(1906—1923)
ELSŐ RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
4
XIII.
Apánk, aki súlyos betegen feküdt az egyik berlini szanatóriumban, azt kívánta, hogy Marichu és én utazzunk hozzá, töltsük vele és anyánkkal a karácsonyi ünnepeket.
A nélkülözhetetlen, ez alkalommal francia, nevelőnő kíséretében érkeztünk meg Párisba, ahova anyánk elénk utazott.
A VII. Edwardról elnevezett szállodában laktunk. Ez a hotel, amelyet mindenütt márvány és tükör borított, meglehetősen divatos volt akkoriban. Az első este a szálloda éttermében vacsoráztunk, mintha csak mi is felnőttek lennénk és az első dolog, ami felkeltette figyelmünket, egy végtelen elegáns és szépségtől ragyogó hölgy volt. Legalább is nekünk annak tetszett. Még emlékszem ruházatára: fülében két hatalmas gyöngyöt viselt, aranyszőke haján kéktollas kalap ágaskodott, meztelen vállain strucctollas boa s alatta csillogó fekete flitterekből készült estélyi ruha volt. Az apró flitterek minden mozdulatánál felcsillantak. Nem tudtam levenni szememet erről a látványról, amely teljesen új volt számomra s ez anyámat nagy méltatlankodással töltötte el.
Amikor a vacsorát befejeztük, nyomban felvitt bennünket a szobába, ahol néhány látogatót fogadott. Beszédéből kivettük, hogy az elegáns hölgy, akit annyi lelkesedéssel figyeltünk, legalább is egy „színésznő” volt, vagy talán még annál is rosszabb.
Anyánknak az volt a véleménye, hogy nem vihet bennünket Berlinbe anélkül, hogy néhány ruhát, ne csináltasson nekünk Parisban. E ruhák egyike, emlékszem, annyira kirívó volt, — nekem annak tűnt csúnyasága miatt, — hogy soha el nem felejtettem. Smaragdzöld gyapjúból volt, pliszírozott narancssárga zsorzsett nyakkal és ugyanolyan színű díszítésekkel. A hozzávaló kabát rikító színű volt és szürke szőrme díszítette. A hírneves francia szalonnak ezt az alkotását, amely magamkorabeli leánykák számára készült, szörnyűnek találtam. Az emberek utánam fordultak az utcán s anyám nagyon megharagudott rám, amikor kereken megtagadtam, hogy máskor felvegyem ezt az öltözéket.
Amikor Berlinbe érkeztünk, apánk már túl volt betegsége krízisén és állapota nagyon sokat javult. Így hát átadhattuk magunkat a szórakozásoknak és kedvteléseknek. Legelső sorban is az akkori divat szerint levágattuk hajunkat.
Berlin a háború után alig tudott talpraállni. Noha a szanatórium, ahol apánkat kezelték és ahol mi is laktunk, a legjobbak közé tartozott, az ágyneműt csak havonta cserélték és az étkezés a lehető legrosszabb volt.
Azt mesélték, hogy az emberek az utcán papírból készült cipőt viselnek, de én nem vettem észre, hogy rosszabbul volnának öltözve, mint Spanyolországban.
Mi gyerekek, időnket a berlini spanyol követség katonai attaséjának fiaival töltöttük. Megtanultunk velük korcsolyázni, vagy legalább is meg akartunk tanulni, mert nekem soha nem sikerült elesés nélkül keresztülmennem az „Eis Arena” pályáján.
A karácsony nagy esemény volt a West-Sanatóriumban. A felszolgált ételek ugyanolyan rosszak voltak, mint máskor, de a karácsony előtti nap reggelétől kezdve az egész ház zengett az apácák templomi énekeitől és minden beteg szobáját egy kis karácsonyfa díszítette. A kőrmenet éjfélkor kezdődött. A rendfőnöknő állt a menet élén. Kezében egy kék kötött ruhába és ugyanolyan sapkába öltöztetett babát vitt. Sokáig tartott, amíg megértettem, hogy az a baba a gyermek Jézust jelképezte. Mi spanyolok megszoktuk, hogy a gyermek Jézust mindig kis ingben látjuk, amint meztelen lábacskáit keresztberakja s kezét és szemeit az égre emeli.
Az év utolsó napján az egyik legnagyobb étterembe hívtak meg bennünket vacsorára és szüleink hosszú huza-vona után megengedték, hogy a meghívást elfogadjuk. Sokat szórakoztunk, életünkben először láttunk néhány jókedvű részeget, amint a teremben bolondoztak.
Másnap, mikor bevásárolni mentünk, melegen köszöntött bennünket az egyik cukrászda elárusítónője, akiben nagy csodálkozásunkra az előző esti egyik asztaltársunkat ismertük fel. Ez gondolkodóba ejtett engem, mivel Spanyolországban megszoktuk, hogy az üzletek alkalmazottai nem járnak ugyanoda szórakozni, ahova a vásárlók.
Azokban a napokban nagy felfordulás volt Berlinben. Állandó összecsapások, politikai gyilkosságok közepette éltünk, a nép elkeseredett küzdelmet folytatott, hogy megszerezze magának gazdasági szabadságát. De mindez éppen úgy, mint Spanyolországban, csak mellettünk történt, anélkül, hogy mi tudomást vettünk volna róla.
