1
(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)
WILLOUGHBY TÁBORNOK KUTAT
Amikor az amerikai csapatok 1945 őszén bevonultak Tokióba, MacArthur tábornok, távol-keleti főparancsnok oldalán látható volt az ötvenhárom éves Charles Andrew Willoughby vezérőrnagy is. Willoughby, született német, akit 1910-ben honosítottak az Egyesült Államokban, MacArthur vezérkarának volt a titkosszolgálati főnöke.95 Willoughby – bizonyos washingtoni körök utasításainak megfelelően – nagy buzgalommal azon fáradozott, hogy utólag vizsgálja annak a „Ramsay”-csoportnak a tevékenységét, amely a Szovjetunió számára oly fontos információkkal szolgált, és ezzel kivette a részét a Hitler-ellenes koalíció győzelméből.
Az Egyesült Államok tábornoka jelentésében több oldalt szentelt az áldozatos munka formális kérdéseinek. Így pl. szó szerint ismertetett néhány jelszavas beszélgetést, amelyet dr. Sorge és futára a beszélgetőpartner személye valódiságának ellenőrzése céljából folytatott. Egészen elcsodálkozott azon, hogy a kölcsönös ellenőrzés két forgalomban levő bankjeggyel is történt, amelyeknek folyamatos számozásúaknak kellett lenniük. Mindegyikőjüknek egyet, mint ismertetőjelet, a megbeszélt találkozóra magával kellett vinnie.
Leírja azt is, hogy a „Ramsay”-csoport a rádióadási idők meghatározására ideiglenesen a „MORGENSTUNDE HAT GOLD IM MUNDE” (Ki korán kel, aranyat lel) német közmondás első négy szavát használta, méghozzá a 137. oldalon levő táblázat szerint.
Szerdára vonatkozólag például a rádiókapcsolatban az „RNO”-t használták. Ha a „MTT 27” jelet adták, ez azt jelentette, hogy a következő adás a hónap 11. napján 16 órakor (11 + 16 = 27) volt várható. Minthogy a vevő a „MTT” jelről tudta, hogy az hétfőt
|
A hét napjai |
A közmondás kezdő |
||
|
Hétfő |
M |
T |
T |
|
Kedd |
O |
U |
G |
|
Szerda |
R |
N |
O |
|
Csütörtök |
G |
D |
L |
|
Péntek |
E |
E |
D |
|
Szombat |
N |
H |
I |
|
Vasárnap |
S |
A |
M |
jelent, az adott hónap megfelelő napját (a mi példánkban 11.) a 27-es számból kivonva megkapta az adás időpontját (16 óra).
Ezután Willoughby néhány szabályt állított össze, amelyekhez, szerinte, dr. Sorge csoportja tartotta magát, és amelyek hozzájárulhattak a hírszerzői tevékenység sikeréhez:
1. Álcázási okokból a csoport valamennyi tagjának olyan foglalkozást kellett űznie, ami nem keltett gyanút.
2. Minden rádióadás után megváltoztatták a rejtjelzési alaptáblázatot.
3. A csoport egyetlen tagja sem tarthatott kapcsolatot olyan személyekkel, akikről tudták, hogy kommunisták voltak, vagy a kommunista párttal szimpatizáltak.
4. A rádiókészüléket minden adás után szét kellett szedni. Az alkatrészeket külön-külön rejtették el.
5. A moszkvai központ futáraival csak a konspiráció legszigorúbb figyelembevételével lehetett találkozni, s ilyenkor például egyetlen családi nevet sem említettek.
6. A csoport minden tagjának fedőneve volt (Sorge-Ramsay, Ozaki-Otto vagy Invest, Miyagi-Joe vagy Intelli, Max Christiansen-Clausen-Fritz, Koshiro-Miki, Shinozuka-Szakértő és így tovább). Rádióadások és bizonyos beszélgetések alkalmával a valódi utóneveket tilos volt említeni.
7. Valamennyi helyi és forráskapcsolatot fedőnévvel láttak el. A csoport például Vlagyivosztokot „Wiesbaden”-nek, Moszkvát „München”-nek nevezte. Sorge közleményeiben a jelentések forrását illetően például „Marta” a tokiói német katonai attasé, „Paula” Wennecker német altengernagy, „White Bottle” a német haditengerészet, „Grün” Japán, „Green Box” a japán hadsereg, „Mák” Matsuoka volt.
