Évtizedek után: a nagy „hogyan?”

3

(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)

RANDEVÚ A KÉMEKKEL

Dr. Richard Sorgénak, aki külföldön német állampolgárságával álcázta magát, eleve számolnia kellett azzal, hogy a német titkosszolgálat figyeltetni fogja. A német titkosszolgálatot – nemcsak a fasiszták 1933. évi hatalomátvétele után – különösen érdekelték a külföldi tudósítók, tevékenységük és munkájuk eredménye.

Már kínai bevetése idején Sanghajban, Harbinban és Pekingben igyekezett Sorge közelébe férkőzni egy német újságíró, akit Wolfgang Sorgénak hívtak. Richard nagyon hamar átlátott a Berliner Lokalanzeiger (Berlini Helyi Közlöny – a fordító) névrokon tudósítóján, és a kínai termésre vonatkozó előrejelzések mellett fontos katonai és titkosszolgálati információkat szedett ki belőle. „Wolfgang Sorge öreg »kínai« volt, jó kapcsolatokkal rendelkezett a kínai hatóságoknál, kiválóan ismerte Mandzsúriát – dr. Sorge először itt találkozott vele Harbinban -, a fehérorosz csoportokat és a kínai titkos szövetségeket. Folyékonyan beszélt oroszul, és gyakran utazott mint tudósító a Szovjetunióba.”

Dr. Richard Sorge Max Christiansen-Clausent is óvta ettől a kommunistaellenes újságírótól. Wolfgang Sorgét egyébként a brit kémelhárítási osztály Sanghajban „mint a német (katonai – a szerző megjegyzése) hírszerzőszolgálat lehetséges ügynökét” tartotta nyilván. Később kiderült, hogy mint derék náci és a berlini August-Scherl sajtókonszern szerkesztője, Joseph Goebbelsnek, a hitlerista párt birodalmi vezetőjének, népművelési és propagandaminiszternek a megbízásából kémkedéséért a berlini „Devisenstab”-tól Kínában havonta 600 birodalmi márkának megfelelő „készpénzdevizát” kapott.

Japánban a német katonai titkosszolgálat, amelyet időközben a fasiszta fegyveres erők főparancsnokságának alárendelt, Wilhelm Canaris tengernagy vezette Külföldi Elhárítási Hivatallá alakítottak át, két legjobb távol-keleti ügynökét állította rá dr. Richard Sorgéra: Klaus Mehnertet és Ivar Lissnert. Amellett, hogy mindkettőjük hivatásos besúgó volt, nyilván nem véletlenül sok közös vonással rendelkeztek: Oroszországban születtek, vagy hosszú időn át ott tartózkodtak, tökéletesen beszéltek oroszul és angolul, akadémiai fokozatú doktorátusuk volt és újságíróként, illetve szemleíróként dolgoztak. Berlinben azt hitték, hogy így „egyenrangúak” lesznek dr. Sorgéval, s „gyanún felül” fognak állni.

Dr. Mehnert, aki a cári Moszkvában egy német tőkés fiaként született és nőtt fel, a húszas években már az alsó-ausztriai Gmündben a 13. gyalogezredben szolgált, majd 1936-ban a hitleri fegyveres erők Lippe-Detmoldban titkosszolgálati munkára készítették fel. Ezután az Egyesült Államokból származó feleségével a Hawaii-szigeteken élt, azért, hogy mint professzor a Hawaii-szigeteken az ottani egyetemen tanítson, és megírja Az oroszok a Hawaii-szigeteken 1804-től 1819-ig című könyvét, ami 1939-ben meg is jelent. Megbízóit azonban jobban érdekelték az Egyesült Államok haditengerészeti erői, támaszpontjaik és manővereik a Csendes-óceánon. Ezeket Karl Haushofer tábornok részére elemezte.¹¹⁰ Mehnert olyan náci lapokat is tudósított, mint az Angriff és a Braune Post. 1940. augusztus 26-án a New York-i Times Magazine a náci Németország részére végzett kémkedéssel vádolta meg. Ezt a hírt néhány nappal később a Hawaiiban megjelenő Honolulu Advertiser és a Star-Bulletin is átvette. Így a megszégyenített Mehnertnek végül is nem maradt más hátra, mint hogy 1941 júniusában a Tatsuta Maru nevű japán hajóval visszautazzon Japánba. A második világháború után Ellis Zacharias, az Egyesült Államok haditengerészetének kapitánya bebizonyította, hogy a japánok, akik 1936 óta a hitlerista fegyveres erőkkel kicseréltek bizonyos titkosszolgálati adatokat, Mehnert elemzéseire támaszkodtak.¹¹¹

