NEGYEDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
III. fejezet
A GESTAPO MAGA ALÁ GYŰRI A HADSEREGET
1
A katonák rivalizáláson alapuló ellenállása értelmezésbeli különbségre is támaszkodott.
A Rethondes-ban június 22-én aláírt fegyverszüneti szerződés 3. szakasza ugyanis kissé bizonytalan fogalmazású. „Franciaország megszállott területein – mondja a szöveg – a Német Birodalom gyakorolja a megszálló hatalom jogait. A francia kormány kötelezi magát, hogy minden eszközzel elősegíti az ezen jogok gyakorlására vonatkozó szabályzatok létrejöttét, és azok végrehajtása érdekében biztosítja a francia közigazgatás közreműködését. A francia kormány haladéktalanul felszólítja a megszállott terület valamennyi francia hatóságát és közigazgatási intézményét, hogy tartsa magát a német katonai hatóságok előírásaihoz, s utóbbiakkal a kívánalmaknak megfelelően működjék együtt …”
A katonai főparancsnokság ezeket az irányelveket betű szerint kívánta alkalmazni, és a megszállott terület francia közigazgatását a legteljesebb ellenőrzése alá hajtotta. A katonák álláspontja az volt, hogy a megszállott Franciaország közigazgatását magukkal a franciákkal kell intéztetni, és nekik csupán arra kell felügyelniük, hogy a francia hatóságok szigorúan tartsák magukat a német direktívákhoz. A német katonai igazgatás szerepe tehát elképzelésük szerint az irányításra és ellenőrzésre korlátozódott volna.
A katonai igazgatás által megadott munka-irányelvek (Hadsereg Vezérkara – Vezérkari Főnökség N° 800/40 – 1940. augusztus 22.) világosan beszélnek:
„A katonai igazgatás egész tevékenységét az az alapelv vezérli, hogy olyan rendszabályokat kell csak meghoznia, amelyek a katonai megszállásra vonatkoznak. Nem tartozik viszont a katonai közigazgatás hatáskörébe, hogy javítási célzattal beleavatkozzék a francia belpolitika ügyeibe. Minden ilyen irányú közigazgatási intézkedést a francia hatóságok közvetítésével kell meghoznia.”
A katonák szentül meg voltak róla győződve, hogy ez a megoldás minden tekintetben csak előnyökkel jár: a végrehajtás nehézségeit a franciáknak kell megoldaniuk; a közigazgatás így sokkal olcsóbb; végül, de nem utolsósorban a német irányelveknek francia csomagolásban való megvalósítása útján elkerülhető lesz „a francia nép ösztönszerű ellenállása mindazzal szemben, ami a németektől jön”. Ez az álláspont a magyarázata annak, miért örültek annyira a német hatóságok minden együttműködni kívánó franciának. Nem annektálni akarták Franciaországot, hanem politikáját akarták más irányvonalra átállítani.
A német katonák felfogása szerint tehát a német rendőri hatóságok közvetlen akciója mindent könnyen „elpackázhatott” volna. Egyedül a zsidóellenes szekció tevékenységéhez járultak hozzá, amelyet Dannecker irányított Boemelburg egyik helyetteseként és Eichmann közvetlen franciaországi megbízottja minőségében.
Theo Dannecker 27 éves müncheni bajor Gestapo-tag volt. Eichmann közvetlen parancsnoksága alá tartozott, Eichmann jelölte ki személyes képviselőjének Párizsba. 1940 szeptemberében érkezett meg. Igazgatási és fegyelmi tekintetben Knochen alá tartozott, de nem kapott tőle soha közvetlen utasításokat. Ami a munkáját illeti, egyedül Eichmanntól függött, aki utasításait közvetlenül hozzá intézte.
Xavier Vallat, az első zsidóügyi kormánybiztos,9 Vallat-t Darquier de Pellepoix váltotta fel 1942. május 6-án. * perében azt vallotta Danneckerről, hogy „fanatikus náci volt, valósággal transzba esett már attól is, ha csak kiejtették közelében a zsidó szót”. Amikor érvénybe léptek az antiszemita intézkedések, felülvizsgálta a büntető törvényszékek ítéleteit, és éles tiltakozó jegyzékeket intézett a francia hatóságokhoz, amint a kiszabott büntetésekben az engedékenység legcsekélyebb jelét vélte felfedezni.
