ELSŐ RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
1
I.
Hideg volt Madridban azon a januári napon, — 1906-ban,— amikor megszülettem. A koldusok odakuporodtak a szaléziánus barátok templomának lépcsőire és dideregtek. Ez a templom az Igazságügyi Palota Terén van, közvetlenül a ház mögött, ahol szüleim laktak. A koldusok fáztak, mert a Sierra jeges szele dermesztette őket, az a szél amely „megöl egy embert, de nem olt el egy gyertyát”. Ám anyám szobájában egyenletes, langyos meleg volt, lévén akkoriban a mi házunk azon kevesek közül való, amelyet központi fűtés melegített. Anyámat súlyos és merev kék brokátfüggönyök óvták a Sierra szelétől. Ott feküdt XV. Lajos korabeli ágyában és egy kövér, öreg szülésznő, meg a háziorvosunk sürgölődött körülötte.
A szomszéd szobában apám sétált idegesen fel és alá. A fiára gondolt, aki bármely pillanatban megláthatja a napvilágot. Örököst várt.
Apám, Germán de la Mora, noha fiatal még, az Elektra nevű jelentős villamosipari szövetkezetnek volt az igazgatója. Szép fizetése mellett apjától örökölt kis vagyona is segítette a megélhetésben. Ám mindezen gyakorlati szempontok mellett az 1906-os Spanyolországban nagy jelentősége volt annak, hogy fia Constanciának lesz az elsőszülöttje. Constancia, az édesanyám, Don Antonio Maurának, a király bizalmi politikusának volt a lánya. Nagyapám a Konzervatív Párt vezetője és akkor már többszörös miniszterelnök volt.
Mikor apám a szomszéd szobából az első gyermeksírást meghallotta, az asztalról kezébe vette anyám fényképét, hogy közelebbről megnézze. A sötét képen anyám egy kerti padon ült merev testtartással. Húsz-huszonegy éves lehetett, testhezálló kosztümöt és hatalmas, ibolyákkal díszített kalapot viselt. A halvány, rosszul sikerült fénykép ellenére is látni lehetett valamit anyám szépségéből: fekete szemét, egyenes orrát, tompafényű bőrét, kissé telt és lehajló alsóajkát, vállának és nyakának vonalát. Vonásai kiemelkedtek a kerti pad hamisnak ható, rút díszletéből és a szörnyű kalap alól.
Apám és anyám szerelmi házasságot kötöttek. Ez a korabeli Madrid légkörében és szokásai közt különleges eseményt jelentett. Szerencsére anyámnak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy mintafeleség váljon belőle. Alkalmazkodó, „jó családból való”, eléggé csinos leány volt és hát mi mást is lehetett volna még kívánni tőle? Don Antonio Maura és nagyon jámbor felesége gondoskodtak arról, hogy lányuknak a legjobb vallásos nevelést adják és hogy „tanulmányait” befejezze, (az akkori divat szerint a párisi Szent Szív kollégiumba is elküldték, mert az ő korában és helyzetében lévő lányoknál az volt a szokás. Igaz, anyám nem vitt nagy vagyont házasságába), mert Don Antonio abban a korban azon kisszámú spanyol politikus közé tartozott, akiknek becsületességét még legnagyobb ellenségei sem tagadhatták, de ennek ellenére apám elégedett volt feleségével és születendő fiának jövőjével.
A szoba ajtaja kinyílt és olt állt az orvos, hogy bejelentse: a világra jöttem.
Apám reménykedése, hogy fia lesz, szertefoszlott. Belépett anyám szobájába, megállt az ágy mellett és mereven nézte a síró és mocorgó újszülöttet, ezt a nyershúshoz hasonló vörös bőrzsákot, amelyet lágy és sötét pihe fedett. Azután apám mégis elmosolyodott. Elvégre az a csöppség az ő gyermeke volt. Talán még jobb is, ha a családban előbb leány születik és csak azután fiú … De hosszú évek múltak el, amíg nagysokára fiúgyermekük született. Előbb még anyám, ugyanabban a szobában és ugyanabban az ágyban három kislánynak adott életet.
