Trianon – 1920. június 4.

Trianon – 1920. június 4.

(idézet: Magyarország története)

2. A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság

A békekonferencia és a Párizs környéki békék

A mintegy 9 millió halottat követelő első világháború után sor került a világ új politikai rendszerének kialakítására. A győztes szövetséges hatalmakat elsősorban két kérdés foglalkoztatta: a világ területi átrendezése a háborús eredményeknek megfelelően és a szovjet hatalommal szemben elfoglalandó álláspontjuk, magatartásuk kialakítása.

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az ún. francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban — egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is — nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

Wilson felfogása egy kérdésben aratott — formális — sikert: a konferencia elfogadta a Nemzetek Szövetsége (közhasználatú elnevezés szerint Népszövetség) alapító okmányát, s ez a szervezet, melynek hivatása a nemzetközi ellentétek kiegyenlítése és a béke megóvása volt, 1919-ben megalakult. Fő szervezetei a Közgyűlés, a Tanács és az állandó Titkárság voltak. Megalakulásakor kizárólag a győztes hatalmakat tömörítette, s így nem volt véletlen, hogy bírálói Szent Szövetségként emlegették. A következő években a volt vesztes hatalmak többsége csatlakozott hozzá. Az Egyesült Államok sohasem lépett be; a Szovjetunió csak 1934 és 1939 között volt tagja, az agresszív államok pedig sorra elhagyták (1931-ben Japán, 1933-ban Németország, 1937-ben Olaszország stb.). A Nemzetek Szövetségének agresszió esetén elvileg kötelessége volt gazdasági és pénzügyi szankciókat alkalmazni, a katonai fellépést azonban a szervezet ún. egyezségokmánya nem írta elő. Ezek a feltételek eleve lehetetlenné tették, hogy a Nemzetek Szövetsége komoly háborús veszély esetén hatékony lehessen; közbelépése legfeljebb helyi jellegű súrlódásokban lehetett sikeres.

A Párizs környéki békék — többé-kevésbé a francia koncepció szellemében — messzemenő területi változásokat idéztek elő.

A versailles-i béke, melyet a győztes hatalmak Németország képviselőivel 1919. június 28-án írattak alá, területileg a következő változásokat tartalmazta: Elzász és Lotaringia Franciaország, Eupen és Malmedy Belgium része lett; Schleswig északi részét népszavazás alapján Dánia kapta. Felső-Sziléziát pedig megosztották Németország és Lengyelország között; Lengyelország megkapta a szabad várossá nyilvánított Danzig kikötőjének használatát, s egy odavezető területsávot, az ún. lengyel korridort; Németország területe 88 ezer négyzetkilométerrel, lakossága 8 millióval kevesebb lett; gyarmatai igazgatására a Nemzetek Szövetsége Angliának, Franciaországnak stb. adott mandátumot. Gazdasági tekintetben a béke Németországot — mint a többi legyőzött országot is — jóvátételre kötelezte; vízi útjait nemzetközivé nyilvánították. Katonai téren előírták a leszerelést, az általános hadkötelezettség eltörlését, kizárólag önkéntesekből álló, 100 ezer főt meg nem haladó hadsereget engedélyezve; hadi repülőgépek és nehéztüzérség fenntartását megtiltották, a haditengerészeti erőket is korlátozták; a Rajna mindkét partját 50 kilométeres sávban demilitarizált övezetté nyilvánították, a békeszerződés német részről való végrehajtásának biztosítékaként a Rajnától nyugatra fekvő német területeket 15 évre szövetséges csapatok szállták meg; a Saar-vidéket népszövetségi adminisztráció alá helyezték úgy, hogy azt gazdaságilag Franciaország aknázza ki, s 15 év elteltével népszavazás dönt hovatartozásáról.

Ugyancsak 1919. június 28-án írták alá Versailles-ban a világháború után helyreállított Lengyelország függetlenségét elismerő szerződést. Lengyelország visszakapta Németországtól és Ausztriától a többségében lengyelek lakta területeket — jelentős határ menti német kisebbséggel.