8. Minden olyan papírdarabot és okmányt, amelyek terhelőek lehettek, megsemmisítettek, mihelyt azokra nem volt szükség.
Ezek a részletek, amelyeknek Willoughby nagy figyelmet szentelt, természetesen nem érdektelenek. Minthogy azonban dr. Sorge, a szovjet hírszerző az Egyesült Államok titkosszolgálati tábornoka szemében csak egy „konspiratív zseni” volt, Willoughby a „Ramsay”-csoport bevetésének sok lényeges kérdését illetően alaposan mellé lőtt. Arra a magától értetődő kérdésre például, hogy dr. Richard Sorge, aki Németországban aktív kommunistaként ténykedett, Japánban miért a saját valódi nevén jelent meg, nem tudott választ adni. Dr. Sorge 1933. évi élményeivel kapcsolatban ezt a kérdést már megválaszoltuk. E könyv különböző fejezeteiből világossá vált, hogy bár dr. Richard Sorge mestere volt a konspirációnak, ez azonban sem élet-, sem öncélt nem jelentett számára, hanem csak eszköz volt arra, hogy fontos politikai és katonailag jelentős hírszerző feladatait lehetőleg akadálytalanul teljesíteni tudja. Dr. Sorge tehát jóval több volt, mint pusztán egy „konspiratív zseni”.
Ugyanabban az időben, amikor dr. Sorge a japán imperializmus fellegvárából fontosabbnál fontosabb jelentéseket küldött központjának, Japánban a fasiszta Németországnak és más imperialista államoknak gondosan kiképzett, pontos utasításokkal ellátott és fejedelmien megfizetett ügynökei dolgoztak. Igaz, sokan áldozatául estek a rendkívül bizalmatlan Kempeitainak. Egyesek túljártak a japán titkosszolgálat eszén. Egy sem volt azonban képes a japán agresszor mindenkori politikai, gazdasági és katonai helyzetét állandóan olyan pontosan és találóan értékelni, mint a dr. Sorge vezette „Ramsay”-csoport.
Az NSZK-ban élő Hans Hellmut Kirst író a rejtély kulcsát kutatva eljutott a következő felismerésig: „De egy Sorge sokkal tovább ment: tanulmányozta a japán történelmet, megpróbált a felemás, nehezen áttekinthető japán viselkedéshez alkalmazkodni, azon fáradozott, hogy az ország különböző kulturális áramlatait pontosan megismerje. Egyidejűleg kém és kutató volt – maguk az ellenségei is csodálták őt azért, hogy valamennyi fehér ember közül kétségtelenül ő volt a legjobb Japán-szakértő. Sorge lenézte az elvakult hírgyűjtögetők hangyaszorgalmú munkáját. Ő maga szerezte be, válogatta és értékelte az anyagokat. Nem állított össze mozaikokat, elemzést végzett… Soha nem alkalmazott erőszakot… nem mászott be ablakokon, nem tört fel páncélszekrényeket, és nem lopott el aktákat… ilyen módszerekre egyáltalán nem volt szüksége… Sorge nem utolsósorban azért volt első osztályú, mert őt, mint hírszerzőt a környezetében senki meg sem közelítette. A titkos ügynökök kóbor hadának vad és ellenőrizhetetlen jelentéstömegeiből kiemelt, rendezett és válogatott. És ez az aranymosás egyszerűen megfizethetetlen volt.”96
Közelebb jutott az alapkérdéshez dr. Freund, kieli professzor, de nála is – miként látni fogjuk – a hangsúly a „közelebb”-en van. Ezt írja dr. Sorge: „Valójában egy tudományos lélek volt, akit szenvedély fűtött, hogy az összefüggéseket valóban átlássa. Egy démon lakozott benne, aki űzte őt a hírek után. Sorge mindenekelőtt tudta, hogy a híradásügyben (a hírszolgálatban, az újságírásban, a kortörténetben) elveszik az, akinek nincsenek történelmi és politikai mércéi, aki csak a napi szöveghez, a papírlapokhoz, a kiragadott szavakhoz, a véletlenül felfedezett alkalmi fecsegéshez tartja magát. A mindig csak alig megismerhető részletekre, a nagy összefüggések, valamint a történelem és politikai fejlődés vizsgálatára kell támaszkodni.”97
Freund professzor egy megfoghatatlan „démont” teremtett, mert azokat a „történelmi és politikai mércéket”, amelyeket dr. Richard Sorge mesterien tudott használni, vagy nem tudta, vagy nem akarta a nevükön nevezni. Ezek a mércék képezték a titkát dr. Sorge sikereinek – olyan titok volt ez, amely tulajdonképpen nem volt titok: dr. Richard Sorge lelkes kommunista volt, a haladás megvesztegethetetlen élharcosa, az imperializmus és a háború tudatos ellensége.
