Hadműveletek észak-Franciaországban
A második front megnyitása és a nyugat-európai hadműveletek 1944-ben.
Az ellenállási mozgalom
(idézet: Világtörténet)
Az a hatalmas vereség, amelyet 1944 június-júliusában a keleti fronton elszenvedtek, nyugaton is súlyosbította a németek helyzetét. A német hadvezetőség újabb és újabb erőket csoportosított át a szovjet arcvonalra. A többi fronton harcoló német csapatok kiegészítése és ellátása rendkívüli módon megnehezült, és semmiképp sem felelt meg a követelményeknek.
1944. július 25-én a normandiai front Saint-Lő-tól és Caentól délre húzódott. A vonalat a német „B” hadseregcsoport védte, állományában az 5. és 7. páncéloshadsereggel. Ezek összesen 26 hadosztályt foglaltak magukban, köztük 9 páncéloshadosztályt. A 26 hadosztály azonban, létszámát és felszerelését illetően, nem felelt meg többnek, mint 16 hadosztálynyi erőnek.
Az amerikai—angol expedíciós hadsereg — a 21. hadseregcsoport — élőerőben 2,5-szeresen, a harckocsik számát tekintve 2,7-szeresen, légierőben pedig 22-szeresen múlta fölül az ellenséget.
Július 25-én a 21. szövetséges hadseregcsoport támadásba lendült. A támadást nagyarányú légi előkészítés után indították el, amelyben 2000 bombavető, köztük a hadászati légierő 1500 nehéz bombázója vett részt. A szövetséges csapatok július 31-ig 60 kilométert törtek előre dél felé. 1944. augusztus 1-én a szövetséges erőket két hadseregcsoportra tagolták: az 1. és 3. amerikai hadsereg a következőkben a 12. hadseregcsoport keretébe, a 2. angol és 1. kanadai hadsereg pedig a 21. hadseregcsoport keretébe tartozott. A 21. hadseregcsoport parancsnoka továbbra is Montgomery tábornok maradt, aki egyúttal az egész expedíciós szárazföldi erő főparancsnoka volt; a 12. hadseregcsoport parancsnokává Omar Bradley tábornokot nevezték ki.
A 3. amerikai hadsereg erőinek egy része, amely augusztus 1-én bocsátkozott küzdelembe, rohamosan tört előre a Bretagne-félszigeten, s csupán jelentéktelen német egységek gyenge ellenállásával találkozott. A 3. hadsereg főerői délkeleti irányban támadtak, augusztus 6-án bevették Laval várost, és a Normandiában harcoló német csapatok bal szárnyát bekerítéssel fenyegették. A német hadvezetőség ebben a helyzetben jelentékeny erőket vont össze Mortain körzetében, és ellencsapást indított azzal a céllal, hogy Avranches-nál kitörjön a tengerhez, és elvágja a 3. amerikai hadsereg egyetlen közlekedési vonalát. Az ellencsapás azonban nem sikerült.
A 3. amerikai hadsereg csapatai eközben északnak fordultak, és augusztus 13-án elérték Argentan körzetét. A németeket az a veszély fenyegette, hogy Falaise-tól nyugatra teljesen körülzárják és megsemmisítik őket. De a Falaise-t délről és északról támadó csapatok gyengesége és az amerikai—angol hadvezetés határozatlansága következtében a hitleristáknak sikerült kivonniuk főerőiket az úgynevezett falaise-i zsákból. Veszteségeik azonban igen nagyok voltak. A sietve visszahúzódó németeket üldözve, az amerikai—angol csapatok augusztus 25-én. elérték a Szajnát és a Loire-t.
A francia nemzeti felkelés. Párizs felszabadítása
Az invázió megindulása után a francia hazafiak harca hatalmasan fellendült, és hamarosan össznépi felkeléssé nőtt az ország teljes felszabadítása érdekében. Az Ellenállás Nemzeti Tanácsa már 1944. március 15-én jóváhagyta a mozgalom programját. A program elítélte az „attentizmust”, meghatározta a tennivalókat a megszállók és az árulók elleni fegyveres küzdelem továbbfejlesztésében, s széles körű haladó politikai, gazdasági és társadalmi változásokat irányzott elő az ország felszabadítása utáni időre.
