(1923—1931)
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
1
I.
Tizenhét éves voltam s szemem előtt tárult fel a rózsás jövő. Minden előre ki volt tervelve: elsősorban is „hosszú ruhát” kell öltenem és be kell mutatkoznom a társaságban. Az nem jelentett semmit, hogy akkor a rövid szoknya volt divatban. A kifejezés mégis ugyanaz maradt.
Azelőtt az volt a szokás, hogy az anyák lányaikat látogató bemutatkozásra vitték összes barátaikhoz, és így azok rákerültek a meghívandó felnőtt személyek jegyzékére. Ám amikor én „bemutatkoztam a társaságban”, ez az ellenszenves és zavaró szokás már nem volt divat. A nagy szállodák, az ötórai teák és a sport hatására a madridi előkelő társaságok szokásai is átalakultak. Anyám magával vitt néhány olyan helyre, amelyet ő fontosnak tartott, a többiek pedig vegyék tudomásul, hogy én már elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy kikerüljek a nagyvilágba: készen állok arra, hogy férjet keressek magamnak.
Ez volt az első lépés azon az életúton, amelyet szüleim oly gondosan előkészítettek számomra. Egy vagy két évig most ünnepélyek, bálok, flört és szórakozás vár majd rám, — persze mindig kizárólag csak anyám kíséretében. Akkor majd apám már törődni kezd kérőim társadalmi és anyagi helyzetével. Tizenkilenc-húszéves koromban majd megismertetnek egy jó családból való, komoly és biztosállású fiatalemberrel, hogy összeházasodjunk. Egy évvel később a szépen feldíszített templomban, sok nászajándék és gyönyörű kelengye közepette megtartjuk esküvőnket. Utána nászútra indulunk s az útirány persze kétségtelenül Olaszország lesz.
Azután pedig … Tulajdonképpen azután nincs is miről beszélni s nincs is min gondolkodni többé. Az életem biztosítva lesz, szüleim nyugodtak, és egyáltalában fontos-e az, hogy egy asszony élete már befejeződött, mielőtt még elkezdődött volna.
Anyám meghatottan jött értem Angliába, hogy magával vigyen. Dolgozni vágyó lehetetlen gondolataim elszálltak, mint a füst. Már minden kizárólag csak azokra a finom hadműveletekre szorítkozott, amelyeket életem elkövetkező három évében fogok megharcolni és amelyeknek vezérkari főnöke anyám lesz. Nevelésem eddig dajkák, nevelőnők és apácák kezében volt. Anyám és én alig ismertük egymást, de most, hogy már majdnem felnőtt nő lettem és bemutatásra kerülhettem a házassági vásáron, életem gyeplőjét ő fogja kezébe venni. A kevésbé előkelő családok engedhették, hogy eladólányaik gardedame kíséretében járjanak társaságba. Anyám azonban ilyesmit természetesen nem engedélyezhetett, ő fog elkísérni mindenfelé: bálokra, ünnepségekre, sétákra, színházba, moziba. Csak vele mehetek a szórakozóhelyekre. Egyszóval elválaszthatatlanok leszünk, anyám és én. Pedig valójában idegenek voltunk egymás számára. Szempontjai gyakran egészen furcsának tűntek szememben, hiszen Angliában három évet éltem viszonylagos függetlenségben. Ezenkívül ugyanazoknak a dolgoknak nem tulajdonítottunk egyforma fontosságot. Akik eddig neveltek, kivétel nélkül mind engedelmességre tanítottak, de legmélyebb bensőmben erős vágy élt bennem, hogy fellázadjak minden ellen, ami körülvesz.
A párizsi—madridi gyorsvonaton tett anyám először említést szerencsétlen levelemről.
— Beszédünk van egymással, — mondta. Hangjának csengése okozta, hogy szemem könnyekkel telt meg. Hasztalan reméltem, hogy el fognak feledkezni levelemről …
— Most, amikor visszatérsz Madridba, helyes volna, ha számításba vennéd, hogy az élet Spanyolországban nem ugyanaz, mint Angliában. S ennek én nagyon örülök. Sajnos, túl későn jöttünk rá apáddal az angol nevelés hátrányaira. Túl nagy a szabadság és más effajta bolondságok. Attól félek, hogy nem erre lett volna szükséged ahhoz, hogy elfoglald helyed a házban és a madridi társadalmi életben.
