(idézet: Goebbels Napló – Ormos Mária)
JOSEPH GOEBBELS birodalmi népnevelési és propagandaügyi miniszter e kötetben olvasható naplórészletei a Ralf Reuth által kiadott „Joseph Goebbels Tagebücher” (I-V. Piper, München-Zürich 1992) című kiadványból valók. A 2186 nyomtatott oldalnyi német szöveg nem foglalja magában a Goebbels-napló teljes anyagát, a magyar válogatás pedig még kevésbé teszi ezt. A hazai kiadási lehetőségekre és a könyvpiac valószínű méreteire tekintettel a magyar kiadás válogatási szempontjának alapja az volt, hogy a kötet minél többet tartalmazzon a náci politika, a belső német helyzet, a kül- és katonapolitika, valamint a magyar-német reláció tekintetében fontos anyagokból. Sokat feláldozott ezzel szemben a Goebbels tevékenységi körébe eső részleteket tartalmazó és a személyes természetű bejegyzésekből.
A német kiadásban csakúgy, mint a mi kötetünkben, jó néhány bejegyzés – a válogatás szempontjaiból adódóan – kihagyásokkal szerepel. A kiadói kihagyásokat szögletes zárójelbe tett három pont: „[…]”, míg az eredeti, Goebbels-féle szöveg hiányait három pont: „…” jelzi.
A propagandamágus terjedelmes feljegyzéseiből különböző részleteket már jóval az 1992-es köteteket megelőzően kiadtak: így az1925-26-os, az 1942-43-as és az 1945-ös bejegyzéseket. 1932-33-ra vonatkozó kivonatokat még maga Goebbels jelentetett meg. Erre az eléggé zavaros kiadási folyamatra azért került sor, mert a naplók sorsa is izgalmas történet, amibe politikai, tulajdonjogi, anyagi, presztízs stb. szempontok keveredtek, és amit az 1945 április-májusi berlini helyzet alapozott meg. A Goebbels-napló java része kézírással készült, 1941-től azonban a szerző diktálta a szöveget, majd az anyag egy részét mikrofilmre vitték. Midőn a Goebbels család 1945. április 22-én, Hitler kérésére bevonult a kancellária bunkerjébe, Goebbels a nagy tömeg anyagot ugyanoda vitette, másodpéldány azonban maradt a minisztériumban is, illetve a mikrofilmeket elásták. A náci uralom összeomlását nagy káosz kísérte, és azok a személyek, akik a szövetségesek részéről a berlini közhivatalokban elsőként megjelentek, vitték, amit találtak, és a megszerzett ismeretek később hol itt, hol ott bukkantak elő. Goebbels-szövegek is kerültek így az amerikai megszállók kezére, java részüket azonban a szovjetek gyűjtötték össze, és tőlük az anyag azután – nyilvánvalóan másolatban – eljutott az NDK-ba is. Onnan voltaképpen egy újságíró, Erwin Fischer – ismeretlen úton-módon – már 1972-ben megszerezte mintegy 16 000 naplóoldal másolatát, a kiadásra, mindenféle utódlási és jogi komplikáció miatt azonban mégsem került sor (kivéve az 1945-re vonatkozó kötetet). 1992-ben a Sunday Times és a Der Spiegel azzal lepte meg olvasóit, hogy a naplókból olyan új részleteket közölt, amelyek szovjet forrás alapján az elveszettnek hitt mikrofilmek egy részén alapultak. A Goebbels-naplók hányattatása 1992-ben átmenetileg azzal zárult, hogy az Orosz Föderáció kormánya és a müncheni Institut für Zeitgeschichte (Jelenkortörténeti Intézet) között megegyezés létesült a szovjet megszálló hatóság birtokába jutott mikrofilmek másolati példányának tudományos kiadás céljára történő átadásáról. A kiadható szöveg így kiegészült, de teljessé nem vált. A történetnek tehát itt még nincs teljesen vége, de 1992-ben mindenesetre a kutatók és az olvasók kezébe jutott az eddigi legteljesebb Goebbels-napló.
E hányatott utóéletben kifejeződő versengés és az üzleti izgalmak alapját Goebbels teremtette meg, részben azáltal, hogy funkciójának is megfelelő grafomániával, ezenfelül exhibicionizmussal és küldetéstudattal rótta, illetve diktálta naplója végeérhetetlen oldalait, részben – és talán még inkább – azzal, hogy szövegei saját tevékenységén és gondolatvilágán kívül fényt vetnek általában véve is a náci gondolkodásmódra, a náci vezető réteg belső viszonyaira, számos esetben, és főként a háború kezdetétől fogva Hitler terveire, sőt, mindezeken túl némileg az össznémet állapotokra is. Vagyis: a napló érdekes és értékes. Legnagyobb részét a szerzőnek nem volt módja utólag átírni, helyesbíteni, stilizálni, így e töménytelen papír elsőrendű forrásnak tekinthető a nácizmusra nézve, amely kendőzetlenül tükrözi a propaganda eszközeit, és sok esetben szerzője eljárási módjait is. Magában hordja természetesen Goebbels karaktervonásait is.