1944 elején az ellenállás valamennyi szervezetének harci osztagait egyetlen centralizált hadsereggé szervezték, Francia Belső Erők (FFI) néven. Ez a hadsereg mint- egy 500 000 embert tömörített. A vezetést az Ellenállás Nemzeti Tanácsának Katonai Bizottsága valósította meg, amely három tagból állt. A Katonai Bizottság elnöke a kommunista Pierre Villon volt. A Belső Erők vezérkarának főnöke a kommunista Joinville tábornok lett. Az amerikai—angol erők partraszállásának pillanatában már több tucat francia város a hazafiak kezén volt. 1944. július közepére a népi erők gyakorlatilag felszabadították Közép-Franciaországot és Bretagne-t, s a megszállók kezéből sok más département-ban is kicsúszott a hatalom. A vasúti és országúti közlekedés, a csatorna-hajózás, a távíró és telefonközlés csaknem teljesen megbénult, A megszállók, tehetetlen dühükben, iszonyú megtorlással sújtották a lakosságot. Június 9-én Toul városában 120 embert végeztek ki, a következő napon a „Reich” SS-hadosztály Oradour-sur-Glane egész lakosságát kiirtotta. A férfiakat agyonlőtték, a nőket és gyermekeket a templomba zárták, majd rájuk gyújtották az épületet. Összesen 634 embert pusztítottak el, A megszállók vadállati őrjöngése ellenére a felkelés napról napra nagyobb méreteket öltött.
Az ország felszabadítását rendkívüli módon meggyorsította a győzelmes párizsi felkelés. 1944. július 14-én, a Bastille lerombolásának emléknapján, Franciaország nemzeti ünnepén 150 000 munkás sztrájkolt és tüntetett Párizsban. Július 16-án sztrájkba léptek a vasutasok. A megszállók megtorló intézkedésekkel próbálták letörni a mozgalmat, de hiába; az egyre erősödött. Augusztus 10-én csaknem az egész párizsi kerület vasutasai beszüntették a munkát. Ezzel a párizsi kerületben megkezdődött az általános sztrájk. A kollaboránsok, élükön Lavallal, elmenekültek a fővárosból.
A sztrájkmozgalom terjedésével egyidőben a fővárosban és elővárosaiban fellángolt a Francia Belső Erők fegyveres harca, amelynek élén Rol-Tanguy, a munkásból ezredessé lett kommunista állott. Az alakulatok létszáma a felkelés előtt több mint 35 000 volt — túlnyomórészt franc-tireurök és partizánok. Szoros kapcsolatban állt velük a hazafias milícia mintegy 50 000 tagja is. A felkelés vezető szerve a Párizsi Felszabadító Bizottság volt, amelynek élén a kommunista André Tollet állt. A kommunisták mindenütt a felkelők első soraiban harcoltak. Párizs valamennyi kerületében működtek a felszabadító bizottságok.
Augusztus 19-én reggel Párizsban megkezdődött a felkelés. A jelt a Kommunista Párt kiáltványa adta meg, amely körvonalazta a felkelés céljait. A Francia Belső Erők osztagai a lakosság támogatásával megrohanták a megszállókat, és Párizs 80 kerülete közül 43-at már az első napon elfoglaltak. Másnap este már több mint 50 kerület volt a kezükön.
A párizsi felkelés megriasztotta az ellenállási mozgalomban részt vevő francia burzsoáziát. De Gaulle párizsi megbízottai (polgári ügyekben Parodi, katonai ügyekben Chaban-Delmas) és a burzsoá szervezeteknek az Ellenállás Nemzeti Tanácsában helyet foglaló képviselői, élükön a tanács elnökével, Bidault-val, hevesen ellenezték a felkelést, s amikor az mégis megindult, a felkelők háta mögött tárgyalni kezdtek Choltitz tábornokkal, a párizsi német katonai parancsnokkal, s fegyverszünetet kötöttek vele. A Kommunista Párt felháborodással utasította vissza ezt az egyezkedési kísérletet; a pártot támogatták a Nemzeti Front szervezetei is, mellette állt minden hazafi. A zavar rövid ideig tartott. A harcot folytatták, és augusztus 22-én estére már 70 párizsi kerület volt a felkelők kezén.
