(1906—1923)
ELSŐ RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
3
X.
Minden évben a nagyböjt idején egy hetet szenteltünk a lelkigyakorlatoknak. Hét napon keresztül meditáltunk és imádkoztunk a legteljesebb csendben és négyszer napjában, Loyolai Szent Ignác metódusa szerint, egy jezsuita páter jámbor szentbeszédeit hallgattuk. A papi szónok kedvenc témája a tisztaság és a szüzesség ellen elkövetett bűn volt. Ezt szerinte a fiatalok azzal követik el, hogy szórakozóhelyekre járnak, vagy ellenkező nemű személyekkel beszélgetnek és más hasonló dolgokat művelnek. Végül a beszédet mindig azoknak a büntetéseknek leírásával fejezte be, amelyeket az effajta vétkes eltévelyedések vonnak maguk után. A szónok csaknem minden évben más volt. Némelyikük inkább az első pont részletes leírásában merült ki és aprólékosan ismertette az elkövethető borzasztó bűnöket (például a táncot), mások a bűn elkövetésének formáját csak éppen érintették, hogy a részletek minden fényűzésével írják le és szemléltessék a forró olajjal telt üstöket, amelyek a sátán birodalmában a szörnyűséges vétkezőket várja.
Én hirtelen nőtt, meglehetősen ideges kislány voltam, és így nem igen tudtam elviselni e hétnapos lelkigyakorlat állandó izgalmát. Vérzett az orrom, naponta legalább egyszer elájultam, homlokomat és hátamat kiverte a hideg verejték. Ám mindez nem volt elegendő ok ahhoz, hogy felmentsenek a szentbeszédek és hosszú imádságok meghallgatása alól. Az utolsó napon már egyfolytában három órát töltöttünk a villanyfénnyel és gyertyákkal élesen kivilágított kápolnában, amelyet liliomokkal és más erős illatú növényekkel díszítettek fel, hallgattuk az apácák orrhangon énekelt templomi dalait, az orgona hamis zenéjét és a jezsuita páter búcsúbeszédét. Az utolsó téma mindig ugyanaz szokott lenni. A Paradicsom és az örök Glória. De eme csodálatos hely leírása mindig sokkal kevésbé volt konkrét és meggyőző, mint a pokolé. Kellemes meleg és jóérzés töltött el bennünket, amint ott térdeltünk a kék és arany kápolna fapadjaiban és azt hiszem, lelke legmélyén mindegyikünk fogadalmat tett, hogy szent életet fog élni.
Nem sokkal a lelkigyakorlatok befejezése után, 1919 tavaszán anyám, — aki a családban a házasságközvetítő szerepét szokta betölteni — idejénvalónak találta, hogy két unokanővérem — apám bátyjának két árva lánya, — férjhezmenjen. Unokanővéreim a házasságba szép hozománnyal indultak, noha egy kicsit több pénzük volt, mint hogy könnyen találjanak maguknak férjet. Anyám nem ismerte Sevillát, de mint mindenki, ő is tudta, hogy az előkelő családok ott gyűlnek össze és ezért úgy döntött, hogy házasulandó unokanővéreimet és engem, aki akkor tizenhárom éves lehettem, elvisz Sevillába, a Szent Hétre.
Sevilla az asszonyok számára egy évben kétszer ébredt fel. Persze nem azokra értem ezt, akik a Guadalquivir jobbpartjának nyomorúságos kunyhóiban laktak — fehérre meszelt házikókban, amelyeket csak azért meszelnek be, hogy becsapják a világot —, sem azokra, akik ott daloltak, kiabáltak és veszekedtek a bérházakban, szapulták gyermekeiket, hogy elfelejtsék és elfelejtessék velük, hogy aznap még nem ettek mást, mint kukoricakását. Nem; ezek az asszonyok egész évben egyformán éltek.
De a folyó balpartján élő asszonyok, akik olyan kő- és téglaházakban éltek, ahol az udvar mindig rendes és tiszta volt, évente kétszer ébredtek fel: a Szent Hét idején és az áprilisi vásár alkalmával. Akkor kimentek házaikból és úgy éltek, mint emberi lények. Mert az év többi részében ott kuporogtak a rácsos ablakok mögött, onnan figyelték nap, mint nap az öreg város szűk utcáit. És ha Sevilla utcái szűkek, ez bizonyára azért van, mert a nap forrón süt és az arabok, akik a várost építették, még nem gondoltak arra, hogy egyszer majd autó is lesz a világon.
