HATODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
II. fejezet
A FARKASOK FELFALJÁK EGYMÁST
Németországban a július 20-i összeesküvés felszámolásának és Canaris eltávolításának11 Canarist 1945 áprilisában a flossenburgi táborban kivégezték. * eredményeképpen bekövetkezett az RSHA szolgálatának utolsó átszervezése. Megszüntették az RSHA kebelében létrehozott Amt Mil.-t, amely az egykori Abwehr hivatalait foglalta magába. Vezetőjét, Hansen ezredest felakasztották, személyzetét eltávolították, az Abwehr szerveit pedig a IV. és VI. amt (Gestapo, illetve SD-Ausland) különböző osztályaiba olvasztották be. A Gestapo vette át a kémkedéssel, kémelhárítással, ejtőernyős szolgálattal és szabotázzsal foglalkozó részlegeket, s az SD-hez csatolták mindazokat, amelyek katonai hírszerzéssel foglalkoztak. Ettől fogva a Gestapo és az SD minden csoportja mellett működött egy alcsoport, amelynek nevében ott volt a megkülönböztető Mil. szócska.
A július 20-i puccskísérlet végképp bizalmatlanná tette Hitlert a hadsereggel, ezzel a „reakciós klikkel” szemben; a führer elhatározta, hogy végképp megzabolázza a Wehrmachtot.
Martin Bormann javaslatára tisztté kinevezett és válogatottan fanatikus fiatal párttagokat osztottak be minden katonai egységbe, akiknek az volt a feladatuk, hogy ellenőrizzék bajtársaik politikai magatartását. Közvetlenül Bormann-nak, a horogkeresztes ideológia eme megszállottjának jelentették mindazt, amit nem találtak eléggé nemzetiszocialistának. Ennek során jelentették például „a sziléziai hadseregcsoport tisztikarának defetista magatartását”, amelyet a véget nem érő harcok már-már felőröltek és visszavonulásra kényszerítettek.
A dicsősége csúcsára jutott Himmler végre elérte, hogy egy hadseregcsoport parancsnoka lett. A végéhez közeledő 1944-es esztendő 7-tel növelte az SS-hadosztályok számát. Év végéig két dandárt kellett még megszervezni, az egyiket holland, a másikat francia „önkéntesekből”. Ámbár különös önkéntesek voltak ezek a milicisták, akik ellenséges teherautókon menekültek hazájukból a felelősségrevonás elől, s azután hamarosan besorozták őket az SS-Freiwilligen-Sturmbrigade Charlemagne-ba.12 Charlemagne Nagy Károly francia neve. *
Kelet-Franciaországban a németek Hitler határozott utasítására megvetették a lábukat. A szövetségesek csak 1945 elején érték el teljes hosszúságában a Rajnát és a német határt.
Oberg és Knochen augusztus 20-án Vittelben állították fel főhadiszállásukat. Csaknem egyidejűleg két baljós hírt is kaptak. Az első Himmlernek egy rendkívül sértő levele volt. A reichsführer SS éles szavakkal a fejükre olvasta, hogy július 20-i letartóztatásuk alkalmával semminemű ellenállást sem tanúsítottak, és ezzel kapcsolatban kétségbe vonta bátorságukat és lojalitásukat. Néhány nappal később, augusztus végén Kaltenbrunner brutális formában Berlinbe rendelte Knochent. Knochen nem ringatta magát illúziókba a parancs kézhezvételekor. Amíg Párizsban tartózkodott, nem bántották, nehogy ezzel a Gestapo munkájának ártsanak. Franciaország megszállásának megszűntével ez a védettsége is véget ért, és ellenségeinek végre sikerült elérniük, hogy kegyvesztett lett. Csakugyan, amint megérkezett, Kaltenbrunner közölte vele, hogy lefokozták, és a Waffen-SS állományába helyezték egyszerű közlegényként.
Knochent azonnal beosztották a Leibstandarte Adolf Hitlerhez, és elküldték a csehszlovákiai Benechau kiképzőtáborába, hogy a páncélosok elleni harcra képezzék ki. Harcoló egységhez akarták helyezni, közben azonban ismét Berlinbe rendelték. Ez alkalommal azt közölték vele, hogy Himmler ismét kegyeibe fogadta, és az RSHA-nál kap beosztást. Január 15-én Knochen azt a megbízatást kapta, hogy indítsa el az SD új csoportjainak munkáját, amelyeknek az egykori Abwehr funkcióját kellett betölteniük. Németország összeomlása következtében azonban nem maradt már ideje eme feladatának ellátására.
Vittelben Knochen helyére Suhr obersturmbannführert, a toulouse-i részleg egykori vezetőjét állították. Himmler utasítást adott arra, hogy új szervezetet hozzanak létre, és a még megszállás alatt levő jelentéktelen francia területet bázisként felhasználva ügynököket dobjanak át a szabad Franciaországba. Ezeket az ügynököket főként a Németországba menekült egykori francia kollaboránsok soraiból kellett toborozni.
Szeptemberben Himmler Gérardmer-ba jött, hogy meglátogassa Blaskovitz tábornokot, aki a G hadseregcsoport után akkor a H hadseregcsoport parancsnokságát vette át. Élt az alkalommal, és az embereit is ellenőrizte. Ez volt Himmler utolsó franciaországi útja. Kevéssel utóbb Oberg a Saint-Dié melletti Plainfaing-ben rendezkedett be. Itt fogadta Darnand-nak és helyettesének, Knippingnek a látogatását, akik segítségét kérték a schirmeki táborban elhelyezett és németországi átcsoportosításukra váró milicisták nyomorúságos helyzetének javítása érdekében.
Plainfaing-ben adta ki Oberg utolsó fontos rendeletét egy francia város lakosságához. November 8-án Saint-Dié lakossága parancsot kapott a város kiürítésére. Oberg 7-én adta ki a parancsot.13 A Saint-Dié-i polgármesteri hivatalon kifüggesztett plakát gyenge franciasággal a következőkben adta meg a kiürítés indokait: „A Wehrmachtnak az a szándéka, hogy a lehetőségekhez képest eltávolítsa a lakosságot a harcok színhelyéről, hogy megkímélje az áldozatoktól és szenvedésektől.” * November 9-től 14-ig szabad rablást engedélyeztek a városban, az üzemek raktárkészleteit, gépeit és felszereléseit Németországba szállították, majd az el nem mozdítható berendezéseket felrobbantották. Ezek után felgyújtották a lakóépületeket. A város 3 napig égett. Tíz férfit, akik megkísérelték menteni ingóságaikat, a helyszínen agyonlőttek. Végül a 16 és 45 év közötti férfiakat „igénybe vették védelmi munkákra”. A valóságban a város ily módon összeszedett 943 lakóját deportálták.
November 18-án Oberg vezérkarával együtt távozott Plainfaing-ből, és a Belfort melletti Rougemont-ra vonult vissza. Itt is csak néhány napig maradt. A visszavonulás következő állomása Guebwiller és Ensisheim volt. December elsején Oberg, Suhr és hivataluk átkelt a Rajnán, és még aznap este megérkezett Freiburgba. Harmadikán a csoport a csehszlovák határ közelében fekvő Zwickauba érkezett, ahol a szolgálat Himmler parancsára már korábban berendezkedett.
Oberg kevéssel utóbb fontos parancsnoki beosztást kapott a Visztulái hadseregcsoportban, amelynek élére Himmler önmagát nevezte ki főparancsnoknak. Oberg tehát, miután pályafutásának rendőri szakasza véget ért, visszatért a harcoló SS kötelékeibe.
A Gestapo különböző részlegei azonban még hónapokig foglalkoztak Franciaországgal. Kaiser doktor több speciális ágazatra oszló szabotőr- és kémiskolát szervezett Freiburgban és a Sigmaringen közelében levő Stettenben.
Friedenthalban Skorzeny szervezett hírszerzőket és szabotőröket kiképző központot. Mindezek a kémközpontok a Francia Néppárt, az RNP, főként pedig a Milícia és az MSR (volt Csuklyások) Németországba menekült tagjai körében toborozták ügynökeiket. Elsőként Darnand ajánlotta fel embereit Deterding hauptsturmführernek, aki helyettesével, dr. Hinrichs oberscharführerrel a toborzást irányította. Deterding vezette a „Fuchs”- („Róka”-) kommandót; e kommandó feladata volt, hogy ügynököket csempésszen be francia területre.
