3
(idézet: A Sorge-sztori – Julius Mader)
SZEMET SZEMÉRT
Max Christiansen-Clausen így emlékezett vissza Sorge Kínában végzett óriási munkájára: „Richard az első naptól kezdve óriási feladat előtt állt. Hogyan kellett kevés harcostársával egy kétmilliós hadsereg területi zűrzavarát áttekintenie? Hogyan lehetett ezenkívül az egymás ellen harcoló és intrikáló sok száz kínai tábornokot fellajstromozni? Hogy lehetett a sok főarcvonalról és a még több polgárháborús központból megbízható, vagyis hamisítatlan hírekhez jutni? Hogyan lehetett ezeket a híreket a szükséges mértékben ellenőrizni, pontosítani, a lényegeseket kiemelni? Emellett a kínai hadügy és a különböző imperialista hatalmak Kínában működő külföldi fegyveres erői csak kis részét alkották Richard teljes megfigyelési területének! Gyakran hosszú éjszakákat kellett Nankingban a »Klub-házban«, a »Nemzetközi Klubban« vagy a »Rotary Club«-ban eltöltenie, beszélgető partnerét a szó szoros értelmében leitatnia, és így szóra bírnia, hogy néhány adatot gyűjtsön. Beszélgető partnereiről mindig előre tájékozódott. Azokról a katonai tanácsadókról például, akik a legjobb kilátásokat ígérték, többnyire még Németországból személyi adatokat hozott magával, amelyek segítettek – ahogy nekünk mondani szokta – ezeket a tanácsadókat végül is barátságosan »megkopasztani, mint egy hízott karácsonyi libát«. Ezzel kapcsolatban emlékszem még Gudowius, Lindemann, Spemann, Wetzell és Link porosz tábornokokra, Moltke, Alten, Bock, Hunolstein, Egidy és Knobelsdorff nemesekre vagy olyan doktorokra, mint Blume, Ansel, Leber és Eberbeck, akik a hazától távol Sanghajban és Nankingban ismét és ismét bizalmas és nyájas csevegésre unszolták a »világfi« Richard Sorgét. Ezek az emberek számunkra fontos forrásokként szolgáltak, amelyek gazdagon buzogtak. Másokhoz Sorgénak óvatosan kellett közelítenie, vagy hagynia kellett, hogy őt a »barát a baráthoz« irányítsa. Richard mindig a hírszerzés eredményeinek távlati fontosságára gondolt. Ki kit, mire tanít Pekingben és Nankingban a hadiakadémián? És a fegyvernemek tisztiiskoláin? Olyan elméletek és tárgyak voltak ezek, amelyek rendszerint először mintegy fél évtizeden belül hatnak. Milyen új, még mozgatható csapatokat szerveztek? Milyen nagy hatótávolságú fegyvereket – tüzérségi lövegeket és harci repülőgépeket – rendeltek, próbáltak ki, és mikor, melyik hadosztályoknál rendszeresítették azokat? Ezek után nyilvánvaló, hogy nálunk nem volt a munkában hiány, és hogy gyakran együtt örültünk, amikor a mozaikkövekből mozaikkép lett.”
A sikerhez vezető út a legtöbbször nagyon hosszú volt. Ritkán játszott a véletlen olyan szerepet, mint pl. amikor Sorge fényt derített a nankingi hadsereg modem tüzérségi felszerelésére. Az első világháború idején Richard egy szabadságosvonaton megismerte a harmincnégy éves Erich Eberbeck nevű állatorvost, akit a 10. számú strassburgi tábori tüzérezred tarackos ütegétől Pojezioryba, az Állatjárvány-Kutató Intézetbe vezényeltek. A vonaton a háború utáni tanulmányi terveikről beszélgettek. Eberbeck a berlini Állatorvosi Főiskolán akart doktorálni. Kísérleti munkájaként a lovak takonykórjával foglalkozott. 1931 végén Sorge Nankingban megtudta dr. Leber állatorvos ezredestől, hogy egy bizonyos Eberbeck, egy kolléga Berlinből, szerződést írt alá arról, hogy Kínában lesz tanácsadó.