Dajkámat Lugo egyik falujából hozatták Madridba. Újszülött fiát férje gondjaira bízta és eljött, hogy szoptatós dajkaként megkeressen annyit, amennyiből családját elláthassa. A hosszú téli hónapok alatt nincs munka a galíciai napszámosok számára. Dajkám éppen idejében érkezett, hogy megmentse életemet. Anyámnak nem volt teje és sem ő, sem az orvos nem tudták elérni, hogy dudlisüvegből táplálkozzam.
Anyám a dajkát okker-sárga csipkével díszített zöld bársonyruhába öltöztette, amely nagyon jól festett rajta. Amikor a gyerekkocsiban sétára vitt, a szaléziánusok terén mindenki őt bámulta. Az emberek odajöttek a kocsihoz és megkérték, mutatná meg nekik Don Antonio Maura unokáját. Dajkám meg nem egyszer fejemre húzta a kis takarót, úgy tett, mintha nem akarna felébreszteni: szégyelte mutogatni a kocsiban alvó csúnya kislányt.
II.
Még csak négyéves voltam, amikor egy reggel anyám a hálószobánkba jött, hogy bemutassa nekünk Miss Nora Walsh-t, új ír nevelőnőnket. Miss Walsh egy szót sem beszélt spanyolul és az egész házban nem akadt senki, aki angolul értett volna. Szerencsére Miss Norának sem rossz szokásai, sem nagyobb hibái nem voltak. A következő három év alatt Marichu húgom és én teljesen az ő gondjaira voltunk bízva mert hát anyám nem igen tudta megszokni az angol beszédet, de Miss Nora sem tanult meg soha annyira spanyolul, hogy anyámmal hosszabb beszélgetésbe elegyedhessen. Persze anyámnak egy kissé kedve ellenére volt, hogy lányait ily módon nevelje, de mi mást tehetett volna? Az angol nevelőnők annyira divatosak voltak akkoriban Madridban. Ezek a nehézségek kényszerítették azután Marichut és engem arra, hogy angolul megtanuljunk. Néhány rövid hónap alatt elsőrangú ír tájszólással beszéltünk, sokkal inkább a zöld sziget parasztjainak nyelvén, mint az előkelő angol társaságok kiejtésével. Még szerencse, hogy anyánk sohasem tudott annyit angolul, hogy ezt észre is vegye.
Miss Nora nem egyedül jött Madridba: Maggie nővére szintén mint nevelőnő helyezkedett el és a gondjaira bízott két kislány körülbelül velünk egyidős lehetett. Naponta kétszer mentünk sétálni, Marichu, én és a két Valdés Fauli kislány. A Castellana sugárúton sétáltunk többször végig oda-vissza, mert a spanyol fővárosnak ez az elegáns fasora közel volt a házunkhoz. Mi négyen kislányok, elől mentünk s a két ír nevelőnő mögöttünk mélyedt el a beszélgetésbe. Akkoriban minden „jobb” családban volt egy brit nevelőnő, aki gondját viselte a gyermekeknek és a Castellánán sétáltatta őket. Ritkán lehetett ott az angolon kívül más nyelvet hallani. Mégis, nagy versengés alakult ki az ír és angol missek között, amit persze mi gyerekek buzgón utánoztunk. A versengés oka néha egyszerűen csak a missek életkora volt, máskor a családok társadalmi rangja, ahol szolgáltak. Emlékszem ilyen versengésre, ami Paquita és Consuelo Andés és közöttünk alakult ki, azaz, jobbanmondva, a mi missünk és az övék között, aki, nem tudom mi okból, lenézte Miss Norát. Éveken át fordítottuk félre a fejünket, ha az Andés gyerekek mellénk kerültek a Castellánán, ők meg mereven maguk elé néztek, amíg mi, — az ellenség, — elsétáltunk mellettük. Az Andések rokonaink voltak, de ez a tény sem hozott enyhülést az ádáz és néma küzdelemben, amely a mi ír missünk és az ő angol nevelőnőjük között folyt, Mortera grófja, a későbbi Maura herceg, anyám legidősebb bátyja, Andés grófnő egyik nővérét vette feleségül és ily módon élvezte annak a nagy vagyonnak a felét, amelyet a család (noha erről soha nem tettek említést) Kubában sörgyártással szerzett.
