HARMADIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
III. fejezet
A VÉGSŐ SZERVEZETI FORMA
A hitleri agresszív politika diadalról diadalra tört, a horogkereszteseknek tehát eszükbe sem jutott, hogy módszereiken valamit is változtassanak. 1938 végén határozták el Lengyelország megsemmisítését. Ürügynek jó volt Danzig, a versailles-i szerződés óta lengyel területbe beékelt szabad város. A hitleri célok most nem tettek szükségessé olyan látványos rendezést, mint Ausztria és Csehszlovákia esetében: számukra Lengyelország egyszerűen terjeszkedési terület, népesedéspolitikai kísérlet volt. Az „élettér”, a hírhedt „Lebensraum” meghódításának első szakasza volt ez, Hitler egyik fő programpontja a nácizmus megszületése óta.
Lengyelország igen előnytelen helyzetben várta a készülő támadást. A lengyel külügyminiszter, Józef Beck ezredes élénken rokonszenvezett a náci diktatúrával. 1926-tól 1936-ig az előzőleg demokratikusan vezetett Lengyelország Pilsudski marsall diktatúrája alatt élt, aki halála előtt megnemtámadási szerződést írt alá a hitleri Németországgal. Az ezredesek katonai juntája, amely Pilsudski halála után hatalomra lépett, ezt az egyezményt elegendő biztosítéknak tekintette, és szükségtelennek tartott bármiféle szövetséget a demokratikus országokkal, különösképpen Csehszlovákiával. Sőt, Lengyelország még részt is vett Csehszlovákia feldarabolásában: bekebelezte a 200 000 lakosú, szénben gazdag Tésin-vidéket.
1939. május 23-án, a tábornokok konferenciáján Hitler kijelentette: „Arról szó sincs, mintha meg akarnánk kímélni Lengyelországot; csupán el kell határoznunk, hogy Lengyelországot az első kedvező alkalommal megtámadjuk.” A végső határidőt szeptember elsejében állapították meg.
A támadás előkészítése az ilyenkor szokásos aprólékos pontossággal folyt. A terv fedőneve „Fall Weiss” volt.
Meg kellett játszani valamilyen incidenst ahhoz, hogy a lengyeleket lehessen provokációval vádolni. Hitler ilyenkor természetesen Himmlerre gondolt, a mocskos feladatok végrehajtójára. Június 23-án Himmler részt vett a Birodalmi Védelmi Tanács ülésén; a tanácsnak egyébként megalakulása, 1935 óta ez volt a második összejövetele. Itt hozták meg a küszöbönálló háborúval kapcsolatban a legfontosabb rendelkezéseket. Attól természetesen óvakodtak, hogy akár a legcsekélyebb célzást is elejtsék a Himmler embereire háramló feladatokról; szerepük csak a nürnbergi per folyamán vált ismertté.
A Himmler által kidolgozott fondorlatos tervet, amelynek megvalósítását Heydrichre bízták, a „Himmler-hadművelet” fedőnévvel álcázták. Végrehajtására Heydrich egyik bizalmi emberét és régi barátját, Alfred Helmuth Naujocksot választotta ki. Még Kielben ismerte meg őt, abban az időben, amikor kitették a haditengerészetből, és belépett az SS-be. 1931-ben Naujocks is az SS tagja lett. Eredetileg gépész volt, de mint ismert amatőr bokszoló vált a kiéli rakodómunkások körében népszerűvé, és hasznossá a horogkereszteseknél, az utcai verekedéseken és gyűléseken. 1934-ben Heydrich bevitte őt az SD-be; 1939-ben már az SD-Ausland III. szekciójában, az ún. „külföldi információs szolgálatiban egy alosztály élén állt.
Ez a Naujocks-féle alosztály, amely később a VI. F csoport elnevezést kapta, különleges tevékenységet fejtett ki. A berlini Delbrückstrassén levő irodájából Naujocks különböző műhelyeket irányított, ahol megbízható emberek titokzatos megbízatásokat láttak el. Az F csoportot tulajdonképpen úgy lehetett volna nevezni, hogy az SD „műszaki alosztálya”. Itt állították elő mindazokat a legkülönbözőbb nemzetiségű hamis dokumentumokat, útleveleket, személyazonossági igazolványokat, menleveleket, amelyekre az SD külföldön operáló ügynökeinek szükségük volt. Végül még pénzt is hamisítottak. Ezt a hamisító részleget Krüger SS-hauptsturmführer irányította. Naujocks másik műhelye, a rádiós csoport, egy jelentéktelen külvárosi barakkban volt elhelyezve. Ezeknek a rendkívül bizalmas munkálatoknak az ellenőrzését végezte Naujocks egészen 1941 januárjáig, amikor is rangjától megfosztva átadták a Waffen-SS-nek, amiért vitába mert szállni Heydrich egyik utasításával. Heydrich ettől fogva ádáz gyűlölettel üldözte őt, azt akarta, hogy tegyék a keleti front egyik harci alakulatába. Ettől csak az mentette meg, hogy Himmler utasítása szerint „államtitkok ismerőjét” nem volt szabad olyan beosztásba tenni, ahol könnyen az ellenség kezébe eshetett. Végül, miután egy ideig Dániában, majd a belgiumi megszálló erők gazdasági hivatalában teljesített szolgálatot, dezertált, és 1944. október 19-én az amerikai csapatoknál jelentkezett. Arról Naujocks nyilván nem tudott, hogy az ő neve is ott van a háborús bűnösök jegyzékén. 1946-ban, mielőtt bíróság elé állíthatták volna, sikerült Németországban megszöknie. Azóta nyoma veszett.