De sem Sevillát, sem a jómódú házak asszonyait nem lehet megérteni, amíg a város utcáit éjszaka is meg nem ismeri valaki. Mert ugyanazok az asszonyok, akik reggelenként tipegő és szerény léptekkel, lesütött szemmel, fekete ruhában és mantilla alatt mennek ki a házaikból — idős anyjuk vagy öreg társalkodónőjük kíséretében, kesztyűs ujjaik között rózsafüzért forgatva — ugyanazok a szemek, amelyek kevélyen és szemérmesen a levegőbe néznek, amíg kocsijuk a Delicias sétányon végiggördül, megfeledkeznek minden szerénységről és önmegtartóztatásról, mikor leszáll az éjszaka.
Sevillában minden háznak az ablakait rácsozat fedi. Olyanok ezek a rácsos ablakok, mint a sevillai társadalom embertelen rendszabályai számára készült kipufogó-szelepek. Az anyák nyugodtan fekszenek le este, mert tudják, hogy lányuk hímzés, vagy valami szerelmes regénnyel ölében ott ül a rácsos ablak mögött. Úgy tizenegy óra felé, amikor a házban már a csend az úr és minden fényt kioltottak, a rács mellé odasomfordál az udvarló. A fiatal nők a feloldódásnak csak e pillanata számára élnek, s ekkor el is felejtkeznek a rácsot alkotó vasrudakról, viszont ezek alig képeznek akadályt.
A sevillai férfiak egészen más életet élnek, mint nővéreik, lányaik vagy feleségeik. Ezek az andaluzok tökéletesen testesítik meg a spanyol „senorito” fogalmát. Földbirtokosok, gazdag kereskedők fiai és katonatisztek ezek, akiket a bikák és lovak tenyésztésén kívül semmi más nem érdekel. Jó ivók és szeretik az asszonyokat is „kipróbálni”. A Sierpes- vagy a Campana-utca korcsmáiban ülnek magas és vékony poharak előtt, manzanillát isznak, tán éppen sajáttermésű kövér olajbogyót esznek hozzá, bikákról, lovakról és asszonyokról beszélnek. Mert asszonyokról nagyon gyakran esik szó. Azokról, akik nemrégen jöttek a „házakba”, az „újakról”, és a többiekről, a jó házból való „kislányokról”, akik ott várnak a rácsos ablakok mögött. A senoritók szemében nem indiszkréció és ízléstelenség, ha az ilyesmit szóbahozzák.
Múlik az idő, felhörpentették az utolsó kortyokat, a pincér elviszi az asztalról a tányért és a férfiak felállnak. Egyesek a rácsos ablakok felé tartanak, hogy a „jó házból való” leányokkal elcsevegjenek, mások olyan „házakba” mennek, ahol az is elég, ha fizetnek. De az összes andaluz nők, a jó házból való lányok éppúgy, mint azok, akik a bordélyházakban élnek, telítve vannak a fanatizmus és a vallás egy bizonyos keverékével, amely kimondhatatlanul babonássá teszi őket. A bordélyházak szobáiban virágokkal és ékszerekkel feldíszített oltárok állnak, amelyeken ott tündököl a Macarénai Szent Szűz vagy a Nagyhatalmú Krisztus képe, a szentek selyembe öltöztetett szobrai, hajszálra olyanok, mint amilyeneket a Szent Hét körmenetein visznek. Mert ezek a nők azt remélik, hogy a Szent Szűz segít majd nekik jó klienseket szerezni és megtartani azokat.
A körmenetekben vitt szent szobrokon csillogó, legfényűzőbb ékszereket a sevillai prostituáltak kölcsönzik minden évben, hálából!
Ez volt Sevilla. Tizenhárom éves koromban persze még nem is gyaníthattam, hogy mi van a szép andaluz város szigorú és merev szokásainak titokzatos felszíne alatt. Virágvasárnap érkeztünk anyámmal és két unokanővéremmel az Anglia-szállodába. Kétlovas kocsit béreltünk és minden reggel anyám egy ifjúkori barátnője vagy a párizsi Szent Szív kollégiumbeli társnője jött értünk és velük látogattuk meg a várost. Reggel mindegyik mantillát és magas fésűt viselt és türelmetlenül várták a délutánt és a Vásárt, hogy a párizsi modelleket és kalapjaikat felvehessék.
Nappal a várost látogattuk. Éjjel megismertünk egy darabot a monarchia alatti Spanyolországból. Megismertük Spanyolországot a maga hamis csillogásával és romboló tragédiájával: a Szent Hét körmeneteinek Spanyolországát! A zegzugos utcákon egymás mellett lépdelt az egyház és a csendőrség, a gazdag földbirtokos, a kereskedő és maga a nép, kiszáradtan, szikáran és rosszultápláltan.