Klaus Mehnert, mint már említettük, először 1936-ban Tokióban, Ott német katonai attasénál tett látogatása alkalmával találkozott dr. Sorgéval. Dr. Sorge minden nehézség nélkül félre tudta vezetni, illetve meg tudta téveszteni őt. Mehnertnek emlékirataiban még azt is be kellett vallania, hogy dr. Sorgét „a nyugati újságírók között az egyik legjobb Japán-ismerőnek tartották”. Később ezt írta: „A fegyveres erők támadása a Szovjetunió ellen a küszöbön állt. Én ezt nem tudtam, de tudta Ott és tőle Richard Sorge.”¹¹²

Dr. Ivar Lissner 1938-ban, röviddel a háború kitörése előtt, Japánban és Mandzsúriában tűnt fel, mint a Völkischer Beobachter tudósítója, és négy éven át ott tartózkodott. 1938-ban Canaris tengernagy személyesen oktatta ki teendőire. 1938 nyarán, mint Kasuga Kempeitai-ezredes bizalmasa, haditudósítóként kísérte a Kvantung-hadsereg előnyomuló egységeit, amelyek aztán a Haszan-tónál szovjet területre törtek be. Lissner leírja, hogy milyen fondorlatos módon akarta dr. Sorgét először nehéz helyzetbe hozni: „1939. szeptember 1-jén Tokióban történt. Richard Sorgét mindenki mindig jó németnek tartotta. Egy bonviván volt, de nem rosszindulatú, és úgy tűnt, nem sokat gondolkodik a jövőjén. Valóban rendkívül intelligens volt, Bakuban a Kaspi-tenger mellett született, és a Frankfurter Zeitung tudósítójaként dolgozott… Egyik nap egy orosz újsággal jöttem, és letettem azt az asztalra. Én folyékonyan beszéltem oroszul… »Olvassa ezt!« mondtam. Sorge már túl volt a maga tizenöt pohár whiskyjén. Az orosz az anyanyelve volt, éppen olyan jól beszélte, mint a németet, de ezt senki sem tudta, s ő soha nem árulta el magát Most sem!”

Dr. Sorge túljárt Lissner eszén, barátságot színlelt, Lissner pedig lépre ment. Dr. Sorge sokat megtudott tőle a Külföldi Elhárítási Hivatal kém- és diverziós tevékenységéről. Lissner az NSZK-ban bekövetkezett halála előtt így emlékezett vissza a Paris Matchban: „Sorge jó barátom volt. Amikor Tokióba mentem – a legtöbbször Mandzsúriában maradtam -, akkor mindig láttam Sorgét. És valóban örült, hogy találkozunk. Ezt észreveszi az ember az évek folyamán… Ragyogóan játszotta a szerepét, nem engedte meg magának a legkisebb hibát sem, mindig megtalálta a kellő pillanatot arra, hogy elbúcsúzzék, és visszavonuljon japán házacskájába.”