Rosa Luxemburgot meggyilkolták s halálát apánk ezekkel a szavakkal kísérte:
— Talán igaza lehetett, de fanatikus asszony volt — és sohasem tudtam elérni, hogy elmagyarázza nekem, mit követett el Rosa Luxemburg, hogy meggyilkolták.
Az antiszemiták fejeket és kirakatokat törtek be a város közepén és amikor rendzavarások voltak, a taxisofőr eldugott mellékutcákon vitt minket bevásárlásainkra vagy sétáinkra.
Kommunisták és szocialisták harcoltak életre-halálra a monarchisták és a reakciósok ellen. Halottak feküdtek az utcákon, vér folyt a járdán és mi közömbösen éltünk e tragédia közepette, még csak megjegyzést sem fűztünk hozzá. Marchiuval megtanultuk, hogy ne zavarjuk szüleinket kérdéseinkkel, hiszen a választ úgyis előre tudtuk. A világ két csoportra, az emberek két osztályra tagozódtak: jókra és rosszakra. A rosszak azok voltak, akik tiltakoztak vagy zavarták a rendet.
Például: Ha az Unter der Lindenen zavargások voltak, akadályozták a jókat, akik éppen bevásárolni mentek.
A moziban kezdetben néha nehéz volt megérteni, kik a jók, de ez mindig tisztázódott és persze végül is a jók mindig győzedelmeskedtek a rosszak felett.
Én arra gondoltam, hogy a madridi zárdában az emberiség másképpen tagozódik. A jókon és rosszakon kívül szegények és gazdagok is voltak. Mi a gazdag és jó gyerekek közé tartoztunk, ami végeredményben egy és ugyanazt jelentette.
Madridban a zárdánk mellett lévő épületben kapott helyet az akkori Spanyolország egyetlen laikus iskolája. Ezt az iskolát, amelynek neve Szabad Tanintézet volt, Don Francisco Giner alapította. Olyan gyermekek otthona volt ez az épület, akiket szüleik a természet, a valódi kultúra és az egyszerűség szeretetére kívántak nevelni. Az iskola alapítója Costa „több kenyeret és több iskolát” elvének volt a híve és neki is az volt a véleménye, hogy Spanyolországban mindenek fölött demokratikus rendszerre van szükség. Megértette azt is, hogy ennek a demokráciának az egyház uralma, a királyság és a tudatlan arisztokrácia az ellenzője.
A zárda teraszáról láttuk, mint játszanak vidáman a szomszéd iskola fiú- és leánytanulói és emlékszem szomorú „szabad” perceink idején mint mutattak jámbor apácáink ujjal rájuk:
— Ezek rossz gyerekek. Nem tanulnak hittant. Szüleik liberálisok és szegénykék máris el vannak ítélve arra, hogy az örök tűzben szenvedjenek. És ezenfelül még a királyt sem szeretik!
Zárdánk másik oldalán a kert végében nagyon régi és csúnya épület állott, amely szintén a Jézus Szent Szíve Rabszolgáinak tulajdona volt. Ez az épület szegény gyermekek iskolája volt. Oda is ugyanannyi kislány járt, mint a mi intézetünkbe, de ezek szegény kislányok voltak, más kapun léptek be az épületbe és soha nem játszottak a kertben. Nem ebédeltek a zárdában, nem reggeliztek mise után, nem uzsonnáztak, mert szüleiknek nem volt pénzük, hogy ezért külön fizessenek. Ezek a kislányok nem ugyanazt tanulták, mint mi. Míg mi történelmet tanultunk, vagy legalább is egy olyan tantárgyat, aminek ez volt a neve, nyelveket, hímzést, sőt még zenét is, ők, — a szegények —, írni és olvasni, összeadni és kivonni tanultak és a katekizmust persze. És még akadtak Spanyolországban emberek, akik azt tartották, hogy az apácák tönkreteszik ezeket a kislányokat! Többször is hallottam, hogy mondták: „Mi szükségük van a szegényeknek arra, hogy olvasni tanuljanak?”
Évenként egyszer a mi zárdánkból átmentünk a szegények épületébe. Sorban, fekete egyenruháinkba öltözötten, kezünkben egy szelet csokoládéval vagy süteménnyel érkeztünk meg a szegények iskolájába, hogy megtanuljuk, miképpen kell jótékonynak lenni. Ez volt a keresztényi jótékonyság gyakorlati leckéje. Ezt tanították nekünk, gazdag kislányoknak. Minden évben e nap előtt gondosan megmagyarázták nekünk, hogy kell viselkednünk. „Jónak” és „jótékonynak” kell lennünk a szegény kislányokkal, de eszünkbe sem szabad, hogy jusson játszani is velük … Annyira undorodtam ettől a ceremóniától, — anélkül, hogy pontosan tudtam volna, miért —, hogy lehetőleg ezen a napon mindig kerestem valami ürügyet az otthonmaradásra. Nem tudtam elviselni a szegény kislányok csendes és szomorú nézését, sem azokat a szolgai szavakat, amelyekkel „nagylelkűségünkért”, az apácák tanítása szerint, köszönetet mondtak nekünk.
Mélyen szégyeltem magam.
XIV.