A nép fiainak hátán imbolyogtak a Passió szent szobrai, nagyszerű műalkotások és rikító, groteszk tákolmányok vegyesen. Az Utolsó Vacsora tizenhárom alakja életnagyságban, amint az asztal körül ülnek, a Hegyibeszéd, a Levétel a Keresztről, a Fájdalmas Szűzanya … A Szent szobrok nagyon súlyosak és a hordozók néha meg-megállnak, pihentetik a faállványokon a figurákat és kiszöknek az állványt borító vászonszoknya alól, hogy beszaladjanak a legközelebbi kocsmába egy frissítőre. Néhány ilyen pihenő-kiruccanás után a szobrok elkezdenek imbolyogni és a lépések ritmusa csodálatos hullámzásában libeg. Ezt a nézőközönség nagyon szereti.
Némely körmenetet éjjel tartottak Sevilla tekervényes utcáin s ez volt az alkalom, amikor a férfiak és a nők egymással testi kapcsolatba kerültek. Hirtelen kiáltás hallatszott, az utca népe megállt, visszatartotta lélegzetét és még jobban összeszorult. Egy „saeta” szelte át a levegőt, mint légüres térbe hajított lándzsa: magános férfi énekelt a sokaságban. Mint egy anya siráma gyermekéért, mint egy asszony zokogása szerelmese után, olyan volt ez a dal. Egy nép fájdalma ez, amely könnyeit a Fájdalmas Szűzanya könnyeivel keveri össze, aki gyermekét siratja, gyermekét, akit keresztre fognak feszíteni. Az ember kiáltása az, aki résztvesz Krisztus agóniájában …
A turisták azt hiszik, hogy ezek a fájdalmas és átható kiáltások s amelyek oly nyilvánvalóan a szívből törnek elő, rögtönzöttek és minden előzetes próba nélkül hangzanak el. De én tizenhárom éves koromban tudtam, hogy egy huszonöt- vagy ötven pezetás bankjegy — az árkülönbség a kiáltó hang értéket fejezi ki — elegendő volt ahhoz, hogy a körmenet a Sierpes-utca bármelyik kis kaszinójának ablaka alatt álljon meg.
Unokanővéreimmel a körmenetet a Földműves Körből néztük végig. Emlékszem, hogy az egyik Maximo de Borbon hercegnő is velünk volt, egy fiatal szőke lány, aki a körmenet látványát nagyon „szépnek és különösnek” tartotta. Az erkélyről nézve nekünk magunknak is annak tűnt.
Évekkel később értettem meg, hogy Sevillát nem lehet megismerni, ha a körmenetet a Sierpes-utca kaszinóinak ablakaiból nézi valaki. Az utcáról kell látni, elvegyülve a sokaságban, amikor az ember érzi az áttüzesedett és felzaklatott tömeget. Csak és kizárólag így lehet megérteni és csodálatot vagy gyűlöletet érezni a Szent Hét körmeneteinek furcsa, érzéki, fanatikus és majdnem pogány ceremóniái iránt.
A sokaság ugyanaz, mint amelyik a bikaviadalokat látogatja, mert az évszázados elnyomás fájdalmában a nép megtanulta, hogy örömét a halálban keresse. És ez a nép akkor még nem tudta, hogy egyszer életét majd a saját kezében fogja tartani. Ezt csak sokkal később tanulta meg — és akkor is a halálon keresztül vezetett az útja.
Nekem tetszett Sevilla, de unokanővéreimnek nem; nem találtak ott maguknakvaló fiatal férjet, aki oltár elé vezesse őket. Így a Szent Hét végeztével visszatértünk Madridba. Mikor újra beléptem a zárdába, társnőimnek elmeséltem, amit láttam és eldicsekedhettem azzal, hogy eredetiben láttam Murillo festményeit. Talán ezek voltak az egyedüliek, amelyeket a jámbor apácák nem pingáltak össze művészeti tankönyvünkben.
Később, 1919 tavaszán még egy másik ünnepségen is résztvettünk. Ott volt az egész család. Nagyapánkat kísértük el, aki akkor miniszterelnök volt. Az ünnepség célja az volt, hogy XIII. Alfonz király felajánlja Spanyolországot — birodalmát— Jézus Szent Szívének. A szent jelképnek a Cerro de los Angeles nevű helyen emeltek emlékművet. Ez a magaslat az Ibériai-félsziget földrajzi középpontja. Don Antonio rövid beszédet mondott, majd a király, a miniszterelnök mellett állva, felajánlotta birodalmát a Szent Szív emlékművének a következő szavakkal:
„Spanyolország, örökséged kedvelt országa, alázattal hajlik meg e trónus előtt, amelyet a Félsziget középpontjában emelt Neked. Az összes fajok, amelyek ezt a földet lakják és az összes vallások, amelyek népét alkotják, a századok folyamán, és kölcsönös hűségben teremtették meg ezt a nagy és erős nemzetet, amely állhatatos a monarchia és a vallás iránti szeretetben.”