1939. augusztus 10-én Naujocks még Heydrich bizalmi embere volt, amikor az meghívta őt Prinz-Albrecht-Strassei hivatalába. Heydrich közölte vele, hogy színlelt támadást kell vezetnie Felső-Sziléziában, a lengyel határ közelében fekvő gleiwitzi német rádió-adóállomás ellen. Az akciót úgy kell lefolytatnia, mintha lengyel különítmény támadta volna meg a német adóállomást. „A külföldi sajtó és a hazai propaganda számára szükségünk van lengyel támadások tárgyi bizonyítékaira” – mondotta Heydrich.
Naujocks maga mellé vett hat különösen megbízható embert az SD-ből, és 15-e körül elindult velük Gleiwitzbe. A legtökéletesebb titoktartásra kaptak utasítást, amelyhez könnyen tartani tudták magukat: hiszen 1937 nyara óta a Grenzpolizei, a német határrendőrség is a Gestapo ellenőrzése alá tartozott. Gleiwitzben Naujocksnak meg kellett várnia Heydrich rejtjeles táviratát, csak akkor indíthatta el az akciót. Tudta, hogy a színlelt támadáskor lengyel egyenruhába öltöztetett németeket bocsátanak rendelkezésére. A Heydrich által szerkesztett forgatókönyv szerint az álkülönítménynek el kellett foglalnia az adóállomást, és annyi ideig kellett megszállva tartania, míg egy lengyelül beszélő német be tudja olvasni a Heydrich által fogalmazott harcias deklarációt. „A közleményben az állt – mondta Naujocks hogy ütött a német-lengyel háború órája, és hogy az egyesült lengyel hadak meg fogják semmisíteni a németek minden ellenállását.”
Az Abwehrnek, az OKW katonai hírszerző szervének kellett előteremtenie a támadásban részt vevő állengyel katonák számára az egyenruhákat, fegyvereket és személyazonossági iratokat. Himmler valódi lengyel egyenruhákat és valódi lengyel katonai papírokat követelt, holott Naujocks csoportja, az F műhely, hajszálig pontos hamisított dokumentumokat tudott volna gyártani.
Canaris, az Abwehr főnöke megkísérelte megakadályozni az akciót vagy legalább azt, hogy az alája rendelt szervek részt vegyenek benne; de sikertelenül, mert Keitel már megadta hozzájárulását. Így beérte azzal, hogy személyesen nem foglalkozott az üggyel, Heydrich pedig Mehlhorn SS-oberführert bízta meg azzal, hogy koordinálja a különböző szervek munkáját.
A feladatoknak ez a felaprózása több biztosítékot nyújtott a titkosság megőrzésére, és megosztotta a felelősséget. Nebe, a Kripo vezetője, Heydrich alárendeltje, még májusban kérte az OKW-t, hogy szerezzenek neki lengyel egyenruhákat egy „lengyel támadást ábrázoló film forgatásához”. Most hasonló kéréssel fordultak a katonákhoz, de az eredeti fegyverekre és főként az autentikus személyazonossági iratokra vonatkozó igény egy percig sem tehette előttük kétségessé, hogy ez esetben nem holmi filmfelvételről van szó.
Augusztus végén Naujocksot, aki még mindig Gleiwitzben várt Heydrich utasítására, Oppelnbe, a Gleiwitztől 70 kilométernyire északra fekvő sziléziai kisvárosba rendelték. Itt Müller és Mehlhorn várt rá, hogy megbeszéljék az operáció végső részleteit. Müllert, mint a Gestapo főnökét bízta meg Heydrich azzal, hogy ő szállítsa a legfontosabb „anyagot”, amelyet Heydrich jellemző módon „konzervek” fedőnévre keresztelt. A „konzervek” a valóságban elítéltek voltak, akiket Müller válogatott ki a koncentrációs táborokból.
Naujocks nürnbergi tanúvallomása szerint:
„Müller kijelentette, hogy 12 vagy 13 elítélt bűnözőt szállít, akiket lengyel egyenruhába öltöztetnek és holtan hagynak a csata helyén, mintha támadás közben estek volna el. Ebből a célból halálos hatású injekciót kell kapniuk a Heydrich-féle szolgálat egyik orvosától. Később majd lőfegyvertől származó sebeket is kapnak. Az incidens után a sajtó képviselőit és más személyeket végigvezetnek majd a színhelyen. Rendőri jelentés is készül. Müller azt mondta, hogy Heydrich, parancsára az egyik bűnözőt az én rendelkezésemre kell bocsátania a gleiwitzi akcióhoz.”