Végül is Darnand felhatalmazást kapott arra, hogy külön iskolát létesítsen a Milícia számára, amelyet francia milicisták vezettek, és amely az SD és a Gestapo instruktorainak „segítségével” működött. Ennek az „autonóm” szervezetnek egy Degans nevű milicista volt a vezetője, helyettese Filliol, az egykori csuklyás gyilkos, akiből később a Milícia 2. hivatalának főhóhéra lett.14 Filliol gyászos emlékeket hagyott maga után a limoges-i kerületben, ahol Denis fedőnéven tevékenykedett. * Darnand azt is tervezte, hogy „fehér maquis”-t szervez Franciaországban.
Ezek a kémközpontok nagy üggyel-bajjal átdobták Franciaországba néhány tucat hírszerzőjüket és szabotőrüket. Néhányan Svájcon, a Bázel melletti Lörrach határállomáson át mentek. Sokat közülük lefülelt a svájci rendőrség; azok közül néhányan, akiknek sikerült átjutniuk Franciaországba, feladatuk teljesítése után még Németországba is vissza tudtak térni. Legnagyobb részüket azonban rövid időn belül ártalmatlanná tették.
Másokat ejtőernyővel dobtak le Franciaország felett, mégpedig párnázott tartályban; az ejtőernyős vállalkozásokat ugyanis éjszaka hajtották végre, és az éjszakai ejtőernyős ugrás veszedelmes dolog annak, aki nem rendelkezik elegendő gyakorlattal. Ilyen ejtőernyős vállalkozásokat hajtottak végre Corréze-ben. A ledobottakat rendszerint földreérésük után egy-két órával már elfogták, mielőtt megbízatásuknak eleget tudtak volna tenni. Volt olyan is, aki letartóztatása pillanatában a nála levő ciánkáli-kapszula segítségével öngyilkosságot követett el.
A szövetségesek mögöttes területein végrehajtott akciók lényegében teljes kudarccal végződtek. A katonai helyzet 1945 elején kétségbeejtő volt.
Az erőszakban és bűnben fogant hitlerizmus 12 évi rémuralma után immár saját vérében fetrengett, és egy egész népet rántott magával a katasztrófába.
Ebben a wagneri összeomlásban az egykori hívek, a vad és fanatikus nácik, a nagyvezérek, az ország urai reményvesztetten kapkodtak egy mentődeszka után; iparkodtak kijátszani utolsó kártyáikat, sokszor egyáltalán nem lévén tudatában a realitásnak.
A mindenható férfiak mindegyike a szeme sarkából figyelte a másikat és tudta, hogy neki is ugyanúgy lesik minden lépését. A legcsekélyebb elővigyázatlanság életveszéllyel járt. Hitler a kancellária bunkerjában megbújva is érezte, miként recseg-ropog hatalmának összetákolt épülete.15 Hitler 1944 november végén elhagyta Rastenburgot, és Berlinbe helyezte át főhadiszállását. * Tisztában volt azzal, hogy mindazok, akik tegnap még bálványozták, és egyetlen szaváért a legsötétebb gaztettek elkövetésére is képesek voltak, most azon törik a fejüket, hogyan hagyják őt el. Ám a régi egyiptomi fáraók példájára ő sem volt hajlandó egyedül eltűnni. Akiket magával vitt a hatalom csúcsaira, azoknak követniük kellett őt a halálba is; eszelős tekintetével kutatta az arcokat, amelyeken a kemény elszántság álarca mögött a rettegés lapult, és kereste bennük az árulás jeleit. Gondja volt rá, hogy sorsát senki se kerülje el.
A führer, aki egykor eksztázisba tudta hozni a tömegeket, a hadvezér, a sors embere a vereség súlya alatt roskadozó, beteg aggastyánná vált, akinek űzött vadra emlékeztető égő tekintetében és sápadt, beesett arcában már a közelgő halál jele látszott.
A kancellária épületét SS-ek őrizték. Senki sem juthatott be anélkül, hogy ezek ne ellenőrizték volna. Megalakulása óta a Leibstandarte SS vigyázott Hitlerre. Ők feleltek az életéért, a führer egyedül bennük bízott még most is. Rajtuk kívül csak legbensőbb bizalmi embereit, az elzárkózásában osztozó kicsinyke udvart nem sújtotta az a keserű megvetése, amelyet az egész emberiséggel szemben érzett. Bormann nem tágított mellőle. Vetélytársain azzal diadalmaskodott, hogy lejáratta őket. Himmler is bukott ember volt már, azok után, hogy majdnem eljutott a dicsőség tetejére, azaz a teljes hatalom, Hitler annyira óhajtott eltávolításának közelébe.
1944 augusztusától 1945 márciusáig Himmler volt a birodalom leghatalmasabb embere. A július 20-i sikertelen merénylet megszabadította utolsó vetélytársaitól, és elérte leghőbb vágyát: hadseregcsoport-parancsnok lett. Mindenki másnál több címet és funkciót gyűjtött össze. Belügyminiszter és egészségügyi miniszter volt, azonkívül az egész rendőri apparátus, minden katonai és civil hírszerző szerv, titkosszolgálat és kémszervezet ura. Mint SS-főparancsnoknak valóságos hadserege volt: 1945 tavaszán 38 hadosztály, 4 dandár, 10 zászlóalj vagy légió (Waffen-Verbände), 10 vezérkari kommando, valamint 35 csapattest és önálló egység (Korpstruppen und Selbständige Verbände) tartozott hatalma alá. Csapatai félelmetesek és fanatizáltak voltak. Végül Himmler ellenőrzött egy egész sor párt- és állami szervet, amelyeknek elágazásai úgyszólván mindenhová elértek. Mint hadseregcsoport-parancsnok hozzákezdhetett azokhoz a manőverekhez, amelyektől katonai hatalmának további kiépítését várta.
Régi politikai riválisa, Göring, gyakorlatilag ki volt ütve a nyeregből; tekintélyét vesztve nyakig merült a zsíros üzletekbe és a legpazarlóbb fényűzésbe. Ribbentrop napja is leáldozott. „Magas diplomáciája” nem hozott mást, csak a kudarcok sorozatát; Göring a nyilvánosság előtt „piszkos kis pezsgőügynöknek” titulálta, amin a führer maga is csak nevetett, feledvén, hogy nem is olyan régen még Ribbentrop volt számára az „új Bismarck”.
Goebbels még tartotta magát, de a legerősebb Bormann volt. Ez a fanatikus figura kérlelhetetlen elszántsággal igyekezett megszabadulni vetélytársaitól. 1933-tól 1941-ig mint reichsleiter a führer helyettesének, Hessnek volt a kabinetfőnöke, majd Hess szökése után maga lett a führer helyettese és a párt központi irodájának vezetője; ettől fogva lényegében ő volt a pártapparátus ura. 1943. április 12-én mindehhez megkapta még a „führer titkárának” címét.
Bormann tisztában volt vele, hogy legveszedelmesebb vetélytársa Himmler, akinek céljait hamarosan átlátta. Tudta, hogy Himmlernek nincs tehetsége a felsőbb katonai vezetéshez; terveiben elsősorban Himmlernek erre a gyengeségére épített. Ebben a küzdelemben Bormann egyik sakkfigurájának szerepét Fegelein játszotta.
Himmlernek volt egy állandó képviselője a vezéri főhadiszálláson: Hermann Fegelein obergruppenführer, Hitler szárnysegéde. Ez a lovászból lett tábornok volt az összekötő Himmler badeni, majd később Prenzlauba áthelyezett főhadiszállása és a führer között. Nos, ez a Fegelein Gretel Braunt vette feleségül, Eva Braun nővérét. A führernek kétszeresen is a bizalmában élt ez a nem hivatalos sógor: mint szárnysegédje és mint Eva Braun rokona. Bormann addig-addig kerülgette, míg szövetségesekké váltak.
Ettől fogva egyre többször hangsúlyozták Himmler hadseregcsoport-parancsnok baklövéseit; kudarcait kiszínezték, gyengeségeit kidomborították. Márciusban, Pomeránia elvesztése után, Himmlert leváltották parancsnoki beosztásából, alkalmatlanságára hivatkozva. Magyarországon, ahol a katonai helyzet katasztrofálisra fordult, a náci veterán Sepp Dietrich parancsnoksága alatt álló SS elit hadosztályok folytatták az ellenállást. Bormann elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megsemmisítő csapást mérjen Himmlerre.
