(1923—1931)
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
2
V.
Spanyolországban a hajtóvadászat — akár kis, akár nagy vad a célpont — mindig kiemelkedő esemény. Apám meghívta az ország néhány legjobb vadászát. Érkezésük, a fényűző autók, nagy szenzációt keltettek a falvakban. De még ennél is pompásabb látvány volt Medinaceli hercegének vadászfalkája. A herceg a falkát a vadászat idejére kölcsönözte nekünk. Az andalúz komornyik, aki a kutyák kíséretében érkezett, rövid mellénykéjében, bőr lábszárvédőjében és széleskarimájú kalapjában épp oly furcsa volt Kasztíliának ebben az eldugott fészkében, mint ha bárhol másutt Spanyolországon kívül lett volna.
Amikor a vadászok a házelőtti kis térségen összegyűltek, kiosztották a „helyeket”. A kutyák már elindultak a komornyikkal és kíséretével, hogy a Sierra lejtőjén elkezdjék a hajtást. Idemenekültek a nyári hőség elől a vaddisznók, őzek és rókák. A vadászokat a Sierra lábánál elterülő fennsíkon egy alacsony dombocska védelmében helyezték el és itt várakoztak lövésrekész puskával az előkerülő vadakra.
Az összes meghívottakat, feleségeiket és a házbelieket is számbavéve, nem jutott mindenkinek elegendő hely és így én nővéreimmel, apánk utasítására a ház barátai mellé kaptam beosztást. Velük kellett eltöltenünk az egész napot. De én már kiterveltem, hogy mit fogok tenni. Ahelyett, hogy a család egy régi barátjával induljam volna el, egy fiatal barátommal szöktem el, egy diplomatával, mert vele sokkal kellemesebben reméltem eltölteni a napot.
A fiatalember apja tulajdonosa és főszerkesztője volt annak az újságnak, amely Madridban a leglehetetlenebb módon tartotta fenn magát. A szóbanforgó márki lapját nem árulták az utcán, sem az újságos bódékban, hanem csakis előfizetőiből élt. Ezek közé tartozott anyám is, aki élvezettel olvasta minden este a lapot, mert ezt csakis társasági hírek töltötték meg.
Hogy ragaszkodjam az igazsághoz, engem nem annyira az újság érdekelt, mint inkább tulajdonosának a fia. Így hát egész nap ártatlanul flörtölhettem a magamválasztotta vadásszal. Amikor beesteledett és hazafelé indultunk, a többi meghívottakat már otthon találtuk. Persze zajos tréfálkozással fogadtak bennünket.
Aznap éjjel elalvás előtt nem tudtam megállni, hogy ne közöljem Ann barátnőmmel:
— Azt hiszem, szerelmes vagyok — mondtam.
Barátnőm hitetlenkedve nézett rám.
— Hogy lehet valaki ilyen hirtelen szerelmes — kérdezte és láthatóan csodálkozott, de elrejtőzött a közmondásos brit merevség hideg páncélja mögé.
Nem tudtam visszafojtani nevetésemet és igyekeztem neki érzelmeimet megmagyarázni. Azt felelte, hogy mi spanyolok szalmaláng emberek vagyunk. Változó vérmérsékletűek, egy nap szomorúak, majdnem a hisztériával határosan vidámak másnap, akik nem tudjuk érzelmeinket elrejteni.
— Angliában az emberek nem ilyenek, — mondta Ann nagyon komolyan és én azt feleltem neki, nem kell, hogy mondja, mert ezt tapasztalatból tudom!
A hajtóvadászat volt az utolsó esemény azon a nyáron La Matán. Néhány nappal később szüleim Ann-t vissza vitték Angliába. Velük ment Marichu is, hogy még egy évet töltsön a cambridgei kollégiumban. Mert, noha szüleim úgy vélték, hogy az angol nevelés nem a legmegfelelőbb egy olyan fiatal lánynak, aki Spanyolországban akar élni és férjhezmenni, mégsem tudták megfosztani egyik lányukat attól, amit megadtak a másiknak. És először Marichu, majd később két kishugom, mind abba a cambridgei kollégiumba jártak, ahol én „fejeztem be tanulmányaimat”.