Jó másfél évtizeddel első találkozásuk után – mindkettőjük örömére – dr. Sorge és dr. Eberbeck egy nankingi tiszti kaszinóban látták meg újra egymást. Az utóbbi Csang Kaj-sek állatorvostudományi főtanácsadójává lépett elő. Sorge még ezen az éjszakán első kézből megtudta, hogy Eberbecknek ellenállóképes és nagy teljesítőképességű öszvérek beszerzésével és nevelésével kell foglalkoznia, amelyeket a legmodernebb, külön a kínai járhatatlan utakra tervezett hegyi lövegek szállítására szánnak. A lövegek, amelyeket dr. Hermann Cranz professzor, hannoveri ballisztikus és a drezdai Wilhelm Schwinning, a berlini hadiakadémia egykori fegyvertervezési professzora az első világháború tapasztalatai alapján fejlesztett tovább, a német konszernek hazai fegyverkezési programjában szerepeltek. Előbb azonban nyereséget hozó exportslágernek szánták, és Kínában akarták kipróbálni azokat. Minthogy a versailles-i szerződés a 75 mm űrméretű és 9,5 kilométer lőtávolságú lövegek gyártását Németországnak megtiltotta, a birodalmi fegyveres erők ügynökeik révén – a legtöbbször egykori tényleges tüzértisztek és fegyvertechnikusok – együttműködtek a svéd Bofors céggel. Ez a cég 48 ilyen típusú löveggel, már 1932-ben fel akarta szerelni a nankingi hadsereg két ezredét. Eberbeck lelkesen mesélte Sorgénak, egykori „frontbajtársának”, miben rejlik az ő találmánya. A löveg nyolc, egyenként 100 kiló súlyú részre szedhető szét, és nyolc öszvérrel szállítható az úttalan területeken az alkalmazás helyére. Az ő feladata az, hogy megfelelő számú alkalmas öszvérről gondoskodjék, és azokat hasonló terheléssel gyakoroltassa jövendő feladataik végrehajtására. De az állatorvos mást is mesélt. A kínai tüzérség kiképzését a nemrég megérkezett Gottfried Gilbert századosnak kellett átvennie. Az 1. ezredet a Németországból vele együtt érkezett Walter Hartmann őrnagy, a 2. ezredet Gustav Boegel főhadnagy képezi ki a lövegek használatára. A jövő tüzérsége részére Tangsanban, Csang Kaj-sek marsall nankingi rezidenciájától 18 kilométerre délre, nagy kiterjedésű lőteret rendeztek be. Erről egyébként Sorge kínai informátoraitól már értesült, akik a tangsani munkákkal megbízott Jaron fehérgárdista építészmérnök öreg szakácsával Sanghajban lemásoltatták a terep- és építési vázlatokat, a terveket és a földmérés dokumentációit.
Az ilyen hírszerzési eredmények jól szolgálták a kínai vörös hadseregek tájékoztatását és felkészítését is. Mindenesetre később, amikor a nankingi hadsereg a kínai szovjet körzetek ellen „büntetőhadjáratokat” indított, éppen az öszvér-szállítóoszlopok voltak a kínai Vörös Hadsereg megfigyelésének és megsemmisítő támadásainak kedvelt céljai. Amikor például a Csang Kaj-sek-csapatok hadvezetése Csianghszi tartományban szigorú titoktartással tüzérséget összpontosított, hogy Dél-Csianghsziban meglepetésszerűen megtámadja és megsemmisítse a vörös hadsereg főhadiszállását, csodálkozott, hogy ez a terv kudarcba fulladt. A vörös hadsereg magasabbegységei akkor kitértek a tűzhenger elől.
Különböző okok miatt dr. Sorge különös figyelmet fordított a nankingi hadsereg légierejére. A fegyveres erők e leggyorsabb és legnagyobb hatótávolságú – relatíve ugyan még csekély, de repülőgépei abszolút számát tekintve gyorsan fejlődő – része potenciális veszélyt jelentett a szomszédos államok számára. A repülőgépek különösen a kínai szovjet körzeteket veszélyeztették, egyrészt meglepetésszerű alkalmazásuk lehetőségével, másrészt mert a kínai kommunistáknak gyakorlatilag nem voltak hatásos légvédelmi fegyverei.
A nankingi kormány a repülést katonai szempontok alapján kezdte szervezni. Először Franciaországból, Olaszországból és az Egyesült Államokból importált repülőgépeket, miközben megkezdte a saját anyagi-technikai bázis megteremtését is. A polgári repülőtereket katonai célokra használták, ugyanakkor a pilótakiképzés, akárcsak a repülőszemélyzet úgynevezett repülőszövetségbe való általános szervezése is, katonai jellegű volt.
A légi közlekedés monopóliumának biztosítása végett a harmincas évek elején a brit Imperial Airways Ltd. és az Egyesült Államok Kínában működő Légi Közlekedési Kutató Társasága beszüntette a kínai pilóták kiképzését. A francia kormány viszont csak tíz évnél öregebb, vagyis korszerűtlen, az első világháborúból származó katonai repülőgépeket adott el Kínának.