Augusztus 24-én estére a hazafiak szétverték a megszállókat. Maradványaik néhány megerősített ponton még tartották magukat, de ezek is be voltak kerítve. Este 8 órakor befutott a városba a szövetséges expedíciós erők állományába tartozó 2. francia harckocsihadosztály egyik százada. A hadosztály parancsnoka Leclerc tábornok volt. Augusztus 25-én reggel a Francia Belső Erők osztagai rohamra indultak az ellenség utolsó támaszpontjai ellen; a harcban az előző este érkezett harckocsik is részt vettek. Augusztus 25-én délben az egész Leclerc-hadosztály megérkezett a felszabadított fővárosba. Leclerc és Rol-Tanguy ezredes együtt fogadták el a német helyőrség maradványainak fegyverletételét.
A párizsi felkelés a hazafiak győzelmével ért véget. A franciák maguk szabadították fel fővárosukat.
Hadműveletek az ország déli részén.
A németek kiűzése Franciaországból
Dél-Franciaországban is kibontakozott a felszabadító harc. 1944. augusztus 15-én, 2000 repülőgéppel végrehajtott bombázássorozat és tüzérségi előkészítés után, amerikai és francia csapatok léptek partra a Földközi-tenger partvidékén, Cannes-tól nyugatra. A dél-franciaországi hadműveletben 10 amerikai és francia hadosztály és egy légi deszantcsoport vett részt. Ezeket az erőket két hadsereg, a 7. amerikai hadsereg és a „B” francia hadsereg kötelékébe osztották be. A hadműveletben körülbelül 1000 harckocsi és 4700 harci és szállító-repülőgép vett részt. A szövetséges csapatok, a tengerpartról befelé hatolva, augusztus 19-re 90 kilométer széles, 50—60 kilométer mély hídfőt létesítettek.
A dél-franciaországi német csapatok helyzete igen súlyos volt. A 19. német hadsereg állomásozott itt, amelyhez kilenc hiányosán feltöltött és csökkent harcképességű hadosztály tartozott. Mindössze 120 harckocsi és nem több, mint 200 repülőgép állt a rendelkezésére. A hitleristák mindenütt harcban álltak a Francia Belső Erők osztagaival, amelyek az ország déli részén már mintegy 20 département-t felszabadítottak, többek közt olyan nagy városokat, mint Toulouse, Bordeaux, Limoges, Clermont-Ferrand, Montpellier, Poitiers stb. A német hadvezetőség számot vetett a súlyos helyzettel, és fokozatosan visszarendelte csapatait Dél-Franciaországból Németország nyugati határaira.
Az amerikai—francia csapatok augusztus 28-án elfoglalták Toulont, Marseille-t, Montélimart, és 200 kilométert törtek előre a partvidéktől északnyugati irányban. Az észak felé visszavonuló ellenséget üldözve augusztus 31-én elérték Lyont, ahol időközben felkelés robbant ki a megszállók ellen. A szövetséges csapatok szeptember 2-án vonultak be a városba, amelyet lényegében az ellenállás erői szabadítottak fel.
Szeptember 11-én az amerikai—francia csapatok Díjon körzetébe értek, s a várostól nyugatra egyesültek a 3. amerikai hadsereg északnyugat felől, Troyes térségéből támadó egységeivel. A németeknek sikerült kivonniuk erőiket Délnyugat-Franciaországból, bár az ellenállás eközben kemény csapásokat mért rájuk.