Goebbels alig töltötte be 35. életévét, amikor „Führer”-ét, Hitler Adolfot a köztársaság elnöke kinevezte kancellárrá egy koalíciós kormány élére, és ő rövid idő múlva a Népművelési és Propaganda Minisztérium főnökeként bekerült a kormányba. Egy igen szerényen, vagy inkább szegényen élő család tehetséges, de szerencsétlen gyermeke volt. Apja, egy kiskereskedés alkalmazottja keservesen tartotta el négy gyermekét (az ötödik 1915-ben meghalt), mégis, buzgó katolikus hittel mindent megtett azért, hogy az igyekvő és tehetséges Josephet taníttathassa. Az ifjú Goebbels szorgalmát viszont valószínűleg az a vágy is táplálta, hogy kora gyerekkori betegségéből visszamaradt kacska lábáért, ami miatt nem sportolhatott, nem futhatott, nem játszhatott, és a háborúban sem vitézkedhetett, más úton-módon vegyen magának elégtételt. Így azután tanult, rengeteget olvasott és nagyon fiatalon írni is kezdett. 1917-től már az egyetemen találni. Előbb Bonnban, azután Freiburgban végzett tanulmányokat, majd 1921-ben Heidelbergben doktorált. Így lett később a náci elit csekély számú diplomásainak egyike.
Ifjúkorában Goebbels a család hagyományainak megfelelően hitvalló katolikus volt, de az isteni alkotást és rendet egyre tökéletlenebbnek és elviselhetetlenebbnek érezte. Gyermek- és ifjúkori megaláztatásaiért, társadalmi helyzetéből is fakadó mellőzöttségéért ugyanis nem sikerült elégtételt vennie. Hiába tanult, hiába doktorált, a háború utáni német viszonyok között nemhogy kiugrási lehetőséget, de még állást sem talált. (1923-ban néhány hónapig egy bank foglalkoztatta.) A csalódott ifjú továbbra is a könyveket falta, miközben még mindig szegénységre kárhoztatott családja tartotta el. Lázadt az igazságtalannak érzett és tartott rend ellen és kereste a megoldást kínáló gondolatokat. Ennek során az egyik oldalon Spenglert és Houston St. Chamberlaint, a másikon Dosztojevszkijt bújta, sőt eljutott oda, hogy a judaista-internacionalista marxizmust elvetve kacérkodni kezdjen a szerinte nemzeti megmentésre vállalkozó bolsevikokkal.
Goebbels már akkor valami nemzeti, judaizmus nélküli szocializmust keresett, amikor a nemzetiszocialistákról nem is tudott. Az utóbbiakra az 1923 novemberi müncheni puccskísérletük idején figyelt fel, de közvetlen kapcsolatba majd csak 1924 augusztusában került velük, amikor egy ismerőse magával vitte egy náci csoportosulás Weimarban rendezett ülésére. Hitlert, aki akkor még börtönben volt, nem ismerhette meg, de találkozott Gregor Strasserrel, Gottfried Federrel és másokkal. E lépés sorsdöntő lett Goebbels egész további életére nézve. Csatlakozott a nácikhoz, majd Hitler kiszabadulása és az NSDAP újraalakítása után hivatalosan is párttag lett. Már ebben az időben szerepet vállalt különböző náci kiadványok szerkesztésében. Nagy tisztelettel adózott Gregor Strassernek, aki vele együtt egy keményen nacionalista és antiszemita, de egyúttal „szocialista” Németország gondolatától volt eltelve.
Röviden szólva Goebbels egyelőre a náci párt „balszárnyán” kötött ki, és noha a mozgalom pólusának már akkoriban is Hitlert tartotta, borzadt az őt körülvevő müncheni „kispolgároktól”. Meglehetősen közel állt a kommunisták „nemzeti-bolsevik” szárnyához. Nem csoda tehát, ha az 1925-26-os belső náci vitában Strasser oldalán találjuk. A vita tárgyát a Strasser-csoport által kidolgozott új programtervezet képezte, amely helyet kívánt biztosítani a munkavállalók érdekeinek, antikapitalista szlogeneket engedett meg magának, és a párton belüli döntéshozásba biztosítani akart a bázisnak némi beleszólást. Hitler e terveket egy 1926 februárjában Bambergben tartott ülésen porrá zúzta, és ehhez megkapta a szükségesnél is nagyobb támogatást, mivel a Strasser-csoport jelen lévő képviselői, Goebbelst beleértve, meg sem mertek mukkanni. Goebbels ekkor még „szörnyűségesnek” találta a Hitler által kifejtetteket, így a tőkések és a birtokosok tulajdonának elismerését, a Szovjetunió fő ellenséggé való kikiáltását stb., de megbotránkozását – barátain kívül – csak naplójával tudatta.
Röviddel ezután éles megvilágításba került Goebbels egyik fontos jellembeli tulajdonsága. A bambergi gyűlés után még gyűjtögette az érveket, amelyeket Hitler elé akart tárni meggyőzése érdekében. Valósággal fente a fogát a nagy vitára, amely müncheni látogatását majd nevezetessé teszi. Naplója további részét olvasva azonban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az elvi konfrontáció el sem kezdődött, mivel Goebbels érveit csakúgy magába zárta, mint a bambergi találkozón. Elég volt Hitler néhány kedves szava, gesztusa, hogy Goebbels isteneknek kijáró tiszteletet érezzen iránta. A mennyekben érezte magát, midőn nem sokkal később néhány napot Berchtesgadenben tölthetett és naponta láthatta csodálata tárgyát, Hitlert, aki a közelben bérelt villájában meditálhatott, diktálhatott és fogadhatta harcostársait. E néhány hónap alatt szilárdult meg a két férfi kapcsolata annyira, hogy októberben Hitler Goebbelst nevezze ki az addig elhanyagolt, de mindenképpen legfontosabb berlini „Gau” élére.