Ezek a zengzetesen hangzó címek és rangok nagy hatással voltak a nevelőnőkre, akik azért jöttek Írországból, hogy a jövő hercegeit és grófjait neveljék. Ám a valóságban ezek a címek nem voltak olyan jelentősek, mint amilyeneknek hangzottak, vagy azt a családi címerekből sejteni lehetett volna. 1912—13-ban a spanyol arisztokrácia nagy átalakulásban volt. Néhány, — nagyon kevés, — család őrizte még a Megújhodás korában szerzett címek régi fényét. Alba hercege például saját magával és még néhány tucat hasonszőrű rangos családdal társaloghatott csak közvetlen formában, de senki mással. A földek és az olajfaültetvények e néhány spanyol grand tulajdonában voltak, őket lehetett látni a főváros klubjaiban és kaszinóiban: abból a jövedelemből éltek, amit a földjeiket megművelő nyomorult parasztok fizettek nekik.
E két tucatnyi spanyol grand még a királyt is kicsit újgazdagnak tekintette. Mögöttük sorakozott fel címekkel, vagy anélkül, egy egész társadalmi osztály. Nagyapámnak például többször ajánlott fel a király főúri rangot. De ő mindig visszautasította, mert inkább akart jólismert politikus maradni, minthogy valamely újsütetű nemességet csillogtasson. Örökösei azonban nem így vélekedtek. Gabriel nagybátyám, — alig temették el nagyapámat —, máris „kiváltotta” a Maura hercege címet.
A mi családunk csak abban különbözött a többiektől, hogy nagyapám megvetette a főúri rangokat, mert ezeknek illő fenntartásához pénzre volt szükség. A Castellánán sétáló legtöbb gyerek olyan grófoknak és márkiknak volt a fia-lánya, akik csak a közelmúltban „váltották” ki új nemesi címüket, vagy legalább is nemrégiben „ásták ki” azt, miután több nemzedéken át elfeledkeztek róla. Persze ehhez, is pénz kellett és a spanyol arisztokrácia az eddig feudális ország lassú iparosodásának eredménye volt. A bankárok, hajó-építők, a vas- és szénbányák, villanytársaságok és gyárak tulajdonosainak fiai vagy valami elszegényedett arisztokrata család lányával kötöttek házasságot, vagy új címet „váltottak” ki saját pénzükön. Ez persze búsas jövedelmet biztosított a királyi udvarnak. Mások szegény és elfelejtett őseik kopott rangját horgászták ismét felszínre. Az új címek és rangok viselői előtt a királyi palota kapuja is megnyílt. Ehhez elegendő volt az, hogy a királynak rokonszenvesek legyenek. A spanyol arisztokrácián belül viszonylagos demokrácia uralkodott, saját körükön kívül a demokrácia fogalmát nem ismerték.
Spanyolországban nem igen volt olyan középosztály, amelyet a francia kispolgársághoz lehetne hasonlítani. Az uralkodó osztály és a valódi nép között a szegénységüket szégyenlő szegények rétege terült el. Ez a réteg főképpen az elbocsájtott kis köztisztviselők soraiból került ki.
Nem emlékszem, hogy gyermekkoromban valaki is említette volna nekem, hogy én a kiváltságos osztály, a gazdagok osztályának vagyok tagja. És mégis, még mielőtt az ezt kifejező szót megtanultam volna, már tudtam, hogy hova tartozom.