A magyarországi SS-hadosztályoknak megtiltották az SS elit egységek különleges karszalagjának viselését. A szigorú határozat, amely ugyanúgy vonatkozott magára Sepp Dietrichre, mint tisztjeire és minden katonájára, a rendszer és személy szerint Himmler legfőbb büszkeségeit sújtotta: a Leibstandarte Adolf Hitlert és a Das Reichet, a két legrégibb SS-hadosztályt, és az ugyancsak dicsőséges múltú Hitlerjugendet.
Ez a kollektív lefokozás megpecsételte Himmler sorsát. Ettől fogva nem tekintették számottevő vetélytársnak. A katonai parancsnoklással járó teendők hónapokig távol tartották rendőri funkcióitól, és távolléte az ilyen kényes időszakban megbosszulta magát. Bormann, majd maga Hitler is, egyre-másra közvetlenül Kaltenbrunnernak adta utasításait, olyannyira, hogy Himmler kiesett a tényleges vezetésből, és a führer legtöbb intézkedéséről nem is tudott.
A horogkeresztes próféták által „ezerévesnek” keresztelt birodalom utolsó óráit élte. Az „uralkodó faj” 1945 áprilisának végén már csak napról napra zsugorodó, szűk területen uralkodott. Hiába győzte le a párt az ellenfeleit, hiába diadalmaskodott a Gestapo a vetélytársain. Hitler a romhalmazzá változott főváros központjából – néhány méterre az elegáns Unter den Lindentől, amelyre rövidesen az oroszok tüzérségi lövedékei hullottak bunkerja mélyéből továbbra is küldözgette parancsait, ám azok nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. A címzett csapatok rendszerint már nem is léteztek.
Április 10-én, valószínűleg környezete sürgetésére, Hitler elhatározta, hogy áthelyezi főhadiszállását a berghofi „sasfészekbe”, Berghof nevű nyári kastélyába. Kabinetirodája útra is kelt Berchtesgadenbe, hogy ott várja be őt. Tizenkettedikén egy légitámadás alkalmával bombatalálat érte a kancellária romos épületét, és az kigyulladt. Tizenhatodikán az oroszok áttörték az arcvonalat az Oderánál és Lausitzban, s Berlin felé közeledtek. De Hitler nem ment el. A 20-ára, 56. születésnapjára tervezett elutazását az utolsó pillanatban lemondták. A Vörös Hadsereg már Lubbenben volt, Berlintől délre 70 kilométernyire, és a Spreewaldon keresztül közeledett a főváros felé. Északon elérte a Berlintől 30 kilométernyire fekvő Oranienburgot.
Az április 21-re virradó éjjel Hitler jóváhagyásával 3 férfi hagyta el a kancellária romjait: Ribbentrop, Göring és Himmler. Hitler nem akart már Berchtesgadenbe távozni. Tudta, hogy a „bajor fellegvárban” való védekezés gondolata megvalósíthatatlan. Húszadikán este, születésnapja alkalmából elmondott utolsó rádióbeszédében, amelyet a szakadatlan bombázás ellenére egy kisegítő adóállomás továbbítani tudott, Hitler bejelentette azt az elhatározását, hogy bármi történjék is, Berlinben marad.
Göring borzongva hallgatta a beszédet. Az évforduló napját führerének társaságában töltötte, a még élő és Berlinben levő horogkeresztes veteránokkal, Himmlerrel, Goebbelsszel, Ribbentroppal és az elmaradhatatlan Bormann-nal egyetemben. A kövér Hermann-nak esze ágában sem volt meghalni. Nem azt a méltatlan véget szánta magának, hogy a bunker mélyén orosz bombák és lövedékek áldozata legyen; megtette már a szükséges előkészületeket a városból való távozásra. Az idő sürgetett. Göring kisurrant a bunkerból, és az est homályában rezidenciájára távozott. Ott már várta őt a költözést lebonyolító kocsioszlop.
Göring már április elején biztos helyre vitette az Európa-szerte összelopkodott műkincsekből álló gyűjteményét. Két különvonatra volt szükség ahhoz, hogy a mérhetetlen zsákmányt Berchtesgadenbe tudják szállítani; ugyanoda menekült második felesége, Emmy Sonnemann színésznő is a lányával együtt. A menekülő Göring személygépkocsiját néhány tehergépkocsi kísérte, amelyekre az utolsó ládákat rakták, továbbá a vezérkarát szállító autó. Egérutat nyerve azon a szűk folyosón, amely az amerikai csapatokat az oroszoktól elválasztotta, „a führer leghűségesebb lovagjának” karavánja április 21-én este baj nélkül megérkezett Berchtesgadenbe. Göring nem tudta, hogy ugyanabban az órában Himmler is kereket oldott, akit kissé később Ribbentrop követett, és hogy azok ketten, akárcsak ő, szintén el voltak rá szánva: csakis a saját szakállukra cselekszenek. Valamennyien egyedül magukat látták alkalmasnak arra, hogy Hitler után átvegyék a hatalmat.
Göring joggal tarthatta magát Hitler törvényes örökösének. Makulátlan náciként és vezére hűséges támaszaként viselkedett azután is, hogy létrehozta a Gestapót. Az 1941. június 29-i törvény Göringet tette meg führernek, nemcsak Hitler halála után, hanem arra az esetre is, ha ez utóbbi, „akár időlegesen is”, akadályozva lenne funkcióinak gyakorlásában.
Április 23-án, törvényes jogainak tudatában, Göring úgy vélte, hogy a hatalom öröklésének minden feltétele megvalósult; hiszen Hitler nem volt már kormányzóképes állapotban, és előzőleg, Keitel és Jodl jelenlétében, ki is jelentette: ha béketárgyalásokra kerülne a sor, ezek lefolytatására Göring volna a legmegfelelőbb személy. Koller repülőtábornok számolt be neki ezekről a szavakról, amikor 23-án Berchtesgadenbe érkezett. Göring szerint a legkevesebb, amit erre valóban mondani lehetett, az, hogy „itt van a pillanat”: az amerikaiak és az oroszok találkoztak az Elbánál, a Vörös Hadsereg pedig befejezte Berlin körülzárását. Ütött az óra, amikor kinyújthatta kezét a legfőbb hatalomért. A fenyegető körülmények ellenére Göringet mérhetetlen büszkeség töltötte el.
Összehívta a Berchtesgadenben tartózkodó náci személyiségeket: Lammers doktort, a kancellária vezetőjét, Philipp Buhler reichsleitert, Hitler személyi titkárságának vezetőjét, Koller tábornokot és Bernd von Brauchitsch repülőezredest, Brauchitsch marsall fiát, Göring első szárnysegédjét. Mindnyájan úgy vélték: a führernek az a döntése, hogy bezárja magát Berlinbe, lehetetlenné teszi, hogy gyakorolja a parancsnokságot. Egyetértésükkel Göring rádióüzenetet küldött Hitlernek, amelyben hozzájárulását kérte ahhoz, hogy átvegye a birodalom kormányzását, „teljes cselekvési szabadsággal minden kül- és belpolitikai kérdésben”. Göring egyben bejelentette, hogy ha 22 óráig nem kap választ, „cselekedni” fog a közjó érdekében.
Göring azért küldte el ezt az üzenetet, mert még mindig félt attól az embertől, aki oly sokáig személyesítette meg a korlátlan hatalmat. Az események igen csekély reményt nyújtottak arra, hogy az üzenet célhoz érjen, s még kevesebbet arra, hogy választ is kapjon. Ezen az 1945. április 23-i napon, 22 órakor, Göring úgy tekintette magát, mint aki egyedül jogosult a béketárgyalások lefolytatására, amelyre egyébként ki is dolgozta a taktikát. Ám minden várakozás ellenére célhoz ért a rádió hullámaira bízott üzenet. Bormann vette kézhez, és úgy adta át Hitlernek, mint a hűtlenség jellegzetes megnyilvánulását és mint a hatalom bitorlására irányuló kísérletet. A válaszra megállapított határidő – mondta Bormann – nem más, mint valóságos ultimátum. Bormann titkos óhajának megfelelően Hitler éktelen haragra gerjedt, tombolt és a szidalmak özönét zúdította a „morfinista, rothadt feketéző” Göringre.
Kevéssel 22 óra előtt Göring szűkszavú üzenetet kapott Hitlertől, amely megtiltott neki bárminő kezdeményezést. Ugyanakkor beállított hozzá egy SS-különítmény Frank obersturmbannführer vezetésével, és őrizetbe vette. Bormann utolsó manővere volt ez; így számolt le régi ellenfelével. Saját szakállára rádió útján parancsot adott Berchtesgaden SS-különítményének, hogy haladéktalanul tartóztassák le a hazaárulással vádolt birodalmi marsaik.16 Hitler külön Göring számára teremtette meg a „Nagy Német Birodalom marsallja” címet, hogy kiemelje őt az általa nagy számban kinevezett marsallok köréből. * Midőn Göring már-már pályafutása csúcsán érezte magát, egyszerre csak arra ébredt, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatják rajta a halálos ítéletet.