Mindent a legapróbb részletekig elrendeztek:
„Augusztus 31-én délben telefonon kaptam meg Heydrichtől a számjeles szöveget a támadásra, amelynek még aznap este, 8 órakor meg kellett történnie. Heydrich azt mondta, hogy a támadás végrehajtása előtt kérjem el Müllertől a »konzerveket«. így is tettem, és meghagytam Müllernek, hogy az én emberemet a rádióadóhoz hozza el. Élt, de egyáltalán nem volt magánál. Megpróbáltam kinyitni a szemét, de a tekintetéből nem tudtam megállapítani, hogy él-e, csak abból, hogy lélegzett.”
Az elítélteknek legyilkolásuk előtt Müller azt ígérte, hogy a hazafias akcióban való részvételük fejében kegyelmet kapnak és szabadon engedik őket.
A megadott időpontban végrehajtották a színlelt támadást. Az egyik kisegítő adón a tervnek megfelelően lengyel nyelven felolvasták a Heydrich által megfogalmazott kiáltványt – ez mindössze három vagy négy percet vett igénybe majd Naujocks és emberei visszavonultak, és a tett színhelyén otthagyták a „konzerveket”.
Másnap, szeptember elsején, amikor a német csapatok már napfelkelte óta lengyel földön törtek előre, Hitler beszédet mondott a Reichstagban. Felsorolt néhányat a lengyelek által elkövetett „határsértések” közül (augusztus 23-a óta a németek halmozták a provokációkat). Ennek során megemlítette a gleiwitzi adó esetét, amelyet „reguláris lengyel csapatok támadtak meg”. Ribbentrop közleményt juttatott el a külföldi német követségekhez, amely szerint a Wehrmacht kénytelen volt akcióba lépni, „válaszul” a lengyel támadásokra. Ezt a formulát ismételte meg az OKW jelentése is. A német sajtó és bizonyos külföldi lapok említést tettek a rádióállomás elleni támadásról. Hat évet kellett várni ahhoz, hogy ebben az ügyben megismerhessük az igazságot. Ami pedig az SD-nek azokat a tagjait illeti, akik részt vettek a gleiwitzi operációban: Birckel SS-hauptsturmführer kijelentése szerint az egy Naujocks kivételével valamennyit „eltüntették”.
A nácik egyébként gyakran éltek azzal a módszerrel, hogy a nemzetközi szabályokat megsértve felhasználták az ellenfél egyenruháit és felszerelését. Az utolsó és legnagyobb szabású példa erre a „Greiff-hadművelet” volt, a Skorzeny által vezetett SS kommandó-vállalkozás Rundstedt kétségbeesett ardennes-i offenzívájának támogatására 1944 decemberében. A „Greiff-hadművelet”-ben több mint 3000 SS vett részt amerikai egyenruhában, Sherman tankokkal, eredeti teherautókkal és jeepekkel. Zavart kellett kelteniük a szövetségesek arcvonala mögött, ahová sikerült is behatolniuk, és mélyen a front mögött a legvakmerőbb szabotázscselekményeket hajtották végre.
A gleiwitzi „Himmler-hadművelet” egyben azt is megmutatta, milyen cinkos együttműködés alakult ki már ekkor az SS és a hadsereg között. Az akcióban együtt vett részt az SD, a Gestapo és az OKW utasítására az Abwehr.
A háború harmadik napján, amikor a német csapatok már számottevő lengyel területet foglaltak el – a páncélosok 8-án már bevonultak Varsóba -, Hitler elhatározta, hogy a front közelébe helyezi át főhadiszállását. Három, különlegesen berendezett vasúti szerelvény haladt át a lengyel határon Katowice közelében (nem messze Gleiwitztől); egy ideig lengyel területen mozgott, majd észak felé haladva végül is Sopotban állapodott meg, a szeptember elsejei törvénnyel Németországhoz csatolt egykori danzigi terület kis kikötővárosában. Hitler itt maradt szeptember végéig.
Az első szerelvény Hitleré volt, a második Göringé, a harmadik pedig Himmleré.