Miután az amerikai—angol csapatok elérték a Szajnát, a szövetséges expedíciós erők parancsnokságának el kellett döntenie, milyen irányban támadjanak tovább és törjenek most már Németország felé. Két álláspont alakult ki. Montgomery tábornok, az expedíciós szárazföldi erők főparancsnoka és más angol katonai vezetők amellett kardoskodtak, hogy az egész angol és kanadai erővel s az amerikai erők zömével északi irányban mérjenek csapást, kerüljék meg északról a Siegfried-vonalat, és onnan nyomuljanak be Németország szívébe. A 12. amerikai hadsereg parancsnoka, Bradley tábornok, és más amerikai tábornokok viszont azt tartották jobbnak, hogy a főerőket a front középső szakaszán összpontosítva egyenesen áttörjék a Siegfried-vonalat, és nyugat felől hatoljanak be Németországba.
Eisenhower tábornok mindkét tervet alkalmatlannak találta. Terve, amelyet el is fogadtak, az volt, hogy északról is, és nyugatról is, azaz egyidejűleg széles fronton kell támadni. Ezt az elgondolást a „széles front hadászatának” nevezték el. 1944. szeptember 1-én Eisenhower átvette valamennyi szárazföldi erő parancsnokságát.
A német hadvezetőség, miután Keleten is és Nyugaton is kedvezőtlenül alakult számára a helyzet, arra kényszerült, hogy lemondjon a védekezésre igen alkalmas szajnai vonal tartásáról. Augusztus 26-án a német csapatok megkezdték visszavonulásukat Északkelet-Franciaországból a Siegfried-vonalra. A nyomukban előrehatoló amerikai—angol csapatok szeptember 11—17-e között elérték a Belfort—Nancy—Metz—Luxembourg—Liége—Antwerpen—Gent vonalat. Az amerikai csapatoknak az a kísérlete, hogy menetből áttörjék a Siegfried-vonalat, nem járt sikerrel. Csupán Prüm körzetében és Aachennél sikerült valamelyest beékelődniük a német erődövezetbe.
1944- szeptember 5-re a szövetségesek expedíciós hadereje Franciaországban már több mint 2 086 000 főre nőtt. Ez időre 3 446 000 tonna hadianyagot s egyéb katonai szállítmányt hoztak át a kontinensre. Az amerikai csapatok, az ellátás megkönnyítése végett, megkezdték az atlanti partvidék blokád alá vett kikötőinek elfoglalását, amelyeket makacsul védett az ott szorult német helyőrség. 1944. augusztus 31-én bevették Dieppe, szeptember 11-én Le Havre, szeptember 19-én pedig Brest kikötővárosát.
A második Quebeci konferencia
Miközben ezek az események zajlottak, az Egyesült Államok elnöke és Nagy-Britannia miniszterelnöke, a vezérkari főnökök kíséretében, ismét találkozott Quebecben. A szeptember 11—16-án ülésező konferencián a Németország és japán elleni harcról tárgyaltak, és rögzítették az erre vonatkozó terveket. A szövetségesek hadműveleteinek elsőrendű célja változatlanul Németország leverése maradt. A nyugat-európai támadást illetően az volt az általános elgondolás, hogy áttörik a Siegfried-vonalat, átkelnek a Rajnán, a Ruhr-vidéken és a Saar-vidéken csapást mérnek a németekre, majd előkészülnek a további előrenyomulásra Németország belsejébe.
Az olaszországi hadszíntérrel kapcsolatban azt határozták, hogy az ott harcoló erőket teljes egészükben fenntartják a Pó-folyó völgye, majd az Isztria-félsziget irányában folytatandó támadás céljaira. Ez a döntés megfelelt Churchill terveinek, aki arra törekedett, hogy a hadművelteteket Közép-Európába helyezze át, és előbb érje el Bécset, mint a szovjet csapatok. Ami a Balkánt, illeti, úgy döntettek, hogy Egyiptomból átdobnak Athén körzetébe két dandárt, elfoglalják a görög fővárost, és angolbarát rendszert létesítenek Görögországban.
Határozat született továbbá arról, hogy folytatják a Jaján- elleni hadműveleteket Burmában és a Csendes-óceánon, s a csendes-óceáni hadműveletekbe az angol flotta is bekapcsolódik.
