NEGYEDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
I. fejezet
LENGYELORSZÁG
1941-1942 telén, amikor az SS-egységek a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területein a polgári lakosság „megtisztításával” (vagyis kiirtásával) voltak elfoglalva, Himmler beszédet mondott az SS-tisztek egy csoportja előtt. Helyre akarta állítani embereinek „morálját”, amely azért ingott meg valamelyest, mert olyan temérdek borzalmat követtek el, hogy már ők maguk is sokallani kezdték.
„A Waffen-SS tagjai gyakran gondolnak az itteni lakosok deportálására – mondta Himmler. – Akkor támadtak bennem ezek a gondolatok, amikor a biztonsági rendőrség itteni nehéz munkáján töprengtem, amelyet az önök emberei oly odaadóan támogatnak. Ugyanez történt Lengyelországban is; -40°-os hidegben, amikor az emberek ezreit, tíz- és százezreit kellett elszállítanunk, amikor véghez kellett vinnünk olyan kegyetlenséget – ezt most hallják meg, de nyomban felejtsék is el hogy százával lőttük agyon a kiemelkedő lengyel személyiségeket.”
Lengyelország volt a hitlerista módszerek kísérleti műhelye. Itt, e tragikus sorsú „főkormányzóság” városaiban és falvaiban a véres kezű Frank uralma alatt próbálták ki azokat a módszereket, amelyekkel csakhamar egész Európát megtizedelték.
1939. október 7-én, alighogy befejezték Lengyelország meghódítását, Hitler aláírt egy rendeletet, amely Göring és Keitel ellenjegyzése mellett „a német faj megerősítésének birodalmi biztosává” nevezte ki Himmlert és megbízta őt Lengyelország „germanizálásával”.
A rendelet szavai szerint a reichsführer SS feladata, hogy visszavezesse a birodalomba a külföldön élő fajnémeteket, „megszüntesse a nem német lakosság átkos befolyását, amely veszélyezteti a birodalmat és a német nép közösségét”, és szervezzen új német gyarmatokat. Feladatának minél tökéletesebb ellátása érdekében teljesen szabad kezet kapott az eszközök megválasztására. Himmler azon nyomban sietett tolmácsolni az általános irányelveket:
„Nem az a feladatunk – mondta -, hogy a szó régi értelmében germanizáljuk a Keletet, vagyis hogy az ott lakó népeket megtanítsuk a német szóra és törvényekre, hanem arra kell törekednünk, hogy Keleten kizárólag tiszta vérű német faj éljen.” Természetszerűen következett ez az SS vérségi elveiből. „Keleten a németség egyik legfontosabb célkitűzése az, hogy megtisztítsa a bekebelezett részeken túli területeket az idegen fajoktól.”
Az új típusú „germanizáció” meggyorsítása érdekében Himmler rendszabályokat rendelt el „a lengyel értelmiségi elit növekedésének megakadályozására”; a lengyel földbirtokosok eltüntetésével szabaddá vált földeket népi németeknek juttatta és arra törekedett, hogy „a fajoknak ebből a keverékéből” kiválassza a kiválasztható „tiszta fajú egyéneket”. Hidegvérrel kijelentette: „Úgy gondolom, az a feladatunk, hogy gyermekeiket magunkhoz vegyük, hogy kiszakítsuk őket a környezetükből, ha kell, erőszakkal vagy gyermekrablás útján. Vagy sikerül újabb fajtiszta vért nyernünk a magunk számára, és ennek helyt adunk népünk kebelében, vagy pedig, uraim, lehet, hogy kegyetlenségnek hangzik, amit mondok, de a természet az, amely kegyetlen: vagy pedig ezt a vért elpusztítjuk.”
Ezen az alapon fosztották meg a lengyeleket és a zsidókat mindenüktől, vették el tőlük házukat és földjüket és adták oda a gyarmatosoknak, a külföldön élő, de a birodalom kebelébe visszatért „fajnémeteknek”. A mindenükből kifosztott volt birtokosokat, ha zsidók voltak vagy a lehetséges ellenállók közé sorolták őket, koncentrációs táborba küldték; kevésbé kedvezőtlen esetben Németországba vitték hadiüzemi vagy mezőgazdasági munkára, néha pedig egykori birtokukon, kirablóiknál kényszerítették őket rabszolgamunkára.
Himmler az 1940. december 12-i rendelettel létrehozta a „fajnyilvántartást”. Ebbe a következőket kellett felvenni: 1. azokat a fajnémeteket, akik valamely hitlerista szervezetben politikai tevékenységet fejtettek ki; 2. azokat a fajnémeteket, akik politikailag nem voltak aktívak; 3. fajnémetek leszármazottait és fajnémetek házastársát; 4. azokat a faj német leszármazottakat, akiket a lengyelek beolvasztottak; a renegátnak tekintett „polonizáltakat”. Ez utóbbiak „visszanémetesítésük” érdekében átnevelésre szorultak. Azokat, akik ellenszegültek az átnevelésnek vagy akik nem kérték a fajnyilvántartásba való felvételüket, jelentették a Gestapónak és koncentrációs táborba vitték.