A német katonai tanácsadók azonban kijelentették, hogy készek a kínai légitársaságot folyamatosan, a katonai légierőt viszont gyorsított ütemben kiépíteni. Terveik, amelyek sértették a versailles-i szerződést, azt a célt szolgálták, hogy titokban külföldön szerezzenek tapasztalatokat az imperialista Németország légiereje számára, és a német konszernekkel beindíttassák a felderítő, vadász-, szállító és bombázó repülőgépek sorozatgyártását. Ezek az elképzelések találkoztak Csang Kaj-seknek a modem haditechnika utáni sóvárgásával. A németek százszámra képeztek ki kínai pilótákat, és távolsági repülőgépeik kifejlesztésével segítettek Kína és Európa között megteremteni a légi összeköttetést. Ennek a feltétele azonban egyrészt a korszerű német Junkers repülőgépek kizárólagos importja, másrészt a német Lufthansa Légitársaság részére az előjogok biztosítása volt. Csang Kaj-sek még ennél is továbbment: egy Junkers repülőgépgyárat akart Kínában felépíteni.
A repülőgépgyártó konszernek és a légitársaságok konkurenciaharcát kihasználva, a szokásos kaszinóbeszélgetéseken már Agnes Smedley is kiszedett egyet s mást Karl Fuchs és Rubens német repülőgép-technikusokból, továbbá az arrogáns Otfried Lehmannból, aki főhadnagyként repülőmegfigyelő és vadászrepülő volt az első világháborúban, valamint Welkoborski főhadnagyból, aki a hankui repülőtéren szolgált. Sikeres felderítőrepüléseikkel dicsekedtek, melyek során egy polgári gépnek álcázott Junkersszel megtévesztették a kínai Vörös Hadsereget, így – bár mélyen berepültek az ellenséges terület fölé – az elhárítótűz elmaradt. Agnes Smedley részletesen tudósított arról, hogy a Lufthansa Sanghaj-Nanking-Moszkva-
A kínai légierő tervezett fejlesztési ütemét illetően Sorge legfontosabb forrása azonban gróf Helmuth Heinrich von Moltke főhadnagy, német katonai tanácsadó volt. Sorge 1932-ben részletesen beszélt erről Otto Braunnal29, aki mint a Kommunista Internacionálé katonai tanácsadója a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett tevékenykedett. A szűkszavú és rendkívül tartózkodó Braun kerek négy évtizeddel később Moltke személyével kapcsolatban tért vissza erre, és elmesélte: „Átéltem, hogy a német pilóták a német Junkersekből a Ruhr-vidéken gyártott bombákat válogatás nélkül dobálták a kínai falvakra és polgári lakosokra, s háborítatlanul repültek be és vissza. Jenanban, Guangdongban, Senhsziben és Nyugat-Jühnnanban alaposan megszorongattak bennünket, de elsősorban a tizenegy kínai tartományon át vezető 25 000 li30-re becsült hosszú menetelésünk idején tizedeltek meg bennünket. Valahányszor azonban fölemeltem az orromat a homokból vagy a fűből, vagy amikor elhagyhattam a gondosan elkészített óvóárkot, és nem voltak áldozatok, kínai elvtársaim csodálkoztak, miért mosolygok. Engem minden egyes ellenséges repülőgép mindig egy Sorge-információra emlékeztetett… Az osztályellenség bennünket, kommunistákat a levegőben megelőzött, és számunkra a védelem eszköze csak az álcázás maradt. Csang Kaj-sek összesen mintegy 500 harci repülőgépet tudott bevetni a kínai Vörös Hadsereg ellen. Mi azonban már megtudtuk, hogy a kilenc nankingi hangárban levő mintegy 60 Junkers géppel – köztük 32-nek több mint háromszáz lóerős motorja volt – megerősített légi hadsereget mikorra várják a kifutópályára, és így mikor lesz számunkra alkalmasint elérhetőbb. Ezek mindegyikének ugyanis előbb-utóbb újból le kell szállnia, s valamennyit fel kell tankolni és lőszerrel ellátni. Emlékeztem a Guiyang előtti menetelésünkre – a repülőtéri őrséget lerohantuk, és valamennyi repülőgépet felrobbantottuk, különös élvezettel a német Junkerseket. Egy beavatott optimista joggal mosolygott.”
Fajgyűlölő gőgössége miatt gróf Moltke, a császári hadsereg századosának fia, lebecsülte tisztiszolgája ravaszságát, akit Csang Kaj-sek tisztjei az utcáról kényszerítettek a hadseregbe, és akit emiatt fűtött a vágy, hogy a bánásmódért és megcsonkított fivéréért – egy szervezett sanghaji munkásért – bosszút álljon. Tizenegy hónapon át lehetővé tette, hogy a mecklenburgi nemes papírjait, amelyek az analfabétákra tekintettel távollétében is elzáratlanul hevertek íróasztalán, rendszeresen és gyorsan lefotózzák.