Gyakran vette célba dr. Sorgét a Gestapo és a fasiszták biztonsági szolgálata is. Japánban való tartózkodásának nyolcadik évében Wilhelm von Ritgen, első világháborús tengeralattjáró-parancsnok, a Pour le mérite (II. Frigyes alapította és 1918-ig adományozott porosz érdemrend – a fordító megjegyzése) tulajdonosa, ismeretlen okból az említett fasiszta hivatalokhoz fordult, és felszólította azokat, ellenőrizzék dr. Sorge megbízhatóságát. Wilhelm von Ritgen Berlinben a Deutsches Nachrichtenbürót (DNB) (a német hírügynökséget – a fordító megjegyzése) vezette, ráadásul SD-ügynök volt.

Walter Schellenberg SS-Gruppenführer¹¹³, később a Birodalmi Biztonsági Főhivatal VI. Hivatalának főnöke, vagyis az SS külföldi titkosszolgálatának a vezetője, emlékirataiban így ír erről: „1940 nyara volt, amikor Ritgen úr, a Deutsches Nachrichtenbüro vezetője négyszemközti beszélgetést kért tőlem Richard Sorgéval kapcsolatban. Nevezett 1934 óta (helyesen azonban 1933 óta – a szerző megjegyzése) Kelet-Ázsiában élt, és a következő években egyebek között a Deutsches Nachrichtenbüro és mint tudósító a Frankfurter Zeitung részére is dolgozott…

Von Ritgen úr, aki Sorgéval személyes levelezést folytatott, arra kért, hogy legalább egyszer tekintsek be a III. Hivatalnál (Belföldi Biztonsági Szolgálat – a szerző megjegyzése), valamint a IV. Hivatalnál (Gestapo – a szerző megjegyzése) a dr. Sorgéról vezetett titkos okmányokba. Ritgen, aki láthatólag nem szívesen akart lemondani dr. Sorgénak a DNB-vel folytatott együttműködéséről, dr. Sorge kétséges politikai megbízhatóságával kapcsolatban utalt Haushofer professzorral Münchenben történt együttműködésére. Haushofer geopolitikai folyóiratában dr. Sorgénak hosszú cikksorozata jelent meg a fiatal (japán – a szerző megjegyzése) tisztek lázadásáról. A cikksorozat – Ritgen véleménye szerint – mind ez ideig a legjobban megírt tudósítás volt a japán hadsereg és gazdaság között annak idején kialakult feszültségről. Ritgen ezenkívül dicsérte dr. Sorgénak a kiváló tájékozottságát, továbbá az egész keleti térség politikai összefüggéseivel kapcsolatos szakszerű ismereteit. Dr. Sorge alapvetően jól és helyesen értékelte egyrészt a Kína-Japán-Oroszország, másrészt az Amerika-Anglia közti erőviszonyokat… Mindezek után megnéztem az aktákat. A dr. Sorge elleni eljárás megindítására azonban semmiféle bizonyíték nem volt… Amikor erről Heydrichet tájékoztattam, ő azzal a feltétellel hagyta jóvá a tervemet, hogy Sorgét azonnal figyelni kell… Be kell vallanom, hogy amit Heydrich Sorge azonnali megfigyelésével kapcsolatban elrendelt, azt én gondatlanul halogattam.”¹¹⁴

Kritikussá vált a helyzet a „Ramsay”-csoport számára, amikor 1941 tavaszán a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RHSA) főnöke, Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführer, egy különleges jogokkal felhatalmazott rendőrségi megbízottat küldött a tokiói német nagykövetségre is. A választása Josef Meisingerre, az SD bajorországi SS-Obersturmbannführerére és bűnügyi igazgatójára, a brutális tömeggyilkosra esett. Dr. Sorgét időben figyelmeztették, s tudta, hogy Meisingernek milyen fontos állásai voltak. Dr. Lissner, mint szemtanú írja: „Tokióban Meisinger némileg a levegőben lógott. A hivatásos diplomaták a szimatokkal és a részegesekkel nemigen álltak szóba, ugyanakkor a japánok sem viseltettek különösebb szimpátiával iránta. Mint »vezető rendőrségi összekötőnek« a beosztását az Antikomintern Paktum aláírása után létesítették, azzal a feladattal, hogy elősegítse a német-japán együttműködést a kommunista kémkedés elhárításában. Meisinger kezdetben azon fáradozott, hogy diplomáciai státust teremtsen a maga számára. Élelmiszereket, élvezeti cikkeket, benzint és könnyű lányokat áldozott azért, hogy ez sikerüljön neki, de hosszú időn át minden hiábavaló volt. Az egyetlen német, aki közeledett hozzá, ivott és pókerezett vele, Ott nagykövet bizalmas barátja és a Frankfurter Zeitung tudósítója, Richard Sorge volt.”

