HARMADIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
II. fejezet
A GESTAPO BERENDEZKEDIK EURÓPÁBAN
A tábornokokkal hamarosan elfeledtették azt a megaláztatást, amelyben 1938. február 4-én volt részük. A március 12-i könnyű diadal, az ausztriai bevonulás volt sebeikre az első gyógyító ír. A hajszolt ütemű fegyverkezés a közeli háborúra mutatott, a tisztek pedig úgy gondolkoztak, hogy konfliktus esetén a hagyományoknak megfelelően a politikai hatalomnak háttérbe kell szorulnia a hadsereggel szemben. A jövő azonban nem igazolta reményeiket.
Kevesen értették meg közülük Hitler 1938. február 4-i rendeletének jelentőségét. „A mai naptól közvetlenül és személyesen gyakorlom a parancsnokságot valamennyi fegyveres erő felett.” Ezzel az egyszerű mondattal Hitler nagyobb hatalmat biztosított magának hazájában, mint bármely elődje, akár Bismarck vagy II. Vilmos. Egyedül az ő kezében összpontosult immár minden hatalom.
Ludwig Beck tábornok azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a helyzet súlyosságát. Az a tény, hogy Hitler nem engedélyezett tábornokainak semmiféle beleszólást politikai elhatározásaiba, Beck szemében bizonyíték volt arra, hogy a háború vagy béke ügyét is egyedül a führer valamelyik „zseniális sugallata” fogja eldönteni, hiszen a hitleri rendszerben amúgyis mindennek ez volt az eleje és a vége.
Hitler külpolitikájának iránya azt mutatta, hogy Csehszlovákia közeli megtámadására készül. 1938 tavaszán Hitler összehívatta a tábornokokat Jüterborgba, egy Berlintől délre eső kisvárosba, és sebtében improvizált előadásban vázolta előttük háborús terveit. Beck megdöbbent. Egyben fel is háborodott, mert Hitler úgy hozta meg határozatait, hogy vele, a vezérkar főnökével nem is tanácskozott. Realitással és katonai lehetőségekkel vajmi keveset törődve a maga megszállott módján ítélte meg a helyzetet, mint akinél a hit és a politikai meggyőződés a világ bármiféle hadseregénél mindig is nagyobb súllyal esett latba. Becket különösen az nyugtalanította, hogy Hitler egyáltalán nem számolt a külföld reagálásával. Beck meg volt róla győződve, hogy az ilyen, minden alapot nélkülöző támadás általános fegyveres konfliktust idéz elő, amelyben a még nem eléggé felkészült német hadsereg alulmarad.
Május 30-án Hitler aláírta az új „Fali Grün”-t, Csehszlovákia elözönlésének tervét. Beck ekkor, mint a vezérkar főnöke, terjedelmes memorandumban fejtette ki tiltakozását a kalanddal szemben. Emlékirata végén bejelentette lemondását. Abban bízott, hogy példáját követi a többi tábornok. Ám magára maradt. Memorandumát Brauchitschnak adta át, aki balsejtelmekkel lelkében továbbította azt Hitlernek. A führer nem fogadta el a lemondást. Augusztus 18-án Beck mindazonáltal csöndben távozott, helyére Halder tábornokot nevezték ki. A háborúhoz vezető úton nem volt többé semmi akadály.
Ebben az időszakban, midőn Beck tábornok hiába próbálta hallatni a józan ész hangját, a többi tábornok tisztában volt azzal, hogy az anschluss tulajdonképpeni megvalósítói nem a katonák voltak. A hosszú előkészület, amely végül is eredményre vezetett, szinte teljes egészében a Gestapo főnökeinek, Himmlernek és Heydrichnek, valamint ügynökeiknek a műve volt.
Ausztria egyesítése Németországgal nem új keletű gondolat volt. 1921-ben Ausztria különböző részein spontán népszavazásokat rendeztek, amíg a szövetséges hatalmak be nem tiltották azokat. E kísérletek kifejezték a lakosság egy részének azt a vágyát, hogy hazájukat a nagy szomszédos nemzettel egyesítve lássák. A nagyvárosok, különösképpen Bécs lakossága a weimari német köztársasághoz való csatlakozást óhajtotta, míg a reakciós vidékiek a Habsburgok visszatérésére számítottak. Ez utóbbi irányzat bizonyult erősebbnek.
Az ország két ellentétes táborra osztottsága megfelelő talaj volt, amelybe a horogkeresztesek elvethették a gyűlölet magvát. Egy időben kezdték megdolgozni Innsbruck és Linz határszéli vidékének falusi tömegeit és Bécs szociáldemokrata munkástömegeit, amelyeknek szeme előtt megcsillogtatták a maguk „szocialista” programját.