A Sorge-csoport számára Sanghajban hasonlóképpen fontos volt a nankingi hadsereg fegyverzetének és felszerelésének megfigyelése, valamint mennyiségi és minőségi értékelése. Megkönnyítette ezt az a tény, hogy a fegyverimport zöme a sanghaji kikötőbe érkezett, a külföldi fegyverek nagy részét a sanghaji nagybankokon keresztül fizették ki, ezenkívül a kínai hadseregfelszerelési cikkek ugyanúgy centralizálva voltak, mint az utánpótlási raktárak. A nankingi arzenál volt a modern fegyverek legnagyobb utánpótlási központja a hadsereg és a légierő számára. Dr. Sorgénak sikerült „a kínai fegyvertárról térképeket szereznie, ezeket lefotózta és Moszkvába küldte”. Csang Kaj-sek csapatai felfegyverzésének fontos bázisát alkották a lőpor-, lőszer-, gránát- és fegyvergyárak, valamint a Hanku közelében levő hanjangi lövegjavító üzem. Ott dolgozott a Max Christiansen-Clausen által már említett dr. Gustav Blume porosz hadnagy, aki egy korszerű csehszlovák puska mintájára új gyalogsági fegyvert fejlesztett ki, és megszervezte annak sorozatgyártását Hanjangban. Csang Kaj-sek nagyon sokat várt ennek a fegyvernek a tömeggyártásától, és rendkívül fontosnak tartotta, hogy a fegyver a Csung-cseng nevet, vagyis az ő eredeti nevét viselje.
A Sorge-csoport minden olyan új fegyverre és új katonai műszerre felfigyelt, amellyel a nankingi hadsereget felszerelték. Max Christiansen-Clausen megerősítette, hogy nemcsak a Csung-csengről volt szó, hanem a német Mauser Művek pisztolyairól és puskáiról, a német Rheinmetall-Borsig részvénytársaság könnyű aknavetőiről és mozsarairól, valamint a Siemens és AEG német villamosipari konszernek távközlési és rádiókészülékeiről is, amelyekre dr. Sorge „vadászott”. Jelentéseinek még az előtt a központba kellett érkezniük, mielőtt ezeket a csapatok használatba vették.
Ezzel kapcsolatban Ruth Werner mesélte el Sorgéval sanghaji lakásán való találkozásának egy részletét. „Említettem már, hogy a lakásunkon tartott találkozókon én nem voltam jelen, csupán egy biztonságos házról gondoskodtam az elvtársaknak… Amikor egy alkalommal a teát a szobába vittem, az elvtársak pisztolyt tartottak a kezükben. A bőröndben és a szőnyegen is fegyverek voltak. Észrevettem Richardon és Paulon, hogy az adott pillanatban nem szívesen látott személy vagyok, de mégis örültem. Nemcsak papírok – fegyverek is!… A fegyverek mintadarabok lehettek, amelyek akár a Szovjetunió számára lehettek érdekesek… akár a kínai Vörös Hadsereg számára lehetett jelentőségük. Valószínűleg a jelenlevő két kínai elvtárs is megtanulta a fegyvereket szétszedni és összerakni.”
Ehhez Otto Braun is hozzájárult egy információval. A kínai szovjet területen abban az időben egy központi hadseregcsoport volt, amely öt hadosztályból állt, és 25 ezer főt számlált. Ehhez jöttek még a decentralizált ezredek, mintegy 40 ezer fővel. Összesen tehát 65 ezer ember teljesített katonai szolgálatot. Ezeknek az alakulatoknak azonban összesen csak 45 ezer puskájuk volt. Más szóval a kínai vörös hadseregnek az utánpótlástól elszakadt, illetve elvágott egységeinek mindenkor csak- mintegy a fele-kétharmada rendelkezett fegyverrel.31
A vörös hadsereg sok katonája bocsátkozott akkor, csak karddal és késsel felszerelve, bátran közelharcba. Valamennyit kiképezték azonban, főleg az első világháborúból származó, puskák és pisztolyok használatára. Ezért a harcmezőn zsákmányolt fegyvereket alkalmazni tudták az ellenséggel szemben. Ez növelte a munkás- és parasztegységek harcértékét és tűzerejét. Ha a nankingi hadseregben új fegyvereket rendszeresítettek, lehetőleg oly módon kellett minél gyorsabban csökkenteni ezek meglepetésszerű alkalmazásának hatékonyságát, hogy a katonák idejében megismerjék és tökéletesen kezeljék is ezeket. Ezt figyelembe véve a Sorge-csoport által megszerzett mindenféle fegyvermodell megfizethetetlen értékű volt a Vörös Hadsereg számára. Ezek megismerése sok tízezer elszánt harcosnak szolgálhatott a javára. Ennek a jelentősége csak akkor válik érthetővé, ha figyelembe vesszük, hogy csupán 1931 márciusában, amikor Csang Kaj-sek „büntető expedíciót” indított a kínai Vörös Hadsereg ellen, az utóbbi mintegy 20 ezer puskát zsákmányolt, vagyis a harcokban részt vett 200 ezer főt számláló Kuomintang-csapatok gyalogsági fegyverzetének 10 százalékát szerezte meg, és használhatta fel közvetlenül az ellenséggel szemben.