Közben Sorge azon fáradozott, hogy észrevétlenül bejusson Meisingernek a nagykövetségen levő magánhelyiségeibe, ahol a legértékesebb feljegyzéseit őrizte. Ennek során rávett az együttműködésre egy német nőt, a fasizmus ellenségét, aki baráti viszonyban volt vele, s akinek a bizalmát élvezte. Eta Harich-Schneider professzor,¹¹⁵ aki a berlini Állami Zeneművészeti Főiskolán tanított, 1941 óta ünnepelt művészként Japánban vendégszerepelt. Eta Harich-Schneider, mint Ott vendége, a nagykövetségi épület egyik lakásában lakott. Életrajzában így emlékezik vissza erre a számára teljesen szokatlan ellenállási akcióra: „…megérkezett Tokióba az új Gestapo-főnök, Meisinger ezredes, egy százkilós, üres tekintetű, zsíros-fénylő arcú ember, akinek a gúnyneve »varsói hóhér« volt. Ott és Meisinger ragyogóan megvoltak egymással, csak Meisingernek nem tetszett, hogy kicsi az irodája. Ott felajánlotta neki azt a lakosztályt, amelyben én laktam, s közölte velem, hogy nekem át kell költöznöm »egy szép, telefonos szobába az első emeletre«. Meisinger boldog volt… Richardnak azonban nagyon kellemetlen volt a Gestapo ilyen behatolása a főépületbe. Reggeli látogatásakor hangot adott érzéseinek. »Természetesen most még inkább függőségbe kerülsz. Másrészt azonban bejáratod van hátul a személyzeti feljáróhoz, amely egyenesen az első emeletre vezet. Szerzek neked kulcsot a külső bejárati ajtóhoz… Mindenesetre hozd el nekem ma este a lakáskulcsodat, be akarok jutni a Gestapóhoz. Reggelig megcsináltatom a másolatot«.

A koncert után – Ottné teljes egyetértésével – visszavonultam, »hogy kialudjam magam«… Világos volt számomra, hogy az ablakon keresztül kell kimennem, mert a hallban, közvetlenül a főbejárat előtt, Otték ültek a vendégeikkel. Sötétben átöltöztem, gyorsan az ablakhoz, a kulcs a kezemben, aztán – nem sokat töprengve – kiugrottam a sötétbe. Jól megütöttem magam; mélyebbre zuhantam, mint gondoltam, de puhára estem. Aztán villámgyorsan keresztül a füvön. Sorge tárt karokkal jött felém, az utolsó lépéseket futva tettem meg, nevetési inger fogott el, a nyakába borultam, a kulcsot magasba emeltem: »Apa – itt az alma!« Felkapott, csókolt, és elrémült felhorzsolt és piszkos kezeim láttán… Reggel felé arra ébredtem, hogy erősen fáj a bal lábam… Elhatároztam, hogy a reggeli világosságban megnézem az ablakból, hogy milyen mélyre ugrottam, s elakadt a lélegzetem. Közvetlenül az ablak alatt egy nagy, hegyes terméskő volt. A földbe benyomódott lábnyomom alig két centiméterre volt tőle. Meghalhattam volna. Sohasem fogom elfelejteni, hogy milyen vaktában ugrottam le. Újra meg újra odamentem az ablakhoz, és lenéztem. Délelőtt… bejött Richard. Néhány szót váltottunk, és még mielőtt számítottam volna rá, a kulcsom ismét a kezemben volt.”