Hiába igyekeztem megmagyarázni érzéseimet:
— De mama, ne hidd …
Anyám először nem törődve közbeszólásommal, tovább folytatta:
— Apád és én nagyon aggódunk miattad és készek vagyunk mindent elkövetni, hogy engedelmes légy és úgy viselkedj, ahogy egy magadfajta kisasszonyhoz illik, nem pedig úgy, mint egy akárki. …
Arcomon bizonyára tükröződtek érzéseim, mert anyám félbeszakította szavait, hogy így szóljon:
— De Constancia, miért vágsz ilyen szomorú arcot és miért sírsz? Hisz mindez, amit most mondok, csak arra szolgál, hogy boldogabb légy és jó férjet találj magadnak. Az ember azt hinné, hogy ahelyett, hogy hosszú ruhába fogsz öltözni, a vesztőhelyre mégy.
Míg én felszárítottam könnyeimet, anyám folytatta:
— Egy kisasszonynak nincs szüksége arra a szabadságra, amelyről te beszélsz leveledben.
Mikor látta szomorú arcomat, türelmét vesztve folytatta tovább:
— Jól tudod, hogy apádnak és nekem egyáltalán nem tetszenek ezek a függetlenségi törekvések …
Ez elegendő volt ahhoz, hogy megértsem, mi vár rám Madridban. Csak azt nem tudtam megértem, hogy ha erre az életre készítettek elő, minek kellett három évet Angliában töltenem!
Mikor hazaérkeztünk, már várt rám az első kellemetlen meglepetés. Miss Mary Dunn személyében, új angol nevelőnőt fogadtak fel mellém, hogy ő kísérjen és őrködjön felettem azon ritka alkalmakkor, amikor anyám nem tud velem jönni. A nevelőnő puszta jelenléte haraggal töltött el, de ez alkalommal győzelmet arattam anélkül, hogy bármit is tettem volna.
Néhány héttel azután, hogy Madridba érkeztem, kiderült, hogy Miss Mary Dunn egy grófnak volt a szeretője, akinek lányai, a mi barátnőink, elég hosszú időn keresztül a Miss gondjaira voltak bízva. Kiderült az is, hogy ezt Madridban, anyámat kivéve, mindenki tudta.
II.
Háromévi távollét után érkezésem meglehetős feltűnést keltett a családban. Mindenki vékony, pipaszárlábú, égimeszelő kislányra emlékezett, akinek sovány vállai, zsiráfnyaka és borsófeje volt. Pedig szemem mindig barna volt, szempilláim hosszúak és tömöttek, de Angliába való utazásom előtt bőröm sápadt és zöldes színben fénylett, fogaim a szörnyű fogorvosi sínek mögé voltak szorítva. Apáméhoz hasonló tömött, összeérő szemöldököm és puha hajam egyáltalában nem segítettek kiemelni néhány szép arcvonásomat.
Madridba való visszatérésem után, 1923 júniusában, nem akartak megismerni. Kigömbölyödtem, s már sem a lábam nem hasonlított pipaszárhoz, sem a vállaim nem voltak olyanok, mint egy betegé. Kevéssel azelőtt fedezték fel Londonban a tartós hullámokat és én az elsők közt voltam, akik ezt a találmányt ki is próbálták. A párizsi kozmetika és a párizsi ruhák szintén megtették a magukét.
Húgaim és unokanővéreim nem tudták levenni szemüket tépett szemöldökeimről, rúzzsal festett arcomról és számról. Egy évig nem mostam arcomat szappannal és vízzel. A párizsi szépészeti intézetben egy „saláta”-krémet ajánlottak, amely szerintük csodát tesz a bőrrel és én utasításaikat betű szerint követtem. Szemeim felfrissítésére pedig egymásután ürítettem ki a rózsavizes tégelyeket.