La Matáról ugyanakkor mentem el, amikor szüleim, de én Arriluce felé vettem utamat. Arriluce Bilbao közelében van, s ott Maria-Isabel barátnőm házában töltöttem néhány hetet.
Ragyogó kérőm Madridba utazott, amint később megtudtam, azért, hogy kölcsönt vegyen fel, hogy engem Arrilucebe követhessen. Vidáman és gondtalanul indultam barátnőmék tengerparti háza felé. Nem tudtam, hogy ott nagy események várnak ránk.
VI.
Arrulicebe két nappal azelőtt érkeztem, hogy Primo de Rivera tábornok esküjét megszegve, bejelentette lázadását és XIII. Alfonz jóváhagyásával katonai diktatúrát létesített Spanyolországban.
Maria-Isabel és én elszalasztottuk az alkalmat, hogy a spanyol történelem egy fontos eseményének élő tanúi legyünk. Ez az esemény az érkezésünket követő este történt. Az arrilucei családot és engem velük, meghívták arra a bálra, amelyet az anyakirálynő adott Miramare-i kastélyában San Sebastianban. De tudtuk, hogy a királyi ünnepségek nem érdekesek és lemondtunk a megtiszteltetésről, hogy annyi fejedelmi pompa közepette unatkozzunk. Csak Maria-Izabel szülei mentek el, mert ők rangjuk folytán kénytelenek voltak ott lenni.
San Sebastianból hazatérve fontos és nagyjelentőségű híreket hoztak. Miguel Primo de Rivera tábornok fellázadt és ők jelen voltak, amikor a (király nyugodtan és mosolygó arccal fogadta a hírt, anélkül, hogy a meghívottak vizslaszemei elől félre akart volna vonulni. Egész nap szüntelenül érkeztek a házba a család barátai és ismerősei, mert megtudták, hogy a márkiék, barátnőm szülei, jelen voltak előző este a Miramareban történt eseményeknél. Azt remélték, hogy itt újabb részleteket tudnak meg. Eddig ugyanis csak kevés hír szivárgott ki az eseményekről, de ez a kevés máris szájról-szájra járt.
— Meg vagyok győződve arról, hogy a király mindenbe be volt avatva — ismételte el a márki minden látogatójának s szemmel láthatólag boldog volt, hogy most az érdeklődés középpontjába került. Egyáltalán nem látszott meglepettnek, amikor közölték vele, inkább elégedettség tükröződött arcán.
Primo de Rivera katonai államcsínyében furcsa és megmagyarázhatatlannak tűnő részletek voltak. Persze könnyű volt megérteni, miért látszott a király elégedettnek. Az egész lázadás kétségtelenül az ő tudtával történt, s az előkészületekben ő maga is résztvett. Másképpen a tábornok nem merészelte volna büntetlenül lábbal taposni az alkotmányt. A reakció, élén a királlyal, rossz szemmel nézte az uralmon lévő kormányt, sőt félt tőle. Nem azért, mintha ez a kormány a rothadó uralkodó rendszerbe bármilyen újítást is hozott volna — hisz a kormány urainak nem állt érdekében lényegbevágó reformokat bevezetni, —, de megengedte, hogy a néphangulat a Marokkóban történtekért felelősek megbüntetését követelje. S ha ez valóban bekövetkezik és a per valóban elkezdődik, a királynak minden oka meglett volna arra, hogy megijedjen, s a hadseregnek és a földbirtokosoknak éppúgy, mint az iparmágnásoknak sok rettegnivalójuk akadt.
Még ennél is fontosabbnak látszott, hogy a liberális kormány, noha gyenge volt, a népnek mégis adott gondolkodni valót. Olyan volt ennek a kormánynak a léte, mint mikor egy éhes embernek egy tányér levest adnak. Kikanalazza a levest, ez nem elégíti ki étvágyát. Csak egy étvágygerjesztő első fogás ez, amely után egy szép szelet sülthúsra vágyik, burgonyával, borral és kenyérrel. Ugyanígy a spanyol nép, amely oly hosszú éveken át reakciós és elnyomó kormányok terrorja alatt nyögött, azt tartotta, hogy akármennyire is lehetetlen, gyenge és belülről rothadt ez a liberális kormány, mégis olyan, mint a leves, amely megnyitja az étvágyat. A nép kezdett több szabadság és több igazság után vágyakozni!