Másnap, április 24-én csakugyan azt hitte, hogy ütött az utolsó órája, midőn Kaltenbrunner kurtán megszemlélte a foglyokat (Göring szárnysegédeit is letartóztatták), majd egyetlen szó nélkül távozott. Ugyanazon a napon Eigruber, a felső-dunai reichsstatthalter (helytartó) kijelentette, hogy rangjukra való tekintet nélkül nyomban agyonlöveti mindazokat, akik gaujában szembe mernek szállni a führer akaratával.
A szabadon maradt Koller tábornok hiába mozgatott meg fűt-fát; nem tudta kiszabadítani Göringet. Sőt, 29-én, erős őrizet mellett, átszállították egy szomszédos kastélyba.
Május elsején Bormann, élve azzal a lehetőséggel, amelyet Hitler előző nap elkövetett öngyilkossága nyújtott számára, üzenetet küldött az SS-őrség parancsnokának, amelyben lelkére kötötte, hogy éberen őrködjék, nehogy „az április 23-i árulók megszökhessenek”. Ez az üzenet egyet jelentett a halálos ítélettel, és Bormann is nyilván ezzel a szándékkal fogalmazta meg. A helyzet azonban óráról órára változott; az amerikaiak bármelyik pillanatban odaérhettek, és az SS-őrség parancsnoka nem merte vállalni a felelősséget a birodalom marsalljának kivégzéséért. Május 5-én az SS-ek boldogok voltak, hogy terhes foglyukat átadhatták a Luftwaffe egyik egységének, amely arra vonult el, mielőtt végképp szétszéledt volna. Göring tehát megszabadult. Ezt tüstént arra használta fel, hogy felajánlja szolgálatait Doenitznek, Hitler utódának, az Eisenhowerrel való megbeszélésekre. Levelének tanúsága szerint meg volt róla győződve, hogy a „marsallok közötti megbeszélés” feltétlenül kedvező eredményekkel járna. Még a május 6-án aláírt fegyverszünet sem oszlatta el abbeli reményeit, hogy valamiféle szerepet játszhat. Midőn május 8-án a Berchtesgadent megszálló amerikai csapatok elfogták, közölte, hogy Eisenhower tábornokkal szeretne beszélni, akinek számára már elő is készített egy levelet. Rendkívül meglepődött, midőn arról értesült, hogy a többi hitlerista vezetővel együtt nemzetközi bíróság elé állítják, és háborús bűnösként ítélkeznek majd felettük.
Himmler, Göring utóda a Gestapo élén, a „lojális Heinrich”, április 21-én este ugyancsak elhagyta Berlint. Míg azonban Göring képekkel megrakott teherautóival dél felé tartott, Himmler a dán határ 26 irányában távozott. Ő is arra készült, hogy ki játssza a kártyáit, és úgy próbált kibújni a kutyaszorítóból, hogy führerének felhatalmazása nélkül tárgyalásokba bocsátkozott a szövetségesekkel.
Nem holmi pillanat szülte rögtönzés volt ez. Az előrelátó Schellenberg jó ideje megértette,17 Saját kijelentése szerint 1942 augusztusa óta; ám Schellenberg lépten-nyomon kiváló éleslátásával hivalkodik. * hogy a háború kimenetelén már nem tud változtatni emberi hatalom, és hogy Németországnak (különösen pedig náci vezetőinek) a sorsa csak a győztesekkel való gyors tárgyalások útján vehet kedvezőbb fordulatot. 1944 augusztusa óta Schellenberg volt a gazdája valamennyi német hírszerző szolgálatnak, és tömegével kapta az értesüléseket Európa minden részéből. A semleges országokban dolgozó ügynökei rendszeresen informálták a szövetségesek döntéseiről és szándékairól. Semmi kétsége sem volt a tekintetben, hogy a jövő csak sötét színeket tartogat a hozzá hasonló figurák számára. De ugyanezek az ügynökök létre tudtak hozni bizonyos kapcsolatokat, amelyek levélváltásban, majd titkos tárgyalásokban folytatódtak. Schellenberg szilárdan eltökélte, hogy megmenti a bőrét, és hogy fedezze magát, Himmlert is bevonta a játékba, míg az ostoba Kaltenbrunnert teljes mértékben kihagyta belőle.
1944 nyarán Schellenbergnek sikerült találkoznia egy stockholmi szállóban Hewitt amerikai diplomatával, akinek felvetette a tárgyalások lehetőségét. Ez az első kísérlet semmiféle eredményre sem vezetett, Schellenberg mégis beszámolt róla Himmlernek; a reichsführer SS előbb szörnyen dühbe gurult, de később mégis hagyta magát meggyőzni arról, hogy az ilyen teljesen titokban tartott kapcsolatok hasznosak lehetnek. Schellenberg körmönfont módon addig ostromolta Himmlert, míg felhatalmazást nem kapott tőle bizonyos egyezmények megkötésére, amelyeket ő valóságos életbiztosításnak tekintett.
1945 elején Schellenberg egyik ügynöke, Höttl doktor, a bécsi VI. osztály képviselője, főnöke utasítására Bernben érintkezésbe lépett Donovan amerikai tábornokkal. Höttl rá szerette volna venni az amerikaiakat a különbéke megkötésére és a szovjetellenes szövetség megteremtésére. A szövetségnek a Keleten vívott háború közös folytatásában kellett volna testet öltenie, és ennek érdekében, Schellenberg megbízottja felajánlotta: ha épségben megőrzik a Rendulic hadseregcsoportot, az amerikaiak később felhasználhatják az oroszok ellen. Semmiféle kudarc sem tudta rádöbbenteni való helyzetükre a nácikat, mindig ugyanazzal az eleve reménytelen kísérlettel próbálkoztak. Javaslataikat még csak válaszra sem méltatták, hiába utazott Höttl többször is Bernbe.
Nem tudjuk, vajon Schellenberg értesítette-e Himmlert ezekről a lépésekről, vagy egyedül a maga szakállára folytatta kísérletezéseit.
1944 végén a hitleri főhadiszálláson felvetették Svájc „preventív” elfoglalásának lehetőségét. Schellenberg, és az ő sürgetésére Himmler is, kedvezőtlenül nyilatkozott a tervről, amelyet ezek után el is vetettek. Schellenberg nagyon fontos kapcsolatokat épített ki Svájcban. Egyik ügynöke, Langbehn doktor érintkezésbe lépett a szövetségesek képviselőivel, de vissza kellett vonulnia, amikor Müller és Kaltenbrunner neszét vették a tárgyalásoknak, és vizsgálatot indítottak.
A svájci államszövetség volt elnökével, Jean-Marie Musyval indított tárgyalások viszont pozitív eredményre vezettek. Svájc emberbaráti hagyományainak megfelelően Musy abban fáradozott, hogy minél többet mentsen át hazájába a koncentrációs táborokban őrzött zsidók közül, akiknek sorsa egyébként eleve meg volt pecsételve: a Németországban előretörő szövetséges csapatok közeledtére lemészárolták volna őket. Himmler hajlandó volt találkozni Musyvel, először 1944 végén, majd másodszor 1945. január 12-én Wiesbadenben. Hajlandó volt átadni bizonyos számú zsidót Svájcnak, amelyet az „emigrálásra jogosult” zsidók tranzitállomásának tekintett. Ennek ellenében azonban a nemzetközi, különösen pedig az amerikai zsidó szervezeteknek valóságos váltságdíjat kellett fizetniük. Végül is abban állapodtak meg, hogy két hetenként 1200 zsidót adnak át Svájcnak. Ez ugyan nem volt sok a szerencsétlenek tízezreihez viszonyítva, akikre a táborokban a biztos halál várt, de néhány százat mégiscsak megszabadítottak a gázhaláltól. Az első vasúti szerelvény 1945 februárjának elején érkezett meg Svájcba, és a zsidó szervezetek 5 millió svájci frankot helyeztek letétbe Musynél. A sajtó hírt adott az eseményről, bizonyos külföldi újságok pedig arról kezdtek írni, hogy ellenszolgáltatásképpen Svájc hajlandó menedékjogot nyújtani a háború után a horogkeresztes vezetőknek. Hitler ismét szörnyen dühbe gurult, és minden további fogolyszállítmányt leállítatott.
