Ramsay-csoport: „A feladat teljesítve”

4

(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)

VISZONTLÁTÁS MOSZKVÁBAN

1935 májusában dr. Richard Sorgét a moszkvai központ egyik rejtjelzett távirata felszólította, hogy a leggyorsabb és legbiztonságosabb úton utazzon Moszkvába. Elhatározta, hogy legutolsó információit mikrofilmen magával viszi. Ezek között volt például egy rendkívül jellegzetes, „pontos, hacsak nagy vonalakban is felvázolt terv…, amely a japán hadseregben a rivalizáló frakciók vezető erőit, a frakciókon belüli szövetségeket és ellenségeskedéseket tüntette fel”. Yotoku Miyagi és Teikichi Kavai állította össze a tervet.

Dr. Sorge különleges útvonalat választott, mert el kellett kerülnie, hogy az 1933-ban Berlinben kért és kiállított útlevelébe egy Japánban feltűnést keltő szovjet be- és kiutazó vízumot pecsételjenek. Németországot sem akarta érinteni. Ezért először New Yorkba utazott, ahová a központ egy más névre kiállított osztrák útlevelet küldött. Ezzel dr. Sorge Franciaországon, Ausztrián, Csehszlovákián és végül Lengyelországon keresztül ismeretlenül utazott a Szovjetunióba.

Szemjon Petrovics Urickij tábornok⁶¹, Jan Berzin helyettese, már türelmetlenül várta Sorgét, és arra kérte, hogy lehetőleg átfogóan elemezze Japán és az általa megszállt körzetek helyzetét, továbbá adjon tájékoztatást a „Ramsay”-csoport felépítéséről és tevékenységének lehetőségeiről.

A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa 1935. július 25-től augusztus 21-ig ülésezett a moszkvai Szakszervezetek Házában. A kongresszus többek közt határozottan elítélte „a japánok és más imperialisták rablóhadjáratait” Kínában. Dr. Sorge számára ez nemcsak azt erősítette meg, hogy mennyire fontos és szükséges az ő tevékenysége a béke megőrzése és a társadalmi haladás szempontjából, hanem meghatározta további következetes magatartását is.

Dr. Sorge többször tanácskozott Berzin és Urickij tábornokkal. E megbeszélések folyamán teljesen világossá váltak számára jövőbeli még nagyobb és még sürgősebb feladatai. Amikor a sűrűbb és gyorsabb rádiókapcsolat lehetősége került szóba, Sorge javasolta, hogy küldjék ki hozzá Max Christiansen-Clausent, akit a közös kínai bevetés óta ismert. Neki kellett átvennie a rejtjelzést is. Korábban magának Sorgénak kellett Japánban minden rádió táviratot rejtjeleznie és megfejtenie. Ez időt rabló munka volt. Sorge javaslatát elfogadták, és Maxot, aki akkor élettársával, Annával, előbb Ogyesszában, később a Volga menti Engelsben élt, Moszkvába rendelték. Richard és Max három éve nem találkoztak, most a pályaudvaron könnyes szemmel, meghatottan üdvözölték egymást.

Sorge élvezte moszkvai napjait. Végre karjaiba zárhatta Kátyát, a feleségét, aki oly régóta várt rá. Egyikük sem sejtette, hogy számukra a jövő már semmit sem tartogat, hogy Richard őt és Moszkvát többé sohasem fogja látni. Kátya a Richard által annyira óhajtott gyermeküket sem tudta, egészségügyi okok miatt, világra hozni.

Sorgénak már augusztus végén el kellett indulnia Tokióba. Osztrák állampolgárnak álcázva, ezúttal először Hollandiába utazott, majd onnan New Yorkba. Innen valódi útlevelével tért vissza Japánba.