Emlékszem, hogy egy napon a Castellánán sétáltunk a húgommal. Mindketten skót szoknyát viseltünk, mert anyám szerint ez volt a legújabb divat. Pufók húgocskám tisztán, kedvesen tipegett mellettem, gondosan fésült loknijai vállát verdesték. Hirtelen az egyik mellékutcából egy utcagyerek tűnt elő; oly piszkos és rongyos volt ez a kisfiú, hogy Marichu és én ijedten megtorpantunk. Miss Nora odaszaladt hozzánk, hogy megfogja kezünket. A fiú valami nagyon csúnya szót kiáltott felénk, egyik fa mellől felmarkolt egy marék sarat, felénk hajította és elfutott. A sár befröcskölte skót szoknyámat és még arcomra is jutott belőle. De nem ezért fakadtam sírva. Az utcagyerek szeméből felénksugárzó gyűlölet és megvetés csalta elő könnyeimet.
III.
Húsvét hetében, Madrid minden mozijában egy Passiófilmet mutattak be. Mikor már hatéves voltam, apai nagyanyám, Dona Regina de Abarca, két páholyt vett az egyik legjobb moziban, hogy három unokája és a személyzet egy része megnézzék a filmet. Két hétéves unokatestvérem és én mentünk a moziba, Lola a varrónő, Dona Rafaela, a kancsal tanítókisasszony, (ez a „fészek nélküli madár“, — ahogy anyám nevezte —, vezetett be mindannyiunkat a spanyol olvasás rejtelmeibe), nagyanyám szobalánya és a házvezetőnő jöttek velünk. Hőpalackban vittünk meleg tejet — nekünk gyerekeknek —, míg a felnőttek számára valami italfélét, ami inkább volt bor, mint víz.
Persze dagadtra sírtuk a szemünket és mikor hazaértünk, kikottyantottam egy olyan mondatot, amely az egész családban nagy visszhangot keltett és amelyet aztán szokás szerint hosszú ideig gyerekszájként ismételgettek, valahányszor vendég jött a házhoz. Nagyon érzékeny kislány voltam és a Passió története nagy hatással volt rám.
Ennek következtében anyám úgy vélte, hogy elérkezett bérmálásom ideje és így meg kell gyónnom. Emlékszem, mint hívott be a szobájába és arra is, hogy ott felszólított, térdeljek imádkozószékére. Kissé ijedten nézelődtem magam körül és hosszan elbámultam a merev kék brokátfüggönyökön és a hamisított XV. Lajos korabeli diófa bútorokon.
— Vizsgáld meg a lelkiismeretedet, — mondta anyám és én, aki nagyon kiegyensúlyozott kislány voltam s vajmi kevés megértést tanúsítottam a természetfeletti dolgok iránt, úgy gondoltam, hogy anyám most valami egészen különlegeset kíván tőlem. Segítségével sikerült is egy vétket felfedeznem magamban, mivel ahhoz, hogy meggyónhassak, legalább egy vétket kellett hogy elkövessek. Miss Nora kíséretében mentem hát el gyónni, Rubio jézustársasági páterhez. Ám az történt, hogy vétkem nem volt eléggé jelentős ahhoz, hogy meggyónjam. Rubio páter magához hívatta anyámat, hogy megkérdezze tőle, vajon jól megmagyarázta-e nekem, hogyan kell a lelkiismeretemet megvizsgálnom. Egy apró füllentés, mondta a páter — megérintettem-e vagy sem a zöld állólámpát apám íróasztalán — még nem szolgáltat elegendő alapot a gyónásra.
Néhány hónappal később mégis elkövettem egy igazi vétket. Marichu és én nagyon összebarátkoztunk Luluval és Babyvel, azzal a két kislánnyal, akik Miss Nora nővérének gondjaira voltak bízva. Mikor már eleget sétáltunk a Castellánán, gyakran mentünk fel hozzájuk játszani. Azokban a hónapokban és számunkra egészen váratlanul, a Valdés Fauli család két iker kislánnyal szaporodott. Egyik délután a missek elvittek bennünket, hogy megnézzük az újszülötteket. A Valdés Fauli család két szoptatósdadát vett fel az ikrek mellé és tudatos életemben akkor először láttam asszonyt, amint gyermeket szoptat. Amikor a gyerekszobába visszamentünk, elhatároztuk, hogy utánozzuk, amit láttunk. Miss Nora és nővére, szokás szerint nagyon el voltak foglalva soha véget nem érő beszélgetésükkel s kezdetben nem is vették észre, hogy mi mit is csinálunk. De egy kis idő múlva Miss Nora felénk pillantott és elszörnyedve kiáltott fel:
— Lányok! Halálos vétket követtek el! Meg kell gyónnotok!