A kormány tagjai, a spanyol grandok, az arisztokraták és az összes meghívottak, akik ékesen öltözött feleségeik kíséretében foglaltak helyet a tribünökön, fejükkel némán bólintottak, ahogy hallgatták, mint ajánlja fel Spanyolország királya népét az egyháznak és a monarchiának.
Az uralkodó felemelte karját, hogy lerántsa a leplet, amely az emlékművet borította. Egy pillanatra mély meghatottság kerítette hatalmába a jelenlévőket. Egy udvaronc lépett elő, hogy meggyőződjék, vajon őfelsége kellő módon rántotta-e meg a lepelről csüngő zsineget és mikor a lepel lehullott, előtűnt az emlékmű a körülötte lévő szoborfigurákkal és alatta olvasható volt a következő vésett szöveg: „Uralkodni fogok Spanyolországban”. De az előző pillanat meghatottsága szörnyű méltatlankodásba csapott át. A király elsápadt és a tribünökről fojtott morgás hallatszott, a meghívottak sietve távoztak, míg a közelben lévő egyéb nézők kíváncsian figyelő köréből egy két kacagás tört fel, néhány tréfás megjegyzés, mert e szavak alatt „URALKODNI FOGOK SPANYOLORSZÁGBAN” ügyetlenül vésve, de éppoly tisztán olvashatóan ez állott: „AHOGY AZT TE ELKÉPZELED!”
Felültünk a kocsira, hogy visszatérjünk a fővárosba s a Madridba vezető hosszú úton egyetlen megjegyzés sem hallatszott, de mi kislányok megértettük, hogy a délután történtek komoly bosszúságot okoztak a család felnőtt tagjainak.
XI.
Az európai háború befejeződött és a spanyol arisztokrácia ismét a francia tengerpartra ment nyaralni. Már nem tartották előkelőnek, hogy Spanyolországban maradjanak és ezért szüleimnek is nyaralóhelyet kellett keresniök Dél-Franciaországban. Pünkösdkor elutaztunk Biarritzba, hogy onnan elindulva nyaralót találjunk a környéken.
A francia tengerpart, ha Spanyolországgal összehasonlítottam, tisztasága és rendezettsége miatt tetszett nekem. Minden különösnek s főkép másnak látszott, mint otthon. Nem ismertünk senkit és a Carlton-szállodában, ahol megszállottunk, csupa fiatal, fiús nőt találtunk: rizsporozták arcukat, vörösre festették szájukat és kitépték szemöldöküket. Míg figyeltem őket, rettegve emlékeztem mindarra, amit a jezsuita páter alig néhány héttel ezelőtt az utolsó lelkigyakorlatok alkalmával mondott az örök büntetésről, amely a táncoló és szórakozó fiatalok lelkét várja. — És akiket én megfigyeltem, oly boldogoknak látszottak tánc közben!
Ezenkívül különösen a protestáns és a görögkeleti egyház templomai, valamint a zsinagóga keltették fel figyelmemet. Kisgyerekkorom óta arra tanítottak, hogy Adám és Éva ivadékai csak azért születtek, hogy katolikusok legyenek és tizenhárom évem ellenére sohasem láttam mást, mint katolikus templomot, és sohasem hallottam olyan tiszteletreméltó és rendes emberekről, akik nem a katolikus vallást követik. Igaz, a Castellánán sétálva észrevehettünk egy nagyon furcsa és csúnya kis épületet a német követség mellett, amelyről a miss megemlítette nekünk, hogy az protestáns templom. Ám én soha nem tudtam megérteni, hogy igazi férfiak és nők ilyen helyekre járhassanak imádkozni. A Biarritzban látottak zavarba ejtettek, s anyám annak ellenére, hogy mint osztályának spanyol asszonyai általában, nagyon vallásos volt, egy kicsit ki is nevetett. De amikor eljött a nyár, már ezekhez az újdonságokhoz is hozzászoktam.
