HARMADIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
I. fejezet
A GESTAPO TÁMADÁSRA INDUL A HADSEREG ELLEN
Ha a katonák figyelmét 1936 júniusában elkerülte Himmler rendőri apparátusának megerősítése, az azért volt, mert még túlságosan a revans mézesheteinek bódulatában éltek.
Három hónappal előbb, 1936. március 7-én Hitler felmondta a locarnói szerződést, és erőszakosan behatolt a demilitarizált rajnai zónába. Ugyanabban az órában, midőn diplomáciai jegyzéket nyújtottak át Franciaország, Anglia és Olaszország nagykövetének, valamint a belga ügyvivőnek, a német csapatok már ott masíroztak Koblenz utcáin. Március 7-én reggel mintegy 20 000 ember lépte át a Rajnát. A lakosság üdvrivalgása közepette vonultak be az egykori rajnai helyőrségi városokba, amelyek 1918 óta nem láttak német ezredeket. Ezek a „szimbolikus egységek” – ahogy Neurath nevezte őket – aznap estig 13 gyalogos zászlóaljra és 13 tüzérségi szekcióra növekedtek. Párizsban és Londonban meglepetéssel reagáltak az eseményre. Arról beszéltek, hogy fegyveres választ kell adni, újra meg kell szállni Saarbrückent; a civil miniszterek az erélyes válasz mellett kardoskodtak, de a katonák húzódoztak. Gamelin tábornok csak abban az esetben lett volna hajlandó közbelépni, ha előzetesen végrehajtják az általános mozgósítást. Beérték tehát a diplomáciai tiltakozással. Pedig a Rajna-vidékre bevonuló német csapatok határozott utasítást kaptak arra, hogy francia katonai reakció esetén azonnal vonuljanak vissza. Egy ilyenfajta kudarc, amelyet akkor oly könnyű lett volna előidézni, súlyosan megingatta volna Hitler tekintélyét. Ezt is az eltékozolt lehetőségek listájára kell felírni.
1936-ban Németország félreérthetetlenül a háború előkészítésének útjára lépett. A gazdasági és pénzügyi intézkedéseknek az volt a fő céljuk, hogy előkészítsék Németországot a hadigazdálkodásra. Ebben az évben indult meg a tudományos kutatómunka a pótanyagok, az „ersatzok” megteremtésére, amelyek kitűnő ötletekre ragadták a humoristákat. Az emberek jókat nevettek a tréfákon, s eszükbe sem jutott, hogy ezek a gúnyolt tápanyagok nem is olyan távoli jövőben elválaszthatatlanul hozzátartoznak majd életük mindennapjához. 1936. május 12-én Göring kijelentette: „Ha holnap kitör a háború, pótanyagokkal kell gazdálkodnunk, bármibe kerüljön is. Ha pedig ez így van, úgy már békeidőben meg kell teremtenünk a megfelelő előfeltételeket.” Május 27-én pedig: „Minden intézkedést a háború elkerülhetetlenségének tudatában kell meghozni.”
Ősszel meghirdették a második négyéves tervet; Göring lett a terv végrehajtásának birodalmi biztosa. Neki kellett megszereznie Németország számára a fegyverkezéshez szükséges külföldi devizát. A termelés növelése érdekében erőteljesen beleavatkoztak az ipar irányításába. Új vállalkozás jött létre, a Reichswerke Hermann Göring; ennek a nyilvánossággal közölt alaptőkéje 5 millió márkáról csakhamar 400 millióra emelkedett. A fémben szegény ércek kiaknázására alakult vállalkozás rövidesen gigantikus ipari tömörüléssé nőtt – fennállása végén 700 000 munkást foglalkoztatott és mint vas- és szénbányászati tröszt, kizárólag háborús célokat szolgált.
A gazdasági minisztérium két igazgatósága katonai ellenőrzés alá került: Loeb tábornok lett a nyersanyag-gazdálkodás, Hanneken tábornok pedig az energiagazdálkodás, a vas- és szénbányászat felelőse.
Világos beszéd volt ez a katonák fülének: a háborút készítették elő, vagyis az ő uralmukhoz egyengették az utat.
Leendő fölényük érzete oly mértékben elvakította őket, hogy észre sem vették Himmler apparátusának kiépítését, és ügyet sem vetettek azokra, akik kitartóan szőtték hálóikat a Prinz-Albrecht-Strasse irodáinak mélyén. A Gestapo új főnöke, Heinrich Müller a tapasztalt öreg tisztviselő aprólékosságával dolgozott azon, hogy a hadsereget véglegesen a párt igájába hajtsák.