Himmler tehát az elsők között lépett lengyel területre, éppen úgy, mint annak idején Ausztriába és Csehszlovákiába. Hűséges parancsőrtisztje, Wolff obergruppenführer kíséretében részt vett minden fontosabb vezérkari értekezleten, és személyesen ellenőrizte szervezete működésének kiterjesztését a meghódított területre. Minden részlegéből vele ment egy-egy küldött. Közöttük volt az SD „belső kémelhárító” osztályának ifjú vezetője, Walter Schellenberg is. Nem véletlen választás eredménye volt ez, hiszen előzőleg Heydrich Schellenbergre bízta, hogy tárgyalásokon tisztázza a hadsereggel azokat a módosításokat, amelyek szerint Himmler emberei a front mögötti területeken tevékenykedni fognak. A Gestapo és az SD speciális különítményei lengyel területen közvetlenül az arcvonal mögött operáltak, hogy „biztosítsák a mögöttes területet”, főként azonban azért, hogy megkezdjék azoknak a rendszabályoknak a végrehajtását, amelyeket Himmler a lengyel lakosságot illetően már jó ideje kidolgozott.
A Sipo különítményei, amelyek a Gestapo és az SD embereiből álltak, egy einsatzgruppét (rohamcsoportot) alkottak; ez maga pedig einsatzkommandókra oszlott. A hadsereggel semmiféle írásos egyezményt sem kötöttek. A tisztikar részletesen megismerte azokat a rendszabályokat, amelyeket Hitler Lengyelország likvidálása tekintetében előírt, és megdöbbent tőlük. Varsó bombázását már eleve elhatározták – arra az esetre is, ha katonailag nem lett volna rá szükség meg kellett félemlíteni a lakosságot. Hitler „politikai tisztogatást” rendelt el Lengyelországban, a tábornokok pedig tisztában voltak vele, hogy milyen túlkapások következnek az ilyenfajta rendelkezésekből. Végül különböző provokációkat is előirányoztak. Ribbentrop például az ukrán kisebbség állítólagos lengyelellenes „felkelésének” megszervezéséről értesítette Canarist; így alkalom nyílt volna ezen a területen arra, hogy minden lengyel parasztgazdaságot és házat felgyújtsanak.
Canaris felhívta Keitel figyelmét arra, hogy milyen kockázattal járhatnak a hadseregre az ilyenfajta üzelmek. Egyes tábornokok támogatták Canarist, midőn az így tiltakozott: „Egy napon a világ az ilyen módszerekért a Wehrmachtot teszi majd felelőssé, mert az ő szeme előtt történtek ezek az események.” A tábornokok sürgetésére Keitel és Brauchitsch magával Hitlerrel közölte a hadsereg kifogásait a Himmler-féle kommandóknak a csapatok háta mögött történő felhasználását illetően. Biztonságuk így is eléggé biztosítva, van – mondták -, ezeknek a kommandóknak a jelenlétét mi sem igazolja.
Általános meglepetésre Hitler előbb nekik adott igazat, később azonban lassanként visszatért eredeti döntéséhez, és parancsot adott Keitelnek, hogy fogadja el Himmler embereinek jelenlétét. Keitel, szokásához híven, azonnal meghajolt, és úgy informálta a tábornokokat, hogy semmiképpen sem tudta befolyásolni az eseményeket, minthogy a führer parancsáról van szó. Tudomásul vette tehát Varsó bombázását és a lakosság bizonyos rétegeinek, az értelmiségnek, a nemességnek, a papságnak és természetesen a zsidóságnak a kiirtását. Himmler és Heydrich úgy vélekedett, hogy egyedül az első három kategória képes megszervezni a belső ellenállást, és hogy sokkal kevésbé vagy alig képes ellenállásra az olyan nép, amelyet megfosztanak értelmiségi és erkölcsi erőitől. Ami pedig a zsidók kiirtását illeti, ez lett volna a „végleges megoldás” kezdete.
A Hitler vasúti kocsijában tartott értekezletek egyikén Johannes Blaskowitz tábornok, akit egy Lengyelország elleni támadó terv kidolgozásával bíztak meg, és aki az egyik hadsereg parancsnoka volt ebben a hadjáratban, hevesen tiltakozott, és részletes írásbeli jelentést tett azokról a gaztettekről, amelyeket az SS és az einsatzkommandók a zsidók és a lengyel vezető rétegek ellen elkövettek. Jelentését egyenesen Hitler elé terjesztette, de csak annyit ért el, hogy azon az ismert látványos dühroham vett erőt. A gyakran tapasztalt nehézségek eredményezték azt, hogy a Szovjetunió elleni hadjárat során az OKW és Himmler között írásos egyezmény jött létre az einsatzgruppék felhasználása ügyében; ebben a hadjáratban azután a különítmények minden emberi képzeletet felülmúló borzalmakat követtek el.
1939 szeptemberében nem sok olyan katona volt már, aki tiltakozni mert volna. Canarisnak, Blaskowitznak és kisebb mértékben Brauchitschnak sikerült megmozgatnia Keitelt, ám a kísérlettel kénytelenek voltak felhagyni.