A zárdát mindig gyűlöltem, de az oly szokatlan szabadságban eltöltött nyár és ősz után a zárda most elviselhetetlennek tűnt számomra. Mindezen felül már régen álmodoztam egy csodálatos tervről: angol kollégiumba szerettem volna menni.
Kisgyerekkorom óta számtalan könyvet olvastam az angol diáklányok életéről és úgy tűnt nekem, hogy minden szokásukat jól ismerem. Tudtam angolul, még a diáklányok külön nyelvét is ismertem (ezt olvasmányaimból tanultam meg) és fejből tudtam az angol ételek nevét, amelyek a könyvekben sokkal ízletesebbeknek tűntek, mint a valóságban. De mindenek felett tudtam, mert olvastam, hogy az angol zárdákban nem kell a gyűlölt fekete egyenruhát viselni, a lányok fehér blúzokat hordhattak és barátkozhattak egymással!
Szüleim észrevették, hogy mennyire kedvem ellenére vagyok a Rabszolgák zárdájában és nagynehezen beleegyeztek abba, hogy írjak Angliába és kérjek néhány ismertetőt az ottani leánykollégiumokról. Heteken keresztül kimondhatatlan mohósággal tanulmányoztam a vaskos ismertetőket, válogatva és összehasonlítva az előnyöket, amelyeket a különböző katolikus rendek által fenntartott kollégiumok hirdettek. Mert eszembe se jutott, hogy olyan kollégiumba is mehetnék, amelyet nem apácák vezetnek, vagy hogy azoknak az izgalmas kalandoknak, amelyekről olvastam az angol lányintézeti növendékek életéből, semmi közük sem volt a valósághoz, de még sokkal kevésbé volt közük az apácák által fenntartott zárdákhoz.
Végül is kiválasztottam néhány leányintézetet, amelyet Angliába való érkezésünk után meg akartunk látogatni.
Az utolsó heteket Madridban mintegy álomban éltem át.
Az évzáró vizsgákon, ahol velem egykorú társnőim, — akik mint én, őrökre búcsút mondtak a zárdának —, meghatott könnyeket hullattak és féltek a veszélyektől, amelyek az apácák szerint a világban ránk leselkedtek, én ragyogtam az örömtől. A rendfőnöknő odajött hozzám a folyosón és így szólt:
— De hát nem sajnál itthagyni bennünket azok után, hogy hat évet töltött el körünkben?
Nem tudtam türtőztetni magam s így válaszoltam:
— Kimondhatatlanul örülök annak, hogy elmehetek innen és nem látom magukat többé.
Ezzel mindjárt be is bizonyítottam, hogy egy pillanat alatt lepergett rólam mindaz a gondos nevelés, amelyet e falak között hat éven át kaptam.
Július elején indultunk anyámmal Angliába. Párisban csak éppen annyi ideig maradtunk, hogy nekem néhány ruhát rendelhessünk.
A vonatban egy spanyol családdal utaztunk együtt, akiknek lánya szintén Angliában nevelkedett. Ezek egy cambridgei apácakollégiumot ajánlottak nekünk. Így történt azután, hogy noha annyit tanulmányoztam a leánykollégiumok ismertetőit, egy olyanba mentem, amely azok között egyáltalán nem szerepelt.
A cambridgei zárda kicsiny volt: tágas és régi magánház, elég nagy területen, s a füvészkerttől csak egy keskeny palánk választotta el. A közelben, egy másik épületben ugyanez az apácarend a városi kislányok részére tartott fenn iskolát.
Míg a kertben sétáltunk, a rendfőnöknő elmagyarázta nekünk — ő jött ki a fogadtatásunkra —, hogy a „középosztálybeli” lányok, akik naponta bejárnak az iskolába, soha nem keverednek az Írország, Anglia és Skócia legjobb katolikus családjaiból származó internátusi növendékek közé. Míg a rendfőnöknő folytatta magyarázatát és feltárta mindazokat az előnyöket, amelyeket kollégiuma tartogat számomra (háromfogásos étrendek, egyetemi előadások, stb.), nekem eszembe jutott madridi zárdám, ahol csak gazdag lányok és szegény lányok voltak és nagy kíváncsiságot éreztem, hogy lássam, milyenek ezek a lányok, akiket a rendfőnöknő mint „középosztálybelieket” említett előttünk. A cambridgei kollégium anyámban éppúgy, mint bennem, jó hatást keltett. Anyám még aznap beíratott, hogy ősszel elkezdjem tanulmányaimat.
Londonban — szerencsémre -— összetalálkoztam Maria Vallejóval, régi zárdái barátnőmmel, aki testvéreivel Wight szigetére tartott, hogy ott résztvegyenek a híres Ryde regatta-versenyeken és anyám megengedte, hogy velük tartsak.
Nagyszerűen éreztem magam Mariával és a regatta-versenyek nagyon izgalmasak voltak annak ellenére, hogy — mivel testvérei az egyik bilbaói evezősklubot képviselték — néhány végtelenül unalmas hivatalos fogadtatáson is részt kellett vennünk. Ezek között a legrosszabb az a garden-party volt, amelyet Beatrix hercegnő, a spanyol királynő anyja adott a sportolók tiszteletére.
Mikor visszatértünk Londonba, már rávettem Mariát, kérjen engedélyt szüleitől, hogy velem jöhessen a cambridgei kollégiumba. Édesanyjának válasza kedvező volt, de ezt egyetlen feltételhez kötötte: az intézetben ne aludjunk ugyanabban a szobában.