A Dollfuss-kormány megalakulása csak súlyosbította a helyzetet. Rendszabályai még inkább ösztönözték a külföldi szervezet által támogatott osztrák hitleristákat. Ezek tulajdonképpeni központja ugyanis Münchenben volt, ahol a Németországban élő osztrákokból megalakították az Osztrák Légiót, hogy kiképezzék az illegális munkára. Az SD is szüntelen agitációt folytatott Ausztriában.
Egy szocialista utcai tüntetés után, amelyet 1934. február 11-én kegyetlenül megtoroltak, a merényletek hulláma söpört végig Ausztrián. Az SD-Ausland robbantásra és szabotázsra specializált részlege ebben az illegális akcióban szerezte meg azt a jártasságot, amelyet az eljövendő évek során oly nagy mértékben gyümölcsöztetett.
Július vége felé egyre emelkedett a terrorcselekmények száma. Dollfuss, akit Mussolini nyíltan támogatott, néhány napra a duce meghívására Olaszországba készült, ahová családja már előzőleg elutazott. Az indulás napja 25-ére volt kitűzve.
Július 25-én – déltájban – 154 osztrák rendőregyenruhába bujtatott ember, valamennyien az osztrák SS-Standarte 89 tagjai, Holzweber nevű vezetőjük irányításával, Fey őrnagy rendőrfőnök cinkosságával, meglepetésszerűen, néhány pillanat alatt elfoglalta a kancelláriát.
A súlyosan megsebesült Dollfusst a kongresszusi teremben egy kanapéra fektették. Ahelyett, hogy ápolásáról gondoskodtak volna, a lemondását követelték, de ő hajthatatlan maradt. Tollat és papírt helyeztek mellé és mindenáron ki akarták csikarni az aláírását. Tizennyolc órakor, anélkül, hogy orvost vagy kérésének megfelelően papot hívattak volna, meghalt, de nem kapitulált.
Eközben a kormányhű csapatok és a rendőrség egységei körülvették a parlament épületét. Estére megtudta a világ, hogy Mussolini felháborodottan reagált a puccskísérletre, és a Brennernél, a határon 5 hadosztályt vont össze. Tizenkilenc órakor a lázadók megadták magukat. Hitler tüntetően visszahívatta Rieth doktort, Németország bécsi követét, akivel a lázadók 25-én egész nap állandó telefonösszeköttetésben álltak.
A brutális módszer ez egyszer kudarcot vallott. Hitler megérezte, mennyi veszélyt rejt magában az ilyen eljárás, ha nem koronázza siker. A kipróbált földalatti módszereket kellett tehát alkalmazni, a cselekvést pedig az SD-re és az általa ellenőrzött szervekre kellett bízni. Szabad terep nyílt a Gestapo számára.
Hitler ugyanis egy pillanatra sem mondott le Ausztria annektálásának tervéről. Miközben szándékainak tisztaságáról biztosította az osztrák kormányt, szeptember 29-re és 30-ra (2 hónappal az elvetélt puccskísérlet után) a bajorországi Bad-Aiblingba összehívatta a horogkeresztes vezetőket. A kétnapos konferencián adott eligazítás egyformán jellemzi a hitleristák igazi szándékait és szokásos eljárását. Ebben a Gestapo természetesen vezető szerepet játszott.
Az utasításokban megtalálhatjuk a náci akciók két klasszikus elemét: a terrorizmust és a rendőri nyomozást az ellenzéki elemek likvidálása céljából. A földalatti harcnak ez a két fajtája az SD illetékességébe tartozott. A Gestapo együttműködött vele a rendszer ellenségeinek felkutatásában. Ez volt az az idő, amikor Hitler elmagyarázta Rauschningnak a hírszerző munkáról vallott felfogását. „Nem megyünk addig semmire – mondta -, amíg seregestől nem rendelkezünk olyan emberekkel, akik testestül lelkestül ennek a feladatnak szentelik magukat, és ebben találják egyedül örömüket.” A tisztviselők húzódoztak az ilyenfajta munkától, ezért nőket kellett alkalmazni, különösen fásult nagyvilági nőket, akik ki voltak éhezve a kalandra, keresték az izgalmakat. Fel lehetett használni a terhelt, beteges hajlamú embereket is.