A hadsereg egészében követte és támogatta Hitlert. A tábornokok katonai parádénak tekintették a háborút, és az osztrák és csehszlovák hadműveletek, majd a lengyelországi villámháború mintha őket igazolta volna. Nem nagyon fűlt a foguk a francia és angol hadakkal való megmérkőzéshez, de Hitler azt erősítgette, hogy a franciaországi hadjárat is ugyanolyan könnyű lesz. 1939 őszén a tábornokok kiemelkedő helyet foglaltak el a náci államban. Keleten könnyen aratták a babérokat és a nyugati demokráciák elleni támadásra készültek; az országon belül többüknek kulcspozíciójuk volt a hadigazdálkodásban. A hadműveleti területek messzesége, a háborúban betöltendő fontos szerepük alapján abban reménykedtek, hogy az addigiakhoz képest szokatlan függetlenségre tesznek szert, és megszabadulhatnak a párt gyámkodásától, no meg a Gestapo és az SD ellenőrzésétől.
Mit tett ebben a számukra könnyen veszélyessé válható helyzetben Himmler és a Gestapo?Mindenekelőtt néhány óvatossági rendszabállyal korlátozták a katonák autonómiáját. A haderő szállításainak legnagyobb részét például a párt motorizált csapattestére bízták. Ennek a teherautói, motorkerékpárosai és gépkocsivezetői nélkül a hadsereg egymagában képtelen lett volna megnyugtató módon biztosítani az utánpótlást. A párt így elég egyszerű módot talált arra, hogy ellenőrizze és szükség szerint sakkban is tartsa a katonákat.
Másfelől, Himmler kérésére, a szokástól eltérően, a katonák sohasem kapták meg a hatalmat a rendőri feladatok ellátására, sem Csehszlovákiában, sem Lengyelországban. Ezeket a teendőket Himmler szervei látták el kezdettől fogva, éppen úgy, mint korábban Ausztriában. Lengyelországban is ez volt a helyzet, amint a tulajdonképpeni hadműveletek megszűntek, és ahogy a haderő előrehaladt.
Az einsatzkommandókba szervezett SD- és Gestapo-emberek megjelenése közvetlenül a harcoló egységek mögött, a hadi események kellős közepén, valóban újdonság volt és Himmler „merész kezdeményezése”. Ez a szervezeti forma, amelyben a két fontos szolgálat emberei együttműködtek, egyszersmind a folyamatban levő nagy jelentőségű átalakulás mutatója is volt.1 Ugyanilyen összetételű einsatzkommandókat hoztak létre annak idején a Csehszlovákiába való bevonuláskor is. Ottani szerepük azonban más volt és hamar véget is ért; a prágai Sipo megszervezésekor ugyanis feloszlatták őket. *
Azóta, hogy 1936. június 17-én Himmler lett Németország valamennyi rendőri szervezetének főnöke, bizonyos átalakulások is történtek. Egy 1936. augusztus 28-i körrendelet kimondta, hogy október elsejétől valamennyi tartomány politikai rendőrsége felveszi a Geheime Staatspolizei (Gestapo), a kerületi hivatalok pedig a Staatspolizei (Stapo) nevet. Az azonos elnevezés és az ezzel természetszerűleg együtt járó alárendeltségi viszony pontot tett a három éve tartó egységesítési folyamat végére. Szeptember 20-án, ezúttal Frick belügyminiszter, akihez elvileg az összes rendőri szerv is tartozott, egy újabb körrendeletben úgy intézkedett, hogy a továbbiakban a Gestapo berlini központi szolgálata ellenőrizze a tartományok politikai rendőrségének vezetőit.
A Gestapo cselekvőképességének erősítése és a megtorlás gyorsabbá tétele érdekében Frick 1938. január 25-i rendeletével magára a Gestapóra bízta a védőőrizetbe vétel elrendelésének és végrehajtásának jogát. A Gestapo szervei mindaddig csupán az általuk javasolt, de a belügyminisztérium által meghozott rendelkezés végrehajtására szorítkoztak. Most már szétoszlott ez a halvány ellenőrzés is. „A védőőrizetbe vételt a titkos államrendőrség rendelheti el – mondja Frick rendelete – óvintézkedés gyanánt olyanokkal szemben, akik magatartásukkal veszélyeztetik a nép és az állam biztonságát, abból a célból, hogy csapást mérjenek a nép és az állam ellenségeire.”
Az internálás elrendelése ügyében vitának nem volt helye. Semmilyen igazgatási vagy igazságügyi eljárásról nem intézkedtek, korábban pedig láttuk, hogy a törvényszékeknek megtiltották a Gestapo ügyeivel való foglalkozást. Hogy erről az érdekelt fél is tájékoztatva legyen, a közölt internálási végzés felzetén a következő figyelmeztetés állt: „Az őrizetbe vettnek nincs fellebbezési joga a védőőrizetbe vételi határozattal szemben.” Ezután következett az internálás okának megjelölése, rendszerint néhány tömör szóban. Például: „Államellenes tevékenység gyanúja”, „A dezertőrök támogatásának alapos gyanúja”, esetleg: „Szökevény (vagy emigráns) rokona lévén, feltehető, hogy minden eszközzel árt a birodalomnak, amennyiben szabadon marad”.