Hogy honnan szerezte be a Sorge-csoport ezeket az értékes fegyvereket, azt ma sem tudjuk pontosan. Csang Kaj-sek katonai rendőrsége annak idején intenzíven foglalkozott azzal, hogy a fegyverek elvesztésének okait kiderítse. Az erős őrség ellenére a hajórakományok kirakásakor a sanghaji kikötőben a raktárcsarnokokban levő áttekinthetetlen zűrzavar közepette ládaszámra tűntek el a tengerentúlról érkezett fegyverek. A Kuomintang-bürokráciában lent és fent egyaránt burjánzott a korrupció, pénzzel mindent el lehetett intézni, illetve érni. Csang Kaj-sek tisztjei például sanghaji dollárért árulták a fegyvereket, azért, hogy látogathassák az európaiak részére nyitott drága szállodákat, éjszakai mulatókat és bordélyházakat. A német tanácsadócsoport egyik fegyvermestere, nyilván nem üres kézzel, eltűnt a sanghaji kínai negyedben. Olyan esetekről is tudnak, amikor jóhírű nankingi és sanghaji temetkezési vállalatok „munkatársainak” különös trükköt sikerült alkalmazniuk. Előadták: az a megbízatásuk, hogy a halottat megmossák, felöltöztessék és koporsóba tegyék – a trópusi éghajlat miatt ezzel sietni kellett. Megállapították azonban, hogy rossz koporsót hoztak magukkal. Közben a ház lakói nem figyeltek rájuk, ők pedig „összecsomagoltak”, és az „üres” koporsóval elsiettek. A koporsót azonban észrevétlenül megrakták szolgálati fegyverekkel és okmányokkal, fegyverüzleti ajánlatokkal és magánlevelekkel. Ez történt 1930-ban Landauer főtűzmesternek és a nankingi tanhadosztály fegyverinstruktorának, D. von Hornhardt hadapród őrmesternek, 1930 közepén pedig báró Bock huszár főhadnagynak a lakásán.
REJTJELKULCS-VADÁSZAT
Amikor Max Christiansen-Clausen megépítette, behangolta és „hitelesítette” új rövidhullámú adóját, és amikor kipróbálta újonnan beszerzett rádióvevőjét, amelynek nagy rövidhullámú sávszélessége volt, feltűnt neki, hogy éppen Sanghajban és környékén az éter tele volt rádiójelzésekkel. Öreg koráig lelkesen mesélt erről. „Mint tengerész rádiós egyet-mást már megszoktam. De amit Sanghajban például pontban 1 órakor a 39-től 60-ig terjedő rövidhullámú frekvencián tapasztaltam, az még egy profinak is csoda volt. Szárazföldön telepített és tengerészeti, polgári és katonai, hivatali és amatőr, nyíltan vagy rejtjelezve forgalmazó rádióadók – az összes világnyelven. A készülék skáláján az adók csak a milliméter törtrészére helyezkedtek el egymás mellett, különböző hangerővel átfedték egymást, és ez gyakran hátrányosan befolyásolta a szelektivitást. A tömérdek rádiójelzés hallatán rádiós szívem mindig hevesebben dobogott. Viszonylag egyszerű dolog volt az amatőröket a képzett rádiósoktól, a hivatalos gyors adásokat más állomásoktól és az általam ismert hívójelrendszerek alapján a különböző rádióhálókat egymástól, nemzetiség szerint is megkülönböztetni. Az utóbbiak között voltak a kínaiak, aztán az amerikaiak, a japánok, a franciák, a britek, a németek, a hollandok és mások diplomáciai és katonai rádiókapcsolatai. A mi feladatunk azonban nem a rádiófelderítés volt, ehhez hiányoztak a megfelelő eszközök, mindenekelőtt a végtelenül sok idő. Mégis, már 1930 tavaszán azt mondtam Richardnak, hogy »meg kellene az eget fejni«. Ezen én azt értettem, hogy nem túlságosan nagy kockázattal a magukat kínáló információkat a saját lakásomon, céljaink érdekében, kiegészítésképpen használjuk fel. Richard rögtön az alábbi következtetésre jutott: Ami bennünket leginkább érdekel, azt biztosan rejtjelezték. Szükségünk van tehát a rejtjelekre, különösen a nankingi hadsereg híradó eszközeinek titkos rejtjeltáblázatára. Richard csak két hónap múlva puhatolta ki