Max Christiansen-Clausen elvégzett egy intenzív rádiós és rejtjelző tanfolyamot, majd 1935 szeptemberében követte Sorgét Tokióba. Utazási útvonalának megfelelően ellátták a szükséges útlevelekkel, hajóval utazott mint olasz, kanadai és végül amerikai állampolgár; először Leningrádból a francia Le Havre-ig, aztán a Boston nevű hajóval New Yorkig. Ott a német főkonzulátuson meghosszabbíttatta a húszas évekből származó német útlevelét, aztán 1935. november 14-én Max Klausen néven a Tatsuta Maru nevű hajó fedélzetén San Franciscóba utazott. Két héttel később megérkezett Japánba, és dr. Sorgéval a megbeszélt helyen találkozott.

Maxot a felesége, Anna Emma König néven 1936 márciusában követte. A transzszibériai expresszel Vlagyivosztokig, onnan pedig parti hajóval a már ismerős Sanghajba utazott. Július végén, mint Sorgéhoz indított titkos futár, ugyancsak ebbe a városba érkezett Max, és találkozott Annával. Több mint fél évtizedes közös életük után most hivatalosan is el kellett ismertetniük a házasságukat. A fasiszta német főkonzulnak, aki Sanghajban összeadta őket, halvány fogalma sem volt házasulandóinak korábbi kalandos és veszélyes életéről. Anna, mint az M. Klausen and Company nevű vállalat tulajdonosának jól szituált felesége, rendkívül jól álcázva lépett be Tokióban a Német Klubba.

A BÁTOR NEGYVEN

Mialatt Hitler vezérőrnagya, Ott, egyre inkább vélt barátja, dr. Sorge függőségébe került, az utóbbi rendkívül sok ismeretséget kötött a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartozó japánokkal és a Japánban tartózkodó külföldiekkel. Mint leleményes újságírónak és hírszerzőnek egyaránt szüksége volt minden információforrásra. Ehhez igen szerencsés természete volt. „Lebilincselően tudott mesélni… Rendkívül figyelmes volt másokhoz, és nagy művésze volt mások figyelmes meghallgatásának… És nagyon segítőkész”, ahogy Selma Gabelin saját tapasztalatai alapján jellemezte őt.

A kelet-ázsiai kultúra és nyelvtudomány világhírű professzora, dr. Erich Haenisch, akinek az oldalán dr. Sorge nagy tanulmányutakat tett, a következő véleményen volt: „Sorge kimondottan kellemes és képzett is volt. Jól szórakoztunk.”⁶² Ishii Hanako, aki Sorgéval személyes barátságban volt, ezzel kapcsolatban így írt: „Néha, néhány hónapra, hirtelen eltűnt – Mandzsúriába, Sanghajba vagy valahová máshová utazott. Mikor visszatért, soványabb volt ugyan, de napbarnítottabb és változatlanul vidám kis szikrák égtek a szemében. Reggel megszokott tornáját végezte, aztán kocsija kormánykereke mögé ült, és bebarangolta Tokiót. Hihetetlenül sok ismerőse volt.”⁶³

Ismerősei főleg, de nem kizárólag japánok, illetve Tokióban élő németek voltak. Például – ahogy az Egyesült Államok titkosszolgálata 1945 után megállapította – mintegy 120 amerikai állampolgárral is kapcsolatot tartott.

Dr. Lily Abegg, a Frankfurter Zeitung ismert távol-keleti tudósítója így emlékezett vissza: „Sorge emberileg valóban előzékeny volt, és tudott kedves is lenni, ha akart… Nem szerette a buta embereket, és az olyanokat sem, akik számára érdektelenek voltak… Aztán kimutatta a »megvetését« és tudott nagyon gúnyos is lenni… Mi valamennyien, akik kapcsolatot tartottunk vele, sokat tanultunk tőle – ez nem szégyen. Érdeklődése a politikai kérdések iránt azt hiszem, egyenesen fanatikus volt.”⁶⁴

Sorge utálta a társaságbeli fásult parazitákat, a briliánsgyűrűs üresfejűeket és a félmeztelen hölgyeket. Egyszerűen kommunista életfelfogásához tartozott, hogy mindig a jogfosztottakkal érzett együtt. Sem a figyeltetés, sem a diplomáciai személyzet osztálykorlátai, sem pedig az imperialista államok – a szó szoros értelmében vett – szalonokba vágyó sztárriportereinek munkastílusa révén nem hagyta magát ebben akadályozni vagy ettől eltéríteni.