A Monarchia felbomlása révén kialakult új közép-európai helyzetet a franciákkal szövetséges Szerbia, Románia, valamint a francia orientációjú cseh nemzeti mozgalom javára a Saint Germain-en-Laye-i (1919. szeptember 10.) és a trianoni béke (1920. június 4.) rögzítette; a Balkánon a neuillyi béke (1919. november 27.) rajzolta át a határokat. Ezek a békék gazdasági, pénzügyi és katonai tekintetben a versailles-ihoz hasonló rendelkezéseket tartalmaztak.

Új államként jelent meg a térképen Csehszlovákia, mely a korábban a Monarchia osztrák feléhez tartozott, jelentős német kisebbséggel rendelkező Cseh- és Morvaországon, valamint egy kis délnyugat-sziléziai sávon kívül magába foglalta a korábban Magyarország részét képező Szlovákiát és Kárpátalját, mindkettő déli szegélyén egy túlnyomóan magyarlakta területsávval és máshol is jelentős magyar kisebbséggel. Az önálló államként fennmaradt Ausztria elveszítette a nem jelentéktelen számú német lakossal Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolt, de megkapta a túlnyomóan német többségű Nyugat-Magyarországot, az ún. Burgenlandot; Sopron és környéke Magyarországhoz tartozásáról népszavazás döntött 1921-ben. Románia szerezte meg az ukrán többségű Bukovinát, valamint Magyarországtól Erdélyt és a Bánát keleti felét, jelentős magyar és német nemzeti kisebbséggel; a Bánát nyugati része és a Bácska — hasonló nemzetiségi összetétellel — a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) elnevezésű új államalakulathoz került. A korábbi szerződések és ígéretek ellenére nem Olaszország, hanem ez kapta meg Dalmáciát is. Így Olaszország, bár formailag a győztesek oldalán fejezte be a háborút, kisemmizettnek érezte magát, és kezdettől fogva az elégedetlenek táborához tartozott. A neuillyi béke, amely Bulgária határait változtatta meg, nyugaton egy területsávot ugyancsak Jugoszláviának adott, míg az Égei-tenger partvidékét Görögországnak juttatta.

A versailles-i békerendszer, jóllehet a nemzeti elvet kívánta érvényesíteni, a korábbi nemzeti sérelmek helyébe sok tekintetben újabbakat teremtett. A trianoni béke például, amely Magyarország területét és lakosságát mintegy kétharmadával csökkentette, a kisebbségi sorsból szabaduló szlovákok, románok, délszlávok 7,5 milliós tömegével szemben több mint 3 millió magyart kisebbségi sorsra juttatott (a 0,5 millió kárpátukrán [rutén], a több mint 1,5 millió német kisebbségi helyzete az új viszonyok közt is fennmaradt). Súlyosak voltak a versailles-i békerendszer gazdasági következményei is. Kelet-Közép-Európában anélkül bomlasztotta fel a korábbi gazdasági egységet, hogy akár csak megkísérelt volna újat teremteni helyébe. Ezzel döntő mértékben hozzájárult a korszak politikai és gazdasági válságjelenségeinek kibontakozásához.

A Trianoni békeszerződés

A nemzetgyűlési választások s a kormányzóválasztás után Simonyi-Semadam Sándor, a KNEP-hez tartozó ügyvéd (1901-től néppárti képviselő, a „keresztény középpolgárság” reprezentánsa) került az új kormány élére. Ebből kimaradtak a liberális polgári politikusok, s így ettől az időtől kezdve a liberális polgárság politikai pártjai formálisan is ellenzéki pozíciót foglaltak el.

A kormány a KNEP és a Kisgazdapárt szövetségére támaszkodott a parlamentben. Ez világossá tette, hogy a rendszer politikai megszilárdulása a jobboldali, ún. keresztény-nemzeti erők uralmával megy végbe. De erre a megszilárdulásra ekkor még nem kerülhetett sor, azért sem, mert a KNEP és a Kisgazdapárt ingatag kormánykoalíciója, melyben a Kisgazdapárt politikai befolyása volt a jelentéktelenebb, a kisgazdák elégedetlenségét váltotta ki, s ezt az 1918 óta lappangó legitimista-szabad királyválasztó ellentét kiéleződése csak tetézte.