Hitler nem sajnálta a fáradságot és maga fogalmazta meg annak a kérdőívnek a mintáját, amelyet a titkosszolgálatnak kellett kitöltenie. Azt akarta, hogy csak azokat az adatokat rögzítsék, amelyek, szerinte, „számítanak”. Vagyis, hogy megvásárolható-e a szóban forgó egyén, és vajon pénzen kívül egyébbel is? Tudni kell róla, hogy meg lehet-e környékezni erotikával, milyen női típus a gyengéje, és különösen fontos részletként: nem homoszexuális-e? Fel kell deríteni a múltját is. Nincs-e valami titkolnivalója? Nem lehet-e valamivel megzsarolni? Alkoholista-e? Nem rabja-e valamely játékszenvedélynek? A fontos emberekről tudni kell mindent, ismerni kell szokásaikat, kedvenc sportjukat; hogy szeretnek-e utazni, van-e művészi vonzalmuk vagy törekvésük stb. Az emberi hibák és gyengeségek valóságos katalógusát akarták megszerkeszteni. „Én ezzel csinálok politikát, ezzel nyerem meg magamnak az embereket, ezzel dolgoztatom őket, ezzel készítem elő a befolyásomat minden országban.”
Bécsben ezalatt Schuschnigg, Dollfuss utóda megértette, hogy nem rendezkedhet be hosszabb ellenállásra. Időt akart nyerni, ezért kötötte meg Németországgal az 1936. július 11-i szerződést. Az egyezmény értelmében Ausztria kötelezte magát arra, hogy Németországgal szemben barátságos magatartást tanúsít, és önmagát német államnak tekinti. Viszonzásul Németország elismerte Ausztria szuverenitását és függetlenségét, és ígéretet tett arra, hogy semmivel sem befolyásolja külpolitikáját. Az egyezmény rendelkezéseinek végrehajtásaképpen Schuschnigg osztrák hitleristákat nevezett ki a közigazgatás különböző posztjaira; beleegyezését adta ahhoz, hogy néhány horogkeresztes szervezet beléphessen a Hazafias Arcvonalba; végül szabadon engedett több ezer fogva tartott hitleristát. Ettől fogva a náciknak nyert ügyük volt. Pontosan megismételték azt a manővert, amellyel annak idején a weimari köztársaságot buktatták meg.
A párt és az SD fokozta aknamunkáját. 1934 ősze óta titokban havi 200 000 márkát bocsátottak Reinthaler mérnök, a volt náci parasztvezér rendelkezésére, aki akkor már az osztrák hitlerista párt titkos vezetője volt.
A határ egyre inkább fellazult a két ország között. Az SD, a Gestapo, a Nemzetiszocialista Párt ügynökei szakadatlanul jöttek-mentek. A szocialista és katolikus ellenzék hívei nyugtalankodtak, mert tudták, hogy nyilvántartják őket. Az osztrák rendőrhatóságokat megbénították. A bécsi amerikai nagykövet, Messersmith, igazat írt, midőn ezt jelentette külügyminisztériumának: „A nácik hatalomra jutásának perspektívája okozza azt, hogy nem folytatnak ellenük hatékony rendőri és igazságügyi eljárást. Félnek, hogy a leendő horogkeresztes kormány megtorolja rajtuk még a jogosan ellenük tett intézkedéseket is.”
A bomlasztó munka tovább fokozódott az Ostmarkenverein megalakításával, amelyet a belügyminiszterré kinevezett Glaise von Horstenau ellenőrzött. Ettől kezdve a hitleristák minden erőfeszítésüket arra összpontosították, hogy az egyik bizalmi emberüket ültethessék az osztrák titkosszolgálat élére. Az osztrák kormányra és a lakosságra, Papen szavai szerint, „folyvást fokozódó lélektani nyomást” gyakoroltak.
A nyomás annyira élesedett, hogy Schuschnigg kénytelen volt Hitler hívására 1938. február 12-én Berchtesgadenbe menni. A konferencia, amelyen valósággal vádlottként kezelték, azzal végződött, hogy az azonnali német katonai invázióval megfenyegetett Schuschniggnak három olyan rendszabályt kellett elfogadnia, amelyekkel saját ítéletét írta alá: 1. Seyss-Inquart doktort, aki 1931 óta a náci párt tagja volt, belügyminiszterré és a biztonsági szolgálat vezetőjévé nevezték ki. Ez az osztrák rendőrség teljes ellenőrzését biztosította a nácik számára; 2. új általános politikai amnesztiával szabadon engedték a bűncselekmények miatt elítélt hitleristákat; 3. az osztrák hitlerista párt belépett a Hazafias Arcvonalba.
1938. március 9-én Schuschnigg meg egy utolsó kísérletre szánta el magát. Le akarta hűteni a nácik reményeit, és meg akarta mutatni a nemzetközi közvéleménynek, hogy az osztrák nép ragaszkodik függetlenségéhez; ezért népszavazást jelentett be vasárnapra, március 13-ra. Hitler megértette a veszélyt, és parancsot adott az inváziót közvetlenül megelőző rendszabályok életbe léptetésére.
Március 11-én Schuschnigg kénytelen volt lemondani; de Miklas köztársasági elnök nem volt hajlandó Seyss-Inquartot, a horogkeresztes párt tagját megbízni a kormányalakítással. Huszonhárom óra 15-kor azonban ő is kapitulált.
