HATODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
I. fejezet
A HADSEREG A GESTAPO ELLEN
1944. június 6. A kelet felől alig világosodó éjszakában a történelem leghatalmasabb ármádiája közeledik a francia partok felé. Egy óra múlva Montgomery tábornok 21. hadseregcsoportjának első egységei megvetik lábukat a calvadosi parton, és megkezdődik az annyira várt, oly nagyon rettegett és ugyanakkor hőn remélt franciaországi hadjárat.
A támadók és „ostromlottak” e hatalmas összecsapásában a Gestapo csak másodrendű szerepet játszhatott. Most a német hadsereg volt az előtérben, amely elkeseredetten küzdött, lépésről lépésre védelmezte a hónapok óta megerősített állásokat, hiszen a führer megtiltotta a visszavonulást. Az SS-ek viszont közvetlenül kivették részüket a küzdelemből, a délnyugaton állomásozó Das Reich hadosztály pedig szokásos kegyetlenségével az ellenállóktól „tisztogatta” a terepet. Amerre elvonult, hogy megütközzék a szövetséges erőkkel, Montaubantól Saint-Lőig holttestek százai jelezték az útját. A tulle-i 99 akasztott, Oradour-sur-Glane agyonlőtt vagy elevenen elégetett lakói éppen úgy az SS-ek vadállati kegyetlenségének áldozatai, mint a keleti országok mérhetetlen tömegű mártírjainak hosszú sora.
De a gyilkosok uralma már a végét járta. A Das Reich hadosztály állományának 60%-át elveszítette a Saint-Lő-i csatában, majd az avranches-i áttörés és Bretagne lerohanása visszavonulásra kényszerítette a német csapatokat.
Párizsban Oberg és Knochen beosztottjai komolyan nyugtalankodni kezdtek. Nem lehetett többé leplezni a tényt, hogy a szövetséges hadak rövid időn belül elérik a francia fővárost. Intézkedéseket kellett tehát életbe léptetni annak érdekében, hogy biztosítsák a részlegek szabad mozgását a város elhagyásának pillanatában. A lakosság, az ellenálló csoportok szinte már fényes nappal hajtották végre akcióikat, várható volt, hogy igyekeznek majd elvágni az utolsó csapatok visszavonulását. Oberg ekkor elrendelte mindazoknak a preventív őrizetbe vételét, akikről föltehető volt, hogy vezető szerepet játszhatnak egy ilyen összefogásban.
Ilyen jellegű intézkedést már áprilisban és májusban is hoztak: őrizetbe vettek 13 tényleges prefektust, akiket németellenesnek minősítettek, és velük együtt még másokat is.
Augusztus 10-én újabb 43 személyt fogtak el és deportáltak: prefektusokat, pénzügyigazgatókat (köztük Wilfrid Baumgartnert), magas rangú kincstári tisztviselőket, tábornokokat, ezredeseket és őrnagyokat, bankárokat, ügyvédeket és tanárokat. Oberg, némileg megkésve, kisebb méretű „Rendkívüli Megbékéltetési Akció” végrehajtásába fogott.
A párizsiak észre sem vették ezeket az intézkedéseket. Valósággal hipnotikus állapotban voltak, olyan izgalommal lesték a fővárostól alig 200 kilométerre dúló felszabadító csata eseményeit. Július 14-én Párizs sok kerületében nemzetiszínű zászlók alatt vonultak fel. Mindenütt készültek a végső harcra.
A párizsiaknak arról a belső drámáról sem volt tudomásuk, amely július 20-án rázta meg a párizsi német hatóságokat, különösen a Gestapót.
Bizonyos Hitler-ellenes erők hosszú ideje megpróbáltak már szervezkedni Németországban, ám az SD és a Gestapo mélyreható tevékenysége keresztezte céljaikat. A katonák körében is alakultak ellenzéki csoportok. Egyedül a tisztikarnak lett volna reménye a sikerre, de minden jel arra vall, hogy a tisztek is inkább belenyugodtak a „változtathatatlanba”, és élvezték mindazt a sok előnyt, amelyet a rendszer nyújtott nekik: a gyors előmenetelt,1 1940. július 19-én például 12-en kapták meg egyszerre a marsalli rangot. * a nagy fizetést – a Hitler által a tábornokoknak rendszeresen juttatott adományokról nem is szólva.
Nem is a katonák között kell keresnünk az első bátor akciók végrehajtóit. A háború alatt az egyetemi diákok körében születtek meg a rendszer elleni első ellenzéki mozgalmak; e fiatalok lelkiismerete tiltakozott az erkölcs törvényeinek folyamatos megsértése ellen.
A nácik, bár besúgóikkal rakták meg az egyetemeket, nem tudták megtörni a függetlenség, a szabadság és a jog szeretetének hagyományát, amelyhez a diákság minden időkben és minden országban ragaszkodott.
Münchenben a Fehér Rózsa csoport az egyetem falai között jött létre. Az egyetemi körökre korlátozott tevékenységét éveken keresztül titokban tudta tartani. Münster püspökének, Galennek bátor prédikációit népszerűsítették, majd 1942 nyarától kezdve Lükurgosz és Szolón törvényeiből sokszorosítottak és terjesztettek kivonatokat.
1943 elején a Fehér Rózsa tagjai az ellenállás nyíltabb formáira tértek át. A fiatalok kezdték nagy betűkkel a falakra írni: „Vesszen Hitler!” – ami manapság talán jelentéktelen dolognak látszik, de abban az időben nem csekély bátorságot követelt meg. Sztálingrád után, február 18-án olyan röpcédulákat sokszorosítottak és terjesztettek nagy mennyiségben az egyetem termeiben, amelyek valósággal felhívtak a lázadásra. A Wehrmachthoz is szóltak, a tisztek lelkiismeretére és becsületére apelláltak. Kaltenbrunner, aki személyesen fáradozott az ügyben, Münchenbe rendelte Canarist és egyik osztályvezetőjét, Lahousent. Canarisék megismerkedtek a szövegekkel. Ez február 22-én történt, azon a napon, midőn a röpcédulák szerzőit kivégezték, és lehetséges, hogy a katonabecsületben még hívő fiataloknak ez az aggódó felhívása visszhangot keltett a szívükben, s közelebb vitte a cselekvéshez az Abwehr régóta tétlenül konspirálgató köreit.