Dr. Sorge 1941-ig fokozatosan harminckét japán, négy német, két jugoszláv és egy brit állampolgárt gyűjtött maga köré. Az a körülmény, hogy a „Ramsay”-nek nevezett csoport emberei négy országból származtak, akik kilenc nyelven – japánul, kínaiul, oroszul, németül, norvégül, angolul, szerbül, franciául és dánul – beszéltek, annak kifejezéseként tekinthető, hogy az imperialista háborús gyújtogatok elleni következetes harc nem ismer államhatárokat.

A „Ramsay”-csoport összetétele más szempontból is érdekes. A csoport tagjai a társadalom valamennyi osztályából és rétegéből verbuválódtak, és tizennyolcféle hivatásuk volt. Kilencven százalékuk dolgozó és haladó értelmiségi, s a csoport minden ötödik tagja kommunista volt. A munkások, a parasztok és az értelmiségiek mellett két kereskedő, egy gyáros, egy földbirtokos és parlamenti képviselő, sőt egy japán hercegnek és a reakció által meggyilkolt egyik japán miniszterelnöknek a fia is a csoportba tartozott. Dr. Sorge minden nyolcadik segítője nő volt. Önzetlen harcostársainak a zöme 20-25 éves volt, vagyis életük virágkorát élő emberek. Minden eszközzel kereste a kapcsolatot a hasonló gondolkodású harcostársakhoz. Tudta ugyanis, hogy nehéz feladatát csak akkor teljesítheti, ha előzőleg ehhez megfelelő bázist teremtett. Emellett valamennyi munkatársa biztonságáért állandóan személyes felelősséget érzett. Egyetlen percre sem tette elbizakodottá az a tény, hogy a japán, német, kínai és brit titkosszolgálatot az orránál fogva vezette. Ahhoz tartotta magát, hogy a lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszem.

Dr. Sorge természetesen szigorúan betartotta a kapott utasítást: semmiféle kapcsolat az illegális Japán Kommunista Párttal vagy a tokiói szovjet nagykövetséggel! Hírszerző tevékenységének esetleges felfedezése nem adhatott alkalmat a Japán Kommunista Párt elleni újabb uszításra, illetve a Szovjetunió diplomatáinak kompromittálására.

Nem a bizalmatlanság, hanem a rendkívüli felelősségtudat kényszerítette arra, hogy mindenkor szigorúan betartsa a konspiráció szabályait, és kérlelhetetlen legyen saját magával szemben is. Miközben a közéleti személyekkel való kapcsolatai során a besúgókkal egyáltalán nem törődött, jól tudta, hogy amikor harcostársaival találkozik, minden lehetséges spiclitől előrelátóan óvakodnia szükséges. A szabályok közé tartozott, hogy minden munkatársa mindenkor csak annyit tudhatott a többiről, amennyi a munkájához feltétlenül szükséges volt. Dr. Sorgét, aki minden esetben maga döntött arról, hogy kijöhet számításba csoportja állandó munkatársaként, illetve önkéntes informátorként, biztonsági okokból nem mutatták be minden munkatársának. Ezért – minden elképzelhető konspirációs rendszabályt figyelembe véve – csoportjának csak kilenc munkatársával érintkezett, mégpedig a japán dr. Hozumi Ozakival és Yotoku Miyagival, a jugoszláv Branko Vukeliccsel, a német származású brit állampolgár Guenther Steinnel, továbbá a Yokohamában levő német rádiósával, Bernhardttal, majd később Tokióban Max Christiansen-Clausennel, valamint Emma Bernhardttal, Anna Christiansen-Clausennel és Edith Vukeliccsel.⁶⁵ Ennek a szűk körnek valamennyi tagja – mielőtt a „Ramsay”-csoportba került – már hosszú időn át helytállt. E hírszerzők közül kettő nagyszámú munkatárssal, illetve állandó informátorral tartott kapcsolatot.