Fogadkozásai ellenére Hitlerben mindvégig jó adag bizalmatlanság maradt a tisztekkel szemben. Az egykori káplár alacsonyabbrendűségi érzése volt ennek az alapja, a vigyázzállásba merevedés régen kialakult feltételes reflexe, amint egy-egy tiszt megjelent a színen. Később hozzászokott azokhoz az ezredesekhez, tábornokokhoz, akikkel érintkezett, s akik általában kérésekkel fordultak hozzá.
Megvető gyanakvással „Oberschicht”-nek („felső réteg”) nevezte azokat, akik felelősek voltak a régi Németország sorsáért, és nem tudtak helytállni. Talán volt benne valami az egykori frontkatona, a gáz-sérült baka dühéből is a tábornok urakkal szemben, akik rendszerint csak messze távolból nézték a harctéri tüzet, és akik csak „emberanyagnak” tekintették a rájuk bízott legénységet. Ebben a tekintetben Röhm nézetei hatottak rá a hadsereg „népivé” tételéről.
Környezete osztotta a führer gyanakvását; könnyen meg tudták őt győzni annak szükségességéről, hogy szigorú ellenőrzés alatt kell tartani a hadsereget, mert különben ellene fordulhat. Hitler nem áltatta magát abban a tekintetben, hogy mennyit ér a hadseregnek a nemzetiszocializmushoz való „megtérése”. „A hadseregem – mondotta – reakciós, a flottám vallásos, a légiflottám nemzetiszocialista.” Göring a friss pártkáderekből alakította ki a légi haderőt, de a szárazföldi hadsereg mélységesen monarchista maradt: nyíltan megünnepelte a császár születésnapját.
Hitler szentül meg volt győződve arról, hogy az ő katonai zsenije többet ér minden akadémián és katonaiskolán elsajátítható tudománynál; ezért tartotta szükségesnek, hogy kezébe vegye a hadsereg irányítását, s így kényszerítse rá stratégiai elképzelését az aggodalmaskodó vezérkarra.
A Gestapo urai, Himmler és Heydrich arra ösztönözték, hogy mielőbb végezzen a még megmaradt utolsó ellenfelükkel. Úgy vélték, hogy diadaluk csak akkor lehet teljes, ha sikerül lefejezniük a hadsereg vezérkarát. Himmler már 1935 óta készült a döntő csapásra. A német hadsereg két legfontosabb vezetőjét, Blomberg tábornagyot és Fritsch tábornokot vették célba. Az SS e két ellenfelével úgy számoltak le, hogy becsületükben tették őket lehetetlenné.
Heydrich a haditerv végrehajtásával a Gestapo főnökét, Müllert bízta meg, a lelketlen bürokratának ezt a többé-kevésbé mindenütt egyaránt föllelhető tipikus képviselőjét. Müller „hivatalnok” volt a lelke legmélyéig, csak az aktáiért, statisztikáiért, jelentéseiért élt. Csak a följegyzések, szervezeti táblázatok és szabályzatok között érezte otthon magát. Az „előmenetel” volt a legfőbb gondja. Az a legkevésbé sem izgatta, hogy mindezek hátterét aljas besúgások, névtelen feljelentések, középkori kínzások és titokban végrehajtott kivégzések alkották. Ezek a borzalmak tökéletesen absztrahált formában, mint jelentések és feljegyzések, a bürokratikus masinéria igényei szerint átalakítva kerültek eléje.
Vastag nyakú bajor parasztivadék volt. Alacsony, vállas termete, nehézkesen himbálódzó járása mind falusi származásáról árulkodott. Nem volt túlságosan intelligens; ezt makacsságával, önfejűségével pótolta. Mindenáron ki akart lábalni a paraszti sorból: kitartóan magolt az iskolában, tisztviselő akart lenni; ez volt környezetében az áhított életforma, mert nyugdíjjal járt. Célját el is érte, amikor Münchenben államrendőrségi szolgálatba lépett. Itt találkozott Himmlerrel, aki felfigyelt vak fegyelmezettségére és szakmai jártasságára. Müller, mint a politikai rendőrség minden más alkalmazottja, 1933-ig a horogkeresztesek ellen dolgozott. Ezt azonban Himmler egyáltalán nem akarta rajta megtorolni; ellenkezőleg: biztos volt benne, hogy ugyanazt a buzgalmat tanúsítja majd új urainak szolgálatában is. Müller még addigi önmagát is felülmúlta, csakhogy feledtetni tudja a múltját, s leküzdeni azt a kitartó ellenszenvet, amelyet néhány befolyásos párttag tanúsított vele szemben. Erőfeszítései ellenére 6 éven át következetesen elutasították kérését, hogy felvegyék a párt tagjai közé, s csak 1939-ben lehetett párttag. Az a paradox helyzet állt tehát elő, hogy a rendszer legfőbb erőszakszervezetét olyan valaki vezette, akinek politikai szilárdsága nem ütötte meg azt a mérteket, hogy jogot formálhatott volna a nemzetiszocialista címre. Kétféle oka is volt annak, hogy oly hosszú ideig megtagadták tőle a belépést az ígéret földjére: a vetélytársak ellenszenve, valamint a főnökeinek az az elgondolása, hogy Müller az ellenállás leküzdése érdekében még nagyobb buzgalommal fog dolgozni.