Bizonyos megilletődöttséget éreztem, amikor anyám újonnan berendezett szobámat megmutatta. Régi diákszobámat hálószoba-szalonná alakították át, hogy ott fogadjam barátnőimet. Ám örömöm csakhamar kétségbeesésbe csapott át, mert anyám az akkori divatot követve, a tágas szobát csúnya, virágos tapétával vonatta be. Ez a szörnyű falborítás és a hozzá vásárolt piros lakk-bútorok elszédítették a belépőt. Én meg mindig gyűlöltem a lakkozott bútorokat.
Nemcsak a bútorzat volt az egyetlen újítás. Miután az első nap bemutattak a szerencsétlen Miss Mary Dunnek, anyám csöngetett és megjelent Júlia, ki még sokkal rosszabb hatást keltett bennem, mint a miss és a lakk-bútorok együttvéve. Kislánykorunkban hozzászoktunk, hogy a hajfonatunkat megfésüljék, cipőnket befűzzék és segítsenek az öltözködésnél. Ezt a szerepet eddig fiatal és egyszerű parasztlányok töltötték be, akik épp hogy felkerültek a faluból a nagyvárosba. Mialatt mi a zárdában voltunk, kitakarították szobánkat, mosták és vasalták a fehérneműket. De Júlia más volt. Parancsoló fellépésű és sokat beszélő, korosabb asszony, aki nagyszerűen illett volna klasszikus műveink valamely hősnője mellé az öltöztetőnő szerepébe. Ezenfelül Júlia a valladolidi katedrális egyik kanonokjának volt nővére.
Jelenlétében mindig rosszul éreztem magam. Amikor anyám és Miss Mary Dunn kimentek a szobából, Júlia elémtérdelt, hogy lehúzza a cipőmet. Nem tudtam elfojtani egy elutasító mozdulatot. Gyakran láttam anyám szobalányát, amint elétérdel, hogy lábára húzza harisnyáját vagy cipőjét, de elviselhetetlennek éreztem, hogy engem öltöztessenek és vetkőztessenek ilyen módon. Ezt Júliának értésére is adtam és attól fogva, amíg én öltözködtem és ő szokás szerint a szobában tartózkodott, valami más elfoglaltságot keresett magának. Megigazított egy fiókot, előkészítette a kézitáskámat, míg én gyors mozdulatokkal öltözködtem, nehogy esetleg mégis eszébe jusson segíteni.
Érkezésem után néhány nappal már résztvettem az első társadalmi összejövetelen. Abban az időben kétféle ünnepség volt divatban. Éjszakai bálok, amelyek későn, a Madridban szokásos, nagyon késői vacsora után kezdődtek és hajnaltájban értek véget. Ilyen bál csak vagy féltucat volt az egész évadban és ezeket hol a madridi arisztokrácia legragyogóbb palotáiban, hol a külföldi követségeken rendezték. Ezeken kívül délután is voltak bálok. Ezek úgy hat óra tájban kezdődtek és este tíz—tizenegy óráig tartottak, amikor azután a meghívottak hazamentek vacsorázni.
Az én „első bálom” egy délutáni ünnepség volt a bárónő házában. A bárónőt gyakori társadalmi összejöveteleiről és parókájáról széltében-hosszában ismerték. Ha ünnepélyei nem is voltak különösek, a paróka az volt. Lehetetlen volt megtudni, vajon kopaszságot vagy őszülő hajat takar-e ez a koromfekete paróka, melynek haránt fürtjeit hatalmas briliánscsat fogta össze. A bárónő összejövetele számtalan unokaöccsének és húgának szórakoztatását szolgálta és azt, hogy ezeknek alkalmuk legyen más, velük egykorú fiatalokat megismerni. Idősebbek csak kisszámban voltak jelen. A bárónő a szalon közepén elhelyezett erkély- vagy tribünszerű emelvényen szokott ülni. A többiek közben a szalonban táncoltak. Az emelvényen a bárónő mellett Izabella infánsnő, a király nagynénje foglalt helyet. Általában ő szokott elnökölni az effajta ünnepségeken.