Hangsúlyozni kell, hogy a „Ramsay”-csoport tagjainak mintegy negyven százaléka, hivatásánál fogva, jól ismerte a japán kül- és belpolitikát, valamint a gazdaság- és katonapolitikát. Dr. Sorge munkatársainak 18 százaléka ugyanis újságíró, illetve haditudósító volt, 12 százaléka a japán állami bürokrácia magas- és középbeosztású tisztviselői közé tartozott, 10 százaléka pedig a dél-mandzsúriai vasúti társaság központjában és kutatóirodáiban, valamint ezek külföldi képviseletein dolgozott.

Sorge legfontosabb japán harcostársa dr. Hozumi Ozaki volt, akit már Sanghajban megismert, és már ott nagyra értékelt. Ozaki sok fontos egyedi jelentés mellett 53 szigorúan titkos elemzést adott át Sorgénak Japán különleges politikai, gazdasági és katonai problémáiról, továbbá Kínával kapcsolatos politikai elképzeléseiről. Ezen kívül – a „Ramsay”-csoport érdekében – mélyen beférkőzött a japán titkosszolgálat rejtelmeibe is.

Ozaki bizalmi állásai lehetővé tették, hogy értesüljön Japán politikai vezető köreinek tevékenységéről. Teljesen legális, korlátlan és gyors betekintési lehetősége volt a japán kormány valamennyi okmányába, beleértve a legtitkosabbakat is. Ozaki hivatalosan és magánemberként egyaránt széles körű kapcsolatokat tartott fenn a japán államapparátus intézményeivel, japán politikusokkal, képviselőkkel, titkos tanácsosokkal, pártokkal és a japán polgári sajtóval. Egyik feljegyzésében egyszer kifejtette: „Barátságos természetű ember vagyok. Szeretem a népet, a legtöbb emberrel megtalálom a kapcsolatot, sőt megszoktam, hogy az emberekhez közvetlen legyek. Ezért ismeretségi köröm nemcsak kiterjedt, hanem a legtöbb emberrel szoros barátság is összefűz. Barátaim voltak információim forrásai.”

Kétségtelen, hogy kezdettől fogva tudatában volt politikai magatartása teljes horderejének. Arra törekedett, hogy a Szovjetuniót egy támadástól, hazáját pedig egy pusztító háborútól megóvja. A börtönben elismerte: „A Sorgéval Japánban történt hosszú együttműködésem alatt gyakran szólítottak fel, hogy szerezzek olyan információkat, amelyeknek közvetlen hatásuk volt a Szovjetunió védelmi terveire. Tudtam, hogy az általam megszerzett adatokat a Szovjetunió felhasználta. Ez azonban semmiképpen nem okozott lelkiismereti problémát számomra, mert a Szovjetunió védelme a kommunista pártok tagjainak egyik kötelessége.”

Ozaki a legtöbb hírt a Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaságnál szerezte be, amelynek neuralgikus pontjain olyan honfitársai ültek, akik neki dolgoztak. Noriaki Goto és Hisataka Kaieda az említett részvénytársaság fiókirodájában, az észak-kínai Mukdenban tevékenykedett. Yoshio Miyanishi a társaság tokiói kutatóintézetében, barátja, Yu Takahashi pedig központjában állott alkalmazásban.

A Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaság az az állammonopolista gazdasági hatalom volt, amely gazdaságilag behatolt Északkelet-Kína távoli vidékeire és uralta azokat. A vasúttársaság ezt a vidéket a császári japán vezérkar részére, a Szovjetunió elleni felvonulási területté készítette elő. Japán a Kínába irányuló tőkebefektetések 70 százalékát Mandzsúriában összpontosította. Ennek jelentős része – már 1931-ben minimum 40 százaléka – a Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaságra és 33 leányvállalatára esett. A vasúttársaság és a Mandzsúriában állomásozó Kvantung-hadsereg úgy hasonlítottak egymásra, mint a sziámi ikrek. Senki sem tudta egyértelműen megmondani, hogy vajon a vasúttársaság monopolista urai vagy a Kvantung-hadsereg tábornokai sürgették-e jobban hatalmuk kiterjesztését Kínára és a Szovjetunió távol-keleti körzetei elleni támadást. Mindez természetesen megsokszorozta e körök veszélyességét, mert – és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni – lényegében Tokió kormány politikájával összhangban cselekedtek. Végül is a Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaság és a Kvantung-hadsereg annak idején a szovjet határ mentén 1,3 millió négyzetkilométer nagyságú észak-kínai területet uralt, amely kereken háromszor akkora volt, mint a japán szigetország. Ezt a helyzetet élezte az a körülmény, hogy a japán kormány több mint 50 százalékos részesedésével maga volt a fő részvényese a császár külön rendeletére 1906-ban megalakított Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaságnak. Ez azt jelentette, hogy a gazdasági terjeszkedés szorosan összefüggött az agresszív politikai célokkal. Az állammonopolista társaság ültette bársonyszékbe a minisztereket, a japán miniszterek pedig nagy megtiszteltetésnek tartották, ha a vasúttársaságnál elnökök vagy alelnökök lehettek. Így történt ez Yosuke Matsuoka esetében is, aki hosszú éveken át a Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaság elnöke, majd később japán külügyminiszter volt. Ő jelentette be Japán kilépését a Népszövetségből, miután az a japán agressziót Mandzsúriában törvényellenesnek minősítette.

Ez a rövid áttekintés is érthetővé teszi, hogy mennyire fontos volt a „Ramsay”-csoport számára, hogy ezt a kolosszust állandó megfigyelés alatt tartsa. A kiválóan képzett Ozaki, a vasúttársasághoz kerülvén, a legfontosabb hadászati jelentőségű hírek áradatát tudta szolgáltatni. Értesült minden csapatmozdulatról Észak-Kínában, amelyeket csak a Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaság felügyelete alá tartozó vasútvonalak, utak, valamint légi és tengeri kikötők segítségével lehetett lebonyolítani. Ozaki abban a helyzetben volt, hogy meg tudta figyelni a japán hadfelszerelési ipar lázas kiépítését, követni tudta Németország gazdasági segítségének hatását az Észak-Kínában levő szovjetellenes hadi támaszpontokra, egyidejűleg módjában állt a vasúttársaság minden memorandumát elolvasni, amelyeket a japán miniszterek irányadó javaslatoknak tekintettek. Ilyen módon sikerült a „Ramsay”-csoportnak a Dél-mandzsúriai Vasútvonal Részvénytársaság-Showa Acélművek hadfelszerelés növelését célzó kapacitásbővítéséről éppen olyan pontos jelentést küldenie Moszkvába, mint a vasúttársaság által Mandzsúriában fellendített olajpala-termelésről, valamint a szén cseppfolyósításáról, amelyet a hadsereg anyagilag is támogatott, és amelyet a német IG Farben konszern indított be. A japán hadsereget, amelynek vezérkara azzal a gondolattal kacérkodott, hogy betör Szibériába, e feladat végrehajtására gépesíteni kellett. Ezért a japánok a harmincas évek közepétől fokozták Mandzsúriában a benzin előállítását, valamint az üzemanyagkészletek hadászati felhalmozását, a jármű- és – az alumínium termelés segítségével pedig – a repülőgépgyártást. A dél-mandzsúriai vasúton Csangcsun és Dairen, illetve Andung között gyakorlatilag egyetlen olyan jelentős csapat- vagy hadianyag-szállítmány sem gördült végig, amelyről a „Ramsay”-csoport ne tudott volna.