Nankingban, hogy a nankingi hadsereg »korszerűsítésével« egy időben,1929 végén, a rejtjelzést is megváltoztatták, s ezzel a kérdéssel, akárcsak más további korszerűsítési problémával egy Stölzner nevű tiszt foglalkozott Csingcsiangban, ahol Csang Kaj-sek híradóezrede állomásozott. Richard alkalomadtán Csingcsiangba utazott, de eredménytelenül tért vissza. Meg kell jegyeznem, hogy ez rendkívül letörte, amit később soha nem tapasztaltam. Stölznert úgy jellemezte, mint egy elővigyázatos rókát, aki a katonai körzet peremén fekvő házát tökéletesen biztosította. A ház körül őrök, kutyákkal, az ablakok berácsozva, ő maga elzárkózott minden idegen látogatása elől. A saját telkén levő antennaberendezések kikapcsolása végett egy saját adóállomást is üzemeltetett. Azt tanácsoltam neki, a dolgot még egyszer beszélje meg a közismerten ravasz Csanggal, talán ismét tud segíteni. Richard fáradtan legyintett, és így vélte: »Semmiféle kockázatot nem vállalhatunk ezzel a dologgal, mert ha a részleges rejtjel-elvesztésnek csak a legkisebb gyanúja is felmerül, a rejtjeltáblázatot megváltoztatják, és az egész akciónk kútba esik«.
Csang azonban szívósságával is kitűnt. Jobban ismerte az országot és az embereket, mint mi. Mintegy száz nap múlva jelentette Richardnak, hogy megtalálta a »gyenge pontot«. Mindenekelőtt abból indult ki, hogy ha mi nem mehetünk be Stölzner házába, akkor valakinek ki kell hoznia a házból azt, amire szükségünk van. Stölzner szexuálisan egy kínai nő rabja volt, és azt feleségül is vette. A nő »örökre« meg akarta magának Stölznert tartani, mert attól félt, hogy ha őt elveszti, vele együtt elveszik az ő oldalán elnyert társadalmi megbecsülése is. Csak a kínai nő léphetett be Stölzner házának valamennyi helyiségébe, férje »legszentebb« dolgozószobájába is, amelyet ő takarított, mert Stölzner egyetlen inasban és szolgában sem bízott. Tudta, a felesége sohasem kockáztatná meg, hogy hivatali dolgaihoz nyúljon, ráadásul technikailag képzetlen volt, s a németet és az angolt csak törte. Stölzner felesége mindig új selyemruhákban, pongyolákban, fehérneműkben, méregdrága francia parfümökkel – amelyeket anyjával együtt vásárolt Sanghajban, akkor, amikor férje hivatalosan Nankingban tartózkodott – igyekezett férjének tetszeni. Férje nem csekély háztartási pénzéhez viszont még az uzsoraárak ellenére sem nyúlt. A probléma már csak az volt, hogyan másolja le »a papírokat«: a kézzel való másolás ugyanis sok időbe tellett volna, egy modern kisfilmes fényképezőgép kezeléséhez pedig nem értett. Ahhoz viszont, hogy a fényképezés alapjaira megtanítsuk, nem volt idő. Most Johnon volt a sor. Ő »feláldozott« egy Leicát: a blendét és a megvilágítási időt mechanikusan rögzítette, és egy ólomgolyóval ellátott zsinór segítségével beállította a megfelelő távolságot a lefényképezendő tárgyról. Csang összekötőinek kevesebb mint tíz perc állt rendelkezésükre ahhoz, hogy megtanítsák Stölznernét: papírlapot az álló- vagy íróasztallámpa alá helyezni, az ólomgolyót arra ráhelyezni, a zsinórt megfeszíteni, a fényképezőgépet nyugodtan tartani, a kioldógombot lassan lenyomni, a filmet továbbcsavarni. A filmcsere sem volt bonyolult. A maga vásárolta holmikkal és a mi »előlegünkkel« együtt – körülbelül 12 üveg különféle parfümmel, amelyeket Anna darabonként vásárolt – észrevétlenül becsempészte a fényképezőgépet és tíz filmtekercset a házba. Valamennyien feszülten várakoztunk. Egy napon John produkálta az eredményt. A előhívótálból egymás után emeltük ki a német, angol, kínai nyelvű nyomtatott oldalakat, könyvoldalakat, gépelt szövegeket, magánleveleket, számokkal