(idézet: Apró Antal – A szocializmus építésének útján – 1975)
Napjainkban szerte a világon megemlékeznek a dolgozók milliói arról, hogy Marx és harcostársai 100 évvel ezelőtt alakították meg a munkásosztály első átfogó nemzetközi szervezetét, az I. Internacionálét. E századik évfordulóról való megemlékezésre nemcsak egyszerűen a történelmi hagyományok tisztelete késztet bennünket. Az I. Internacionálé tevékenysége a marxista társadalomfelfogásnak és politikai elvei nemzetközi méretű elterjesztésének a korszaka volt.
Ezekben az években a munkásosztály nagyszabású politikai, gazdasági megmozdulásai bontakoztak ki több európai országban. Marx és Engels már 1847-ben, a Kommunista Kiáltványban rámutatott arra, hogy a tőkés társadalom belső ellentmondásai miatt bukásra van ítélve, és a proletariátusnak történelmi hivatása megdönteni a tőkés rendet, győzelemre vinni a szocializmust. Az akkor megfogalmazott politikai célok és elméleti megállapítások a történelem során jónak, időállónak bizonyultak a későbbi munkásnemzedék számára is, hiszen a tudományos szocializmus akkor meghirdetett politikai elvei ma is általánosan elfogadottak a marxista-leninista pártok körében. Az első nemzetközi munkásszövetség tanításai, a marxizmus elvei 100 év óta erősítik a munkásosztály forradalmi harcait.
Éppen ezért a XX. század kommunistáinak fontos politikai feladata emlékezni ezekre a tanulságokra, új erőt, lelkesedést meríteni a munkásosztály sok évtizedes forradalmi harcainak dicső eseményeiből.
1864-ben, az I. Internacionálé megalakulásának évében a burzsoázia még történelmi pályafutásának delelőjén állt. A feudális reakció 1849-es győzelme nem tudta megakadályozni a tőkés viszonyok további előretörését. A gépi nagyüzemi termelés Anglia után az európai szárazföld legnagyobb részén és Észak-Amerikában folytatta hódító útját. A társadalom ezekben az országokban mindinkább két szemben álló táborra szakadt: a burzsoáziára és proletariátusra. A burzsoázia fokozatosan a politikai hatalom birtokosává vagy részesévé vált.
Ezekben az években a legtöbb európai országban fokozódott az osztályharc a demokratikus jogokért, a jobb munka- és életkörülményekért, a sajtó- és gyülekezési szabadságért. E harcok nyomán a legkülönbözőbb országokban létrejöttek a munkásosztály első politikai szervezetei. Gomba módra szaporodtak az Internacionálé szekciói. 1870-ben forradalom söpörte el a háborús vereséget szenvedett második francia császárságot.
Amikor 1871 márciusában a francia munkások a párizsi felkelés során megalakították a világ első munkáskormányát, és kikiáltották a Párizsi Kommünt, az Internacionálé Főtanácsa – amelynek szellemi vezére Marx és Engels volt – már március 21-i ülésén tanácsaival, állásfoglalásaival, a kommün melletti nemzetközi szolidaritás kibontakoztatásával segítette a francia munkások hősies harcát, amely az emberiség történetében először hozott létre a munkásosztály és a vele szövetséges kispolgárság forradalmi kormányának vezetése alatt levő államot.
Marx és Engels nagy lelkesedéssel vetették magukat a nemzetközi munkásmozgalom küzdelmeibe, a kommün mellett. Beszédeikben, cikkeikben, felhívásaikban fáradhatatlanul magyarázták a nemzetközi proletariátusnak, a világ első munkásállamának jelentőségét. Azt hirdették, hogy minden ország dolgozóinak érdeke védelmezni, támogatni az első proletárállamot.
Sajnos a túlerővel, a belső árulással szemben nem tudott megbirkózni az első munkáskormány, 72 napi hősies harc után a kommünt vérbe fojtották.
A burzsoázia véres bosszút állt a nagy kísérletért. Ez idő tájt egész Európában tombolt a burzsoázia terrorja. Marx írta, hogy a tőkés rendszer minden aljassága szabad folyást engedett természetes hajlamainak és korlátlanul dühöngött.