Dannecker az Avenue Foch 31/b. és a Rue des Saussaies 11. számú épületekben szervezte meg hivatalait. Nyomban felhasználta a francia antiszemitákat, tanácsaival és pénzzel sietett segítségükre a zsidókérdést tanulmányozó intézet megalapításában, amely számára lefoglalta a boulevard Haussmannon egy zsidó vállalat helyiségeit. Az intézetben tevékenykedő franciákat, akik között első helyen kell említeni Darquier de Pellepoix helyettesét, Sézille századost, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta az, hogy a Gestapo albérlőivé, a megsemmisítő táborok legbuzgóbb szállítóivá váltak.
A német antiszemita propaganda kezdte meghozni gyümölcseit. Dannecker azonban nem elégedhetett meg a műkedvelőkkel. A vichyi kormány 1940. október 3-án kihirdette az úgynevezett „zsidótörvényt”. Ez a törvény, miután meghatározta, hogy zsidónak tekintendő mindenki, akinek három nagyszülője és házastársa zsidó, felsorolta azokat a „közhivatalokat és tisztségeket”, amelyektől a zsidókat eltiltották, majd szabályozta a zsidók részvételét bizonyos szabad foglalkozású ágakban és a kereskedelemben.
Dannecker kérte a prefektúrától, hogy bocsássanak rendelkezésére mintegy tucatnyi rendőrfelügyelőt. Ezeknek közvetlenül adott utasításokat, és így valósította meg a katonai igazgatás irányvonalát: franciákkal elvégeztetni a németek által megkövetelt legmocskosabb munkát.
1941. augusztus 24-én német nyomásra kihirdették a „nemzetellenes üzelmeket” halállal büntető törvényt, és létrehozták a kivételes törvényszékeket.
1941 októberében Pucheu belügyminiszter úgy akarta „elvonni” a németektől a fennhatóságuk alá rendelt rendőröket, hogy létrehozott egy hármas szervezetet a rendszer „ellenségeinek” üldözésére, akik egyidejűleg a nácik ellenségei is voltak. Pucheu egyszerre szervezte meg a Zsidó Ügyek Rendőrségét (PQJ), az Antikommunista Rendőri Szolgálatot (SPAC) és a Titkos Társaságok Szolgálatát (SSS), amelynek az volt a feladata, hogy üldözze az 1940. augusztus 13-i törvénnyel amúgy is minden közfunkcióból kizárt és a haza ellenségeiként felügyelet alá helyezett szabadkőműveseket.
Az új szervek állománya igen vegyes volt. A három igazgató nem rendőrtisztviselő volt, hanem szélsőjobboldali pártmunkások közül választották ki őket. Az Antikommunista Rendőri Szolgálat vezetését például a Doriot-féle Francia Néppárt (Parti Populaire Francais – PPF) egy volt kereskedő pártaktivistájára bízták, az akkor egyáltalán nem jelentéktelen 10 000 frankos havi fizetéssel. A személyzeti állományt a hasonló mozgalmak aktivistáiból állították össze, kiegészítve néhány önként csatlakozó hivatásos rendőrtiszttel, akiket a magas fizetés csábított ide, és kevés számú tisztviselővel, akik nem valami jól érezték magukat a kétes társaságban és eltökélték, hogy nem „piszkolják be a kezüket” az ottani mocskos ügyekkel.
Ismét csak azt kell megállapítanunk, hogy a hitleristák, paradox módon, a magukat leghangosabban hazafiasnak hirdető pártok tagjai körében toborozták segítőtársaikat.
A német katonai parancsnokság, számításai ellenére, nem érte el a várt eredményeket. Minthogy – Keitel szavai szerint – a szabályszerű eljárás nem bizonyult „rentábilisnak”, a főparancsnokság az elrettentés útjára lépett, és elhatározta, hogy túszokat végeztet ki, valahányszor merényletet követnek el a megszálló hadsereg tagjai ellen.
1941. augusztus 22-én egy Stülpnagel által aláírt rendelet úgy intézkedett, hogy augusztus 23-ától fogva minden német őrizetben levő vagy a németek számára őrizetbe vett franciát túsznak kell tekinteni. Ebből a „tartalékból” választják majd ki az agyonlövendőket, számukat minden egyes alkalommal „az elkövetett bűncselekmény súlyosságától függően” állapítva meg. Egy szeptember 19-én megjelent újabb rendelet a túszok ezen első kategóriáját kiegészítette mindazon francia férfiakkal, „akiket kommunista vagy anarchista cselekmények következtében a francia hatóságok őrizetbe vettek vagy a jövőben őrizetbe vesznek”, és akiket ezentúl a franciaországi katonai főparancsnok rendelkezésére álló foglyoknak kell tekinteni. Mindezeket a rendelkezéseket megismételték és összefoglalták a „Túsztörvény” néven közismertté vált szeptember 30-i rendeletben, és ezzel gyalázatosan felrúgták a hágai szerződés 50. szakaszát, amely megtiltja a túszok szedését.