teleírt lapokat, tevékenységek és mondatok jelzéseit, lesokszorosított utasításokat. Egy váratlan zűrzavar is akadt: egymásra szórva találtunk éles és elmozdult fényképmásolatokat. A rendszerezett, szakavatott munka nyilvánvalóan nem volt a »fotós nő« erős oldala. Először mindhárman durván, nyelv szerint válogattuk szét a másolatokat, aztán Richard az angol szövegeket nézte át, én a németet, a kínait pedig Csangra bíztuk. A harmadik csingcsiangi szállítmány után, amelyhez a Leica is mellékelve volt, birtokunkba került az a rejtjeltáblázat, amelyet a nankingi nagyvezérkar használt a hadosztályokkal és a dandárokkal való rádiókapcsolat céljára. Továbbá megszereztünk néhány különleges rejtjeltáblázatot – köztük egy olyant, amelyet kizárólag a német tanácsadók használtak rádiókapcsolataik során – és mindenekelőtt német nyelvű katonai okmányokat, felvázolt rendszerjavaslatokkal, rutinszerű és gyorsan szükségessé váló rejtjelváltoztatás céljára. És ami éppen ilyen fontos volt: ezeket – ahogy az összehasonlítások bizonyították – németül és angolul a kiképzők, han nyelven pedig az illetékesek számára azonos kiadásban jelentették meg. Ezenkívül váratlanul a kezünkbe került egy telefonjegyzék a Kuomintang Kínában levő összes német katonai tanácsadó szolgálati helyének és lakásának telefonszámaival, s a könyv segítségével be tudtunk tekinteni szervezeti kérdésekbe, illetve rekonstruálni tudtuk azokat. Végül is tehát a mi, elsősorban párizsi, lyoni és marseille-i kölnivizekbe fektetett sanghaji dollárjaink – szokatlan, »parfümöt papírért« üzletünk keretében – rendkívül hasznos kiadásoknak bizonyultak.”
Ez a fáradságos közös szovjet-német-kínai hírszerző szolgálat a következő időszakban mindenekelőtt a kínai forradalmárok számára jelentett óriási előnyöket. Otto Braun például emlékkötetében ezt írja: „Amikor Sanghajban a munkámat megkezdtem (1932-ben – a szerző megjegyzése) … csak hiányos, részben egymásnak ellentmondó katonai információkkal rendelkeztem… A Kuomintang-hadseregekről nagyban és egészben jól voltam tájékozódva, nem utolsósorban a (kínai – a szerző megjegyzése) központi szovjet körzetből kapott rádióközlemények révén. Ott ugyanis az ellenség csaknem teljes rádióforgalmát rendszeresen lehallgatták és megfejtették.”32
Amikor Braun a maga emlékiratainak előkészítésén dolgozott, a moszkvai archívumban megtalálta a Kínában működő német tanácsadóknak ezt az 1932-ből származó és dr. Sorge által összeállított név- és beosztási jegyzékét is:
„Katonai tanácsadók
Jelenleg Nankingban mintegy 60 fő van regisztrálva. 40-nel több, mint 1929 közepén és 10-zel több, mint 1930 közepén. Megoszlásuk: a német főtanácsadói központban 5 százalék, a kínai nagyvezérkar főnöke mellett 10 százalék, a hadügyminisztériumban 25 százalék, a kínai hadsereg-felügyelők mellett 55 százalék. A többiek a nankingi, hankui és a csungkingi fegyverzeti hivatalokban és raktárakban.
A tanácsadó központban:
Georg Wetzell gyalogsági tábornok (Dzsangguven) főtanácsadó, Hans Krug őrnagy, Friedrich Krummacher százados (szárnysegéd, hivatalvezető).
A hadügyminisztériumban:
Oskar von Boddien huszárszázados, dr. Gustav Blume hadnagy, F. Haubs alezredes, Keiper professzor (korábban Drezdában), Koeppen, Ernst Lassen ezredes, dr. Max Leber főállatorvos, Otfried Lehmann főhadnagy, Wilhelm Lorenz huszárszázados, dr. Walther Metzener (vegyész!), Hans Pirner őrnagy, Rubens mérnök.
A nagyvezérkarnál:
Baumgärtner (kartográfus/fényképész), Ertner mérnök (technikus), Gudowius vezérőrnagy (a pekingi hadiakadémiáról), Walter Hartmann őrnagy, Hans Ruef főhadnagy (kartográfus).