Hozumi Ozaki további értékes informátorokat nevezhetett a barátainak: Kinkazu Saionjit⁶⁶, a japán herceg jobboldali beállítottságú fiát és a japán kormány külpolitikai tanácsadóját; Tomohiko Ushibát, a japán miniszterelnöki iroda titkárát (a kormányülések jegyzőkönyvének másolatát adta át Ozakinak); Sumio Funakoshit, a Kína-kérdésekkel foglalkozó japán kutatóintézet pekingi fiókirodájának tudósát; Shige Mizuno könyvkiadót, aki a „Ramsay”-csoport kedvéért még a „Fekete Sárkány” nevű japán titkostársaságba is belépett. Más információkat Ozaki Teikichi Kaveitól, a Kína-kérdésekkel foglalkozó kutatóintézet Kína-riporterétől és munkatársától, Shinjiro Tanakától, a Tokyo Asahi Shimbun nevű lap gazdaságpolitikai rovatvezetőjétől, Kiyoshi Isonótól, a hadügyminisztérium tudósítójától és Yoshio Kavamurától, a Manshu Nichi-Nichi Shimbun című újság sanghaji szerkesztőségének vezetőjétől szerzett be. Az Ozaki által tervszerűen kiépített kapcsolatok egészen a japán császári palotáig nyúltak. Ozaki könnyen országa egyik vezető politikusa lehetett volna, ennek fejében azonban el kellett volna árulnia népét. Ő azonban Japán legnehezebb és legsötétebb óráiban az elnyomott munkások és parasztok oldalára állt, bizonyságot tett antifasiszta gondolkodásáról, és az utolsó percig teljesítette kötelességét.

Hasonlóképpen járt el Yotoku Miyagi, a tehetséges festőművész. Az amerikai Los Angelesben tanult, és tagja lett az Egyesült Államok Kommunista Pártjának. Amikor azt kérték tőle, hogy térjen haza Japánba, és vállaljon a „Ramsay”-csoportban kulcsszerepet, egyetlen percig sem habozott. Ereje a néppel való összetartozásából táplálkozott. Miyagi 1934-től kezdve rendszeresen tájékoztatta a „Ramsay”-csoportot a Gunji to Gijutsu (Hadügy és Haditechnika) című japán folyóiratban megjelent cikkekről. Miyagi álcázási okból Ozakival, a barátjával különleges módon, közvetlenül tartott kapcsolatot. Minden vasárnap reggel Ozaki egyik lányát tanította festeni. Így hírszerző tevékenységüket Ozaki felesége előtt mindketten titokban tartották.

Tokutaro Yasuda, az orvostudományok doktora, a híres japán antropológus és etnográfus, az Emberiség története című ötkötetes mű szerzője, a „Ramsay”-csoportban a kommunista Miyagi megbízható informátoraként dolgozott. Továbbadta azokat az információkat, amelyeket magas beosztású betegeivel folytatott beszélgetésein szerzett. Miyagi 1935-ben tett első látogatásáról később így beszélt: „A vendégem azt mondta, a barátaitól úgy tudja, hogy velem nem csak betegségekről lehet beszélgetni. Azon az estén késő éjszakáig együtt ültünk. Miyagi hosszan beszélt Hitler és a japán kormány terveiről. Meg kell kísérelni a Szovjetunió megsemmisítésére vonatkozó terveket meghiúsítani, a szovjet-japán háborút megakadályozni. Miyagi így fejezte be: »Szükségünk van az Ön segítségére!« Ettől az időponttól kezdve Miyagi hetenként, később már naponta eljött. Az összegyűjtött információk értékesnek bizonyultak… Híreimért Miyagi Irisz című festményét adta nekem ajándékba. Politikai munkája közepette, súlyos tüdővésze ellenére is talált Miyagi időt a művészi munkára.”⁶⁷