A vereség után is az I. Internacionálé volt az, amely bátran védelmezte mindenütt a kommün hős harcosait, védelmezte a burzsoá rágalmakkal szemben a kommün forradalmi eszméjét. A Párizsi Kommünt a reakció leverte ugyan, de a kommünárok ügye az egész világ dolgozóinak ügye, nagy szimbóluma lett.
Ezeknek a nemzetközivé szélesedett nagy politikai harcoknak a lelke és irányítója a Marx és Engels vezetésével létrejött I. Internacionálé, a Nemzetközi Munkásszövetség volt, amelynek politikai befolyása kiterjedt Európa majd minden országára és Amerika egy részére is. Az Internacionálé tevékenysége évről évre sok új vonással, tapasztalattal gazdagította a munkásosztály történelmi harcát. Az osztályharcokban való részvétel megnövelte a munkásosztály erejét, befolyását. Létrejöttek a feltételek a nagy európai marxista politikai tömegpártok létrehozásához, ugyanakkor erősödött a munkások nemzetközi szolidaritása. Először sikerült viszonylag nagy létszámú munkásszervezeteket nemzetközileg összefogni, és összehangolni cselekvésüket. Így a nemzetközi munkásosztály olyan harci feladatok elvégzésére is képessé vált, amelyeket országonként szervezett osztagai külön-külön nem oldhattak meg. Mindezzel az Internacionálé felmérhetetlen hatást gyakorolt a munkásmozgalom további menetére.
E rövid felsorolás is mutatja, hogy milyen nagy változásokat eredményezett az Internacionálé tevékenysége a nemzetközi munkásmozgalomban. Munkája nyomán történelmi sikerek születtek.
Az elmúlt száz esztendő legnagyobb történelmi eseménye a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme volt. 47 évvel ezelőtt létrejött a Szovjetunió, a világ első szocialista állama, s ez új korszakot nyitott az emberiség történelmében. Marx, Engels tanítása – a tudományos szocializmus – a Föld egyhatodán valósággá vált. Lenin alkotta meg azt a forradalmi pártot, amely előkészítette és győzelemre vitte az orosz proletariátust. A szovjetállam megteremtése a világtörténelem legnagyobb forradalmi eseménye volt. A Szovjetunióban felépült – először a népek életében – az új szocialista társadalom, amelyben már ismeretlen az embernek ember által való kizsákmányolása. A Szovjetunió több mint 4 évtizede vezető ereje, példaképe a világ forradalmi mozgalmának, támasza az elnyomott népek felszabadító harcainak. A Szovjetunió diadalmaskodott a Nagy Honvédő Háborúban is, legyőzte a fasiszta Németországot és meghiúsította az imperialisták újabb háborús kísérleteit.
A Szovjetuniónak és szövetségeseinek a hitleri fasizmus felett aratott katonai győzelme és a nemzetközi osztályharc kiéleződése következtében, a második világháború után mélyreható változások mentek végbe a nemzetközi erőviszonyokban. Európa és Ázsia több országában népi demokratikus forradalmak zajlottak le, egy sor további országban a szélsőjobboldali, fasiszta erők vették kezükbe a hatalmat; napjainkban Ázsiában és Afrikában rendkívül kiszélesedett és nagy eredményeket ért el a nemzeti felszabadulásukért harcoló gyarmati népek frontja. A világ dolgozói tőkésellenes harcának legfontosabb eredménye volt a második világháború után, hogy 11 országban mintegy 700 millió ember lerázta magáról a tőke igáját, és így megváltoztak a nemzetközi erőviszonyok. Korunk fő jellegzetessége az, hogy a szocializmus túlnőtt egy ország keretein, és világrendszerré vált. A kapitalizmus erőtlennek bizonyult arra, hogy megakadályozza ezt a világtörténelmi folyamatot.