Én szörnyen megijedtem. Egyikünk sem volt nagyon biztos abban, hogy mi is az a halálos vétek, s nem igen értettük, miért sértődik meg a jó Isten attól, amit tettünk. Marichu azt bizonygatta, hogy mindannyian a pokol tüzére kerülünk, míg Lulu és Baby, derűlátóbbak lévén, úgy vélték, hogy csak a Purgatórium lesz a büntetésünk.
Másnap délután vallásos misseink gyónni vittek bennünket a jezsuita atyákhoz, a La Flor-utcába. Megkerestük Rubio pátert, aki most már állandó gyóntatónkká lett. Az igazat megvallva a páter nem tartotta tettünket halálos véteknek: Lulunak és nekem tíz Ave Máriát és egy Miatyánkot szabott ki penitenciául. Ez aztán meglehetősen megnyugtatott bennünket, mert szörnyűséges büntetésre számítottunk.
IV.
Nyáron „senki” nem maradt a fővárosban, kivéve persze Madrid egész lakosságát. Az elegáns és gazdag családok, amint a meleg elkezdődött, elmenekültek Madridból.
Mikor még egész kicsinyek voltunk, a három nyári hónapot Santanderben, apai nagyanyánk házában töltöttük. Később, mikor már úgy négyéves lehettem, szüleim leutaztak nagyanyám egyik birtokára, amelyet senki nem ismert a családból. La Mata del Pirón, ez volt a szép birtok neve, s valaha régen a királyi patrimóniumhoz tartozott, míg a családunk meg nem vásárolta. Noha Madridtól csak kilencvenöt kilométerre volt, nagyanyám soha nem látogatott le oda. Apám egyszer, ifjúkorában lovon egész odáig merészkedett s útját persze nagyszerű kalandnak tartotta. A legközelebbi vasútállomás Segovia volt, a birtoktól vagy tizennyolc kilométernyire. Anyámnak a hely azonnal megtetszett s apám rögtön házat, istállókat és pajtát építtetett, még az első nyáron. Amíg az épületek készültek, nappal egy hatalmas sátorban laktunk, éjjel pedig a birtok őreinek legjobb szobáiban aludtunk.
De amikor az épületek már elkészültek, az augusztus hónapot akkor is mindig a tenger mellett töltöttük. Nem mintha a kasztíliai napsütés túlerős lett volna, hanem egyszerűen azért, mert anyám egy hét vidéki tartózkodás után már halálosan unatkozott és máshova vágyott.
Sok nyarat töltöttünk Zarauzban. San Sebastian mellett. Ez a hely akkoriban nagyon divatbajött. Az egyetlen valóban elegánsnak tartott szállodában laktunk és élveztük Mme. Bringeon, a francia tulajdonosnő széles mosolyát. Madame Bringeonnak hatalmas keblei és szénfeketére festett, kacéran göndörített haja volt. Az első nyáron anyám előreküldött valakit, s az egy másik szállodában foglalt szobát. A szobák szebbek voltak és olcsóbbak is, de a szálloda a falu főterén volt és különben is kinek jut eszébe, hogy a tengerparton ne egy divatos szállodában foglaljon szobát?! A Baszkföld népe, a szolgálók, sofőrök, meg a nyaraló vendégek egyéb személyzete, minden éjjel táncot rendezett a zene-kioszk körül. A tér visszhangzott, megvidámodott az Aurresku és más baszk dallamok hangjainál. Persze az ilyen népi szórakozásokat Mme. Bringeon Grand Hotel-jének elegáns vendégei és a tengerparti előkelő villák lakói túlságosan „közönségesnek” tartották.
