5
(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)
A HALHIN-GOL KÖRÜL
Az 1938-as és az 1939-es esztendő, a második világháborút megelőző két év, a „Ramsay”-csoport számára a fő erőpróba volt. A japán társadalmi élet különböző eseményei és a megszerzett titkos okmányok alapján dr. Sorge arra a következtetésre jutott, hogy a Kvantung-hadsereg a Szovjetunió elleni agresszív fellépést tervezi, és azt alaposan előkészítette. Ezt szemléltette két katonai konfliktus:
– 1938. július 29-én három japán gyalogoshadosztály a Haszan-tónál, Vlagyivosztoktól délnyugatra betört a távol-keleti szovjet területre. Két héttel később ez a körzet felszabadult.
1936 végétől a japánok erősítették Kvantung-hadseregüket, gyalogoshadosztály a Halhin-Gol folyónál behatolt a Mongol Népköztársaságba, és a Szovjetunió irányába nyomult. Négy hónapig harcoltak a szovjet és mongol egységek, amíg az agresszorokat kiűzték.
1936 végétől a japánok erősítették Kvantung-hadseregüket, közelebb vonták a szovjet határhoz, és erőltetett ütemben folytatták a szovjetellenes kémek, diverzánsok és szabotőrök kiképzését. Mindez nem sokáig maradt titok a „Ramsay”-csoport számára. Történelmi tény, hogy dr. Sorge például Yotoku Miyagitól már „1937 első felében jelentést kapott a szahalini japán-szovjet határon levő katonai állásokról, mégpedig egy olyan térképpel együtt, amelyen fel volt tüntetve a japán táborok és laktanyák helyzete… Ezenkívül Miyagi átadta egy új könnyű bombázó repülőgép pontos leírását… Ennek az évnek a nyarán sikerült dr. Sorgénak a titkos rendőrség (Tokumu Kikan) felépítéséről jelentést továbbítania… Különösen érdekes volt… Miyaginak a Mandzsukuóban levő harbini titkosrendőrségi osztályról szóló tájékoztatása. Ez ismertette a kiképzést, amely az első évben a haladók részére az orosz nyelv tanításával, a robbantási technika és az álöltözék művészetének oktatásával kezdődött. Az első év után az arra alkalmas kémeket és szabotőröket a további kiképzés végett 3-4 fős kis csoportokba osztották be.”
A japán vezérkar már az első támadáskor figyelembe vett bizonyos tér- és időbeli körülményeket. Olyan körzetet választottak ki, amellyel a japán hűbéri állam a megszállt Koreában és Mandzsúriában a Szovjetunióval határos volt. Ez a szovjet határvidék gyéren lakott volt, gazdaságilag és közlekedéstechnikailag elmaradott. Ráadásul a mocsaras területek megnehezítették a szovjet csapatok összevonását. Az időpontot illetően a tábornoki kar további előnyökkel számolt: 1938 júniusában egy Juskov nevű ügynök segítségével bizonyos betekintést nyert a legújabb, helyi szovjet határerődítési rendszerbe.
1938. július 29-én a reggeli ködben – harcfelderítés után – a japán Kvantung-hadsereg egységei betörtek szovjet területre, és ott elfoglaltak két fontos magaslatot. A heves harcokban mindkét fél részéről gyalogság, lovasság, páncéloscsapatok, továbbá vadász- és bombázó repülőgépek vettek részt. A japán csapatok állandóan növekvő ellenállásba ütköztek.
Közben dr. Sorge a központot arról tájékoztathatta, hogy a japán kormányt, amely a japán tábornoki kar hibás helyzetelemzésére támaszkodott, meglepte a Vörös Hadsereg védelmi ereje, és úgy látta, hadászatilag hiba lenne, ha a méreteiben növekvő határkonfliktus háborúvá szélesedne ki. A történészek később igazolták ezt: „Ozakinak, aki most (japán – a szerző megjegyzése) kormánytanácsos volt, és Miyaginak, aki … igyekezett a csapatmozgásokról minden elérhető hírt megszerezni, az információi alapján dr. Sorge biztosíthatta a moszkvai központot, hogy mind a japán kormány, mind a japán hadsereg elhatározta, nem engedi meg, hogy a konfliktusból tényleges háború legyen.” Az agresszió a japánok vereségével végződött. A japán diplomaták tárgyalásokat kértek, és 1938. augusztus 11-én befejeződtek a harccselekmények.
Időközben dr. Sorge azt tapasztalta, hogy a japánok – a német és a japán katonai titkosszolgálat között nemrég létrejött megállapodás alapján – készek voltak tájékoztatni a nácikat azokról az értesülésekről, amelyeket a Juskov nevű ügynök szerzett be a Szovjetunióról. G. Scholl őrnagy, a tokiói német katonai attasé beosztottja, 1939 júliusában az értesülések több mint százoldalas, komplett másolatával utazott vissza Berlinbe. Dr. Sorgénak sikerült ezt az anyagot a német nagykövetségen lefényképeznie és futár útján azonnal megküldenie a központnak, ahol – miként még látni fogjuk – időben megtették a szükséges intézkedéseket.
1939 elején Ozaki arra hívta fel dr. Sorge figyelmét, hogy a japánok a Harbin-Csicsihar-Hajlar vasútvonalat gyors ütemben kiépítették, és a Gandshur-Suolun mellékszakasz építését erőltetik. Ezek a vasútvonalak, amelyek alkalmasak voltak a csapatok gyors mozgatására, a Mongol Népköztársaság irányába és határa közelébe vezettek. További adatok a japán csapatszállításokról lehetővé tették annak a végleges következtetésnek a levonását, hogy a japánok Mongólián keresztül a szovjet Bajkálontúli területre szándékoznak betörni. A japánok először csak 15 kilométer mélyen nyomultak be a Mongol Népköztársaság területére. A támadás, 300 lovassal, 1939. május 11-én kezdődött. A szovjet egységek, amelyek akkor kölcsönös megállapodás alapján állomásoztak a Mongol Népköztársaságban, a mongol csapatokkal együtt visszaverték a japánokat. Ezt követően a japánok nagy erőket összpontosítottak a mongol határon. A határprovokáció gyorsan korlátozott háborúvá szélesedett ki, amelyben 75 ezer japán behatoló és a szovjet-mongol csapatok 57 ezer embere állt egymással szemben. A harcokban mindkét oldalon időnként több mint 1000 löveg és aknavető, több mint 1000 harckocsi és páncélkocsi, továbbá közel 900 repülőgép vett részt. A Vörös Hadsereg itt-vetett be először egy légideszant-dandárt és lángszórós harckocsikat. A japán Kvantung-hadsereg, amely Mandzsúriában a 11. és 731. számú laboratóriumaiban bakteriológiai háborúra készült fel, még a Halhin-Gol folyót is megfertőzte tífusz-, paratífusz- és vérhasbacilusokkal.