A szocialista világrendszer fejlődése során országaink között kialakultak azok az új szocialista államközi kapcsolatok is, amelyek megfelelnek az önállóvá, függetlenné, egyenjogúvá vált országok népei alapvető érdekeinek. Olyan testvéri és kölcsönös előnyök alapján nyugvó szocialista szövetség jött létre országaink között a politikai, gazdasági, katonai együttműködés nyomán, amely megvédte az elmúlt 20 évben az új szocialista államokat minden imperialista beavatkozással szemben. Az összefogás, az együttes védekezés, a kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági együttműködés meggyorsította az új szocialista államokban a gazdasági fejlődést. A Szovjetunió – Lenin tanítását követve – sokoldalú gazdasági, műszaki, tudományos segítséget nyújtott a fiatal szocialista államoknak, hogy megszilárduljon az új rendszer, emelkedjen a termelés, növekedjen a dolgozók életszínvonala.
A sokoldalú elvtársi segítség nyomán valóban meggyorsult a szocialista országok ipari, mezőgazdasági fejlődése és viszonylag rövid évek alatt kimagasló eredményeket értek el népgazdaságaik talpraállításában és továbbfejlesztésében. A közös erőfeszítések és az erők egyesítésének fontosságát hangsúlyozzák a KGST-hez tartozó országok pártjainak közösen elfogadott, a szocialista nemzetközi munkamegosztásra vonatkozó alapelvei is, amelyek szerint a szocialista közösség népeinek egyesített erőfeszítései a szocializmus és a kommunizmus felépítésére, az egyes országok és ezzel az egész rendszer gazdaságának hatalmas fellendítésére, a forradalmi vívmányoknak az imperialista reakció merényleteitől való megvédésére, a népek közötti tartós béke biztosítására irányulnak.
A szocialista világrendszer továbbfejlődését, a forradalmi munkásmozgalom egészséges előrehaladását bizonyos években nehezítették a személyi kultuszból fakadó hibák. Ezeket a gátló akadályokat a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa és a kongresszus nyomán kialakult alkotó viták azonban elhárították a nemzetközi munkásmozgalom elől. A népi demokratikus országok kommunista és munkáspártjainak többsége a szektás és revizionista irányzatok elleni kétfrontos harcban megszabadult a korábban elkövetett hibáktól, megvédte a párt egységét, és reális, a szocializmus építésére irányuló politikai-gazdasági irányvonalat érvényesített. A szocialista országok kommunista és munkáspártjai az 1957. évi moszkvai világértekezleten nyilatkozatukban szögezték le álláspontjukat és határozták meg a fejlődés általános törvényszerűségét.
Az elmúlt években a szocialista világrendszer fejlődésének új szakaszába érkezett. Ebben a jelenlegi szakaszban pártjaink munkájában a következő feladatok megoldása került előtérbe:
a) A Szovjetunióban – a kommunizmus anyagi-műszaki bázisának kiépítése.
b) A népi demokratikus országokban a szocializmus alapjainak lerakása és a szocializmus teljes felépítése.
c) A tőkés világrendszer legyőzése, nemzetközi méretekben a békés gazdasági verseny útján.
A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. és XXII. kongresszusának termékenyítő hatása nemcsak a szocialista országok fejlődésében hozott gyökeres fordulatot, hanem az egész nemzetközi munkásmozgalomban és a népek nemzeti felszabadító harcában. Ennek ragyogó bizonyítéka a kubai forradalom győzelme 1959 januárjában.
Az elmúlt 20 esztendő alatt a világ különböző területein diadalmaskodtak a nemzeti felszabadító mozgalmak. Ázsiában és Afrikában több mint 50 szuverén állam jött létre. Közülük számosan a szocialista utat választják. Az imperializmus egész gyarmati rendszere lényegében felbomlóban és megszűnőben van. Joggal állapította meg a kommunista és munkáspártok 1960. novemberi nyilatkozata, hogy a gyarmati rendszer összeomlása történelmi jelentőségét tekintve a szocialista világrendszer megalakulása óta a legfontosabb jelenség.