Március 12-én hajnalban a német csapatok bevonultak Ausztriába. A hitleristák elveinek megfelelően a kormány legelső ténykedése mindig a rendőri tisztogatás és a politikai ellenzék semlegesítése volt. A bécsiek tehát a német közigazgatásból legelsőként a Gestapóval ismerkedhettek meg. Himmler és Schellenberg, az SD egyik vezetője Hess-szel és az Osztrák Légió több tagjával együtt még az éjjel megérkezett repülőgépen. Egy SS-eket szállító másik repülőgép követte őket. Hajnali 4 órakor Himmler már Bécsben volt mint a hitleri kormány első képviselője. Kisvártatva Heydrich is követte őt saját repülőgépén. A Gestapo a Morzin-platzon ütötte fel főhadiszállását. Schuschnigg kancellárt heteken át itt tartották fogva, és a legembertelenebbül bántak vele, mielőtt koncentrációs táborba szállították volna, ahol 1945 májusáig raboskodott. Himmler és Heydrich április eleje óta foglalkozott már egy ausztriai koncentrációs tábor szervezésének gondolatával. A tábor végül Mauthausenban valósult meg, és gyászos hírre tett szert az egész világon.
A Gestapo helyiségében tartottak fogva még egy nevezetes rabot, Ferdinand von Rothschild bárót, akit a legelsők között tartóztattak le, és akinek Bécs Wieden kerületében fekvő palotáját az SD foglalta le a maga számára. Heydrich kijelentette, hogy a bárót az ő személyes foglyának kell tekinteni. Az egyik bécsi vendéglőből hozták neki az élelmet, és az emberek a legkülönbözőbb találgatásokba bocsátkoztak, hogy megfejtsék ezeknek a rendkívüli kedvezményeknek a titkát. A magyarázatot, úgy látszik, ott kell keresni, hogy a báró jó viszonyban volt a windsori herceggel. Ez ugyanis bécsi tartózkodása idején nála lakott, azután, hogy 1936 decemberében lemondott a trónról. Márpedig Hitler nagyon szerette volna bizonyos angol körök kegyeit megnyerni. Egy időben Rothschild baráti köréhez tartozott lord Redesdale lánya, az excentrikus Unity Mitford is. Valószínűnek látszik, hogy a Rothschild báróval szemben alkalmazott kivételes bánásmód rajta keresztül barátjának, az egykori VIII. Edwardnak szólt.
Heydrich mindenesetre megragadta az alkalmat, és busásan jövedelmező üzletet kötött: a bárónak egész németországi vagyonával kellett megvásárolnia szabadságát, vagyis azt az engedélyt, hogy a birodalomból Párizsba utazhasson.
A tisztogatás 12-én reggel elkezdődött. Közben pedig Schellenberg teljesítette kötelességét, amely abban állt, hogy magához kellett vennie az osztrák titkosszolgálat vezetőjének, Ronge ezredesnek a codejait és irattárát, még mielőtt a hadsereg hírszolgálati szervének, az Abwehrnek az emberei odaérhettek volna, minthogy ők az első csapatokkal együtt érkeztek.
Bécsben a tömeg a „győzteseket” ünnepelte, miközben a szocialisták a bekövetkezendő eseményeket várták, az izraeliták pedig, minthogy ismerték a hitsorsosaikkal szemben Németországban alkalmazott rendszabályokat, menekülni igyekeztek vagy öngyilkosok lettek. Az egykori osztrák uralkodó osztályok számos tagja is hasonlóképpen járt el. Az áldozatok számát nem közölték soha, de annyi bizonyos, hogy az több százra rúgott. Hozzájuk kell számítani azokat is, akiket a hitlerista gyilkosok öltek meg a megszállás első három napján.
Százak és százak sorsa lett a letartóztatás és a koncentrációs tábor. Ezek közé tartozott Miksa főherceg és Ernst von Hohenberg herceg, Ferenc Ferdinánd morganatikus fia. A szocialistákat és általában a baloldali ellenzékieket tömegesen csukták le. Április közepén egyedül Bécsben 80 000-re rúgott a letartóztatottak száma.
A Gestapo bemutatkozását két feltűnést keltő gyilkosság jelezte. Az egyik elég váratlan volt. Azon a napon, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába, a Gestapo ügynökei elrabolták Ketteler báró követségi tanácsost, Papennek, Németország akkori bécsi nagykövetének legbizalmasabb munkatársát. Ketteler holttestét három hét múlva vetette partra a Duna. Bár e gyilkosság tényleges okát nem sikerült felderíteni soha, a valószínűség amellett szól, hogy az akció nem volt más, mint Papennek címzett „tapintatos” figyelmeztetés. A Gestapo urai arra gyanakodtak, hogy Papen kettős játékot játszik. Heydrich úgy tudta, hogy Ketteler Papen kérésére bizonyos fontos iratokat Svájcban helyezett biztonságba. Papent egyidejűleg véglegesen felmentették bécsi megbízatása alól. Nem sokkal később azonban Ankarába nevezték ki. Hagyományos gyávaságához híven éppoly kevéssé tiltakozott Ketteler meggyilkolása ellen, mint ahogy néma maradt június 30-án, Edgar Jung és Bose megöletésekor is.