A Fehér Rózsa ifjú tagjai ugyanis nem elégedtek meg a röpcédulák terjesztésével. Tizenkilencedikén diáktüntetés élére álltak Münchenben. Rendkívüli esemény volt ez a náci világban. Egy blockleiter felismerte a testvérpárt, fivért és nővért, midőn röpcédulákat dobtak ki az egyetem ablakán, és szaladt a Gestapóra feljelenteni őket.
A következmények nem sokáig várattak magukra. A Gestapo még aznap letartóztatott 3 diákot: a 24 éves Christoph Probst, a 25 éves Hans Scholl orvostanhallgatót és a 22 éves Sophie Scholl bölcsészhallgatót. Huszonkettedikén, 3 napi vallatás és kínzás után mindhármukat halálra ítélték és még aznap este kivégezték. A nyomozás tovább folyt. Július 13-án Kurt Huber bölcsészprofesszor és Alexander Schmorell orvostanhallgató, végül október 12-én Willi Graf orvostanhallgató került sorra. A „néptörvényszék” mondott ítéletet felettük, és bárddal végeztette ki őket … A franciák legnagyobb része nem ismeri a szabadság e mártírjainak nevét. Pedig elég nagy árat fizettek, hogy legalább e szerény tiszteletadással áldozzunk emléküknek.
A sztálingrádi katasztrófa katalizátorként hatott az ellenzéki tisztekre. A tisztábban látók megértették, hogy a háború elveszett, hogy Oroszország jeges síkságain jóvátehetetlen folyamat kezdődött el, amely nem végződhet másképp, csakis a teljes összeomlással. A hadsereg a nemzettel együtt az összeütközés gigantikus méreteinek megfelelően elvész. A katonák azért kezdték fontolóra venni a közvetlen akciót, hogy mentsék, ami még menthető. Nem a náci bűnök lázították fel őket, hiszen évek hosszú során át a szemük láttára követték el e bűnöket anélkül, hogy valaha is megkíséreltek volna ellenük fellépni. A vereségtől, előjogaik elvesztésétől való rettegés mozgatta meg őket.
Himmler a fasiszta rendszer első napjaitól fogva szoros ellenőrzés alatt tartotta a hadsereget. A biztonsági szervek sejtették, hogy a tisztek szervezkednek a vezérkarokban, néha diplomaták részvételével, és az RSHA a legkipróbáltabb nyomozóit állította ellenük csatasorba. Ám a szervezkedőknek volt egy szilárd és gyakorlatilag bevehetetlen erődjük: az Abwehr. De éppen ezt a bástyát szerette volna megkaparintani Himmler is: arról álmodott, hogy a maga kezében egyesíti valamennyi hírszerző szolgálatot. 1943 februárja óta Kaltenbrunnernak is ez volt a fő célja. Valóságos versenyfutás kezdődött ekkor az Abwehr és a Gestapo között, minthogy a szervezkedők végre elszánták magukat arra, amitől oly hosszú ideig visszarettentek: hogy végeznek Hitlerrel. A tisztek sokkal korábban is eltávolíthatták volna a führert, mégpedig legális eszközökkel; de akkor, midőn megvolt még rá a lehetőségük, nem mertek cselekedni. Több sikertelen kísérlet következett azután, hogy elhatározták magukat.
1943. március 13-án hajtották végre azt, amelyik a legtöbb reménnyel kecsegtetett. Tresckow tábornok, az orosz front központi hadsereg csoportjának vezérkari főnöke, és Olbricht tábornok, a hadsereg vezérkari hivatalának vezetője dolgozta ki a „Flasch-hadművelet” tervét, amelynek segítségével a levegőben akarták felrobbantani Hitler különrepülőgépét.
1943. március 13-án, midőn. Hitler szmolenszki főhadiszállásáról Berlinbe repült, Tresckow egyik vezérkari tisztje, Fabian von Schlabrendorff megkérte a repülőgép egyik utasát, hogy vigyen magával két üveg konyakot és adja át Berlinben egy barátjának. A csomagban azonban bomba volt, amelyet Lahousen ezredes,2 Erwin Lahousen ezredes eredetileg az osztrák hírszerző szolgálatnál dolgozott. Az anschluss után került át az Abwehrhez, ott Pieckenbrock ezredesnek, az Abwehr I/a osztálya vezetőjének lett a helyettese. * az Abwehr tagja hozott Berlinből. Csakhogy a gyújtószerkezet nem funkcionált, s Hitler teljes épségben ért földet. Az összeesküvőknek Berlinben sikerült visszaszerezniük a csomagot, a tervezett merénylet nem tudódott ki.
Egyéb terveket is kovácsoltak; többnek a megvalósításába belekezdtek, de valamennyivel kudarcot vallottak.
Müller és Schellenberg emberei pedig fáradhatatlanul tovább nyomoztak. 1943. április 5-én ütötték az első rést az Abwehr védelmi rendszerén, azzal, hogy letartóztatták Hans Oster őrnagynak, az Ausland-Abwehr igazgatási osztálya főnökének és az összeesküvők egyik vezetőjének fontosabb munkatársait. Egyiküknek, az ugyancsak Abwehr-tag Dohnányi doktornak a szekrényében olyan iratokat találtak, amelyek felfedték a Gestapo előtt az összeesküvés főbb vonalait. Az így nyert értesülések mindazonáltal túlságosan töredékesek voltak ahhoz, hogy nagyarányú akcióba kezdhettek volna.
Még egy körülmény fékezte a Gestapo cselekvőképességét. Himmlernek valósággal kisebbségi érzései voltak Canarisszal szemben, nem tudta rászánni magát a közvetlen támadásra. Így az Abwehr főnöke még hónapokig tudta magát tartani.
Az áprilisban szerzett adatokhoz újabbakat gyűjtöttek egy olyan ügy kapcsán, amely fölöttébb jellemző volt a Gestapo módszereire, és amely a „frau Solf teái” néven lett ismertté. Ez a Solfné kedves és előkelő öreg hölgy volt, akinél a szervezkedők egy csoportja teadélutánok örve alatt szokott rendszeresen találkozni. Ha gyakran nehézségek árán is, de kapcsolatokat tartottak fenn a Svájcba menekült Hitler-ellenes emigrációval, és rajta keresztül az angol és amerikai szervekkel is. 1943. szeptember 10-én új vendéget vezettek be a körbe: Reckse doktor svájci orvost, aki fenntartás nélkül azonnal kinyilvánította igen heves Hitler-ellenes érzelmeit. A szervezkedők elkövették azt a meggondolatlanságot, hogy rábízták az egyik Svájcnak szánt postájukat. Reckse doktor a Gestapo ügynöke volt. De Himmler még mindig nem tartotta elérkezettnek az időt a cselekvésre. Ahhoz még nem volt együtt elég adata, hogy biztosan le tudott volna sújtani Canarisra.