Egyikünk sem tudta megérteni e tilalom okát s amikor a rendfőnöknővel közöltük, ő is éppen olyan furcsának találta, mint mi magunk. Olyan volt ez, mintha a madridi apácák szavainak visszhangja lenne, akik még itt is megtiltják nekünk, hogy kettesben elbeszélgessünk egymással.
De az angol apácák nagyon különböztek a madridiaktól. Az egész intézetben csak hat nővér volt és teljesen magától értetődőnek találták, hogy nevessünk, vidámak legyünk, beszélgessünk és barátkozzunk egymással.
A cambridgei kollégium nem éppen az volt, amit én elképzeltem, de kimondhatatlanul jobb volt a gyűlöletes és szomorú madridi zárdánál. Néhány hét múlva már boldognak és elégedettnek éreztem magam új lakhelyemen, melyet csendes kertek és az egyetem épületei vettek körül. Kedvünk szerint barátkozhattunk és Mariával csakhamar meghitt baráti kapcsolatot kötöttünk egy Ann Tyrrell nevű angol lánnyal, akinek apja a Foreign Office egyik magasrangú tisztviselője volt.
Csak az órák alatt kellett csendben maradnunk és nem kellett mindennap misére járnunk. Néhány reggel pihenhettünk is.
Az ételek nem voltak ízletesek, túlsokat se kaptunk, de hamarosan megszoktuk ezt is és ha éhesek maradtunk, hatalmas mennyiségű vajaskenyeret fogyasztottunk vigaszképpen.
Úgy hiszem, tantermünk nem volt oly magas, sem nem volt hasonlítható néhány angol laikus kollégium tantermeihez, de ha a madridi zárda tantermével hasonlítottuk össze, Mariának és nekem különlegesen csodálatosnak s nagyon érdekesnek tűnt. Nagyszerű rábeszélőképességgel rendelkezhettünk, mert sikerült meggyőznünk a rendfőnöknőt arról, hogy ne kelljen földrajzot és matematikát tanulnunk. Ezzel szemben Mariával lelkesedéssel vetettük rá magunkat az irodalom, társadalomtudomány és szónoklattan tárgyaira, amelyek sokkal érdekesebbnek látszottak, mivel egy nagyon rokonszenves apáca tanította azokat.
Művészettörténetet is tanultunk és bevezető előadásokat hallgatunk az egyetemen. Ezeket az előadásokat Sir Arthur Quiller-Couch vezette. Eltűrtük a férfihallgatók haragját, akiket akkoriban még — 1921-ben — a nők jelenléte az egyetemi előadótermekben meglehetősen idegesített.
Hetenkint kétszer az egész kollégium sétálni ment a híres „Backs”-kertekbe, amelyek az egyetemi épületek mögött terülnek el, egészen a folyó partjáig. Kettős sorokban sétáltunk s ezt a menetet „krokodilnak” neveztük. Sorainkat mindig egy apáca zárta be. Mariával rövidesen az elsők lettünk osztályunkban s ennek folytán a séták alkalmával mi voltunk a „krokodil” vezetői is. Ez azt az érzést keltette bennünk, mintha egyedül és szabadon barangolnánk és boldogsággal töltött el bennünket. Nekem ez az egész élet olyannak tűnt, mintha álom volna.
XV.
Ezerkilencszázhúsztól ezerkilencszázhuszonháromig maradtam Angliában anélkül, hogy Spanyolországba visszatértem volna. Kétségtelenül ez volt gyermekkorom legboldogabb időszaka. Életünk csendben folyt, de kellemesen. Egyebek között megtanultam azt is, hogy önálló legyek és azt, hogy szobalány segítsége nélkül öltözzem vagy nevelőnő nélkül menjek ki az utcára. Szüleimtől kapott kis heti zsebpénzemből megtanultam megvásárolni mindazt, amire szükségem volt. Elolvastam néhány könyvet és noha ezek nem voltak éppen fontosak vagy jelentősek, ha Madridban maradtam volna, most ezeket is hiányolnám. Megtanultam azt is, hogy férfiak és nők beszélhetnek, sétálhatnak, moziba mehetnek és teázhatnak együtt, anélkül, hogy ezzel „halálos vétket” követnének el. Végül megtanultam a legelemibb dolgokat, amelyeket mindenki tud, mindenki, kivéve azokat, akiket úgy neveltek, mint engem.
A cambridgei kollégium apácái hasznosnak tartották, hogy hozzászokjunk egy bizonyos szabadsághoz és noha gyanítom, hogy a mi intézetünk szabályzata sokkal szigorúbb volt, mint más angol kollégiumoké. Mariával úgy éreztük, hogy nagy függetlenséget élvezünk. Hallgatagon megegyeztünk abban, hogy nem írjuk meg szüleinknek: egyedül is bemehetünk Londonba. Ezzel kitettük volna magunkat annak a veszélynek, hogy értünk jönnek s kivesznek abból a kollégiumból, ahol ilyesmit megtűrnek. Tény az, hogy az apácák belénk helyezett bizalmát olyan komolyan vettük, amikor utaztunk és egyedül járkáltunk a londoni utcákon, hogy még elképzelni sem lehetett rendesebb viselkedést, mint a miénket ilyen alkalmakkor.