A „germanizálás” és gyarmatosítás mindezen rendszabályainak végrehajtásával az RSHA főnökét, Heydrichet bízták meg. Az RSHA szervezte és hajtotta végre a kisajátításokat, a kiürítéseket, az RSHA telepítette Németországba a kisajátítottakat és szállította a gyarmatosokat a „felszabadított területre” – vagyis Lengyelország annektált részeibe1 Hitlernek egy 1939. október 8-án kelt rendelete Lengyelország 4 nyugati tartományát a birodalomhoz csatolta; a többit egy október 12-i rendelet Lengyel Főkormányzóság névre keresztelte. * – vagy a Hans Frank uralma alatt levő „főkormányzóságba”.
„Irtsuk a zsidókat, ahol érjük, és amikor csak lehetséges” – mondotta Frank. Ennek elősegítése céljából állították fel 1940 júniusában a Krakkó melletti Auschwitzban az első megsemmisítő tábort (vernichtungslager). Itt, ezen az egészségtelen, mocsaras vidéken a következő 5 év folyamán több millió zsidót pusztítottak el.
Nem sokkal az auschwitzi után 2 másik tábort nyitottak meg, Maidanekben és Treblinkában. Treblinka lett a további megsemmisítő táborok prototípusa.
Az RSHA, Himmler utasításainak végrehajtásaképpen, egy év leforgása alatt Lengyelországnak a birodalomhoz csatolt részéből 1 500 000 lengyel parasztot és zsidót telepített át a főkormányzóságba, ahol azok elviselhetetlen helyzetbe kerültek. 1943 májusáig 702 760 birtokot sajátítottak ki; ezek területe összesen 6 367 971 hektár volt. Az összesítés Danzig, Kelet-Poroszország, Poznan, Zichenau és Szilézia „hatóságainak” adataira szorítkozik, mert csak itt maradtak fenn az iratok. A birtokokra pedig alig 500 000 fajnémetet telepítettek, ami egyharmadát tette ki az elűzött lengyeleknek. A vállalkozásban a Volksdeutsche Mittelstelle (amely Himmler ellenőrzése alatt új szolgálatot hozott létre), valamint a rendőri szolgálatok és az SS-igazgatóság mellett felállított Bevándorlási Központ vettek részt.
A Németországba küldött lengyeleknek a rabszolgák sorsa jutott osztályrészül. Ez volt az első alkalom, hogy a Gestapo felügyelete alatt megvalósították Himmlernek a jövendő birodalom működésére vonatkozó elveit.
A mezőgazdasági munkásként alkalmazott lengyeleket 15 pontból álló szabályzatnak vetették alá. A szabályzat mindjárt az elején kimondta: „A lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásoknak elvben nincs joguk panaszt emelni; ennek következtében beadványukat semmiféle hatóság sem veheti át.” A lengyel rabszolgák ezek szerint teljesen „gazdájuk” önkényének voltak kiszolgáltatva, és el sem hagyhatták azt a helységet, ahol dolgoztak. Télen 20 órától hajnali 6 óráig, nyáron 21 órától 5 óráig tartott a „takarodó”. Nem volt joguk ahhoz sem, hogy kerékpárra üljenek, kivéve, ha nem munkahelyükre igyekeztek gazdájuk parancsára. Eltiltották őket a templomok, mozik, színházak, szórakozóhelyek és vendéglők látogatásától, nem tarthattak fenn szexuális kapcsolatot semmiféle állapotú asszonnyal vagy lánnyal. Nem volt joguk a gyülekezésre, nem használhattak semmiféle közlekedési eszközt, vasutat, autóbuszt stb. Szigorúan tilos volt munkaadót változtatniuk; az viszont testi fenyítéket is alkalmazhatott, „ha az utasítás és jó szó már nem használt”. Ebben a tekintetben a munkaadó saját belátása szerint járhatott el, közigazgatási úton nem lehetett felelősségre vonni. Tanácsos volt viszont családjának tagjait távol tartania a lengyel munkásoktól. A munkaadónak súlyos büntetés terhe mellett azonnal jelentenie kellett a lengyel munkás bármiféle „bűnét”. „Bűn” volt a „szabotázs”, az amerikázás vagy a munkához való rossz viszony, az „arcátlan” viselkedés. Súlyos fenyítés várt arra a munkaadóra, aki „a lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásokkal való érintkezésben nem tartja meg a szükséges távolságot. Ugyanez a szabály vonatkozik az asszonyokra és lányokra is. Élelmiszer-pótadagok engedélyezése szigorúan tilos.”
A lengyel nőket cselédként helyezték el német családoknál. A Nemzetiszocialista Párt tagjainak soron kívül volt joguk az ilyen ingyen szolgálókra. 400-500 000 szerencsétlen nőt hurcoltak Németországba és taszítottak rabszolgasorba azért, hogy „számottevően megkönnyítsék a német háziasszonyok sorsát … és elejét vegyék egészségük későbbi megromlásának”. A lengyel nők helyzete éppen olyan keserves volt, mint a mezőgazdasági munkásoké. „Szabad időre nem tarthatnak igényt. A Keletről származó női háztartási alkalmazottak elvben csak akkor hagyhatják el a házat, ha a szolgálat ellátása úgy kívánja. Jutalomként azonban engedélyt kaphatnak heti három órai munka nélküli kimenőre. Napszálltakor, legkésőbb 20 órakor, haza kell térniük.”