A quebeci konferencia határozatai arról is szóltak, miképp határolják el előzetesen Anglia és az Egyesült Államok megszállási övezetét a legyőzött Németországban. Az angol fegyveres erők megszállási zónája lett a Rajnától keletre és nyugatra eső terület attól a vonaltól északra, amely Koblenztől kiindulva végighúzódik Hessen—Nassau tartomány határán és tovább, a szovjet megszállási zóna határáig. Az amerikai csapatok megszállási zónájául a Rajnától keletre és a szovjet megszállási zónától nyugatra fekvő területnek azt a részét jelölték ki, amely a Koblenz—Hessen—Nassau tartomány északi határa vonaltól délre esik. Az amerikaiak rendelkezésére bocsátották Bréma és Bremerhaven kikötőket, azzal, hogy a nyugati és északnyugati kikötőket is használhatják, és átvonulási joguk van az angol zónán.
A quebeci konferencián megtárgyalták Morgenthau amerikai pénzügyminiszter tervét is, amelynek az volt a lényege, hogy Németországot meg kell fosztani iparától és mezőgazdasági országgá kell változtatni. A tervet Roosevelt is, Churchill is aláírta, de már 1944 október elején mindkét kormány elvetette.
Hadműveletek a nyugati fronton 1944 szeptember—novemberben
Az angol—amerikai csapatok, miután a Siegfried-vonalat nem sikerűit frontálisan áttörniük, szeptember második felében Hollandiában, a front egy szűk szakaszán indítottak támadást, azzal a céllal, hogy kijussanak a Zuiderzee-öbölhöz, és megteremtsék a Siegfried-vonal északi megkerülésének feltételeit.
A Hollandiában védekező német haderő 1944 szeptember közepén két hadseregből állt, de állományuk együttvéve sem tett ki többet, mint 9 hadosztályt és 2 harccsoportot. Az Antwerpentől keletre húzódó 85 kilométeres frontszakaszon, ahol az angol—amerikai csapatok támadása kibontakozott, 4 német hadosztály tartózkodott.
A szövetségesek expedíciós erőinek parancsnoksága a 2. angol hadsereget — 8 hadosztály, ebből 3 harckocsihadosztály — és az 1. légi deszanthadsereget — 3 hadosztály — jelölte ki a hadművelet végrehajtására. 1944. szeptember 17-én megindult a frontális támadás, s ezzel egy időben a légi deszantalakulatok bevetése a németek hátában. A hadművelet egészében véve nem hozta meg a várt eredményt. Szeptember 26-ig a szövetséges csapatok a szűk frontszakaszon mintegy 80 kilométert törtek előre, majd megrekedtek. Az Arnhem körzetében bevetett angol légi deszanthadosztályt körülfogták és szétverték a németek. A szövetséges parancsnokság terve kudarcot vallott.
A hollandiai balsiker egy időre megmerevítette a két fél helyzetét a nyugati fronton.
1944. november 16-án az 1. és 9. amerikai hadsereg Aachentől keletre indított támadást. Ez sem sikerült. Ugyanabban a hónapban indult támadásra a front déli szakaszán a 6. amerikai— francia hadseregcsoport is, amelyet 1944 szeptember közepén szerveztek meg. A támadásnak az volt a célja, hogy megtisztítsa Elzász-Lotaringiát a németektől. November 22-én az 1. francia hadsereg elfoglalta Belfort-t, és a németek szárnyát délről megkerülve, Bázeltől északra elérte a Rajnát. A következő napon az amerikai—francia csapatok bevonultak Strasbourgba. Hamarosan egész Észak-Elzászt megtisztították a németektől, akik ezzel gyakorlatilag kiszorultak Franciaország területéről, s csupán Colmar környékén tartottak még egy körülbelül 40 kilométer mély és 45 kilométer széles beszögellést.
A német hadvezetőség, hogy megakadályozza a szövetségeseket az antwerpeni kikötő használatában, 1944 október elejétől intenzíven lőni kezdte Belgium területét szárnyasbombákkal. A következő hat hónap folyamán több mint 5000 szárnyasbomba csapott be belga területen; a bombázások következtében 8000 ember meghalt és 23 500 megsebesült. Antwerpenben és Liége-ben az épületeknek több mint egyötöde elpusztult vagy súlyosan megrongálódott.
SaLa