A nép nyugtalansága természetesen legjobban Katalóniában jutott kifejezésre, mert Bilbao kivételével Spanyolországnak ez az egyetlen ipari vidéke. Itt, a textilgyárak, villanytelepek és más mechanikai ipartelepek között törtek be Spanyolországba a modern eszmék és az új törekvések. A reakciónak nehéz dolga volt azzal, hogy a katalánokat homályban és tudatlanságban tartsa.
Ekkor született meg először a félelem az uralkodó osztályokban. Féltek, hogy az alkotmányos királyság és kormányai képtelenek elegendő erőszakot alkalmazni az éhbérek és az országot jellemző elavult rendszer fenntartására. A katalán és más spanyol üzletemberek, gyárak, bányák és vízművek tulajdonosai, a vasúttársaságok, a bankok és a részvénytársaságok elnökei úgy vélték, hogy erőskezű kormányra van szükség.
Primo de Rivera Katalónia katonai kormányzója volt és természetesnek látszott, hogy a barcelonai nagyiparosok választása reá esett. Arriluce márki és barátai tökéletesen megértették miért jutott Spanyolországban katonai diktatúra uralomra és szüntelenül azokat az előnyöket vitatták, amelyeket az új rendszer az ország számára jelent. De még egynéhány dolgot tisztázni kellett. Milyen álláspontra helyezkedik nagyapám, a konzervatív párt vezetője? Ehhez a párthoz tartozott a márki is. Nagyapámat sokan a félfeudális földbirtokos arisztokrácia érdekképviselőjének tartották. Mert ahhoz nem fért kétség, hogy a növekvő ipari nagypolgárság eszköze maga a diktátor volt. És milyen szerepet játszik a külföldi tőke érdekeltsége Primo de Rivera államcsínyében?
Az idő meghozta a választ erre a kérdésre is, mert a diktátor csakhamar fontos engedményeket és monopóliumokat juttatott külföldi „barátai” kezére.
Ami nagyapámat illeti, még maga a márki — aki mindig visszhangozta Don Antonio kijelentéseit — sem tudott tőle határozott és részletes választ kapni ebben a kérdésben. Nagyapám persze éppoly visszataszítónak érezte a katonai diktatúrát, mint a jövedelmeiből élő nagybirtokosok legtöbbje, mint az arisztokrácia és a nemesség, noha nagyapám indítóokai mások voltak. Nagyapámnak ez a magatartása szinte természetesnek látszott, hiszen egész politikai pályafutása a katonák ellen folytatott hosszú harcban merült ki. Családunk mély megvetéssel kezelt mindent, ami csak távolról is a hadseregre emlékeztetett. Mégis úgy látszott, hogy Don Antonio nem hajlandó nyilvánosan kiállni a diktatúra ellen.
Amikor az első percek izgalma elmúlt, megtudtuk, hogy nem sokkal előbb a király tanácskozásra hívta magához nagyapámat és Don Antonio kétségtelen óvatossággal azt válaszolva neki, hogy az ország érdekében talán jobb is, „ha megengedjük, hogy azok kormányozzanak, akik nem engedik a többieket kormányozni”. Adjunk kötelet nekik, hogy felkössék magukat, mondta ezzel a nagyapám, de az ország legjobb szónokához illő nyelvezettel. Az arisztokraták álláspontja szintén hasonló volt: a Primo de Rivera által felállított új rendszer nem elégítette ki őket, de egy liberális kormány még ennél is kevésbé volt ínyükre.