Decemberre mindenesetre elegendő anyag gyűlt össze ahhoz, hogy Ostert lemondathatták, majd kisvártatva letartóztatták. Januárban a „frau Solf teái”-üggyel kapcsolatban 75 személy ellen eljárást indítottak. A leginkább kompromittáltakat néhány nap leforgása alatt elítélték és kivégezték.3 Valamennyiüket a véres kezű Freisler-féle „néptörvényszék” ítélte el. Solfné és lánya elkerülte a halált azzal, hogy Ravensbrückbe küldték őket. *
1944 elején újabb incidensek még világosabbá tették az Abwehr szerepét, amely sűrűn szolgált fedezékül az összeesküvőknek. Himmler ekkor megkapta az engedélyt arra az intézkedésre, amelyet egy ideje Schellenberg ösztönzésére kért Hitlertől; Schellenbergben ugyanis nyoma sem volt semmiféle kisebbségi érzésnek Canarisszal szemben.
Február 14-én rendeletben mondták ki az Abwehr feloszlatását. Az Abwehr központi igazgatásának teljes neve Amt für Auslandsnachrichten und Abwehr, azaz Külföldi Hírek és Elhárítás Hivatala volt, és az OKW 5 hivatala közé tartozott. Két fő részlegre oszlott, az Amtsgruppe Auslandra és az Abwehr-Amtra.
A február 14-i rendelet „felrobbantotta” az egész információs szolgálatot. Az Amtsgruppe Auslandot, amely az ún. általános információval, vagyis a fontos, de nem titkos értesülések beszerzésével foglalkozott, és a külügyminisztériummal állt kapcsolatban, az OKW hadműveleti törzséhez, a Wehrmacht-führungstabhoz kapcsolták. Ami az Abwehr-Amtot illeti – ez volt a tulajdonképpeni titkosszolgálat -, ennek 4 főosztályát az RSHA kebelezte be egyetlen kisegítő amt formájában, amelyet Militärisches Amt – (Katonai iroda – röviden: Mii. Amt) névre kereszteltek.
Ugyanakkor Hitler egy másik rendelete „teljes mozgási szabadságot” biztosított külföldi vonatkozásban a VI. amtnak, vagyis Schellenberg hivatalának, aki most már a náci hírszerző szolgálat korlátlan ura volt. Canaris számára nem maradt más hátra, mint a lemondás.
Az RSHA Mil. Amtját Hansen ezredesnek, az Abwehr I. Abteilungja egykori főnökének vezetése alá helyezték; ez volt annak idején az Abwehr legfontosabb szerve, amelyhez 3 hírszerző szolgálat tartozott: a szárazföldi, a tengeri és a légi haderőé. Hansen ebben a beosztásban Canaris régi barátját, a súlyosan kompromittált Pieckenbrockot követte. Ám Hansen maga is az Abwehr kebelében működő illegális szervezet egyik legrégibb tagja volt Freytag-Loringhovennel együtt. Eddig a szerencse, úgy látszik, mellé állt, mert a Gestapo még csak nem is gyanakodott rá. A Mil. Amt vezetőjeként továbbra is részt vett a szervezkedésben; barátaival együtt a július 20-i merénylet után végezték ki.4 Freytag-Loringhoven az öngyilkosságot választotta. *
Megszűnt tehát az Abwehr, az RSHA vetélytársa külföldi vonatkozásban. Himmler diadalmaskodott ellenfelén, Canarison, és befejezte hatalmának megszilárdítását. Az összeesküvőket megfosztották az alibi és a kibúvó lehetőségétől. Végérvényesen elapadt a forrás, amelyből addig hamis papírokat, nyílt parancsokat, robbanóanyagot és minden egyebet merítettek. Nem volt többé lehetőség arra, hogy a túlságosan kompromittáltakat átdobják Svájcba, ahogyan azelőtt gyakran tették. Az angol és amerikai titkosszolgálattal való kapcsolatok fenntartása is roppantul nehézzé vált. Az új nehézségek felmerülésével pedig az összeesküvők régi, egymás közti ellentétei is kiélesedtek.
A csapás halálos lehetett volna az összeesküvésre, ha kevéssel az Abwehr feloszlatása előtt egy új tag, Stauffenberg gróf alezredes nem adott volna neki új lendületet. Vezérkari tiszt volt, súlyosan megsebesült Tuniszban (fél szemét és jobb kezét vesztette el), majd a tartalékhadsereg vezérkari főnöke lett. Régi arisztokrata-katonacsaládból származott. Anyai ágon Gneisenau dédunokája volt, kezdetben ő is lelkes híve volt a hitlerista rendszernek, attól várta Németország hatalmának újjászületését. De Stauffenberg is megértette, hogy a háború elveszett, hogy Hitler szakadékba rántja Németországot és a hadsereget, ha nem teszik gyorsan ártalmatlanná. Ahhoz a mozgalomhoz csatlakozott, amelynek fő mozgatója Goerdeler doktor, az egykori lipcsei polgármester, és Beck tábornok, a nagyvezérkar egykori főnöke volt.
Indokait Gisevius világosan körvonalazta: „Stauffenberg nem akarta, hogy Hitler magával rántsa a hadsereget az általa ásott sírba; katona volt a körme hegyéig, és úgy gondolkodott, hogy egy és ugyanazon dolog megmenteni a hazát és megmenteni a hadsereget … Nem volt az egyetlen a maga nemében; jellegzetes képviselője volt annak a katonai csoportnak, amely a július 20-i akciót vezette. 1942 óta minden katonai vereség csak erősítette ezt a csoportot, amely el volt rá szánva, hogy az események elébe vág.”