A három év alatt, amíg Angliában voltam, szüleim velem szokták tölteni a nyári vakációt és néha húsvétkor is eljöttek látogatóba. Egy nyáron gyönyörű autókirándulást tettünk Skóciába és Észak-Anglia tavaihoz.
Apám nagyon szeretett utazni, meglehetősen ismerte a történelmet, kedvtelései közé tartozott az olvasás és állandóan készen állt arra, hogy új dolgokat lásson és ismerjen meg. Magas volt, jómegjelenésű és férfias. Fekete, tömött haja, dús szemöldöke alatt barna szemében kedves és jóságos kifejezés csillogott, orra egyenes volt. Szerettem vele sétálni s mindig nagyon örültem, ha a feleségének tartottak s azt hiszem, hogy apám sem igen haragudott emiatt.
Ha én kevésbé lettem volna büszke, ha kevésbé lettem volna meggyőződve arról, amit én jónak vagy rossznak tartottam, apámnál mindent, amit akartam, el tudtam volna érni. Mindenki azt mondotta, hogy én vagyok kedvenc lánya, de én nem akartam „eladni” függetlenségemet. Azt hiszem, anyám egy kicsit féltékeny is volt rám. Ő is kedvenc lányának tartott, de valójában anyám azokat a tulajdonságokat kereste s akarta bennem megtalálni, amelyek éppen hiányoztak belőlem. Anyámnak az tetszett volna, ha kedves, hajlítható és nőies lettem volna. Néha elképzelt egy ruhát vagy tárgyat számomra és én heves szavakkal döntöttem romba terveit, mikor azokat közölte velem.
Míg apám és én — amikor már nagyobb lett Marichu is — városokat, templomokat és múzeumokat látogattunk, anyám a szállodában maradt és számtalan sárgafedelű francia regényt olvasott ki szobájában. Ha a városban, ahol éppen voltunk, érdekes dolgokat találhatott, néha elment vásárolni is. Mi mindezt persze természetesnek tartottuk. Utazásaink alatt idejének nagyrészét kozmetikai intézetekben töltötte. Az igazság az, hogy anyánk élete a karcsúságért folytatott ádáz küzdelemben telt el. Fiatal korában darázsderekú volt, de férjhezmenetele után annyira elkezdett hízni, hogy hősies erőfeszítései nélkül kövér lett volna. Mindent elkövetett, hogy a divat által megszabott keretek között maradhasson. Képes volt bármilyen áldozatra, csakhogy „vonalát” megőrizze, számtalan pirulát szedett, gyakran s oly mértékben éhezett, hogy egészsége és jelleme is megrendült belé.
XVI.
Két legjobb barátnőm, Maria-Izabel és Maria, 1922 nyarán hagyták el Cambridget. Akkor tizenhatéves voltam és szüleim nagyon helyesen túl fiatalnak találtak még ahhoz, hogy „hosszú ruhába öltözzem”. De a kollégiumban magas termetem és latin karakterem miatt idősebbnek tartottak társaimnál. Így sikerült elérnem, hogy a rendfőnöknő engedélyt adjon nekem, hogy a tanárnők házába költözzem és szobámat tornatanárnőnkkel, a huszonegy éves ír Josie O’Neil-lel osszam meg. Új lakásomban egész este 9 óráig házonkívül maradhattunk. A többi lányokkal csak két tantárgyat hallgattam és maradék időmet az ipariskolában vagy festegetéssel töltöttem. De ez egyáltalán nem vált hasznomra, mert lusta és fegyelmezetlen voltam. Nem vérmérsékletem, hanem a gyermekkoromban kapott nevelés folytán. Ezeket a hibáimat Cambridge minden előnyével sem tudta kijavítani.
Hetenkint egyszer szüleim levele ébresztett fel nyugalmas és kényelmes életemből. Josie O’Neil csakhamar legjobb barátnőm lett. A régi angol városban igazán ártatlan életet éltünk, szüleimnek azonban soha nem mertem volna életünkről részletesen beszámolni. Ösztönösen megértettem, hogy életmódom nem illik bele abba a tervbe, amelyet ők számomra kijelöltek és amint Spanyolországba való visszautazásom pillanata közeledett, olyan félelem és szomorúság vett rajtam erőt, mintha csak kivégzésre készülődő rab lennék, nem pedig iskoláslány, aki várja, hogy „kikerüljön a nagyvilágba”.
Cambridgeben megismertem egy mexikói hölgyet, aki egy madridi ismerős családdal volt rokonságban. Ez a hölgy egy kis divatáru üzletet vezetett. Elkezdtem törni a fejemet és végül is sikerült meggyőznöm új barátnőmet, hogy vegyen fel üzletébe s ott maradhassak vele.
Hátra volt még a dolog legnehezebb része: szüleim beleegyezése. Hosszú levelet írtam nekik, amelyben feltártam előttük szívemet és elmagyaráztam nekik az okokat, amelyek elhatározásomra késztettek: szeretném magam megkeresni a kenyeremet.