Goebbels 1926-os orientációváltása és „megtérése” a müncheni vezérhez valószínűleg kifejezte ama felsőbbrendű lény utáni vágyát, akit a katolikus vallás elvesztésével együtt elveszített, és akinek a helyét most Hitlerrel töltötte be. Ettől kezdve számtalan alkalommal leírta, hogy mennyire szeretnie kell ezt az embert, e zsenit, e messiást, e prófétát, aki a barátja, atyai mentora, ösztönzője, lelki támasza. E váltásban kimondatlanul mindazonáltal meghúzódott Goebbelsnek az a hatodik érzékre támaszkodó szokásos eljárása is, hogy a győztes oldalhoz igazodjék. Goebbels1926-ban valószínűleg először érzett rá arra, hogy a náci mozgalomban Hitler az esélyes győztes, és e felismerését szinte azonnal aprópénzre váltva láthatta: gauleiteri kinevezése ezt jelentette.
Eddig az időpontig Goebbels naplója elsősorban személyes élményeit, lelkiállapotát, valamint szerelmeinek hullámzásait adja vissza, és Németország szempontjából fontos eseményekkel nem nagyon foglalkozik. A bejegyzések eléggé szűkszavúak és sporadikusak, a fiatal német köztársaság viszonyairól alig tudósítanak.
Megváltozik a helyzet, amikor hosszabb szünet után 1928 áprilisától újra olvashatjuk a napló szövegét. Ekkor Goebbels már fontos posztot tölt be, szerkeszt egy náci lapot (Der Angriff), szervezi az agresszivitásukkal különösen feltűnő berlini SA-megmozdulásokat, -összetűzéseket, és szerepet játszik az 1928-as parlamenti választások propagandisztikus előkészítésében, a választási kampányban. A gondolati, lelki válságokkal, szerelmi csalódásokkal küszködő fiatalember helyén egy harcos és a harcot élvező, dolgos, reggeltől estig elfoglalt, jelentős funkcionárius jelenik meg. Természetévé vált, hogy gyűlölje „azokat”: a weimari német köztársaság kapitalistáit, birtokosait, „reakciósait”, politikusait és mindezek között az első helyen a zsidókat.
Jóllehet, a fiatal demokrata-liberális köztársaság az utolsó négy évben sok sikert ért el, ellenségei száma mégis egyre szaporodott. 1924-től kezdve a német gazdaság volt az egyetlen Európában, amely jelentős dinamizmust mutatott fel, a külkereskedelem terjeszkedett, Németország újból tagja lett a nagyhatalmi klubnak, a kulturális és tudományos élet virágzott, a németek jelentős része jólétet élvezett, a háború utáni munkanélküliség nagyrészt felszívódott, és a különféle terrorcsoportok, szélsőséges bandák és kommandók eltűntek vagy jelentőségük megszűnt. A náci párt elsősorban a Hitler- és Goebbels-féle hívőknek és akarnokoknak köszönhette, hogy e rá nézve oly kevéssé kedvező néhány évet egyáltalán átvészelte. Ugyanakkor azonban a politikai élet lassan polarizálódott. A köztársaságot a társadalmi struktúra kemény túlélése miatt a polgári és a munkás-baloldal nem érezte igazán magáénak, (a kommunisták pedig egyáltalán nem), míg a konzervatív és újnacionalista „reakció” egyre nehezebben tűrte. A náci párt mindenesetre legalitási nyilatkozatai ellenére a demokratikus parlamentarizmus legádázabb ellensége volt.
Goebbelst láthatóan nem zavarta a kisebbségi és 1928-ig úgyszólván teljesen esélytelen életforma, amelyre az NSDAP kényszerült, mert a jelentéktelen kisebbségen belül mégiscsak a vezető gárdához tartozott. Emellett éltette a győzelem reménye is. Ez a tudat, az ezzel járó felelősség, a hatalmi célokért folytatott kemény, mindennapos küzdelem életét értelemmel töltötte meg. Az ekkoriban írt lapokon tűntek fel először saját teljesítményeivel kapcsolatban a megelégedettség, a kielégülés szavai, amelyek azután sztereotípiákká váltak, és majd csak a végső megpróbáltatások idején ritkultak meg. Goebbels minduntalan megdicséri magát az általa kifejtett leistungért: a nagy beszédekért, újságcikkekért, javaslatokért stb. És elégedett. 1940-ig voltaképpen mindig és mindennel nagyon elégedett: meglelte hazáját. Az elért náci sikert mindig a legnagyobbnak, soha-nem-voltnak, felülmúlhatatlannak érzi, hogy azután e benyomásának sok százszor hangot adjon.
