Évtizedek után: a nagy „hogyan?”

4

(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)

MAX BEAVATKOZOTT

Ha a bevetés körülményei és célja nem lettek volna halálosan komolyak, az ember mosolyoghatna azon, hogy Max Christiansen-Clausennak, a német kommunistának Tokióban egy vállalkozó szerepét kellett játszania, hogy feladatát zavartalanul végezhesse.

A „Ramsay”-csoport számára egy dolog teljesen világos volt: a legkitűnőbb információk is csak akkor érnek valamit, ha gyorsan a moszkvai központhoz kerülnek. Bár a Vörös Hadsereg Felderítő Főcsoportfőnöksége Japánban levő hírszerzőivel kezdettől fogva futárkapcsolatot tartott fenn, ennek az előnyei mellett – például minden alkalommal viszonylag sok információs anyagot, az eredeti okmányokról fotokópiákat is lehetett szállítani – számtalan hátránya is volt. Nagy távolságok megtételéhez a futároknak – ilyenkor olyan közlekedési eszközt kellett választani, amelyen nem keltettek feltűnést – sok időre volt szükségük. Ehhez járult még az a kockázat, hogy a gyakori rendőrségi és vámvizsgálatok során esetleg egyszer megtalálhatják a náluk levő anyagot. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy Tokió kereken 10 000 kilométerre van Moszkvától. Csak egyetlen olyan eszköz van, amellyel ilyen távolságot másodpercek alatt át lehet hidalni: a rádiótáviratozás. Az az ember azonban, akinek e rádióhíd első szakaszát, nevezetesen a Tokió és Vlagyivosztok közti 1500 kilométert mindenképpen át kellett hidalnia, még egy darab rézdrótot sem, rádióalkatrészeket pedig még kevésbé vihetett magával Moszkvából.

Max Christiansen-Clausennak nem volt receptje arra, hogy meg érkezése után Japánban a továbbiakban hogyan viselkedjen. Egyébként is először volt ebben az országban. Nem vitt magával olyasmit, ami felkelthette volna a vámosok és a titkosrendőrök figyelmét. Maga mondta ezzel kapcsolatban: „A japánok alapjában véve kíváncsiak voltak. Yokohamában leszálltam a hajóról. Nem volt semmiféle nehézségem a vámmal.”

Tokióban – még a megbeszélt idő előtt – véletlenül találkozott dr. Richard Sorgéval. Max Christiansen-Clausen így számol be erről: „Megérkezésem estéjén a német klubban egy rendezvény volt. Azonnal odamentem, mert mint »jó németnek« be kellett mutatkoznom. A bejáratnál a folyosón egy festő állította ki a képeit. Ezeket nézegettem, amikor oldalra pillantva, felfedeztem Richardot frakkban és cilinderben. Ezen a klubesten eredeti módon mint berlini paprikajancsi működött. Megismertük egymást, de egyetlen arcizmunk sem rándult meg. Csak miután meggyőződtünk róla, hogy nem figyel bennünket senki, váltottuk az első mondatokat.”

Max Christiansen-Clausen közvetlenül ezután munkához látott. Hamarosan összeszerelt egy használható adót és egy vevőt. Néhány kísérlet után sikerült kapcsolatot teremtenie egy Vlagyivosztok közelében levő rádióállomással. Ezzel Tokió és Moszkva között létrejött a rádiókapcsolat. Az összes rádiótáviratot még dr. Sorge rejtjelezte, illetve fejtette meg. 1937 elején aztán megismertette rádiósát a meglehetősen komplikált rejtjelkulccsal.

Legalább olyan fontos volt Max Christiansen-Clausen számára az álcázás, mint a konspiratív rádió-összeköttetés fenntartása. A német követség, a himmlerista biztonsági szolgálat ott tevékenykedő tisztjei és felfogadott besúgóik, de a japán titkosszolgálat is gondosan figyelt minden németet. Christiansen-Clausenen azonban nem tűnt fel nekik semmi. Először egy Förster nevű németnél a szerszámgyártásban vett részt. Később Förster és „vállalkozókedvű” új üzleti partnere, Zündapp motorkerékpárokat kezdtek importálni Japánba. Egyik első vevőjük dr. Richard Sorge volt. Amikor a cég kezdte Max Christiansen-Clausen munkaerejét túlságosan igénybe venni, Max önállósította magát. Mint főnök, tetszés szerint rendelkezhetett az idejével. Rövidesen ez a cégtábla díszelgett műhelye felett: „M. Clausen Shokai.” Max tiszteletreméltó üzletember és pontos forgalmiadó-fizető lett. Üzeme sokszorosítógépeket gyártott, és esetenként másolatokat is készített iratokról. A végén már tizennégy munkást és alkalmazottat foglalkoztatott. Tekintélyes japán professzorok és több konszern tartoztak ügyfelei közé. Christiansen-Clausen üzlete virágzott. Különleges készülékei előállításának eljárását nem adta ki a kezéből. Sőt, a legfontosabb alkatrészeket is maga készítette. Fontos volt számára, hogy ezt a kiváló álcázást lehetőleg sokáig ki tudja használni. Bevételeinek legnagyobb része a konspirációs tevékenységhez való hozzájárulás címén a „Ramsay”-csoport pénztárába folyt be.