A „Ramsay”-csoport tagjai nem kímélték magukat, hogy Tokióból maximálisan segítsék a szovjet-mongol csapatok győzelmét, és segítsenek megvédeni a szocialista területet. Ozaki jegyzéket állított össze a Dél-mandzsúriai Vasúton végrehajtott csapatszállításokról, Miyagi olyan új fegyvertípusokról és katonai felszerelésekről hozott híreket, amelyeket a japán hadsereg és légierő ki akart próbálni, továbbá jelentette a lakosság hangulatát. Branko Vukelic, akit a japán vezérkar más tudósítókkal együtt meghívott a harcok körzetébe, hogy tanúja legyen a japán „győzelemnek”, utazásáról fontos adatokat vitt vissza Tokióba a japán repülőterekről, azok kapacitásáról, az egyes repülőtereken felderített repülőgéptípusokról és a katonai raktárakról.
A központ újra meg újra érdeklődött a japán csapat- és hadianyag-szállításokról. Dr. Sorge viszonylag megnyugtató jelentéseket küldött: A japán hadügyminisztérium a Suzuki-hadosztályt, a koreai főkormányzó pedig két koreai dandárt vont vissza a frontról, nehogy ezeket is fel kelljen áldozniuk. Yamana Masazane jelentette Hokkaidóból, hogy szokatlan szállítások nem tapasztalhatók. Miyagi felderítette a Hajlarban, továbbá a Csicsiharban, Harbinban és Hsinkingben levő katonai raktárakat, a Mukden melletti kungsulingi utánpótlási támaszponton pedig repülőgépeket és harckocsikat számolt meg.
Shige Mizuno jelezte szülővárosából, Kyotóból, hogy a hadsereg ott állomásozó hadosztályát júliusban és augusztusban nem a mongol határra, hanem a közép-kínai Anhujba szállították, ahol nyilván nagyobb szükség volt rá.
Rippo Ogiszu tábornok, a 6. japán hadsereg parancsnoka, röviddel a Halhin-Gol menti döntő csata megkezdése előtt, a tokiói német nagykövetségről a front meglátogatására küldöttséget hívott meg, amelynek dr. Sorge is mint sajtótudósító a tagja volt.
Dr. Sorge egy német kutatócsoporttal már 1936-ban bejárta ezt a határkörzetet, amely japán agresszió esetén hadszíntérként szóba jöhetett, és 1937-ben a következő találó és figyelemre méltó végkövetkeztetésre jutott: „A … nehézségek ma technikaiak, egy nagy hadjárat körülményei között még leküzdhetetlenek. Egy Mongólián keresztül indítandó hadjárat követelményei messze meghaladják azokat a technikai lehetőségeket, amelyek … rendelkezésre állnak.”68
Leon Dubicki, egykori lengyel dandártábornok, aki 1939-ben a Halhin-Gol folyónál a Vörös Hadsereg soraiban harcolt, és később ezeket az eseményeket és hátterüket vizsgálta, így írt: „Ők (a japán vezetők – a szerző megjegyzése) meghívtak néhány katonai attasét és külföldi tudósítót a harccselekmények körzetébe… A meghívottak között volt Richard Sorge is, aki a japánoknál és a német katonai attasénál nagy bizalomnak örvendett. Kihasználta a kiváló alkalmat és információkat gyűjtött a japán tábornokok és tisztek kicsapongó és kényelmes harctéri életéről, a Mongóliában állomásozó japán csapatok összetételéről, harckészültségéről, elhelyezéséről, lehetséges átcsoportosításukról és terveiről, leggyengébb terepszakaszaikról, hadműveleti csoportosításaik neuralgikus pontjairól, és … a 6. tábori hadsereg tervezett támadási készenlétéről. Azt gyanítom, hogy Sorge a megszerzett információkat haladéktalanul továbbította a szovjet vezetéshez. Az utóbbi, a japánokat teljesen meglepve és azokat négy nappal megelőzve, ellentámadást indíthatott.”69
Matzky ezredes, német katonai attasé70, azt fejtegette dr. Sorgénak, hogy a császári főhadiszállás, értesülései szerint, a Halhin-Gol mellett folyó csatát nem szándékozik a Szovjetunió elleni további előnyomulásra felhasználni.
Augusztus 23-án a japán agresszorokat egy 60 négyzetkilométer nagyságú területen bekerítették és augusztus 31-én a Mongol Népköztársaságot véglegesen megtisztították a japán csapatoktól.
A japánok kalandorvállalkozásuk során mintegy 61 000 tisztet és katonát vesztettek, köztük 25 000 halottat; ezenkívül 600 repülőgépet, 100 járművet, 200 löveget, mintegy 400 géppuskát és 12 000 puskát.
A hitleri fegyveres erők főparancsnokságának külföldi kém- és szabotázs-elhárítása szintén küldött megfigyelőt, dr. Ivar Lissner személyében Mandzsúriába. Ő emlékirataiban így írt tapasztalatairól: „Ebben az időben különös dolgok történtek Mandzsúriában… A Kvantung-hadsereg fiatal, türelmetlen japán tisztjei többéves tétlenség után lehetőséget láttak arra, hogy a harcmezőn babérokat szerezzenek… Tokió, amely mindenáron meg akarta akadályozni a konfliktust, parancsot adott két koreai dandárnak és a kifáradt Suzuki-hadosztálynak a lakatlan mongol határvidék körzetéből – ahol a harcok folytak – való visszavonására. A szovjetek azonban csodálatos módon már jóval azelőtt tudtak a tokiói parancsról, mielőtt azt végrehajtották volna. Egyedülálló lehetőséget láttak arra, hogy a japán Kvantung-hadsereget megleckéztessék… A Nomonhanincidens négy hónappal később a japánok megalázó vereségével végződött. A tisztek és a katonák búcsúverseket írtak a tennónak, és Mongólia letaposott füves pusztáin harakirit követtek el.”71
Ily módon az irreálisan gondolkodó japán tábornokok Halhin-Golnál leckét kaptak a Szovjetuniótól, amely hosszú időn át kijózanítólag hatott bizonyos tokiói kormánykörökre is. A japán kormány nem kerülhette el, hogy 1939. szeptember 15-én – két héttel azután, hogy a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, és ezzel megkezdődött a második világháború – a Szovjetunióval és a Mongol Népköztársasággal szerződést írjon alá a Halhin-Gol menti konfliktus békés rendezéséről. Ez ettől kezdve kétségtelenül fontos és politikailag fékező hatású volt Japán minden hadászati döntésére a második világháború alatt.