Első báliruhám fekete taftból készült. Anyám derékban szűk, szélesszoknyájú és bőujjú szabást választott számomra. A szoknya szegélyét piros és kék bársonyminták díszítették Hatalmas, ugyanolyan színű bársonyszalagokkal ékített, téglaszínű szalmakalap és az elmaradhatatlan kesztyű egészítették ki öltözékemet. Anyám és én abban az amerikai márkájú autóban érkeztünk az ünnepségre, amelyet apám röviddel azelőtt vásárolt a háború előtti régi Renault helyett. Térdnadrágos és fehérparókás lakájok álltak a főlépcső hosszában és bevezettek bennünket a szalonba, ahol a bárónő fogadásunkra jött elénk. Anyám bemutatott neki és ő elvitt, hogy Izabella infánsnőt üdvözöljem.
Az infánsnő csaknem intézményszámba ment az ilyen ünnepségeken. A király és a királynő csak az éjszakai bálokon vettek részt és azokon se mindig. Ahol előreláthatólag nem nyílt alkalom arra, hogy a királyi személyek elszórakozzanak, vagy ha az ünnepség nem volt éppen olyan nagyjelentőségű, hogy azokon őfelségeik is résztvenni méltóztattak volna, az infánsnő helyettesítette őket.
Aki Izabella infánsnőt saját palotájában láthatta, mint ahogy nekem alkalmam volt rá nem is egyszer, valami közönséges nagymamának tartotta volna. Ízléstelen tárgyak vették körül, mert az ilyesmit nagyon szerette. Mindig szürke selyemruhát viselt. Ott ült magashátú, merev és kényelmetlen karosszékében és úgy tett, mintha olvasna, vagy kötőtűt tartott kezében és egy gombolyag pamutot ölében. Úgy látszik, minden, ami csúnya és ízléstelen volt, tetszett neki. Talán fiatalkorában vágyott is az életben lévő, szép dolgokra, nem tudom. Engem mindig Dona Ramónára, intézőnk feleségére emlékeztetett. Körülbelül vele egykorú lehetett, ugyanolyan gutaütésesen duzzadt arca volt, ugyanúgy piros foltok ütöttek át arcbőrén. Az egyetlen különbség az volt, hogy Dona Ramona a sok munkában és szenvedésben hamar megöregedett, míg az infánsnő úgy látszott, mint hogyha a sok evéstől és mozdulatlanságtól szerezte volna ezt a külsőt. Dagadó húspárnáit szoros fűzőbe préselte s a fűző vonalait világosan ki lehetett venni a ruha szürke selyme alatt. Lehetséges, hogy ez a fűző okozta, hogy őfensége akárhol is volt, gyakran szokott elaludni ültében.
Többször csodálkoztam azon, hogy Izabella infánsnő olyan népszerű Madridban. Mikor nyitott lovaskocsiján vagy autójában sétára indult, mindenütt üdvrivalgással köszöntötték. A királyi család egyetlen más tagját sem érte ilyen megtiszteltetés. Lehet, hogy ezt aránylag egyszerű és fitogtatás nélküli életmódjának köszönhette, vagy annak, hogy a nép tudta róla: soha nem avatkozott a politikába és éppen ezért nem volt okozója azoknak a bajoknak, amelyek csőstül zúdultak az országra. Azonkívül az anyakirálynő német volt, a király felesége angol és az egész királyi házban nem volt senki, aki valóban spanyol lett volna. Az agg infánsnő pedig a madridi óvárosban lakott egy antik palotában és a legmelegebb nyári hónapokat La Granjában töltötte, abban a palotában, amelyet még őse,V. Fülöp építtetett.
A La Granja-i palota és csodálatos kertje hosszú évekig üresen állott. A királyi család más, szórakoztatóbb helyeken szeretett nyaralni. Ám az infánsnő hü maradt La Granjához és a régi szokásokhoz, és az egyszerű emberek így fejezték ki köszönetüket ezért. Szó sem volt arról, hogy a szegény asszonyság képes lett volna két szieszta között valamit kitalálni, ami népszerűséget szerezhetett volna neki. Mindenki tudta, hogy az országban kevés agyvelő működik lassabban, mint az övé. Minden csupa véletlen volt körülötte és így a koros infánsnő nagyszerűen beleillett ennek az ünnepségnek keretébe, amelyen én először mutatkoztam be az előkelő társaságban.