Stauffenberg tisztában volt azzal, hogy a további vezérkari szócséplésnek, a hosszú lejáratú terveknek, a tábornokokhoz intézett „emlékiratoknak” és jegyzékeknek nincs semmi értelmük. Belevetette magát a cselekvésbe; első alkalommal fordult elő, hogy a szervezkedés egyik vezetője vásárra vitte a bőrét. 1943. december 26-án, midőn jelentéstétel céljából meg kellett jelennie Rastenburgban a führer főhadiszállásán, aktatáskájában időzített bombát vitt magával. Ám Hitler szokásos taktikájához híven5 Hitler a merényletektől való félelmében teljesen rendszertelen időbeosztással élt, és az előre megállapított programot az utolsó pillanatban rendszerint felborította. * az utolsó pillanatban lemondták az értekezletet, Stauffenberg pedig bombájával együtt visszatért Berlinbe.
Stauffenberg dinamizmusa új életet lehelt a szervezetbe. Amikor az Abwehrt megsemmisítették, magában az OKW-ban épített ki új fedezéket, és több tábornokot megnyert az összeesküvésnek, vagy legalábbis biztosította jóindulatú semlegességüket.
A Gestapóban és az SD-ben nem találtak egyetlen segítőtársra sem, de két fontos pozíciót betöltő rendőrtiszt, akik az első perctől fogva nácik voltak, most fordítottak a köpenyegen, és segítségükről biztosították az összeesküvőket. Egyikük, Nebe, a Kripo főnöke volt, aki korábban Oroszországban az egyik einsatzgruppét vezette, a másik Helldorf gróf berlini rendőrfőnök, aki ugyancsak megtért náci helyettesével, Schulenburg gróffal egyetemben. Puccs esetén igen jelentős szerepet játszhattak volna Hase tábornokkal, Berlin helyőrségparancsnokával együtt, aki maga is az összeesküvés tagja volt.
A nyugati megszálló erők több katonai parancsnoka szintén támogatásáról biztosította őket, éspedig Stülpnagel, Franciaország katonai parancsnoka, Falkenhausen, Belgium katonai parancsnoka, főként pedig Rommel, a B hadseregcsoport főparancsnoka, az egyetlen marsall, aki nem utasította vissza az összeesküvők küldötteinek óvatos tapogatózását, valamint vezérkari főnöke, Hans Speidel tábornok. Az inváziós hadseregek elsöprő anyagi fölénye meggyőzte őket arról, hogy a rendelkezésükre álló német erőkkel nem tarthatják sokáig a normandiai frontot, és be kell érniük késleltető hadműveletekkel. Hitler, szokásához híven, nem volt hajlandó tudomásul venni tábornokainak érveit.
Az Abwehr feloszlatása súlyos nehézségeket támasztott. Míg 1943 folyamán legalább hatszor kísérelték meg Hitler megölését, 1944 első felében egyetlen tervet sem tudtak kidolgozni. Márpedig Stauffenberg világosan látta, hogy a rendszer megbuktatása csakis akkor sikerülhet, ha Hitler meghal. Jelenléte valósággal bénítólag hatott a tábornokokra, akik ezenfelül még abban a meggyőződésben éltek, hogy köti őket a führer iránti hűségeskü, amelyet Hindenburg halálakor tétettek le velük.
A partraszállás, a franciaországi hadjárat első sikerei, a szövetségesek olaszországi előnyomulása és Róma elfoglalása, a német csapatok összeroppanása a keleti fronton, ahol a szovjet haderők már lengyel területen jártak – mindez világossá tette Stauffenberg számára, hogy további tétovázásnak nincs helye, mert rövidesen már nem marad mit menteniük.
Pedig az egész szervezkedést egy tévedésre alapították. Az összeesküvők szentül meg voltak róla győződve, hogy Hitler halála után megegyezhetnek a Nyugattal. Azonnali fegyverszünetre számítottak, de elutasították a feltétel nélküli megadás gondolatát. A Carl Goerdeler által kidolgozott különböző „békekötési” tervek a valóságérzék egyenesen megdöbbentő hiányáról tanúskodnak. A Nyugattal kötendő különbéke elképzelésük szerint nem jelentett volna szünetet a keleti hadműveletekben. Ellenkezőleg: az összeesküvők abban reménykedtek, hogy átmenetileg tartani fognak egy lerövidített frontvonalat, amíg az új végrehajtó hatalmat megszervezik, azután pedig az angolok és amerikaiak csatlakoznak hozzájuk az oroszok elleni háborúban. Egyáltalán nem voltak tisztában a jaltai egyezménnyel. Mindez azt bizonyítja, hogy az események folyását alapjában az sem tudta volna megváltoztatni, ha az összeesküvés sikerrel jár. Hitler halála után a nyugati hatalmak elutasították volna az összeesküvők kormányának javaslatait. Arról nem is szólva, hogy híven kitartottak volna a Jaltában vállalt kötelezettségek mellett, az olyanfajta politikus, mint Churchill, nem mondott volna le a feltétel nélküli megadás lehetőségéről, ha egyszer a szilárd katonai helyzet ezt lehetővé tette. Az új német kormány, javaslatainak elutasítását látva, minden valószínűség szerint a háború folytatása mellett döntött volna.
Goerdeler és Beck nézeteivel ellentétben Stauffenbergnek és legközelebbi barátainak, úgy látszik, egészségesebb elképzeléseik voltak. Valamennyi front összeomlása megmutatta nekik, hogy a Hitler által prédikált végsőkig való ellenállás a német nemzet öngyilkosságával egyértelmű. A harcok folytatása Németország területén a termelőerők teljes pusztulását vonná maga után, száz és százezer, esetleg több millió ember halálát okozná, és valószínűleg örökre lehetetlenné tenné Németország feltámadását.
Ezeknek a meggondolásoknak az alapján, továbbra is fenntartva a kontaktust a Goerdeler-féle vezető csoporttal, dolgozta ki Stauffenberg a „Walkür”-tervet, amelynek lényege a következő: Hitlert eltenni láb alól, rögtön ezután katonai kormányt alakítani Berlinben, amely a Wehrmacht egységeivel semlegesíti a legveszedelmesebb hitlerista szerveket, az SS-t, a Gestapót és az SD-t. A június végén ezredessé előléptetett és egyidejűleg a belső hadsereg vezérkari főnökévé is kinevezett Stauffenbergnek ez utóbbi beosztása ismételten lehetővé teszi majd a vezéri főhadiszállás konferenciáin való jelenlétét. Siettetni kezdték az előkészületeket. Ezek eredménye lett a július 20-i merénylet.