Mint minden évben, most is egy hónapot töltöttünk La Matán, majd átköltöztünk San Juan de Luz egyik nagy szállodájába. Úgy utaztunk azokban az időkben, mint egy század katona. Kistestvérem dajkája, anyám szobalánya, a sofőr s az elkerülhetetlen nevelőnő jött velünk, akit szüleink minden évben leszerződtettek, hogy a vakáció alatt gondunkat viselje.
Az a nyár lidércnyomással kezdődött számomra. Nagyon megnőttem már és szégyeltem játszani a korombeli kislányokkal. Mindegyik sokkal kisebbnek látszott nálam. Másrészt anyám megtiltotta, hogy fiúkkal játsszam, így hát a nálam valamivel idősebb, de velem egyformán magas lányokkal sem játszhattam, mert ezeknek minden boldogsága az volt, hogy „udvarlóikkal” kerékpározni mentek. Egyetlen megoldást találtam: bezárkóztam a hotelszobába és a Copperfield Dávidot olvastam, miközben nagyon sajnáltam szomorú sorsomat.
Életmódomban váratlan változás állott be, amikor anyám — aki nagyon szerette fiatal rokonait megházasítani — Margot unokahúgát meghívta a szállodánkba. Margot Spanyolországban kevéssé ismert típusú lány volt: kékszemű és szőke. Állandóan az elvarázsolt hercegről álmodozott, aki unalmas hajadoni életéből egyszer majd ki fogja szabadítani. Én zavartam őt. Húgaim még kislányok voltak, de én már kamaszlánnyá serdültem. Cseréltünk és én a nyár hátralevő részé Margot szüleinek házában, Fuenterrabiában töltöttem nyolc testvérével együtt.
Fuenterrabia már nem volt divatos hely, de mivel én még nem számítottam eladósorban lévő lánynak, ez nem látszott fontosnak. Itt töltöttem ifjúságom egyik legboldogabb nyarát. Nagyszerű idő volt és a tengerpart, a sziklán megtörő hullámok, a kertek, a virágok, a növények hirtelen boldoggá tettek. Életemben először ültem az asztalhoz úgy a felnőttekkel, hogy a nevelőnő monoton és gyűlöletes hangja ne mondta volna:
— Connie, ne rakd a könyököd az asztalra. Connie, fogd magasabban a villát. Connie, ülj egyenesen.
Az egész ház és a kert nyolc unokatestvérem hangjától volt zajos, ugrásaik és versenyfutásaik ebből az otthonból valami egészen mást csináltak, mint amihez én hozzászoktam. Valószínűleg, ami nekem olyan csodálatosnak tűnt, az a többiek számára természetes volt. Spanyolországban bizonyára sok ilyen, a Francisco Mauráéhoz hasonló család akadt. De én néha el-elgondolkoztam unokatestvéreim nevetgélése közepette és azon töprengtem, vajon helyes-e, hogy a felnőtteket oly kevés tisztelettel kezelik, mindenfélét kérdezgetnek tőlük, sőt még néha egy kicsit ki is nevetik őket.
Francisco Maura festőművész volt, de nem túlságosan tehetséges. A madridi San Fernando Képzőművészeti Akadémia tanári rangja valami bohém színezetet kölcsönzött neki, s ennek folytán azután családjától és tőle sok mindent eltűrtek. Hasonlított Don Antonióra, de hiányzott belőle az a pökhendi vonás és arcán jobban kihangsúlyozódott az összes Maurákat annyira jellemző sasszerűség.
Fuenterrabiában hallottam először felnőtteket úgy beszélni, hogy nem tartóztatták magukat a gyerekek előtt. Nagy megütközéssel vettem tudomásul, hogy nagybátyám házában a lehető legkevesebb tisztelettel említik a király nevét. Az én Paco nagybátyám a leghevesebb antimonarchista volt! Gyűlölte az uralkodót és családja nagyszerűen elszórakozott azon, ahogy a lógószájú és csüngőállú királyt utánozta. Nem akartam hinni a szememnek. Az apácák azt tanították, hogy tisztelnünk kell a királyt és imádkoznunk kell egészségéért és biztonságáért. Elhitették velem, hogy minden jó és becsületes ember szereti a királyságot és a királyt, hiszen éppen a mi nagyapánk a király leghűségesebb szolgálója. És most hallottam, amint nagybátyám méltatlankodva mondja nekünk:
— Ez a gazember megbolondítja a bátyámat. Figyeljétek meg, amit mondok: ez a Bourbon lesz az oka annak, ha Antonio idő előtt jut a sírba.
„Tehát nagybátyám és a király nem értik meg egymást” — gondoltam és a hallottakból azt szűrtem le, hogy állandó összetűzések vannak köztük és hogy nemcsak veszekedtek, de Don Antonio azt is tudta, hogy kell a király fölé kerekednie.