Levelem nagyon bánatos volt, majdnem tragikus, mert elmagyaráztam benne szüleimnek, milyen végtelen hálával köszönöm nekik, hogy a cambridgei kollégiumba küldtek. Ám éppen itt értettem meg, hogy képtelen volnék elviselni a Madridba való visszatérést, ahol nem vár rám más, mint az, hogy készüljek a férjhezmenésre. Elmondottam szüleimnek, hogy láttam, amint Angliában barátnőim és kollégiumbeli társnőim nagyrésze munkát keres magának és egészen más életet él, mint amit én Spanyolországban megszoktam. Tudom azt, írtam, hogy nincs semmi felkészültségem és ezért szeretném ezt a kínálkozó alkalmat megragadni, hogy valami gyakorlatot elsajátítsak.
Postára adtam a levelet és egy héten át alig bírtam aludni, mert szüntelenül csak a válaszra gondoltam. Néha reménykedtem abban, hogy az kedvező lesz és terveket szőttem új életemre. Máskor lehangolt voltam és már előre elképzeltem, amint ott ülök beteg nagyanyám mellett a lovaskocsiban, vagy hangosan olvasom fel neki valamelyik szent életét …
Szüleim válasza nem kellett volna, hogy meglepetést okozzon számomra. A sorok között is ki tudtam olvasni, hogy levelem keserű könnyeket okozott anyámnak és nagy csalódást apámnak. Apám levele két nappal anyámé előtt érkezett meg és azt írta benne: nagyon csodálkozik, hogy nem kívánok már visszatérni a házba anyám oldalára, hogy segítsem és kísérjem őt. „Látom, hogy nagyon kevés tenni- és tanulnivalód van már Angliában”, írta apám levelében „és hogy jó volna, ha a lehető leghamarabb érted mennék, mert anyád már nagyon szeretne ismét maga mellett tudni, szeretné, ha „hosszú ruhát ölténél” most, hogy már felnőtt lettél”. És hozzátette: hálát kellene adnom Istennek, hogy nem kell dolgoznom és nem kell kenyeremet egy divatáruüzletben elárusítónőként megkeresnem.
Anyám levele még keserűbb volt: „Látjuk, hogy az angol nevelés nem járt azzal az eredménnyel, amelyet vártunk tőle. Ahelyett, hogy előkészített volna téged az úri életre az én oldalamon, úgy tűnik, mintha az elégedetlenség magvait vetette volna el benned …” És a levél végén bejelentette, hogy áprilisban értem jön Angliába; majd Párison keresztülutazva, megrendeljük ruháimat, amelyekben bemutatkozom a társaságban.
Nem szállhattam szembe szüleim akaratával. Nem tudtam tizenhétéves koromban minden felkészültség nélkül elszökni és nem maradt más választásom, minthogy beletörődjem sorsomba. Az apácák, de még Josie O’Neil is igyekeztek meggyőzni, hogy képtelenség még csak gondolni is másra. De én rettegtem attól, hogy hazamenjek. Féltem, hogy összeütközésbe kerülök anyámmal, borzalommal töltött el az az egyéniségemet elnyomó, cselekedeteimet korlátozó életmód, ami Madridban várt rám.
A kétségbeesés szélén voltam, amikor Maria-Isabeltől jött levél. Meghívott, hogy töltsem vele a nyár egy részét Algortában, Bilbao mellett, abban a nagyszerű villában, amelyet apja nemrégiben építtetett. Maria-Isabel levele vidám volt és azt írta benne, hogy nagyon boldog Spanyolországban. A szívem nagyot dobbant. Talán félelmem túlzott is volt! A cambridgei divatáruüzlet már nem látszott olyan érdekesnek …
Végtére is nagyon fiatal voltam, előttem volt az egész életem és mi más kívánságom lehetett volna még?!
Majdnem türelmetlenül kezdtem gondolni arra a percre, amikor anyám majd értem jön.
XVII.
A nyugodt cambridgei kollégiumból elindultam, hogy visszatérjek a nyugtalan Spanyolországba, ahol súlyos események felhői tornyosultak.
Ezenkilencszázhuszonhármat írtunk. Az egész ország nyögte még az Annualban és Arruit hegyén elszenvedett vereségeket. A tábornokok, a nemesség, a nagyiparos újgazdagok nem tudták elfelejteni a marokkói vereséget, mert a megaláztatás nagy volt; a nép még nem tudta elfelejteni, az ezerkilencszázhuszonegyes véres csatákat, mert azokban nyolcezer fiát vesztette el.