Sorge javaslata alapján a Christiansen-Clausen házaspár Csigaszakiban, Tokiótól 60 kilométerre délnyugatra, egy nyaralót bérelt a Csendes-óceán partján. Az „üzletember” felváltva hol onnan, hol tokiói lakásáról, hol pedig Stein brit újságíró, illetve Branko Vukelic lakásáról rádiózott. Max Christiansen-Clausen ily módon hetven hónapon át froclizta a japánok titkosszolgálatát, mindenekelőtt a Kempeitait. Szinte alig pihent. Bevetése alatt nem volt szabadságon. Minél jobban ellenőrizték a japán militaristák Kína elleni támadásuk után a „Ramsay”-csoport szárazföldi futárútvonalait, különösen azt, amely a japánok megszállta Sanghajon keresztül vezetett, annál inkább rászorult a csoport Max Christiansen-Clausenra. Senki nem tudta a rádiókészüléket olyan tökéletesen kezelni, mint ő. És hogy gyakran milyen drámai körülmények között kellett rádióznia, azt ma már nehéz elképzelni. 1940-ben például, amikor a japán vezérkari tisztek új agressziós terveiket egyre jobban konkretizálták, és a szigetország hadiipara maximális sebességre kapcsolt, s erről a központot részletesen, pontosan és gyorsan tájékoztatni kellett, Max Christiansen-Clausen, a túlfeszített munka következtében súlyos szívinfarktust kapott, és kórházban feküdt.

E nehéz hónapok élményeire visszaemlékezve így ír: „1940-ben a szívem nehéz helyzetbe hozott. Egy német orvos kezelt. Közölte, hogy mindenképpen feküdnöm kell. Rengeteg injekciót kaptam. Ez körülbelül három hónapig tartott. Azt tanácsolta, ne törődjek a cégemmel. De hát továbbra is adnom kellett. Ezért álcázásul szolgáló üzemem műhelyében egy állványt készíttettem arra a célra – ez volt az ürügy -, hogy az ágyban olvasni tudjak. Aztán ezen az állványon rejtjeleztem a táviratokat. Amikor ezzel elkészültem, a feleségem az adót gyorsan az ágyam mellé két székre állította. Így történt az adás. Ebben az időben Richard csak azokat a táviratokat adatta le velem, amelyek igen sürgősek voltak. Betegségem után még néhány hétig pihenni mentem Hakonéba, a hegyekbe. Hetenként kétszer onnan is Tokióba utaztam, hogy rádiózzak.”

A tokiói hírszerzőcsoport és a szovjet vevőállomás közti rádióösszeköttetés minősége azonban nemcsak Max Christiansen-Clausen állandó készenlététől függött, hanem nagymértékben technikai adottságaitól is. Az NDK egy rádiószakértője egyszer megvizsgálta a Max Christiansen-Clausen által nehéz körülmények között megépített adó kapcsolási rajzát, és többek között ezt írta: „Váltóáramnak, mint anódfeszültségnek az alkalmazása következtében és a negatív vezetékben történő billentyűzés miatt az adó hosszúhullámokban igen gazdag. Emiatt – mai méretekkel mérve – hihetetlenül erős volt a hangja. Az adó frekvencia-szilárdsága rendkívül csekély, és ezt bizonyára aligha lehet túlszárnyalni.”¹¹⁶

Az adókészülék egyfokozatú, mintegy 15 watt teljesítményű adó, amely az oszcillátor-áramkör elve alapján működött. Az adó két párhuzamosan kapcsolt UX-210 típusú rádiócsővel volt ellátva. Ezzel a készülékkel, amelyet dipolantennával szereltek fel, mert egy nagyobb antenna elárulhatta volna az adó telepítési helyét, éveken át továbbították a híreket Japánból a Szovjetunióba.

