Ramsay-csoport: „A feladat teljesítve”

6

(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)

A JAPÁN RENDŐRSÉG KARMAIBAN

1941 októberében a japán titkosrendőrség lecsapott: a „Ramsay”-csoport tagjait letartóztatták. Tény, hogy hírszerző tevékenysége folyamán a csoport egyetlen tagja sem követett el hibát, következésképpen a csoportot többé-kevésbé véletlenül leplezték le. Egy kívülállón keresztül, aki belépett egyik japán kommunista szervezetbe, és besúgóként információkkal látta el a titkosrendőrséget, kapták a japán hatóságok az első adatokat, amelyek alapján lázasan nyomozni kezdtek.

Dr. Sorge néhány órával letartóztatása előtt Max Christiansen-Clausennal együtt étkezett. A német kommunista leírta ezt az utolsó találkozást. „Letartóztatása előtti éjszakán felkerestem Richardot. Ez alkalommal németországi életünkről beszéltünk. Egyébként – ha még jól emlékszem – a császári Japán egyik nagy ünnepén, 1941. október 18-án tartóztattak le bennünket. Sorge elővett egy üveg rajnai bort, amelyet a tokiói »Denevér« nevű német étteremből hozott magával. Gondterhelt volt. Már néhány nap óta nem volt hírünk sem Ozakiról, sem Miyagiról. Richard ezt kérdezte: »Mi van japán elvtársainkkal?« Meg volt róla győződve, hogy letartóztatása esetén Miyagi inkább a halált választja, mintsem bármit is mondjon. Ezen az estén ezt is szóba hozta, de aztán gyorsan témát váltott. Huszonkét óra körül befejeztük a beszélgetést. Ez volt az utolsó találkozásunk.”

Dr. Sorgénak Miyagi nevű munkatársa megbízhatóságára vonatkozó véleménye teljesen helytállónak bizonyult. A japán titkosrendőrség már 1941. október 10-én rajtaütött. Két nappal később úgy próbált megszabadulni a kínvallatástól, hogy kiugrott az ablakon. Öngyilkos akart lenni. Az ablakon sikerült ugyan kiugrania, de összetört végtagokkal újra visszavitték.

Sorge rádiósát a rendőrök egy kerékpáros kártérítési igényének kivizsgálása ürügyén a legközelebbi rendőrőrszobára csalták. Azért választották ezt a trükköt, mert nyilvánvalóan semmiféle előírásos és jogszerű letartóztatási parancsuk nem volt. Max Christiansen-Clausen így mondta el a továbbiakat: „Az őrszobán rögtön a sarokba kellett állnom. Tiltakoztam az eljárás ellen, de mit sem segített. Aztán az ügyész elé vezettek. Az ügyészt, aki kihallgatott, Iyónak hívták. Végül is a rendőrőrs pincéjébe kerültem. Ott mintegy tíz zárka volt, mindegyiken vasrács. A zárkában kevés szalma volt a földön. Éjszaka megbilincselve kivezettek a zárkából, és három rendőr kíséretében autóval Sugamóba, a modern fegyházba szállítottak. Itt találkoztam először a vizsgálóbíróval. Más japán foglyokkal együtt mindennap kihallgatásra vittek. Előzőleg valamennyien egy csúcsos szalmakalapot kaptunk a fejünkre, amelyre csak egy kis nyílást vágtak, amin ugyan ki lehetett látni, de megakadályozta, hogy a foglyok megismerjék egymást. A japánok először megbilincseltek, aztán kötéllel egymáshoz kötöztek bennünket. Nekem mint »különleges« fogolynak nikkelezett kézi bilincseim voltak. Másoknak az őrök rozsdás vasbilincseket raktak a csuklóikra. A japán foglyokkal nem kötöztek össze, ehelyett azonban két őr kísért. A bírósági épület egyik pincezárkájába csuktak, s innen egymás után vittek bennünket a kihallgatószobába. Lehetetlen volt, hogy csoportom tagjait lássam, vagy felismerjem. Ez az egész eljárás egy évig tartott.”

A japán börtönök a kínvallatás agyafúrt rendszerét fejlesztették ki. Különösen dr. Sorge letartóztatott japán munkatársaival kegyetlenkedtek. Dr. Yasuda orvos, aki hosszú éveken át volt Miyagi informátora, a saját tapasztalatai alapján állította ezt. 1942. június 8-án tartóztatták le, ami bizonyíték arra, hogy Miyagit ő nem árulhatta el. Ezen a napon reggel hét órakor nem kevesebb, mint tíz bikaerejű titkosrendőr hozta el a hálógyékényéről. A rendőrőrszobán az orvost embertelenül összeverték, és rögtön utána kihallgatták. Még ezután is verte őt egy rendőr, aki ezt ordította: „Ez a gazember tartotta ki Sorgét, megmentette őt az elkerülhetetlen haláltól.”⁸⁶ Dr. Yasuda fél évet töltött ebben a rendőrségi kínzókamrában. A gyakori verés és az éjszakába nyúló, kimerítő kihallgatások következtében fizikailag összeroppant, és súlyos szívrohamot kapott. Csak ebben az állapotban szállították abba a büntetőintézetbe, ahol a „Ramsay”-csoport más vádlottait is fogva tartották.