A másik gyilkosság már nem volt olyan meglepő: a fekete gyilkosok golyói Zehner tábornok életét oltották ki, akit Miklas elnök Schuschnigg utódának akart megtenni, és akinek a horogkeresztesek nem bocsátották meg az 1934. évi puccskísérletkor tanúsított magatartását. Március 12-én reggel Fey őrnagy, aki az 1934-es sikertelen puccskísérletben oly emlékezetes szerepet játszott, öngyilkos lett, azután, hogy saját kezével oltotta ki felesége és fia életét.
A Seyss-Inquart-„kormányban”, amely még március 12-én reggel megalakult, Ernst Kaltenbrunner doktor, az osztrák SS-ek vezetője belügyminiszteri, Hübner doktor közjegyző, Göring sógora pedig igazságügy-miniszteri tárcát kapott. Végül a reichsstatthalter címmel felruházott Seyss-Inquart mellé a párt két helyettest állított: Kepplert és Bürckel birodalmi biztost, a gleichschaltung szakemberét.
Ausztria sorsa most már megfelelő kezekben volt letéve.
Március 13-án 19 órakor Keiteltől, az OKW főnökétől kísérve Hitler ünnepélyesen bevonult Bécsbe. Ugyanazon a napon törvény mondta ki Ausztriának Ostmark néven történt egyesülését a birodalommal. Ezt a lépést Hitler március 15-én a bécsi Hofburgban a következő szavakkal hozta nyilvánosságra: „Jelentem a német népnek, hogy teljesítettem életem legfontosabb feladatát.”
A 6 milliós Ausztriának Németország sorsában kellett osztoznia, a végső összeomlásig. És hogy a gleichschaltung minél teljesebb legyen, Frick belügyminiszter 1938. március 18-i rendelete felhatalmazta Himmlert, a reichsführer SS-t, hogy Ausztriában „tegyen meg legjobb belátása szerint minden szükséges biztonsági intézkedést”.
*
Ha az SD, az SS és a Gestapo rendőri szervei hathatósan elősegítették az anschluss megvalósítását, szerepük még jelentősebbé vált a csehszlovák válság idején. Az Ausztriában alkalmazott módszerek megfeleltek annak az irányvonalnak, amelyet mindaddig Németországban is követtek a „hitleri rend” fenntartása érdekében.
Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén a versailles-i szerződés következtében létrejött Csehszlovákia etnikai tarkasága alkalmat adott a hitleristáknak, hogy támadásukat az anschluss esetében bevált és érzelmileg indokoltnak látszó ürügyekre építsék fel.
Az a tény, hogy Csehszlovákia Közép-Európa legdemokratikusabb országa volt, még külön szálka volt a nácik szemében.
1938. február 20-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban. Hangsúlyozta a párt, a hadsereg és az állam megingathatatlan egységét, majd kijelentette, hogy a németek nem hajlandók többé tétlenül eltűrni a birodalom határán kívül élő 10 millió fajtestvérük elnyomatását. Az anschluss „visszavezetett a német haza kebelébe” 6 500 000 osztrákot; könnyű volt tehát kiszámítani, hogy hátra vannak még a Csehszlovákiában élő németek.
A csehszlovák nép mintegy 7 millió csehből, 3 millió szlovákból, 700 000 magyarból, 400 000 ruténból, 100 000 lengyelből és 3 600 000 németből állt. Ez utóbbiak alkották az ország legszámosabb etnikai „kisebbségét”. Túlnyomó többségük a német határ mentén húzódó, a cseh és morva területet csaknem teljesen körülzáró ún. Szudéta-vidéken élt.
A hitleristák sóvár szemmel tekintettek erre a szénben és ércekben gazdag, virágzó üveg- és luxusiparral rendelkező területre.
Minthogy 2 900 000 német élt itt, könnyű volt a népek demokratikus önrendelkezési jogára hivatkozni, éppen úgy, mint Ausztria esetében. Némi lelemény kellett csupán ahhoz, hogy megfelelő irányba terelhessék ezt a népi „önrendelkezési” jogot.