A férfiaknál előírt tilalmak a nőkre is vonatkoztak. „Keletről származó szolgálónak házon kívül mindig magánál kell viselnie munkaigazolványát, amely számára személyazonossági igazolványul szolgál.”
Látható, hogy a „rabszolgaság” kifejezés egyáltalán nem túlzott. Némi szégyenkezéssel azt is meg kell állapítanunk, hogy a német munkaadók, egy már régen civilizált ország nyilvánvalóan tisztes polgárai, szépen megbarátkoztak az olyan szabályokkal, amelyek más embereket életre-halálra kiszolgáltattak nekik. Hétévi hitlerista uralom elegendő volt ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegye az ilyen szörnyűséget. Azt is meg kell hagyni, hogy a német gyárosok ezen az úton még sokkal messzebb is elmentek.
A Gestapo vigyázott rá, hogy tiszteljék az új szabályzatot. A Gestapo árnya nehezedett arra a több százezer mindkét nembeli felnőttre, akiket az anyagi és erkölcsi nyomorúság mélyére taszítottak, és arra a tíz- és tízezernyi gyermekre, akiknek talán még a felnőttekénél is tragikusabb sors jutott osztályrészül. (Bizonyos munkatáborokban csaknem ruhátlan és rosszul táplált 8 éves gyermekeket fogtak be teherrel megrakott targoncák vontatására.)
A Gestapo olyan eredményesen „dolgozott”, hogy Frank, midőn1940. február 6-án a „Völkischer Beobachter” riporterének, Kleistnek nyilatkozatot adott, nevetségessé tehette kollégájának, Neurathnak, Cseh- és Morvaország protektorának terrorintézkedéseit. Neurath Csehszlovákiában vörös plakátokat függesztetett ki, amelyeken hét cseh diák kivégzését jelentette be. „Ha előírnám, hogy plakátokat ragasszanak a falakra, valahányszor hét lengyelt agyonlőnek – gúnyolódott Frank -, Lengyelország valamennyi erdeje kevés volna a papírgyártáshoz.”
1940. január 25-én Frank bejelentette, hogy egymillió lengyel munkást deportáltat. A terv teljesítése érdekében a Gestapo razziákat rendezett. Olyan sikerrel, hogy 1942 augusztusáig már 800 000 lengyel munkást deportáltak.
1940. május 10-én a világközvélemény figyelme, amely addig Lengyelországon függött, más hadszíntér felé irányult. A Hollandiába, Belgiumba, majd Franciaországba behatoló nyugati német hadak váltak a nemzetközi megfigyelők érdeklődésének célpontjává. Frank ekkor azt írta, hogy „ki kell használni a világ érdeklődésének átterelődését a nyugati frontra, és likvidálni kell a lengyelek ezreit, kezdve az intelligencia főbb képviselőin”.
Már 1939 szeptemberében elhatározták az irtóhadjáratot, de ki kellett várniuk a kedvező pillanatot. Nem kívántak érveket szolgáltatni a külföldi bírálóknak, s jó előre igyekeztek még néhány hatásos alibiről is gondoskodni.
Május közepén Frank megbeszélésre hívta államtitkárát, Joseph Bühlert és Seyss-Inquart birodalmi minisztert, hogy kidolgozzák az „A-B-akció”-nak elnevezett (Ausserordentliche Befriedigungsaktion – magyarul: rendkívüli megbékítési akció) hadműveletet. Végrehajtását azzal az ürüggyel igazolták, hogy véget kell vetni a csapatok biztonságát veszélyeztető agitációnak. A führer nyolc hónappal korábban, mint mindig, most is „zseniálisan” előre meglátta az eseményeket, hiszen még az orvoslás módját is megállapította.
Az „A-B-akció” végrehajtását kizárólag az RSHA lengyelországi képviselőire bízták: Krüger SS-obergruppenführerre és rendőrtábornokára, Streckenbachra, az RSHA amt I. brigadeführerére, akiknek Németországból küldött különleges SS-alakulatok álltak rendelkezésükre.
Már 1939 novemberében letartóztatták és a birodalom területén levő koncentrációs táborokba szállították a krakkói egyetem tanárait. Az „A-B-akció” végrehajtása során azonban túlságosan nagy számban kellett jelentős személyeket likvidálni; a Németországba való szállítás tehát nagyon is bonyolult megoldás lett volna. Elhatározták, hogy egyszerűsítik az eljárást. „Szükségtelen ezeket az elemeket német koncentrációs táborban elhelyeznünk – írta Frank a Krügerrel és Streckenbachhal tartott megbeszélés után -, mert ez csak fölösleges nehézségeket és a családdal való szükségtelen levelezést eredményez. Országon belül kell a kérdést megoldani, mégpedig a lehető legegyszerűbb módon.”
Tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, majd parodizált bírósági eljárás következett. Áligazságszolgáltatást rendeztek, mert a valóságban az egész ügyet a Gestapo önkényére bízták. Május 30-án Frank megadta utolsó utasításait:
„Az igazságügyi hatóságoknak minden olyan kísérletét, hogy belefolyjanak a rendőrség által lebonyolított »A-B-akció«-ba, az állam és a németség érdekei elleni árulásnak fogjuk tekinteni. … Az ellenőrzésem alatt működő kegyelmi bizottság ezekkel az ügyekkel nem foglalkozhat. Az »A-B-akció«-t kizárólag Krüger, a rendőrség és az SS vezetője és az alája rendelt szervek hajthatják végre. Egyszerű belső pacifikálási vállalkozásról van szó, amelyre szükség van, és amelynek a szabályszerű eljárás keretein kívül kell lezajlania.”