Ettől kezdve dr. Sorge is ellenőrizetlenül betekintett Meisinger titkos irataiba. Rajta keresztül a moszkvai központ ebben az esetben is többet tudott, mint Ott. Meisingernek azonban erről fogalma sem volt.

A SANGHAJI FUTÁR

Az antifasiszta Anna Christiansen-Clausen okos, politikailag aktív nő volt. Egész egyénisége emberi jóságot és szerénységet sugárzott. A japán börtönben töltött évek azonban nem múltak el fölötte nyomtalanul. Egészsége megromlott, a haja megőszült. Csak a szemei csillogtak fiatalosan szemüvege mögött.

Anna Christiansen-Clausen több mint egy évtizeden át dolgozott a titkos fronton. Mint futár, idegen országokban tízezer kilométereket tett meg egyedül, titkos hírekkel, ravasz ellenségtől körülvéve, állandó életveszélyben. Sok évvel később, az NDK fővárosában sem volt könnyű megtudni tőle valamit is a futárként és hírszerzőként végzett munkájáról, mert úgy vélekedett, hogy sohasem tett többet a kötelességénél, és mindezt bármikor újból kész lenne megismételni. A szerzőnek csak unszolás után sikerült egyet és mást megtudnia mozgalmas életéről. Ezt mesélte:

„Az én harcfeladatom más jellegű volt. Életemben sohasem hordtam fegyvert, bár egy pisztoly sokszor megnyugtatott volna.

A futárutak alkalmával az ellenséget más fegyverekkel – ötletekkel, ravaszsággal, gyors reagálóképességgel és ha szükséges volt, színlelt kedvességgel – kellett legyőzni. Közülünk mindenki tudta, hogy jelentéseinktől százezrek, talán milliók sorsa függött… Ebből a szempontból természetesen minden futárutunk – az enyémek is – életre-halálra menő játék volt. Ennek ellenére ami szükséges volt, megtettük. Jómagam tizennyolcszor utaztam hosszabb vagy rövidebb útvonalon futárként külföldre – őszintén szólva -, tizennyolcszor számoltam le az életemmel, de mindannyiszor teljesíteni tudtam feladatomat.

Mielőtt mesélnék néhány futárutamról, szeretném megmondani, miben látom azok sikerének titkát. Minden utazást a legapróbb részletekig előkészítettünk. Bármilyen előre nem látható eseményt azonban villámgyorsan kellett áttekinteni, és azt megfelelő reagálással kihasználni. Így egészítette ki egymást az előrelátó, konspiratív tervezés és az egyéni kezdeményezés szabadsága. Csak e két tényező együttesen tette lehetővé a minden esetben veszélyes futárút megtételét.

1931-ben történt. A japánok betörtek Mandzsúriába. Abban az időben átmenetileg Kantonban laktam. Max – ekkor még nem voltunk házasok – Sanghajban tartózkodott, és egyre követelte rádiókészülékét. A készüléket nem vihette magával, mert más fontos csomagot bíztak rá, és az embereket a háborús zűrzavar miatt szigorúbban ellenőrizték. Max azonban nem tudott új készüléket összeszerelni, mert bizonyos alkatrészek vásárlását az üzletekben szigorúan ellenőrizték.