Angol nevelésem ellenére világi életemet olyan cselekedettel kezdtem, ami inkább illett volna valami fiatal lányhoz, aki az Ursula apácák zárdájából került ki. Amikor Spanyolországba visszatértem, nagyanyám nagyon beteg volt. Akkoriban én még mélyen át voltam itatva vallásossággal és így fogadalmat tettem a Szent Szűznek, hogy két éven át nem táncolok, ha Isten meghosszabbítja nagyanyám életét. Valójában fogadalmamnak nem volt sok értelme. Nagyanyám halála a spanyol szokások szerint szigorú gyászba borította volna a családot s ez már egymagában lehetetlenné tette volna, hogy legalább egy éven keresztül ünnepségekre, vagy sétálni járhassak.
Amikor először kértek fel táncolni, meg kellett magyaráznom a fogadalmamat. „Táncosaim” mellettem maradtak, hogy elcsevegjenek velem. Angliában kapott modern nevelésem híre még előttem érkezett el a madridi szalonokba, s az ezzel párosuló vallásosság felkeltette kíváncsiságukat. A többig fiatal lány édesanyja rossz szemmel nézett rám, azt hívén, hogy ebben a furcsa keverékben veszélyes riválisa leszek lányaiknak.
Nagyon csalódottan érkeztem haza. Megismertem — amint azt anyám közölte velem — a madridi ifjúság színe-javát. De nekem ezek a fiatalemberek unalmasaknak és érdekteleneknek tűntek. Néhány nap múlva anyám elvitt a lóversenyre, ahol vasárnap délutánokon a madridi társaság apraja-nagyja összegyűlt. Míg anyám barátnőivel ülve maradt egy páholyban, néhány fiatalember meghívott, hogy sétáljak, velük fel és alá a pálya szélén. Ez volt a szokás. Soha nem fogom elfelejteni ezt a délutánt. Tíz perc séta e fiatalemberek társaságában elegendő volt ahhoz, hogy csevegésüket elviselhetetlennek találjam. Elmenekültem mellőlük, behúzódtam a tribün alá, s ott az utcagyerekek és jegyárusok szemeláttára keserű könnyekben törtem ki. Csakhamar megjelent anyám — rátalált rejtekhelyemre,— haragosan karonfogott és kivitt onnan. Hazafelé a kocsiban egy szót sem szóltunk. Megértettem, hogy milyen nagy bánatot okoztam neki lehetetlen magatartásommal, de ekkor már azt is elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, én pedig ilyen fiatalemberek közül férjet nem választok magamnak …
A táncdélutánok és a lóversenyek csak a kezdet volt. Az uzsonnák, teniszpartik, színielőadások és bálok, noha nem táncoltam, csakhamar minden napomat lefoglalták. Unokanővéreimnek teniszpályájuk is volt madridi házuk kertjében. Maura hercegének leányai velem egykorúak lehettek. Nagyon sok összejövetelt rendeztek és náluk ismertem meg az akkori madridi előkelő társaság legnagyobb részét. Az efféle összejöveteleken mindig, ugyanazt az egyedüllétet és nyomottságot éreztem, mint a lóversenyen. Megtanultam, hogy uralkodjam magamon, tudtam mosolyogni, ha szükséges volt, rokonszenvesnek mutatkoztam, hogy anyámnak örömet okozzak vele, de soha nem éreztem boldognak magamat ezek között az emberek között, akik Spanyolország leghangzatosabb neveit viselték.
Egyszer még azt is hallottam anyámtól, hogy a madridi arisztokrácia fiatalemberei nagyon keveset érnek és semmire sem jók. Ám mégis csak ilyen fiatalemberekkel jöttem össze és elkerülhetetlenül közülük kellett magamnak férjet választanom.
III.
Végre befejeződött a társadalmi életben való megjelenésem első időszaka és leutaztunk La Matára. Már nagyon vártam erre a pillanatra, mert Ann Tyrrell nevű angol barátnőmet — együtt tanultunk a cambridgei kollégiumban — meghívtam, hogy töltsön velünk néhány hetet. Apja már államtitkár volt a Foreign Officeban és én, angliai tartózkodásom idején többször voltam hozzájuk meghívva és szüleim most viszonozni akarták vendégszeretetüket.
A Madridban megismert lányokkal folytatott hosszú és unalmas beszélgetések után vágyódtam már arra, hogy ismét elbeszélgethessek angol barátnőmmel.