A japán titkosszolgálat fokozott igyekezettel és óriási apparátussal csaknem hat éven át kereste a csoport rádióját, amely ezekben az években sohasem némult el. A japán, de az angol és az észak-amerikai rádiólehallgató szolgálat asztalain is gyűltek a rádiótáviratok, illetve azok részletei. Sőt – kedvező légköri viszonyok között – Németországban a fegyveres erők főparancsnokságához tartozó Külföldi Elhárító Hivatal rádiólehallgató központja is többször vette a távoli Tokióból a titkos adó rádiótáviratait. A japán hadsereg és haditengerészet rádiófelderítő csapatai azonban az ismeretlen rádióadóra való vadászat folyamán mindig melléfogtak. Ez nemcsak a „Ramsay”-csoport által használt, megfejthetetlen rejtjelkulccsal volt magyarázható. A rádió táviratok lehallgatása technikailag nem volt megakadályozható, s ezt figyelembe kellett venni. Max Christiansen-Clausen arra törekedett, hogy olyan feltűnés nélkül és olyan rendszertelenül dolgozzon, ahogy ez csak lehetséges. Munkastílusának tulajdonképpen hét alapelve volt:

1. Csak olyan alkatrészeket vásárolt adó- és vevőkészüléke részére, amelyek minősége és mennyisége semmi esetre sem különbözött egy amatőr rádióépítő igényeitől. Ennek az elvnek a betartása különleges szerkezeti megoldásokat kívánt. Rádiójának távírógombját például egy vajformáló deszkából készítette. Egy rádióüzletben már a távírógomb utáni érdeklődés is felkeltette volna a besúgók figyelmét, és Max Christiansen-Clausent azonnal letartóztatták volna.

2. Annak érdekében, hogy rádiókészüléke lehetőleg kicsi legyen, lemondott az egyenirányítóról, és azt váltóárammal üzemeltette.

3. Egy az anódvezetékbe szerelt alacsonyfrekvenciás tekercs lényegesen csökkentette a nyomógomb kattogását.

4. Az adót minden rádiótávirat leadása után annyi darabra szedték szét, amennyire csak lehetett. Ennek következtében egy váratlan rendőrségi ellenőrzés esetén – amivel mindig számolni kellett – nehezen lehetett megatalálni, és olyan állapotban volt, hogy azonnal szállíthatták. Minthogy Max Christiansen-Clausen különböző helyeken, illetve különböző lakásokban jól elrejtette az előkészített földelőlemezeket, kevés alkatrész segítségével – ezek kényelmesen elfértek az aktatáskájában – a rádiókészüléket gyorsan üzembe tudta helyezni. A vevőkészülék olyan kicsi volt, hogy azt nem kellett szétszedni.

5. Nem mindig azonos hullámhosszon adott, hanem esetenként változtatta a 39 és 41 méteres sávok közti lehetőségeket.

6. Tokióból minden alkalommal más-más kerületből adott. Az adót sokszor a város szélén vagy a városon kívül telepítette. Hosszabb rádiótáviratok leadása esetén – Max Christiansen-Clausennak egy alkalommal éjszaka kétezer szót kellett leadnia, és az két és fél óráig tartott – az adás közepén helyet változtatott. Azok azonban, akik azt állítják, hogy Max Christiansen-Clausen csónakokról vagy hajókról is küldött rádiótáviratokat, csak megmosolyogni való legendákat terjesztenek. Egy ilyen adás ugyanis a legnagyobb valószínűség szerint már az első kísérlet alkalmával a készülék helyének meghatározását és a rádiós letartóztatását eredményezte volna, mert a japán partvédelem nagyon jól működött.

7. Az adásokra a legkülönbözőbb időpontokban került sor, így a japán rádiólehallgató szolgálat sohasem ismerte előre a következő táviratváltás idejét.

Mindez együttvéve lényegesen segített a nyomokat eltüntetni, és az adó felfedezésének lehetőségét jelentősen csökkentette. A partnerállomással való összeköttetés alapkérdése azonban végső fokon a rejtjelkulcs és a rejtjelezés volt. Huszonnégy évvel azután, hogy Tokióban utoljára nyomta meg adójának gombját Max Christiansen-Clausen, ismertette előttünk azt a rejtjelkulcsot, amelyre Japánban úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Ez az első illetékes nyilatkozat ebben a kérdésben.

„Annak az egyik utolsó jelentésnek az alapján – mondta dr. Sorge mesterrádiósa amelyet Richard gyors továbbítás végett adott át nekem, szeretném egyszer rejtjelzési módszerünket bemutatni.