A nemzetközi munkásmozgalom megerősödését, a szocialista eszme térhódítását mutatja, hogy a kommunista és munkáspártok tevékenysége ma már kiterjed a világ csaknem valamennyi országára. Amíg 100 évvel ezelőtt Marx és Engels körül kisebb csoportok alkották a munkásosztály forradalmi mozgalmát, addig ma sokmilliós tömegpártokról beszélhetünk. Elég utalni például az Olasz Kommunista Pártra, amelynek több mint 1,7 millió tagja van, vagy a Francia Kommunista Pártra, amelynek taglétszáma eléri a félmilliót. Több mint 100 000 tagot számlálnak az indiai, az argentin, a finn és más kommunista pártok. Még a viszonylag kicsinynek számító angol, osztrák, svájci kommunista párt is 10 000-ekben számolja tagjait. Jelentős tömegeket képvisel az illegális spanyol, brazil vagy görög kommunista párt. Így nem véletlen, hogy a legutóbbi választásokon például az Olasz Kommunista Párt 7 760 000; a Francia Kommunista Párt több mint 4 millió, a Finn Népi Demokratikus Front több mint félmillió szavazatot kapott. A kommunisták száma a világon túlhaladta a 40 milliót.
A megváltozott erőviszonyok talaján a forradalmi munkásmozgalom gazdag tapasztalatainak megfelelően dolgozták ki azokat az elvi tételeket, amelyek a mai kommunista mozgalom alapvető stratégiai és taktikai céljait jelzik, s amelyeket a kommunista és munkáspártok 1960. novemberi értekezletén, az ott elfogadott deklarációban fogalmaztak meg: a békés egymás mellett élés kérdéséről, a szocializmusba való békés átmenet, valamint a háború elkerülésének lehetőségéről. A két rendszer közötti békés verseny vállalása az egyetlen út a harmadik világháború veszélyének elhárításához. A békés egymás mellett élés kedvezőbb lehetőségeket teremt az osztályharc kibontakoztatására a tőkésországokban és a felszabadító mozgalmak kiterjesztésére a még gyarmati és függő országokban.
A kommunista és munkáspártok 1960. évi moszkvai nyilatkozata joggal állapította meg: korunk fő jellegzetessége az, hogy a szocialista világrendszer az emberi társadalom fejlődésének döntő tényezőjévé vált. A kommunizmus eszméje ma már elválaszthatatlanul összeforrott a népek szabadságának, békéjének és jövőjének az ügyével.
*
Az elmúlt 100 esztendő alatt végbement óriási politikai, gazdasági és társadalmi változások felsorolása azt is érzékelteti, hogy milyen célok állottak 100 évvel ezelőtt a munkásosztály előtt, s melyek napjaink fő feladatai. A marxizmus eszméje akkor még szűk területen hatott, a proletariátus hatalmának megszerzése a távoli jövőt jelentette. Ma korunk leghatalmasabb eszméje a marxizmus-leninizmus és a munkásosztály 14 országban, a Föld egynegyedén uralomra jutott, a szocializmus világrendszerré vált. Minden úgy történt, ahogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban megállapította: „A proletárok a forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek!” A munkásosztály 14 országban győzött és valóban egy egész világot nyert!
100 év telt el az I. Internacionálé megalakulása óta, de harcának történelmi tapasztalatai ma időszerűbbek, mint valaha. Az elmúlt évszázad rendkívül gazdag volt forradalmi eseményekben, győzelmekben, de megtorpanásokban és tanulságokban is. Feltétlenül indokolt – ha röviden is – néhány összefüggést kiemelni e forradalmi harc tapasztalataiból.
Az I. Internacionálé programadó dokumentuma a Marx által szerkesztett Alapító Üzenet volt, amely összefoglalta az 1849 óta eltelt időszak legfőbb tanulságait, az ezekből fakadó feladatokat és a megfelelő harci formákat, eszközöket. Az Alapító Üzenet és a vele egyidőben közzétett szervezeti szabályzat azonban nem merevedett elméleti, taktikai vagy szervezeti sémává. Marx és az Internacionálé más vezetői érzékenyen reagáltak a történelmi harcok új elemeire és tevékenységük, programjuk állandóan gazdagodott.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az I. Internacionálé tevékenysége új szakaszt nyitott a munkásosztály történelmi harcában. Az azóta eltelt 100 esztendő világosan bebizonyította: csak a munkásosztály, marxista pártja vezetésével képes megvívni a proletárhatalom megszerzéséért, majd megszilárdításáért folytatott harcot, s biztosítani az új szocialista és kommunista társadalom felépítését.