Július 20-án fontos megbeszélés volt napirenden a galíciai szovjet offenzíva tárgyában. Keitel a rastenburgi főhadiszállásra hívta Stauffenberget is, hogy számoljon be a német falvakban alakítandó belső hadsereg első egységeinek szervezéséről; ebből alakult ki később a Volkssturm. A megszöktetett és Németországban élő Mussolinit is várták, 14 óra 30 perckor készült meglátogatni barátját a főhadiszálláson. A programot percnyi pontossággal állapították meg.
Stauffenberg úgy érkezett meg a „Wolfschanzé”-ba6 „Wolfschanze” azt jelenti, hogy farkastanya; Hitler adta ezt a nevet a rastenburgi erdőben felállított főhadiszállásának. *, hogy másodszor is magával hozta aktatáskájában az időzített bombát – angol szerkezet volt, az Abwehr egykori titkos raktárából származott és szentül eltökélte, hogy most fel is használja.
Fél egykor Keitel és Stauffenberg belépett a tanácskozó teremnek berendezett barakkba. Stauffenberg néhány perccel korábban már beindította a késleltető robbanószerkezetet; a robbanásnak 12 óra 40 perc körül kellett bekövetkeznie. Az értekezlet már megkezdődött. 12 óra 36 perckor Stauffenberg letette aktatáskáját a padlóra, úgy, hogy nekitámasztotta az egyik tömör asztallábnak. Így az alig 2 méterre volt Hitlertől. Stauffenberg ezután csöndben kisurrant a teremből, azzal az ürüggyel, hogy sürgősen közölnie kell valamit Berlinnel. Brandt ezredes közben folytatta a galíciai hadihelyzet ismertetését. A térképre hajolt, de útjában volt Stauffenberg aktatáskája. Megfogta és az asztalláb túlsó oldalára tette; a tömör asztalláb így a bomba és Hitler közé került.
Tizenkét óra 45 perckor szörnyű robbanás rázta meg a barakképület erős téglafalait. Stauffenberg mintegy 200 méter távolságból látta, hogy a tető megemelkedik, a felszakított ablaknyílásokból füst, lángok és különböző törmelékek törnek elő. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Hitler és a teremben levők valamennyien elpusztultak. Ám csupán Brandt ezredes halt meg, és két tábornok sebesült meg halálosan; a többiek többé-kevésbé súlyos sebesüléssel megúszták. Hitler csaknem teljesen sértetlenül került ki a robbanásból, mert az asztal lába megvédte.
De Stauffenberg erről mit sem tudott. Annyira biztos volt a sikerében, hogy egyenesen a közeli repülőtérre futott, és máris repült Berlin felé. Megérkezésekor kellemetlen meglepetés várt rá. A terv előírásától eltérően az összeesküvők Berlinben még nem léptek a cselekvés útjára. Biztosak akartak lenni abban, hogy Hitler meghalt. Megállapodásuk ellenére nem olvasták fel a rádióban azt a kiáltványt, amely bejelentette volna a führer halálát és az új kormány megalakulását, továbbá hogy Beck lett az államfő és Witzleben a Wehrmacht főparancsnoka.
Stauffenberg megnyugtatta az összeesküvőket, hogy Hitler meghalt, és cselekvésre ösztönözte őket. De már így is nagyon sok értékes időt veszítettek, és sokkal inkább ez a késedelem volt az oka a puccskísérlet bukásának, semmint a merénylet sikertelensége.
Miközben a garnizonoknak megadták az első utasításokat, az összeesküvők közül többen, éppen a legfontosabb személyiségek, megtudták, hogy Hitler csak könnyebb sérülést szenvedett. A Rastenburggal való telefonösszeköttetést, amelyet Stauffenberg egyik társa a merénylet pillanatában elvágott, 15 óra 30 perc körül ismét helyreállították. Ettől fogva pánik lett úrrá mindazokon, akik nem voltak elég bátrak. Abban a reményben, hogy így még megmenthetik a fejüket, elfordultak barátaiktól, és nem játszották tovább a néhány nappal előbb elvállalt szerepet.7 Így például Herfurth tábornok, aki elkezdte végrehajtani a rábízott akciót, ijedtében a puccs felszámolóinak nyújtott segítséget; ennek ellenére kevéssel utóbb őt is felakasztották. *
Akik siker esetén örömest segítették volna az összeesküvőket, most kerülni igyekeztek őket vagy részt vettek letartóztatásukban, mint Fromm tábornok. Néhány ritka kivételtől eltekintve a tábornokok újra gyáva opportunistákká váltak, amilyenek mindig is voltak, és amit Stauffenberg dinamizmusa csak pillanatokra tudott feledtetni. Tizenkilenc óra 30 perckor végül is Witzleben tábornagy rádiótávirat útján megparancsolta a katonáknak, hogy vegyék át mindenütt a hatalmat. Megmenthették volna a helyzetet, ha ugyanezt a parancsot 13 órakor adják ki. Goebbelst ugyanis csak 16 óra után értesítették a merényletről; akkor kapott utasítást, hogy közölje a rádió útján: Hitlernek nem történt baja.
A belső hadsereg főparancsnokává kinevezett Himmler (régi álma ezzel végre valóra vált!) repülőgépen igyekezett Berlinbe, hogy irányítsa a megtorlást. Schellenbergnek Skorzeny segítségével sikerült közben megnyernie a csapatok egy részét, amelyeknek az összeesküvők oldalára kellett volna állniuk.
Hajnali egy órakor Hitler beszélt a rádióban. A puccskísérlet összeomlott, megkezdődött a véres megtorlás.
Párizsban, éppen úgy, mint Prágában és Bécsben, a szervezkedésnek a megszálló csapatokhoz tartozó tagjai; 16 óra tájt értesültek arról, hogy a merénylet a tervnek megfelelően megtörtént. Tizenkilenc óra 30 perc körül Beck telefonált Stülpnagelnak, és felszólította a terv szerinti intézkedések végrehajtására. Stülpnagel késznek nyilatkozott a cselekvésre, jóllehet egy katasztrofális átpártolás már eleve kétségessé tette az operáció sikerét. Kluge marsall, akit Hitler kevéssel előbb nevezett ki Rundstedt helyére a nyugati haderők főparancsnokának, megígérte segítségét „abban az esetben, ha a merénylet sikerül”. Tizenkilenc órakor, midőn a rádióban meghallotta, hogy Hitler csak megsebesült, visszatáncolt. Tizenkilenc óra 30 perckor megkapta Witzleben üzenetét arról, hogy Hitler meghalt, és ekkor ismét úgy látszott, hogy az összeesküvőkhöz csatlakozik. Húsz óra 15 perckor közvetlenül az OKW-tól értesült a merénylet sikertelenségéről, amire ismét fordított a köpönyegen. Ezúttal véglegesnek látszó elutasítása súlyos következményekkel fenyegetett, de a párizsi összeesküvők kiadták már a parancsokat, és el voltak rá szánva, hogy végigmennek a megkezdett úton. Akciójukat Franciaországban az sem akadályozhatja meg, ha Berlinben el is bukik a puccskísérlet: legfeljebb nyíltan deklarálják átállásukat. Kétségtelen, hogy ennek a lépésnek Németországban felmérhetetlen következményei lettek volna. A kiadott parancsokat tehát fenntartották.