Az oly fontos szöveg így hangzott: „DER SOWJETISCHE FERNE OSTEN KANN ALS SICHER VOR EINEM ANGRIFF JAPANS ERACHTET WERDEN. (A szovjet Távol-Kelet biztonságban lehet egy vélt Japán támadást illetően – a fordító megjegyzése). Ezt a szöveget úgy kellett rejtjelezni, hogy senki illetéktelen ne tudja megfejteni. Ezért az éveken át bevált rendszert alkalmaztam. Először a betűket számokkal kellett helyettesíteni. Az angol abc-t használtuk. A leggyakrabban előforduló betűket az s, i, o, e, r, a, t és n betűt 0-tól 7-ig jelöltük. A többi betűt kétjegyű számokkal, mégpedig 80-tól 99-ig helyettesítettük. A könnyebb érthetőség végett az abc betűjei alatt feltüntetem a megfelelő számokat:

A	B	C	D	E	F	G	H	I	J	K	L	M
5	87	80	83	3	92	95	98	1	84	88	93	96
N	O	P	Q	R	S	T	U	V	W	X	Y	Z
7	2	85	89	4	0	6	82	99	91	81	97	86

Ennek alapján:

a rejtjelezendő szöveg	a rejtjelezett szöveg
DER	83 3 4
SOWJETISCHE	0 2 91 84 3 6 1 0 80 98 3
FERNE	92 3 4 7 3
OSTEN	2 0 6 3 7
KANN	85 5 7 7
ALS	5 93 0
SICHER	0 1 80 98 3 4
VOR	99 2 4
EINEM	3 1 7 3 96
ANGRIFF	5 7 95 4 1 92 92
JAPANS	84 5 85 5 7 0
ERACHTET	3 4 5 80 98 6 3 6
WERDEN	91 3 4 83 3 7

Ez az egyszerű rejtjelezés számunkra nem volt elég biztos, mert az ellenséges lehallgató szolgálat esetleg megfejthette. A második rejtjelzés céljára a »Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich« (Német Birodalmi Statisztikai Évkönyv) című kiadványt használtuk. Japánban való tartózkodásunk idején ennek a kézikönyvnek az évfolyamait váltogattuk. 1941-ben, amikor ezt a rádiótáviratot le kellett adnom, az 1935. évi kiadványt használtam. A Statisztikai Évkönyvben sok száz táblázat és minden táblázatban sok-sok szám volt. A könyv első részében német belföldi statisztikákat nyomtak, fehér papírra. Ezt a részt használtam rejtjelezési alapként. A mű második részét, amelyben zöld papíron nemzetközi statisztikai adatok voltak, a központ használta a nekünk szóló táviratok rejtjelezésére. A teljesen »politikamentes« Statisztikai Évkönyvet nemcsak azért használtuk, mert százezerféle kombinációt tett lehetővé, hanem azért is, mert az újságíró Sorgénál és nálam, a komoly üzletembernél ez nem kelthetett feltűnést.

Minden rádiótávirat a mi adónk megnevezésével: DAL-lal, vagyis 83 5 93-mal kezdődött. Ez volt a rövidítése az orosz »Dalnij Vosztok« (Távol-Kelet) szavaknak. A táviratok Richard Sorge fedőnevével, RAMSAY-vel végződtek, amelyet az alábbi számok jelöltek: 4 5 96 0 5 97. Alapvetően ötös csoportban adtunk.

Szeretném megkísérelni, hogy amilyen érthetően csak lehet, megmagyarázzam, hogyan történt a második rejtjelzés. A feladóval és az aláírással ellátott szöveget – amely most így hangzott: DAL DER SOWJETISCHE FERNE OSTEN KANN ALS SICHER VOR EINEM ANGRIFF JAPANS ERACHTET WERDEN RAMSAY – számokkal behelyettesítve ötös csoportokba írtuk. Minden sor alatt annyi helyet hagytam, hogy egyrészt oda be tudjam írni a Statisztikai Évkönyvből a megfelelő számokat, másrészt maradjon hely az összeadásra. A rejtjelzett szöveg tehát a következőképpen nézett ki:

8 3 5 9 3 3 5 6 3 5	8 3 3 4 0 5 1 3 0 3	2 9 1 8 4 2 3 9 3 2
1 8 1 2 8	3 4 6 4 3	4 3 0 1 6

3 6 1 0 8 1 0 0 1 0	0 9 8 3 9 7 8 1 9 1	2 3 4 7 3 1 2 1 0 6
4 6 1 1 8	7 7 9 2 0	3 5 5 7 9

2 0 6 3 7 2 1 1 6 9	8 8 5 7 7 4 1 8 6 1	5 9 3 0 0 7 6 1 4 7
4 1 7 9 6	2 9 3 3 8	2 5 4 4 7

1 8 0 9 8 1 0 5 8 9	3 4 9 9 2 6 6 9 8 4	4 3 1 7 3 8 5 2 4 9
2 8 5 7 7	9 0 8 7 6	2 8 3 1 2

9 6 5 7 9 5 0 3 9 7	5 4 1 9 2 0 1 4 7 1	9 2 8 4 5 0 3 3 3 0
4 6 8 6 6	5 5 5 6 3	9 5 1 7 5

8 5 5 7 0 9 1 4 2 9	3 4 5 8 0 5 6 6 2 2	9 8 6 3 6 0 1 8 0 6
7 6 4 9 9	8 0 1 0 2	9 9 4 3 2

9 1 3 4 8 1 5 1 1 2	3 3 7 4 5 8 4 1 1 2	9 6 0 5 9 1 3 8 6 5
0 6 4 5 0	1 7 8 5 7	0 9 8 1 4

Alulról felfelé számolva a harmadik számsorban az utolsó ötös csoportból hiányzik a 7-es szám, a 97-es második tagja, vagyis a „RAMSAY” szóból az y. Ezt azért hagytam el, hogy az ötös csoportrendszert ne kelljen megváltoztatni.