A Gestapo és az SS ezek után, a szabályszerű eljáráson kívül és a kegyelmezés törvényes lehetősége nélkül, hidegvérrel „likvidálta” a lengyel értelmiségieket. Dolga végeztével Streckenbach visszatért Berlinbe, szokásos közigazgatási munkájának folytatására. A búcsúztatáskor rendezett ünnepségen Frank meghatott szavakkal mondott köszönetet és elismerést a közösen végzett jó munkáért. Érdemes egy mondatát idézni:
„Sohasem felejtjük el azt, amit ön, Streckenbach brigadeführer és emberei a főkormányzóságban véghezvittek, és önöknek sem kell érte szégyenkezniük.”
Streckenbachnak és embereinek eszük ágában sem volt „szégyenkezni”. Arról pedig szó sincs, hogy az emberek többsége „elfelejtette” volna a szörnyűségeket, és azokat, akik felelősek értük.
A továbbiak folyamán a Gestapo kiterjesztette hatalmát. Franknak egy 1943. október 2-án aláírt rendelete módot adott a Gestapónak a leggyalázatosabb túlkapások törvényesítésére is. Addig az időpontig 17 000 lengyelt lőttek agyon túszként, azaz ítélet nélkül; és ezt Frank így kommentálta: „Fölösleges szánakoznunk, ha azt halljuk, hogy 17 000 embert agyonlőttek. Ezek is a háború áldozatai.” De a „külföldi propaganda” olyan nagy zajt csapott a túszok kivégzése körül, hogy megoldást kellett találni a nehézség megkerülésére. Inkább a „túsz” szót törölték a hivatalos szótárból, semmint hogy a módszeren változtattak volna. A gyilkosságokat úgy törvényesítették, hogy 1943. október 2-án rendeletileg megteremtették a kizárólag Gestapo-tagokból összeállított standgerichteket, azaz rögtönítélő bíróságokat. A rendelet 4. szakasza kimondta: „A biztonsági rendőrség rögtönítélő bírósága áll: a biztonsági rendőrség és az SD parancsnokságához tartozó SS-führerből és ugyanazon szolgálat két másik tagjából.” A 6. szakasz pedig: „A biztonsági rendőrség rögtönítélő bíróságainak ítéleteit azon nyomban végre kell hajtani.”
A Gestapo így maximális gyorsasággal tudott cselekedni. Felkutatta, letartóztatta, elítélte és kivégezte a rendszer ellenségeit bármi néven nevezhető külső ellenőrzés nélkül. A rendelet megjelenése után a krakkói börtönökben fogva tartott lengyelek százait „ítélték el” és végezték ki.
Miközben a Gestapo és az SD rémuralma ránehezedett Lengyelországra, Heydrich nem hanyagolta el hivatalának egyéb feladatait sem. Az a nyugtalanság, amely a Csehszlovákia elleni támadást megelőzően lett úrrá a hadsereg bizonyos körein, nem kerülhette el az SD számtalan antennájának figyelmét.
Az SD urai neszét vették Kleist londoni utazásának 1938 augusztusában, anélkül, hogy ismerték volna az összeesküvők küldöttének személyét és pontosan tisztában lettek volna küldetésének természetével. Annyit mindenesetre tudtak, hogy a küldött Churchill levelével tért vissza; a nyomozás azonban nem jutott tovább ennél. 1939 augusztusában, a Lengyelország elleni támadás előkészítésekor, a katonatiszteken ismét erőt vett az izgalom, bár az óhajok birodalmának határait most sem lépték át. Himmler és Heydrich eltökélte, hogy világosságot derít az ügyre, és kinyomozza a lappangó ellenzék és az angol titkosszolgálat közötti kapcsolatokat. Minthogy a Németországban lefolytatott vizsgálat nem vezetett eredményre, elhatározták, hogy a szál másik végénél, vagyis maguknál az angoloknál kutatnak.
Himmler és Heydrich erre a kényes megbízatásra az SD két „reménységét”, a ragyogóan tehetséges Walter Schellenberget és Helmut Knochent választotta ki. Mindketten a pénztelen bölcsészdiplomások közé tartoztak, akiket a párt előszeretettel állított szolgálatába. Heydrich megérezte, hogy csak olyanoknak lehet esélyük az angolokkal való komoly kapcsolat megteremtésére, akik tökéletesen civilizáltan viselkednek, és nemcsak jól beszélnek angolul, hanem a nyelv összes finomságainak is birtokában vannak, és ki tudják kerülni a beszélgetések folyamán számukra nyilván gyakran előkészített csapdákat. A kaland további lefolyása azt mutatja, hogy embereit kitűnően válogatta meg.