Egy boldog ember. Bár nézeteiben egyre közelebb került Hitlerhez, életmódjában nagyon különbözött tőle. Hitler slendrián volt, valójában csak szónokolni és fecsegni szeretett (ritkán csinált egyebet), Goebbels viszont megszállottként dolgozott. Míg Hitler magányos volt és az is maradt, női kapcsolatai pedig felemásak, ha nem aberráltak voltak, Goebbels boldogságát kiteljesítette házassága Magda Quandttal, valamint az egymást követő gyermekek hada: Helga, Hilde, Hellmuth, Holde, Hedda, Heide, akikre érezhetően büszke volt, és akiket 1945-ben majd halálba küld. Goebbels elég sokat elárul naplójában házassága átmeneti válságáról, de szinte semmit annak igazi okáról, egy cseh színésznővel hosszan kitartó szerelmi kapcsolatáról, aminek az atyai barát, Hitler parancsa vetett csak véget. Ha Goebbelsen áll, a problémát „modern” módra, szerelmi hármas keretében oldotta volna meg, de ha már ez nem sikerült, úgy inkább a családot, a gyerekeket és – természetesen – a karriert választotta. Goebbels különbözött a Göring-féle náci vezetőktől is. Őt nem roncsolta drog, sem alkohol, a hatalmat nem rongyrázásra és hisztériára, hanem arra használta, amire szerinte való volt: a hatalom minél intenzívebb gyakorlására. Szeretett szép házakban és nyaralókban lakni, munkahelyét „méltó” környezetbe helyezte, de nem aggatta tele magát kitüntetésekkel, és nem öltött fantáziaköntösöket.
Goebbels jelentősége a náci párt és Hitler számára különösen a hektikás 1930-32-es választási hadjáratok során nőtt meg. Ekkoriban mutatkozott be Goebbels propagandazsenije. A náci kommunikációs és propagandatevékenységben ugyan többen részt vettek, az igazi animátor, a nagy újító mégis kétségkívül Goebbels volt. Bár a náci politika tartalmáról ebben az időben nézetei még mindig nem egyeztek meg teljesen Hitlerével, azt pontosan megértette, hogy mit ért a „Führer” a tömegek megnyerésén, és mindent kitalált, ami csak alkalmas volt arra, hogy „szállítsa” e tömegeket. Sajtó, brosúra, röplap, hangfelvétel, autó, repülőgép mind e célt szolgálta. A hatalom megragadása után az eszköztárat Goebbels tovább terjesztette. Bekapcsolta a rádiót, a filmhíradót, sőt a filmgyártást is, amelynek irányát végül a legapróbb részletekig egymaga szabta meg.
Mindvégig „hű” maradt Hitlerhez, kettejük kapcsolata azonban az évek során sokat változott. A hasznos Gauleitert és a zseniális propagandistát, mint eszközt, Hitler vélhetően mind többre tartotta, de Goebbels rendszeres alulértesültsége alapján elég nagy biztonsággal azt mondhatjuk, hogy terveit vagy egyáltalán nem fedte fel előtte, vagy azt nem bizalmi alapon, hanem az általa vélt szükségességnek megfelelően tette. Ebben változás majd csak a háború második, csüggesztő felében következett be. Goebbels ennek ellenére igyekezett elhitetni magával (és másokkal), hogy Hitler őszinte volt vele, és hogy ő befolyásolni is tudta. Számos kiélezett helyzetben azonban valójában az történt, hogy Hitler propagandafőnökét befejezett helyzet elé állította, Goebbels pedig minden ilyen szituációban engedelmesen Hitler oldalára állt.
Ez az egyik oka annak, hogy naplójában, olykor rövid idő alatt is, gyökeres változásokat észlelünk egyes náci vezérek, illetve külföldi államférfiak megítélésében. Ez történik Gregor Strasser esetében, akit előbb nagyra tartott, majd vitába szállt vele (csakúgy, mint Hitler), hogy azután kerékkötőnek, majd kártékonynak vélje, és hogy végül maga is közreműködjék meggyilkolásában. Hasonló karriert futott be megítélésében az égig magasztalt berlini SA-vezetőség, midőn 1930-ban olyan követelésekkel állt elő, amelyeket Hitler elítélt. 1934-ben megint csak Hitler mellé állt, amikor az általa korábban többször dicsért Röhmöt és társait likvidálták. Valódi nézetét majd csak 1945-ben merte Hitler előtt elárulni, amikor kijelentette, hogy 1934-ben jobb lett volna a Röhm-csoport helyett a hadsereget lefejezni, amint azt oly nagy sikerrel Sztálin megtette. Goebbels a „Führer” minden egyes lépését támogatta, bármit is gondolt megelőzően az adott személyről, országról.
Miután 1925-ben még Strasserékkal együtt hevesen ellenezte azt a hitleri koncepciót, hogy a német életteret a Szovjetunió megtámadása útján az ő rovására kell biztosítani, a későbbiekben a hitleri antibolsevik propaganda nagy organizátora lett, hogy azután 1939-ben lenyelje a német-szovjet paktum békáját, majd nem sokkal később végrehajtsa a világtörténelem egyik legnagyobb csalását: a Nagy-Britannia ellen készülő invázió látszatának fenntartását a szovjetellenes felkészülés idején, ezt követően pedig szítsa a bolsevikellenes szellemet.