A kormány számolva Őkatolikus Felsége, XIII. Alfonz támogatásával, igyekezett elfelejtetni a Marokkóban történteket. De lehetetlen volt továbbra is elrejteni a hadjárat eredményeit és egész Spanyolország követelte: büntessék meg a hadjárat okozóit és felelőseit. A „felelősség” szó volt mindenkinek ajkán. „Büntessék meg a felelősöket! Állapítsák meg mindenkinek a felelősségét!” — követelte kiáltva a nép. Ezt a felelősséget részben könnyű, részben nehéz volt megállapítani. Kétségtelen, hogy az ország uralkodó osztályainak korrupt és hanyatló rendszere volt a felelős Spanyolország sajnálatos és reménytelen helyzetéért és azért, hogy gyarmati birodalmának maradványaiban egyik csapás a másik után érte. De alig jutott valakinek eszébe akkoriban, hogy a baj valódi és mélyenfekvő gyökereit keresse. Meg kellett elégedni azzal, hogy a közvetlen és felszínen lévő felelősséget állapítsák meg. Ezt könnyű volt valamilyen tábornok vagy kormányzó nyakába varrni, mégha annak valójában csak kis része volt is benne. Az egész kormányrendszer, az egész hadsereg részes volt az afrikai vereségben. Kétségtelenül Berenguer tábornok, a marokkói protektorátus és az egész északafrikai spanyol terület katonai parancsnoka volt az a személy, akit elsősorban lehetett bűnbaknak felhasználni. Parancsnoksága 1921-ben két területrészre terjedt ki, amelyeket széles lázadó zóna választott el egymástól. Silvestre tábornokot, a király hadsereg-házának vezetőjét akkoriban nevezték ki a melillai zóna parancsnokának. Ő késztette Berenguert arra, hogy részleges hadműveletet kezdjen Tetuánból. Itt volt a spanyol-marokkói kormányzóság székhelye. Ezalatt Silvestre — akit elkapattak a Larache-i fennsíkon a mórok ellen aratott könnyű győzelmei, s akit a királyi palotában a térkép fölött gombostűkkel hadvezéresdit játszó uralkodó noszogatott — nem kevesebbet tűzött ki maga elé, minthogy beveszi Alhucemast. Ez volt a neve annak a gazdag tartománynak, amely a Protektorátus két területsávját egymástól elválasztotta és amelyet mindezideig képtelenek voltak meghódítani. Csak a hencegő Silvestre álmodozhatott arról, hogy ilyen hatalmas vállalkozásba fogjon. Az afrikai spanyol hadsereg felszerelése nagyon szegényes volt, és ami még ennél is súlyosabb tehertételnek számított, olyan katonák szolgáltak benne, akiket erőszakkal vittek el otthonukból. Ezért a háborúért az egész félszigeten, senki nem lelkesedett. Jelentőségét senki nem értette és a nép körében már csak egyszerű említése is a halál és a tragédia képzetét vonta maga után.
Hosszú évek óta Marokkó volt az egyetlen hely, ahol spanyol katonatiszt karriert csinálhatott, mert az egyetlen kiutat jelentette egy vidéki helyőrség egyhangú életéből. A tisztek a félszigeten nyomorúságos zsoldot kaptak. Amikor afrikai földre tették lábukat, fizetésük ötven százalékkal emelkedett és majdnem mind ingyen ellátásban részesült. A ranglétrán való emelkedés gyorsabb és az élet könnyebb volt. A kalandkereső fiatal tisztek szemében Marokkó tűnt az egyetlen olyan helynek, ahol álmaikat megvalósíthatták. Az afrikai katonatisztek viszonylagos jólétét a hálás kormányok biztosították, ami meglehetősen furcsán hangzik, ha számításba vesszük, hogy Marokkó gyarmatosítása és így a hadsereg fenntartása, ahelyett, hogy jövedelmező lett volna, súlyos tételt emésztett fel a befolyó adókból.
Abd-el-Krim-et, az alhucemasi zóna riffjeinek törzsfőnökét, maga Silvestre tábornok „tanította” meg arra, hogy mit tegyen. Abd-el-Krim a melillai Bennszülött Ügyeket Intéző Irodában volt állásban és azt mesélik, hogy egy napon valami szívességet ment kérni Silvestre tábornoktól. Ez nagyon dühösen fogadta, udvariatlanul és durván kidobta szobájából anélkül, hogy válaszra méltatta volna.
— Ezeknek a móroknak meg kell tanulniok, hogy tisztelettel kezeljenek bennünket — mondta a tábornok, míg Abd-el-Krim sietve távozott irodájából.
És Abd-el-Krim megtanulta.
Silvestre decemberben kezdte el a hadműveleteket. Betörését a még meg nem hódított területekre siker koronázta. Kezdetben csak jelentéktelen ellenállásra talált, s ez a tábornokot arra késztette, hogy haderőivel tovább nyomuljon előre anélkül, hogy hátamögött szilárdan kiépített állásokat hagyott volna. Ám a rendelkezésre álló eszközök is hihetetlenül gyérek voltak s képtelen lett volna hátvédjét megerősíteni. Gyors előrehaladásában Silvestre eljutott egész Annual-ig, — ez a hely kulcspontnak számított —, hogy onnan minden haderejével az alhucemasi fennsíkra törjön be. A spanyol csapatok itt szenvedték az első vereséget. Mikor Silvestre az erődben elesett és a visszavonulás elkezdődött, kezdetben még minden rendben ment. De aztán mindenütt „baráti” kabil törzsek jelentek meg, amelyek a riffekhez csatlakoztak, hogy a visszavonuló erőket támadják.
Tetuánból Berenguer tábornok sietett a helyszínre, hogy a megvert spanyol hadsereg maradványait megmentse. Magával hozta a spanyol idegenlégió újoncait, akik még soha tűzvonalban nem voltak és olyan bennszülött csapatokat, akik tisztjeikre bizalmatlanul és ellenségesen tekintettek.
Navarro tábornok, aki éppen szabadságát töltötte a félszigeten, sietve Marokkóba érkezett, hogy megkísérelje újjászervezni a Melilla felé fejvesztetten visszavonuló csapatokat. Sikerült is összevonni őket az Arruit-hegyi erődben. Ez az erőd aránylag jó védelmi lehetőséget nyújtó stratégiai pont volt, noha a kút, amelyből az erődöt vízzel ellátták, az erőd falaitól meglehetősen távol feküdt.