Most még meg kell magyaráznom, hogyan kerültek a számok a második és harmadik sorokba. A könyv mellékletében látható az 1935. évi Statisztikai Évkönyv eredeti 193. oldalának másolata. A második sorokban szereplő számokat az évkönyvnek erről az oldaláról vettem, mégpedig a hetedik sor ötödik oszlopában levő számokkal kezdtem. Az „IM Jahre” (évben) című oszlopot nem számoltam. A Statisztikai Évkönyvben annak idején természetesen nem jelöltem be a sort és az oszlopot. Ez most csak a könnyebb érthetőség végett történt. Hogy még tovább biztosítsuk magunkat, sohasem az adott oszlopban levő első számmal kezdtünk, hanem mindig az utolsóval, jelen esetben a 3-sal. Aztán így folytatódtak a számok: 5 6 3 5 stb.

Amikor a kézikönyvből kiírtuk a számokat az első rejtjelzés számai alá, azokkal összeadtuk, mégpedig a tízes értékekre tekintet nélkül, vagyis csak az egyesek értékét írtuk le. így jött létre a harmadik sor. Ezek után így nézett ki a kétszer rejtjelzett rádiótávirat:

1 8 1 2 8	3 4 6 4 3	4 3 0 1 6
4 6 1 1 8	7 7 9 2 0	3 5 5 7 9
4 1 7 9 6	2 9 3 3 8	2 5 4 4 7
2 8 5 7 7	9 0 8 7 6	2 8 3 1 2
4 6 8 6 6	5 5 5 6 3	9 5 1 7 5
7 6 4 9 9	8 0 1 0 2	9 9 4 3 2
0 6 4 5 0	1 7 8 5 7	0 9 8 1 4

A központtal még közölni kellett, hogy a Statisztikai Évkönyvben melyik helyen kezdtük a számokat. Erre szükség volt, mert minden alkalommal új oldalt, illetve sort és oszlopot használtam. Ezt a közleményt külön rejtjeleztük. A kétszeresen rejtjelzett szöveg negyedik ötös csoportja alá (46118) leírtam a Statisztikai Évkönyv oldalszámát (193), valamint a sor- és az oszlopszámot (7, illetve 5). Ez alá a hátulról számított harmadik ötös csoport számait (0 6 4 5 0) írtam, majd a három sort összeadtam, ismét a tízes értékek figyelembe vétele nélkül.

Ezzel a számcsoporttal – a mi esetünkben 5 1 8 3 3 – kezdtük az adást.

Ebbe a Sorge által rámbízott rejtjelzési rendszerbe, amíg én Japánban rádióztam, beletörött a foguk néhány állam rejtjelszakértőinek, amely adónk lehallgathatóságának körzetében – ez pedig 3000 kilométerre rúgott – feküdt. Egyetlen általunk rejtjelzett szót sem tudtak megfejteni. Sem Richardnak, sem nekem nem volt feljegyzésünk rejtjelzési módszerünkről. Mindéit a fejünkben tartottunk. Valaki azt gondolhatja, hogy ez a rendszer túlságosan körülményes és munkaigényes volt. Annak azt kell mondanom, hogy először is minden esetben abszolút biztonságot jelentett abból a szempontból, hogy jelentéseinket nem ismerték, másodszor természetesen tokiói csoportunk részére is biztonságos volt. Ezzel kapcsolatban még meg kell jegyeznem, hogy Japánban olyan helyzetben voltam, hogy óránként 500 ötös csoportot minden nehézség nélkül rejtjelezni tudtam, és egy óra alatt ugyanennyit le is tudtam adni.”

Amikor Max Christiansen-Clausen vizsgálati fogságban volt, a japán titkosszolgálat tisztjei tömegével vitték neki a lehallgatott, de meg nem fejtett rádiótáviratokat, és tudni akarták, mi van bennük. A japánok egyetlen táviratot sem tudtak megfejteni.