Huszonegy óra tájban Nagy-Párizs katonai parancsnokának, Boineburg tábornoknak a parancsára a katonaiskolában elszállásolt 1. gárdaezred 2. zászlóaljának egységei körülvették az avenue Foch épületeit, Oberg lakását, a Rue des Saussaies és a boulevard Lannes irodahelyiségeit, és revolverrel a kézben elfoglalták a belső helyiségeket. Az SS-ek a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsították, és 23 óráig a Párizsban állomásozó 12 000 SS csaknem teljes létszámban, a Gestapo és az SD tagjai pedig valamennyien lakat alatt voltak. Oberget magát Brehmer tábornok tartóztatta le abban a pillanatban, midőn éppen Abetznek telefonált; minden tiltakozás nélkül hagyta, hogy lefegyverezzék. Egyetlen ember hiányzott csupán: Knochen. Követségbeli barátjánál, Zeitschellnél volt vacsorán. Egyik beosztottja hívta fel telefonon és arra kérte, hogy azonnal jöjjön az avenue Foch-ra. Knochen gyanút fogott, és előbb inkább Oberg tábornokhoz ment. Ott tudta meg, hogy mi történt vele, és ott fogták el őt is. Az avenue Foch-ra kísérték, ahol Brehmer tábornokot találta az irodájában. Kevéssel éjfél után valamennyi SS-vezető, Oberg, Knochen, a Gestapo és az SD osztályvezetői, mind a Continental Szálló foglyai voltak. Boineburg tábornok, akinek a közelben, a Maurice Szállóban voltak az irodái, idehozatta őket, hogy itt várják be, míg döntenek a sorsukról.
Miközben az összeesküvők haditanácsának várható ítéletére felkészülve a katonaiskolában már megtették az első intézkedéseket a Gestapo és az SD főnökeinek másnap reggeli kivégzésére, Kluge véghez vitte utolsó köpönyegfordítását,8 Gyávasága nem mentette meg. Amikor állásából elmozdították, mert nem jelentette idejében a tudomására jutott összeesküvést, augusztus 19-én öngyilkosságot követett el; Clermont-en-Argonne közelében ciánkálit vett be, attól tartván, hogy ha hazamegy Németországba, bíróság elé állítják és felakasztják. * és értesítette Berlint Stülpnagel „megengedhetetlen” magatartásáról.
Ezzel egy időben Stauffenberg felhívta Stülpnagelt Berlinből, és közölte a szervezkedés párizsi tagjaival a puccskísérlet kudarcát. „A gyilkosok, akik le fognak lőni, már az ajtómban vannak” – mondta, mielőtt letette a kagylót.
Mindez nem bírta volna rá a párizsi összeesküvőket, hogy feladják a harcot, ha egy váratlanul felmerült akadály nem kényszerítette volna őket visszavonulásra. Kevéssel azután, hogy Kluge feljelentette Stülpnagelt, Berlinből riasztották Krancke admirálist, a Kriegsmarine nyugati csoportjának főparancsnokát. Az összeesküvők teljesen számításon kívül hagyták a tengerészetet; tervüket, szokásukhoz híven, kizárólag a szárazföldi haderőre építették. Midőn Krancke parancsot kapott Berlinből a közbelépésre, azonnal mozgósította a haditengerészet Párizsban szétszórt egységeit, és a Muette-en levő főhadiszállásáról ultimátumot intézett a vezérkarhoz: fegyveres akcióval fenyegetőzött arra az esetre, ha Oberget és az SS-eket tüstént szabadon nem engedik. Ez megadta a szervezkedőknek a kegyelemdöfést. Most már, a reménytelen helyzetben, bűn lett volna tovább folytatni a hadműveletet. Hajnali egy órakor, midőn Berlinben már megkezdődött a megtorlás, Párizsban a katonák kénytelenek voltak szabadon bocsátani foglyaikat és visszaadni nekik a fegyverüket. Másnap reggel minden a megszokott kerékvágásban ment tovább, és a párizsiak még csak nem is gyanították, hogy milyen rendkívüli események történtek az éjszaka a német vezérkar berkeiben.
Berlinben az összeesküvés vezetőit a 20-ról 21-ére virradó éjjel megölték. Fromm tábornok, Stauffenberg közvetlen felettese, aki maga is súlyosan kompromittálva volt a szervezkedésben, egy utolsó gyáva tettel próbálta menteni a bőrét. Mikor teljesen bizonyossá vált afelől, hogy a puccskísérlet nem vezethet sikerre, néhány alárendelt tisztjével együtt, akik hozzá hasonlóan ugyancsak átnyergeltek az utolsó pillanatban, a hadügyminisztérium bendlerstrassei épületében letartóztatta Stauffenberget, Becket, Olbricht tábornokot, Merz ezredest, Haeftent és Hoepnert, azaz a szervezkedés teljes vezérkarát.
Fromm meg akart szabadulni a veszélyes tanúktól, ezért kijelentette, hogy egy „haditörvényszék” 4-üket halálra ítélte: Stauffenberget, Olbrichtot, Merzet és Haeftent. Becknek revolvert nyomtak a markába, hogy végezzen magával, amit ő meg is kísérelt, de olyan szerencsétlenül, hogy csupán megsebesült. Miközben Stauffenberget és 3 társát az udvarban egy katonai gépkocsi fényszórójának világánál agyonlőtték, Beck másodszor is sikertelenül kísérelte meg az öngyilkosságot. Fromm parancsára ekkor egy őrmester kivonszolta a folyosóra és tarkónlövéssel végzett vele.