Simonyi-Semadam kormánya több vonatkozásban előkészítette a konszolidáció folyamatának erőteljesebbé válását: a román csapatok végleg elhagyták az országot, a Tiszántúlon is sor került a választásokra, s néhány intézkedést hoztak a különítmények, a titkos társaságok ellen is (a Héjjas-különítmény feloszlatása, a vidéki karhatalom beolvasztása a csendőrségbe stb.). A politikai élet fókuszába azonban egyelőre a békeszerződés aláírása és ratifikálása került.

A Magyarországgal kötött békeszerződés szerves részét alkotta a versailles-i békerendszernek, amellyel — mint korábban szó volt róla — a győztes nagyhatalmak Európa új rendjét kívánták biztosítani. A békeszerződéseket a párizsi békekonferencia francia vezetés alatt álló szakbizottsága dolgozta ki. A békeszerződés előkészítésében és vitájában Magyarország képviselői — hasonlóan a többi legyőzötthöz — nem vehettek részt.

A magyar békeszerződés aláírása 1920 tavaszán és nyarán nemcsak a nagyhatalmak számára volt sürgető, hanem a magyar ellenforradalmi rendszer számára is: enélkül nemzetközi helyzetének rendezésére nem kerülhetett sor.

Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció 1920. január 14-én 8 jegyzéket és hatalmas mennyiségű statisztikai és egyéb mellékletet nyújtott át a békekonferenciának. Ennek összeállítását 1918 őszén Teleki Pál gróf irányításával kezdték meg. 1920. január 16-án Apponyi nagy beszédben válaszolt a békefeltételekre, s próbálta megvédeni és indokolni a magyar álláspontot. A területi korrekciók reményében — a korábbi elképzeléseket feladva — azt kérte, hogy a vitás területek hovatartozásáról népszavazással döntsenek. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kormányai közös jegyzékben utasították el a népszavazásra tett javaslatot, és fenntartották korábbi követeléseiket, amelyek korántsem kizárólag etnikai alapon nyugodtak, hanem gazdasági, stratégiai előnyöket keresve, hatalmi pozícióra törekedve alakultak ki.

A magyar kormány — a békefeltételek enyhítése érdekében — nemcsak meglevő angol kapcsolatainak fenntartására törekedett, hanem igyekezett megnyerni a meglehetősen ellenséges francia politika jóindulatát. Ezért Horthy felajánlotta Magyarország fegyveres részvételét a Szovjet-Oroszország ellen folyó intervenciós háborúban. A Millerand és Paléologue által egy ideig képviselt — esetleg Magyarország központtal kialakítandó — Duna-medencei blokk gondolatát azzal is erősíteni kívánták, hogy tárgyalást kezdtek vezető francia pénzügyi körökkel, és készek voltak messzemenő gazdasági, pénzügyi engedményeket tenni. E tárgyalások egyben a gazdasági élet újjászervezése szempontjából is igen jelentősek voltak.

1920. május 6-án Millerand francia miniszterelnök, mint a konferencia elnöke, átadta a magyar békedelegációnak a békeszerződés végleges szövegét. A csatolt kísérő levél (ún. Millerand-levél) leszögezte, hogy a magyar fél kívánságait nem vehették figyelembe, viszont kilátásba helyezte a kisebb határkiigazításokra vonatkozó kérelmek majdani népszövetségi megvitatását. Ezzel messzemenő és alaptalan reményeket ébresztett a hivatalos magyar körökben.

E reményeket az is táplálta, hogy az Egyesült Államok kormánya — a magyar kérdéstől teljesen független okok következtében — nem ratifikálta a békeszerződéseket, és 1921. augusztus 29-én Budapesten Magyarországgal is különbékét kötött.

A magyar békedelegáció 1920. június 4-én Versailles-ban, Párizstól néhány kilométerre, az ún. Nagy Trianon kastélyban írta alá a 14 részből álló békeszerződést. Az első rész a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeszerződésben helyet kapott. A második rész Magyarország új határait rögzítette. Ennek értelmében a történeti Magyarország (Horvátország nélküli) területe 282 000 km²-ről 93 000 km²-re, lakóinak száma 18 millióról 7,6 millióra csökkent. Bár a nagyhatalmak 1919 tavaszán egyes pontokon mérsékelték a szomszédos országok kormányainak területi követeléseit, a békeszerződés értelmében így is mintegy 3 millió magyar került át Csehszlovákiához, Romániához s Jugoszláviához, akiknek kb. a fele többé-kevésbé zárt etnikumú, a határok mentén levő területeken élt.