Ann a Hendaya-i gyorsvonattal érkezett, s ez Segoviában is megáll. Elébementünk az állomásra és egyenesen La Matára vittük. Elsőnek a birtokunkat környező vidéket és a körülötte lévő falvakat ismerte meg Ann Spanyolországból.
Másnap reggel utasítást adtam: fogják be az egyik könnyű kocsit, hogy megmutassam Ann-nak a birtokot. Azt akartam, hogy megismerje Collado Hermoso-t és Sotosalbos-t. Ez a két falu a birtokunk szélén feküdt. Amikor Ann az inkább majorságoknak tűnő falvakat meglátta — alig kilencven lakosa van egynek-egynek — azt hitte, hogy kihalt belőlük a lakosság.
— Csak nem akarod azt mondani, hogy itt emberek élnek! — kiáltotta Ann, nem tudva magát türtőztetni. Ujjal mutatott a kőből és sárból épült földszínű házakra, amelyek félig összeomolva, majdnem ablaknyílás nélkül sorakoztak egymás mellett. Pedig jól tudtuk, hogy ezekben emberek élik le egész életüket. Mindegyik házban vagy hat személy lakott. Reggel volt és a falu lakóinak legnagyobb része még hajnalban kiment a földekre. Még a szopós gyermeket is magukkal vitték. Csak ezek nem tudnak segíteni a mezei munkában s így becsomagolva, az aratás idejére egy fa árnyékába helyezik el őket a csobolyó mellé. Valóban, a falu csaknem kihaltnak látszott.
Ann, mielőtt Spanyolországba jött, sokat utazott, de ezek a kasztíliai falvak mély hatást keltettek benne. Az idegenek általában először a nagyvárosokat látogatják meg, megcsodálják a katedrálisokat, megnézik a festményeket és a nagyszerű épületeket, de többre már nemigen jut idejük. Ritkán van alkalmuk, hogy a vidéket közelről is megnézzék. Nem ismerik a falvak százait és százait, amelyek mind ugyanolyanok, mint a La Mata körül elterülők. Ann Tyrrell döbbent csodálkozása nyitotta ki szemeimet.
Be szoktam járni néhány parasztházba — persze a legjobbakba — és gyermekkorom óta a legtermészetesebbnek tartottam, hogy így élnek: mindig szegényen, sötétségben és piszokban. Ann csodálkozása először ejtett gondolkodóba azon, amit láttam.
Másnap reggel korán felkeltünk és hosszabb gyalogsétára vittem a barátnőmet. A birtok egyik legárnyasabb útján indultunk el és a XV. századból való bencés kolostor gótikus romjai mellett elhaladva, ismét ahhoz a faluhoz értünk, amelyet az előző nap már meglátogattunk. Azt ajánlottam, menjünk be az egyik parasztcsalád házába. Ez a család egész életében apám földjeit művelte.
Higinia, az asszony megtartott valamit régi szépségéből, de harmincötéves korára a nehéz mezei munka, a rossz táplálkozás, a sok gyerek és minden, ami ezzel jár, idő előtt megöregítették.
Biztos vagyok benne, hogy Higinia soha nem fürdött, arcán vagy kezén, kívül, testének más részét meg nem mosta, ezt is csak nyáron, amikor edényeit öblögette a háza előtt csordogáló patakban. Ez a patak télen befagyott és nyár vége felé, még az őszi esők előtt, kiszáradt. A falu egyetlen kútja a temetőben volt. Akadtak, akik azt állították, hogy a kút vize nagyon egészségtelen, de a közelben nem volt más és így a falusiak továbbra is ezt itták.
Higinia férje, amikor a „királyt szolgálta”, Madridban volt és ez bizonyos tekintélyt szerzett neki a faluban. Ezenkívül olvasni is tudott, nevét az összes betűkkel pontosan le is tudta írni. Így Román bölcs és tapasztalt ember hírében állott, de hírnevét valójában a galamb-üggyel szerezte.