Dr. Tokutaro Yasudától tudjuk, milyen sorsuk volt dr. Richard Sorge japán harcostársainak: „Új fogolyélet kezdődött. Korán reggel, hat órakor ébresztő volt. Egy óra múlva tartották a létszámellenőrzést. Kinyitották a zárkákat, mindig három börtönőr kérdezte: »É1?« A foglyoknak egészen a padlóig hajolva kellett őket üdvözölniük. Aztán adták a reggelit: egy marék rizst vagy árpát, egy fazék levest. Az ebéd és a vacsora rothadásnak indult termékekből állt. Az étkezésért mindenkinek magának kellett fizetnie. Ha egy fogoly hozzátartozói szegények voltak, semmit sem kapott enni. Sok politikai fogoly halt meg a hiányos táplálkozás okozta sorvadásos betegségben, distrophiában. Nappal egy séta – csak húsz perc. A napok gyötrő lassúsággal telnek. A zárka egy betondoboz volt. Öt lépés hosszú, három lépés széles, fent parányi ablak vasráccsal és mindehhez töméntelen mennyiségű bolha. A foglyok megjegyzéseket tettek ránk. Gyakran jöttek hozzánk, és ezt kérdezték: »Mennyit kaptál az árulásért? Jól megtömted a pénztárcádat?« Az őrök sem értették meg, hogy mi az eszméinkért harcoltunk, és sohasem kaptunk pénzt. Kihallgatások alkalmával a bíró egy térkép elé vezetett bennünket. »Nézd a hazádat. Itt van Szmolenszk, elesett. Ez itt Moszkva – néhány nap múlva bevesszük!« Ilyen körülmények között élt Richard Sorge is. Neki még nehezebb volt.”

Tizenkét nappal dr. Sorge letartóztatása után sikerült Ott nagykövetnek és Kordt követnek a japán külügyminisztériumnál bejelentett hivatalos tiltakozás alapján dr. Sorgéhoz a Sugamo-fegyházba bejutnia. Csak az engedélyezett három percig álltak egymással szemben. Ott később ezt mondta: „Sorge borotválatlan volt, a foglyok pulóverét hordta, és megrázó benyomást keltett.” Ottnak dr. Sorge fizikai állapotával kapcsolatos véleményéhez Kordt még hozzátette: „A japán külügyminisztérium egyik tisztviselőjének a kíséretében elmentünk a Sugamo fegyházba. Néhány perc múlva több titkosrendőr Sorgét abba a helyiségbe kísérte, ahol várakoztunk. Egyenesen járt, és öntudatos ember benyomását keltette… »Megtiltották, hogy Önöknek felvilágosítást adjak«, válaszolta a kérdésünkre. Nem volt semmi kívánsága, még ügyvéd kirendelését sem kérte… azt hiszem, hogy tisztában volt helyzetével.”

Dr. Sorge, aki nem kapitulált börtönőrei előtt, mindent elkövetett, hogy még itt is tájékozódjék a második világháború frontjainak helyzetéről, különösen a Vörös Hadsereg harcairól. Egyet-mást a japán Yoshitoshi Ikomától, a germanisztika professzorától tudott meg a háború menetéről, aki kihallgatásain tolmácsként működött. Ikoma professzor, akit Tokióban Kokubunji-Shi Izumicho 1 Chome címen találtunk meg, 1965 augusztusában ezeket mondta: „A kihallgatások szüneteiben dr. Sorgéval sok mindenről beszéltünk, mindenekelőtt a német-szovjet háború menetéről, ami – úgy tűnt – a leginkább érdekelte őt. Ha a harcok a Szovjetunió számára kedveztek, mint például a sztálingrádi csata végső szakaszában, jókedvű és beszédes volt. Ha ellentétes helyzet állt fenn, levertnek látszott, és szófukar volt. Nagy barátja és híve volt a Szovjetuniónak. Dr. Sorge kalandos természettel megáldott, született újságírónak tűnt. Elvéhez és hitéhez mint kommunista, haláláig hű maradt. Pontosan tudom, hogy – már miután halálra ítélték – egyik feljegyzésében ezt írta: »Mint a Vörös Hadsereg hű katonája halok meg.«”

Dr. Richard Sorge elismerte, hogy szovjet állampolgár, és ezzel szakított a német nagykövetség egész náci klikkjével. Meisinger SS-Obersturmbannführer⁸⁷, az SD főnöke Japánban, a hitleri Németország megbízásából többször is erőteljesen követelte a japán kormánytól az egykori német kommunista azonnali kiadását a Gestapónak. A japán „tengelyhatalom” azonban semmiféle okot nem látott arra, hogy egy szovjet állampolgárt kiadjon Németországnak. Dr. Sorge kezdettől fogva magára vállalta a felelősséget egész csoportja tevékenységéért. Csak röviddel a tárgyalás előtt hivatalból kirendelt ügyvédje, Asanuma, később, a háború után ezzel kapcsolatban a következőket jelentette ki: „Dr. Sorge nagyon megnehezítette számomra a védelmet. A rendőrségi szervek és az államügyészek előtt nemcsak a maga tetteiért, hanem valamennyi segítőjének a tevékenységéért is minden felelősséget magára vállalt.”