Néhány perccel később Skorzeny egy SS-különítménnyel megszállta az épületet. Hajnali egy órára, amikor Hitler végre beszélni tudott a rádióban, az összeesküvés még életben levő tagjai a Gestapo Prinz-Albrecht-Strasse-i épületének zárkáiban voltak.
Himmler és SS-ei néhány óra leforgása alatt végeztek a hadsereggel. Először történt meg, hogy a tisztek szembe mertek szállni fekete vetélytársaikkal, de bajtársaik gyávasága miatt elbuktak. Himmler diadala teljes volt: a Gestapo megvalósította az évek óta áhított korlátlan ellenőrzést, és megkezdte azt a nyomozást, amelynek során megnyíltak előtte a legtitkosabb vezérkari páncélszekrények, és rendeződtek a régi adósságok.
Párizsban Knochen Stindtet bízta meg a vizsgálat lefolytatásával, aki Boemelburg utóda volt a Gestapo élén. Hofacker alezredest, Stülpnagel és a berlini csoport összekötőjét, valamint Linston ezredest, továbbá Fink és Falkenhausen alezredeseket letartóztatták.
Stülpnagelt egy nappal a puccskísérlet után sürgősen Berlinbe rendelték. Kluge jelentése megtette a magáét, és Stülpnagel azon nyomban megértette, hogy elveszett. Huszonegyedikén délelőtt gépkocsival útnak indult Berlinbe. Meaux-ban defekt következtében várakoznia kellett, 15 óra körül jött érte új gépkocsi, amellyel folytathatta útját. Mielőtt Verdunbe értek volna, Stülpnagel utasította gépkocsivezetőjét, hogy változtasson irányt, Sedan felé tartson, az egykori csatatéren keresztül, ahol 1916-ban mint fiatal százados harcolt. Vacheraucheville után a Meuse folyó felé tértek le; ott Stülpnagel kiszállt a gépkocsiból, és utasította a sofőrt, hogy hajtson csak tovább a legközelebbi faluig, ő majd gyalog megy utána, meg akarja kissé mozgatni elzsibbadt lábait. Alig tűnt el a gépkocsi a szeme elől, Stülpnagel főbe lőtte magát, és a folyóba zuhant.
Gépkocsivezetője kihúzta a vízből, és beszállította a verduni katonai kórházba. Az életét megmentették, de a koponyáján áthatolt revolvergolyó kioltotta a szeme világát.
Egészségét eléggé helyreállították ahhoz, hogy augusztus 29-én a többi vádlottal együtt megjelenhessen a véres kezű Freisler „néptörvényszéke” előtt. Valamennyiüket halálra ítélték, és Berlinben, a plötzenseei börtön udvarán felakasztották. Rafinált kegyetlenséggel mészároskampókra akasztották és lassan hagyták megfulladni őket. Hitler azt mondta: „Úgy akasszák fel őket, mint a mészáros a húst.” Stülpnagelt kézen fogva kellett az akasztófa alá vezetni. A megtorlás még hónapokig tartott, és kiterjedt az összeesküvők baráti körére és családtagjaira is. Bár igyekeztek szabályos eljárásnak álcázni, a vérengzés még az 1934. évi „Röhm-tisztogatás”-t is felülmúlta.
Himmler és Kaltenbrunner valósággal tobzódtak a kegyetlenkedésekben. Több mint 7000 embert tartóztattak le, és a kivégzettek száma valószínűleg megközelítette az 5000-et.9 Később 4980-ban állapították meg a kivégzettek számát, ami valószínűleg reális, de amelynek hitelességét nehéz garantálni. * Az akkor már nyugdíjas Canarist is letartóztatták, jóllehet a végső összeesküvésben nem volt semmiféle szerepe. Hónapokig börtönben tartották, majd 1945. április 9-én őt is felakasztották. A gyáva Frommot, aki Becket, Stauffenberget és társait legyilkoltatta, 1945 márciusában lőtték agyon. Falkenhausent az amerikai csapatok mentették meg 1945 májusában, közvetlenül kivégeztetése előtt. Ezt követően azonban háborús bűnösként elítélték. Sok tiszt inkább az öngyilkosságot választotta, semmint hogy bíróság elé állítsák és elítéljék. Rommel is arra kényszerült, hogy október 14-én önkezével vessen véget életének.
Párizsban, ahol Oberg és Knochen újból átvették a szolgálat vezetését, a katonai helyzet gyors változása fékezte a vizsgálat lefolytatását. Boineburg tábornokot, aki nem tett mást, csak végrehajtotta Stülpnagel utasításait, de akinek személyes érzelmeit fölöttébb nehéz lett volna megállapítani, rendelkezési állományba helyezték, és Nagy-Párizs parancsnokságát Choltitz tábornokra bízták.
*
A szövetségesek, miután kellőképpen megerősítették hídfőállásukat, és szünet nélkül újabb és újabb csapatokat és hadianyagot tettek partra, július végén megindították offenzívájukat Franciaország felszabadítására. Huszonnegyedikén kezdődött az avranches-i áttörés. Huszonnyolcadikén elesett Coutances és Granville, 30-án Avranches, Rennes augusztus 3-án, Nantes és Angers 10-én. Oberg, Knochen és a Gestapo részlegei azonban rendíthetetlenül végezték munkájukat: útnak indították Németország felé az utolsó deportált-szállítmányokat, kiürítve a compiégne-i tábort, a romainville-i erődöt és a többi börtönt, amelyekben még ezrével sínylődtek a foglyok. Az utolsó szállítmányokat szinte harc közben, állandó légitámadások alatt állították össze; a deportálás a rettenetes körülmények között még az addigiaknál is sokkal nagyobb veszteségekkel zajlott le. Július 2-án, a Compiégne-ből való elszállításkor, őrült és véres jelenetekre került sor a foglyok között. Ezek voltak a deportálás igazi mártírjai, akiket elviselhetetlen hőségben, halálra szomjaztatva akkor szállítottak el, amikor már olyan közelinek tűnt a szabadulás pillanata.
Compiégne-től néhány kilométerre minden vagonban voltak már halottak. Csaknem 900 fogoly lelte halálát a vonaton, mielőtt megérkezhettek volna Dachauba.
Augusztus 15-én, 2 nappal azután, hogy Kluge elhatározta az általános visszavonulást, és amikor a kanadaiak már Falaise előtt álltak, újabb, 2453 fogolyból álló szállítmány indult útnak Németországba.