Az I. Internacionálé szívós harcot folytatott azért is, hogy a munkásosztály küzdelmét a legváltozatosabb eszközökkel vívja, a harc formáit és módszereit a helyzet követelményei szerint változtassa és alkalmazza. Amikor hangsúlyozta a politikai harc elsődlegességét, síkraszállt a gazdasági harc fokozásáért, ugyanakkor harcolt az ellen is, hogy az államhatalom megragadásának fegyveres aktusát tekintsék a forradalmárok egyetlen, forradalmárhoz méltó tevékenységének.
Később Lenin is megsemmisítő bírálatát adta az ultraforradalmárok taktikájának, akik – ha itt volt az ideje, ha nem – csakis a fegyveres akciót ismerték el.
A munkásosztály harcának tapasztalatai alapján szögezte le az 1957. és 1960. évi moszkvai nyilatkozat, hogy a szocialista forradalom győzelme kivívható fegyveresen, de békés úton is. Erre több példát szolgáltatott az elmúlt 100 évben a munkásosztály forradalmi harca.
Ezek közül külön megemlíthető, hogy 1919 márciusában valóban békésen győzött Magyarországon a szocialista forradalom, és létrejött a magyar Tanácsköztársaság. Ez is történelmi példáját adta a forradalom békés útja lehetőségének.
Az Internacionálé és szekciói által alkalmazott eszközök és harci formák változatosságát tanúsítja a munkásosztály pártjának a háborúk kérdésében tanúsított elvi és gyakorlati állásfoglalása. Már az Alapító Üzenet figyelmeztette a proletariátust arra, hogy állandóan figyelemmel kell kísérni a nagyhatalmak külpolitikai cselszövéseit, mert ezek befolyásolják harcát.
Az Internacionálé döntéseit következetesen az egész nemzetközi helyzetből kiindulva hozta. Világosan látta: a tőke nemzetközivé válása következtében nem elégséges a munkásosztálynak csupán a nemzeti keretek között folyó osztályharca, szükség van a proletariátus nemzetközi méretű forradalmi harcára is.
Napjainkban, amikor a proletárforradalom minden földrészen reális lehetőség, és sajátos, egyedi helyzetek sokasága jön létre, fontos, hogy minden munkáspárt országa helyzetének gondos elemzése alapján – szoros egységben a többi kommunista és munkáspárttal – lépjen fel. A szocializmus és a kapitalizmus harca sokkal inkább mint valaha, nemzetközi méretekben folyik. Ezért elkerülhetetlen, hogy a forradalmi munkásmozgalomnak, a kommunista és munkáspártoknak az alapvető kérdésekben közös nemzetközi programja is legyen. Ez a nemzetközi stratégiai terv kiindulópontja és alapja a marxista pártok egységének és közös cselekvésének. Ilyen közös programnak tekintjük a kommunista és munkáspártok moszkvai nyilatkozatait.
Pártunk határozottan állást foglalt a Kínai Kommunista Párt szakadár, egységbontó tevékenységével szemben, és teljes mértékben helyesli a Szovjetunió Kommunista Pártja álláspontját a nemzetközi helyzet megítélésével, a jelenkori forradalmi munkásmozgalom legfontosabb stratégiai és taktikai kérdéseivel kapcsolatban.
Marx az I. Internacionálé időszakában foglalkozott első ízben részletesen a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet gazdasági jellegzetességeivel és feladataival. Kifejtette, hogy a kommunista társadalom és elosztási rendszere nem egy csapásra valósul meg. Mivel a szocialista rendszer közvetlenül a kapitalizmusból nő ki, azokkal a termelési erőkkel kell indulnia, amelyeket örökölt; azokkal az emberekkel, akik még a kapitalizmusban éltek és akiknek fejében az ennek megfelelő nézetek és magatartási normák vannak. Ennélfogva a kommunista társadalom első szakaszában elkerülhetetlenül fennmaradnak bizonyos egyenlőtlenségek. A legjelentősebb közülük: az anyagi ösztönzés szükségessége miatt a dolgozók munkateljesítményük szerint részesednek a társadalmi termékből.