Mindebben valószínűleg valóban nagymértékben latba esett az a szerep, amit Hitler Goebbels életében betöltött, de nem lehet elfelejteni azt sem, hogy a náci rendben elnyerhető funkciók Hitlertől függtek. Aki nem igazodott, az a legjobb esetben búcsúzhatott pozíciójától, de nem ritkán egyúttal az életével is játszott. Ebben a birodalomban igen gyakran vagy-vagyra ment a játék. A korai náci vezetők közül csak nagyon kevesen maradtak a felső körben a háború vége felé. Eltávolodtak, kihulltak, meghaltak, megölték őket, vagy sokat vesztettek korábbi befolyásukból. Goebbels nem akart e sorsra jutni, és valóban elérte, hogy (Bormann mellett) éppen ő volt az, aki egyre növelte jelentőségét, egyre közelebb került a vezérhez, mi több, elérte, hogy a „történelem számára” végül is ő lett a leghűségesebb, az egyetlen, aki Hitlert mindvégig követte.
Ennek azonban ára volt. Mindig engedelmesnek kellett lennie, mindig követnie kellett Hitler legbarbárabb nézeteit és megáldania legvérszomjasabb tetteit – ami egyébként láthatóan nem okozott nehézséget számára -, el kellett fordulnia minden korábbi baráttól, ha Hitler hatalmi logikája úgy kívánta, és szabad prédának kellett tekinteni mindenkit, aki a nagy ember útjába került.
A személyi politikában azonban Goebbelsnek láthatóan voltak saját kezdeményezései is, ezekkel azonban csak ritkán ért el sikert. Magától értetődően mindenki az útjában állt, aki csak beleárthatta magát működési körébe: így a párt- és a birodalmi sajtófőnök, a náci, illetve állami kiadó elnöke, a náci párt külpolitikai hivatalának vezetője, a külügyminiszter és még sokan mások. Goebbels többnyire csak akkor támadott, ha a rivális valami miatt meggyengült, és ezért alapos reménye volt a sikerre. 1928-ban egy ízben nekiment Himmlernek is, de miután nyilvánvalóan azt tapasztalta, hogy az SS-vezér csillaga mind magasabbra emelkedik, vele jobbnak látta a megegyezés keresését. Soha nem tűzött össze az egyre erősebb Bormann-nal. Ám ha valaki megrendült, biztos lehetett benne, hogy Goebbels megteszi a magáét megbuktatása érdekében. A napló szerint nem volt példa arra, hogy Goebbels valakit – pártfunkcionáriust vagy katonatisztet – védelmébe vett volna, vagy akár, hogy enyhítő körülményt talált volna bárki számára is.
Szisztematikusan támadta 1938-as kinevezésétől kezdve Ribbentropot, részben azért, mert az beleártotta magát a külföldi propaganda irányításába, kezdeményezéseit pedig Goebbels többnyire bornírtnak tartotta, részben pedig azért, mert a vereségek idején Ribbentrop képtelen volt külpolitikai sikereket felmutatni. A külügyminiszter elleni hadjárat eltörpült ahhoz a kampányhoz képest, amit Goebbels Göring megbuktatása érdekében szervezett. A háború utolsó éveiben Hitlert valósággal üldözte arra irányuló követelésével, hogy Göringet váltsa le. Neki tulajdonította a légierő csődjét a háború második felében, és ezen keresztül voltaképpen felelőssé tette az egész katonai összeomlásért. Kétségtelen, hogy a német légelhárítás 1943-tól kezdve tehetetlennek bizonyult az angol-amerikai bombatámadásokkal szemben, és hogy már a katonai műveletek támogatására is elégtelennek bizonyult. Göring tehát támadhatóvá vált, és minthogy ő számított Hitler helyettesének és utódjának, Goebbels elég okot találhatott rá, hogy a piperkőc morfinistát megkísérelje eltávolítani, még ha 1943-45-ben azt talán maga sem hitte, hogy egy új főparancsnok csodát tehet a légiflottával, ha ez még a nagyszerű szervezőnek, Speernek sem sikerült.
Ebben a történetben valójában az a különös, hogy noha Hitler minden alkalommal elismerte Goebbels igazát e kérdésben, Göringhez mégsem nyúlt egészen addig, amíg 1945 április vége felé Bormann-nak sikerült őt meggyőznie a marsall árulásáról. Ebben sokan, így maga Goebbels is kész volt Hitler döntésképtelenségét, határozatlanságát látni, holott Hitler valószínűleg azért vonakodott egy vele szemben 1922-től fogva hűséges náci leváltásától, mert valóban nem bízott egy olyan személycserében, amely a kívánt hatást még elérhette volna. Goebbels szívós küzdelme annyit mégis eredményezett, hogy Hitler politikai végrendelete szerint 1945. április 30-tól május 1-jén elkövetett öngyilkosságáig ő állt a Hitler által „kinevezett” kormány élén.
Goebbels egész életében „radikális”, végletes volt. Mindig hajlott a szélsőséges megoldásokra, amelyekben csak cinizmusa állított fel korlátokat. Mindig azt az ellenséget javasolta véglegesen és végletesen leteperni, amelyiket a körülményeknek megfelelően minden rizikó nélkül éppen meg lehetett támadni. Ebből a szempontból számára mindegy volt, hogy a kommunisták, a szociáldemokraták, a pártbeli árulók, a zsidók, a lengyelek, a magyarok vagy éppen az olaszok kerültek terítékre. Ő, aki állítólag Mussolini oly nagy csodálója volt egykoron, 1943 szeptemberében voltaképpen sajnálta, hogy a „dúcét” kimentették fogságából, mert úgy vélte, hogy emiatt az olaszországi német politikában valamelyest tekintettel kell majd lenni rá. Horthy Miklóst eleinte nagyra tartotta, de 1944-ben semmi kifogása nem volt az ellen, hogy eltávolítsák vagy elhurcolják.