A háború után az Egyesült Államok titkosszolgálata, Willoughby tábornok kezdeményezésére, a japán titkosszolgálat irodáiból, a távíróhivatalokból és a haditengerészettől további lehallgatott táviratokat gyűjtött össze, és kiegészítette az Egyesült Államok haditengerészetének meg nem fejtett rádiótáviratok nevű archívumát. Az ott levő anyagok-alapján a következő táblázatot állították össze:

 

Év	Az adások száma	A leadott szavak száma	A lehallgatott táviratokban levő szavak átlagszáma
1939	60	23 139	385
1940	60	29 179	486
1941	21	13 103	624

Megmutattuk Max Christiansen-Clausennak ezeket a számokat. A következő véleményen volt: „Ahogy visszaemlékszem, ezek a számok meghaladják a japánok számait. De ezek is rendkívül hiányosak. Először is én már 1935 végétől rádióztam. Willoughby adatai nem tartalmazzák az 1935 és 1938 közti adásokat. Az általa kimutatott években nagyon megbízható becslés alapján évente legalább 40 000 szót adtam le. Különösen vonatkozik ez az 1941-es évre, amikor is a japán háborús előkészületekkel kapcsolatban nagyon sok sürgős jelentést kellett küldenünk, mert futárútvonalaink gyakorlatilag használhatatlanokká váltak. Eszerint a japánok és az Egyesült Államok lehallgatóállomásai ez alatt a három év alatt csak a felét hallgatták le annak, amit egyáltalán leadtunk. Ez az eredmény újból meggyőz arról, hogy a különbözőképpen kombinált biztonsági intézkedéseink beváltak.”

Így hát történelmi tény, hogy Max Christiansen-Clausen – hála rendkívüli ismereteinek és tapasztalatainak – a második világháború idején a Távol-Keleten sikeresen „beavatkozott”. Az az ember, akit az első világháborúban a német császár rádiós tisztjévé képeztek ki, a második világháború alatt a Csendes-óceán térségében mint a Vörös Hadsereg rádiósa, a maga példamutató és e tekintetben egyedülálló szolgálataival hozzájárult a japán militaristák és európai szövetségeseik leveréséhez.

A moszkvai levéltár

A moszkvai Állami Levéltárban dr. Sorge sok eredeti jelentését, illetve a „Ramsay”-csoport sok rádiótáviratát őrzik. Az 1931 és 1941 közötti időszakból származó jelentések és rádiótáviratok közül kiválogattunk néhányat.

Az eredetieket angol nyelven írták, rejtjelezték, a rejtjelzett szövegeket megfejtették, majd oroszra fordították (Az orosz nyelvű szöveg alapján a szerző németre fordította a jelentéseket. Az alábbiakban a németre fordított szöveg magyar fordítását közöljük – a fordító megjegyzése).

Berlin, 1933. július 30.

„Nem állítom, hogy a kitűzött célt száz százalékig elértem, de egyszerűen lehetetlen volt többet teljesíteni. Tovább itt maradni, hogy még néhány más újság képviseletét is megszerezzem, egyszerűen értelmetlen lenne. Így vagy úgy, meg kell kísérelnem, munkához kell látnom.

A tétlenséget gyűlölöm. Egyelőre azt mondhatom, hogy jövendő munkám előfeltételeit többé-kevésbé megteremtettem.”

Japán, 1934.

„Ha Ott érdekes anyagot kap, vagy maga akar valami érdekeset írni, hívat, és megmutatja nekem az anyagot. A kevésbé fontos okmányokat átadja nekem… A fontosabb titkos papírokat a dolgozószobájában olvasom el.”

Japán, 1936. március

„A japán háborús készenlét az 1936. február 26-i események következményeként több hónapra, sőt évekre eltolódik. Amennyiben a háborút nem az utolsó kiútnak tekintik a váratlanul erős belső ellenállással szemben, hanem azt tervszerűen előkészítik, úgy ebben az évben nem lesz háború. A fent említett körülmények között a háború valószínűsége Németország egyidejű hadbalépése nélkül egyre csekélyebb. Japán mind kevésbé van olyan helyzetben, hogy egymaga viseljen háborút. Az a tény azonban, hogy Németország 1937-ben befejezi fegyverkezésének legfontosabb részét, rendkívüli veszélyt jelent 1937 elején vagy közepén. Tisztán katonai szempontból a háborús előkészület, tekintet nélkül a február 26-i események előidézte zűrzavarra, gyors ütemben folyik. Különösen hangsúlyozni kell a légierő és a páncélosfegyver fejlesztése… érdekében tett nagy erőfeszítéseket…”

Japán, 1938.

„Számos anyag és a korábban általam közölt megfontolások alapján kézenfekvő a következtetés: háború a Szovjetunió ellen 1938-ban sem tavasszal, sem nyáron nem kezdődik. A későbbi események előrelátása természetesen meghaladja az emberi lehetőséget.”

Japán, 1938. április 26.