Dr. Sorge azonban megpróbálta a Halhin-Golnál lezajlott eseményekkel – amelyeket a történelem Nomonhan-incidensnek is nevez – Ott nagykövetet közvetve befolyásolni. Rámutatott arra, „hogy Juskov és mások állításai, amelyek szerint a Vörös Hadsereg gyenge, hazugságnak bizonyultak. Ha a japán hadsereg ki akarná verni a Vörös Hadsereget jelenlegi állásaiból, akkor 400-500 harckocsira lenne szüksége, ez azonban meghaladja Japán ipari kapacitását. Németországnak sokkal behatóbban kell a Nomonhan mellett lezajlott eseményekkel foglalkoznia, és fel kell hagynia azzal a régi elképzeléssel, hogy a Vörös Hadsereg nem képes komoly ellenállásra”.
Sorge érvei azonban a nagykövetségen süket fülekre találtak.
NAGY JELENTŐSÉGŰ TÁVIRATOK
A „Ramsay”-csoport sok jelentést küldött a központnak a japán agresszorok terveiről és helyzetéről. Közöttük volt, mint ma már tudjuk, két olyan rendkívül fontos jelentés, rádiótávirat, amelyek tartalma lényeges hatással lehetett volna a történelem alakulására.
Egy-egy hírszerzői jelentés hatásossága azonban nemcsak a jelentést küldő tájékozottságától és gondos elemzésétől függ, hanem attól is, hogy az információ időben oda kerül-e, ahol végül is a politikai döntést meghozzák.
Willoughby, az Egyesült Államok titkosszolgálatának tábornoka, aki a második világháború után Tokióban éveken át tanulmányozta a dr. Sorge-per iratait, így nyilatkozott: „Azok az információk, amelyeket Sorge … küldött, biztosan sok millió dollárt értek a Szovjetuniónak.”
Nincs arra mód, hogy a Sorge-csoport által küldött sok jelentést egyenként értékeljük. Két témacsoporttal azonban külön kell foglalkoznunk. Nevezetesen, egyrészt arról a figyelmeztető jelentésről van szó, amelyet dr. Sorge kereken négy hónappal a fasiszta Németországnak a Szovjetunió elleni támadása előtt küldött (később a jelentést több alkalommal pontosította), másrészt azokról a megbízható hírekről, amelyek szerint Japán belátható időn belül nem támadja meg a Szovjetunió távol-keleti vidékeit.
Mindkét jelentés 1941-ből, a háború harmadik évéből származik. 1941 tavaszán és nyarán a „Ramsay”-csoport többször és egyre részletesebben jelezte rádiótávirataiban a központnak, hogy a hitleri Németország részéről támadás veszélye fenyegeti a Szovjetuniót. Már március elején ezt táviratoztatta dr. Sorge Moszkvába: „A tokiói katonai attasé kijelentette, hogy a nyugat-európai háború befejezése után azonnal megkezdődik a háború a Szovjetunió ellen.” 1941. március 5-én egyik rádiótáviratában dr. Richard Sorge a támadás időpontjaként „június második felét” jelölte meg. Ötvenkét nappal később, április 26-án a „Ramsay”-csoport általános tájékoztatást küldött a hitleri fegyveres erők főparancsnokságának a Vörös Hadsereg ellen tervezett hadműveleteiről, és legalább 150 hadosztályban jelölte meg azoknak a csapatoknak az erejét, amelyeket a Szovjetunió határán harckészültségbe helyeztek. Május 20-án érkezett meg a központba a „Ramsay”-csoportnak az a távirata, amely a fasiszta hadosztályok Moszkva irányába tervezett támadásának időpontját június 20-ában határozta meg. Ezenkívül egyik rádiótáviratban az is szerepelt, hogy már „sok német képviselő visszatért Tokióból Berlinbe.” Végül dr. Sorge június 15-én, vagyis egy héttel a fasiszta fegyveres erőknek a Szovjetunió elleni támadása előtt, közölte Moszkvával: „A háború június 22-én kezdődik.”72
Ezeket a jelentéseket bemutatták Sztálinnak. Ezzel kapcsolatban „szót kér” egy szemtanú, Zsukov marsall, aki 1939 nyarán, mint az 1. hadseregcsoport hadtestparancsnoka a Halhin-Gol menti japánellenes bevetésen megismerte a „Ramsay”-csoport felderítőjelentéseinek megbízhatóságát. Pontosan emlékszik egy, a Németország által a Szovjetunió ellen indított támadást megelőző, Sztálinnal folytatott megbeszélésére. Sztálin akkor ezt mondta: „Egy ember igen fontos adatokat közöl a hitlerista kormány szándékairól, de vannak bizonyos kételyeink…” Zsukov marsall így írt erről: „Lehet, hogy R. Sorgéról volt szó, akiről csak a háború után szereztem tudomást… Ma itt van az ideje annak, hogy megnevezzük azt a legfőbb hibát, amiből sok más hiba adódott: a fő hiba a fasiszta támadás valószínű időpontjának helytelen megítélése volt.”73
Ez az eset rávilágít arra, hogy bizonyos körülmények között a legmegbízhatóbb hírszerzőknek a legjobb és időben érkezett jelentései is csak archív értékűvé válnak, ha azokat nem elég alaposan értékelik, és nem a helyes politikai, katonai és gazdasági összefüggésekben vizsgálják, ha a politikai döntésre hivatott szervek nem értik meg a jelentőségüket. Tudjuk, hogy Sorgénak a Szovjetunió elleni támadást megelőző figyelmeztetéseinek egyikét ezzel a széljegyzettel látták el: „A kétes és téves jelentések közé tartozik.”