Frick január 25-i rendelete és egy 1938. szeptember 14-én hozott határozat felszólította a Nemzetiszocialista Párt szerveit a Gestapóval való együttműködésre, amelynek a führer „hivatásul adta, hogy figyelje és távolítsa el a párt és a nemzetiszocialista állam minden ellenségét, valamint minden ellenük irányuló bomlasztó erőt”.
A Gestapo tehát teljesen és véglegesen megszilárdította hatalmát. Minden vele kapcsolatban álló hivatalnok a birodalom tisztviselője lett. Heydrich apparátusa, amely egész Németországot behálózta, 57 kerületi Gestapo-hivatalt foglalt magába. Ezek megoszlása a következő volt:
– 21 Stapo leitstelle (főhivatal) és
– 36 Stapo stelle (hivatal).
A Kripo, amely 1936 óta a Gestapóval közösen a Sipo névre keresztelt együttest alkotta, 66 kerületi hivatallal rendelkezett. Ezek megoszlása:
– 20 kriminalpolizeileitstelle (főhivatal) és
– 46 kriminalpolizeistelle (hivatal).
Heydrichnek, aki mindezt igazgatta, megvolt az oka az elégedettségre. Amellett viszont, hogy a Sipo főnöke volt, eredeti hivatalát, az SD-t is vezette, és ez bizonyos igazgatási kellemetlenségeket okozott neki. Minden igyekezete ellenére az SD továbbra is pártszolgálat maradt. 1938. november 11-én végre napvilágot látott az a rendelet, amely az SD-t a párt és az állam hírszerző szervévé avatta. Fő feladatává azt tették, hogy támogassa a biztonsági rendőrség (Sipo = Gestapo + Kripo) munkáját. Közben azonban Heydrich uralma alatt, aki az angol Intelligence Service-t tekintette példaképének, az SD olyan irányban fejlődött, hogy sokkal inkább politikai hírszerző szolgálat, lényegében kémszervezet lett belőle, semmint rendőrségi segédorganizmus.
Amikor tehát kitört a háború, az SD-t már állami hírszerző szolgálat rangjára emelték, de továbbra is pártszerv volt. Az is maradt fennállása végéig. A közigazgatási „határvonal” azonban, amely Himmler apparátusának többi részétől elválasztotta, változatlanul nehézségeket idézett elő, még a Himmler-Heydrich-féle vezetés egysége ellenére is. A vegyes összetételű einsatzkommandók alakítása a lengyelországi hadjárat folyamán napfényre hozta ezeket a nehézségeket. Himmler ezért a nyáron döntő jelentőségű elhatározásra jutott: új szervezetet hozott létre, amelyet az 1939. szeptember 27-i rendelet tett hivatalossá. A rendelet szerint a reichsführer SS a hozzá tartozó hivatalokat Reichssicherheitshauptamt (Birodalmi Közbiztonsági Főhivatal) néven fogta össze egyetlen szervezetbe, amelyet jobban ismertek a kezdőbetűi szerint: RSHA. Az új szervezési forma megfelelt annak az elgondolásnak, amelyet Himmler már 1936-ban megfogalmazott: meg kell szervezni az „államvédelmi testületet”.
A bűnügyi és politikai nyomozó, vizsgálati és dokumentációs szolgálatok ilyenformán egy és ugyanazon együttes részei voltak. Ennek a rendszabálynak első eredménye az volt, hogy az egész rendőrségi apparátus még hangsúlyozottabban az SS-központ ellenőrzése alá került, minthogy az RSHA-t megalakulása pillanatától fogva úgy tekintették, mint a belügyminisztériumhoz tartozó állami szervet és egyidejűleg mint az SS egyik legfontosabb szolgálatát, amely közvetlenül az SS legfelsőbb parancsnoksága alá van rendelve. Az egyszemélyi vezetés csak még inkább hangsúlyozta ezt a kettős függőséget. A közigazgatás zűrzavara, mint tudjuk, a náci vezetés stílusához tartozott. Best doktor valamilyen áltudományos jogász-zsargonban próbálta ezt megmagyarázni; érdemes itt idézni a magyarázat egy részét:
„Az SS és a rendőrség tehát egységet alkotnak, mind struktúrájukban, mind aktivitásukat tekintve, anélkül, hogy szervezetük személyisége elvesztené ezáltal a maga sajátos jellegét és helyét a párt és az államigazgatás egyéb fontos ágazatai között, amelyek több szempontból is hasonló természetűek.”
Az RSHA létrejöttének napján egy másik rendelet kinevezte az egyes szolgálati ágak vezetőit, vagyis az addigi vezetőket megerősítette beosztásukban, Heydrich pedig az RSHA főnöke lett.