A király megpecsételte sorsát és a jövő bebizonyította, hogy az uralkodó döntése mennyire helytelen volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy XIII. Alfonz mosolyogva tudomásulvette tábornoki fölkelésének hírét, a királyság és a diktatúra elválaszthatatlanul összefonódtak. A diktatúra nem tudott a király támogatása nélkül élni, de a spanyol monarchia sem maradhatott meg a diktatúra támogatása nélkül. A király azt hitte, hogy elhatározása biztosítja Spanyolország koronáját maga és utódai számára és be kell vallani, hogy nagyon sok spanyol, akik mint mi Arriluceben, tétlenül vitatkoztak az 1923 szeptemberi napok eseményei felett, ugyanígy vélekedtek. Ahogy múlt az idő, a diktatúra iránti érdeklődés egyre jobban hanyatlott. Az „erős kéz” kormánya — katonai diktatúra vagy akárhogy is nevezzék — szilárdan kezében tartotta a kormány gyeplőjét, az ország termelőeszközeit és az elnyomás eszközeit. Azok számára, akik nagyszerű palotáikban, kertjeikben éltek, akik napjaikat szórakozások kergetésében töltötték, nem változott semmi. Sőt, az új rendszerrel inkább még biztosítékot kaptak, hogy hosszú időn át nem lesz gondjuk a jövőre. A politikát tulajdonképpen szörnyen unalmasnak tartottuk és az első napok feszült érdeklődése után újra visszatértünk szokott életünkhöz.
Arriluce eszményi hely volt két tizenhétéves lány számára, akik nem akartak mást, mint élvezni az életet. A palotaszerű nagy ház a tenger partján terült el, Bilbao ipari központjának füstjétől és porától távol. Spanyolország egyetlen részében sem, még Madridban vagy Barcelonában sem éltek olyan fényűzéssel és kényelemben, mint ezekben a gazdag baszk házakban. Amikor a háború alatt Angliával kereskedve nagy tőkét halmoztak fel, e házak tulajdonosai megtanulták azt is, hogyan kell angol kényelemben élni, Kasztília józansága és egyszerűsége helyett.
Szerettem Arriluceben élni. Maria-Isabelnek volt két fiatal és rokonszenves öccse és anyját mindenütt úgy ismerték, mint aki nagyon szeret szórakozni. Talán egy kissé túlzottan is ismert volt ezen a téren. Anyám, aki nagyon elegánsan öltözködött, de szigorúbb szokások között élt, nem nézte jó szemmel a márkinő túlvidám életmódját. De ez a legkevésbé sem törődött azzal, amit anyám vagy akárki más gondol róla. Csak azzal törődött, hogy a királynő és a madridi elegáns társaság Arrilucebe menjen lakni, más vagyonos bilbaói polgár háza helyett. Fiatalkori karcsúságát elvesztette és olyan mértékben indult a hízásnak, amely anyámat a legnagyobb riadalommal töltötte el. De a márkinő nem volt hajlandó gyötörni magát, hogy a vonalait megőrizze és minden gondja az volt, hogy a lehető legjobban éljen. Pikáns beszélgetésekben vett részt és azokban az időkben, amikor még nem forgott fenn Spanyolországban a „baloldaliság” veszélye, szeretett olyan könyveket olvasni, amelyet évekkel később, biztos vagyok benne, hogy ő maga vetett volna máglyára. De azokban az években Spanyolországban — akárcsak a weimari köztársaság idején — divatos, volt, hogy haladó értelmiségi hajlamai legyenek valakinek.
A márkinő viszonylagos intellektuális merészségét férje nem osztotta. Annyi részvénytársaságnak volt egyszerre igazgatósági tagja, amennyit egy ember egyedül csak el tudott viselni. A számtalan összejövetelről minden nap kimerülten érkezett haza, leült az asztalhoz a bőséges és kitűnő ebéd elé, amelyet négy lakáj és egy komornyik szolgált fel, s a Spanyolországban tartózkodó mindenkor legjobb francia vagy orosz főszakács főzött. A márki országgyűlési képviselő is volt és amíg Primo de Rivera a diktatúra bevezetésekor be nem zárta a parlamentet — sok egyéb elfoglaltsága mellett —, az év nagyrészét Madridban töltötte a felsőház padjaiban.