Ugyanakkor a „Ramsay”-csoport eme jelentéseinek a helyességét számtalan más adat igazolta. Körülbelül ugyanebben az időben jutottak el Berlinből Moszkvába egy antifasiszta ellenállási csoport megismételt, hasonló tartalmú jelentései. 1941. június 10-én Rudolf Richter, huszonegy éves, erőszakkal besorozott német lövészkatona Rózankánál átúszott a Bugon. Mint ifjúkommunista, kötelességének érezte, hogy a Vörös Hadsereget tájékoztassa a 255. német gyalogoshadosztály 12 nap múlva várható támadásának előkészületeiről. Egy nappal a Szovjetunió elleni támadás előtt a Dél Hadseregcsoport 75. hadosztályának körletében a Kolbergből származó Alfred Liskow, német kommunista átúszta a Bugot, és jelentette a vlagyimir-volinszkiji határőrcsapatok 4. számú parancsnokságán a rövidesen bekövetkező agressziót. A Vörös Hadsereg e körzetben levő 41. harckocsi-hadosztályának ügyeletes tisztje azonban azt válaszolta annak a határőr tisztnek, aki őt felhívta, hogy „előttem van egy újság, amelyben feketén fehéren ez áll: »Szovjet körök véleménye szerint minden alapot nélkülöznek azok a hírek, hogy Németország megszegi a szerződést, és megtámadja a Szovjetuniót!”«74
A szovjet hírszerzők és a különböző országokban levő ellenállási csoportok, köztük a Schulze-Boysen-Harnack-
A „Ramsay”-csoport és a berlini ellenállási csoport jelentései mindenesetre időben rendeltetési helyükre érkeztek. A Sorge-csoport jelentései, amelyek tájékoztattak a hadászati főerőkről, azok tagozódásáról, a Szovjetunió ellen felvonult fasiszta fegyveres erők tervezett támadási irányairól, és egyre pontosabban meghatározták a támadás időpontját, az 1941. március 5. és június 15. közti időszakból származnak. Emlékirataiban Zsukov, a Szovjetunió marsallja azt bizonygatja, hogy a szovjet vezérkar éppen 1941 márciusában és áprilisában – valószínűleg nem utolsósorban dr. Sorgénak a Vörös Hadsereg Felderítő Főcsoportfőnökségéhez küldött, megalapozott jelzései alapján – egy sor intézkedést foganatosított, hogy fokozza a Szovjetunió védelmi készültségét. Többek között 1941 márciusától a szovjet vezérkar sürgősen módosította a nyugati határok védelmére vonatkozó terveket, a háború esetére szóló mozgósítási tervet pedig a legújabb körülményeknek megfelelően alakította át. 1941 áprilisában a szovjet hadsereg parancsnoksága intézkedett a katonai határkörzetek megerősítésére. Ezenkívül hozzáfogtak öt gyorsan mozgó páncéltörő tüzérdandár és egy légideszant-hadtest felállításához. A szovjet honvédelmi ipar újabb sürgős feladatokat kapott. Mindez a katonai és tervezési intézkedés és parancs azonban csak bizonyos idő után éreztethette hatását. Ebben a helyzetben támadták meg a fasiszta fegyveres erők a Szovjetuniót. Ezzel kapcsolatban ez olvasható a Második világháború történetében: „Szerepe volt a balsikerekben azoknak a számítási hibáknak is, melyek rosszul mérték fel a Szovjetunió elleni német fasiszta támadás várható időpontját, ennek folytán az agresszorok első csapásainak visszaverésére való felkészülés terén elkövetett mulasztások is közrejátszottak a német csapatok időleges sikereiben. Az a tény, hogy a szovjet csapatok felvonulása nem történt meg a tervek szerint, így nem értek ki idejében a védelmi terepszakaszokra, károsan hatott az első hadműveletek menetére és kimenetelére, és hozzájárult ahhoz, hogy a fedező hadseregeket nem tudták szervezetten bevetni a határ menti ütközetekbe.”76
Sztálin helytelenül ítélte meg a fasiszta Németország közvetlen agressziós előkészületeit. Dr. Sorge jelentései egyebek között a birodalmi kancellári hivataltól és a fegyveres erők főparancsnokságától származó információkon alapultak. 1941. március elején a fasiszta fegyveres erők főparancsnoksága a Szovjetunió elleni támadás tervezésével kapcsolatban a következő utasítást adta ki:
„A Fegyveres Erők Főparancsnoksága Főhadiszállás. 41. III. 5. WFSt/Abt. L/I. Op.)
Nr: 44282/41 g. K. Chefs.
|
Titkos parancsnoki ügy |
14 példány |
24. számú Utasítás
a Japánnal való együttműködésre
A Führer a Japánnal való együttműködés érdekében a következőket rendelte el:
1. A Háromhatalmi Egyezményben megalapozott együttműködés célja az legyen, hogy mihamarabb elősegítsük a Távol-Keleten Japán aktív magatartását. Ennek következtében nagy angol erőket kötünk le, az Amerikai Egyesült Államok érdekeinek súlypontját a Csendes-óceánra helyezzük át. A siker kilátásai Japán számára, tekintve ellenfeleink még nem kielégítő háborús felkészültségét, annál nagyobbak, minél hamarabb avatkozik be. A »Barbarossa« hadművelet ehhez különösen kedvező politikai és katonai feltételeket teremt.
2. Az együttműködés előkészítése érdekében a japán fegyveres erőt minden eszközzel erősíteni kell. Ennek megfelelően a haderőnemek főparancsnokságai tegyenek eleget a japán kívánságoknak, adják át a német háborús és harci tapasztalatokat, és nyújtsanak hadigazdaságilag és technikailag átfogó és széles körű támogatást. Kívánatos a kölcsönösség, de nem szabad a tárgyalásokat megnehezíteni. Emellett az előtérben természetesen azok a japán ajánlatok állnak, amelyek rövid idő alatt hatással lehetnek a hadvezetésre.
Különleges esetekben a Führer a döntés jogát magának tartja fenn.
3. A kétoldalú hadműveleti tervek egyeztetése a Haditengerészeti Főparancsnokság hatáskörébe tartozik.
Evégből a következő irányelvek érvényesek:
a) A hadvezetés azt a közös célt tűzte ki, hogy Angliát gyorsan leverje, és ezzel az Egyesült Államokat kiüsse a háborúból. Egyébként Németországnak a Távol-Keleten nincsenek olyan politikai, katonai vagy gazdasági érdekei, amelyek a japán tervekkel szemben fenntartásra adnak alkalmat.
b) Németország által a kereskedelmi háborúban elért nagy sikerek alapján különösen célszerűnek látszik erős japán egységeket hasonló célra felhasználni. Emellett a német kereskedelmi háború céljára minden lehetséges támogatást igénybe kell venni.
c) Az egyezményhez tartozó hatalmak nyersanyaghelyzete megkívánja, hogy Japán mindazokat a körzeteket birtokba vegye, amelyek a háború folytatásához szükségesek, különösen abban az esetben, ha az Egyesült Államok beavatkozik.