A nácik már 1923 óta szervezeteket építettek ki a Szudéta-vidéken, hogy terjesszék a pángermán gondolatot és a német sovinizmuson alapuló nemzetiszocialista jelszavakat. Illegális harcra készültek fel ugyan, mégis szükségük volt olyan szervezetre, amely a nyilvánosság előtt megvédelmezheti téziseiket.
Egy ügyesen irányított párton kívüli férfiú volt az, aki ezt létrehozta. 1934. október elsején Konrad Henlein tornatanár, német apa és cseh anya gyermeke, megalapította a Deutsche Heimatfrontot, a Német Hazafias Frontot. Henlein a csehszlovák állam keretein belül szudéta autonómiát követelt, és a svájci kantonok rendszeréhez hasonló szövetségi alkotmányt javasolt, amelyben a kisebbségek függetlennek érezték volna magukat anélkül, hogy a nemzet egysége kárt szenvedne.
A Henlein-párt azonban a „führer-elv” alapján állott. Ez éppen elég volt arra, hogy gyanút keltsen. 1935-ben, amikor a Német Hazafias Front már tekintélyes számú tagsággal rendelkezett, nevet változtatott, és Sudetendeutsche Partei (SDP), azaz Szudétanémet Párt lett belőle. Követelései abban a mértékben erősödtek, ahogy a hitleristák hatalma növekedett. 1936-tól a Szudétanémet Párt töltötte be Csehszlovákiában az ötödik hadoszlop szerepét, és a Volksdeutsche Mittelstelle közvetítésével, amelyet Himmler megbízásából Lorenz SS-obergruppenführer ellenőrzött, rendszeres pénzjuttatásban részesült. A pénzt a prágai német nagykövetség továbbította Henleinhez, éppen úgy, mint a kémkedésre vonatkozó irányelveket is. Az Auslands-Organisation, a párt külföldi szervezete, amelyet Bohle államtitkár vezetett, szintén osztott pénzt (Henleinnek havonta 15 000 márkát adott), és kiépítette a maga hírszerző hálózatát. Ez természetesen mind titokban történt. 1937-től Henlein már teljes autonómiát követelt a Szudéta-vidéknek, politikai programja pedig nyíltan hitlerista és antiszemita jelleget öltött. 1938 nyarán a horogkeresztesek aktivitása lázas tevékenységgé fokozódott, hasonlóan ahhoz, ami Ausztriában történt az anschlusst megelőző időszakban. A Gestapo minden részlege munkában volt.
Az SD-Ausland részletes utasításait követve, amely kezében tartotta az egész csehszlovákiai titkos hírszerző szolgálatot, a Szudéta-vidék hitleristái beszivárogtak minden kerületi és helyi szervezetbe, sport- és zenei egyesületekbe, énekkarokba, frontharcos szervezetekbe és kulturális egyesületekbe, s mindből egy-egy nácibarát központot alakítottak ki. Ki tudták puhatolni, kik lennének a horogkeresztes elvek vagy a német annexió esetleges ellenzői, ezenfelül pedig gazdag információs anyagot gyűjtöttek össze Csehszlovákia politikai, gazdasági és katonai helyzetére vonatkozólag. Behatoltak a vállalatokba, beszervezték a gyárak és bankok igazgatóit, vagy ha azok nem adták be a derekukat, legfontosabb munkatársaikat.
Ezek a szervek olyan tömegű fontos értesülést gyűjtöttek össze, hogy Berlinbe való továbbításukra, Schellenberg szerint, a határ két különböző pontján speciális telefon-összeköttetést szándékoztak létesíteni.
A Szudéta-vidéken a szó szoros értelmében hemzsegtek a német ügynökök. Az SD és a Gestapo megosztotta egymás között a munkát, és miközben mindkét szervezet felhasználta Henleint és vezérkarát, ugyanakkor szoros és szándékoltan látható ellenőrzés alatt is tartotta őket, hogy így vegyék elejét az esetleges „megingásnak”.
A határ túlsó oldalán, Németországban létrehozták az 1937. évi Osztrák Légióhoz hasonló önkéntes fegyveres csoportot, a Szudétanémet Különítményt, amelynek főhadiszállása Bayreuth mellett a donndorfi kastélyban volt.
Hitlernek ürügyre volt szüksége Csehszlovákia katonai lerohanásához. A Szudéta-vidék náci hírszerző szolgálatának ellenőrző állomásait, az ún. sudetendeutsche kontrollstellé-ket bízták meg 1938 szeptemberében folyamatos provokációk megszervezésével.
Szeptember 12-én a párt nürnbergi kongresszusán Hitler igen éles hangot ütött meg. Beszédében azzal vádolta Benes elnököt, hogy halálra kínoztatja és ki akarja irtani a szudétanémeteket. Henlein és helyettese, Frank ekkor már átment Németországba.