„Ama állhatatos kívánságom okai, hogy hazautazzam, Önök előtt ismertek. Tudják, hogy már ötödik éve dolgozom itt, és azt is tudják, hogy ez milyen nehéz.”

Japán, 1938. október 3.

„…A katonai attasétól (Matzky ezredestől – a szerző megjegyzése) olyan értesülést szereztem, amely szerint a szudétakérdés megoldása után a lengyel probléma kerül napirendre, amelyet azonban – a Szovjetunió elleni közös német-lengyel háború lehetősége miatt – békés úton kell rendezni.”

Japán, 1939. január 23.

„Tájékoztatást kaptam arról, hogy a katonák három csoportra szakadtak.

Az első csoport gyors háborút követel Kína ellen, egész Kínát meg akarja hódítani, és minden külföldi hatalmat ki akar űzni Kínából.

A második csoport – ez a Kvantung-hadsereget képviseli – békét akar Kínával, és minden erőt egy, a Szovjetunió elleni háborúra szeretne összpontosítani.

A harmadik csoport – Itagaki (japán hadügyminiszter – a szerző megjegyzése), Terauchi (tábornok, a japán hadsereg legfelsőbb tanácsának tagja – a szerző megjegyzése) és mások – azt a vágyukat hangsúlyozzák, hogy a hadműveleteket Dél- és Közép-Kínában szüntessék be, és csak Észak-Kínát és Mongóliát használják felvonulási területként a Szovjetunió ellen…”

Japán, 1939. április 9.

„Oshima (tábornok, japán nagykövete Németországban – a szerző megjegyzése) ismét felvetette egy katonai szerződés kérdését, és választ kér a japán kormánytól. Hosszú vita után Japán a katonai szövetség mellett döntött, amely kizárólag a Szovjetunió ellen irányul: Ramsay.”

Japán, 1939. április 15.

„A német nagykövetség másodtitkára hazatért Berlinből, ahol a külügyminisztériumban több konferencián vett részt. Ribbentrop jelen volt a konferenciákon. A titkár elmondta, hogy a német politika a következő egy-két évben kizárólag a francia és brit kérdésre összpontosul, a Szovjetuniót érintő valamennyi probléma figyelembevételével.

Németország fő célja olyan politikai és katonai erő létrehozása, hogy Anglia háború nélkül kényszerüljön Németország közép-európai hegemóniájának és gyarmati igényeinek elismerésére.

Németország csak ezen az alapon lesz hajlandó Angliával hosszú távú békeszerződést kötni, ennek kapcsán még Olaszországot is megtagadni és a háborút a Szovjetunió ellen megkezdeni. Ramsay.”

Japán, 1939. június

„1. Németország és Japán háborúja a Szovjetunió ellen a közeli időben kevésbé valószínű. Németország teljes mértékben Lengyelország meghódításának előkészületeivel és az Anglia elleni harccal foglalkozik, és a következő időszakban aligha érdekelt közvetlenül egy Szovjetunió elleni háborúban. A következő hónapokban el kell dőlnie Lengyelország sorsának. Lengyelország leverése után a német fegyveres erők részére új, előre nem látható és be nem tekinthető fejlődési lehetőségek adódnak, amelyeket bizonyos mértékben Japán magatartása is befolyásolhat.

2. A Kínában régóta húzódó háború Japántól teljes erőfeszítést kíván. A háború egyidejű kirobbantása a Szovjetunió ellen Németország támogatása nélkül szóba sem jöhet. A japán fegyveres erők – a hadsereg, a haditengerészet és a légierő – alapos átszervezésre és átfegyverzésre szorulnak. A német katonai attasé értesülései szerint ez az átszervezés még másfél-két évig tart, vagyis Japán 1941 előtt nem lesz kész egy »nagy háborúra«.

3. A Németországgal és Olaszországgal kapcsolatos szövetséget illetően a japánok nem olyan feltétel nélkül fogják elkötelezni magukat, mint Németország és Olaszország. A japánok még távol-keleti politikájukban is Németországhoz és Olaszországhoz igazodnak. Ha Németország és Olaszország háborút robbant ki, Japán is bizonyos ellenséges magatartást fog Angliával és Franciaországgal szemben tanúsítani, és különösen nem fogja figyelmen kívül hagyni Szingapúrt.”

Japán, 1939. június 24.

„Németország, Olaszország és Japán között a tárgyalások a katonai szövetségről folytatódni fognak. Ott, német nagykövet és Scholl katonai attaséhelyettes közlése szerint a japán javaslatok az alábbi pontokat tartalmazzák:

1. Németország és a Szovjetunió közti háború esetén Japán automatikusan bekapcsolódik a Szovjetunió elleni háborúba.

2. Olaszországnak és Németországnak Anglia, Franciaország és a Szovjetunió elleni háborúja esetén Japán hasonlóképpen automatikusan csatlakozik Németországhoz és Olaszországhoz…”

Japán, 1939. augusztus 25.