Arriluceben eltöltött nyaralásaim idején egész közelről ismertem meg ezt a családot. Amíg férjhez nem mentem, mindig ugyanazt a két szobát és a mellette levő fürdőszobát kaptam a házban. Maria-Izabel hálószobája és kis szalonja anyja szobáinak közelében volt. Reggelizni az ágyban szoktunk, majd utána a barátnőm hajtotta lovaskocsin indultunk sétára. Gyakran golfoztunk és többször tettünk tengeri kirándulásokat a márkiék motorhajóján, amely pontosan másolata volt annak a yachtnak, amit a király vásárolt éppen abban az időben. Alkonyatkor a Tengerészeti Klubba mentünk táncolni, uzsonnázni vagy egy-egy koktélt felhörpinteni, sőt néha kártyáztunk is. Gyakran vacsora után visszamentünk a klubba, hogy tovább táncoljunk vagy beszélgessünk ott összegyűlt barátainkkal.
Már néhány hetet töltöttem Arriluceban, amikor sápadt kérőm ismét eszembe jutott, noha ekkor már sokkal kevesebb lelkesedéssel gondoltam rá. Végtére is alig ismertem és a róla érkező hírek cseppet sem voltak megnyugtatók. Ő időközben beszélt apjával, aki nagy lelkesedéssel fogadta fia választását, mivel, úgy látszik, „jó partinak” tartott. Maria Isabel és én időnk egy részét arra fordítottuk, hogy ezt az ügyet megtárgyaljuk és barátnőm befolyása alatt egyre jobban elhidegültem kérőmtől. Amikor a fiatal diplomata Bilbaóban megjelent, hogy most már véglegesítse jegyességünket, szörnyű dolog jutott tudomásomra: beteg volt. Világosnak látszott, hogy egy férfi ilyen feltételek között nem is gondolhatott volna házasságra. És ha betegségéről én tudtam, lehetetlen, hogy mások is ne tudjanak, hiszen én akkoriban még ártatlan, tizenhétéves leány voltam, akinek az életből nem volt több tapasztalata, mint az, amelyet az apácakollégiumban — mégha Angliában is — és néhány társadalmi összejövetelen szerzett.
Kérőm erőlködött, hogy igenlő választ adjak. De én magriadtam s nyíltan megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó hozzámenni feleségül. Soha nem tudta megbocsátani nyílt őszinteségemet és anyám sem tudta megértem, hogy miért utasítottam el egy „jócsaládból való” és jó pozícióban levő fiatalembert, akire ragyogó diplomata-karrier vár. Mert anyámmal soha nem mertem beszélni szörnyű felfedezésemről.
VII.
A nyaralás után ismét hozzá kellett szoknom a madridi élethez. Szüleim nem nézték jó szemmel az Arriluce-családdal való barátságomat, noha biztosítottak arról, hogy Maria-Isabel barátnőm ellen semmi kifogásuk. Mégis hazatérésemkor komolyan és szigorúan figyelmeztettek arra: itt az ideje, hogy életmódomat anyám és családunk szokásaihoz idomítsam. Én nem voltam sem nyugodt, sem boldog. Szerettem volna valamit, valami elfoglaltságot, ami a bennem dolgozó erőket levezeti. Nem volt mire gondolnom és semmiképpen sem lehettem elégedett azzal az életmóddal, amelyet szüleim írtak elő számomra: délelőtt vásárolgatni, kocsikázni, délután ötórai teára menni vagy színházba, néha este az operába. Az operai évad idejére egy ismerős családdal felesben váltottunk páholybérletet.
Anyám szerint üres óráimat varrással és néha valami „jó olvasmánnyal” kellett volna eltöltenem. Mi másra vágyódhatik az én koromban egy jólnevelt fiatal lány? De én üresnek és szörnyen unalmasnak találtam életemet. A vallás, amely az összes spanyol asszonyok vigasza volt, nékem már nem hozott megkönnyebbülést. Vőlegényem is akadt, de sem ő, sem más udvarlóim nem töltöttek el megelégedéssel és nem keltették fel érdeklődésemet. Tudtam, hogy szüleim nagyon sokat beszélnek rólam és magatartásom komoly aggodalommal tölti el őket. Igyekeztem kitalálni valamit, amivel időmet eltölthetem, amíg férjhez nem megyek. Mert arról soha nem volt szabad elfelejtkeznem, hogy életem célja: férjet találni magamnak.