A törvényesség szempontjából abszurd kotyvalék volt az egész. Az RSHA elnevezés lényegében egyfajta álcázás volt; így el lehetett kerülni a túlságosan is ismert Gestapo név használatát. Ugyanezen meggondolás alapján az RSHA-tól függő alkalmazottak és tisztviselők egyenruhájának hajtókáján SD jelű megkülönböztető sáv volt, még akkor is, ha a Gestapóhoz vagy a Kripóhoz tartoztak. A megkülönböztető jelzés annyit jelentett csupán, hogy az illető az SS-en belül az SD különleges alakulathoz tartozik, amelyhez az SS-be bekebelezett RSHA személyzetét egészében csatolták.
Az RSHA2 Az RSHA szervezeti felépítését lásd a függelékben. * gigantikus rendőri apparátusát azért hozták létre, hogy központosítsa az információs szolgálatot, hogy a legcsekélyebb ellenséges hírt is felfogja, és azt kifejtve, megmagyarázva juttassa el a gépezet csúcsán ülő Heinrich Himmler reichsführer SS fülébe. Ellenkező irányban a gépezetnek minden fokon reagálnia kellett a főnök legkisebb óhajára is, parancsait el kellett juttatnia a horogkeresztes világnak akár legtávolabbi pontjára és gondoskodnia kellett a gyors végrehajtásról.
A gyakorlatban az RSHA nem bizonyult valami könnyen kezelhető gépezetnek. A túlzásba vitt széttagoltság, a részeknek a titoktartás érdekében való elszigeteltsége erősen csökkentette az egész szervezet hatékonyságát. Másrészt a hírszerzés és végrehajtás elválasztása egymástól, az a tény, hogy az információnak több állomáson kellett átmennie, mielőtt a felhasználóhoz ért volna, óhatatlanul eltorzította a felelős tisztviselők szemléletét. Azok a csoportok, amelyeknek a legalsó fokon kellett összefoglaló értékeléseket készíteniük a begyűjtött értesülések tömegéből, az élet valóságától elszakadt bürokratákból álltak. Kezükben még a jelentések anyaga is elvesztette minden életszerűségét. A csúcsra már csak száraz összefoglalások érkeztek el, amelyeknek gyakran már alig volt közük a valósághoz. A rendőri munka e bürokratikus koncepciójából eredt a német apparátus által elkövetett számtalan hiba és sok – néha éppen a legkegyetlenebb – rendszabály hatástalansága. Paradox módon az RSHA „tökéletes” szervezettsége volt egyben kudarcainak is az oka.
Az RSHA-nak ez a sokrétűsége szükségessé tette, hogy gondoskodjanak valamennyi alkalmazottjának különleges kiképzéséről. Heydrichnek egy 1940. május 18-án megjelent körrendelete előírta, hogy az RSHA-ba felvett minden fiatal munkatársnak gyakorlatot kell szereznie a különböző szakágakban. Az SS-ből vagy zsebében jogi diplomájával az egyetemről azon frissiben érkező ifjú hitleristáknak tehát három helyen kellett gyakorló munkát végezniük: négy hónapig a Kripón, ahol a rendőri munka alapjait és az első tudományos ismereteket sajátították el, három hónapig az SD-n és ugyancsak három hónapig a Gestapón. Általános betekintést nyertek így az egyes szolgálatok munkájába, és megtudták, mit várhatnak a szomszédos szakágtól. Ezután állították be őket, személyes hajlamaiknak és a szükségleteknek megfelelően, a hét amt egyikébe, vagyis az RSHA-t alkotó hét hivatal közül az egyikbe.
A Gestapo az RSHA IV. amtja volt.
Az RSHA kiterjesztette tevékenységét az elfoglalt és a bekebelezett országokra is. Az ezen országokban működésbe lépő hivatalok a központi szervezet illetékes hivatalát vették mintául, felépítésükben csekély eltérésekkel annak felépítését másolták. A Gestapo ebben a formájában lett ismertté csaknem egész Európában.
Nem véletlenül és nem azért történt, mintha a Gestapo neve könnyebben megjegyezhető lett volna, hogy ennek híre túlszárnyalta az RSHA többi szervezetének, sőt magának az RSHA-nak3 Az RSHA központi szolgálatát a Prinz-Albrecht-Strasse 8. szám alatt rendezték be, a Gestapo által elfoglalt épületben. * a hírét is, amelyet a nagyközönség gyakorlatilag úgyszólván nem is ismert. A Gestapo volt az együttes egyetlen operatív szerve, mind között a legfontosabb, a legfélelmetesebb, a gépezet tengelye; körülötte sorakozott fel a többi. A többi amt által folytatott dokumentációs tevékenység, az értékelések, a legkülönbözőbb értesülések, a statisztikák, a „tudományos” és „módszertani” tanulmányok mind a Gestapo által nyerték el céljukat és létjogosultságukat. Az egyebütt összeállított statisztikák és listák itt alakultak át emberekké, akiket föl kellett hajtani, mint a búvó vadat, el kellett fogni, meg kellett kínozni, rabszolgává kellett tenni vagy el kellett pusztítani. Mi sem természetesebb, mint hogy ehhez a három szótaghoz több vér, jajkiáltás és könny tapadt, mint bármely más névhez eddig az emberiség történetében.