A magyar békeszerződés szintén tartalmazott (III. rész) a kisebbségek jogaira vonatkozó előírásokat. Ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül; politikai tekintetben a törvény előtt egyenlő elbánásban kell részesíteni őket, biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.

A békeszerződés rögzítette, hogy Magyarország elismeri és tiszteletben tartja a szomszédos országok határait. A hadsereg létszámát 35 ezer főben állapította meg; megtiltotta az általános hadkötelezettségen alapuló sorozást. Kimondta, hogy 1921. május 1-től kezdve 30 esztendőn át jóvátételt kell fizetni, de összegének meghatározását későbbi időre halasztotta.

A békeszerződés aláírásával rendeződött Magyarország és a győztes hatalmak viszonya; ez volt a feltétele az ellenforradalmi rendszer nemzetközi elismertetésének. Ez volt az oka annak, hogy a magyar kormány megbízottai — noha kívánságaikat a legcsekélyebb mértékben sem honorálták — késedelem nélkül aláírták a békeszerződést.

Ugyanakkor az ellenforradalmi rendszer az aláírás pillanatától kezdve a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát, vagyis revízióját s egyben megváltoztatását tekintette egyik legfőbb törekvésének. A közoktatás, a népművelés, a korabeli propaganda minden eszközét felhasználva hirdette Trianon igazságtalanságát, a békeszerződés revíziójának szükségességét.

A magyar társadalom széles rétegei számára súlyos megrázkódtatást jelentett a békeszerződés tartalma és létrejöttének módja. Mivel a hatalmi érdekeket szolgáló politika részeként fogalmazták meg, és ennek keretei közt egyoldalúan alkalmazta az önrendelkezés elvét, az új politikai határok nem estek egybe a — különben sem éles — etnikai határokkal. A szomszéd államok a fennhatóságuk alá került magyarokra is vonatkozó kisebbségi szerződéseket nem tartották tiszteletben, a nemzeti kisebbségek, így a magyarok jogait is gyakran súlyosan megsértették. Kitűnt az is, hogy a Népszövetség a kisebbségi panaszok és sérelmek orvoslását nem mozdítja elő. Mindez megkönnyítette, hogy a revíziós propaganda széles körök politikai felfogására hatást gyakoroljon.

Több százezer magyar — zömmel tisztviselők, a végrehajtó hatalom közegei és családjaik — menekült a békeszerződés következtében Magyarországra, ahol évekig vagonlakók voltak, vagy szükséglakótelepeken tengődtek. Jelenlétük még tovább mélyítette a háború utáni súlyos gazdasági és szociális problémákat. Ez az elégedetlen réteg politikailag a szélsőjobboldali szervezetek (ÉME stb.) egyik fontos bázisává lett, a szélsőséges revíziós követelések és propaganda különösen elszánt táborát képezve. De a hivatalos politika is sikeresen támaszkodhatott ezekre a rétegekre, midőn a tényleges nemzeti sérelmeket egy minden politikai, társadalmi megfontolást figyelmen kívül hagyó revíziós kampányra használta fel. A mesterségesen is szított szenvedélyes közhangulat lehetetlenné tette a történelmi Magyarország felbomlásának higgadt elemzését és az új helyzettel való józan szembenézést.

A dualizmus korszakában Nagy-Magyarország, a magyar birodalom eszméje uralta a köz- és politikai életet; az ellenforradalmi korszakban ebből — konzekvens módon — Trianon elvetése, a lehető legteljesebb restitúció gondolata következett, amelyhez a trianoni béke területi döntéseinek különféle módon elképzelt revíziója útján reméltek előbb-utóbb eljutni. Ahogy a dualizmus idején egyetlen parlamenti párt sem működhetett olyan programmal, amely a történeti Magyarország felbomlását, a nemzetiségek elszakadását helyeselte vagy kívánta volna, úgy az ellenforradalmi, rendszer idején egyetlen legális politikai párt programjából sem hiányozhatott a területi revízióra irányuló „nemzeti cél” valamilyen megfogalmazása.