Az ifjú Knochent nemrégen alkalmazták az amt VI.-ba, ahol azzal bízták meg, hogy újabb hírszerző hálózatokat építsen ki külföldön. Azt kutatta, kik azok a német emigránsok, akiket súlyos anyagi helyzetük következtében „értékes” ajánlatokkal meg lehet közelíteni. Knochen ismerte ezeket a köröket, mert előzőleg az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje és ellenőrizze az emigránsokat és lapjaikat, amelyek többé-kevésbé a világ minden táján napvilágot láttak. Így tudta beszervezni a Párizsban tengődő közgazdász doktort, Franz Fischert. Valószínűleg az SD kérésére Fischer Hollandiába tette át székhelyét, ahol az SD ügynöke lett. Sikerült kapcsolatba kerülnie hollandiai angol körökkel, majd csakhamar az Intelligence Service ügynökeivel, akik élénk figyelemmel kísérték a német emigránsokat. Knochen a holland határra hívatta Fischert és felszólította: tegyen olyan javaslatot az angoloknak, hogy lépjenek kapcsolatba a német tábornokok és tisztek körében megalakult ellenzéki csoport egyik képviselőjével.
Október közepén Fischer megkapta az angolok beleegyezését. A lengyel hadjárat már véget ért, és a szövetségesek nap mint nap várták a Nyugat elleni támadást. Fölöttébb értékes volt hát számukra minden olyan értesülés, amely a német tisztikar kebelén belüli esetleges törésre vonatkozott. Azt már az Intelligence Service nem tudta, hogy Fischer a hírszerzők tolvajnyelvén szólva „double” volt, azaz kétfelé dolgozott, és hogy a düsseldorfi SD „mozgatta”.
Az előkészületi munkák befejeztével, amikor a közvetlen kapcsolatok felvételére került a sor, Schellenberg leváltotta Knochent.
Fischer, a „bizalmi ember”, az első találkozót október 21-re hozta össze Zutphen holland kisvárosban. Schellenberg úgy jelentkezett, mint Schaemmel százados az OKW szállítási részlegéről. Ilyen nevű tiszt valóban volt, az Intelligence Service emberei meggyőződhettek róla a német hadsereg évkönyvei alapján, amelyek nekik is rendelkezésükre álltak. Óvatosságból az igazi Schaemmelt Keletre küldték megbízatással. Schellenberg, alias „Schaemmel” megnyerte az angolok – Stevens őrnagy, Payne Best százados és Coppens hadnagy – bizalmát. Többször is találkoztak Hollandiában; Schellenberg ilyenkor elkísérte partnereit Arnhembe és Hágába.
Egyik útjára Schellenberg magával vitt egy igen tekintélyes urat, akit úgy mutatott be, mint a Wehrmacht ellenálló csoportjának vezető „tábornokát”. A művelt, választékos modorú, szellemes tábornok a lehető legjobb benyomást tette a három angolra. Schellenberg ezt a nehéz szerepet „amatőrre” bízta, mégpedig Crinis doktorra, a neves berlini ideggyógyászra.
Kilátásban volt még egy gyors londoni út is, különrepülőgépen. Schellenberg minden kiszállása után düsseldorfi főhadiszállására tért vissza, onnan informálta Berlint az ügy előrehaladásáról. Október 31-én az ál-Schaemmel hágai kirándulásán rádió adó-vevő készüléket kapott, amelynek segítségével rendszeres kapcsolatot tarthatott fenn az Intelligence Service hollandiai ügynökeivel, és speciális felhatalmazást kapott arra is, hogy hívhasson egy titkos telefonszámot Hágában. Úgy látszott, minden jó úton van. Schellenberg bízvást remélhette, hogy mindkét célját megvalósítja: egyrészt hamis információkkal és apokrif dokumentumokkal „megeteti” az angol titkosszolgálatot, másrészt pedig kapcsolatba kerül a katonai ellenálló központtal. Újból összejöttek, változatlanul Hollandiában, november 7-én, és másnapra is találkozót beszéltek meg.
Nyolcadikán délután 12 SS-ből álló „különleges osztag” érkezett Düsseldorfba, amelyet Himmler azért küldött, hogy biztosítsa Schellenberg „védelmét”. A különítmény parancsnoka az a Naujocks volt, aki a gleiwitzi rádióállomás elleni lengyelnek álcázott támadás alkalmából már megfelelő tanújelét adta képességeinek.
Ugyanazon a napon este, körülbelül 21 óra 30 perckor Hitler a müncheni Bürgerbräukellerben beszélt. Minden évben itt ünnepelték meg „november 9 hőseinek”, az 1923. évi bukott puccskísérlet áldozatainak emlékét; a kísérlet ugyanis annak idején ebből a sörözőből indult útjára.
Kivételesen sem Göring, sem Himmler nem vett részt ezen a megemlékezésen. Hitler szokatlanul rövid beszédet mondott, és annak végeztével azon nyomban elhagyta a sörözőt, holott máskor mindig ottmaradt, és családiasan elbeszélgetett a párt „öreg harcosaival”.
Nem sokkal ezután, a tanúk szerint 10 vagy 12 perccel, szörnyű robbanás döntötte félig romba a termet, 7 embert megölt és 63-at megsebesített. Ha Hitler nem távozott volna idejében, őt is megölte volna, mert a bombát egy háta mögötti oszlopba rejtették el, a terem közepén, azon a helyen, ahol beszélni szokott.