A rendszabályok még súlyosabbá váltak, midőn 1942 júliusában Otto von Stülpnagel tábornokot unokafivére, Heinrich von Stülpnagel váltotta fel. A „Pariser Zeitung” július 16-i száma a következő figyelmeztetést közölte:
„A zavartkeltők 18 évesnél idősebb legközelebbi férfi hozzátartozóit, valamint sógorait és unokafivéreit agyon fogják lőni.
Az ugyanilyen fokú nőrokonokat kényszermunkára ítélik.
A fenti személyek valamennyi 18 évesnél fiatalabb gyermekét javítóintézetbe küldik.”
A német rendőri szervek, a Gestapo, az SD ebben az egész időszakban a kulisszák mögött maradtak. Ha a katonai közigazgatás árnyékában nem is játszottak feltűnő szerepet, mindazonáltal lépésről lépésre növelték cselekvésük hatósugarát.
Knochen kezdettől fogva az RSHA mintájára szervezte meg hivatalait. Embereit 6 fő osztályba osztotta, amelyek megfeleltek a berlini központ 6 amtjának és azok illetékességi körének. Azzal nem sokat törődtek, hogy a háttérben kellett dolgozniuk; ehelyett éltek az alkalommal, dokumentumokat gyűjtöttek és francia segítőtársakat toboroztak a rovott múltú bűnözők és bizonyos pártok, elsősorban a Doriot-féle Francia Néppárt tagjai közül.
1941 folyamán lazult a katonai ellenőrzés csavarja. A Geheime Feldpolizei töméntelen tennivalója következtében kénytelen volt hozzájárulni ahhoz, hogy a Gestapo maga végezze a házkutatásokat, kisvártatva pedig a letartóztatásokat is. Minden esetben részletes jelentések formájában kellett volna beszámolnia, erről a formalitásról azonban a legtöbb esetben „megfeledkezett”. A katonai parancsnokság nemsokára arra is ráfanyalodott, hogy a Gestapóval nyomoztasson ki olyan ügyeket, amelyekre az Abwehrnek és a Geheime Feldpolizeinek már nem futotta az erejéből. A Gestapo egyezményt kötött az Abwehrrel, amely szerint a Gestapóra és az SD-re hárult a hadsereg mögöttes területeinek biztosítása polgári és politikai szempontból, mindennemű katonai hírszerző tevékenység pedig továbbra is kizárólag az Abwehr feladata maradt. Minthogy azonban a két tevékenységi kör között a határok meglehetősen egymásba folynak, Knochen emberei bitorolták az Abwehr számára fenntartott hatáskört is, ami gyakori összetűzésekre adott okot. A Gestapo-SD és az Abwehr viszonyát mindig a lappangó ellenségeskedés légköre jellemezte, visszfényeként annak a rivalizálásnak, amely a két szervezet legfelsőbb vezetőit szembeállította Németországban.
Fokozatos terjeszkedése megnövelte Knochen csoportjának politikai jelentőségét. 1941 végére szinte mindenütt megvetette a lábát, néhány olyan szektor kivételével, amelyet a hadsereg kizárólagos joggal magának tartott fenn, mint a sajtó-, rádió-, színházi és filmcenzúra, a zsidóügyek intézése és a francia közigazgatás gazdasági kérdései.
Knochen ebben az időszakban 3 „fiókot” is felállított, a bordeaux-i, dijoni és roueni „aussenstellé”-t (külszolgálatot). Vichyben a megszállás első napjaitól fogva működött Himmlernek egy embere, Reiche, aki közvetlenül tájékoztatta főnökét az „ideiglenes főváros” valamennyi eseményéről. Ő nem tartozott Knochenhoz.