Ám Musy ekkor sem esett kétségbe. Lankadatlanul folytatta fáradozásait, magas kora ellenére18 Musy akkor túl volt már 70. életévén. * többször is vállalta a bombázások következtében egyáltalán nem veszélytelen németországi utazás kockázatait. Április elején ígéretet kapott Himmlertől arra, hogy nem ürítik ki a koncentrációs táborokat, hanem érintetlenül hagyják a szövetséges csapatok érkezéséig. A foglyokat ugyanis borzalmas körülmények között, menetoszlopokban hajtották az ország belsejébe, vagy ólmozott vagonokba zsúfolva keresztül-kasul hurcolták őket Németország-szerte, új tábort keresve számukra. Egyes táborokban kiadták a parancsot, hogy inkább le kell mészárolni a foglyokat, semmint hogy a szövetségesek kezébe kerüljenek, úgyhogy a szerencsétlenek a remény és a rémület között hányódtak a közelítő csatazaj hallatán.
Musy erőfeszítéseihez hasonlókat tett Hillel Storch, a Zsidó Világkongresszus képviselője, Burckhardt doktor, a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke és Folke Bernadotte svéd gróf. Ezek a többé-kevésbé titkos tárgyalások arról győzték meg Himmlert, hogy megfelelő nemzetközi egyezmény megkötése révén vezető szerepet játszhat Németország (és ezzel a saját élete) megmentésében.
Két alkalommal találkozott Bernadotte gróffal: 1945 februárjában, majd április elején. Neki is megígérte ugyanazt, amit Musynek: a koncentrációs táborokat nem fogják kiüríteni. További lépésekre azonban hosszú ideig nem merészkedett; a führer iránti megszokott engedelmesség, a szörnyű büntetéstől való félelem, amely kétszínű játékának kitudódása esetén várt volna rá, visszatartotta őt attól, hogy átlépje a Rubicont. De a döntő jelentőségű április hónapban Himmler már kegyvesztett volt. Testőrségét, az SS-t degradálták; őt magát Hitler alig-alig fogadta; ilyen körülmények között ki tudta magát vonni főnökének mindaddig nyomasztó hatása alól.
Április 19-én Himmler hosszú megbeszélést folytatott Schwering von Krosigk pénzügyminiszterrel, miközben Schellenberg Seldte munkaügyi minisztert dolgozta meg. Valamennyien egy véleményen voltak: Hitlernek félre kell állnia vagy el kell tűnnie, a vezetést pedig Himmlerre kell bízni, hogy minél hamarább megköthesse a „tisztességes békét”! Az utolsó pillanatok összeesküvőinek éppoly kevés érzékük volt a realitás iránt, mint elődeiknek. De Himmler bízott a sikerben, mert Bernadotte gróf utolsó találkozásukkor azt javasolta neki, hogy vegye át a hatalmat, Hitlerről pedig a nagy nyilvánosság előtt jelentse ki, hogy súlyos betegsége következtében nem képes ellátni feladatát. Ezután pedig oszlassa fel a Nemzetiszocialista Pártot. Himmler kész volt az államcsíny végrehajtására az utolsó pillanatban, de előbb biztonságban akart lenni afelől, hogy a szövetségesek hajlandók lesznek vele tárgyalni, mert a félelem még mindig hatalmában tartotta.
Április 21-én, amikor elhagyta a kancellária épületét, azonnal Schellenberghez sietett, aki már várt rá, és elkísérte Berlin külvárosába, a hohenlycheni kórházba. Az előzetes megállapodás szerint ott találkoztak Bernadotte gróffal. Himmler megígérte, hogy megakadályozza a Hamburg melletti Neuengamme táborának kiürítését, majd arra kérte Bernadotte grófot, közvetítse javaslatait Eisenhower tábornoknak, akivel találkozni szeretett volna. Bernadotte igyekezett eloszlatni abbeli reménységeit, mintha a jövő Németországában még bármiféle politikai szerepet játszhatna; ezért a megbeszélés eredménytelenül végződött.
Himmler azonban szilárdan eltökélte, hogy megkapaszkodik az utolsó szalmaszálban, amely abban a pillanatban látszott kicsúszni a keze közül, amikor azt hitte, hogy már megragadta. Bernadotte a hohenlycheni találkozó után azonnal visszaindult Svédországba, Lübecken át, Himmler pedig elhatározta, hogy utána megy, és közli vele javaslatait az ellenségeskedések megszüntetésére és Hitler eltávolítására vonatkozóan, amit most már hajlandó volt megtenni. Schellenberg előőrsként tüstént Lübeckben termett, de csak annyit tudott meg, hogy Bernadotte már átlépte a dán határt, és Apenrodéban tartózkodik, Flensburgtól északra. Sikerült vele telefonösszeköttetésbe lépnie és újabb találkozásra rávennie Flensburgban, a német-dán határ mentén. Schellenbergnek itt minden diplomáciai ékesszólását latba kellett vetnie, amíg rá tudta venni a grófot arra, hogy visszatérjen vele Lübeckbe, ahol Himmler várt rá. Bernadotte ráállt, bár tökéletesen tisztában volt ennek az útnak a céltalanságával. Április 23-án este 11 órakor kezdődött az utolsó megbeszélés, a svéd konzulátus épületének pincéjében, gyertyafénynél, minthogy a szüntelenül bombázott Lübeckben nem volt már áramszolgáltatás. Ötórás megbeszélés után Bernadotte hajlandónak mutatkozott arra, hogy kormánya elé terjessze Himmler javaslatait, mert csak a svéd kormány dönthetett abban a kérdésben, hogy továbbítsa-e őket a szövetségeseknek.
Himmler azon nyomban levelet írt a svéd külügyminiszternek, Christian Günthernek, amelyben közbenjárását kérte az amerikaiaknál.
Truman elnök másnapi nyilatkozata, amely mindenféle részleges német kapituláció gondolatát a leghatározottabban elutasította, Himmler reményeit is megsemmisítette.
Április 22-én megtudta, hogy Hitler parancsot adott régi háziorvosának, Brandt doktornak a kivégzésére, minthogy az feleségét átküldte az amerikaiakhoz. Brandtot már le is tartóztatták Türingiában. Ez azt bizonyította, hogy a bunker mélyén rejtőző führer még mindig érvényt tudott szerezni akaratának.
A sírboltjában félig eltemetett és eszétvesztett fáraó mindazonáltal tudta, hogy nincs számára többé remény. Huszonkettedikén munkatársai előtt kijelentette: „A háború elveszett … Öngyilkos leszek …” Másnap Göring „árulásának” híre ismét némi energiát kölcsönzött neki. Bormann ösztönzésére az árulók és gyávák ellen mennydörgött, és parancsot adott megbüntetésükre. Huszonnegyedikén befejeződött Berlin körülzárása, de Hitler mégis reménykedni kezdett abban, hogy a Wenck-hadsereg áttöri az ostromgyűrűt. Ám Wenck hadserege jobbára már csak a führer képzeletében létezett, és április 27-ére nyilvánvalóvá vált, hogy sohasem éri el Berlint.
Előző nap még egy esemény fokozta Hitler dühét. Fegelein, a führer „sógora” ugyancsak elhagyta a bunkert. Ezt megtudván, 27-én Hitler néhány SS-t küldött a keresésére. Hamarosan rá is találtak és visszavitték a bunkerba, most már mint foglyot. Másnap, április 28-án a még működő rádiókészüléken éppen a BBC adását hallgatták, midőn az angol bemondó felolvasta a Reuter egyik stockholmi hírét, amely Himmlernek Bernadotte gróffal való találkozását és kapitulációs ajánlatát ismertette. Ez az utolsó árulás Hitler szokásos dührohamát váltotta ki és a végső döntések előidézője lett. A városba behatolt oroszok már a Potsdamerplatz közelében jártak; rövid idő kérdése volt csupán, hogy mikor érik el a kancelláriát. Hitler, hogy dühét csillapítsa, a nyomorult Fegeleint agyonlövette a kancellária udvarán, majd nagy sietve anyakönyvvezetőt hívatott. Éjszaka feleségül vette Eva Braunt, aki már évek óta a szeretője volt, ezután pedig egyik titkárnőjének lediktálta végrendeletét.