Persze Francisco Maura nagyon keveset értett a politikához és nála minden abban merült ki, hogy a bátyja rá tudta kényszeríteni akaratát vagy szempontjait a királyra. A rendszer minden hibáját XIII. Alfonz rosszaságának és butaságának tulajdonította. Pedig ez a vélemény nem adott tiszta képet Spanyolország politikai helyzetéről a világháború befejezése után. Számomra azonban mindez a legnagyobb újdonság volt.
Hogy a mi családunk egy tagja így beszéljen a királyról! Már türelmetlenül vártam a következő tanévet, hogy zárdabeli társnőimnek elmesélhessem, amit hallottam.
Juana nagynéném majdnem olyan furcsának tűnt számomra, mint monarchia-ellenes férje. Fiatalságában nagyon szép lehetett és abban a korban, amikor én még emlékszem rá, szőke haja és kedves kék szeme volt. De korának más felnőtteivel ellentétben, — akiket én eddig ismertem —, csupa élénkség és vidám akaraterő volt ez az asszony. Háztartásával sokat törődött és a házban csodálatos rend és vidámság uralkodott. Pedig csak négy személyből álló személyzete volt, mikor szüleim házában a mi sokkal kisebb családunknak legalább hat vagy hét szolgálója is akadt. Nagynéném gyakran ment sétálni vagy kirándulni lányaival. Madridban soha nem láttam, hogy „jó családból való” felnőttek gyalog kimenjenek az utcára lányaikkal.
Pontosan emlékszem arra a reggelre, amikor Fuenterrabiába megérkeztem. Nagynéném bement a konyhába, hogy Susana lányának és nekem elkészítse az uzsonnát, amit egy kerékpárkirándulásra akartunk magunkkal vinni. Eddig én azt hittem, hogy az uzsonnát készítő szakácsnők és a többi személyzet más fajtából valók, mint anyám és barátnőim.
Susana velem egykorú volt és anyja azt tartotta, hogy az olyan nagy lányoknak, mint mi voltunk, már jó egy kis szabadságot adni.
Életemben először indultam el az elkerülhetetlen nevelőnő nélkül és Susanával azon a nyáron valóságos amatőr-bajnokai lettünk a kerékpározásnak. Messzire mentünk kirándulni és mindig legalább féltucat, körülbelül velünk egyidős fiú kíséretében. Susana bátyjai gúnyoltak bennünket, mert még hajfonatot és vastag kötött pamutharisnyát viseltünk, de tréfáikat megadással tűrtük, mert nagyon jól éreztük magunkat. A tizenöt és tizenhat éves ifjak, akik bennünket mindenhova elkísérlek, több mint elegendő elégtételt szolgáltattak ezért Susanának és nekem.
Ahogy az idő múlt, egyre nagyobb aggodalom fogott el, mert úgy tűnt nekem, hogy a szőkehajú, kékszemű, rózsaszín arcú Susana sokkal szebb nálam. Az én bőröm krcol, hajam és szemem gesztenyebarna volt, amit nagyon közönségesnek tartottam. Szomorúságom oka az volt, hogy úgy éreztem, beleszerettem egy Pedro nevezetű tizenötéves fiatalemberbe. Pedro irántam való érzéseit a legnagyobb titokban tartotta és én arra a következtetésre jutottam, hogy Susanába szerelmes. Tizenhároméves szegény szívemet egy José nevű dadogó fiúval igyekeztem vigasztalni, de soha nem éreztem jól magam társaságában. José még rövid nadrágot és alacsony gallért viselt s egy idős nevelőnő gondjaira volt bízva, aki ki-kidugta a fejét a fősétányon levő házuk egyik ablakán. Kihasználta jelenlétemet és Josénak úgy parancsolgatott, mintha az csak kisfiú volna.
Mikor La Matára visszatértem, minden biztonságomat és önbecsülésemet visszanyertem. Pedro levelet írt nekem. Szerelmeslevelet! És írógépen … Biztosított arról, hogy ez az első szerelmeslevél, amit ír s egyszersmind első próbálkozása az írógépen és ily fontos eseményeknek egyesülése kénytelen-kelletlen hatalmas boldogságot okozott nekem. Életem legboldogabb nyara volt ez! Ezután nehezemre esett, hogy újra megszokjam az élet egyhangúságát nővéreimmel La Matán és Madridban.
XII.
