Anyám Malagában volt, amikor gyermekágyból felkeltem és addig erőlködött, amíg elvitt egy jezsuita páterhez, gyónni. Ez a pap leánykoromban volt a gyóntatóm és akkoriban helyezték át Malagába. Anyám fellelkesített: milyen öröme lesz a tisztelendő úrnak, ha elmegyek hozzá gyónni! Éppen mert zavartak az „állandó” gyóntató papok fölöttébb indiszkrét kérdései, ekkor már régóta csak nagyritkán mentem gyónni. Mindig más paphoz mentem, hogy ne ismerjenek meg. De aznap, hogy anyámnak ezzel örömet okozzak, belegyeztem. A gyóntatószék elé térdelve egyre jobban erőt vett rajtam a harag és a méltatlankodás. A páter annyira indiszkrét kérdéseket kezdett nekem feltenni férjemmel való kapcsolataimról, hogy nem volt más választásom, mint azt felelni neki „ha mindez nem vétek, nem látom be, miért kell erről a gyóntatószékben beszélni”. Amikor undorodva és legbensőbb érzéseimben megbántva felkeltem, megértettem, hogy soha többé nem tudok őszintén gyónni, s nem tudok többé hinni a papok által hirdetett isteni megbocsátás csodálatos erejében.
Amikor azon a karácsonyon utoljára mentem a templomba, hogy katolikus kötelességemnek eleget tegyek, csak apósomék kedvéért tettem ezt. Szinte szégyenkeztem képmutatásomért, hogy, noha csak kedvükért is, olyasmit mutatok, amiben én már nem hiszek.
XXI.
Életem szomorú és reménytelen volt. Hosszú sétákra jártam lányommal és ezek a pillanatok, amikor kettesben lépdeltünk a réten vagy Malaga illatos kertjei között, talán egyedüli boldog pillanataim voltak. Apósomékban, barátainkban és ismerőseinkben nem találtam támaszt és segítséget, selyemképviseletemet illetően, s így ez sem sikerült. Ha Madridban három évvel ezelőtt botrányt okozott, hogy egy üzletben dolgozom, Malagában még kevésbé elfogadhatónak tűnt az a gondolat, hogy szövetmintákat ajánlva végigjárjam az üzleteket. Az egész család mindent megtett, hogy terveim ne sikerüljenek. Hiszen, ha én pénzt akarok keresni, ez azt a legendát is tönkretenné, hogy férjem Párizsban van és jó fizetést kap. Ebben persze senki nem hitt, de a látszatot mindenáron meg kellett őrizni.
A helyzet egyik óráról a másikra váratlanul megváltozott apósomék házában. Amikor egy napon lányommal a sétáról hazajöttem, a házban mindenki nyílt ellenségeskedéssel fogadott. Kezdetben nem tudtam megérteni, mi történt, és noha még egy ideig anyósom igyekezett leplezni ennek az ellenségeskedésnek okát, és azt próbálta elhitetni velem, hogy valami kis, jelentéktelen ok miatt haragszik rám, — férjem legfiatalabb öccsétől, aki kevésbé volt óvatos, mint a többi, — csakhamar megtudtam, hogy Párizsból levelet kaptak. E levélben Bolin bejelentette, hogy még mindig nem tudott munkát kapni, a család különböző rokonaitól és barátaitól kölcsönzött pénze elfogyott és készen áll arra, hogy Malagába visszatérjen. Szüleinek, akik meg voltak győződve arról, hogy nem vagyok hajlandó ismét felvenni a kapcsolatokat gyermekükkel, választaniok kellett tehát és elhatározták, hogy életemet lehetetlenné teszik. Azt akarták, hogy elmenjek és Bolin haza tudjon térni. Ha őszintén beszéltek volna velem, mindent megértettem volna, de ezt a végső álszenteskedést már nem tudtam elviselni. Amikor összecsomagoltam és Torremolinosba mentem, egy barátnőm házába, még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy visszatérjek Bolinhoz. Valószínűleg hallgattak arra a tanácsra, hogy végeredményben ez a megoldás lenne a legjobb, mivel így férjem továbbra is rendelkezhet az apám által havonta folyósított összeg felett.
De már túl késő volt. Határoztam. Be kell vallanom, bizonyos félelem fogott el, amikor minden köteléket elszakítottam, ami férjemhez és családjához fűzött, mindenhez, ami az utolsó öt évben életemet jelentette. De még ennél is jobban féltem, ha arra gondoltam, hogy elölről kell kezdenem házaséletemet Bolinnal. Nemcsak hogy a legcsekélyebb szeretetet nem éreztem Bolin iránt, hanem megvetéssel és undorral gondoltam rá és viselkedésére. Már „felfedeztem”, hogy a munka több kielégülést hoz számomra, mint ifjúságom üres és unalmas szórakozásai. Ezen a világon csak a lányom érdekelt és minden áldozatra készen voltam, hogy őt megtartsam magam mellett. Nem féltem az élettől és a jövőtől. De szembeszálltam azokkal a szabályokkal, melyek a hagyományok szerint kormányozzák a spanyol férjes asszonyok életét. E szabályok értelmében a férjes asszonynak, mint Isten akaratának kifejezését, minden szenvedést el kell tűrnie.
Mégis készen álltam arra, hogy minden hidat felégessek magam mögött.
Hosszú levelet írtam apámnak, amelyben bejelentettem neki elhatározásomat és aggódva vártam válaszát. Apám válasza nem késett. Minden lehető segítséget felajánlott, hogy törvényes módon elváljunk, abban az esetben, ha Bolin nem lenne hajlandó megengedni, hogy a lányom velem maradjon és neveléséről én gondoskodjam. De Bolin mindenbe beleegyezett. Malagába való visszatérése után meglátogatott Torremolinosban, barátnőm házában. Közel egy óra hosszat tartó beszélgetést folytattunk egymással, amelyben nyugodtan, ésszerűen kifejtettem előtte elhatározásomat. Úgy éreztem, mintha idegennel beszélgettem volna, és akármennyire is igyekezett meghatni, szándéka nem sikerült.
Másnap kezemben volt a közjegyző előtt készült okmány. Így Bolin és családja elkerülték a törvényes válás és a bíróságok közbelépésének botrányát. Luli az enyém volt és továbbra is az enyém maradt.
Összecsomagoltam és lányommal felültünk a madridi vonatra.
Huszonötéves voltam, készen arra, hogy élni kezdjek.
Amikor a Délivasút állomására megérkeztünk, erősnek éreztem magam és biztosnak láttam a jövőt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!