„A japán sajtót és közvéleményt a megnemtámadási egyezmény (a német-szovjet egyezményről van szó – a szerző megjegyzése) szövege megrendítette.”

(Sorge hozzáfűzte, hogy Hiranuma miniszterelnök kormánya Németországnak ezt a lépését úgy tekinti, mint az Antikomintern Paktumból a rá háruló kötelezettség megszegését.)

Japán, 1940. január 1.

„Kedves elvtársam! Megkaptuk az utasítását, hogy még egy évig maradjunk; s bár már nagyon szeretnénk hazamenni, az utasítást teljes egészében betartjuk, és folytatjuk itteni nehéz munkánkat. Hálásan köszönöm üdvözleteit és azt a kívánságát, hogy menjek pihenni. Ha azonban most szabadságra utazom, a tájékoztatásom azonnal megszakad. Ramsay.”

Japán, 1940. december 28.

„A német-szovjet határon 80 hadosztályt összpontosítottak. Hitler a Szovjetuniót a Harkov-Moszkva-Leningrád vonalig szándékozik megszállni.”

Japán, 1941. március 11.

„Magas rangú német tisztek részéről és Himmler köreiben élesen szovjetellenes irányzatok tapasztalhatók. A Japánban levő német katonai attasé véleménye szerint az Angliával folyó háború befejezése után Németországnak elkeseredett harcot kell kezdenie a Szovjetunió ellen.”

Japán, 1941. április 11.

„A vezérkar egyik képviselője Tokióban kijelentette, hogy az (nyugat) európai háború befejezése után háború kezdődik a Szovjetunió ellen.”

Japán, 1941. május 2.

„Hitler valóban azt tervezi, hogy háborút visel a Szovjetunió ellen, és azt legyőzi, hogy a Szovjetunió európai részét nyersanyag- és gabonabázisként használja. A háború lehetséges megkezdésének időpontjai:

a) Jugoszlávia leverésének befejezése;

b) a vetés befejezése;

c) a Németország és Törökország közti tárgyalások befejezése.

A háború megkezdésére vonatkozóan Hitler májusban fog dönteni.

Japán, 1941. május

„Sok német képviselő tér vissza Berlinbe. Feltételezik, hogy a háború a Szovjetunió ellen május végén kezdődik.”

Japán, 1941. május 15.

„Németország támadására június 20. és 22. között kerül sor.”

Japán, 1941. május 21.

„Németország 150 hadosztályból álló 9 hadsereget összpontosított a Szovjetunió ellen.”

Japán, 1941. június 1.

„Német részről szárny- és megkerülő manőverek várhatók, továbbá egyes magasabbegységek katlanba zárására és elszigetelésére irányuló kísérletek.”

Japán, 1941. június 15.

„A támadásra június 22-én kora hajnalban, széles arcvonalon kerül sor.”

Japán, 1941.

„Már közöltem Önökkel, hogy amíg az európai háború tart, a helyemen maradok… közben már 45 éves lettem, ebből 11 évet ezzel a munkával töltöttem. Most már le kell telepednem, véget kell vetnem nomád életemnek, és ezeket az óriási tapasztalatokat, amelyekre szert tettem, fel kell dolgozni. Kérem Önöket, ne feledjék, hogy én állandóan itt élek, és ellentétben más »rendes« külföldiekkel, nem utazom három-négyévenként szabadságra. Ez gyanús lehet. Maradunk, egyébként meggyengült egészséggel, de változatlanul az Önök hű elvtársai és munkatársai.”

Japán, 1941. augusztus 12.

„A németek állandó nyomást gyakorolnak Japánra, és követelik, hogy lépjen be a háborúba. Az a tény, hogy a németek az elmúlt vasárnapig nem vették be Moszkvát, ahogy ezt a legfelsőbb japán köröknek ígérték, letörte a japánok lelkesedését.

Japán, 1941. szeptember 14.

„A japán kormány elhatározta, hogy nem támad a Szovjetunió ellen. A fegyveres erőket azonban Mandzsúriában hagyják. A harctevékenység a jövő tavasszal kezdődhet, abban az esetben, ha a Szovjetunió vereséget szenved.”

Japán, 1941. szeptember vége

„A szovjet Távol-Keletet nem fenyegeti japán támadás.”

Japán, 1941. október 4.

„… Ebben az évben nem lesz háború (Japán és a Szovjetunió között- a szerző megjegyzése).

Japán, 1941. október

„… A feladatot Japánban teljesítettük. A háború elkerülhetővé vált. Vigyenek bennünket Moszkvába, vagy küldjenek bennünket Németországba… Ramsay.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!