Dr. SORGE MUNKASTÍLUSA
Dr. Richard Sorge képes volt az általános világpolitikai összefüggéseket és minden jelenség mögött a valóságot – a maga hallatlan mozgásában és fejlődésében – megérteni. Ő és legjobb barátai nemcsak a lejátszódott és a végbemenő eseményeket tudták reálisan értékelni, hanem megalapozott előrejelzéseket is tudtak készíteni. Pontosabb végkövetkeztetésekre jutottak és a valósághoz közelebb álló helyzetjelentéseket készítettek, mint a japán császár fasiszta kormánya és kabinetirodája, holott az utóbbiaknak jóval több információs forrásuk és anyaguk volt. Ezt igazolja Akira Fujivara japán történész is, aki a háború után, éveken át dr. Sorge munkastílusával foglalkozott. „Döntő volt még ebből a szempontból (a „Ramsay”-csoport helyes előrejelzéseire gondol – a szerző megjegyzése), hogy kiválóan ismerte Japán politikai életét, valamint az a képessége, hogy a nemzetközi helyzet tendenciáit tudományosan elemezze. Sorge büszkén beszélt »megfigyelő- és elemzőképességéről, amely mint marxistának a sajátja volt.« Ez határozta meg aztán azt a hatalmas különbséget is, ami közte és a japán vezetés között volt.”98
A nemzeti és nemzetközi osztályharc adott helyzetének tanulmányozása volt mindig dr. Sorge elemző tevékenységének sikert ígérő kiindulópontja. Gorjev, szovjet hírszerző, aki 1933-ban találkozott Berlinben dr. Sorgéval, később, egyebek között a következőket írta le beszélgetésükről: „Richard tömören beszélt, és arra törekedett, hogy minél többet mondjon csak a minimálisan szükséges mondattal… Szenvedélyes meggyőződéssel… Óvott a német fasizmus lebecsülésétől. Ugyanakkor egyetlen másodpercig sem kételkedett a fasizmus végső vereségében. Helytelennek tartotta azonban azt a felfogást, hogy »Hitler nem sokáig fogja tartani magát«, hogy ez »a barbár rendszer nem képes sokáig létezni«. Az ilyen vélemények annak idején az antifasiszták között széles körben elterjedtek. Sorge élesen elítélte ezeket a nézeteket, mert a fasizmus elleni hatásos harc szempontjából rendkívül veszélyesek voltak. Világosan látta egy, a Szovjetunió elleni háború növekvő veszélyét. Ez volt érvelésének kiindulópontja: Az események Németország, Japán és Olaszország fasiszta koalíciója irányába haladnak, és az agresszoroknak ebben a hármasszövetségében, katonai és gazdasági potenciálja következtében, a vezető erő a fasiszta Németország lesz. Összefoglalásképpen Richard hangsúlyozta: A világhelyzetben jelentős változás következik be, a fasizmus és a háború erői támadásra szervezkednek. Ebből kiindulva, számára teljesen világos volt annak a küldetésnek a jelentősége, amelyet Japánban kellett teljesítenie.”99
Tokióban dr. Sorge azonnal tanulmányozni kezdte a japán kapitalizmus történetét, megjelenési formáit és konkrét hatásait. Minthogy sokat publikált, a bizonyítékok egész sora maradt ránk arra vonatkozólag, hogy milyen intenzíven foglalkozott Japán és más államok osztályerőivel. Amikor írásaiban a császári Japán háborús előkészületeivel és hadműveleteivel foglalkozott, természetesen abból kell kiindulni, hogy közel sem szolgáltatta ki valamennyi olyan ismeretét és értesülését, amelyekre mint hírszerző tett szert, és amelyek számára szükségesek voltak.