Talán éppen Zarauzban kezdtem érezni magamon a lázadás első tüneteit. S ha több mint húsz évig is eltartott, amíg teljesen kifejlődtek bennem ezek a tünetek, pontosan emlékszem arra az ellenséges érzületre, amelyet ez a légkör keltett bennem: a lehetetlen életmód, amelyet folytattunk, az emberek, akikkel együtt kellett lennem. Mert Zarauzban gyűlt össze csaknem kizárólagosan az egész spanyol arisztokrácia és a külföldi diplomaták. Az az iszonyú unalom, amely a spanyol kiváltságos osztályok életére nehezedett, úgy terült el Zarauz felett, mint egy takaró.
És, míg délelőtt a tengerparton, délután a villák kertjében játszottam Spanyolország leghangzatosabb neveit viselő gyerekekkel, valami megmagyarázhatatlant és kimondhatatlant éreztem. Valamit, ami megakadályozott abban, hogy jól érezzem magam körükben, hogy én is egy legyek a többi közölt. Egyetlen Vega, Lécera, Santona, Catres vagy Portago ivadék iránt sem sikerült soha valódi barátságot vagy szeretetet éreznem. Valószínűleg nem is emlékeznék erre a kényelmetlen gyermekkori érzésre, ha nem üldözött volna egész életemen át mindaddig, míg asszonnyá és Spanyolország öntudatos polgárává nem lettem.
V.
Dona Regina, a nagyanyám, 1913 nyarán halt meg. La Matán voltunk, amikor megérkezett a távirat, hogy szüleim azonnal utazzanak Santanderbe. Néhány nappal később egy újabb távirat már halálhírét közölte velünk. Én akkor még nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy részletes pontossággal emlékezzem nagyanyámra. Csak arra emlékszem, hogy magas volt és előkelő megjelenésű, de megjegyeztem néhány anekdotát, amelyet a családban különleges vallásosságáról meséltek.
Második férje, Don Germán Gamazo, miniszter volt és nagyanyámat fogadtatásra hívták meg a királyi palotába. Nem először kapott ilyesfajta meghívást, de ez alkalommal nem mondhatta le és kénytelen volt elmenni. Sima, fekete ruhába öltözve érkezett a királyi palotába, ahol szépsége, előkelősége és szokatlan megjelenése nagy feltűnést keltett. A búcsúzásnál az anyakirálynő megkérdezte nagyanyámat, hogy jól érezte-e magát az ünnepségen.
— Nagyon jól éreztem magam, Senora. Túlságosan jól. És éppen ezért Felséged meg fogja bocsátani, ha máskor nem fogadom el a meghívását, — válaszolta Dona Regina.
Amikor Habsburg Krisztina hercegnő udvarát az egész világ Európa legunalmasabb udvarának tartotta, nagyanyámnak még ez is túlságosan vidámnak és frivolnak tűnt.
Mikor nagyanyám halála után ősszel visszatértünk Madridba, szüleim elhatározták, hogy tágasabb és modernebb lakásba költözünk. Anyja halálakor apám két birtokot örökölt Salamanca tartományban és a sors — vagy az ügyvédek — kegye révén, az örökség felosztásakor, La Mata szintén a miénk lett.
Madridi házunk, amelyben én is születtem, apám bátyjáé lett. De La Matát ő is szívesen megtartotta volna magának és ezért kissé neheztelt ránk. Ez volt a főoka annak, hogy más lakásba költöztünk.
Anyai nagyszüleim házába mentünk lakni. Don Antonio és Dona Constancia szép háza a Retiro Park közelében volt. Ez a park lett azután gyermekkorom egyik legmeghittebb játszóhelye. A ház a Lealtad-utcában volt s ezt az utcát később nagyapámról, Antonio Maura névre keresztelték. A főbejárat mellett helyezték el nagyapám mellszobrát. Primo de Rivera diktatúrája nem engedte meg, hogy a szobrot a szokásos ünnepségekkel avassák fel. Mégis Don Antonio egyik unokája korareggel maga leplezte le. Anélkül, hogy valaki is meglátta volna, lerántotta róla a vászontakarót és így nagyapám szobra minden ceremónia nélkül került a közönség elé. Ám mindez sokkal később történt.