Végül is szüleim úgy döntöttek, hogy mivel a társadalmi érintkezés nem elégít ki, a jótékonykodásnak szentelhetem magam. Abban a társadalmi rétegben, amelyhez tartoztam, az asszonyok csak akkor foglalkoztak ilyesmivel, ha már idősebbek lettek, férjük s gyermekük volt, vagy akkor, ha már véglegesen nem akadt férj számukra és tudták, hogy egész életükben hajadonok maradnak. De ha engem a társadalmi élet untat, és nem szeretem a koromhoz illő szórakozásokat, miért ne foglalkozhatnék a kongregációkkal, Szegények látogatásával, hogy ezzel töltsem el szabad időmet? Anyám az utóbbi évek folyamán kénytelen volt kissé elhanyagolni a vallásos tevékenységet. Eddig azzal volt elfoglalva, hogy a társaságban bemutasson, de közölte velem, hogy ismét szívesen fordul az ilyen ügyek felé és útjain én fogom elkísérni.
Jótékonysági pályafutásomat nagy lelkesedéssel és gondtalansággal kezdtem el. Végtére is kisgyerekkorom óta arra tanítottak, hogy nekünk gazdagoknak kötelességünk segítenünk a szegényeket és elesetteket. Igaz, hogy eddig csak úgy gyakoroltam e nemes tevékenységet, hogy a már említett édeskenyeret és csokoládészeletet osztogattam a madridi apácakollégium szegény kislányainak, ám ezt az emléket egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni, és úgy véltem, hogy most már nagylány vagyok és minden másképpen lesz. Ha szívvel-lélekkel a jótékonyságnak szentelem magam, talán hasznára válhatok embertársaimnak és egyidejűleg megtalálok egy keveset az előlem menekülő boldogságból.
Az első próbálkozásom a lehető legszerencsétlenebbül sikerült. A Mária-kongregáció jótársaságbeli hölgyek vallásos szövetsége volt, amelyet a jezsuita páterek szerveztek meg, a célból, hogy a falusi plébánosok aggódó és felhevült hangulatát lecsillapítsa. A falusi papok más életmódot folytattak, mint a püspökök és a városi klérus, noha házaik és szokásaik még a legnyomorultabb falvakban is magasan kiemelkedtek a parasztoké közül. Ez persze cseppet sem csökkentette elégedetlenségüket, ha sorsukat Krisztus más földi képviselőinek sorsával hasonlították össze. A püspökök nem tettek semmit, hogy javítsanak az egyházmegyéjükhöz tartozó papság sorsán. Ellenkezőleg. Valahányszor ragyogó autóikon végigszáguldottak a poros országutakon, a falusi papok haragja egyre jobban növekedett. Az utolsó választások alkalmával azok, akik eddig a püspökség által támogatott képviselőjelöltekre adták szavazatukat, lázadásukat azzal mutatták meg, hogy ellenkezőleg szavaztak és nem törődtek azzal sem, hogy a parasztok nem a földbirtokosok jelöltjeire adják szavazatukat. Mert a földbirtokosok érdekei mindig megegyeztek a püspökök érdekeivel. A jézustársasági atyák, akik mindig készen álltak arra, hogy a lázadás legkisebb jelét is csírájában fojtsák el, úgy vélték, hogy elérkezett a pillanat, amikor véget kell vetni ezeknek a dolgoknak. Ha a püspökök nem látják a veszélyt, a Jézustársaság látja és majd gondoskodik róla, hagy elejét vegye.