Amikor a Kínai Kommunista Párt vezetői az 50-es évek végén elhatározták a „népi kommunákra” való áttérést, amikor meghirdették a „kolhozok és kommunák versenyét”, megfeledkeztek Marxnak a munkateljesítmény szerinti bérezésre és az anyagi ösztönzés szükségességére vonatkozó útmutatásairól, vagy úgy gondolták, számukra azok érvényüket vesztették. Megfeledkeztek arról, hogy „a jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata”, és hogy ez utóbbi szabja meg a társadalom kulturális fejlettségét.
Marx élesen kritizálta – már abban az időszakban – a nemzetközi munkásmozgalmon belül fellelhető nemzeti korlátozottságot. Kifejtette, hogy a munkásosztály harca csupán formájában nemzeti, amennyiben a munkásságnak a burzsoá nemzeti állam keretei között kell osztállyá szerveződnie. A tőkés világgazdaságban azonban ezek a nemzeti államok maguk is az államok nemzetközi rendszerének kereteiben léteznek.
Amikor napjainkban egyes – immár szocialista országokban „az önerőre való támaszkodás” elvéről hallunk, csak csodálkozni tudunk. Olyan egyszerű igazságok, amelyeket 100 évvel ezelőtt előre lehetett látni, hogyan maradhatnak rejtve ma élő forradalmárok, kommunisták előtt?
Az „önerőre való támaszkodás” elvével szemben áll a gazdasági erőfeszítések egyesítésének internacionalista elve és gyakorlata. Most, amikor a szocialista országok száma 14-re emelkedett, amikor a Föld területének 26 százalékán a szocializmus épül, ahol a világ népességének 36 százaléka él, és ezek az országok adják a világ ipari termelésének mintegy 38 százalékát, rendkívüli jelentősége van a szocialista országok gazdasági összefogásának, egy erős gazdasági szövetség kialakításának, minthogy az egyre nagyobb befolyással van az országok gazdasági fejlődésére.
A gazdasági összefogás, az internacionalista együttműködés a szocialista országok között a gazdasági fellendülés egyik fő elősegítője. E megállapítást igazolják azok az eredmények, amelyekkel a szocialista tábor egésze és különösen a szoros gazdasági összefogást megvalósító szocialista országok joggal büszkélkedhetnek.
A szocialista tábor országai közül a KGST-ben részt vevő országok alakították ki a gazdasági összefogás eddigi legmagasabb rendű formáját. Ha ezen országok legjellemzőbb gazdasági mutatóit sorakoztatjuk fel, akkor ezek a mutatók a gazdasági összefogás eredményességéről adnak képet. A szocialista társadalmi rend gazdasági bázisának növekedését összefoglalóan kifejezi a szocialista szektor aránya a nemzetgazdaságon belül. Ez az arány az európai népi demokratikus országokban 1962-ben a következő volt: Bulgáriában 99,5 százalék; Magyarországon 96,3 százalék; a Német Demokratikus Köztársaságban 82,8 százalék; Lengyelországban 75,6 százalék; Romániában 95,1 százalék és Csehszlovákiában 96 százalék.
A nagy társadalmi és gazdasági átalakulások a Szovjetunió több évtizedes gazdag tapasztalata felhasználásának, a marxizmus-leninizmus tanításainak és a kölcsönös elvtársi segítségnyújtásnak köszönhetők. A szocialista országokban történelmileg rövid másfél évtized alatt megvalósult a szocializmus alapjainak lerakása, a Szovjetunióban pedig a kommunizmus építésének meggyorsítása.
A szocialista országok gazdasági eredményeit érzékeltetik a következő számok is. Az 1950. évihez képest 1962-re a KGST-országok ipari termelése együttvéve több mint 3,5-szeresére növekedett. Ezen belül, ha az 1950. évet 100-nak vesszük: Bulgáriában az ipari termelés közel 5-szörösére, Magyarországon 3,2-szeresére, a Német Demokratikus Köztársaságban 3,3-szeresére, Lengyelországban 4-szeresére, Romániában 4,5-szeresére, Csehszlovákiában 3,2-szeresére, a Szovjetunióban 3,6-szeresére emelkedett.