A francia ellenállás képviselői július közepe óta keresték a lehetőséget, hogy a deportálások megszüntetéséről tárgyaljanak a németekkel. Raoul Nordling svéd főkonzul vállalta a közvetítés kényes szerepét, és kapcsolatba lépett Choltitz-cal, Nagy-Párizs új parancsnokával és a német nagykövetséggel. Jegyzékeket és javaslatokat adott át nekik, amelyeket Parodi, Koenig tábornok párizsi megbízottja, a Francia Belső Haderő vezetője és Alexandre de Saint-Phalle gróf fogalmazott meg. Ám ha Choltitz és még néhányan mások hajlandók lettek volna is a megegyezésre, nem volt senki a németek között, aki a felelősséget merte volna érte vállalni. Augusztus 17-én Oberg megtette utolsó előkészületeit az elutazásra. A Gestapo irattárát és kartotékjait már a hónap elején elszállították Párizsból. A 16-áról 17-ére virradó éjjel a német rendőrség vezérkara Chálonssur-Marne-ba érkezett. Tizenhetedikén az összes hivatal Párizsból Nancyba és Provins-ba távozott. Már csak Oberg maga, Knochen és közvetlen környezetük tartózkodott a fővárosban, de ők is csomagoltak.
Közeli távozásuk bátorságot öntött a katonákba és a diplomatákba. Augusztus 17-én Choltitz hirtelen cselekvésre szánta magát, azzal a feltétellel, ha az egyezményt a Militärbefehlshaber szervei is elfogadják és aláírják a Majestic Szállóban. Igen ám, csakhogy a Majestic irodái már üresek voltak, a katonai közigazgatás szervei aznap reggel fejezték be irataik elszállítását, és útban voltak kelet felé. Végül mégis találtak egy Huhm nevű őrnagyot, aki hajlandó volt a Militärbefehlshaber in Frankreich képviseletében aláírni az okmányt.
A tárgyalók lélekszakadva futottak Alexandre de Saint-Phalle-hoz, és gyorsan megszövegezték az egyezményt.
A Raoul Nordling és Huhm őrnagy10 Fritz Huhm őrnagy Würzburgban halt meg 1945 folyamán. * által aláírt jegyzőkönyv 3 pontja kimondja, hogy az egyezmény „aláírásának pillanatától” az 5 börtönben, a 3 kórházban és a 3 őrizet céljául szolgáló táborban, valamint „minden más letartóztatási intézményben, és a jelen pillanatban bármely irányban útban levő, kivétel nélkül minden evakuáló szerelvényen tartózkodó politikai fogoly ügyében” Nordling veszi át „teljes felelősséggel a felügyeletet és az irányítást”. Az illetékes német hatóságoknak minden hatalmukat át kell ruházniuk Nordlingra.
„Nordling úr viszont kötelezi magát, hogy minden egyes fent említett politikai foglyot 5 német hadifogoly katona ellenében kicserél.”
Ezt az utóbbi kikötést nem valósították meg. A szövetségesek előrenyomulása és a megszállók visszavonulása miatt a német hatóságok nem kérhették a végrehajtását.
Az volt a legfontosabb, hogy kieszközöljék a francia politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását, mert attól lehetett tartani, hogy lemészárolják őket börtönükben, mint ahogyan az Caenban megtörtént. De ha a párizsi börtönök kapuit augusztus 17-én sikerült is megnyitni, nem sikerült ugyanezt elérni a romainville-i erődben és a compiégne-i táborban, ahol a felelős SS-ek vagy Gestapo- és SD-tagok nem voltak hajlandók végrehajtani Choltitz utasítását, arra hivatkozva, hogy csak Oberg rendelkezéseinek engedelmeskednek.
Compiégne-ben dr. Peter Illers hauptsturmführer nemcsak hogy elutasította de Grammont-nak és de Laguiche-nak, a Vöröskereszt megbízottjainak a foglyok szabadon bocsátására vonatkozó kérését, hanem még a közvetítők letartóztatását is elrendelte, mire azok sürgősen távoztak.
Másnap, augusztus 18-án reggel, Oberg utasításainak végrehajtásaképpen, Illers útnak indított egy szerelvényt 1600 fogollyal, akik csaknem valamennyien odavesztek Németországban.
Ez volt Oberg utolsó parancsa, amelyet a fővárosban adott ki. Oberg, Knochen, Scheer, az Orpo főnöke és a Gestapo még ott levő utolsó tagjai még aznap reggel elhagyták Párizst, és új központfélét szerveztek Vittelben, minthogy az OKW bejelentette, hogy az arcvonalat Kelet-Franciaországban stabilizálni fogják.
Augusztus 20-án Knochen elhatározta, hogy sonderkommandót küld Párizsba, azzal a megbízatással, hogy a lehető legtovább ott maradjon, és rendszeres tájékoztatásokat küldjön rádió útján az események alakulásáról. Az expedíció élére az a Nosek került, aki annak idején, 1940 júniusában, a Knochen-féle sonderkommando megerősítésére az egyik legelső csoporttal érkezett Párizsba. Nosek 21-én útnak indult 4 gépkocsival, amelyek közül az egyik rádiós autó volt, és 11 főnyi legénységgel, köztük 5 francia ügynökkel. Huszonharmadikán, midőn Leclerc hadosztálya már Rambouillet-ben volt, a sonderkommando elérte Párizs külvárosait. De a fővárosban már robbanásig feszült a légkör, a lakosság teljes izgalmi állapotban volt, mindenki a felszabadulásra készült; a kis csoport pedig ilyen körülmények között könnyen fogságba eshetett volna. Nosek tehát úgy döntött, hogy a felderítést az elővárosokra korlátozza. A vincennes-i és a mountreuil-i kapu környékén tett megfigyelő út után a kommando hátraarcot csinált, és Meaux-ban ütötte fel a tanyáját. Nosek itt maradt augusztus 28-ig, akkor azután nagy sietve vissza kellett vonulnia, különben az amerikai páncélosok elvágták volna az útját.
A Gestapo utolsó egysége hasonló körülmények között hagyta el Párizst, mint amilyenek között érkezett 1940 júniusában. Egyedül Knochen, a szervezet lelke tudott végig kitartani gyászos hajója kormányrúdjánál, visszaverve legelkeseredettebb ellenségeinek támadásait, az elsőtől az utolsó napig, 1940. július 14-től 1944. augusztus 18-ig. És számára a franciaországi hadjárat még ekkor sem ért véget.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!