A jogászok dr. Richard Sorgét kémkedéssel vádolták. Ő ezt a minősítést kategorikusan elutasította, és kijelentette, hogy nem áll szándékában sem forradalmi múltját letagadni, sem a minősítést elfogadni. A vizsgálat folyamán a következőket írta le: „Az orosz forradalom mutatta meg nekem az utat a nemzetközi munkásmozgalomhoz. Elhatároztam, hogy azt nemcsak elméletileg és ideológiailag fogom támogatni, hanem a mozgalomnak magam is aktív részvevője leszek. Ettől kezdve, ha a magam személyes kérdéseiben kellett döntenem, mindig ebből a célkitűzésből indultam ki. Most, amikor tanúja vagyok a harmadik éve tartó világháborúnak, különösen a német-szovjet háborúnak, még inkább az a meggyőződésem, hogy amit huszonöt évvel korábban választottam, helyes volt. Ezt mindannak a figyelembevételével mondom, ami ez alatt a huszonöt év alatt velem történt.”

Dr. Sorge visszautasította a kémkedés vádját. A periratok alapján a Rekishigaku Kenkyu című japán folyóirat 1963. áprilisi 275. számában közzétette dr. Richard Sorge álláspontját: „Célunk aktív oldala az volt, hogy támogassuk a Szovjetuniót, passzív oldala pedig, hogy védjük, eközben megkíséreltük megakadályozni a Szovjetunió elleni politikai mesterkedéseket csakúgy, mint a katonai támadást.” Majd a továbbiakban: „A Szovjetunió nem kíván semmiféle politikai konfliktust vagy katonai összecsapást más országokkal, különösen nem Japánnal. Az sincs szándékában, hogy Japánt megtámadja. Következésképpen mi – sem én, sem csoportom tagjai – egyáltalán nem Japán ellenségeiként jöttünk ebbe az országba. Bennünk egyáltalán nincs olyan szándék, amilyent a kém szóval általában társítanak. Az olyan országok kémei, mint Anglia vagy az Egyesült Államok, megkísérlik Japán politikailag, gazdaságilag és katonailag gyenge pontjait kipuhatolni, és ennek megfelelően támadni. Nekünk ezzel szemben egyáltalán nem állt ez szándékunkban, amikor Japánban információkat gyűjtöttünk.”

Hasonlóképpen viselkedtek harcostársai is.

Körülbelül dr. Sorge letartóztatásával egy időben bukott meg Konoe herceg harmadik kormánya. A japán kormány élére a különösen reakciós, hírhedt, egykori hadügyminiszter Hideki Tojo⁸⁸ tábornok került. Ő megtiltotta, hogy dr. Sorge és harcostársai letartóztatásáról egyetlen szót is a japán nyilvánosság tudomására hozzanak. Csupán őrizetbe vételük után hét hónappal jelentek meg az első cenzúrázott tudósítások. Abban az időben a „Ramsay”-csoport harmincöt tagja ült a japán titkosrendőrség kínzókamráiban.

Csak 1943 szeptemberében – közel két évvel a „Ramsay”-csoport letartóztatása és tizenkét hónappal a formális vádemelés után – kezdődött meg dr. Richard Sorge és dr. Hozumi Ozaki bírósági tárgyalása. Minthogy Japán uralkodó körei a bátor hírszerzőktől még a tárgyalóteremben is féltek, ezt a tárgyalást – miként néhány hónappal korábban a Sorge-csoport más tagjainak a tárgyalását is – a nyilvánosság kizárásával rendezték meg. Így akarták a „Sorge-eset” kihatásait meggátolni.

Dr. Sorge és harcostársai letartóztatásának amúgy is érezhető hatása volt, főleg a német-japán kapcsolatokra.

A Richard Sorge által rászedett Ott nagykövet egyelőre beosztásában maradt, bár Tokióban hitelét vesztette.

A külügyminisztériumban a vizsgálatokat vezető Braun von Stumm követ még 1941. november 14-én a következő iratot kapta:⁸⁹

„Ref. P. VIII. LS Bassler

Berlin, 1941. XI. 14.

Feljegyzés

Az 1936 óta a Frankfurter Zeitungnál működő Richard Sorge tudósítót Tokióban 1941. október 22-én egy másik német állampolgárral, név szerint Max Claussennal együtt a japán rendőrség állítólagos államellenes kapcsolatai miatt letartóztatta.

Richard Sorge jó Japán-ismerő és tehetséges újságíró, de szigorúan tárgyilagos, és emiatt esetenként a kritikát sem nélkülöző tudósításaiért vendégországában néha nem szerették. Sorgéval kapcsolatban azt a gyanút, hogy kommunista tevékenységet folytatott, az illetékes tokiói német helyek tájékoztatása szerint tévesnek kell minősíteni. Ott nagykövet véleménye szerint, aki közeli ismerőse Sorgénak, az akciót illetően politikai intrikáról van szó, mert Sorge bizonyos bizalmas jellegű információkat kapott az államtitokként kezelt japán-amerikai tárgyalásokról.