Göringet és Himmlert megtagadta és legmélyebb megvetésével sújtotta: „Göring és Himmler megmutatták, hogy semmiféle hűséggel sem viseltetnek irányomban, és súlyos kárt okoztak a népnek és az egész nemzetnek azzal, hogy tudtom és engedélyem nélkül titokban az ellenséggel tárgyaltak, és megpróbálták illegálisan magukhoz kaparintani a hatalmat az államban.” Mindkettőt kitaszította a pártból, megfosztotta minden rangjuktól, funkciójuktól és méltóságuktól. Utódjául Doenitz tengernagyot jelölte ki: ráruházta a birodalom elnökének és a fegyveres erők főparancsnokának címét.
Egy másik, magánjellegű végrendeletben Hitler Bormannban jelölte meg utolsó akaratának végrehajtóját; őt bízta meg, hogy őrködjék az 1938. május 2-i első végrendeletében foglaltak végrehajtásán; ebben személyes javait a pártra hagyományozta, azzal a kikötéssel, hogy különböző összegeket családjának, egykori személyzetének és néhány barátjának folyósítsanak belőle.
A második magánvégrendelet utolsó szavai arról az elhatározásáról szólnak, hogy öngyilkossággal vet véget életének: „Magam és feleségem önszántunkból a halált választjuk, hogy elkerüljük a lemondás vagy a kapituláció szégyenét. Azt akarjuk, hogy testünket haladéktalanul hamvasszák el, azon a helyen, ahol 12 éven át mindennapi munkám túlnyomó részét végeztem, népem szolgálatában.”
Április 30-án 15 óra 30 perckor Hitler és Eva Braun öngyilkos lett; Hitler revolverrel a szájába lőtt, az asszony pedig ciánkális kapszulát vett be. Végakaratuknak megfelelően holttestüket a kancellária udvarán benzinnel leöntötték és elhamvasztották.
Hitler halála után Goebbels és felesége elhatározták, hogy követik a führer példáját. A házaspár kérésére egy orvos, aki még a bunkerben tartózkodott, injekcióval megölte Goebbels 6 gyermekét. Majd Goebbels és felesége megkértek egy SS-katonát, hogy lője őket tarkón. A katona megtette, amire kérték, majd a 8 holttestet kivitték a kertbe, leöntötték benzinnel és elhamvasztották. Ez körülbelül 21 óra tájban történt.
Még égtek a holttestek, amikor a bunker utolsó lakói kiosontak, hogy a sötétség leple alatt megkíséreljenek átszivárogni a szovjet arcvonalon. Bormann is közöttük volt. Még egy utolsó táviratot küldött Doenitz tengernagynak, amelyben bejelentette érkezését; még mindig nem adta fel a reményt, hogy helyet talál magának az új német kormányban.
Két szemtanú vallomása szerint Bormann akkor halt meg, amikor megkísérelt átsurranni az oroszok arcvonalán. A két vallomás azonban különbözik egymástól. Erich Kempka, Hitler volt gépkocsivezetője szerint Bormannt orosz tüzérségi lövedék ölte meg, amely telibe találta a menekülők csoportját. Arthur Axmann obergebietsführer, a Hitlerjugend vezetője szerint viszont ciánkális kapszula segítségével öngyilkosságot követett el, miután sikertelenül kísérelt meg átbújni a vonalakon.
Ennek a két tanúvallomásnak az alapján Bormann halálát nem lehet feltétlenül bizonyítottnak tekinteni. A nürnbergi nemzetközi törvényszék sem fogadta el, hanem megidézte Bormannt, majd távollétében elítélte.19 Bormann volt az egyetlen távollevő vádlott. Halálra ítélték. * Azóta időről időre a földgolyó különböző pontjain jelezték Bormann feltűnését. 1947-ben Észak-Olaszországban vélték látni, állítólag egy kolostorban talált menedéket. Egy SS, aki maga is több mint 2 évig bujkált Lombardiában, azt állította, hogy Bormann meghalt a kolostorban, és hozzávetőleg a helyet is meg jelölte, ahol eltemették. A vizsgálat akkor eredménytelen maradt, mindazonáltal nem lehetetlen, hogy Bormann eljutott Itáliába, ahol menedékre talált. Majd állítólag Dél-Amerikába távozott, s miután évekig Argentínában élt, rákban halt meg Chilében.
Miközben ezek az események zajlottak, Himmler utolsó odisszeája is megkezdődött.
Azután, hogy Lübeckben elvált Bernadotte gróftól, ide-oda futott, mint a csapdába esett vad. Németországnak ez a része valóban óráról órára egyre inkább olyan csapdához hasonlított, amely veszedelmes dúvadakat rejteget. Himmler előbb Berlin felé igyekezett – arra nem gondolt, hogy árulását esetleg meg is tudhatták de akkor már nem lehetett bejutni a fővárosba. Erre kissé északnak tartott, a fürstenbergi főhadiszállásra.
Huszonhatodikén itt értesült Göring „árulásáról”, csúfos bukásáról és a birodalmi marsall ellen kiadott letartóztatási parancsról.
Himmler ekkor sürgősen ismét a dán határ felé vette az útját; Schellenberghez igyekezett. Elválásuk előtt teljes cselekvési szabadságot adott neki, és azzal bízta meg, hogy kísérje el Bernadotte grófot Flensburgba, és kövesse a „tárgyalások” menetét. Schellenberg rövid utat tett csak Dániában, és 30-án visszatért Flensburgba, ahol arról értesült, hogy felmentették funkcióitól. Hitler megsejtette, hogy köze volt Himmler kezdeményezéséhez, és rá is lesújtott. Wanck obersturmbannführer, az SD politikai osztályának vezetője, és Skorzeny obersturmbannführer, a katonai osztály vezetője lettek az utódai.
Schellenberget ilyenfajta csekélységekkel nem lehetett kihozni a sodrából. Főnökéhez utazott, aki akkor a Lübecktől északra fekvő Travemündében tartózkodott. Itt érte őket május elsején Hitler öngyilkosságának és Doenitz kinevezésének híre.
Himmler kevéssel előbb találkozott Doenitz-cel, midőn Plönben, néhány kilométernyire Lübecktől, útba ejtette a fegyvernemek egyesített vezérkarát. Tüstént úgy döntött, hogy „megvitatja” vele a szükséges intézkedéseket.
Schellenberg, aki elkísérte Himmlert Plönbe, érintkezésbe lépett Schwering von Krosigk miniszterrel, majd a következő éjjel Dániába távozott, azzal a céllal, hogy folytassa tárgyalásait. Egy újabb rövid plöni tartózkodás után pedig Stockholmba utazott; ott érte a fegyverletétel híre.
Himmler eközben követte az új kormányt, amely május 4-én elhagyta Plönt, és Flensburg közelében, Mürwickben, a haditengerészeti iskola épületében készült berendezkedni. Fejét vesztett társaság tolongott ezekben a napokban az újdonsült elnök nyomában. Keitel, Jodl és kívülük még számos katona arról szavalt, hogy a háborút norvég területen folytatják. Doenitz magához hívatta Terboven birodalmi biztost, valamint Böhme és Lindermann tábornokokat; meg akarta vitatni velük a skandináv országokban való további ellenállás lehetőségeit. A párt különböző tisztségviselői igyekeztek helyet csinálni maguknak az új kormányban. Ezek a javíthatatlan kávéházi stratégák, akik képtelenek voltak felfogni saját kudarcukat, mit sem törődtek azzal, hogy megrövidítsék a könyörtelen háború által sújtott lakosság szenvedéseit, amikor pedig a bombázások minden percben újabb és újabb ártatlan áldozatok halálát okozták.
Himmler ebben a vágyálmait kergető tömegben rejtőzött, midőn május 6-án végre meghozták a döntést a feltétel nélküli megadásról. Ezen a napon a terhessé vált reichsführer SS-t kizárták az új kormányból.20 A Doenitz-kormány május 23-ig hivatalos tevékenységet színlelt; ezen a napon azután valamennyi tagját letartóztatták. Doenitzet a nürnbergi törvényszék 10 évi börtönbüntetésre ítélte. * Himmler megértette, hogy most már közvetlen veszély fenyegeti, és továbbállt. Május 8-án éjfélkor minden európai arcvonalon megszűntek az ellenségeskedések. 1939. szeptember elseje óta első ízben hallgattak el az ágyúk.