A kaucsukszállítást Japán hadba lépése után is folytatni kell, mert ez Németország számára létfontosságú.
d) Szingapúrnak, mint Anglia távol-keleti kulcsfontosságú állásának megszerzése döntő jelentőségű eredmény lenne a három hatalom közös hadvezetése számára.
Ezenkívül az angolok többi támaszpontrendszerei, illetve az amerikai tengeri hatalom elleni támadások – amennyiben az Egyesült Államok hadba lépése nem akadályozható meg – alkalmasak az ellenség ottani hatalmi rendszerének megdöntésére, valamint a tengeri összeköttetések elleni támadások révén jelentős erők lekötésére (Ausztrália). A hadműveleti tárgyalások megkezdésének időpontja még nincs meghatározva.
4. A Háromhatalmi Egyezmény alapján létrehozott katonai bizottságok csupán olyan kérdésekről tárgyaljanak, amelyeket a három résztvevő hatalom azonos módon ítél meg. Elsősorban a gazdasági háború feladatai tartoznak ide.
A részletek meghatározása a Fegyveres Erők Főparancsnokságának alárendelt »főbizottság« hatáskörébe tartozik.
5. A Barbarossa-hadműveletre a japánok felé semmiféle utalást nem szabad tenni.
A Fegyveres Erők Főparancsnoka
(A fogalmazványon vezds.) Keitel.
A kiadvány hiteles:
Junge
korvettkapitány.”77
Egy ilyen utasítás természetesen elvileg feltételezte a fasiszta Németország és a császári Japán közti szövetségi szerződéseket. Ezek az Antikomintern Paktum és az utasításban idézett Háromhatalmi Egyezmény formájában öltöttek testet. Ez a fasiszta szövetség megerősítette, hogy Japán elismerte és tiszteletben tartotta Németország és Olaszország „vezetését” az európai „új rendben”, ugyanakkor az utóbbiak elismerték ugyanezt Japán számára az ázsiai térségben. Dr. Sorge már 1939. június 24-én tájékoztatta a Vörös Hadsereg vezérkarát a Háromhatalmi Egyezménnyel kapcsolatos tárgyalásokról.
A fasiszta fegyveres erők főparancsnokságának 24. számú Utasítása már ekkor különleges intézkedéseket tervezett a fasiszta, rabló célok elérésére. Pontosan huszonkét nappal az utasítás hatályba lépése után Ott nagykövetet Berlinbe rendelték. Hitler beszélt vele a tervekről, természetesen a Szovjetunió elleni támadás már meghatározott időpontjáról és a csapások irányáról is. Ezekkel az információkkal tért vissza egy nappal később Ott Tokióba, a német nagykövetségre, „barátjához”, dr. Sorgéhoz, akivel évek óta minden titkot közölt. Sorge – mint korábban említettük – már április 26-án, részletes adatokkal kiegészítve, jelenteni tudta a Szovjetuniót fenyegető veszélyt.
Hogyan reagált dr. Richard Sorge arra, hogy igen fontos politikai és hadászati jelentőségű tájékoztatásait Moszkvában figyelmen kívül hagyva, ad acta tették?
Pontos értesüléseink vannak erről. Max Christiansen-Clausen elmondta: „Nagyon fontos dolog, hogy a német fasiszták hogyan támadták meg a Szovjetuniót. Mi ugyanis már hetekkel korábban jelentettük, hogy legalább 150 hadosztály vonult fel a Szovjetunió határán, és a támadás június közepén várható. Richardnál voltam. Egy nevetséges rádiótáviratot kaptunk – a távirat szövegére szó szerint már nem emlékszem -, amely azt közölte velünk, hogy a központban nem hisznek ennek bekövetkeztében. Richard nagyon dühös volt. Felállt – mindig ezt tette, ha ideges volt -, és így vélekedett: »Ez magas nekem!« Tudatában volt annak, hogy a Szovjetunió rendkívül nagy veszteségeket szenved, ha nem készül fel a támadásra.”
Dr. Sorge akkor nem tudhatta, hogy a személyi kultusz indokolatlan gyanúsítgatásokhoz és túlkapásokhoz vezetett. Fogalma sem volt arról, hogy barátai és felettesei, Berzin és Borovics, már nincsenek az élők sorában.
Richard Sorge a németül beszélő külföldi tudósítók körében vitába szállt azzal a göbbelsi propagandával, amely szerint a Szovjetuniót „villámgyorsan” le lehet győzni. Dr. Sorge nagyon komoly és megfontolt lett. A nácik küldte Erich Kordt követ észrevette ezt, ha emlékiratainak egyáltalán hinni lehet: „Feltűnt nekünk, hogy a Szovjetunió elleni háború kirobbanása a gúnyolódó és cinikus Sorgét belsőleg sokkal jobban izgalomba hozta, mint valami más esemény.”78
Dr. Richard Sorge nem játszotta a sértődöttet. Felelőssége tudatában a kemény próbáknak ezekben az óráiban sem adta fel a harcot, hanem fegyelmezett hírszerzőnek bizonyult. Sorge tudta, milyen kötelezettségei vannak a Szovjetunió népe, az országa területére benyomult túlerővel szemben védekezni kénytelen Vörös Hadsereg és nem utolsósorban a japán nép iránt. Egyetlen napra sem szüntette be hírszerző tevékenységét.
Dr. Sorge és csoportja éveken át figyelte, hogyan nyomul előre a japán imperializmus egyre jobban és céltudatosan a Szovjetunió határaihoz. A japán vezérkar Északkelet-Kínát, vagyis Mandzsúriát mindig is az első szocialista állam elleni felvonulási területnek tartotta. Japán már 1931-32-ben éppen ezt a körzetet támadta és szállta meg. Ezzel létrehozta a Távol-Keleten az első nagy háborús tűzfészket. 1937 júliusában aztán a japán militaristák egy, a Peking közelében végrehajtott provokációval megindították a következő támadást a kínai nép ellen. A háború alapos előkészítése és technikai fölényük eredményeként elfoglalták Sanghajt, Nankingot és Hankaut. A kínai nép a japán imperializmus szoldateszkája ellen védekezett, és végül is nyolc évig, 1945-ig kellett a japánok ellen háborút viselnie.