Amikor férjét katonának behívták, Higinia az első gyermekével volt áldott állapotban. Ijedt volt és magányos. Végre „eljött az ideje” s elhívatta a falu bábáját, egy fogatlan és süket öregasszonyt. Ez persze jobban bízott kuruzslószereiben, mint a modern higiénikus eljárásokban A szülés nehéznek ígérkezett és a vajákos asszony féltette a gyermek életét. Szerzett hát valahonnan egy fehér galambot és azt kötötte élve Higinia haséra, mert ez szerinte segíteni fogja a szülési fájdalmaknál. Szerencsére Román még idejében hazaérkezett és megakadályozta, hogy felesége valamilyen fertőzést kapjon, vagy hogy a kuruzslónő valami más furcsa mesterkedésének, essen áldozatul. A fővárosból hazatért Románnak az a véleménye, hogy a szülőasszony hasára kötött galamb lázt okozhat ahelyett, hogy gyógyítana, olyan tekintélyt szerzett neki, amely büszkévé tette. Amikor a falu népe látta, hogy Higinia, férjének időben történt beavatkozása folytán hamar lábrakapott és egészséges fiúgyermeknek adott életet, szemükben Román tekintélye csak még növekedett.
Collado Hermoso egyetlen asszonya sem hallotta még, hogy a szülőasszony ágyának és ágyneműjének olyan tisztának kell lennie, mint a hónak. Senki nem tanította őket effélére. A falu papja, mikor fülébe jutottak azok a modern eszmék, amelyeket Román a fővárosból hozott, valamint nagy befolyása a falu lakossága körében, rossz szemmel kezdte nézni. De a pap rosszindulata ellenére is, a parasztok több ésszerűséget láttak szavaiban és tanácsaiban, mint az eddig követett régi szokásokban.
Román ügyeskezű ember volt. Egymaga alkotta a falu zenekarát. Egyszerre dudált és dobolt az ünnepélyeken és táncmulatságokon, de még a környező falvakba is elhívták muzsikálni. A hírnéven felül ez csaknem vagyonossá is tette, mert egy nap és fél éjjeli zenélésért öt pezetát kapott, — legalább kétszeresét annak, amit aratásért napkeltétől napnyugtáig keresett egy napszámos. Ám e mesebeli kereset ellenére sem volt Román gyermekeinek és neki magának több ennivalója és így is csak éppen a legszükségesebb került asztalukra, annyi, hogy éhen ne haljanak. Sem Románnak, sem gyermekeinek nem volt soha — amennyire én emlékszem — egy pár cipője, ami a Sierra havától megvédte volna őket télen, sem kabátja, de még csak egy gyapjúsálja sem.
IV.
Azon a júliusi reggelen Ann és én beléptünk Román és Higinia házába. Ez is olyan volt, mint a többi. Csak a papé, az orvosé, meg a korcsmárosé volt másmilyen. A korcsmának is ugyanolyan erkélye volt, mint a másik kettőnek. Román házában a belépő a kapun át egy kis kamrába jutott, amelyből három ajtó nyílt: az egyik — a jobboldali — a konyhába, a baloldali a lakószobába, és a kapuval szemközt egy az istállóba. Más bejárat nem volt és így férfiak, asszonyok, gyermekek és állatok ugyanazon az ajtón mentek be a házba.
Nyáron a legyek tették elviselhetetlenné az életet a szobában s ezért a házat el kellett sötétíteni. Télen ugyanez történt, mert a szoba és a konyha két kis ablakocskája üveg nélkül volt és be kellett „vakítani” fával, vagy kövekkel, hogy a tűzhely melegét tartsa. Télen a konyhában lakott a család és a gyermekek meg a nagyanyó a hátsó szobában lévő két ágyféle bútoron, aludtak. De nyáron a legyek ellenére is a bejárati kamra volt a ház leghűvösebb része. Ennek bútorzatát a fenyőfaláda, két ormótlan fapad és egy faragott kőtömb alkotta, mely utóbbin álltak a korsók és a csobolyó. A láda fölött a falon egy edényes-polc függött.
A keményre döngölt föld-padlót reggel fellocsolták és amikor az ember a küszöböt átlépte, kellemesen hűvös levegő, védelmezte a kasztíliai júliusi hőségtől.