Mindez azt eredményezte, hogy a szocialista országok megelőzték a tőkésországokat a gazdasági fejlődés ütemében. Amíg a szocialista országokban az ipari termelés 1962-ig a háború előtti évekhez viszonyítva csaknem 8-szorosára emelkedett, addig a világ többi országaiban az ipari termelés növekedése ugyanezen idő alatt csupán 2,6-szeres volt.
Az országaink közötti árucsereforgalom gyors növekedése és szerkezetének átalakulása is a gazdasági összefogáson alapuló jelentős fejlődést bizonyítja. A KGST-államok teljes árucsereforgalma az 1950-es 7,4 milliárd rubelről 1963-ra mintegy 30,3 milliárd rubelre, vagyis 4-szeresére emelkedett. A teljes árucsereforgalom emelkedésénél gyorsabb ütemben növekedett azoknak a termékeknek, gépeknek és berendezéseknek a kölcsönös szállítása, amelyek a szocialista építés alapját képezik.
Az adatok világosan igazolják a nemzetközi gazdasági összefogásra irányuló politika helyességét, a kialakult új típusú gazdasági kapcsolatok eredményességét. E kapcsolatokat a proletár internacionalizmus eszméje, az egymás iránti megértés és megbecsülés szelleme, az egyes országok önállóságának és függetlenségének teljes biztosítása jellemzi a szocialista fejlődés meggyorsítása és a marxizmus-leninizmus eszméinek győzelemre vitele céljából.
Azok a célok, amelyeket pártjaink gazdasági együttműködésükkel kapcsolatban az elmúlt években közösen kidolgoztak, jónak, időállónak bizonyultak. Az elért eredmények tanúsítják, hogy a nemzeti szuverenitás és a nemzetközi gazdasági együttműködés nem egymásnak ellentmondó fogalmak, sőt a gyorsabb gazdasági fejlődést eredményező nemzetközi együttműködés segítségével lehet csupán a nemzeti szuverenitást erősíteni. A gazdasági összefogás sikerét, eredményességét és kiszélesedését példázzák azok a közös létesítmények is, amelyek már megvalósultak, illetve amelyek a megvalósulás stádiumában vannak.
A KGST-ben részt vevő országok együttműködésének szép példája a Barátság kőolajvezeték és a Béke nemzetközi távvezeték-rendszer megépítése, valamint az NDK-csehszlovák együttműködés a német kálisó kitermelésében; szovjet-csehszlovák összefogás a szovjet vasérc termelésben; magyar-szovjet megállapodás a magyar alumíniumipar fejlesztésében; szovjet-bolgár-magyar-NDK-
Az együttműködésnek azok az új formái, amelyek például a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bank, a KGST-tagállamok közös teherkocsiparkja és más intézményekben öltöttek testet, bár nem a termelés szférájába tartoznak, de arra igen jelentős, pozitív befolyással lesznek.
Jelenleg dolgoznak az egyes szocialista országok az 1966-1970-es (ötéves), illetve az 1980-ig terjedő (távlati) népgazdaság-fejlesztési terven. E tervek már a szocialista társadalom teljes felépítését, a kommunizmus anyagi és szellemi feltételeinek megteremtését foglalják magukban. Milyen nagyszerű célokat és milyen óriási forradalmi változásokat hordoznak magukban ezek a tervek!
Egy évszázaddal ezelőtt az I. Internacionálé Alapító Üzenetében a főbb célok között a 10 órás munkaidőről, az európai munkások mérhetetlen nyomorának enyhítéséről, a sajtó- és gyülekezési szabadságról, az embertelen élet- és munkakörülményekről olvashattunk. Napjainkban már viszont számos országban megvalósult a munkásosztály hatalma, mindaz, amiről Marx ebben a forradalmi dokumentumban említést tesz, a szocialista országokban már a múlté. Megteremtődött a lehetősége annak, hogy országainkban alapvetően megváltozzanak a dolgozó milliók élet- és munkaviszonyai, és évről évre emelkedjék az életszínvonal. A szocialista országok mind sokoldalúbb gazdasági együttműködése elősegíti mindezt. Éppen ezért történelmi tapasztalatnak mondható, hogy a szocialista országok gazdasági erőfeszítésének egyesítése a szocialista tábor egésze és az egyes országok fejlődésének fontos eleme. Igaz, amikor arról beszélünk, hogy egy-egy ország mit ért el a munkásosztály hatalomra jutása óta, elsősorban a magunk erejét, munkásosztályunk szorgalmát hangsúlyozzuk, de tudjuk azt, hogy eredményeinkhez jelentős mértékben járult hozzá a testvéri országok támogatása.