Sorge külön foglalkozott az agresszív erőkkel is. „A japán fegyveres erő már aktív külpolitikát folytatott” – állapította meg. „Ez sohasem csak a fölötte álló politikai akarat fegyvere volt. A modern japán történelem kezdete óta a fegyver és az akarat egységét testesítette meg. Aktív külpolitikájának a megújulása óta… egy mindig azonos, nagy általános terv volt az alapja. A japán szigetbirodalom biztonsága, terjeszkedés révén.”100
A nyilvánosság előtt többször leleplezte a japán imperialisták „Nép, tér nélkül” – jelszavát. Bebizonyította, hogy ennek a „terjeszkedésnek” a haszonélvezői eddig csak az uralkodó osztályok voltak. Már 1937 márciusában figyelmeztet egyik cikkében: „Mások fatalista módon a »túlnépesedés« varázslatos jelszavával vigasztalják magukat (Japánban – a szerző megjegyzése), és ebben a terjeszkedésben látják az egyetlen kiutat. Túl könnyen elfelejtik, hogy a terjeszkedés a japán parasztoknak eddig semmiféle könnyebbséget és segítséget nem jelentett. A döntő bizonyíték erre (a Japán által meghódított, illetve használatba vett területek – a szerző megjegyzése) Korea, Formoza, Tajvan, a Dél-tengeri-szigetek és Mandzsukuo példája. Elfelejtik továbbá, hogy a »túlnépesedés« nagyon relatív fogalom, amely a technika, a megreformált társadalmi rend, a jövedelmek elosztása és az állam fokozott aktivitása révén megszüntethető, sőt a lakosság csökkenése nélkül is megváltoztatható. Elfelejtik még azt is, hogy Japán »belső gyarmatosítás« révén Japánban maga teremthetne – igaz, csak nagy pénzügyi ráfordítással – földet és megélhetést a parasztok milliói számára.”
Különös alapossággal elemezte dr. Richard Sorge a japán államgépezetet, amely a monopóliumok urainak, a földbirtokosoknak, a hivatalnokoknak és a militaristáknak a kezében volt. Arra a következtetésre jutott, hogy a „japán alapelvek szerint … az alkotmány nem biztosít jogot a japán népnek arra, hogy bizonyos politikai funkciókat gyakoroljon”. A japán államot – dr. Sorge „totális monarchiának” nevezi – az uralkodó osztályok a nép fékentartására és félrevezetésére használják. A politikai, gazdasági és katonai érdekek összefonódását, valamint a japán imperializmus állammonopolista vonásait dr. Sorge állandóan figyelemmel kísérte, és a sok kormányátalakítás alkalmával mindig gondosan vizsgálta, hogy a háttérben az adott időben milyen gazdasági és politikai erők működtek.
Dr. Sorge a megfigyeléseit természetesen nem korlátozta az osztályellenség stratégiájára és taktikájára. Egyidejűleg nyomon követte a japán nép ama politikai erőinek a működését is, amelyek a monopolisták és a militaristák tervei ellen léptek fel, s amelyeket befelé terrorral, kifelé pedig agresszióval szándékoztak elnyomni. Ennek során olyan nemzeti sajátosságot fedezett fel, amely kedvezőtlenül hatott sok japán osztályöntudatára. A család, mint „az állam csírasejtje” bizonyára egyetlen modern államban sem játszik olyan szerepet, mint Japánban. A „kazoku seido”, a családrendszer nélkül a társadalmi élet Japánban elképzelhetetlen. Ezzel függ össze az ősök mélyen gyökerező tisztelete és végső fokon a tennónak, a japán császárnak a méltósága is, aki számtalan generáción keresztül „az isteni küldetés” képviselőjeként szerepelt, akit istenként tiszteltek, aki a japán fegyveres erők felett parancsnokolt, és ezzel e fegyveres erők terjeszkedő céljainak „isteni jelleget” kölcsönzött.