Egy óra múlva Himmler telefonon felhívta Schellenberget Düsseldorfban, értesítette a merényletről, és parancsot adott neki, hogy rabolja el a három angol ügynököt, akikkel másnap találkozója volt Venlóban, a Düsseldorftól mintegy 60 kilométerre fekvő holland határvároskában. Az SS-különítmény segítségére lesz a feladat végrehajtásában. Ezt a változatot adta elő később Schellenberg. Ez azonban meglehetősen gyanús. Van egy tény, amely rávilágít arra, hogy előre megfontoltan készítették elő az angolok elrablását és magát a müncheni merényletet is: ez pedig az SS-különítmény Düsseldorfba érkezése néhány órával a müncheni bomba robbanása előtt. Schellenbergnek semmi szüksége sem volt a védelemre 8-án, amikor teljes mértékben bírta az Intelligence Service ügynökeinek bizalmát. Ez a 12, különítmény-műveletre kiképzett SS-ből álló osztag a merész vállalkozásokra specializált Naujocks parancsnoksága alatt nem védelemre kirendelt csoporthoz hasonlított, hanem sokkal inkább különleges kommandóhoz. Schellenberg találkozásai pedig mindig Hollandiában voltak, gyakran mélyen bent az ország területén; nehéz elképzelni, hogyan védelmezhette volna őt ott Naujocks és a 12 SS.
November 9-én délután Schellenberg Venlóban, a határ közelében, egy kávéházban várta az Intelligence Service embereit. Abban a pillanatban, midőn az angolok kinyitották gépkocsijuk, egy hatalmas Buick ajtaját, egy SS-ekkel zsúfolt autó áttörte a határsorompót, és holland területre rontott. Naujocks és emberei tüzet nyitottak a Buickra. Az angolok viszonozták a tüzet, Coppens hadnagy golyótól találva összeesett. Naujocks és egyik embere, Götsch, a Buickhoz rohant, és – ahogy Schellenberg később leírta az eseményt – „mint a szalmabábokat” kirángatta a gépkocsiból Bestet, Stevenst és a sebesültet.
Néhány SS beugrott a Buickba és a határ felé száguldott, heves tüzeléssel fedezve a másik gépkocsi útját, amelyben a három foglyot vitték magukkal. A hamisítatlan gengszterstílusban végrehajtott emberrablás rövid néhány perc alatt zajlott le.2 Naujocks a Buickot hadizsákmánynak tekintette, megtartotta, és hónapokig parádézott a hatalmas alkotmánnyal Berlin utcáin, ami akkor, a benzinkorlátozások idején, meglehetősen szokatlan látvány volt. * Mindamellett súlyos diplomáciai bonyodalmakkal fenyegetett, hiszen megsértették Hollandia határát, a bűncselekményt fegyverrel holland területen hajtották végre; végül Coppens hadnagyról, aki a támadáskor megsebesült, majd néhány órával később a düsseldorfi kórházban meghalt, iratai átvizsgálásakor kiderült, hogy a valóságban Klop hadnagy, és a holland hírszerző szolgálat tagja.
Nem vállaltak volna ennyi kockázatot ilyen szegényes zsákmányért. Hitlernek és Himmlernek azonban sokkal „rentábilisabb” terve volt a foglyok hasznosítására.
Tizedikén Kreuzlingen faluban, nem messze Konstanztól, letartóztattak egy Elser nevű müncheni műbútorasztalost, éppen, midőn Svájcba készült átszökni. Volt nála egy levelezőlap, amely a Bürgerbräukeller belsejét ábrázolta. Tintával meg volt rajta jelölve az az oszlop, amelybe a bombát helyezték. Elsert fölszállították Berlinbe, és a Prinz-Albrecht-Strassén hosszan kihallgatták. Best és Stevens akkor már ugyancsak ott volt. A kihallgatásokat Heydrich, Müller és Schellenberg irányította. Elser úgyszólván minden kertelés nélkül beismerte, hogy ő szervezte a merényletet. Még el is büszkélkedett vele, hogy olyan pokolgépet készített, amelynek időzítő berendezésével 10 nappal előre be lehetett állítani a robbanást; ennek a műszaki csúcsteljesítménynek, amely rajta kívül még senkinek sem sikerült, köszönhető, hogy el tudta helyezni a bombát az oszlopban, mielőtt a biztonsági szolgálat emberei átvették volna a terem őrzését. Bestnek és Stevensnek semmi köze sem volt a merénylethez, de a horogkeresztes propaganda a maga egyedülálló módszereivel hetet-havat összekavart, és az Intelligence Service mellett még a Svájcba menekült Otto Strasser Fekete Frontját is felelőssé tette.