Goebbels azonnal kész volt rá, hogy a gettóba nyomorított zsidókat olyan fertőző gócoknak tekintse, amelyek „sebészi eltávolítása” egyszerűen közérdek, és ő volt az, aki nem szűnt meg követelni a berlini zsidók kitelepítését. A sors különleges játéka, hogy ennek ellenére a német zsidók közül viszonylag a legtöbben éppen Berlinben menekültek el az SS ölelő karjaiból. Ez valószínűleg azért volt lehetséges, mert a nagyváros dzsungele kínálta a legtöbb esélyt a bujkálásra és a bújtatásra. Ennek az eléggé apró, kissé nyomorék férfinak gyilkos indulatai egyébként éppen a zsidókkal kapcsolatban lobogtak a legengesztelhetetlenebbül. Minden pogromhullám kezdeményezői között megtalálni, a nürnbergi zsidótörvény-javaslatok közül a legdrasztikusabb támogatója (amihez képest akkor, 1935-ben még Hitler is mérsékeltebb volt), később boldog a tudattól, hogy hozzá hasonlóan Hitler is a „radikális” megoldás híve lett e kérdésben, sürgeti a „sebészi beavatkozás”-t a berlini zsidók kiűzését a fővárosból, és egyáltalán, a „megoldást”. Naplófeljegyzéseiben sehol sem írja le, hogy e követeléseken mit ért, de megjegyzései arról árulkodnak, hogy elég pontosan tudta, mit kell értenie az eltávolításon, kitelepítésen, megoldáson a háborús körülmények között.
Mint propagandista, Goebbels az elhihető hazugságok és az időzítés mestere volt. Tudta, hogyan lehet hisztériát kelteni (mint a Reichstag kigyulladása után), felnagyítani a sikert (1933-as választások eredményei alapján), téveszméket kelteni a birodalom külpolitikai szándékai felől, óriáskampányt szervezni a német sérelmek ürügyén (Ausztria, Szudéta-vidék, Danzig), megtévesztő és azonnal elkobzott újságszámot kiadni (az invázió ügyében), eltorzítani a hadi eseményeket (sztálingrádi csata), szelektált hírközlést alkalmazni, vereségből győzelmet faragni, az ellenséget apró tények egyoldalú felnagyítása útján monstrumként beállítani. Ha hihetünk naplóbejegyzéseinek, az általa kontrollált heti filmhíradó torzításai, vágásai mindig elnyerték Hitler maximális tetszését. Ugyanakkor Goebbels igyekezett vigyázni arra, hogy azonnal tetten érhető hazugságok ne kerüljenek be a híranyagba, mert tudta, hogy az korlátozza a hírfertőzés hatékonyságát.
1943-tól kezdve Goebbels feljegyzései úgy hatnak, mintha egy álomkóros vagy egy ámokfutó agyából származnának. Olykor-olykor papírra kerül ugyan némi szkepszis kifejeződése a végső győzelemmel kapcsolatban, ezeket azonban 1945-ig minduntalan félresodorja a hit és a remény, ami nincs tekintettel sem a hadihelyzetre, sem az antináci háborús koalíció összetartó kapcsaira, sem a hadseregek és az őket kiszolgáló gazdaságok képességeire -, egyáltalán semmire, ami a valóságos helyzetet jellemzi. Ehelyett Goebbels vágyálmokba és történelmi analógiákba menekül.
Goebbels és vele együtt Hitler reményüket két eshetőségbe vetették. Egyrészt a hadigépezet technikai megújítására számítottak a kifejlesztés alatt álló rakétabombák területén, és abban bíztak, hogy ennek (az úgynevezett V-l és V-2 bombának) a hatására Nagy-Britanniát kiüthetik a hadviselők sorából. Másrészt meg-megújulva és olykor elbátortalanodva abban reménykedtek, hogy a szövetségesek között lappangó ellentétek szétszakítják a koalíciót még mielőtt Németország térdre kényszerülne, és ez lehetővé teszi a kiegyezést az egyik féllel. E remények nem voltak megalapozottak. A német „csodafegyver” távolról sem volt oly hatékony, mint feltételezték, és nem állt rendelkezésre a kellő mennyiségben. A „természetellenes” antináci koalíció részei viszont 1943-tól kezdve már mindenekelőtt győzni akartak, és ezért ellentéteiket egyelőre befagyasztották. Mindemellett úgy tűnik, hogy bár Hitler is, Goebbels is számított az egyik oldallal való kiegyezésre, valójában egyikük sem tudott dönteni arról, hogy ezt melyik oldalon kellene komolyan megkísérelni. Abban egyetértettek, hogy minden alku, kompromisszum alapja csak egy előzetesen elért jelentős német katonai siker lehet, az erre való összpontosításban azonban hullámzás és ingadozás mutatkozott. Mindenesetre akkor, amikor Hitler 1944 októberében elhatározta a nagy nyugati ellentámadást az Ardennekben, minden bizonnyal abból indult ki, hogy az „elpuhult” nyugatiakkal szemben a katonai siker könnyebben kicsikarható, mint az edzett vörösökkel szemben, illetve, hogy a nyugati politikusok könnyebben rávehetők egy megegyezésre a közös bolsevikellenes érdekeket is figyelembe véve, mint Sztálin arra, hogy valami osztozkodásba belemenjen és vállalja a Nyugattal való azonnali konfrontálódást. Később azonban nézete változni kezdett és Goebbels-szel együtt több esélyt adott a „realista” Sztálinnal való megegyezésnek, mint annak, hogy a „közvélemény foglyaként” működő Churchill vagy Roosevelt hátraarcot csinálna vagy egyáltalán csinálhatna. Mindketten tudták, hogy mindez puszta képzelgés átütő német katonai siker nélkül, ilyenre pedig már csak valami csoda folytán lehet számítani. A naplóból érződik, hogy tehetetlenségre kárhoztatva Goebbels végül is türelmetlenné vált, és mintegy Hitler döntésképtelenségét érzékelte abban, hogy sem az egyik, sem a másik irányban nem történik semmi.