Dr. Sorge semmiképpen nem hagyta figyelmen kívül ezt a realitást. Bár arra a következtetésre jutott, hogy „Japánban sohasem volt »alulról« kezdett sikeres forradalom”, mégis hangsúlyozta, ez nem azt jelenti, „hogy nem voltak olyan forradalmi áramlatok, amelyek megragadták a néptömegeket, és amelyek felkeléseket és lázadásokat eredményeztek. Ennek az ellenkezője igaz. De az elődök nemzetiségi kötöttségei, a mai japánok családi és környezeti korlátozottságai mindig lehetővé tették a vezetőknek, hogy a széles körű reformmozgalmakat távol tartsák a politikai áramlatoktól.”
Dr. Richard Sorge tehát alaposan kutatott, főleg azoknak az erőknek a forradalmi hagyományai után, amelyek történelmileg hivatottak voltak a japán nép társadalmi haladását elősegíteni és a békét megőrizni. Ezeknek az erőknek az élcsapata, az illegalitásban dolgozó kommunisták, csak nagyon korlátozott területen tudtak működni. Az uralkodó körök a kommunistákat törvényen kívülieknek tekintették, a legvadabbul üldözték őket, és fizikai megsemmisítésükre törekedtek. Dr. Sorge 1939-ben ezeket a szavakat vetette papírra: „Más erők azonban (a japán udvari és katonai nemességen, az állami hivatalnokokon és a militaristákon kívül – a szerző megjegyzése), amelyek a gyakorlati politikai akaratalakításban egységet és összeforrottságot tudnának teremteni, legalábbis ma még nincsenek.”
Egy tömegbázissal rendelkező legális marxista-leninista párt hiánya és a polgári-feudális pártok kicsinyes alkudozása kedvezett a japán militaristák politikájának. Dr. Sorge ezért feltette a kérdést, milyen erők, milyen politikai irányzatok fogják a japán államban teljesen magukhoz ragadni a hatalmat. Válasza így hangzott: a „hadsereg a maga nacionalista-fasiszta követőivel” és a „pénzügyi trösztök a maguk különböző szerveivel és híveivel”.101
A militaristák Japán akkori belpolitikai helyzetét arra használták fel, hogy a vidéki lakosság széles rétegeit, amelyeket a pártok a maguk eljárása révén eltaszítottak maguktól, megnyerjék agresszív politikájuknak. Mint a világ valamennyi hadseregében, úgy tükröződött vissza a japán hadseregben is a lakosság erkölcsi-politikai állapota. És mivel az imperialista Japán, milliós hadseregének szervezése során, egyre inkább a vidéki emberekhez fordult, ezeknek az embereknek az elégedetlensége a tulajdonviszonyokkal szükségszerűen bekerült a hadsereg soraiba. Sorge mint marxista-leninista ezekkel a jelenségekkel is foglalkozott, és leleplezte a japán militaristákat, akik a császári birodalom szociális feszültségeiről úgy terelték el a figyelmet, hogy agresszív céljaikat és terveiket népszerűsítették, és a japán népet a szomszédos népek ellen uszították.
Ma is bámulatra méltó, hogy a „Ramsay”-csoportnak milyen pontos áttekintése volt a japán-hadiipar fejlődési üteméről, méretéről, területi megoszlásáról és üzemi kapacitásáról. Amikor 1941 októberében a japán titkosrendőrség rátört dr. Sorge lakására, és az ott nyolc év alatt összegyűjtött anyagokat, több fordulóval elszállította, voltak köztük olyan kartotékdobozok is, amelyeknek a tartalmáért sok gazdasági intézmény irigyelte volna dr. Richard Sorgét. Különös gondossággal vezette annak a tizenhat japán monopóliumnak a kartonjait, amelyek együttesen mintegy hárommilliárd yen részvénytársasági tőkét testesítettek meg, és a legfontosabb csigolyái voltak a japán katona-ipari komplexum gerincének.
A megfigyelt japán hadiipari konszernek összeállítása azt bizonyítja, hogy a „Ramsay”-csoport teljesen tudatában volt annak, hogy a modern hadigazdaság nem működhet az iparágak fő vas, acél, színesfém, vegyianyag és elektronikai szállítói nélkül. Az akkori hadiipari termelés legfontosabb nyersanyaga az acél volt. És a legfontosabb japán acéltermelők és kapacitásaik fejlesztése sem volt ismeretlen számukra. Aki a szénbányászatot és a szén elosztását tudományosan tanulmányozta, annak lehetősége nyílt arra, hogy reálisan ítélje meg a vas- és acélgyártást, a folyékony hajtóanyagok, a robbanóanyagok, a harcgázok, a műanyagok és a gyógyszerek előállítását.