Ez a szervező munka, ez a kitartó harc, amelyet végül is siker koronázott, Knochen műve volt. Thomas távozása óta egyedül ő volt felelős a Gestapo-SD-részlegekért. Thomas helyére Bierkamp oberführer került ugyan, de csak ideiglenes vezetői minőségben, arra a 6 hónapra, amíg az új főnök meg nem érkezett.
1942 áprilisában Himmler ösztönzésére Hitler megtette végre a szükséges intézkedéseket, hogy a rendőri funkciókat elvegye a franciaországi megszálló haderő vezérkarától és ellátásukat új személyes megbízottra bízza.
Himmler azzal is kimutatta, mekkora fontosságot tulajdonít a pozíció betöltésének és a katonákon aratott diadalának, hogy olyan embert szemelt ki a feladatra, akit Heydrich is melegen támogatott: Karl Oberg tábornokot.
Karl Albrecht Oberg 1897. január 27-én született Hamburgban, ahol apja, Karl Oberg dr., orvos volt. A fiatalember a nagy Hanza-városban járt iskolába, ott is érettségizett 1914-ben. Tizenhét éves volt akkor. Augusztusban kitört a háború, ő azonnal jelentkezett, és 1916 szeptemberében már hadnagyi rangban harcolt a francia fronton. A háború vége előtt a vaskereszt első és második osztályával tüntették ki.
Midőn visszatért Hamburgba, családját nehéz anyagi körülmények között találta; ezért elszegődött egy ingatlanközvetítőhöz, és nála dolgozott 1921-ig. Ezután egy papírnagykereskedő képviselője lett, majd tisztviselőnek ment a Christiansen-féle élesztőgyárba, a dán határ közelében levő Flensburgban. 1923-ban házasságot kötött a nála 5 évvel fiatalabb Frieda Tramm-mal. 1926-ban az ifjú pár visszatért Hamburgba, ahol Oberg a West India Bananenvertriebsgesellschaft déligyümölcs nagykereskedő vállalatnál talált alkalmazást. Három évig volt itt, majd a konkurens Banjac déligyümölcs nagykereskedés megbízottja lett. Nem sok szerencsével, mert 10 hónap múlva, 1930 őszén kereset nélkül maradt. Három és félmillió munkanélküli nyüzsgött akkoriban a német városokban. Karl Oberg azonban nem az az ember volt, aki egykönnyen kétségbe esik, és hajlandó sorba állni a nyomorenyhítő akció leveséért. Kisebb családi kölcsönből dohányboltot nyitott a város szívében, a Schauenburger Strassén, a Rathaus, a díszes hamburgi városháza árnyékában meghúzódó kis kereskedőutcában.
Ebben az időszakban került Oberg a náci propaganda befolyása alá. Szivarárus volt egy olyan városban, amely teljesen a tengeri kereskedelemből él, és a legnagyobb mértékben ki van téve a gazdasági válság hatásának. 1931 júniusában belépett a Nemzetiszocialista Pártba, és az 575 205 számú tagsági könyvet kapta. Tíz hónap múlva az SS tagja lett, ami megfelelő teret adott szervező képességeinek kifejtésére. Egy évre rá Heydrich Hamburgba jött, hogy ellenőrizze az SD éppen szervezés alatt álló helyi részlegét. Oberg bizonyos ideje erőteljes vonzalmat érzett a párt biztonsági szolgálata irányában. Bemutattatta magát Heydrichnek, aki elfogadta jelentkezését. Oberg az SD fizetett alkalmazottja lett, s ezzel pénzzavarai egyszer s mindenkorra véget értek. 1933. július elsején kinevezték untersturmführernek (alhadnagynak), s beosztották Heydrich vezérkarához, akinek csakhamar egyik legbensőbb munkatársává lett. Vele ment Münchenbe, midőn 1933 júliusában idehelyezték székhelyüket, majd szeptemberben követte Berlinbe, az SD központi szolgálatának megszervezése céljából. Az SD-ben Heydrich külön vezérkarának főnöke, majd a személyzeti főosztály vezetője lett. Ezeket a funkciókat töltötte be 1935 novemberéig. Heydrich melletti szolgálata idején tevékenyen részt vett a „Röhm-tisztogatás”-ban.