Azonnal hozzákezdtem tehát az 1200 kilométer hosszú tengeri út előkészítéséhez. Nem sok időm volt. A rádiókészüléket, amennyire csak lehetséges volt, szétszedtem. Aztán különböző olcsó konyha edényeket vásároltam, mindenekelőtt porcelánt. Az edényeket gondosan szalmába csomagoltam, és egy kis ládába raktam. Közéjük a szalmába apró, külön csomagolt rádióalkatrészeket helyeztem. Ezután a ládát, amely egy méter hosszú, ötven centiméter magas és ötven centiméter széles volt, gondosan leszegeltem, és még egy acélszalaggal is átkötöttem. Utazásom céljára egy angol hajót választottam. Nem sokkal Sanghaj előtt egy angol kommandó hajtotta végre azt a szigorú vámvizsgálatot, amitől féltem. Most jött az »idegpróba«. Az előttem álló utasokat figyelve megállapítottam, hogy a vámvizsgálat könyörtelen. Aztán rám került a sor. A kommandó parancsnoka – egy körülbelül velem azonos korú angol tiszt, egy csinos ember – az iránt érdeklődött, mi van a ládában. Közben a háta mögül két matróz nekiesett a csomagomnak, egy szempillantás alatt elszakították az acélszalagot, és feszítővassal fel akarták nyitni a láda tetejét. Most kellett gyorsan cselekednem – de hogyan? Felvillant bennem a gondolat. Még időben eszembe jutott, hogy az angolok különös előszeretettel viseltetnek az étkészletek iránt.

Ezért oxfordi angolságommal így válaszoltam neki: »Sir, a ládában az étkészletem van. Kérem, gondoskodjék róla, hogy egyetlen darabja se sérüljön meg. Ön ugyanis tudja, hogy ha csak egyetlen darab is összetörik, ez az ajándék értéktelen lesz számomra.«

Érvelésem, úgy tűnt, meggyőzte a tisztet, mert azonnal ráordított matrózaira: »Óvatosan! Óvatosan!«, aztán előkerült a szalma és az alatta fekvő tányérok. A tiszt tekintetét a ládára vetette, aztán – mintegy ellenőrizve engem – ismét rám nézett. Könnyedén mosolyogtam, mintha ezek után már jó kedvem lenne. De tudtam, hogy két tenyérnyire a tányérok alatt már a rádiókészülék első alkatrészei bújnak meg. Csaknem megállt a szívverésem. A tiszt azonban megparancsolta: »Most már jó! Mindent gondosan visszacsomagolni és lezárni. Nehogy valamit összetörjünk!«

Lepecsételte a vámpapíromat, és közben bocsánatkérően így szólt hozzám: »Asszonyom, tudom, hogy a nők vigyáznak a jó edényeikre. Anyám is ilyen.« Aztán búcsúzóul kezet nyújtott. A körülöttem álló utasok csodálkozva néztek ránk. Már látni lehetett a sanghaji kikötőt.

…Egy másik alkalommal, feladatom szerint, Tokióból Sanghajba kellett utaznom. 1938-at írtak. A japán hadsereg előnyomulóban volt Kínában.

Elutazásom előtt Richard még egyszer a lelkemre kötötte: »Anni, ez alkalommal nagyon sok függ tőled», és azután tréfálkozva megjegyezte: »Tehát igyekezz!«

A legfontosabb jelentéseket – mindannyiszor legalább tíz gépelt oldalt — szóról szóra meg kellett tanulnom. Csupán ez volt nagyon nehéz, mert a sok tényadattal és számmal megtűzdelt, rendkívül tömör szöveg nem tartalmazott olyan részleteket, amelyekre könnyen emlékezni lehetett volna. Ezeket a jelentéseket sanghaji összekötőnknek szóban kellett továbbítanom, mivel írásban nem vihettem magammal. Ezenkívül mintegy ezer oldal A4-es alakú gépelt szöveget kellett magammal vinnem. Ezeket az oldalakat Branko pontosan harminc kisfilmre vette fel. Minden film több mint egy méter hosszú volt. Nem maradt más hátra, a feszesen összecsavart filmekkel szinte befásliztam magam.