Senki sem tudta, hol van Himmler. Minden valószínűség szerint Flensburg közelében bujkált, bizonytalan menedéket találván néhány hűséges SS társaságában, akiknek ugyancsak okuk volt elrejtőzni a felelősségrevonás elől. A szövetségesek különleges szervei, amelyek joggal feltételezték, hogy Himmler a környéken tartózkodik, 2 hétig nem tudtak a nyomára akadni. A kerület megszálló csapatai megkapták a fényképét. Valószínű, hogy sok német is feljelentette volna, ha ismeri a búvóhelyét.
Ezt a helyzetet azonban nem lehetett sokáig fenntartani, és május 20-a körül Himmler úgy döntött, hogy egy tucat SS-tiszt társaságában megpróbál eljutni a számára biztos menedéket ígérő Bajorországba.
Huszonegyedikén kis csoport férfi rótta az országutat Hamburgból jövet, Bremervörde és Bréma között, a menekültek mérhetetlen tömegében, akiket a háború űzött el egykori tartózkodási helyükről, és akik most gyalogosan vagy alkalmi szállítóeszközök segítségével igyekeztek oda, amit otthonuknak mondhattak.
Mélyen fekvő, lápos terület ez, szegényes síkság, amelyet imitt-amott tarkítanak csupán savanyú rétek és csenevész fenyvesek. A „Teufelsmoor”, az „Ördög mocsara” közelében a tömeg lassítani kezdett, majd megállt, mert megérkezett az angol ellenőrző állomáshoz. Egy férfi a sorompónál Heinrich Hitzinger névre kiállított igazolványt mutatott fel a szolgálattevőnek. Bal szeme fekete kendővel volt bekötve, és a legtöbb menekülthöz hasonlóan szedett-vedett ruházat volt rajta: civil nadrág és Wehrmacht legénységi zubbony. Zavart viselkedése és vadonatúj igazolványa a szinte teljesen papírnélküliek tömegében gyanússá tették. A szolgálattevő jelére 2 angol katona az őrszobára vezette, majd értesítették a 2. hadsereg biztonsági szolgálatát, amelynek főhadiszállása Lüneburgban volt. Míg a döntésre vártak, a gyanús egyént a legközelebbi táborban helyezték biztonságba. Senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy a férfi a fekete kötéssel a szemén nem más, mint Himmler, aki a főnökére emlékeztető apró bajuszát leborotválta, és szemüvegét a zsebében hordta.
Himmler azonban tisztában volt vele, hogy hamarosan felfedik kilétét. Elhatározta tehát, hogy kijátssza utolsó kártyáját, és kérte, hogy a táborparancsnokkal beszélhessen. Amint bevezették, levette szeméről a fekete kötést és bemutatkozott:
– Heinrich Himmler vagyok – mondotta. – Igen fontos ügyben sürgősen beszélnem kell Montgomery marsall-lal.
Azt hitte talán, hogy még mindig játszhat valamiféle szerepet, vagy egyszerűen abban reménykedett, hogy útközben kereket old? Akármit gondolt is, bejelentésének az lett a közvetlen következménye, hogy tüstént átszállították Lüneburgba, a 2. hadsereg főhadiszállására, és átadták a biztonsági szolgálatnak.
Lüneburgban mindazokat a biztonsági rendszabályokat alkalmazták, amelyek az ilyen fontos fogoly esetében szükségesnek mutatkoztak: alaposan megmotozták, orvos is megvizsgálta. Zsebében nagy adag ciánkálit tartalmazó ampullát találtak. Ócska angol egyenruhába öltöztették és zárkában tartották, míg megérkezett Murphy ezredes, akit Montgomery marsall azért küldött, hogy a hírhedt fogollyal foglalkozzék. De Murphy már nem tudta kihallgatni Himmlert. Megérkezésekor első dolga volt, hogy az életbe léptetett biztonsági intézkedések felől tudakozódjék:
– Megvizsgálták a száját is? – kérdezte. – A nácik rendszerint a nyelvük alá vagy egy műfogba rejtve hordták a ciános kapszulát. Nyilván csak félrevezetésre szolgált az, amelyet motozáskor vettek el tőle.
Az orvos odalépett Himmlerhez, hogy újból megvizsgálja. De amikor utasította, hogy nyissa ki a száját, Himmlernek egy pillanatra eltorzult az arca, valamit elharapott, majd a lenyelt ciánkáli hatására végigvágódott a padlón, mintha letaglózták volna.21 A náci vezérek a szájukba rejtve tökéletesen szigetelt ciánkális kapszulát hordtak. El kellett harapni ahhoz, hogy a méreg hasson. Ha véletlenül lenyelték, a kapszula ellenállt a gyomorsavnak, és nem volt semmi hatása. *
Minden életre keltési kísérlet hiábavalónak bizonyult. Néhány perc múlva a reichsführer SS a padlón elnyúlva befejezte életét, angol katonáktól körülvéve, akik azon igyekeztek, hogy kihányassák vele a mérget. Majd holttestét, miután a szövetségesek haditudósítói felvételeket készítettek róla, titokban elföldelték.
Úgy látszik, hogy egyedül Heinrich Müller, a mintatisztviselő, Himmler hűséges alárendeltje, a Gestapo főnöke kerülte el a rá is leselkedő halált. 1945 május elején eltűnt. Több, a Szovjetunióból hazatért egykori hadifogoly német tiszt azt állította, hogy Müller Moszkvában van. Schellenberg véleménye szerint Müller a Rote Kapelle-ügy kapcsán épített ki kapcsolatot a szovjet ügynökökkel, és az ő szolgálatukba állt Németország összeomlásakor. A német titkosszolgálat nem egy tagja úgy igyekezett menteni a bőrét, hogy az amerikai, az angol, sőt a francia hírszerző szerveknek dolgozott. Soknak sikerült így megmenekülnie. Müller állítólag ugyanezt a játékot játszotta az oroszokkal. Bár a Rote Kapelle-ügy nyomozásában tanúsított buzgalma nehezen teszi elfogadhatóvá ezt a magyarázatot, azért mégsem tekinthetjük teljesen kizártnak. Ugyanezen források szerint Müller állítólag 1948-ban Moszkvában halt meg.
Egy sokkal frissebb információ szerint viszont Müller jelenleg Bormann-nal együtt Chilében tartózkodik.
Kaltenbrunnert, akit ugyanúgy fogtak el, mint Göringet, vele együtt állították a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék elé. Az 1945. november 20-án kezdődött per végén, 403 nyilvános tárgyalási nap után, 1946. október elsején mindkettőjüket kötél általi halálra ítélték.
Kaltenbrunnert október 16-án akasztották fel, Ribbentroppal, Keitellel, Rosenberggel, Jodllal, Franckkal, Frickkel, Seiss-Inquarttal, Sauckellal és Streicherrel együtt. Göringnek sikerült egy ciánkális kapszulára szert tennie, Bach-Zelewski közvetítésével, aki pedig a per folyamán a vád tanúja volt ellene. A kivégzés előtt 2 órával Göring elharapta a kapszulát, akárcsak Himmler másfél évvel korábban.
Oberg és Knochen megpróbálta kivonni magát a felelősségre vonás alól.
Oberg 1945. május 8-án egy tiroli faluban, a Kitzbühel melletti Kirtschbergben telepedett le, Albrecht Heinze névre szóló hamis papírokkal. Rejtőzése azonban nem tartott soká. Július végén az amerikai katonai rendőrség letartóztatta, és Wildbadban átadta az őt kikérő francia hatóságoknak.
Knochen ügyesebbnek bizonyult. Hannover déli részén, Göttingenben rejtőzködött, több mint 7 hónapig. 1946. január 14-én elhagyta búvóhelyét, hogy az amerikai zónába költözzön. Ez a meggondolatlan lépés okozta a vesztét, hiszen addig is csak az óvta meg, hogy nem mozdult. Tizenhatodikán, amikor Kronachba érkezett, Bayreuthtól 50 kilométerre északra, az amerikai katonai rendőrség letartóztatta. Különböző táborokban raboskodott, egyebek között Dachauban is, majd miután a nürnbergi perben Kaltenbrunner és Ribbentrop ügyében tanúként szerepelt, átadták a francia hatóságoknak. 1946. november 9-én érkezett meg Párizsba.
Oberget és Knochent a Cherche-Midi börtönében székelő katonai törvényszék vonta felelősségre 1954. február 22-én, igen nehéz vizsgálat után, amelynek során Oberget 346 alkalommal hallgatták ki. A bizonyító iratok 90 kilónál többet nyomtak, a vádirat pedig 250 oldalra terjedt. A tárgyalást azonban sorozatosan elhalasztották; végül is ugyanaz a törvényszék 1954. szeptember 20-ra kitűzött második tárgyalása után, október 9-én mondta ki Oberg és Knochen ellen a halálos ítéletet.