Az egyházmegye falusi plébániáit egy-egy társaságbeli hölgy gondjaira bízták. A Mária-kongregációhoz tartozó jámbor dámák Madridban gyűltek össze, hogy a jezsuita atyáktól megkapják a követendő irányelveket. Anyám egy madridmegyei falu „Máriája” volt és én túl fiatal lévén ahhoz, hogy ily súlyos, felelősséget vállaimra vegyek, segítőjeként voltam mellé beosztva, hogy szükség esetén néha helyettesítsem is. Egy szép őszi napon indultunk el autónkon, hogy meglátogassuk anyám körzetét: a plébániát és annak papját, aki azzal volt megbízva, hogy Mária oltárán állandóan égve tartsa az örökmécsest. Ez volt a társaságbeli hölgyek vallásos szövetségének bevallott célja és hivatalos indokolása. Déli tizenkét óra előtt érkeztünk meg a faluba és a plébánost — aki nem tudott jövetelünkről — gyümölcsfái között találtuk, amint éppen egy szilvafáról szedte a férgeket. Nem várt bennünket s így meg se borotválkozott. Piszkos, gyűrött reverendát viselt, amelynek olyan színe volt, mint a légy szárnyainak, hiányoztak a gombok róla, és ami mégis rajta maradt, arról már régen lekopott a huzat. Zavartan és megilletődve fogadott bennünket. Anyám igyekezett megnyugtatni. „Asszonyom, tudja, hogy milyen szegény a mi plébániánk” — ismételte alázatosan a pap, kifogást keresve.
Anyám szemei csillogni kezdtek.
— Éppen emiatt jöttünk ma látogatóba — kezdte.
A plébános tátott szájjal hallgatta, míg anyám részletesen megmagyarázta neki, mint emlékezett meg a madridi vallásos dámák egy csoportja a szegény falusi templomokról és papjaikról és mint alapították ezt a Mária-kongregációt azért, hogy ezen a nagy szegénységen segítsenek. Az a céljuk, hogy állandóan égjen az örökmécses az oltáron, ahol a szentelt ostyát őrzik.
— A plébánosokon is segíteni kívánunk, akiknek szegényeknek nincsen pénzük arra, hogy az áldozáshoz bort vásároljanak.
A pap lesütötte szemeit ennyi jóságos keresztényi szeretet hallatára és én nem tudtam magamban elfojtani a kíváncsiságot, vajon szóba meri-e hozni anyám az utolsó választásokat.
— Látja, Dona Constancia — kezdte a pap, aki egyre több bizalommal viseltetett irányunkban —, a püspök úr utolsó pásztorlátogatása új automobilján, amely csak fölveri a port Istennek eme országútjain, mindannyiunkat, itteni plébánosokat, nagy zavarba ejtett.
Anyám felemelte kesztyűbe bujtatott kezét és ezzel értésére adta a plébánosnak, hogy a tilosba merészkedett. Dorgáló szavai kedvesek és lágyak voltak, mert így oktatták ki a madridi jezsuita páterek. És anyám türelmesen megmagyarázta a szegény plébánosnak, miért van a püspököknek szükségük gyors autókra és nagyobb pénzösszegekre, hogy egyházmegyéjük „szükségleteit” kellő módon el tudják látni. Dicsérő szavakkal emlékezett meg anyám a Madrid-Alcalá-i egyházmegye püspök urának erényeiről. Ezt a püspököt személyesen ismerte. A pap meg csak bólogatott hozzá.
— És most megmutatná nekünk a templomot? — kérdezte anyám a plébánost, amikor már úgy látszott, hogy az nem akar semmit sem felelni anyám szavaira. A nagyvonalú és kívülről szép templom bent szegény, piszkos és elhanyagolt volt. A főoltár évekkel ezelőtt egy tűzeset alkalmával égett el és most csak egy sárgás, viaszfoltokkal teli, piszkos kendővel letakart asztallapból állott. Anyám aprólékosan megvizsgálta a templomot és ígéretet tett a plébánosnak, hogy új oltárt és megfelelő szent-ostyatartót fog szerezni a plébánia számára. A pap azt se tudta, hogy fejezze ki háláját.
Igaz volna az, amit ez a madridi hölgy ígér, vagy minden csak ígéret marad, mint a királyi udvarból jött látogatók annyi más ígérete?