A gyermekek keveset gondolkoznak azon, ami körülöttük történik és még kevesebbet azon, hogy boldogok-e vagy sem. Amíg én Fuenterrabiában szórakoztam, szüleim nagyon rosszul töltötték el a nyarat. Apám gyomorbaja annyira rosszabbodott, hogy nem tudva már mi más tenni, elhatározták, hogy Európa legjobb specialistáival vizsgáltatják meg. Anyám rávette, hogy egy német szanatóriumba utazzanak, amelynek orvosai akkor nagy hírnévnek örvendtek.
A madridi házat lezárták és mi öten testvérek, a személyzettel La Matán maradtunk.
Egy szeles őszi napon Marichuval a ház melletti réten játszottunk, amikor a nevelőnő hívott bennünket.
Nagyapánk jött látogatóba!
Ez valóságos eseményszámba ment és ekkor történt először, hogy bizalmat éreztünk iránta s hogy rettegés és különleges tisztelet nélkül tudtunk beszélni vele.
A kandalló körül ültünk, a vidékről s arról mesélgettünk neki, mi mindent csináltunk szüleink távollétében. Azt lehet mondani, hogy ekkor ismertem meg Don Antoniót.
Nagyapám lelkesedett a falusi életért, jó vadász volt és fényképe, amelyen vadászruhában, tollas kalapban, összecsukható széken ült a király oldalán, az összes akkori újságokban és folyóiratokban megjelent.
A vadászati tilalom idején vasárnapjait azzal töltötte, hogy a vadászkóborlásai alatt felfedezett tájakat vízfestékkel festette le. Nem volt nagy festőművész, de az ecsetek és az állvány egy kis időre felmentették a politika és a kormányzás gondjai alól.
Életének tragédiája állandóan vállaira nehezedett. Meggyőződése volt, hogy Spanyolországnak „forradalomra” van szüksége. Ezt a véleményét az országgyűlés előtt is többször kifejtette. De nagyapám ezt a „forradalmat” csak „felülről jövő forradalomnak” tudta elképzelni (ezek voltak az ő saját szavai), olyan forradalomnak, amely magából a kormányból indul ki. A kormány ő maga volt. És sohasem tudta elérni azt, hogy a király vagy saját pártja támogassák még azt a forradalmat is, amelyet Don Antonio tartott szükségesnek.
Esténként a La Mata-i birtok intézőjének házában a kemence parázsló fénye körül ültünk és nagyapámról beszélgettünk. Amikor a nevelőnő és a személyzet nagy része, beleunva a hosszú vidéki tartózkodásba, visszatért Madridba, mi ott maradtunk a hűséges Lacalle család gondjaira bízva. Esténként „hét és felest” és máriást játszottunk velük és Juliánnal, a sofőrrel, aki megtanított bennünket „csalni” és mindig nyert a játékban. Don Antonio Lacalle, az intéző, sokat mesélt nekünk. Több mint negyven éve szolgálta családunkat és feleségével, Dona Ramónával együtt a család mindkét ági rokonait még nálunk is jobban ismerte.
Don Antonio és Dona Ramona különleges helyet foglaltak el életünkben. Meggyőződésem, hogy legalább annyira szerettek bennünket, mint saját szüleink, ha nem jobban. Szülői szeretettel gondoztak bennünket, büszkék voltak apró gyermeki sikereinkre és velünk sopánkodtak kis tragédiáinkon.
Don Antonio becsületes ember volt és szeretett nekünk legénykorának élményeiről mesélni. Alikor még fiatalember volt, a liberálisok oldalán harcolt Don Carlos hívei ellen a második karlista háborúban. Mielőtt intéző lett volna La Matán, apai nagyapám szolgálatában állott egy másik birtokon. Azt hiszem, munkáját egyáltalában nem kedvelte és csak az irántunk érzett szeretet és csak a szükség, hogy megéljen és gyermekeinek enni adjon, késztette arra, hogy helyén maradjon. Az intézői állás nagyon hálátlan volt. Neki kellett megértetnie magát a földet művelő parasztokkal. Neki kellett elérnie azt, hogy kifizessék a részt, még akkor is, ha rossz volt a termés. Neki kellett megakadályoznia, hogy a parasztok olyan időkben, amikor odahaza nem volt mit enniök, orvvadászatra adják a fejüket, ő gondoskodott arról, hogy a tehenész az összes tejet beszolgáltassa a birtokos házába anélkül, hogy egy korsóval is adjon a feleségének vagy valamelyik más, a birtokon dolgozó családnak belőle. És mindez még csak kezdete volt sokrétű feladatának. Ő vigyázott a Pirón folyó pisztrángjaira, nehogy a szomszédos falvak lakói kihorgásszák azokat. És mikor beállt a tél, és jöttek a szénégetők, neki kellett megakadályoznia, hogy a napot lopják, ha napibért fizetett nekik és résen lenni, nehogy egy kiló faszenet is elvigyenek. A birtok tölgyfáiból égetett faszenet Segoviában adták el, ahol szüleimnek erre a célra kis üzletük volt. Nyáron Don Antonio Lacalle kint volt a földeken. Siettette a parasztokat, segített a cséplésnél, hogy megtakarítson nekünk néhány pezetát, amit családunk azután gondolkodás nélkül adott ki valami bolondságra. De ami legjobban fájt az intézőnek, az volt, ha a csendőröket kellett értesítenie. Apám egy kisebbfajta kaszárnyát építtetett hat pár csendőr részére a birtok szélén, és noha e tettéről mint jelentős jótékonysági cselekedetről emlékeztek meg, mindannyian tudtuk, hogy ez a kaszárnya azt jelentette: állami pénzzel fizetett kis hadsereg őrzi La Matát. De hát mi másért is voltak csendőrök Spanyolországban?