A csehszlovák kormány, amely addigi passzivitásával elősegítette, hogy gyökeret verjenek területén a legveszedelmesebb náci szervezetek, válaszképpen ezekre a fenyegetésekre letartóztattatott több Szudéta-vidéki hitleristát. A Gestapo megtorlással élt, és a szeptember 16-ra virradó éjjel Németországban elfogott 150 csehszlovák állampolgárt.
Szeptember 19-én a különítmény is színre lépett, 12 főből álló kis csoportokban. Háromszáznál több akciót hajtottak végre, amelyeknek eredménye több mint 1500 fogoly, számos halott és sebesült, továbbá 25 gépfegyverből, könnyű fegyverzetből és felszerelésből álló zsákmány volt.
Ám szeptember 22-én Chamberlain Bad-Godesbergbe utazott, 29-én pedig megkezdődött a müncheni konferencia. Mussolini, Hitler, Chamberlain és Daladier úgy döntött Csehszlovákia sorsáról, hogy az érdekelt ország képviselőjét meg sem hallgatták. Szeptember 30-án elhatározták, hogy október elseje és 10-e között Csehszlovákia kiüríti a Szudéta-vidéket. A csehszlovák kormány tiltakozott, Benes elnök lemondott; ezzel azonban nem sokat törődtek, ehelyett lelkesen ünnepelték az in extremis (utolsó pillanatban) megmentett békét.
Hitler ebből az epizódból világosan láthatta, hogy a francia és angol hírszerző szolgálat mennyire nem áll feladata magaslatán. Miközben bizonykodott, hogy ezentúl nincs már semmiféle területi követelése, lázasan folytak Csehszlovákia elözönlésének előkészületei; az előjeleket már jó ideje észre lehetett volna venni.
Amint a müncheni egyezmény jóvoltából megtörtént a Szudéta-vidék „békés” elfoglalása, a Henlein-féle különítményeket Himmler parancsnoksága alá helyezték, hogy fel lehessen őket használni „rendőrségi szolgálatra a rendőrséggel együtt, a reichsführer SS-szel egyetértésben”.
A nyugati demokráciák pedig elvesztettek egy döntő játszmát, amelyet megnyerhettek volna.
Bizonyos német katonai körökben létrejött egy kis ellenálló csoport. Akik részt vettek benne, Beck tábornokhoz hasonlóan úgy gondolkodtak, hogy Hitler agresszív politikáját a német hadsereg egymaga képtelen diadalra vinni mindenki ellen. Meg voltak róla győződve, hogy Európa népei szövetkezni fognak a német fasiszta előretöréssel szemben, és hogy a helyzetet logikusan végiggondolva el sem lehet más végső eredményt képzelni, mint Németország teljes összeomlását és pusztulását. Levonták ennek a következményeit is – amelytől pedig a hitlerizmus kezdete óta olyan sokan visszarettentek -, és elhatározták, hogy felhasználják a Csehszlovákia elleni agresszió nyújtotta lehetőséget a hatalom átvételére és Hitler bíróság elé állítására. Ez a hitlerizmus bukását és Európa sorsának teljes megfordulását jelentette volna.
Augusztus közepén az összeesküvők Londonba küldték megbízottjukat, a civil Kleistet, hogy informálja a helyzetről és szilárd helytállásra bírja a brit kormányt. Csakhogy míg Churchill, aki nem volt tagja a kormánynak, helyeselte a német tábornokok tervét, és támogatásáról biztosította őket, addig Chamberlain továbbra is csak tétovázott. Szeptember elején másik megbízottat küldtek Londonba, ezúttal katonát. Néhány nappal később a londoni német nagykövetség egyik diplomatája megerősítette a brit kormánynak adott információkat. Mindezek a biztosítékok sajnos nem tudták megmásítani Chamberlain és Daladier kormányának elhatározását, hogy sorsára hagyják Csehszlovákiát.
1944 őszén, a július 20-i összeesküvés bukása után a Gestapo megtalálta Kleistnél az 1938 augusztusi londoni útjára és a brit kormánnyal való kapcsolataira vonatkozó dokumentumokat. Kleistet halálra ítélték, és 1945 tavaszán kivégezték.
*
Október 21-én Hitler „szigorúan bizalmas” rendelete előírta az OKW-nak, hogy:
1. Biztosítsa a német határokat, és védje meg az országot meglepetésszerű légitámadásokkal szemben;
2. likvidálja azt, ami Csehszlovákiából megmaradt;
3. foglalja el a Memel-vidéket.
Hitler eddig minden erőszakos lépését az elnyomott fajtestvérek iránti kötelező szolidaritás meséjével fedezte. Csakhogy most már nem volt Csehszlovákiában semmiféle német kisebbség; valami mást kellett kitalálni.