Hétéves voltam, mikor a Lealtad-utcába költöztünk. Nagyszüleim az első emeleten laktak, a földszint felét nagyapám irodája és könyvtára foglalta el. Halála után ezeket a szobákat kisebb múzeummá alakították át, de a mi gyermekkorunkban még ez volt a ház legnyugodtabb része.
Az első emelet egy kis belső udvar körül húzódott. Ez az udvar egyszinten volt az emelettel s pálmafák és más növények díszítették. Tavasszal félrehúzható vászonnal fedték be és nagyapám életében ez volt a családi összejövetelek színhelye. Az udvart széles tornác keresztezte és mind a négy sarkán ajtók nyíltak a szobák felé, amelyek közül több akkor már régen zárva volt. A csúnya, fehér és aranyozott bútorokkal berendezett nagy szalont csak évente egyszer, Don Antonio nevenapján használtuk. A szalon közelében több, jobbára üres hálószoba volt, ahol Honorio és Antonio nagybátyáim szoktak aludni, ha Dél-Amerikából argentin feleségeikkel Madridba jöttek látogatóba.
A szalonnal szemben egyenesen a tornácra nyílt az ebédlő ajtaja és egy másik sarokból nagyszüleim hálószobájába vezetett az ajtó. Ezt a hálószobát súlyos, faragott diófabútorok és salamoni oszlopokon nyugvó ágyak töltötték meg. A hálószoba mellett volt nagyanyám szobája és innen nyílt a kis kápolna, melynek falát kék alapon fehér liliomok díszítették.
Mi a felső emeletre költöztünk, s noha csak az emelet felét laktuk, még így is tágasan voltunk. Lakásunkból lépcső vezetett egy felső emeletre, ahol a konyhán, a mosókonyhán és a személyzet szobáin kívül egy könyvekkel és papírokkal tele hatalmas helyiségben volt az adminisztrátornak és apám magántitkárának az íróasztala.
Marichuval közös hálószobánk és egy keskeny, hosszú gyerekszoba erkélye a tüzérségi múzeumra nyílott. Ezt a múzeumot a királyi család régi nyári lakosztályában rendezték be. A gyerekszobában egy kis asztal mellett ebédeltünk és ugyanennél az asztalnál tanított meg bennünket nevelőnőnk az első betűkre. Noha nagyszüleinktől teljesen függetlenül éltünk, saját lakásunkban, saját személyzetünkkel étkeztünk, a Lealtad-utcai házban az élet mégis nagyszüleim körül forgott.
Don Antoniót akkor kezdtem igazában megismerni, amikor elérte politikai karrierjének csúcspontját. Mallorca-szigetén született, onnan jött Madridba, hogy a fővárosban jogot tanuljon. Később Gamazo ügyvédi irodájában ismerte meg azt a fiatal lányt, aki később felesége és tíz gyermekének anyja lett. Dona Constancia, a nagyanyám, Germán Gamazo húga volt. Nagyszüleimben látszólag semmi közös vonást nem lehetett felfedezni, sőt amint egymás közt kínos udvariassággal beszéltek, úgy tűnt, mintha csak felületesen ismernék egymást. Sohasem hallottam, hogy kemény és heves szavakat használtak volna beszédközben, de az is igaz, hogy életmódjuk is távoli és különböző volt. Nagyapám egyike volt a legpedánsabb embereknek, akiket valaha is ismertem. Haja teljesen fehér volt és szakálla, mint a hó. Olyan előkelő testtartással járt, hogy úgy tűnt, mintha állandóan dicsfény övezné. Idősebb gyermekei is „Don Antonio”-nak hívták, sohasem „apá”-nak vagy „papá”-nak. Még legkisebb unokája is megértette, hogy gyermeki csacsogásával nem szabad megszakítania nagypapa gondolatainak fontos és jelentőségteljes folyamatát. Életének nagyrészét házonkívül töltötte. Családjából senki — felesége még kevésbé, mint akárki más, — nem osztotta meg vele politikai karrierjének súlyos terhét. Tudtuk róla, hogy ő a miniszterelnök, felesége is tudta ezt, de ezenkívül nem tudtunk semmit és még saját felesége sem mert kérdezősködni munkája felől.