Román látva, hogy ismeretlennel érkezein, bevezetett a szobába és leültetett bennünket a két merev, vászonnal bevont székre. Ez a két szék, egy kis fapamlag és egy kredenc volt a sötét szoba minden bútorzata. Igyekeztem barátaimnak megmagyarázni, hogy Ann nem érti nyelvünket: idegen országból jött, ahol másképpen beszélnek, mint nálunk. De ezt ők nem tudták felfogni. „Nem érti, amit mondunk neki? Akkor a szegény kisasszony bizonyára süket.” Román és Higinia kiabálva beszéltek, hogy így sikerüljön magukat angol barátnőmmel megértetniük. Az meg fejebúbjáig elvörösödött és nem tudta, mitevő legyen. Hirtelen szörnyen elszégyelltem magam. Észrevettem, hogy Román és Higinia, akik a legtanultabb emberek az egész faluban, nem tudják, hogy Spanyolországon kívül más ország is létezik, más nemzetek, más népek, amelyek a mienkétől eltérő nyelvet beszélnek. Addig a pillanatig meg sem értettem az írástudatlan parasztok mély és tragikus tudatlanságát. Pedig ezek a parasztok apám földjeit művelték. És szégyeltem magam. Nem miattuk, hanem családomért és magamért, mert anélkül, hogy tudtam volna, kezdtem megérteni, hogy mindezért nagyrészt mi vagyunk a felelősek.
Román és Higinia valamilyen módon tanú jelét akarták adni a kisasszony iránt érzett jóindulatuknak, aki már ilyen fiatalon süket szegény és a ládát kinyitva, vigyázva kiemelték a gondosan összehajtott és átkötözött ünnepi ruhaneműeket. Amikor a láda fenekére értek, előkerült az előző évi disznóölés maradványa: disznózsírba eltett kolbász. Ann nem tudta legyűrni undorát és én ettem meg mindkettőnk adagját. Megmagyaráztam barátainknak, hogy „az angol kisasszony kicsit beteg”. De Román anyja, aki eddig csendben ült az egyik sarokban és aki maga süketebb volt, mint egy ágyú, odalépett Annhoz és szélesre húzva pergamentszerű arcának ráncait, mosolyra formálta fogatlan száját. Két alsószoknyája alatti zsebéből kihúzott egy darab szárított tengeri halat és felajánlotta Ann-nak. A szegény öregasszony olyasmit kínált az idegennek, amit ő nagyszerű csemegének tartott. Azért dugta el, hogy egy olyan napon egye majd meg, amikor csak fokhagymaleves kerül az asztalra. Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, amikor az öregasszonyt arról akartam meggyőzni, hogy Ann még egy hosszú reggeli séta után sem tudja nyersen megenni a szárított tengeri halat.
Hallgatagon és elgondolkozva léptünk ki a parasztházból. Kisgyerekkorom óta ismertem e szegény és tudatlan embereket és tudatlanságukat, nyomorukat elkerülhetetlen és természetes dolognak tartottam. Láttam, hogy anyám testvérei gúnyolódnak a parasztokon és hallottam, mint ismétlik ezeket a „tréfákat” ebédnél az asztal fölött. Honorio nagybátyám például soha nem beszélt a parasztokhoz anélkül, hogy zavaró kérdéseket fel ne tegyen nekik. Ezen azután az „uraságok” jót nevettek. Aznap láttam először az egyszerű parasztokat emberi lényeknek, akik ugyanolyanok, mint mi. Akkor először adtam számot magamnak tragédiájukról, értettem meg valamit szomorúságukból.
De én tizenhétéves voltam, barátnőm tizennyolc és könnyen elfelejtettük az aratási munkán fáradhatatlanul dolgozó férfiakat és asszonyokat. A mi életünk vidám volt. La Matát csak húsz kilométer választotta el La Granjától, ahol az ősi palotában az infánsnő töltötte a nyarat. Néhány madridi család, akik jobban szerették a hegyvidéket, mint a tengert, nyári rezidenciájukat a királyi, öreg nagynénjének védőszárnyai alatt rendezték be. Ann, Marichu és én csakhamar megbarátkoztunk a nyaraló családokkal és gyakran mentünk La Granjába teniszezni és azok is gyakran el-eljöttek látogatóba a mi birtokunkra. Szeptemberben apám elhatározta, hogy La Matán megrendezi az első hajtóvadászatot.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉK
BAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!