Az enyhülés érdekében a prágai kormány és az agg államelnök, Hácha széles körű önkormányzatot adott Szlovákiának; Bratislavában parlamentet és autonóm kormányt hoztak létre. Ám ez a lépés csak megkönnyítette az operáció folytatását. A szélsőséges szlovák pártvezérek, Durcansky és Mach, Göring utasítására, aki Németországba rendelte őket, a Németországgal való szoros gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok kiépítése mellett teljes függetlenséget követeltek Szlovákiának. Ennek fejében viszont ígéretet tettek a zsidókérdés „rendezésére” és a Kommunista Párt betiltására.
1938-1939 telén a náci ügynökök egyre nagyobb számban szivárogtak be Cseh- és Morvaországba. Az SS és a Gestapo által irányított Szudéta-vidéki diákszervezetek ebben is főszerepet játszottak. A Gestapo és az SD ezek segítségével behálózta a köz- és magánintézményeket, és midőn 1939. március 15-én a hajnali órákban a német csapatok minden előzetes figyelmeztetés nélkül behatoltak a maradék Csehszlovákiába, a hitlerista ügynökök már megszereztek minden stratégiai pozíciót, megbénítottak minden ellenállást, és ellenőrizték a rendőrséget. Brnóban például pillanatok alatt kezükbe került a rendőrség vezetése. Mindenütt speciális különítmények akadályozták meg a politikai és rendőrségi irattárak megsemmisítését; ez volt az előfeltétele annak, hogy gyorsan végezhessenek az ellenzéki elemekkel. A hitlerista diákszervezetek aktív tagjait Himmler és Heydrich hamarosan átvette az SS kötelékébe, többeket közülük pedig a Gestapo prágai szervezeténél alkalmaztak.
A német katonai lerohanást provokációval készítették elő. A szlovák kormány lényegében szakított Prágával, a központi kormány pedig kénytelen volt a szlovák kormány tagjait, rendszeres szembeszegülésükre való tekintettel, felmenteni megbízatásuk alól.
Március 12-én két SD-ügynök kereste fel Tiso pátert, a szlovák miniszterelnököt, és különrepülőgépen magával vitte Berlinbe. 14-én Tiso a kapott parancs értelmében proklamálta a szlovák függetlenséget.
A német csapatok tehát az „elnyomott szlovák hazafiakat” segítették meg, midőn csehszlovák földre törtek. Ugyanazon a napon Hitler a fegyveres erőkhöz intézett napiparancsában kijelentette: „Csehszlovákia megszűnt létezni.” Másnap rendeletileg létrehozták a Német Birodalomba bekebelezett Cseh-Morva Protektorátust, a szerencsétlen ország „protektorává” pedig Neurathot nevezték ki.
Március 15-én Hitler bevonult Prágába. Akárcsak bécsi bevonulásakor, útján most is Himmler és Heydrich kísérte, és nagy létszámú SS-gárda őrizte. Schellenberg – aki ugyancsak velük volt – elmondta, hogy Himmler mennyire lelkesedett a cseh rendőrség embereiért. „Kivételes emberanyagnak” nevezte, és nyomban elhatározta, hogy beolvasztja őket az SS-be. Karl Hermann Frankot, aki Henlein helyettese volt a Szudétanémet Pártban, azonnal kinevezte rendőrfőnöknek, protektorátusi államtitkár címmel. Frank egyidejűleg SS-gruppenführer (hadosztálytábornok) rangot is kapott. Új beosztásában elképzelhetetlen kegyetlenséggel tüntette ki magát. A csehszlovák nép történetének új szakaszába lépett, amelyben végig kellett szenvednie az apokalipszis minden gyötrelmét. Azoknak az árulóknak a bűne volt ez, akik a hitlerizmus ügynökeivé lettek.
A hitlerista ügynökök olyan emberek cinkosságával érték el sötét céljaikat, akiket elvakított a politikai szenvedély, a hatalomvágy, a szélsőséges fajelméleten és elfajzott nemzeti érzésen alapuló ideológia. Ezek segítségével az SD és a Gestapo emberei szinte termeszek módjára belülről rágták szét a nemzet életerejét, s az üressé vált külső burkolat az első lökésre porba hullott.
A jobboldali és centrista konzervatív pártok ez esetben is gyermekes hiszékenységgel támogatták azt a kezdeményezést, amelynek azután maguk is áldozataivá váltak.
A megfelelő időbeli távlat és a hitleri politika titkainak birtokában, amelyekről az 1945-ben lefoglalt irattárak lebbentették fel a fátylat, megállapíthatjuk, hogy Hitler kizárólag az emberi gyengeségek ismeretének köszönhette politikai diadalát. A fasiszta politika az emberi gyávaságra és kegyetlenségre épített, éppen ezért kapott benne hasonlíthatatlanul fontos szerepet az olyan terrorszervezet, mint a Gestapo.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!