Mikor a lázadó kabilok, akiknek törzsfői eddig „barátokként” viselkedtek, az erődöt körülvették, Navarro elhatározta, hogy még az Abd-el-Krim parancsnoksága alatt közeledő riffek érkezése előtt megegyezésre jut velük. A spanyolok átadják fegyvereiket a Kabil törzsfőknek és ezek biztosítják a tisztek és a hadsereg szabad elvonulását az erődből. De még mielőtt a megállapodásban foglaltakat végre is hajthatták volna — és még azelőtt, hogy az első csapatok az erődből arra az országútra tértek volna, amelytől egy keskeny ösvény választotta el őket —, lövések hangzottak el, a kabilok és az érkező riffek elkezdték mészárolni a lefegyverzett spanyol katonákat. Az erődben tartózkodó kabil törzsfők a történtekről tudomást szerezve, igyekeztek Navarro tábornokot és néhány tisztet megmenteni. Azokat, akiknek sikerült Arruit hegyéről élve kijutniok, a kabil törzsfők rejtették el sátraikban. Később Abd-el-Krim, aki csapataival érkezett a helyszínre, foglyul ejtette őket.
Évekkel később tudódott ki, amikor a kevés életbenmaradt foglyot kicserélték, hogy azon az éjszakán az erődben lévő kétezer ember legnagyobb része elpusztult.
Az Arruit-hegyi vereség a spanyolok méltatlankodását a végsőkig fokozta. Nyolcezer ember veszett el az értelmetlen hadjáratban. Egy maroknyi kabil és riff csapat leverte a több mint ötvenezer emberből álló spanyol hadsereget. Barcelonában heves tüntetésekre került sor. Ebben a városban az utolsó évek gyors iparosodása a népet öntudatosabbá tette. Tiltakoztak a kötelező marokkói katonai szolgálat, valamint a hadsereg és a kormány ténykedései ellen. A király azonban, aki felé a barcelonai ipari proletariátus vádló ujjal mutatott és ez a proletáriátus éberebb volt akkoriban, mint a félsziget többi dolgozója, — nem volt hajlandó eltűrni, hogy alattvalói beleszóljanak a kormányzás ügyeibe. Martinez Anido tábornokot nevezte ki Barcelona katonai kormányzójául. Azért éppen Martinez Anidót az egész tábornoki karból, mert őt tartotta legalkalmasabbnak arra, hogy módszereivel a súlyos helyzetet uralja.
„Szabad szakszervezetek” alakultak a tábornok támogatásával, — noha nem egyedül az ő ötlete volt ez. Így akarták a munkásosztály növekvő egységét szétrombolni. Legjobb fegyverüknek a provokáció bizonyult és el is érték vele a kívánt eredményt. Martinez Anido kormányzósága idején Katalónia fővárosában kétszázhuszonnyolc halálos utcai támadás történt.
Az uralkodó azonban mégsem tudta meggyőzni Spanyolországot arról, hogy ami Marokkóban történt, annak nem volt jelentősége. A világ összes Martinez Anidói képtelenek lettek volna arra, hogy „megbékítsék” Barcelona „bennszülötteit”! A hadsereg még azt a kevés presztízsét is elvesztette, ami megmaradt és a kormány kénytelen volt lemondani. Az új kormány minden lehetőt megtett, hogy a nép méltatlankodását lecsillapítsa. A hadi- és tengerészetügyi tárcákat katonák helyett politikusokkal töltötték be és tábornok helyeit civil katonai kormányzót küldtek Marokkóba. Még az egyház is kapott egy könnyű figyelmeztetést. A kormány megtiltotta a monostorokban, kolostorokban és templomokban lévő műalkotások kiárusítását. Éveken keresztül a püspökök, a klérus s a vallásos rendek meggazdagodtak a templomokban, kápolnákban és sekrestyékben felhalmozott szőnyegek, képek, ékszerek és más műtárgyak eladásából. Így magyarázható az, hogy művészeti kincseink nagyrésze magángyűjtemények, francia, angol, német és amerikai múzeumok kezén van.
Még arra is gondoltak akkoriban, hogy Spanyolországban bevezetik a vallásszabadságot. A katolikus vallás volt a hivatalos és éppen ezért az egyetlen, amelyet engedélyeztek. A kormány egyik tagja a vallásszabadság bevezetéséről terjesztett törvényjavaslatot az akkori nemzetgyűlés elé.
Mondani sem kell, hogy a javaslatnak nem volt sikere és a jószándékú miniszternek sürgősen le kellett mondania. De az a tény, hogy noha rövid időre, de mégis olyan ember szerepelhetett a kormány tagjai között, aki ezt az újítást kívánta meghonosítani, több mint elegendő okot szolgáltatott arra, hogy mély riadalmat keltsen azokban a körökben, amelyekhez családom is tartozott.
Az elégedetlenség az új kormány által bevezetett újítások ellenére is tovább tartott. Büntessék meg a felelősöket! Meg kell találni a felelősöket! Ezt kiáltotta egész Spanyolország, amikor tanulmányaim befejezése után Cambridgeből visszatértem.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉK
BAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!