További tizenkét japán békeharcost hasonló szoros politikai barátság kötötte Miyagihoz. „Miki”, ahogy ő Yoshinobu Koshiro altisztet nevezte, Mandzsúriában, Észak- és Dél-Kínában angol tolmácsként értékes jelentéseket hozott neki a szovjetellenes uszításokról, a Szovjetunió elleni határprovokációk előkészítéséről, a japán hadosztályok elhelyezéséről és felszerelésükről, valamint ezek hadtápszolgálatáról. Torao Shinozuka, a nemzeti érzésű gyáros, aki a japán vezérkar tisztjeivel tartott kapcsolatot, bizalmasan közölte Miyagival a tőlük hallottakat. A kommunista Masazane Yamana nemcsak a katonai objektumokat és azok építését figyelte meg a különböző körzetekben, hanem, mint a japán haszonbérlők egyik haladó egyesületének (a Parasztszövetségnek) mezőgazdasági szakértője és funkcionáriusa, jellemző jelentéseket is hozott az agrárproletariátus helyzetéről és a falusi lakosság hangulatáról. Japán úgynevezett Szociális Tömegpártjáról Miyagi a vele azonosan gondolkodó barátnőjén, Fusako Kuzumin keresztül kapott állandóan híreket. A japán minisztertanács információs irodájában ült Miye Akemine, Fusako Kuzumi fontos informátora. Koji Akiyama tolmácstevékenysége alapján és azokról a kormányfeladatokról, amelyekbe betekintése volt, tudott fontos adatokat szolgáltatni. Kamenosuke Suzuki és Ugenda Taguchi alkuszok sok japán csapattiszttel, frontról szabadságra hazautazott katonával és hadianyagtermelővel jöttek össze, és Miyagit a csapatrészeknek, különösen a Kínában levő japán agressziós hadsereg egységeinek a hangulatáról tájékoztatták. Tomo Kitabayashi női szabó, akit Miyagi még Los Angelesből ismert, igényes megrendelőitől, akik zömmel tisztfeleségek voltak, férjeik bevetéséről tudott meg egyet s mást, és ezenkívül az adventista szektának a japán háborús politikával kapcsolatos véleményéről adott Miyaginak információkat. Ugaki tábornoknak, aki 1925-től négyszer hadügyminiszter, hosszú éveken át Kínában kormányzó és 1938-tól külügyminiszter volt, a személyi titkára adott betekintést Miyaginak a titkos záróokmányokba. Miyagi állandóan azon fáradozott, hogy idejében leleplezze az új agressziós terveket. Egy japán ezredestől, akinek elkészítette az arcképét, megtudta, hogy a japán vezérkar melyik kínai körzetekről készíttetett mérethű terepasztalt. Ennek a segítségével kellett egy lehetőleg pontos támadási tervet kidolgozni.

Dr. Sorge hívei között volt egy külön feladattal megbízott, vakmerő hivatásos forradalmár is, a jugoszláv Branko Vukelic. Ez a talpig kommunista a „szalonképes” nemesi stílusnak megfelelően viselkedett. Feleségével, Edith-tel Párizsból érkezett Tokióba, és hivatalosan az Havas francia hírügynökséget, a La Vue című francia képes folyóiratot és a jugoszláv Politika című újságot képviselte. Tokióban senki sem gyanított a nemesben – aki ennek megfelelően viselkedett, és ezért harcostársai tréfásan „gigoló”-nak nevezték – a harcedzett kommunistát. A Vukelic családot az osztrák császár emelte nemesi rangra, mert Branko nagyapja, mint ezredes a k. u. k. hadseregben hűségesen szolgálta a Monarchiát. Branko Vukelic már régóta nem viselte a nemesi címet, Japánban történt bevetésekor azonban a névjegyén olvasható cím igen jól álcázta.

Mint kommunisták, a Vukelic fivérek kötelességüknek érezték, hogy az imperialista hatalmak által körülvett Szovjetuniót minden erejükkel segítsék. Slavko, a mérnök, 1933-ban a Szovjetunióba utazott, ott Berzin tábornok osztályára került, majd később mint rádiós a nemzetközi fasizmus által fenyegetett Spanyolországba ment. Branko elfogadta azt a javaslatot, hogy rendkívül veszélyes bevetésre Japánba utazzon. Azt az útmutatást kapta, hogy meghatározott ideig maradjon dr. Sorge mellett és segédkezzék neki. Már 1933 február elején találkozott Tokióban későbbi feleségével, egy dán tornatanárnővel. Arra specializálta magát, hogy híreket gyűjtsön diplomata- és újságíró-körökből. Mint a hivatalos francia hírügynökség képviselője nemcsak a francia nagykövetségen talált mindig nyitott ajtókat, hanem Nagy-Britannia és az Egyesült Államok diplomatáival is kapcsolatot tartott.