Ott nagykövet rövid, formális látogatásán kívül beszélgetésre mind ez ideig nem került sor a letartóztatottal. A külügyminisztérium állandó fáradozásai ellenére az államügyészség mostanáig mindenféle betekintést megtagadott a vádlottak ellen rendelkezésre álló bizonyítási anyagba. Állítólag ezzel az üggyel kapcsolatban sok japánt is letartóztattak.

Ezennel
Braun v. Stumm követ úrnak
előterjesztve
olvashatatlan aláírás”

Abból a feltételezésből, hogy „politikai intrikáról van szó”, kiderül, hogy a nácik nem bíztak japán szövetségeseikben. Ez egyébként kölcsönös volt, amit Wohlthat minisztériumi igazgató, aki annak idején, mint a távol-keleti gazdasági delegáció vezetője, nem volt alárendelve a tokiói náci nagykövetségnek, saját tapasztalata alapján bizonyít.

„HELMUTH WOHLTHAT
4005
Meererbusch b. Düsseldorf
Hindenburgstrasse 32 a
Tel: Büderich b. Düsseldorf 301.

1965. január 8.

A vezető német újságírónak és a nagykövet személyes barátjának mint kémnek a letartóztatása sokkolta az összes németet. Ez az esemény japán felfogás szerint a nagykövet »perspektívavesztéséhez« vezetett. E véleménnyel kapcsolatban kezdetben nem vizsgáltuk, hogy a perspektívavesztés saját hibája vagy tragikus körülmények folytán következett-e be. A japánok először úgy hitték, hogy a nagykövet magától le fog mondani. Amikor azonban meglepetésükre német részről semmi sem történt, a helyzettel kapcsolatos bírálatukat különböző helyeken, Tokióban például elsősorban a három katonai attasénál és nálam juttatták kifejezésre. A vezérkar és az admiralitás magas rangú tisztjei velem személyesen tárgyaltak. Később magas beosztású japánok hasonló szellemben nyilatkoztak Mandzsukuóban. Mégis egy évbe telt, amíg Ott nagykövetet felmentették.

Ebben az évben a körülmények nem tették lehetővé a nagykövet számára, hogy a német érdekek védelme érdekében hatással legyen a japán kormányra. A japánok nem osztották a német jegyzéknek azt a következtetését, hogy a Sorge-ügyben a külügyminisztérium, a birodalmi kormány és a legfelsőbb német katonai vezetés illetékes ítélkezni. A valóságban a nagyköveten kívül a Gestapo képviselője, Meisinger ezredes és a Landesgruppenleiter (a náci párt funkcionáriusáról van szó – a szerző megjegyzése) is azon fáradozott, hogy a Sorge-ügyet enyhített formában elintézze.

Ott nagykövet megkísérelte, hogy amíg csak lehet, beosztását megtartsa. Emiatt Japánban, Mandzsukuóban és Kínában német személyiségekkel különböző konfliktusokba keveredett…

H. Wohlthat s. k.”

Dr. Lily Abegg, akit mint a Frankfurter Zeitung szerkesztőségének távol-keleti tudósítóját több éve Tokióba küldtek, szintén jelezte – a szerzőnek – a japánok megváltozott hangulatát.

„Dr. Lily Abegg

Zürich, 1964. december 20. Salomon Vögelin Strasse 33. 8038 Zürich Tel: 458319

Összes barátai és ismerősei és minden Japánban levő német újságíró számára igen kellemetlen volt Sorge letartóztatása. Az erős cenzúra, hisz háború dúlt, érthető volt. Sorge letartóztatása után azonban valamennyiünkkel szemben sokkal bizalmatlanabbak lettek. Állandóan – »észrevétlenül« – figyeltek bennünket, és cselédeink a rendőrség besúgói voltak. Amikor egyszer rövid időre letartóztattak – mert légiriadó alatt a dombokon földi szedret szedtem – a Kempeitainál például előkerült a papírkosaram tartalma… Sorgét a maga éles elemzéseivel Japánban természetesen néha nem szerették…

Lily Abegg.”

Tudnunk kell, hogy aki a kelet-ázsiai tájon „elveszti kilátásait”, az kétes hírűvé válik. Tokióban Kretschmer vezérőrnagy, német katonai attasé, von Gronau vezérőrnagy, légügyi attasé és Wenneker altengernagy, haditengerészeti attasé – minthogy Sorge őket is átjátszotta – egymásban keresték a bűnbakot. A fegyveres erők főparancsnoksága Külföldi Elhárítási Hivatalának küldött jelentésükben minden vétküket a nagykövet nyakába varrták. Mindegyikük arról ábrándozott, hogy Ott visszarendelése után maga lesz a tokiói nagykövet.