Azon az őszön, amikor mi ott tartózkodtunk, eltűnt az egyik öreg autó ponyvája. Ezeken az autókon hozták az élelmet számunkra Segoviából. Amikor a ponyvák eltűntek, nem volt más hátra: a csendőröket kellett hívni. Párosával jöttek, átnézték a kocsiszíneket, a ház melléképületeit és nem találták meg a ponyvát. Mikor látták, hogy senkit sem foghatnak gyanúba, a csendőrök elfogtak egy kis pásztorfiút, aki a nyáját ott szokta legeltetni a kert szélén. A pásztorfiú egyidős lehetett velünk és ismertük, mert gyakran hallottuk, mint hívogatja juhait. A gyereket bevitték az egyik házba és belülről bezárták az ajtói. Én visszatartottam a lélegzetemet, kezem-lábam olyan volt, mint a jég és kívülről hallgatóztam. Noha hideg volt és fáztam, nem tudtam elmozdulni az ajtó elől, ahonnan morogva törtek elő a hangok és a csendőrök káromkodásai.
Hirtelen száraz ütés hallatszott: feltört egy kiáltás és a kiáltás után zokogás hallatszott, mintha csak egy sebesült állat nyögése lett volna.
Nem emlékszem, hogy bármilyen más igazságtalanság láttán valaha is jobban megrázott volna a harag, mint akkor.
Beszaladtam az intézőék házába, hogy segítséget kérjek, hogy elmondjam nekik felháborodásomat. Könnyeimből mindent megértettek, anélkül, hogy egy szót is kellett volna szólnom.
— Megölik! — kiáltottam és nem tudtam könnyeimet visszatartani. Don Antonio, az intéző, igyekezett megnyugtatni, leültetett a konyhában, miközben kezemet és lábamat melengette.
— Nézd Constancia, nem érted, hogy nem tehetünk semmit? Nem érted, hogy ezek csendőrök és hogy „ezért” vannak itt a birtokon?
Kimentem a konyhából, hogy könnyeimet párnámba rejtsem. A pásztorfiú kiáltásai visszhangzottak a fülemben. A fiú nem tudott vagy nem akart mondani semmit arról, hogy ki lopta el a ponyvát és a csendőrök, noha nem találtak semmit, elégedetten tértek vissza a kaszárnyába, mert teljesítették kötelességüket.
„Ez majd megtanítja őket” — gondolták. És igazuk is volt, mert soha nem láttam a La Matát környező falvak népét, sem más parasztokat, hogy a csendőrökkel barátkoztak volna, vagy hogy asszonyaik szóbaálltak volna a csendőrök feleségeivel. És a falusi népnek ez a csendőrök iránt érzett néma gyűlölete okozta, hogy mindig párosával és mindig erősen felfegyverkezve járták az utakat.
A mi házunkban is párosával jöttek. Az intéző leültette őket az ebédlőben vagy az irodájában, megkínálta őket egy pohár borral. Mialatt ott voltak, sárga bőrszíjas, zöldes egyenruhájukban és lakkozott háromszögletű kalapjaikkal, mindannyian visszahúzódtunk magunkba és amikor elmentek, anélkül, hogy észrevettük volna, megelégedett felszabadulással sóhajtottunk.
A pásztorgyerek esete után már nem tudtam leülni a csendőrökkel az intézőék ebédlőjében, nem tudtam szóbaállni asszonyaikkal, képtelen voltam megsimogatni gyerekeiket.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!