A reményt keltő történelmi párhuzamokat Goebbels részben a porosz király, Nagy Frigyes háborús kalandjaiban, részben a pun háborúkban kereste, de végső kétségbeesésében odáig is elment, hogy Vlaszov szavai nyomán erőt merítsen abból a „hasonlóságból”, amely szerinte a szovjet hadsereg 1941-es és a német erők1944-es helyzete között fennállt. Azt gondolta, hogy Frigyest a hétéves háború már csaknem biztos vereségétől egyrészt saját eltökéltsége, győzni akarása és keménysége, másrészt az az isteni csoda mentette meg, hogy a cárné éppen a legjobbkor halt meg ahhoz, hogy Frigyes fordíthasson egyet a szerencse kerekén. Csak kitartás és szerencse kell tehát – biztatta magát Goebbels -, hogy még minden jóra forduljon. Elképzelhető, hogy milyen lelkiállapotba került e csalóka reményt élesztgetve, midőn megtudta, hogy az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, röviddel az európai győzelem előtt örökre lehunyta a szemét. A valóságra azonban csak rá kellett nyitnia a szemét, hogy szinte azonnal kiderüljön: a második világháború nem a hétéves háború, és a modern világhatalmi küzdelemben egy mégoly rátermett politikus eltűnése sem változtat meg betonkemény érdekrendszereket. Roosevelt utódjának, Truman elnöknek és az egész amerikai népnek pedig sziklaszilárd elhatározása volt, hogy amit elkezdett, azt befejezi: Európából eltávolítja a barna uralmat.
A Vörös Hadsereg 1941-es és a Wehrmacht 1944-45-ös súlyos helyzete közötti hasonlóság megállapítása enyhén szólva nagyfokú felületességre utalna, ha nem tudnánk, hogy valójában a vágy szülötte volt. A szovjet vezetés minden vesztesége és kudarca ellenére 1941-ben is hatalmas visszavonulási tereppel, mérhetetlen tartalékokkal és e kettő eredményeként sok idővel rendelkezett, miközben e tényezők egyike sem állt már 1944-ben a német hadsereg rendelkezésére.
Ezektől az optimista összehasonlítgatásoktól merőben eltért mondanivalójában a pun háborúk emlegetése. Ez már csak arra volt jó, hogy a hovatovább belátható szörnyű vereséget ne kelljen véglegesnek tekinteni, hanem bízni lehessen az időben, a jövőben, amely, miként a rómaiaknak, úgy majd a németeknek is lehetővé teszi, hogy átmeneti vereségek után mégiscsak ők legyenek a végső győztesek.
Noha kifejezetten rosszalló megjegyzést Goebbels naplóírás közben sem enged meg magának Hitler rovására, az utolsó másfél évben a fent említett probléma mellett több más is akad, amelyben Goebbels már láthatóan nem ért egyet mesterével. Ha nyíltan nem is száll szembe vele, ingerültsége érezhető, valamint az is, hogy tartózkodását az elfogadott Hitler-kép mellett már az a jövőképe is befolyásolja, amelyben Goebbels a hősként elbukó nagy történelmi szereplő oldalán akar állni.
A Hitler-Goebbels nézeteltérések egyikéről, Göring személyéről már szóltunk, de volt még további kettő is, méghozzá igen súlyos kérdésekben. Az egyik a Szovjetunió népeinek náci kezelésével kapcsolatban merült fel, a másik az úgynevezett Néró-rendelethez fűződött. A háborúnak ama kései szakaszában, midőn Goebbels az egyik vagy a másik szövetséges féllel való kompromisszumos kiegyezés esélyeit latolgatta, és az előfeltételként mutatkozó jelentős katonai siker feltételeit kereste, hatást gyakoroltak rá azok a memorandumok, amelyek különféle forrásokból (például a Wehrmachttól) származtak, de megegyeztek abban, hogy a Keleten kifejtett durva megtorlási és faji politika hibás, és hogy azt a bolsevikok által elnyomott, szabadságra vágyó népek tisztességes kezelésével és felbátorításával kell felváltani. Goebbels ugyan úgy vélte, hogy a szóban forgó feljegyzések mind a bírálatban, mind javaslataikban oly messzire mentek, hogy azokat nem lehetett Hitler elé terjeszteni, mégis gondolkodott azon, hogy miként lehetne Hitlert a keleti politika enyhítésére rávenni. Valószínűleg gyakran hallotta azonban Hitler merev elutasítását e kérdésben, aki az ilyesfajta ajánlatokat kezdettől fogva mindvégig elhárította, hogysem tervének esélyt adjon és az előterjesztést Hitlernél legalább megkísérelje. Erre ugyanis a napló nem tartalmaz utalást. Úgy tűnik, hogy az elgondolás egy apró részletének végrehajtását Goebbels talán mégis előmozdította. Évekig tartó ellenállás után Hitler ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy a kollaborációra kész orosz hadifoglyokból Andrej Andrejevics Vlaszov tábornok felállítson egy úgynevezett felszabadító hadsereget, illetve, hogy hasonló jellegű kozák alakulat jöhessen létre. Hitlernek ehhez mélyen gyökerező elveket kellett feladnia. Ilyeneket: „a rabszolga népeknek fegyvert nem szabad a kezükbe adni”, „az átállók nem a német birodalomért, hanem saját magukért kollaborálnak”, „a keleti népekre csak rabszolgákként van szükség”, „nem a katonai erejükre, hanem a földjükre van szükségünk” stb.