A japánok ezzel szemben úgy rendelkeztek – miután megállapították, hogy dr. Richard Sorge sok információt közvetlenül az ő segítségét igénylő katonai attaséktól kapott -, hogy a tokiói német nagykövetség tisztjeivel szemben rendkívül elővigyázatosnak kell lenni. Többé nem hittek, és csak harmadrangú anyagokat adtak át nekik. Ezáltal tájékoztatási lehetőségük Berlin felé erősen csökkent. Végül közbelépett az Elhárító, Kém- és Diverziós Hivatal. Ennek főnöke, Wilhelm Canaris tengernagy megbízta a Kínában működő ügynökök munkáját irányító Eisenträger ezredest, továbbá mandzsúriai főügynökét, dr. Ivar Lissnert, hogy készítsenek pontos jelentést a Japánban működő német nagykövetség helyzetéről. Eisenträger hónapokon át nyomozott, és szükségszerűen kétségbeejtő eredményre jutott.

1942. október 27-én Heinrich Himmler⁹⁰ a Sorge-üggyel kapcsolatban írt Joachim von Ribbentropnak. Himmler többek között hangsúlyozta: „Ott nagykövettel való régi barátsága alapján a háború kitörésekor Sorgét a tokiói német nagykövetség rádióhírszolgálatának vezetésével bízták meg. Később Sorge átmenetileg a tokiói Német Hírszolgálati Iroda Japánnal kapcsolatos munkáját is végezte. Minthogy Sorge a tengelypolitikáról és jövendő irányvonaláról a legjobb német forrásból állandó értesüléseket szerzett, a Sorge kémügy nagy politikai veszélyeket teremtett… Intézkedtem, hogy a külföldi szervezetekbe (a nácipárt szervezeteibe – a szerző megjegyzése) való felvételt illetően a jövőben megfelelő biztonsági rendszabályokat foganatosítsanak… Ebből kiindulva e kémügy kapcsán azt szeretném kezdeményezni, hogy a képviselethez nem tartozó valamennyi munkatársat biztonságpolitikai szempontból ellenőrizzünk, hogy a jövőben a hasonló eseteket elkerüljük.”⁹¹

Von Ribbentrop birodalmi külügyminiszternek – egy évvel dr. Sorge letartóztatása után – mégiscsak vissza kellett rendelnie Ottot, mert minden tekintélyét elveszítette Japánban. 1942. november 23-án aztán Ott sápadtan olvasta a Berlinből érkezett 1462. számú távirati közleményt, amelyben Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter félreérthetetlenül rendelkezett:

„Személyesen a nagykövetnek, saját megfejtésére… (rejtjelzett táviratról van szó – a fordító megjegyzése:)

Különböző jelek arra utalnak, hogy a Sorge-ügy japán körökben olyan benyomást keltett, amely az ön személyes pozíciójára e körökben kedvezőtlenül hat. Alapos megfontolás után a Führer elfogadta azt a javaslatomat, hogy az ottani nagykövetség vezetésében váltást kell végrehajtani, és önt más beosztásba helyezése végett a külügyminisztériumba vissza kell rendelni. Utódjául a nankingi nagykövetet, Stahmert⁹² szemeltük ki. Kérem önt, szerezze be részére az agrément-t (a japán kormány előzetes hozzájárulását a működéséhez – a fordító megjegyzése) … Az ön Németországba való biztonságos visszatérését jelenleg nem lehet szavatolni. Ezért arra kérem, hogy magánemberként továbbra is maradjon Japánban. Egy ön számára alkalmas csendes helyen, egy önnek megfelelő ház bérléséhez és az ön eddigi állásának megfelelő életvitel fenntartásához szükséges eszközök rendelkezésére fognak állni. Magától értetődik, hogy ön további ott-tartózkodása alatt minden politikai tevékenységtől tartózkodjon…

Ribbentrop”

A Sorge-incidens kapcsán 1942 végén Kordt követet is, büntetésből, Kínába helyezték át. A német-japán kapcsolatok ennél fogva egy éven át észrevehetően nem voltak zavartalanok. Ez az állapot később sem változott, ami mindenekelőtt a tengelyhatalmak bekövetkezett vereségeivel és az imperialista hatalmak közti ellentétekkel volt magyarázható. A hitleri Németország és a császári Japán közti kapcsolatok alig haladták meg a hivatalos érintkezést. A Hitlernél 1943. március 5-én tartott helyzetértékelésen például szóba került ez a probléma. A tokiói katonai attasé legutolsó jelentését vitatták meg. A következő párbeszéd zajlott le:

Hitler: „Nem lehet adni arra, amit a japánok mondanak. Azt hiszem, egy szót sem.”

Jodl vezérezredes, a fegyveres erők vezérkarának főnöke: „Semmit nem szabad nekik elhinni, mert ezek az emberek teljes meggyőződéssel és a leghűségesebb arckifejezéssel bárkinek bármit bemesélnek.”

Hitler: „Nagyokat lódítanak, és összes állításuk valami olyasmin alapszik, ami utólag tévedésnek bizonyul.”⁹³

Már akkor tény volt, hogy Eugen Ott tábornok és nagykövet különleges feladata tízévi ténykedés után, dr. Sorge működése következtében, végleg csődbe jutott. A fasiszta becstelenség jó két évvel később, 1945. február 10-én érte el csúcspontját, amikor a német titkosszolgálat egyik ügynökén keresztül az angol-amerikai főhadiszálláson a következő ajánlatot tette: A német titkosszolgálat kész lenne az Egyesült Államok titkosszolgálatának „az összes olyan értékes információkat átadni, amelyek Németországban Japánról a rendelkezésre állnak”, ha ennek fejében az angol-amerikai csapatok készek lennének a német nyugati fronton kétoldali fegyverszünetet bejelenteni. A fasiszták még a szövetséges Japánra vonatkozó információkból is maguknak akartak tőkét kovácsolni.