Mikor Madridba visszatértünk, az autóban anyám ezt mondta nekem:
— Nem hiszem, hogy a következő választások alkalmával ebben a faluban meglepetések fognak érni bennünket …
Noha ez az első látogatás sem volt éppen kedvemre való, amikor a faluba néhány hónappal később anyámmal ismét visszatértünk, egyenesen rosszul éreztem magam. Még nem állt be a tél és mikor autónk a falu szűk utcáin ment a templom felé, mintha ellenséges pillantásokat vettem volna észre a falubeliek szemében. Félrehúzódtak és bementek házaikba, hogy utat engedjenek nekünk. A falusiak nézése mintha azt mondotta volna: törődtek-e a Mária-kongregáció dámái a mi helyzetünkkel? Törődtek-e egyáltalán azzal, hogy megtudják, van-e a faluban orvos és némiképpen elfogadható iskola? Tudják-e a madridi elegáns hölgyek, hogy a faluban járvány volt, amelynek következtében az összes három éven aluli gyermek meghalt? Nem, a mi jótékonyságunk nem jutott túl azon, hogy a templommal törődjünk. És azzal is csak azért foglalkoztunk, hogy a konzervatív képviselők számára a következő választások idejére megszerezzük a plébános támogatását.
A pap már a plébánia kertjében várt ránk, ez alkalommal megborotválkozva és vasárnapi reverendájában, kicsinosítva és szolgai hajlongások közepette. Az oltár, amit anyám ajándékozott a templomnak, már vasúton megérkezett és fel is szerelték az asztallap helyére. Egy csoport asszony, néhány módosabb gazda felesége, várt bennünket a pap és annak nővére mellett. Beléptünk a templomba és valami leírhatatlan rossz érzés vett rajtam erőt, mert előző látogatásunk alkalmával a templomot szegényesnek és elhanyagoltnak találtuk, most is elhanyagolt és szegény volt anyám ajándék-oltárával a közepén, de ez az oltár valóságos merénylet volt a legelemibb jóízlés ellen. Az oltár barna préselt papírból készült, fát utánzó csíkozással, aranyozott és csillogó szélekkel és túlzsúfolt gót stílust majmolt. Rajta egy Jézus Szent Szíve szentkép állott, amely Krisztust vörös és rózsaszín színekben ábrázolta, szőke hajjal.
Azt hiszem, anyám a falutól több köszönetét várt és csalódottnak érezte magát, hogy a falu jámbor asszonyai csak ilyen kis számban jelentek meg fogadtatására. De ezek az asszonyok épp úgy, mint a plébános, hízelgésükkel igyekeztek elfelejttetni azt a csekély lelkesedést, amelyet nagylelkűségünk a faluban keltett. Kétségtelen volt, hogy a parasztok lázongtak, mert a járvány idején, mivel nem volt orvos a faluban, sok olyan gyerek is meghalt, akit meg lehetett volna menteni. Anyám tapintatosan megmagyarázta azoknak az asszonyoknak, hogy a Mária-kongregáció hölgyei nem foglalkozhatnak ilyen dolgokkal, mert az a képviselők és a kormány ügye. A mi küldetésünk csak az, hogy vigyázzunk, hogy az Oltáriszentséget őrző szekrény mellett az örökmécses állandóan égjen és persze mellékesen az is, hogy a tisztelendő urat elégedetté tegyük. És valójában mi is elégedettek lehettünk, mert küldetésünket sikerrel teljesítettük!
A látogatás alatt a számat sem nyitottam ki és visszafelé a kocsiban anyám meglehetősen haragosan megkérdezte, miért mutattam oly kevés lelkesedést és miért voltam oly szótlan egész nap.
— Én arra gondoltam, hogy most, hogy az ügy már elindult, te foglalkozz az örökmécsessel, mert most már kevés tennivaló lesz. Elegendő, ha havonta egyszer meglátogatod a tisztelendő urat és elhozod tőle az oltártakarót, hogy amint illik, a szolgálók kimossák.
Anyám észrevehette, hogy szemem tele volt könnyel. Hallgattam, mert nem tudtam, mint magyarázzam meg neki, hogy a jótékonyságnak effajta gyakorlását visszataszítónak érzem és soha megnyugvást nem találhatok benne. Az autóban csend volt és egy kis idő múlva anyám újra beszélt, de már valami egészen másról. Soha nem tudtam meg, hogy elfelejtkezett-e már az örökmécsesről, vagy megértette azt, amit én képtelen voltam neki elmagyarázni. De másnap azt ajánlotta, hogy kísérjem el egy újabb jótékonysági útjára. Ez alkalommal a szegény gyerekek számára fenntartott iskolákról volt szó.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!