Legnagyobb aktivitásának idején, vagyis 1944 tavaszán a Gestapo külső szolgálata 25 főhivatalból, 65 hivatalból, 300 főhivatalban és 850 határrendőrségi biztosi hivatalban elhelyezett „antennából” állt. A nürnbergi perben Heydrich utóda és az RSHA utolsó vezetője, Kaltenbrunner elismerte, hogy 1944 végén a Gestapo állománya 35 000-40 000 állandó tagot foglalt magában; a vád azonban ezt a számot 45 000-50 000-re becsülte,4 E számok nem tartalmazzák sem az önkéntes, sem a fizetett besúgókat, sem pedig az elfoglalt országokban verbuvált „segítőket”. Gondolni kell a legkülönbözőbb jellegű egyesületekre is, ahol a Gestapo ügynököket tartott fenn. * és még a tisztviselők hovatartozás szerinti hozzávetőleges eloszlását is megadta. Minden jel szerint ez a szám tekinthető valószínűbbnek, tekintettel arra, hogy a Gestapo 1944 második felében bekebelezett bizonyos számú, addig más szervekhez tartozó hivatalt.
Az RSHA létrehozásakor a Gestapo már felszippantotta az SD bizonyos elemeit. Müller ezt a politikát Heydrich és Himmler támogatásával folytatta. 1941 végén és 1942 elején Müller ki akarta terjeszteni ügynökeinek tevékenységi körét a külföldi, nem elfoglalt országokra, és a kémelhárító munka megkönnyítésének ürügyével a maga számára követelte az SD-Ausland ügykörét. Bár tervét nem tudta keresztülvinni, azt a jogot megszerezte, hogy közvetlenül levelezhessen a külföldön rendszeresített hivatalos vagy álcázott „rendőrattasékkal”, hogy információkat kérhessen tőlük, utasításokat adhasson nekik; mindezt az amt VI., az SD-Ausland közvetítése nélkül.
Vezető szerepének és ellenőrzési lehetőségének biztosítása végett a Gestapo szolgáltatta a háború elején a tábori titkos rendőrség, az OKW vezetése alá helyezett Geheime Feldpolizei (GFP) megalakításához szükséges kádereket. A későbbiek folyamán, és nyilván az általa behozott emberek segítségével, Heydrichnek az elfoglalt országokban sikerült elnyelnie a GFP-t, midőn a GFP 5000 emberét átvették a Gestapo állományába. Az eredetileg is a Gestapóhoz tartozók száma egymagában 32 000-re rúgott.
1944. október elsején Himmler a vámőrség (Zollgrenzschutz) állományát, amely addig a pénzügyminisztériumhoz tartozott, rendeletileg a Gestapo vezetése alá helyezte. A tulajdonképpeni határrendőrség már régen odatartozott. A fináncok bekebelezése5 Az 54 000 vámőr felét továbbra is a pénzügyminisztérium fizette, kevéssel a háború vége előtt pedig visszaadták neki az egész állományt. Az átadásnak amúgy sem volt jelentősége. * jellemző példa a Gestapo vezetőinek adminisztratív telhetetlenségére. Fontos esemény volt viszont 1944 végén az Abwehr-hivatalnokok egy részének átvétele, és még fontosabb lehetett volna, ha néhány hónapra rá a náci rendszer össze nem omlik. Ez az annexió tett pontot annak a harcnak a végére, amelyet Himmlerék az Abwehrrel az elsőségért vívtak.
Himmler keményen kézben akarta tartani minden egyes emberét, ezért 1940 elején kiadott egy rendeletet, amely a háború tartamára az egész német rendőrségi állományt különleges beosztásba és az SS igazságszolgáltatása alá helyezte. A rendelkezésnek az volt a következménye, hogy a törvényszékek hatásköre alól kivettek minden olyan ügyet, amelybe rendőrségi alkalmazott is bele volt keverve. A vizsgálat és az esetleges bírói döntés az SS-vezetőség egy különleges szervének kizárólagos joga volt. Így azután minden ellenőrzés lehetetlenné vált. Himmler, mint az SS legfőbb vezetője, a legteljesebb önkényt valósíthatta meg a rendőrség berkeiben, hiszen egyedül az ő kénye-kedvétől függött a vizsgálat elindítása; azt bármikor, befejezése előtt leállíthatta; nyomást tudott gyakorolni az ítéletre, s ha már meghozták, megsemmisíttethette; végrehajtását felfüggesztethette, a bűnösöknek megkegyelmezhetett vagy ellenkezőleg, a törvény teljes szigorával sújthatta őket. 1940 elején tehát Himmler az utolsó simításokat is elvégezte azon a félelmetes gépezeten, amelyet hat évvel azelőtt kovácsolt össze magának. A háború pedig méreteihez szabott hatalmas működési területet biztosított az apparátusnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!