Ismerősei közé tartoztak a Tokióban levő legnevesebb polgári sajtóképviselők, például Melville Cox a Reuter brit hírügynökségtől, Joseph Newman a New York Herald Tribune-től, Harold O. Thompson a United Press amerikai hírügynökségtől és Robert Guillan francia publicista, aki még a második világháború után is a párizsi Le Monde rovatvezetői közé tartozott. Francis Pigott-tal, a tokiói brit katonai attaséval, a „Ramsay”-csoport számára igen fontos beszélgetések közben sok whiskyt ivott meg szódával.

Ezek a kapcsolatok 1939-től, amikor Franciaország és Anglia a fasiszta Németországgal hadiállapotba került, még értékesebbek lettek. A német nagykövetségnek ettől a pillanattól kezdve semmiféle társadalmi kapcsolata nem volt ezekkel a diplomáciai képviseletekkel. Hírszerzői feladatainak teljesítése érdekében dr. Sorgénak azonban továbbra is pontosan kellett ismernie a francia és brit politikusok mindenkori reagálásait az eseményekre. Erre csak Branko Vukelic révén volt lehetőség.

Vukelic kezdetben személyes kapcsolatot tartott dr. Richard Sorgéval. Később azonban elővigyázatosságból, a legtöbbször Miyagin keresztül érintkezett vele. Vukelic mesteri fényképész volt. A „Ramsay”-csoport részére százszámra fényképezett mikrofilmre titkos okmányokat, és maga hívta elő az összeset a saját, erre a célra berendezett laboratóriumában.

A Sorge-csoportban egymás után két német kommunista dolgozott rádiósként. 1935-ig Bernhardt adta le a dr. Richard Sorge által személyesen rejtjelzett szövegeket. Ezután Christiansen-Clausen berendezte az új titkos állomást, és onnan továbbította a moszkvai központhoz a jelentéseket.

Segítőként, de mindenekelőtt titkos futárként működött dr. Sorge oldalán a német Guenther Stein, akit mint zsidót Németországban üldöztek, ezért brit állampolgárságot vett fel. Stein lakásáról vette fel például Max Christiansen-Clausen az első rádiókapcsolatot Japánból a moszkvai központtal. Stein, a Berliner Tageblatt egykori szerkesztője, valamint a londoni News Chronicle és British Financial News későbbi Japán-tudósítója, különösen átfogó ismeretekkel rendelkezett a nemzetközi pénzügyi- és tőkemanipuláció területén. Mint a Made in Japán című könyv szerzője gazdasági körökben elismert lett. A második világháború kirobbanásakor azt a feladatot kapta, hogy hagyja el Japánt, és Kínában mint hírszerző új feladatot hajtson végre.

A tokiói szegénynegyedekből, a mezőgazdasági munkásoktól és parasztoktól, a laktanyákból és a kikötői csapszékekből, a divatszalonokból és a rendelőkből, a zöldségraktárakból és a kormányirodákból, a törzsszállásokról és a kizsákmányoló rendszer következtében prostituáltakká lealacsonyítottaktól, vagyis számtalan csatornán érkeztek a jelentések, az aktamásolatok, a térképvázlatok, a fordítások, egyszóval a változatos adatok dr. Sorge munkatársaihoz és végül hozzá magához. Mindezt az értékes anyagot rendszerezni, rendezni, ellenőrizni, összehasonlítani és elemezni kellett. Ettől a munkától dr. Sorgét egyetlen munkatársa sem tudta mentesíteni.

Jól informált harcostársai segítségének és ismereteinek köszönhetően, továbbá annak következtében, hogy teljes betekintése volt a német nagykövetség belső ügyeibe, s intenzíven tanulmányozta az irodalmat, dr. Richard Sorge szinte a legtapasztaltabb európai távol-keleti tudósító és a japán-kínai problémák kiváló ismerője lett. Ez a hírnév végeredményben hírszerző feladatát szolgálta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!