Egy angol újságírónővel utaztam egy kabinban. Az út Sanghajba, vagyis a japánok kínai utánpótlási vonalain való utazás, abban az időben rendkívül szigorú feltételekhez volt kötve. Aki hajójegyet kapott, annak minden percben számolnia kellett az ellenőrzéssel, amelyet a mindig és mindenütt nagyon bizalmatlan japán titkosrendőrök embert sértő módon hajtottak végre. Ezenkívül ott nyüzsögtek a japán egyenruhások is. Ilyen körülmények között a filmek rögzítőszalagját egyetlenegyszer sem tudtam meglazítani, mert senki, még a kabinban velem utazó angol nő sem sejthetett semmit. Idővel a filmeket rögzítő zsinórok egyre inkább akadályoztak. A combjaim elzsibbadtak a fájdalomtól, minden lépéskor sírni szerettem volna.

Nem sokkal Sanghaj előtt a fedélzeten levő hangszórók több nyelven harsogták: »Minden utast a zöld szalonba kérünk!« Ez újabb ellenőrzést jelentett. Csomagunkat a japán vámtisztviselők nem sokkal korábban a kabinban már alaposan átkutatták, de biztosak lehettünk benne, hogy gyanú felmerülésekor ezt az utasok távollétében is megismétlik. A kereken kétszáz utas mögött hamarosan bezárultak a szalon ajtói. Úgy éreztem magam, mint az egérfogóban. Az agyam lüktetett. De meg kellett őriznem a nyugalmamat. A fedélzetre vezető egyik ajtó kinyílt. Hat rendőr és rendőrnő sorfalat alkotva helyezkedett el. Még sohasem éltem át ilyen megalázó testi motozást. A rendőrök a férfi utasokat, a rendőrnők a nőket ellenőrizték. A kézi táskáktól és mellényzsebektől a cipőkig, amelyeket le kellett húzni, mindent gondosan átkutattak. A japán rendőrök végigtapogattak minden öltöny- és ruhavarratot, megkopogtatták a cipősarkokat, és fülüket a behajlított cipőtalpra tették, hogy megállapítsák, nem hallható-e gyanús sercegés. A rendőrnők végigtapogatták a női utasok melleit, csípőjüket és lábszárukat. Egy ékszerekkel gazdagon dekorált angol nő tiltakozását a háborús jogra való hivatkozással durván visszautasították. Úgy tűnt nekem, mintha forró kemencében lennék. Csak egyetlen kiutat láttam: erőteljes futással áttörni, és a korláton keresztül a tengerbe ugrani! Esetleg elfognak, elkerülhetetlenül megkínoznak, aztán szamuráj-karddal lefejezhetnek, vagy nyilvánosan felakaszthatnak. Branko fáradozásai hiábavalók voltak, csoportunk igyekezete felesleges volt? Nem felejtettem el Richard szavait. Az ajtót figyelve, neki nyomtam magam a falnak úgy, hogy elég erősen el tudjam lökni magam. Egy rendőr név szerint egymás után szólította az utasokat, és ellenőrizte az útleveleket. Feltartóztathatatlanul közeledett az a pillanat, amikor rám kerül a sor. De nem volt szabad izgalmamat elárulni. Azt hiszem, senki sem tudja ezt tényelegesen átérezni, hacsak nem élt át valami hasonlót.

Végül már csak négy utas maradt a szalonban. Ekkor azonban valami teljesen váratlan dolog történt: a japánok hirtelen befejezték az ellenőrzést. Nyilván rosszul számoltak az idővel, mert a hajó már kikötött. Úgy éreztem, újraszülettem, odabotorkáltam a csomagomhoz, óvatosan a kezembe vettem még egy gyereket, aki egy nehéz koffert cipelő angol nőhöz tartozott, majd feltűnés nélkül, de gyorsan elhagytam a japán hajót és a kikötőt. Megérkezésem után két nappal, miután többszöri taxiváltással kerülőutakat tettem, hogy esetleges követőimet lerázzam, és miután meggyőződtem arról, hogy összekötőnket senki sem követte, átadtam neki az anyagot.