Nagyanyám egészen más volt. Arcának szürkés színe, sárgábahajló haja kevéssé vonzó öregasszonnyá tették. Júlia, a fodrásznő, harminc éven át minden reggel pontosan megérkezett, hogy haját kisüsse.
Hónapokat töltött el ágyban. Máskor csak ült hosszú órákon át kis szalonjában, kedvenc karosszéke mélyére behúzódva kötött vagy szegény félig lehunyt szemével mereven nézett a levegőbe, pufók kezét ölében nyugtatta, míg társalkodónője hangosan olvasta neki valamelyik szent életét vagy valami édeskés szerelmi történetet.
Amikor egy kicsit jobban érezte magát, egész az ebédlőig is eltipegett. Ebéd közben a férje mellett ült és ha nagyon jól érezte magát, délutánonként egy órára sétálni is elment. Sétáját mindig egy, a mallorcai apácák kolostorában tett látogatással fejezte be. Ezt az apácarendet egy Maura alapította s a kedvesnővérek kápolnájában mindig ki volt téve az Oltáriszentség.
Nagyanyám azt állította, hogy képtelen elviselni az autó rázását s ezért mindig lovaskocsin ment el otthonról. Marichunak és nekem nagy megtiszteltetés volt, ha nagyanyánkat ezeken a sétáin elkísérhettük. De úgy hiszem, az effajta megtiszteltetéstől mind a ketten nagyon féltünk. Nagyanyánk ilyenkor mindig kapott az alkalmon, hogy olyan kérdéseket tegyen fel nekünk, amelyekre a választ egy lovaskocsi szűk belsejében nagyon nehéz volt elkerülni.
Nagyanyám a napot mindig azzal kezdte, hogy misét hallgatott magánkápolnájában. Mikor túlságosan betegnek érezte magát ahhoz, hogy imaszékébe térdepeljen, hálószobájának és kis-szalonjának ajtaját szélesre nyittatta és így az ágyból követte a mise menetét. Estefelé, vacsora előtt, nagypapa kivételével, az egész család rózsafüzér-ájtatosságra gyűlt össze a kápolnában.
Nagyanyám betegsége ellenére is élénk érdeklődéssel kísérte a család összes ügyeit. Ebéd után fiai, leányai, menyei és vejei összegyűltek az ebédlőben és megvitatták a legfrissebb családi híreket. Eközben nagypapa felkelt az asztaltól és az ebédlő végében leült vörösbőr karosszékébe. Az unokák, akik a házban laktunk, amikor ebéd után ott ült a karosszékben, mindennap lementünk, hogy megcsókoljuk. Mikor már iskolába jártunk és otthon csak vasárnap étkeztünk, soha nem mulasztottuk el, hogy lemenjünk nagypapát megcsókolni és ezt a szokást egészen haláláig megtartottuk. Mikor nagypapa hátradűlt kényelmes karosszékében s ezzel jelt adott: most elvonul a beszélgetéstől, hogy néhány percre megszokott álmába merüljön, — a családi összejövetel átment nagyanyánk kis-szalonjába. Ott, míg a felnőttek a beszélgetést és a családi pletykák kicserélését folytatták, mi egy kissé félrevonulva hallgatóztunk. Az összejövetel befejezésére a jelt szintén nagypapa adta meg. Mikor rövid és sietős lépéseit meghallottuk — az ebédlőből, melynek ajtaja a kis-szalonnal szemben nyílott, öltözőszobájába ment —, a családi beszélgetésnek is végeszakadt. Egy perccel később már indulásra készen, kezében féligégett szivarjával ő is belépett a szobába. Először ünnepélyesen megcsókolta a feleségét, utána egyenként gyermekeit és unokáit s végül elindult a miniszterelnökségre vagy irodájába, hogy egészen a késő esti órákig, — amikor Madridban vacsorázni szokás, — ismét beletemetkezzék munkájába.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!