Dr. Richard Sorge kutatási módszereire jellemző volt például az a gondosság, amellyel a Santoku Kogyo Konszern termékválasztékának fejlődését nyomon követte. Ez a konszern a Japánban igen értékes színes- és ritkafémek előállítására és feldolgozására szakosította magát; alumíniumot szállított a repülőgép-, a hadihajó-, a kábel- és gyújtólövedék-gyártáshoz; berilliumot a repülőgépek porlasztóihoz, a tűzálló olvasztótartályokhoz, a rugókhoz és az iránytűkhöz; titánt a páncéllemez-, az elektróda- és repülőgépgyártás során szükséges keményötvözetekhez; cirkóniumot a rádiócsövekhez, a páncéllemezekhez, a tüzérségi lövedékek gyújtóihoz és a páncéltörő gránátokhoz; tantált a nagyfrekvenciás technika számára; rezet a rádiófelszerelésekhez, a csapágyakhoz, a töltényekhez, a gépjárművekhez és repülőgépekhez; vanádiumot a járművekhez, a géppuskacsövekhez, a lövegtalpakhoz, a vezérlőkészülékekhez, valamint a repülőgép- és tengeralattjáró-
Dr. Sorge különleges érdeklődést tanúsított az egyik hadászati nyersanyag, a kőolaj iránt. Mint egy kőolajszakértő fia, már a szülői házban megismerte ennek a nyersanyagnak a jelentőségét a hajtóanyaggyártás és az egész vegyipar szempontjából. A fiatal Sorge hamarosan rájött: kőolaj és finomított termékei nélkül a 20. században egyetlen motor sem működne, hacsak benzint más úton elő nem állítanak. Valamennyi hajtó- és kenőanyag legfontosabb nyersanyaga azonban mindenképpen a kőolaj. A fejlettségnek azon a fokán, amelyet a haditechnika a harmincas évek végén, illetve a negyvenes évek elején elért, egyetlen akkori korszerű hadsereg sem tudott folyékony hajtóanyag nélkül háborút viselni, különösen nem a japán hadsereg, amelynek mind a szárazföldi célok, mind a tengeren túli körzetek elleni támadáshoz roppant mennyiségű hajtóanyagra volt szüksége. Aki ismerte valamely ország hajtóanyagkészletét – az akkori hadsereg technikai harceszközeit figyelembe véve -, ki tudta számítani a gépesített hadseregkötelékek, a légierő és a haditengerészet alkalmazásának lehetőségeit. Ez vonatkozott mind a csapatok hatósugarára, támadási ütemére és manőverezőképességére, mind a tervezett hadműveletek tartamára.
Dr. Sorge már 1926-ban publikálta Olajimperializmus című munkáját. 1937-ben megjelent Japán kőolajgondjai című tanulmánya, amelyben röviddel a Kína elleni japán agresszió előtt, Japán kőolajellátásának rendszeréből visszakövetkeztetve az agresszor katonai lehetőségeire, hangsúlyozta: „A japán gazdasági szervezetben az egyik leggyengébb pont a kőolajról való gondoskodás… Bár 1936-ban a hazai nyersolajtermelés 370 000 tonnára emelkedett, ez a mennyiség, az 1933. évi 80 százalékkal és az 1935. évi 28 százalékkal szemben, a szükségletnek csak mintegy 6 százalékát fedezi… Hogy alább csökkentse a külföldtől való függését háború esetére, a japán kormány nemrég törvényt hozott, amely szerint mind a hazai, mind a külföldi kőolajimportőrök kénytelenek szükséges kereskedelmi készleteiken felül egy teljes fél évi behozatalnak megfelelő mennyiségű állandó készletet tartani. A haditengerészetnek, amelynek az olajfelhasználása lényegesen nagyobb mint a hadseregé, felemelt saját tartaléka van; a haditengerészeti miniszter ezért nemrég kijelenthette, hogy háború esetén elegendő olaj áll rendelkezésre egy hosszabb hadviselés céljára, de a hadügyminiszter (ő volt illetékes a hadsereg és a légierő vonatkozásában – a szerző megjegyzése) nem tett hasonló nyilatkozatot.”102
Elegendő hajtóanyag-tartalék nélkül – a kellő mennyiség tárolása feltűnt volna dr. Sorgénak – a japán hadsereg és légierő, a különleges földrajzi viszonyok és a még gyenge vasúthálózat miatt, abban az időben nem kockáztathatta meg a támadást a Szovjetunió távol-keleti körzetei ellen. A hajtóanyaggond 1941-ben kétféleképpen befolyásolta a japán imperializmus hadászati főcsapásának irányát. Először a japán monopóliumok a dékelet-ázsiai kőolajforrásokra vetettek szemet, annál is inkább, mert nem akartak tovább függeni az „angol-amerikai” olajimporttól. Másodszor, a japán hadseregnek – bár évek óta követelte – nem állt rendelkezésére az az óriás mennyiségű hajtóanyag, amely a harccselekményeknek az ázsiai szárazföldön – vagyis Kínában és a Szovjetunió ellen – való kiterjesztéséhez feltétlenül szükséges lett volna.