Elser minden jel szerint „második számú van der Lubbe” lehetett. A náciknak nem volt elég merszük, hogy még egyszer látványos tárgyalást rendezzenek; a Reichstag-per túlságosan rossz emlékként nehezedett rájuk. Elsert a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba zárták. Ott volt egészen 1945-ig. A nevezetes foglyok számára fenntartott barakkban helyezték el, asztalosműhelyt bocsátottak rendelkezésére, ahol azt csinált, amit akart. Citerát készített magának, azon muzsikált órákig. A többi fogoly el is keresztelte „citerásnak”. Különös véletlen folytán az angolok, Best és Stevens, a koncentrációs táborban találkoztak először „cinkostársukkal”, Elserrel. Ez elmondta nekik, hogy a bombát két másik személy felbujtására szerkesztette. Azok ketten vitték őt el a Bürgerbräukellerbe, hogy a pokolgépet elhelyezzék a kijelölt oszlopban. Elser elmondta a két angolnak azt, is, hogy „bűntársai” kérésére a bombát az időzítő szerkezeten kívül még elektromos robbantó szerkezettel is ellátta, amelyet hosszú vezeték végén elhelyezett egyszerű megszakítóval lehetett működésbe hozni, és ezzel a készüléket bármely pillanatban robbantani lehetett. Elser azt hitte, hogy pokolgépe az időzítő szerkezet hatására robbant; sokkal valószínűbb azonban, hogy a robbanást a másik szerkezettel idézték elő, Hitler és a kíséretében levő horogkeresztes vezetők távozása után.
Elsert cinkosai ezután a svájci határhoz vitték, ahol a Gestapo letartóztatta. A bajthozó levelezőlapot még előzőleg odaadták neki. Az esemény részletei arra engednek következtetni, hogy a merényletet a Gestapo szervezte, propagandacélból. Best és Stevens elrablása arra volt jó, hogy az Intelligence Service-t lehessen felelőssé tenni a bonyolult terv kidolgozásáért és megvalósításáért, amelyet egyedüli szerzőként nehéz lett volna a kissé együgyű Elser nyakába varrni. A holland hadnagy, Klop halála pedig kapóra jött a hitlerista propagandának, mert Best és Stevens melletti jelenléte arra szolgált bizonyítékul, hogy a holland és az angol kormány összejátszik Németország ellen. Ezt az érvet fel is elevenítették a német csapatok hollandiai bevonulásakor.
Best és Stevens fogoly volt az amerikai csapatok megérkeztéig. Ami pedig Elsert illeti, őt 1945 áprilisában Himmler titkos utasítására a Gestapo agyonlőtte, majd halálát bombatámadás következményének állította be. A hitleristák semmiképp sem akarták, hogy Elser élve kerüljön a szövetségesek kezébe – és ez a részlet, 5 év múlva, szintén különös fényt vet a merényletre.
Az a tény, hogy Németország 1939 szeptemberében kirobbantotta az európai háborút, szükségessé tette a rendőrségi vezető szervek centralizációját, az RSHA létrehozását. Ugyanebben az időben változás történt az SS szervezetében is, amelynek ugyancsak alkalmazkodnia kellett a háború követelményeihez.
A „bátor SS-csapatok” addig csak a fegyvertelen polgári lakosság ellen harcoltak. Még Csehszlovákiában sem ütköztek fegyveres ellenállásba, minthogy ezt a bátor országot a többi európai hatalom áldozatul vetette oda a szörnyetegnek, abban a gyermeteg hitben, hogy ezzel kielégíti az étvágyát.
Midőn Hitler 1939 tavaszán elhatározta, hogy megtámadja Lengyelországot, nyilvánvaló volt, hogy ez alkalommal már valóságos háborút kell vívni. Himmlernek az volt a kívánsága, hogy SS-einek a lehető legfényesebb szerep jusson a harcban. Elérkezettnek látta az időt, hogy valóságos hadsereget szervezzen, amely már nem csak belső feladatokat lát el, és hogy maga is nagy hadvezérré váljék; ez volt ugyanis az egykori baromfinevelő titokban dédelgetett vágya, mióta reichsführer SS-szé nevezték ki. Az SS-hadsereg megteremtése gyakorlati síkon még azzal az előnnyel is járt, hogy ellensúlyt jelentett a Wehrmacht fegyveres erejével szemben; és minthogy az SS elit egységekből állt, a tábornokokkal való nyílt konfliktus esetén igen fontos szerep várt volna rá. Meg lehetett tőle követelni olyan feladatok ellátását is, amelyektől a sorozott katonákból álló reguláris hadsereg visszariadt volna.
Régen elhatározott dolog volt, hogy a führer kizárólagos rendelkezésére álló állandó SS-ezredeket ki kell vonni az OKW fennhatósága alól. Hitlernek egy 1938. augusztus 18-án kelt titkos rendelete kimondta, hogy az SS-verfügungstruppék nem tartoznak sem a Wehrmachthoz, sem a rendőrséghez (jóllehet parancsnokuk reichsführer SS Himmler volt), hogy a szolgálati idő ezekben az ezredekben 4 év (önkéntes jelentkezés alapján), és hogy a kötelező katonai szolgálat az SS-alakulatoknál töltött ugyanolyan idejű szolgálattal teljesítettnek tekintendő. Háború esetén ezeket az egységeket „a hadsereg főparancsnoka a hadra kelt sereg kereteiben” használhatja fel, amellett, hogy politikailag továbbra is „a Nemzetiszocialista Párt egységei” maradnak. Végül mozgósítás esetére Hitler magának tartotta fenn a jogot, hogy megállapítsa: mikor, milyen létszámban és milyen módozatok mellett történjék „az SS-verfügungstruppen bekebelezése a hadra kelt seregbe, tekintetbe véve az akkor éppen adott belpolitikai helyzetet”.