A „Ramsay”-csoport annak idején igen nagy figyelemmel kísérte a japán fegyveres erők összpontosítását Kínában. Különösen a fasiszta Németország támadása után tűnt úgy, hogy a Szovjetuniót Japán részéről is veszély fenyegeti. A milliós japán hadsereg 100 harckész hadosztályából 35 Kínában volt, 25 a szovjet határon, és csak 20 válogatott hadosztályt helyeztek készenlétbe a Csendes-óceáni „angol-amerikai” birtokok elleni támadásra.
Ebben az esetben dr. Sorge a végső bizonyítékot szolgáltató híranyagot Hozumi Ozakin keresztül egyenesen a japán császár titkos irodájából szerezte be. 1941. szeptember 6-án Tokióban – rendkívüli biztonsági intézkedések mellett – egy hagyományosan ritka, császári konferenciára került sor. Ezeken a konferenciákon mindig politikailag irányt szabó, alapvető döntéseket hagytak jóvá. Ezen a napon is ez történt. A titoktartás olyan fokú volt, hogy nem egyszer jegyzőkönyvet sem vezettek. A részvevők számát is minimálisra korlátozták. Ezért a „Ramsay”-csoportnak várnia kellett addig, amíg a miniszterelnök, Konoe herceg79, a maga személyes használatára feljegyzést készített. Ebből kiderült, hogy mit határoztak a császári konferencián: „A birodalomnak október utolsó dekádjának közepéig be kell fejeznie a háború előkészítését… Abban az esetben, ha követeléseinek békés teljesítésére október első dekádjáig nem kerül sor, haladéktalanul meg kell kezdeni a háborút Amerika, Anglia és Hollandia ellen. A politikának a déli körzeteket kivéve mindenütt változatlannak kell maradnia.”
Milyen követelésekről volt szó? A japán imperializmus terjeszkedése folyamán nemcsak az érintett népek ellenállásába ütközött. A japánok más államok, különösen Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hagyományos érdekszféráiba is betörtek. Törvényszerűen egyre jobban kiéleződtek a politikai és gazdasági ellentétek Japán és az Egyesült Államok, illetve Nagy-Britannia között. Japán a vitás kérdések erőszakos megoldásával fenyegetőzött abban az esetben, ha az angolok és amerikaiak nem teljesítik magasra srófolt követeléseiket. A dr. Richard Sorge vezette hírszerző csoport kénytelen volt a japán politikának ezt az oldalát is figyelemmel kísérni. Dr. Sorge számára világos volt, hogy miután Kínában már négy éve folyt a háború, a császárságnak sem gazdasági, sem katonai ereje nem elegendő ahhoz, hogy egyidejűleg az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és a Szovjetuniót is megtámadja. A kérdés csak az volt, hogy milyen irányban fog először támadni. A választ most megadta a császári konferencia.
Ennek a minden titkos politikai tanácskozásnál titkosabb megbeszélésnek az eredménye és az ebből fakadó intézkedések már 1941. szeptember 14-én, vagyis kereken kétszáz órával azután a moszkvai központban voltak, amint a kiválasztott részvevők mögött a császári palota tölgyfa ajtói bezárultak. És dr. Sorge, valamint Max Christiansen-Clausen alig néhány órával a letartóztatásuk előtt ismét világgá repítették a hírt: „Japán Amerikát és Angliát fogja megtámadni, a Szovjetunió számára nincs veszély.”
Ennek a jelentésnek a Szovjetunió számára igen nagy hadászati jelentősége volt. Igazolta, hogy a Szovjetunió távol-keleti körzeteit egyelőre nem fenyegeti veszély. Ezért a Vörös Hadsereget teljes mértékben a fasiszta német hadosztályok elleni védelemre lehetett összpontosítani.
Ott nagykövet arról is tájékoztatta dr. Sorgét, hogy a fegyveres erők főparancsnoksága kidolgozta a „Tájfun” hadműveleti tervet. Hitler és tábornokai ezt a tervet azért eszelték ki, hogy Moszkvát még a tél beállta előtt elfoglalják. Ennek a tervnek megfelelő utasítások 1941. szeptember 26-án kerültek ki a törzsekhez. Egy világtörténelmi jelentőségű csata körvonalai bontakoztak ki. Hitler megparancsolta, hogy a Vörös Hadsereg ellen tevékenykedő csapatok és technikai eszközök felét a Moszkva irányában sikeresen kibontakozó előnyomulás céljaira használják fel. Hitler „az év utolsó nagy döntő csatájáról” és ezzel kapcsolatban „az utolsó, a döntő csapásról” beszélt, „amelynek még a tél beállta előtt szét kellett zúznia az ellenséget”. A fasiszta fegyveres erők 78 hadosztályát, 2000 harckocsiját és 1000 harci repülőgépét vetették be Moszkva irányában.
Mindkét fél a rendelkezésére álló fegyverek maximumát vetette harcba. Günther Blumentritt német tábornok ezzel kapcsolatban évekkel később ezt mondta: „Minden német katona számára világos volt, hogy a moszkvai csata kimenetele élet-halál kérdés. Ha az oroszok itt vereséget mérnek ránk, nincs további reményünk.”80
A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága azonnali intézkedéseket foganatosított, hogy Moszkva védelmét megszervezze, és e körzet lakosságát mozgósítsa. Ebben a kritikus helyzetben a szovjet pártnak és kormánynak, dr. Sorge utolsó jelentései alapján, módjában állt a szovjet fegyveres erőket átcsoportosítani, Szibériából új hadosztályokat Moszkva körzetébe irányítani.
A „Ramsay”-csoportnak azok a jelentései, amelyek szerint a japán imperializmus a Szovjetuniót illetően egyelőre várakozási álláspontra helyezkedett, az 1941. szeptember-októberi időszakból származtak. A moszkvai védelmi csata novemberig tartott. 1941 decemberében a Vörös Hadsereg már ellentámadásba tudott átmenni. Ezek a hetek döntőek voltak a második világháború kimenetele szempontjából. Moszkva hősies védelme és az ezt követő ellentámadás sohasem választható el dr. Sorge és csoportja hőstetteitől, mert ebben az óriási csatában a Távol-Keletről és Közép-Ázsiából átdobott, harcképes magasabbegységeket is bevethették.