A japánok 1943-ban – mint már említettük – megkezdték a bebörtönzötteken bosszújukat kitölteni: egymás után tizenhatot ítéltek el titkos eljárás keretében. Az ítélet két esetben halálbüntetés, két esetben életfogytiglani börtön-, illetve koncentrációs táborban letöltendő büntetés volt. További tizenkét esetben összesen 105 évi fegyház-, illetve szigorított börtönbüntetést szabtak ki.

Max Christiansen-Clausen később így emlékezett vissza: „1943 elején lehetett, amikor először álltam a bíróság előtt, és az ügyész halálbüntetést kért rám. A tárgyalás a nyilvánosság kizárásával folyt. Egyedül csak én álltam megbilincselve a bíró előtt. Az ítélethirdetést 1943. január 29-re tűzték ki, erre még most is pontosan emlékszem. Ítélethirdetéskor az én Annim és Vukelic is a tárgyalóteremben volt. Egymás után mindhármunkat elítéltek. Vukelic és én életfogytiglant kaptunk, Annim hét év fegyházat. Egyébként ez volt az első alkalom, hogy fegyházba szállításom óta a feleségemet és Vukelicet láttam.

Aztán újra visszakerültem a fegyházba, és körülbelül tíz nap múlva közölték velem, hogy a japán ügyész fellebbezett, és újra halálbüntetést kért rám. Tehát újabb ítélethirdetésre kerül sor. A bírók által hozott végleges ítélet életfogytiglani büntetés volt. Ez alkalommal mint vádlott teljesen egyedül álltam a teremben, a hallgatóság sorainak egy része egyébként bambán bámészkodó alakokból állt.

A Sugamo fegyházba kerültem. Abban az időben kezdték az amerikaiak Tokiót bombázni. A masszív fegyház körül szinte minden kiégett. Az egyik támadást alig éltem túl. Délután három óra lehetett, de zárkámban olyan sötét volt, mint éjszaka. Egy légikötelék Tokióra szórta le bombáit. Ezerszámra hullottak a foszforbombák. Zárkámba fojtó füst hatolt. Az ablakrácsokon keresztül szakadatlanul égő és izzó fadarabok repültek be a környező házak romjaiból. Az újra és újra lángot fogó gyékényszőnyeget a padlón alig tudtam eloltani. Á bűz szinte elviselhetetlen volt. Meg kell jegyeznem, hogy az én zárkám zárva maradt, miközben a japán foglyok zárkáit a légiriadó alkalmával, a törvényes előírásoknak megfelelően, kinyitották, hogy a többszörösen biztosított fegyház területén legalább végszükség esetén fedezéket kereshessenek maguknak.

A következő napon erős őrizettel valamennyi rabot autóbuszokra ültették, és egy másik fegyházba szállították. Új zárkámban, ahova belöktek, biztosan már rég nem voltak foglyok. A padlón nem volt gyékényszőnyeg, és a padlórepedésekből ezerszámra másztak elő a bolhák. Sem nappal, sem éjjel nem volt nyugalmam. Megkíséreltem úgy segíteni magamon, hogy vízadagomat a repedésekbe öntöttem, hogy így a bolhákat kimászásra kényszerítsem és széttaposhassam. Ez a pokoli kínzófegyház a Sendai-prefektúra területén volt. Amikor kiszabadultam, egészségileg igen rossz állapotban voltam. Sok veszélyes fekély borította testemet, a lábaim meg voltak dagadva, és nagy vitaminhiányban szenvedtem. Olyan gondosan kellett táplálni, mint egy kisgyermeket. Miután visszavittek Tokióba, a háború után először láttam Annimat. Mindketten úgy lefogytunk, hogy eleinte nem ismertük meg egymást.”

A japán fasiszták így intézték el politikai foglyaikat – a tokiói Sugamo fegyházban, a középkori Sendai és Moso börtönökben, valamint a Hokkaido-koncentrációs táborban. Ebben a koncentrációs táborban gyilkolták meg az egykor kiváló egészségi állapotnak örvendő Branko Vukelicet, akinek a testsúlya az éheztetés következtében mindössze 43 kilogrammot nyomott. Második felesége, Yoshiko Yamasaki így emlékezett vissza: „Letartóztatása előtt mint egy hat hónappal született a fiunk, Branko a világ legboldogabb embere volt, és napokon át fényképezte őt.”⁹⁴ Branko Vukelic soha nem látta viszont a fiát. Azokat a fényképeket sem kapta meg, amelyeket a koncentrációs táborban annyira látni szeretett volna.