Újra meg újra feltettem magamnak a kérdést: Csak szerencsém volt? Német útlevelem segített? El akarták kerülni a japánok a hitlerista diplomaták panaszait, vagy hogy kedvükbe járjanak? Talán már figyeltek engem? Rajtam keresztül akart a japán titkosrendőrség sanghaji összekötőinkhez eljutni? Rendkívüli óvatosságra volt szükség. Töprengésre azonban kevés idő maradt, mert hamarosan vissza kellett utaznom Tokióba – ismét sok információval, a központtól kapott írásos anyaggal és a Japánban végzendő munkánk pénzügyi fedezetéhez szükséges, nem feltűnő mennyiségű bankjeggyel.

Így hát minden utazás során előre ki nem számítható események fordulhattak elő. A futár számára a legfontosabb az volt, hogy az anyagnak meg kellett érkeznie, sem el nem veszhetett, sem az ellenség kezébe nem kerülhetett. Minden filmtől vagy papírtól igen sok olyan ember sorsa függhetett, aki tevékenységünkről és a futárok veszélyes munkájáról semmit sem tudott.

Az egyik utolsó, az 1941-es háborús évben tett futárutamra nagyon jól emlékszem, éppen a szokatlan körülmények miatt. Egy magas beosztású japán segítségével Maxnak sikerült részemre a Tokió-Sanghaj légi járatra jegyet szereznie. Richard rám bízott vagy huszonöt kisfilmet.

Max, aki álcázási okokból kereskedő volt, rangjához illően gépkocsinkkal vitt ki a repülőtérre. Egy utolsó csók, aztán el kellett válnunk, mert a gép már a kifutópályán állt. Max utánam fordult, integetett, és ugyanúgy megrémült, mint én. Rémületünk tárgya egy terepszínűre festett katonai gépkocsi volt. Tele hangoskodó magas rangú japán tiszttel közeledett a startra kész géphez: egy ezredes kivételével a többi tábornok. Valamennyi császári katona oldalán egy hatalmas, borotvaéles szamurájkard lógott. Volt a csoportban egy kék egyenruhás altengernagy is. A katonák csaknem egy fejjel magasabbak voltak nálam. Arra már nem volt lehetőségem, hogy észrevétlenül visszaforduljak. Az utasok között én voltam az egyetlen nő, ráadásul európai, akivel szemben a japánok mindig bizalmatlanok voltak. A tábornokok számára valószínűleg rejtély maradt, hogyan kaptam repülőjegyet, mert egész úton kifogástalanul, sőt meg kell mondanom, tisztelettudóan és előzékenyen viselkedtek. Miután a gép felszállt, szünet nélkül beszélgetnem kellett velük. Sok mindenről társalogtunk, ráadásul több idegen nyelven. Belső feszültségem ellenére nem volt szabad zavarba kerülnöm. A tisztek tréfálkoztak, ittak az egészségemre, és egymást váltogatták mellettem az ülésen. Nem volt szabad arra gondolnom, hogy a japán miniszterelnök irodájából származó titkos okmányok milyen közel vannak hozzájuk.

A repülőgép közeledett a céljához. Számomra ez azt jelentette, hogy újra a szokásos ellenőrzésre kellett koncentrálnom. Leszálltunk. Egy szőnyeggel borított guruló lépcsőt toltak a géphez. Kinyílt az ajtó, és a tábornokok közé ékelődve kiszálltam – felkészülve a legrosszabbra. Feszesen tisztelgő katonák, rendőrök és tisztek… Akárcsak egy állami fogadáson, sztár módjára elléptem a fogadóegység arcvonala előtt. A fehér asszony, aki a sokcsillagos tábornokokkal együtt utazott, természetesen tabu volt egy megkülönböztető ellenőrzés számára. Végül is sok kézfogás és mély meghajlás után vettem búcsút az udvarias bókokkal nem fukarkodó katonáktól.

Sohasem fogom feledni azokat az idegölő napokat, amelyeket a legtöbb német számára csak a cseresznyevirág távoli országát jelentő Japánban és abban a Kínában töltöttem el, amelynek népe a japán támadás után megszűnt mosolyogni.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!