A Szovjetunió nagy honvédő háborújának történetében ez olvasható: „Az ellenség óriási veszteségei, valamint az a tény, hogy a szovjet parancsnokság idejében vetette ütközetbe hadászati tartalékait, a Vörös Hadsereg javára fordították Moszkva alatt az erőviszonyokat… Azzal, hogy a Vörös Hadsereg megnyerte a Moszkva alatti védelmi ütközetet, véget ért a hitlerista Németország ellen vívott harcunk első, legnehezebb szakasza.”
Hitler villámháborús tervei a Szovjetunió népének és Vörös Hadseregének óriási erőfeszítése következtében meghiúsultak. Csupán abban a hónapban, vagyis 1941 decemberében, amikor a Távol-Keletről átcsoportosított szovjet kötelékeket harcba vetették, a Vörös Hadsereg Moszkva alatt az ellenség 38 hadosztályát őrölte fel. Azokat a japán tábornokokat, akik a Szovjetunió szibériai határán egy második front megnyitásával, még mindig a Szovjetunió elleni támadással kacérkodtak, a Vörös Hadsereg győzelme hideg zuhanyként érte.
Hosszú ideig ismeretlen volt, hogy dr. Sorge a japán és német vezérkar megtévesztése révén is hozzájárult a fasiszta agresszorok fölötti győzelemhez. Dr. Sorge Ázsiát illető ismereteit a tokiói német nagykövetségen igen nagyra értékelték. Több utalás ismertté vált azzal kapcsolatban, hogy dr. Sorge, a rendkívül hiányosan tájékoztatott tokiói német katonai attasékkal kitalált adatokat közölt a Vörös Hadsereg szibériai határon állomásozó csapatainak erejéről. Azok pedig kontroll nélkül továbbították ezt az anyagot Berlinbe. Dr. Sorge a japán vezérkar körében is terjesztett ilyen adatokat. Jellegük miatt a japánok nem vághatták azokat egyszerűen sutba, hanem időre volt szükségük ahhoz, hogy a „német részről” kapott adatokat ellenőrizzék. Mindenesetre a japán vezérkar egyelőre nem vette észre, hogy a Vörös Hadsereg több hadosztályát kivonták a Szovjetunió szibériai szárnyáról.
Egy E. H. Cookridge néven publikáló magas rangú brit titkosszolgálati tiszt a német fegyveres erők zsákmányul ejtett iratainak tanulmányozása után ezzel kapcsolatban megállapította: „Sorge a híranyagokkal becsapta a nácikat.” A japán háborús főbűnösök tárgyalásának jegyzőkönyvében a nemzetközi katonai bíróság Tokióban megállapította, hogy dr. Richard Sorge ezeknek az akcióknak a során különösen Fritz-Julius von Petersdorff alezredest, német katonai attasét használta ki. Dr. Sorge tudta róla, hogy feltűnően sokat közlekedik a német nagykövetség és a japán hadügyminisztérium között. Tény az is, hogy egyre több tanácsot kért von Petersdorfftól. A magát megszégyenítettnek érző von Petersdorff a háború után, sértődötten visszavonult a Lahn menti Fronhausenben levő családi kastélyba, és rá jellemző módon megtagadott minden felvilágosítást.
Abban az időben, amikor Sorge félrevezette a német és japán vezérkart, harcostársa, Vukelic hívta fel az „angol-amerikaiak” figyelmét bizonyos japán agressziós tervekre. A „Ramsay”-csoporton belül Branko Vukelic, mint tokiói francia tudósító volt a legalkalmasabb munkatárs arra, hogy a különböző amerikai és brit diplomatákkal, illetve újságírókkal kapcsolatokat teremtsen. Vukelic bizalommal fordult Thompsonhoz, a United Press amerikai hírügynökség Tokióba akkreditált tudósítójához, és figyelmeztette őt a japán támadásra. Feltételezte, hogy Thompson kapcsolatai révén utat és módot talál arra, hogy országa és Nagy-Britannia hivatalos köreinek megfelelő jelzést adjon. Thompson így tájékoztatott erről az eseményről:
„HAROLD THOMPSON
281 GARTH ROAD
SCARSDALE, NEW YORK
Branko Vukelicot jobban ismertem. Vuky (ez volt a beceneve) a „Havas” ügynökségnek dolgozott, s amikor ennek tokiói irodáját bezárták, munkanélküli lett… Nagyon szerettem Vukelicot, és ő is segített nekem különböző alkalmakkor. Egy alakalommal eljött hozzám és megkérdezte, szeretnék-e tudni a japánok Szingapúr elfoglalására vonatkozó terveiről. Gondolja meg, abban az időben Japán még nem volt hadiállapotban (Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra gondolt – a szerző megjegyzése). Kifejtettem Vukelicnek, hogy veszélyes területre lépett, a kémkedés területére került, és eltávolodott a tudósítói munkától. Nevetett és azt mondta… jó barátai vannak a japán katonák között. Annál inkább megtagadtam, hogy híreit meghallgassam, figyelmeztettem, és még egyszer hangsúlyoztam, hogy ilyen körülmények között nem tarthatok igényt a szolgálataira.
H. O. Thompson s. k.”
Harold O. Thompsonnak a háború befejezése után, 1965-ben leírt eme szenzációs beismeréséhez néhány megjegyzést kell fűzni.
Szingapúr, a Maláj-félsziget déli csücskén levő milliós város abban az időben még brit gyarmat volt. Ott volt a világ egyik legjelentősebb kikötője. A város közlekedési csomópont és az angol-amerikaiak számára fontos nyersanyag-átrakóhely volt. Nagy-Britannia Délkelet-Ázsiában Szingapúrt építette ki a legerősebb flottatámaszponttá, amely uralta az Európa és Ázsia közti tengeri kereskedelem szempontjából fontos Malaka-szorost. Szingapúr birtoklása nemcsak a további japán agressziók céljából volt jelentős. A délkelet-ázsiai nyersanyagkörzeteket és az ott állomásozó brit csapatokat is el kellett választania az európai hadszíntértől.