A hadsereg-felügyelőségen:
Bade ezredes, Otto Bauer főhadnagy, Beelitz őrnagy, Erich Bloedorn százados, Ulrich von der Damerau százados, von Egidy százados, dr. Walter Fehrmann orvos őrnagy (svájci útlevele van), Gottfried Gilbert százados, Hartung főhadnagy, Franz Hummel hadnagy, báró Hunolstein százados, Kaiser százados, Ernst von Knobelsdorff őrnagy, Richard Kotz őrnagy, Hermann Kriebel alezredes, Hans Krug őrnagy, Karl Martin fegyvermester, Constantin Meyer százados, Friedrich Moellenhoff főhadnagy, Moritz főhadnagy, Hans Nolte ezredes, Franz Pohle altiszt, Otto Schaumburg őrnagy, báró Bodo von Stein százados, Erich Stölzner műszaki hadnagy, Kurt Streppel főhadnagy, Fritz Weber hadnagy, Welkoborsky főhadnagy, Wilhelm Zimmermann tengerész hadnagy.”
„KÉKINGES” VÉREBEK
Dr. Sorgénak a német katonai tanácsadókról készített jegyzékén szerepeltek még adatok az egyes személyek fegyvernemi képzettségéről és csapatszolgálati megbízásukról is. Dr. Sorge ezenkívül nem mulasztotta el azt sem, hogy a náci beállítottságú és a nácik által beszerzett katonai tanácsadókat részletesen jellemezze. Dr. Sorge Németország – különösen a húszas évek végén végbement – politikai fejlődését elemezve, bizonyos párhuzamot látott Kína politikai életével, amit elősegítettek Csang Kaj-sek diktátor és kivétel nélkül jobboldali, szélsőséges bel- és külföldi tanácsadói. Feltűnt dr. Sorgénak, hogy olyan puccsisták és ellenforradalmi szabadcsapatvezérek, mint Max Bauer ezredes vagy Waldemar Pabst és olyan régi nácik, mint Kriebel, Fehrmann, Krummacher, Pirner, Lorenz és mások, nemcsak egyre többen tűntek fel Kínában, hanem a diktátor tanácsadógárdájának kulcspozícióiba is beverekedték magukat, s „radikális politikai megoldásokat” ajánlottak. A német nácikkal szimpatizálók közé tartozott egyébként Kínában Charles Augustus Lindbergh amerikai katonai tanácsadó és ismert pilóta is.33
Dr. Sorge még kínai tartózkodása idején maga is tapasztalta, hogyan nevelte Kriebel Csang Kaj-sek Vhampoa-akadémiáján a felnövő kádereket, és miként lelkesítette őket a német és olasz példaképek tiszteletére. Hitler barna egyenruhás SA-ját és Mussolini feketeingeseit a Kuomintang tisztjelöltek és tisztek már 1932-től kék inggel majmolták. Csang Kaj-sek ezeknek az őt szolgáló erőszakimádóknak megfelelő befolyásos pozíciókat teremtett, különösen a titkosszolgálatnál, a politikai rendőrségnél, a csendőrségnél, a félkatonai szervezetekben és diktatúrája propagandagépezetében. Georg Wetzell, nyugalmazott birodalmi tábornok, aki 1930-tól főtanácsadó Kínában, az első világháború utáni Németországban, a novemberi forradalom szisztematikus katonai leverésében szerzett személyes tapasztalatai alapján állandóan azt tanácsolta kínai munkaadóinak, hogy „az ellenséggel kíméletlenül számoljanak le, foglyokat ne ejtsenek”. Dr. Sorge Sanghajból azt természetesen nem figyelhette meg, miként teljesítették ezeket a tanácsokat. De hallott Walter Stennes német rendőrszázadosnak, a „Berlin-Brandenburg” SA-csoport egykori parancsnokának a gaztetteiről, akit Csang Kaj-sek 1933-ban testőrdandárjának és különleges hatalommal felruházott törzsének a parancsnokává nevezett ki, majd később ki is tüntetett.
Azt, hogy a diktatúrával szemben álló minden belföldi ellenállás leverésével kell megteremteni a határokon túli kommunistaellenes agresszió feltételeit – ahogy azt Hitler is ajánlotta a Mein Kampf-ban – Agnes Smedley korabeli elemzésében már 1930-ban találóan kifejtette: „Csang Kaj-sek… azt tervezte, hogy a kínai-orosz háborút addig halogatja, amíg a polgárháború Közép- és Dél-Kínában befejeződik, aztán nankingi csapatait behajózza, északra szállítja, és ott maga veszi át az uralmat Mandzsúria felett. A továbbiakban azt tervezte, hogy aztán Moszkvával tárgyal, s további lépéseit teljes egészében attól teszi függővé, milyen támogatásra talál a nagyhatalmaknál a Szovjetunió ellen.”34
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!