Oberg 1935-ben önként elhagyta az SD-t, visszatért az aktív SS-szolgálatba, és standartenführeri (ezredesi) rangban átvette a mecklenburgi 22. SS-standarte vezetését; majd a hannoveri SS-Abschnitt IV. főnöke lett 1938 decemberéig. 1939 januárjában kinevezték a szászországi Zwickauba rendőrfőnöknek, áprilisban pedig megkapta az SS-oberführeri rangot. A háború, egy rövid közjátéktól eltekintve, egészen 1941 szeptemberéig nem változtatott a helyzetén. 1941 áprilisában Himmler átmeneti jelleggel megbízta őt a fontos brémai rendőrfőnökséggel, de a helyi horogkeresztes hatalmasság, Kaufmann gauleiter mást szemelt ki erre a posztra, és olyan elutasítóan viselkedett Oberg személyével szemben, hogy egy hét múlva vissza kellett őt helyezni Zwickauba.
1941 szeptemberében Oberg SS- und polizeiführer, azaz SS- és rendőrfőnök lett a lengyelországi Radomban. Részt vett a zsidók kiirtásában és a lengyel kényszermunkások összeszedésében. Ezt a beosztást akkor hagyta csak el, amikor Párizsba kellett jönnie10 Ide eredetileg Stahleckert akarták kinevezni, de ő, Oberg „szerencséjére”, elesett az orosz fronton. * azok után, hogy megkapta a „Brigadenführer und Generalmajor der Polizei”, vagyis rendőrvezérőrnagyi rangot, ami előmenetelnek sem volt csekélység, hiszen 9 éve még csak alhadnagy volt.
Harmincöt éves volt tehát, midőn Himmler Párizsba küldte. Ebben az időben ereje teljében levő, igazi, jó fából faragott, szőke, rózsás arcú, északi típusú német volt, a meglehetősen nagy mennyiségben fogyasztott sörtől gömbölyödő pocakkal. Hosszúkás arca és kissé dülledt szürkéskék szeme nem árult el sem kegyetlenséget, sem különösebb keménységet, inkább egyfajta türelmes igyekezetet. Erős szemüveget viselt. Hosszúkás, feltűnően pisze, hegyben végződő orra, különösen profilból, valamiféle bohóc jelleget kölcsönzött arcának. Ritkás szőke haja alól kilátszott domború, rózsás koponyája. Korábbi beosztásaiban megfontolt és türelmes, beosztottaival szemben szívélyes ember hírében állt. Példásan jó férj volt. Későn, 13 évi házasélet után született első gyermekük, 1936-ban, ezt követte 1941-ben a második, majd 1942-ben a harmadik.
Mindent összevéve a Himmler által kiszemelt férfiú úgy tűnhetett volna fel, mint valami viszonylag derekabb ember a Gestapo és az SS fenevadjai között – ha egy tulajdonsága nem rontott volna le minden egyebet: Oberg példátlanul fegyelmezett volt.
Himmler 1942. április 22-én döntötte el, hogy Oberget küldi Franciaországba. Oberg május 5-én érkezett meg. Megjelenése döntő változást jelentett a német rendőrség és a megszálló haderő egymáshoz való viszonyában. A változás látható jeleként Oberg megkapta a „höhere SS- und polizeiführer” (SS- és rendőrparancsnok), valamint a „Himmler személyes képviselője” címet, amíg Thomas csak Heydrich képviselője volt. Oberget ugyanakkor felruházták minden rendőri hatalommal, és azzal bízták meg, hogy biztosítsa a kapcsolatot egyfelől a német rendőrség és az SS legfőbb parancsnokával, Himmlerrel, másfelől a különböző franciaországi hatóságokkal, vagyis a franciaországi katonai parancsnokkal, Stülpnagellel, a nyugati front főparancsnokával, Rundstedt marsall-lal, Abetz nagykövettel és végül a francia kormánnyal.
Himmler maga szeretett volna Párizsba jönni Oberg hivatalos beiktatására, hogy ezzel is aláhúzza az esemény jelentőségét és emelje annak ünnepélyességét. Funkcióival járó töméntelen tenni valója azonban megakadályozta ebben, ezért maga helyett Heydrichet küldte el. Heydrich a Ritz Szállóban rendezett ünnepségen mutatta be Oberget mindazoknak a német és francia vezető személyiségeknek, akikkel munkája során majd érintkeznie kell. A beiktatásra Heydrich személyesen Párizsba rendelte a mindössze 2 hete kinevezett René Bousquet rendőrfőkapitányt és Hilaire belügyminisztériumi adminisztratív államtitkárt. Velük együtt jelen volt Fernand de Brinon, a francia kormány megbízottja a megszállott zónában, és Darquier de Pellepoix, a zsidó ügyek új kormánybiztosa, Xavier Vallat utóda.