A rendelet megjelenése után Himmler azon nyomban revízió alá vette az SS-verfügungstruppen szervezetét: motorizálta őket, új tankelhárító egységeket, géppuskás és felderítő zászlóaljakat hozott létre körükben. 1939 júliusában még egy tüzérezredet is szervezett, s ezzel a „készenléti csapatokat” véglegesen harci egységekké (kampftruppen) alakította át.
1939 szeptemberében kezdődött el az SS-verfügungstruppen átváltozása Waffen-SS-szé, amelyet nemsokára egész Európa megismert. 1940 elején, amikor már sok önkéntes lépett be a Waffen-SS-be, állománya elérte a 100 000-et; közülük 64 000 volt az önkéntes, 36 000 pedig a behívott.
Lengyelországban a Waffen-SS első egységei a tőlük elvárt vadállatiassággal tüntették ki magukat, amelyet Göring „példás hősiességnek” nevezett. Himmler ekkor engedélyt kapott újabb hadosztályok szervezésére.
Miután átesett a tűzkeresztségen és megacélozódott, a Waffen-SS-re hárult a belső rendőri erő szerepe, az egyedüli felelősség a rend fenntartásáért „a kritikus pillanatokban”. A katonáknak így nem maradt semmi tennivalójuk az ország belsejében. Hitler nagyon jól tudta, hogy a hadsereg gyakran a „rend fenntartásának” ürügyén szerzi meg a hatalmat. Tisztában volt vele, mennyire csábító dolog megzavarni a rendet, hogy aztán helyre lehessen állítani. A tábornokok nem nagyon tiltakozhattak, hogy megfosztották őket a rendőri tennivalóktól, hiszen a hadsereg mindig úgy tett, mintha megvetette volna ezt a feladatot; annál inkább panaszkodtak az SS-nek juttatott függetlenség miatt. A tisztek Hitler szavajárását ismételgették, a „Röhm-tisztogatás” idejéből: „Németországban csak egy fegyveres erő van: a Wehrmacht”.
A tiltakozások olyan méreteket öltöttek, hogy Hitler parancsőrtisztjével magyarázó közleményt íratott. Ezt azonban nem tették közzé, mert Keitel, közismert alkalmazkodóképessége ellenére, közölte Hitlerrel, hogy ezt a lépést „a hadsereg sértőnek tekintené magára nézve”. Végül is Brauchitschnak kellett lecsillapítania a kedélyeket, és megmagyaráznia a tiszteknek, hogy ezek „rendőri csapatok, amelyeknek szükségképpen a hadműveletekben is részt kell venniük”.
A tiltakozások azonban csakhamar újra kezdődtek. Azok a szervezetek, amelyekben minden német fiatalembernek éveket kellett eltöltenie, valamennyien a párt ellenőrzése alatt álltak. Mi sem volt könnyebb az SS-nek, mint ezekből a szervezetekből erőteljes propagandával magához édesgetni a legkülönb elemeket. Ez a „lefölözés” megfosztotta a Wehrmachtot és a Luftwaffét fövendő kádereitől. „A szárazföldi és a légi haderő tiltakozott – mondta Göring -, mégpedig teljes joggal, mert elorozták tőlük a legjobb önkéntes erőket, akik a szárazföldi és légi haderőnél nagyon hiányoztak, és akikből ott is a legkiválóbb tisztek lettek volna.” Hitler azonban rájuk sem hederített. Himmler pedig megkapta a hozzájárulást az újabb hadosztályok megszervezéséhez.
A kényszerítő szükség és az a törekvése, hogy szüntelenül növelje haderejét, arra késztette Himmlert, hogy elejtse a horogkeresztes „faj- és eszmevédelem” szempontjából mindaddig lényegként meghirdetett és méltán hírhedt „vérségi törvényeket”. A dolgok a maguk útján mentek tovább: a sudár szőke árjákból szervezett, északi vérének tisztaságára oly gőgösen büszke SS lassanként fölöttébb váratlan átalakulás jeleit kezdte mutatni. 1943-ban megszervezték a Handzsár elnevezésű muzulmán hadosztályt, 1944-ben az albán – Szkander bégről elnevezett – hadosztályt és a francia Charlemagnet. Szerveztek egy magyar lovashadosztályt, 1945-ben egy-egy horvát (Kama), flamand (Langemarck), vallon (Wallonie), holland (Lanstorm Nederland) és olasz hadosztályt. Közben kisebb egységeket is létrehoztak azokból, akiket Himmler „vad népeknek” nevezett: láthattunk turkesztáni és kaukázusi ezredeket, indiai légiót, norvég sízászlóaljat, 2 román zászlóaljat, egy bolgár és 3 kozák hadosztályt. Ez az egész tarkaság mind abba az SS-egyenruhába volt bújtatva, amely 3 vagy 4 évvel azelőtt a jelentkezők családfájának aprólékos vizsgálatával kiválogatott „fajgermán elit” előjoga volt!
Számítások szerint több mint egymillió férfi volt a Waffen-SS tagja. Ezek az „elit csapatok”, ahol csak megjelentek, mindenütt a legszörnyűbb kegyetlenségekkel hívták fel magukra a figyelmet3. A háború végén a Waffen-SS kötelékébe 40 hadosztály és 594 000 ember tartozott. 1944. október elsejéig 320 000 embert veszített. *
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!