Hitler 1945. március 19-én kiadta úgynevezett Néró-rendeletét, ami az ellenséges tevékenység akadályozása érdekében megparancsolta a német föld felégetését, minden készlet és az egész infrastruktúra megsemmisítését. Albert Speer, akinek a végrehajtásról gondoskodnia kellett volna, és aki ezt nem akarta megtenni, vélhetően szövetségest keresett, és a kérdésről tárgyalt Goebbelsszel. A totális háború gondolatának apostola, meghirdetője és végrehajtásának egyik fő motorja, Goebbels ezúttal nem mutatkozott „radikális”-nak. Maga is úgy látta, hogy a vesztett háború miatt a népet nem szabad pusztulásra ítélni, és naplójában többször leírta, hogy a rendelet egyébként is végrehajthatatlan, mert nincs, aki a parancsokat kiadja, és nincs, aki érvényesítse. Nemigen lehet megítélni, hogy e kérdésben vajon Goebbelsben a német néppel való belső szolidaritás érzése támadt-e fel (ami Hitlerrel biztosan nem történt meg), vagy e bejegyzésekkel a nagy propagandamágus már a történelmi arcképét igazgatta-e, tény mindenesetre, hogy a rendelet visszavonatására irányuló kísérletéről a napló nem tud.
Goebbels valószínűleg nagy elégtételt érzett 1945. április utolsó napjaiban, amikor neki és szinte egyedül neki adatott meg, hogy a náci uralom utolsó színpadát berendezze. A „Führer” már hetek óta a kancellária kétszintes bunkerének aljában kuporgott, és maga is a kellőképpen drámai, wagneri befejezésen töprengett. Környezetének és a vezető tiszteknek ellenkező véleményével szemben Goebbels volt az, aki megerősítette abban a nézetében, hogy a végső ellenállást nem valahol a kies hegyekben, hanem Berlinben kell megszerveznie, másként szólva, hogy a fővárosban kell meghalnia. Felfogása szerint egyedül ez illett a nácizmus hősi múltjához, és egyedül ez passzolt jövőben megírandó történetébe.
A nagy propagandista ekkor már szinte egyedül mozgott a kiürült és beszűkült színpadon. Göring végre nemcsak kegyvesztett lett, de a hatalom átvételére irányuló balga kísérletén felzúdulva Hitler parancsot adott ki a letartóztatására. Himmlerről egy külföldi rádióadó fecsegése következtében kiderült, hogy már hónapokkal előbb érintkezésbe lépett a nyugati szövetségesekkel a fegyverszünet feltételeit kipuhatolandó, és Hitler őt, a náci birodalom legszilárdabbnak hitt pillérét is halálra kerestette. Speer a Néró-rendelet végrehajtásának szabotálásával volt elfoglalva, és szorgosan gyűjtögette az adatokat, anyagokat ahhoz, hogy egy esetleges leendő tárgyaláson felhasználhassa. Bormann az utolsó percekig intrikált és lapult, a dolgokat a háttérben még mindig irányítgatta, de nem ő volt az igazi szervező. A Wehrmacht főparancsnokságának tábornokai és tisztjei mind szétszéledtek, hogy „dolguk után lássanak”.
Nem lehetett véletlen, hogy Hitler Goebbelst és egyedül őt kérte meg arra, hogy családjával együtt költözzék be a bunkerbe. Jóllehet, a napló ilyesmiről nem árulkodik, hinni lehet, hogy a két férfi között a továbbiakat illetően ekkor már volt valami megállapodás. Hitler április 22-én jelentette be, hogy Berlinben marad és mivel nem akar az ellenség kezébe esni – megöli magát. Ugyanezen a napon kérte fel Goebbelst az átköltözésre, aki e felszólításnak habozás nélkül eleget tett.
Goebbels sem ekkor, sem később nem tett javaslatot menekülésre, más megoldás keresésére, és magáévá tette az öngyilkosság gondolatát. Ezzel a tudattal élt még 10 napot, de hogy ezalatt mit gondolt, nem tudjuk, mert április 10-én a napló elhallgat. Május1-jén a szülők elhatározása alapján megmérgezték az öt Goebbels kislányt és az egyetlen közös fiúgyermeket, majd Joseph és Magda Goebbels is öngyilkos lett -, hogy azután benzinnel megöntözve égessék el tetemüket. Egy inkvizítor lelkületű propagandistaorátor fejezte be katasztrófákat élesztő pályafutását.
Ormos Mária
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!