Anna Christiansen-Clausen is súlyos szenvedéseken ment keresztül. A Sugamo fegyházban hónapokon át gyötrődött. 1943. január végén aztán az Utsunomiya fegyházba szállították. Nagyon gondterhelt lett, amikor azt kértük, tájékoztasson bennünket arról az időről, amikor élet és halál között lebegett. Ezt mondta: „A japán fegyházak személyzetét úgy ismertem meg, mint a legkegyetlenebb szadistákat. Egyetlen lehetőséget sem hagytak kihasználatlanul, hogy bennünket, politikai foglyokat, testileg és lelkileg gyötörhessenek. Emlékszem, hogy 1942-ben egyik napon bejött a zárkámba a fegyházigazgató és fölényesen mosolyogva kijelentette: »A japánok rövidesen útlevél nélkül utazhatnak német szövetségesükhöz. Még csak néhány hónap, aztán legyőzik a Szovjetuniót. Nagy-Németország Vlagyivosztoknál kezdődik, s a mi Mandzsúriánknak közös határa lesz berlini barátainkkal.« Közben élesen figyelte, hogyan reagálok. Arra kényszerítettem magamat, hogy egyetlen arcizmom se ránduljon meg. Természetesen számolnom kellett azzal, hogy a következő órákban titokban figyelni fognak. Így tudta az ember a külvilágtól teljesen elzárva is a bátorságát bebizonyítani.

Ételadagjaim egyre csökkentek, majdnem elsorvadtam, és minden mozgás hallatlan erőfeszítést igényelt tőlem. Alig hiszem el, hogy ebben a pokoli fegyházban az 1945-ös esztendőt túléltem. Súlyosbították a helyzetet az amerikaiak szörnyű bombatámadásai a japán városok ellen. A japán női rabokat kivitték zárkáikból, az én cellám azonban a bombatámadások idején is zárva maradt. A szőnyegbombázásnak tehetetlenül kiszolgáltatva éreztem magam. Végül is az egész épülettömb – az én zárkám kivételével – üres lett. Zárkámnak a szomszédos zárkával közös világítása volt, s e célból a válaszfalon a plafon alatt egy kis nyílást vágtak. Rémülettel tapasztaltam, hogy a japán felügyelők a szomszédos cellába meghalt foglyok holttesteit hordták be. Az említett nyíláson át rövidesen rothadó emberhús gáza és undorító bűze árasztotta el a zárkámat. Ez napokon át tartott. Talán azt várták, hogy panaszkodni fogok, de nagyon jól tudtam, hogy ez hasztalan lenne.

Kevéssel kiszabadulásom előtt az az épülettömb, amelyben a zárkám volt, újabb bombatalálatot kapott. Zárkám tetején lyuk tátongott, közvetlenül az eget láttam. Először sokáig feküdtem eszméletlenül az omladék alatt. Senki sem törődött velem. Végül is – minden erőmet összeszedve – kikecmeregtem a romok alól és verni kezdtem az ajtót, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Teljes három nap és három éjjel – az idő múlását a tetőn levő lyukon keresztül megtudtam figyelni – üldögéltem étlen-szomjan, elhagyatva romos zárkámban. Aztán szabaddá tették és rámtörték az ajtót.”

Azok a kínzások, amelyeket a „Ramsay”-csoport tagjainak a japán tömlöcökben el kellett szenvedniük, ma még csak részben ismertek. A háború befejezéséig a fegyházi zárkákból, a börtönökből, a koncentrációs táborokból és a szigorúan lezárt tárgyalótermekből alig kerültek ki hírek a külvilágba. Csak az 1945 utáni intenzív kutatások derítettek egy kevés fényt a védtelen foglyok ellen elkövetett bűncselekményekre. A kutatási eredményeket időrendi sorrendben rögzítettük!

1942. május 16. Dr. Richard Sorge, Max Christiansen-Clausen, dr. Hozumi Ozaki, Yotoku Miyagi, Branko Vukelic, Kinkazu Saionji és Ken Inukai ellen kémkedésben való részvétel gyanújával Tokióban vádat emelnek.

1942. december 15. Yoshio Kavamura, akit 1942. március 31-én Sanghajban tartóztattak le, és akit azonnal Tokióba szállítottak, súlyos kínzások után a japán titkosrendőrség egyik börtönében meghal.

1943. január 29. Egy japán bíróság elítéli Max Christiansen-Clausent, a feleségét, Annát és Branko Vukelicet.

1943. augusztus 2. Yotoki Miyagit, leírhatatlan kínzások után, japán börtönőrei ítélet nélkül megölik. Halálát harcostársai előtt titokban tartják.

1943. szeptember 29. Dr. Richard Sorgét és dr. Hozumi Ozakit egy tokiói kerületi bíróság kötél általi halálra ítéli. Mindketten erkölcsileg és jogilag megalapozott fellebbezést nyújtanak be az ítélet ellen a fellebbviteli bírósághoz.

1944. január. A japán legfelsőbb bíróság egymás után elutasítja dr. Sorge és dr. Ozaki fellebbezését, és jóváhagyja a kiszabott halálbüntetést. Max Christiansen-Clausent egy újabb tárgyaláson ismét életfogytiglani fogságra ítélik.

1944. november 7. Harcostársa, dr. Hozumi Ozaki után, mint az első európait Japánban, a Sugamo fegyházban felakasztják dr. Richard Sorgét.