E hadigazdasági probléma példáján jól lehet látni, hogy dr. Richard Sorge nagyszerűen értett a dialektikus kutatási módszerek alkalmazásához. Nem járt el másképpen a japán külkereskedelmi kapcsolatok elemzésekor sem.
A japán ipar termékeinek csaknem egyharmadát exportálta, ugyanakkor rendkívül erősen függött a nyersanyagimporttól. Ezt a függőséget az alábbi táblázat szemlélteti:
| Hadászati nyersanyagok |
Japán saját termelése a második |
| Bauxit (alumínium), molibdén, wolfram, koksz, kaucsuk |
0 |
| Gázolaj, nikkel, higany |
4-6 |
| Vasérc, ólom |
10-20 |
| Mangán, horgany, ón |
25-35 |
| Kőszén, króm, réz |
60-80 |
Ezek a nyersanyagok feltétlen szükségesek a hadianyagok tömeges termeléséhez. Ha tehát Japán agresszióra készült és hadiiparát céltudatosan fejleszteni akarta, fokozott mértékben kellett hadászati nyersanyagokat beszereznie, s meg kellett változtatni a hagyományos japán import összetételét. A következő oldalon található táblázat azt mutatja, hogy ez milyen mértékben történt meg.
A nyersanyagbeszerzés az imperialista Japánban összállami, meghatározó jelentőségű probléma volt, amely kihatott a gazdaságra, a technikára, a kereskedelemre, a pénzügyekre és a katonai doktrínára is. Sorge nemcsak azt állapította meg, hogy az összimportból a nyersanyagok aránya az 1903. évi 31 százalékról 1937-ben, amikor Japán megtámadta Kínát, közel 58 százalékra nőtt, hanem azt is, hogy a behozatal terén, az érintett országokat illetően, átcsoportosítás következett be. Megállapította, hogy Japán a hadianyagok behozatalát
|
A japán import szerkezete |
|||
|
Év |
Nyersanyag |
Félkész-termék |
Élelmiszer |
|
1903-1904 |
31,0 |
13,6 |
31,3 |
|
1913-1914 |
51,5 |
16,8 |
15,0 |
|
1920-1921 |
50,4 |
21,0 |
11,2 |
|
1926-1927 |
55,8 |
15,5 |
14,8 |
|
1930-1931 |
54,5 |
15,0 |
13,2 |
|
1936-1937 |
57,8 |
23,1 |
7,5 |
Németországból az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával folytatott kereskedelme rovására lendítette fel.
Dr. Richard Sorge már 1935-ben jelezte, „hogy a japán fegyverkezési konjunktúra következtében az ország nyersanyag-behozatala ama mérték fölé emelkedett, amelyet a japán ipari termékek növekvő kivitele biztosít”. Ezzel közvetve a Japánban titokban létrehozott hadászati nyersanyagkészletekre hívta fel a figyelmet. Még ebben az évben arról tudósított, hogy német gazdasági bizottság tárgyalt a japán monopóliumokkal. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozta: „Németország kereskedelme Japánnal erősen aktív… Az árak és a minőség mellett ezeknek a német szállításoknak még az az előnyük, hogy olyan országból érkeznek, amely elméletileg szóba sem jöhet, mint politikai, illetve katonai ellenfél, ez fontos az erősen előtérben álló japán hadiipar számára.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!