Az ellenforradalmi rendszer legális baloldali ellenzéke nem a revízióval, hanem annak hivatalos programjával és propagandájával helyezkedett szembe: tagadta, hogy Trianon lenne az ország bajainak egyedüli forrása, s hogy a közkeletű propagandaszólam szerint „egész Magyarország” mindjárt „mennyország” lenne; a békeszerződés revízióján elsősorban a határ menti magyar lakosság helyzetét méltányló, megegyezésen alapuló békés korrekciót értett, amelyet egy szélesebb körű Duna-völgyi összefogás — az emigrációban élő Jászi Oszkár által hirdetett — gondolatával kapcsolt egybe.

A nemzetközi forradalmi munkásmozgalom, a kommunista pártok a versailles-i békerendszert az imperialista háború termékeként értékelték, amely a népek, a tömegek érdekei helyett az imperializmus érdekeit fejezte ki. Az illegalitásba kényszerített Kommunisták Magyarországi Pártja ezen az elvi alapon utasította el a trianoni békeszerződést, hangsúlyozva, hogy a nemzeti kérdés csak az osztálykérdéssel együtt oldható meg, s éppen ezért ítélte el — a legélesebben — a magyar revíziós propagandát. Ezt az elvileg tiszta és szilárd álláspontot azonban a rendkívül súlyos feltételek között újjászerveződő és harcoló párt nem tudta olyan részletekbe menő s az eseményekkel lépést tartó agitációvá alakítani, amely jelentős tömegekre döntő hatást gyakorolt volna.

A magyar békeszerződés aláírásával formálisan is lezárult a Duna-menti népek történelmének egy jelentős szakasza. Ezt a történeti szakaszt a polgári gazdaság és társadalom kialakulása jellemezte, olyan körülmények között, midőn a dunai népek jelentős része osztrák, illetve magyar hegemónia alatt egyetlen soknemzetiségű birodalomban élt. Mint ahogyan 1867-ben a dualista állam sem csupán organikus fejlődés eredményeként jött létre, hanem abban egyrészt a hatalmi erőviszonyok, másrészt a polgári fejlődés elégtelensége is szerepet játszott, úgy az Osztrák—Magyar Monarchia s benne a történeti Magyarország felbomlása sem csupán az előrehaladt belső gazdasági-társadalmi fejlődés eredménye volt, hanem külső (katonai, politikai) tényezők hatása alatt ment végbe. A forradalmak korszakában jelentkező alternatívák közül a Duna-völgyi népek újfajta, szocialista együttélésének megteremtése helyett az önálló polgári nemzeti államokban való elkülönülés valósult meg. Ennek során azonban — mivel az új államhatárok kialakítása hatalmi politika része volt, s mivel egyidejűleg fejezte ki a polgári állam kettős tendenciáját (önállóság és egyidejűleg terjeszkedés) — még az önrendelkezés polgári demokratikus elvét sem érvényesítette következetesen. Nemzeti kisebbségek létezésével azonban bizonyos mértékig a településterületek elhelyezkedése folytán is számolni kellett. Tisztán nemzeti államok létrejöttéről valójában még Magyarország esetében sem beszélhetünk: félmilliós német nemzeti kisebbsége maradt.

A versailles-i békerendszer nem kapcsolta ki, hanem csupán módosította és új formában állandósította a különböző nacionalizmusok létét és egymással való — sok tekintetben a korábbinál kiélezettebb — harcát. Az új államok nemzeti kisebbségei, ha számszerűen nem is érték el az Osztrák—Magyar Monarchia nemzeti kisebbségeit, jórészt semmivel sem voltak kevésbé elnyomva, mint azok, és az ún. kisebbségi probléma súlyos gondot okozott még a demokratikus berendezkedésű országok belpolitikája számára is. A nemzeti ellentétek kihatottak a gazdaságpolitikára is, amelyben minden korábbinál erősebben érvényesült az önállóságra való törekvés, az együttműködés előli elzárkózás. Végső fokon a békerendszer a dunai államokat elszigetelte egymástól, szembefordította egymással; az objektív gazdasági és politikai egymásrautaltság érvényesülése ellen hatott, s ilyen módon korlátozta az önálló állami létből fakadó előnyök maradéktalan kihasználását is. Ezek a kedvezőtlen következmények már a 20-as években is mutatkoztak, teljes egészükben azonban a 30-as években tárultak fel.

SaLa

***

2024.06.04