A kivégzés 10 óra 36 perckor a következőképpen zajlott le: „A fegyházigazgató korán reggel kinyitotta az épület 2. számú szárnyának első emeletén levő 20. számú siralomház ajtaját, és ténylegesen meggyőződött róla, hogy a fogoly neve valóban Richard Sorge-e. »Igen, én vagyok Richard Sorge.« »Hány éves ön?« »Negyvenkilenc.« A fegyházigazgató tartotta magát az előírt szertartáshoz, közölte Sorge tokiói címét, hivatalosan igazolta, hogy személyesen a halálraítélt áll előtte, aztán még egyszer meghajolt, ahogy a szertartás előírja. »Megbíztak – jelentette be -, közöljem önnel, hogy az önre kiszabott halálbüntetést báró Ivamura igazságügyminiszter rendelete alapján ma végre kell hajtani… Elvárjuk öntől, hogy nyugodtan hal meg.« Ismét a hagyományos meghajlás, amire Sorge fejbólintással válaszol. »Szeretne még valami kívánságot előadni?« kérdezte a fegyházigazgató. »Nem, az utolsó kívánságomat leírtam.« »Ebben az esetben kérem, kövessen.« »Kész vagyok« válaszolt Sorge nyugodtan. Sorgét az udvaron át egy szűk, kőből épült színbe vezették. Itt várt rá az ügyész, a hóhér és a buddhista pap. Richard Sorge maga állt a bitófa alá, a csapóajtóra. A Vörös Front üdvözlésének megfelelően felemelte ökölbe szorított kezét és ezt kiáltotta: »Éljen a Szovjetunió! Éljen a Vörös Hadsereg.«”

Richard Sorge kivégzése alkalmával, akárcsak nyomozási eljárása és tárgyalása során súlyosan megsértették a japán törvényeket. Nem lehetett jelen annak az országnak a diplomáciai képviselője, amely-

A „Ramsay”-csoport tagjai ellen hozott ítéletek
Dr. Richard Sorge	halálbüntetés
Dr. Hozumi Ozaki	halálbüntetés
Max Christiansen-Clausen	életfogytiglani fegyház
Branko Vikelic	életfogytiglani fegyház (1945-ben a fegyházbanmegölték)
Yoshinobu Koshiro	15 év börtön
Shige Mizuno	13 év börtön (1945-ben a börtönbenmeghalt)
Ugenda Taguchi	13 év börtön
Masazane Yamana	12 év börtön
Sumio Funakoshi	10 év börtön (1945-ben a börtönbenmeghalt)
Teikichi Kavai	10 év börtön
Fusako Kuzumi	8 év börtön
Anna Christiansen-Clausen	7 év börtön
Koji Akiyama	7 év börtön
Tomo Kitabayashi	5 év börtön (röviddel a háború utánmeghalt)
Kinkazu Saionji	3 év felfüggesztett börtön
Dr. Tokutaro Yasuda	2 év börtön

nek az állampolgára volt, holott ez kifejezetten ellentétes a japán előírásokkal. A hóhér és kenyéradói féltek a Szovjetunió reagálásától és az antifasiszta koalíció államainak tiltakozásától. Ezért a császári kormány a kivégzésről csak egy rövid közleményt jelentetett meg a japán államigazgatás szolgálati használatú hivatalos lapjában.

1945. január 13. A japán koncentrációs tábor őrei megölik Branko Vukelic jugoszláv kommunistát a Hokkaido-szigeten levő Abashiri börtönben.

1945. február 27. Sumio Funakoshi tudós, akit tíz évi börtönre ítéltek, az elszenvedett bántalmazások következtében meghal.

1945. március 22. Dr. Sorge egy további harcostársa, a tizenhárom évi szigorított börtönbüntetésre ítélt Shige Mizuno a folyamatos kínzások következtében meghal börtönében.

A „Ramsay”-csoportnak azok a tagjai, akik idejében kiszabadultak börtöneikből és hóhéraik kezéből, a háború befejezése után azonnal keresni kezdték dr. Sorge földi maradványait. Ishii Hanako, Richard japán élettársa végül is rábukkant az első nyomokra. A hóhérok Sorge testét a kivégzés után közvetlenül a Sugamo fegyház udvarán egy tömegsírba helyezték. Hanako asszonynak számtalan beadványt kellett írnia, viaskodnia kellett a hatóságokkal, sőt még az amerikai megszálló hatalommal is, mielőtt a végleges engedélyt megkapta Sorge földi maradványainak más sírba helyezésére. A holttestet végül elégették, és a hős hamvait legszűkebb barátainak és harcostársainak a jelenlétében a Tama temetőben helyezték örök nyugalomra.

Azóta egy szürke gránitba vésett néhány szó rázza fel az emberek lelkiismeretét Keleten és Nyugaton, Északon és Délen egyaránt:

Hős nyugszik itt,
ki életét áldozta a háború elleni harcban,
hogy béke legyen az egész világon.
1895-ben született Bakuban,
1933-ban jött Japánba,
1941-ben bebörtönözték,
1944. XI. 7-én kivégezték.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!