Abetz egykori nagykövetet 1949-ben 20 évi kényszermunkára ítélték, de 1954-ben kegyelemben részesült, és szabadon engedték …22 Otto Abetz és felesége 1958. május 5-én a Köln-Ruhr autóúton gépkocsi-szerencsétlenség következtében halt meg. Abetz akkor újságíró volt a „Fortschritt” című hetilapnál. *
A két vádlott tudott már erről a precedensről, ezért mosolyogva fogadta az ítéletet. A „Parisien libéré” másnap joggal tartott attól, hogy „ez az ítélet jelképes elégtétel lesz csak a gyászos esztendők kivégzetteinek és deportáltjainak, a német rendőrség minden francia áldozatának”.
A kegyelem azonban, amelyre pedig az első pillanattól fogva építettek, 1958. április 10-ig váratott magára. Ekkor a halálos ítéletet elnöki döntéssel életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A büntetést. 1959. december 31-én ismét csökkentették, és 20 évi fegyházban állapították meg, az ítélet kihirdetésének napjától számítva.
Oberg és Knochen tehát 1974. október 8-án szabadult volna, ám a francia kormány ismeretlen okból úgy döntött, hogy sokkal hamarabb szabadon engedi őket. Mindkettőjüket feltűnés nélkül átszállították a mulhouse-i börtönbe, majd 1962. november 28-án egy utolsó kegyelmi rendelettel átadták őket a német hatóságoknak.
Knochen családjához utazott Schleswig-Holsteinbe. Oberg is az övéihez utazott, Hamburg közelébe, de ellene továbbra is eljárás folyik a „Röhm-tisztogatás” miatt.
Oberg ugyanis 1934-ben, mint SS-sturmbannführer, Heydrich egyik helyettese volt az SD berlini központjában, amely fontos szerepet játszott a tisztogatás előkészítésében.
Ez az eljárás minden bizonnyal nem nagyon nyugtalanítja Oberget. 1957 májusában tárgyalta ugyanis a müncheni esküdtszék a vérengzések két szereplőjének, Sepp Dietrich egykori SS-tábornoknak, és a dachaui tábor volt SS-parancsnokának, Michael Lippertnek az ügyét, utóbbit azzal is vádolva, hogy Eickével együtt ő ölte meg Röhmöt a zárkájában; és mindkettőjüket mindössze másfél évi börtönbüntetésre ítélte.
A több milliónyi ártatlan ember haláláért közvetlenül felelős Adolf Eichmann hosszabb ideig kibújt a megtorlás alól. 1952-ben sikerült kijutnia Dél-Amerikába; 3 évig Argentínában, Brazíliában, Paraguayban, Bolíviában hányódott, végül is 1955-ben Buenos Airesben telepedett le, ahol újra találkozott feleségével és két fiával. Buenos Aires külvárosában a Mercedes-Benz gépkocsiüzemben dolgozott, Ricardo Klement névre szóló hamis papírokkal. De hiába álcázta magát békés kistisztviselőnek, így sem menekült meg: 1960. május 13-án egy csoport titkos izraeli ügynök elrabolta az utcán, midőn munkájából tért haza. Titokban Izraelbe szállították, s 1961. április 11-én Jeruzsálemben bíróság elé állították, amely nyilvános tárgyalás lefolytatása után december 15-én halálra ítélte.
Eichmannt 1962. június elsején akasztották fel Ramleh börtönében. Holttestét elhamvasztották, hamvait éjjel a tengerbe szórták.
A Gestapo drámai története legtöbb főszereplőjének élete úgy ért véget, ahogy az előzményekhez illett. Ez különben sötét egzisztenciáik egyetlen morális aspektusa, a „vérrel dagasztott sáros korszak” visszatükröződése.
*
A Gestapo bonyolult épülete, amely a nácizmus alaptengelye volt, csak a rendszerrel együtt tűnt el. Műszaki csúcsteljesítményei, az egész Európát felölelő gigantikus nyilvántartásai, emberek millióinak legbensőbb titkait rejtő irattárai a német városokra terített „bombaszőnyegek” tüzében hamvadtak el, vagy felborult teherautókból az útra szóródtak, s a körös-körül ostromlott országban fejvesztetten ide-oda vonuló katonai kocsioszlopok vagy menekülő civilek taposták őket a sárba. Ami épségben megmaradt belőlük, az a győztesek kezébe került, és a legterhelőbb bizonyítékká vált azok ellen, akik létrehozták.
A rettegés véget ért, de maradt utána valamilyen megmagyarázhatatlan fáradtság; a visszanyert szabadság ízébe a hamu és a könnyek keserűsége keveredett. Ez a rémmesébe illő építmény olyan terrorintézményként él az emlékezetünkben, amely nemcsak elképzelhetetlenül sok szenvedést, könnyet és gyászt eredményezett, de szégyenkezést is keltett. Mert a Gestapo, amely az embert mintegy torzító tükörben mutatta meg, szinte kényszerít bennünket arra, hogy elismerjük: ez a rémületet keltő ember a valóságban is létezhet.
A hitlerizmus bűneiben nem szabad egy bizonyos nép bűneit látnunk. A kegyetlenség, az erőszak imádata, a nekibuzdult fajvédelem nem egy korszak vagy egy nemzet sajátja. Megtalálható minden időben és minden országban. Olyan élettani és lélektani alapjai vannak, amelyeket ma talán még nem ismerünk eléggé, de amelyeknek létében nem lehet kételkednünk. Az ember veszedelmes fenevad. Normális időkben káros ösztönei meghúzódnak a háttérben, a civilizált világra jellemző konvenciók, szokások, törvények féken tartják őket. Ám jöjjön csak olyan rendszer, amely nemcsak felszabadítja ezeket a szörnyű ösztönöket, hanem még erényszámba is veszi őket; akkor fölmerül a múlt vadállatának képe, széttépi a civilizáció vékonyka álarcát, és régen feledésbe merült idők halálos üvöltését hallatja újra.
A hitlerizmus, amelynek a Gestapo bizonyos tekintetben inkarnációja, nem kevesebbet kísérelt meg – és tegyük hozzá, csaknem sikerrel -, minthogy lerombolja bennünk azt, amit embernek nevezünk, amelyet évezredek alakítottak ki. A horogkeresztes világ a korlátlan erőszak birodalma, olyan világ, amelyben csak urak és rabszolgák vannak, ahol a jóság, az emberiesség, a jog tisztelete, a szabadság szeretete többé nem erénynek, hanem halálos bűnnek számít. Olyan világ, amelyben csak görnyedten engedelmeskedni lehet, ahol parancsra ölni kell vagy csöndben kimúlni, ha valaki nem tud a farkasokkal üvölteni. Olyan világ, amelyben kéjjel gyilkolnak, és amelyben hősként tisztelik a gyilkosokat. Úgy érezzük, hogy mindez már régen a múlté; lidérces álom csupán, amelyet jó volna egészen elfelejteni. Pedig a mérgező dudva változatlanul kész rá, hogy felüsse a fejét. Az emberiségnek nincs joga, hogy ilyen hamar feledjen. Nincs joga feledni soha.
Az a kaland, amely végigdúlta Németországot, amely feldaraboltan, megtörve, a szégyen jegyével bélyegzetten hagyta itt ezt a szerencsétlen országot, megtörténhetett volna bármely más nemzettel is. Ha bármely népet szüntelenül a süketítő propaganda hatásának tesznek ki, ha felváltva a terror, a totális militarizáció, a besúgás, az ellenőrzés módszereivel kezelik, ha a fiatalságba a nácizmus őrült eszméit sulykolják bele, ha a bűnözőket dicsőítik, ha demoralizálják az egész népet és ugyanakkor arról győzik meg, hogy ő a választott nép, az uralkodó faj – a végeredmény csak ugyanaz lehet. Melyik nép tudott volna – vagy melyik nép tud holnap – ellenállni az ilyen rendszernek?
Mert a kérdés mindig így jelentkezik.
A német példa már halványulni kezd. De a föld különböző pontjain újra szerteszét szórják a halálos magvakat a horogkereszt megmaradt hívei és megszállottjai. Ha az emberek nem tudnak emlékezni, ha a körülmények és a zűrzavaros idők hozzásegítenek, ha nincsenek biztos korlátok, újra elsöpörhet mindent a véres áradat.
És akkor vajon kik lesznek az áldozatok?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!