Heydrich hosszú beszédet mondott. Kifejtette, hogy a lehető legszorosabban együtt kell működniük a megszálló hatóságokkal annak érdekében, hogy „valamennyiük üdvére” egyformán hozzájárulhassanak az Oberg által szervezendő új rendőri apparátus sikeres működéséhez.
Ez a beszéd bevezetés volt azokhoz a követelésekhez, amelyeket Heydrich a führer nevében készült előadni. Utasításai főként René Bousquet-nak szóltak, hiszen elsősorban a francia rendőrség volt bennük érdekelt. Obergnek – mondta – az a feladata, hogy újjászervezze a megszállott területen a német rendőri apparátust. A jövőben ennek kezében lesz a végrehajtó hatalom, minthogy a rendőri hatalmat kivették a katonai közigazgatás kezéből. A haderő mögöttes területeinek biztosítását a rendőrségre és az SS-re bízták. Himmler utasításba adta Obergnek: „Vigyázzon, hogy a partvidéken állomásozó csapatok fedezve legyenek!”
A feladat maradéktalan teljesítése érdekében elrendelte, hogy a megszállott zóna francia rendőrségét helyezzék a német rendőrség gyámsága alá. Heydrich ezt a követelését úgy terjesztette elő, mint amelyet igazol a fegyverszüneti szerződés szövege. A megszálló hatalom joga és kötelessége – mondta Heydrich hogy őrködjék a rend fenntartásán. Hitler és Himmler mindamellett egyáltalán nem hitte, hogy a francia rendőrség akkori állapotában valóban lojális és hatékony együttműködésre lenne képes. Ezért a reichsführer SS mélyreható reformot követelt a francia rendőrségtől: a vezető pozíciókat olyan megbízható emberekkel töltsék be, akiket „az új Európa felépítéséért” a német hatóságokkal fenntartás nélkül együttműködő pártok soraiból válogathatnak ki. E pártok közül elsősorban Doriot Francia Néppártját és Darnand Légiós Rendszolgálatát (Service d’Orde Légionnaire – SOL) kell „tekintetbe venni”.
A hitleristák emlékeztek arra, hogyan számoltak le annak idején otthoni ellenfeleikkel: az SA-val „biztosították a rendet”, majd az egész rendőrségi apparátust olyanokkal rakták tele, akik számára a párt szolgálata mindig előbbre való volt az állam szolgálatánál. Ezzel próbálkozott Thomas Franciaországban, midőn pártfogolta azokat, akik a hitlerizmus ügynökeivé váltak. Pucheu is így teremtette meg három különleges rendőri szervét (Zsidó Ügyek Rendőrsége, Antikommunista Rendőri Szolgálat, Titkos Társaságok Szolgálata).
Heydrich azt hitte, hogy minden engedményre hajlandó emberrel tárgyalhat majd ezekről a kérdésekről; meglepetésére azonban igen határozott ellenállásba ütközött. René Bousquet nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a rendőrséget gyámság alá helyezik és vezető pozícióit a szélsőséges pártok embereivel töltik be. Azt az álláspontot képviselte, hogy a nyugalmat csak úgy lehet visszaállítani, ha a francia rendőrségnek lehetővé teszik feladata teljes ellátását, feltételezve természetesen, hogy a németek a maguk részéről felhagynak elvakult megtorló intézkedéseikkel. Heydrich mintha meghajolt volna Bousquet érvei előtt. Neki az a véleménye – mondta -, hogy ezekre a rendszabályokra nem lesz szükség, amennyiben Bousquet hajlandó a német érdekek szempontjából előnyös orientációt adni a francia rendőrségnek, és ha szoros, baráti együttműködés alakul ki a két szervezet közt.
René Bousquet ehhez azzal a feltétellel adta beleegyezését, hogy a német rendőrség nem avatkozik bele a francia rendőrség ügyeibe, és hogy a két szervezet külön-külön dolgozhat.
Heydrich kénytelen volt beismerni: nincs felhatalmazása ahhoz, hogy egyedül kössön meg ilyen egyezményt. Csupán elhalaszthatja a kapott utasítás végrehajtását, mielőtt főnökeinek, Himmlernek és Hitlernek referálna róluk. Ezzel a hallgatólagos megegyezéssel tért vissza Heydrich Berlinbe, Párizsban többet nem is mutatkozott.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!