Emlékezzünk csak rá, hogy mit állapított meg ja hitlerista fegyveres erők főparancsnokságának 1941. március 24. számú Utasítása: „Szingapúrnak, mint Anglia távol-keleti kulcsfontosságú állásának megszerzése döntő jelentőségű eredmény lenne a három nagyhatalom közös hadvezetése számára.” Tokióban Ott náci nagykövet azt sürgette a császári kormánytól, hogy amilyen gyorsan csak lehet, foglalják el Szingapúrt: „… május 6-án (1941-ben – a szerző megjegyzése) még egyszer felszólította Japánt Szingapúr megtámadására. Ezt a követelést május 10-én megismételte.”81
Branko Vukelicnek körülbelül ebben az időben kellett megkísérelnie, hogy a megfelelő japán terveket az Egyesült Államok neves újságírójának tudomására hozza, mert Thompson saját közlése szerint 1941 nyarán már elhagyta Tokiót. Az előzetes figyelmeztetésre eszerint legalább egy fél évvel az Egyesült Államok Pearl Harbor-i flottatámaszpontja elleni villámgyors japán támadás és a Malájföld keleti partján egy nappal később, 1941. december 8-án történt japán partraszállás előtt került sor. Malájföld elfoglalása után a japán agresszorok Szingapúr előtt álltak. 1942. február 15-én a teljesen demoralizált brit csapatok, amelyek nem voltak kellően felkészülve a támadásra, megadták magukat. Legalább 70 000 angol és ausztrál tiszt és katona került akkor japán fogságba.
Nem csoda, hogy Thompsonnak Vukelic ajánlatával kapcsolatos reagálása miatt a „Ramsay”-csoport, biztonsági okokból nem adhatott további jelzéseket az „angol-amerikai” köröknek. Az „angol-amerikaiak” Japánban teljesen tévesen ítélték meg a helyzetet.
A polgári történészek és a legkülönbözőbb beállítottságú publicisták a háború vége óta hosszú értekezéseket írtak a „Ramsay”-csoportról, és ezekben megpróbálták a szovjet hírszerzőknek a fasiszták felett Moszkva előtt aratott győzelemhez való hozzájárulását értékelni. A fanatikus, kommunistagyűlölő Erich Kernmayer SS-Hauptsturmführer szerint, aki az NSZK-ban Erich Kern néven, mint újfasiszta sztárszerző működik, dr. Sorge „felmérhetetlen károkat okozott a német keleti frontnak, és a legnagyobb valószínűség szerint a keleti fronton a harcot a bolsevizmus javára döntötte el”.
Ezt a változatot készségesen átvette dr. Kurt Zentner, aki A második világháború illusztrált története című könyv szerzője. A Moszkva alatti csatáról tudománytalan és primitív módon ezt írta: „Ezek a hadosztályok (a Vörös Hadseregről van szó – a szerző megjegyzése) a maguk tüzérségével, szupermodern harckocsijaikkal és korszerű repülőgépeikkel hatalmas, teljesen váratlan csapást mértek. Hogy lehetséges ez? Hisz a Vörös Hadsereget az európai térségben már megsemmisítették… Egyetlen egy ember csinálta ezt, egyvalaki, aki azokban a napokban megmentette a Szovjetuniót. Egy német, egy kommunista, akiről Németországban senki sem tudta, hogy kommunista … dr. Richard Sorge, az újságíró, a DNB és a Frankfurter Zeitung külföldi tudósítója Kelet-Ázsiában… És aztán december 6-án (1941 – a szerző megjegyzése) – hála az újságíró Sorge ügynöki tevékenységének – a szibériaiak támadásra indultak! Frissek és pihentek, fegyverzet és felszerelés tekintetében óriási fölényben vannak, jégen és hóban egyaránt tapasztaltak. A német csapatoknak meg kell hátrálniuk.”82
Kernmayernek, a régi nácinak az álláspontján van a brit Charles Wighton is, aki ilyen következtetésre jut: „Richard Sorge kétségtelenül a második világháború legnagyobb kéme volt. A mai Szovjetunió és vele együtt a világkommunizmus közös szervezete ennek a német-orosznak köszönheti a létét.”83
Ezzel szemben Freund történész professzor azt akarta kitalálni, hogy dr. Sorge legutolsó, legfontosabb rádiójelentése semmi újjal nem szolgált, és semmiféle befolyással nem lehetett a hitlerista hadsereg Moszkva alatti vereségére.84 E két egymásnak ellentmondó vélemény között még számtalan további téves vélemény ismeretes.
Dr. Sorge a börtönben szerényen értékelte tokiói csoportjának kollektív tevékenységét: „Természetesen nem gondolom azt, hogy Japán és a Szovjetunió között a békés kapcsolatok csak a mi csoportunk tevékenységének köszönhetően maradtak fent. Tény azonban, hogy ez a tevékenység hozzájárult ehhez.”85
Egy-egy állam katonai ereje nem egyetlen hírszerző leleményességétől függ, hanem gazdasági, tudományos, erkölcsi és katonai potenciáljától és társadalmi-politikai rendszerétől. Ezzel kapcsolatban nem haszontalan visszaemlékeznünk a Moszkva alatti győzelem okainak marxista-leninista értékelésére. A szovjet népnek a végsőkig meg kellett feszítenie minden anyagi, fizikai és szellemi erejét, a harcosoknak tömeges hősiességet kellett tanúsítaniuk, és önfeláldozóan kellett küzdeniük a tapasztalt és technikailag jól felszerelt ellenséggel, mert csak ez tette lehetővé, hogy a Vörös Hadsereg helytálljon a fasiszta hordák nyomásával szemben, és visszaverje támadásukat. A nyári-őszi hadjárat legfontosabb katonai és politikai eredménye az, hogy meghiúsította a fasiszta Németország „villámháborús” tervét. E terv meghiúsulása világosan megmutatta, mennyire kalandor politikát és hadászatot folytattak a hitleristák, és ugyanakkor tanúbizonyságát adta a szovjet állam erejének és szilárdságának.
A Vörös Hadsereg megbízása alapján működött „Ramsay”-csoport hírszerző tevékenysége elválaszthatatlan része volt a szovjet csapatok önfeláldozó harcának és kiemelkedő hősiességének, amely az idézett elemzésben szerepel. Hőstetteik elismeréseként a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Sorge-csoport vezető tagjainak magas állami kitüntetéseket adományozott. A szovjet állampolgár dr. Richard Sorgét „a haza kiemelkedő szolgálatáért, valamint bátorságáért és hősiességéért” halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Max Christiansen-Clausennak a német kommunistának a Legfelsőbb Tanács Elnöksége a Vörös Zászló Rendet, bátor feleségének, Annának pedig a Vörös Csillag Rendet adományozta. Branko Vukelic jugoszláv kommunistának halála után a Nagy Honvédő Háború Érdemrend I. fokozatát ítélték oda.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!