Napjainkban a tőkésállamok között is széles körű gazdasági kapcsolatok épültek ki. A szocialista és a tőkés gazdasági kapcsolatok között azonban alapvető különbség van. A tőkésállamok a maximális profit elérésére törekszenek, és ezért nem „játszhatnak szerepet” a gyengébb és kisebb országok érdekei. A szocialista országok kapcsolata viszont a proletár internacionalizmus, a kölcsönös előnyök és a teljes egyenjogúság elvein alapszik. Természetesen minden szocialista ország szem előtt tartja és érvényesíti saját érdekeit, de ugyanakkor a közös érdekek követésével a legmesszebb menő segítséget nyújtja az együttműködésben részt vevő többi országnak is. A szocialista országok között nincsenek féltve őrzött gyártási titkok, a tudományos előrehaladásból egyetlen ország sem igyekszik tőkét kovácsolni a másik országgal szemben. Ebből ered például, hogy a műszaki-tudományos együttműködés keretében számos dokumentációt kaptunk és adtunk minden térítés nélkül. Így érvényesül a munkástestvériség, az elvtársi segítségnyújtás, amelynek fogalma az utóbbi évtizedben azzal bővült, hogy a szocialista országok munkásosztályai a gazdasági építőmunkában nyújtanak egymásnak segítséget. A régi harcokban megedződött munkásszolidaritás most népeink között magasabb színvonalra emelkedett, és egyre jobban előrelendíti a szocializmus erőit a szocializmus, a kommunizmus megvalósításáért, a kapitalizmussal folytatott békés versenyben való győzelemért vívott harcban.
Az elmúlt időszak sok-sok nemzetközi tapasztalata igazolja annak a megállapításnak a helyességét, amelyet az 1960. évi moszkvai nyilatkozat úgy fogalmazott meg, hogy minden egyes kommunista pártra, amely irányító párt lett országában, történelmi felelősség hárul mind saját országa, mind az egész szocialista tábor sorsáért. Pártunk teljes mértékben törekszik ezen marxista igazság gyakorlati megvalósítására, mert tudja és vallja, hogy nem lehet internacionalista az, aki szembefordul a szocialista közösség érdekeivel, aki „külön utakon” akar járni, aki úgy gondolja: összeegyeztethető a Szovjetunió rágalmazása és a kommunista eszmék hangoztatása.
Minden forradalmi elv hangoztatása csak üres frázis, ha azt nem hatja át a többi szocialista országgal való közös összefogás, az igazi proletár nemzetköziség szelleme és gyakorlata, mint ahogy ezt a Kínai Kommunista Párt tevékenységében tapasztalni lehet.
Marx és Engels – éppen az I. Internacionálé harcait elemezve – mutattak rá arra, hogy a tőke ma már nemzetközi, és ellene eredményesen harcolni, majd megdönteni és felépíteni egy új társadalmat csakis a munkásosztály nemzetközi összefogásával lehetséges. Napjaink harcai még inkább igazolják mindezek helyességét, és éppen ezért valamennyi kommunista és munkáspárt kötelessége mindent megtenni a forradalmi marxizmus védelme, a kommunista és munkáspártok egységének megszilárdítása, minden egységbontó kísérlet határozott és gyors meghiúsítása érdekében. Csak ez vezethet újabb győzelemre. Méltóan csak eredményesebb termelőmunkával, szocialista rendszerünk erősítésével, egységünk és összeforrottságunk biztosításával emlékezhetünk az I. Internacionáléra, annak 100 éves évfordulójára.
Partyijnaja Zsizny, 1964, 15. sz.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!