Számításuk helyesnek bizonyult: Müllernek valóban szívügye volt, hogy megbocsássanak neki. Az igazságnak megfelelően azt is meg kell állapítanunk, hogy könnyedén és őszintén megtért a náci tanokhoz. Nem volt sem intellektuel, sem szentimentális. Domború homloka, kemény, száraz, kifejezéstelen arca, vékony, hideg ajkai voltak; súlyos szemhéja alatt átható pillantású, apró barna szemek bújtak meg. Haját a régi német szokás szerint nyíratta, csak a feje búbján és a homlokán hagyott meg egy tincset. Arcát nem hazudtolta meg a keze sem; széles, súlyos, szögletes keze volt, otromba, ellaposodó körmökkel. Ellenségei azt mondták rá, hogy igazi hóhérkéz.
Müller valóságos kultuszt űzött az erőszakból. Ez magyarázza, hogy olyan engedelmesen végrehajtotta gazdáinak parancsát, sőt saját kezdeményezéseivel nemritkán még túl is tett rajtuk. Erőszak kultuszának egyenes következményeként gyűlölt mindent, aminek szellemhez vagy értelemhez köze lehetett. Egyszer azt mondta Schellenbergnek, hogy az értelmiségieket mind le kellene vinni egy szénbányába, és fel kellene robbantani őket.
Mint a későn megtértek általában, Müller is mindig attól tartott, hogy lemarad, és hogy gyengének tűnik. Ez a félelme sarkallta állandó vetélkedésre az SD-vel, amelyet gyűlölt, mert arra gyanakodott, hogy a párttagsága előtt tornyosuló akadályokban az SD keze rejlik. Szakmai tekintetben viszont, mint rivális szervezetet, megvetette az SD-t, mert az kezdetben csak „amatőrökből” állt, akiket könnyen lepipálhatott egy olyan öreg politikai rendőrségi róka, mint Müller.
Himmler a szaktudása miatt becsülte meg Müllert. Bizalmi embere volt az utolsó napokig, és arra utasította őt, hogy maradjon Berlinben akkor is, amikor az apparátust már evakuálták. Müller a magas pártfogásnak köszönhette, hogy a totális hierarchiának ebben a rendszerében kiváltságos helyzetet teremthetett magának, amelyet mindvégig meg is tudott őrizni.
Heydrich kegyeinek megnyerése érdekében a legsötétebb feladatokat is hajlandó volt elvégezni; ha kellett, kollégáira spicliskedett, és segített eltávolítani azokat, akiket nem néztek jó szemmel. Himmlernek minden akciójában részt vett: ő hajtotta végre a legtöbb „kényes” megbízatást. Az ilyenfajta munkához mindenre kapható alakra volt szükség, éppen olyanra, mint ő. Első mesterműve és nyilván élete „nagy tette” a Blomberg-Fritsch ügy volt.
*
1933 tavaszán a német haderő legfőbb parancsnokságát három ember tartotta kezében. Ezek a következők voltak: Blomberg tábornok hadügyminiszter, Fritsch tábornok, a hadsereg főparancsnoka és Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke. Hagyományokhoz hű tábornok volt mind a három, szerették és tisztelték őket az egész német hadseregben, ámbár Blomberget néha keményen megbírálták és megrótták, amiért „kompromittáltatta” magát a horogkeresztesekkel. Blomberg az elsők között – sőt talán a legelsőként – nyilvánította ki a náci mozgalom iránti rokonszenvét. 1931-ben, amikor a Centrum és a jobboldal pártjai még állták a náci rohamokat, ő már találkozott Hitlerrel, és nem rejtette véka alá iránta érzett csodálatát. Blomberg akkor az 1. katonai kerület parancsnoka volt Kelet-Poroszországban; vezérkari főnöke Reichenau ezredes volt. Ennek nagybátyja, az egykori nagykövet Reichenau, őszinte rajongója volt Hitlernek, és a nagybácsi politikai állásfoglalása nem maradt hatás nélkül unokaöccsére sem. Blomberg intelligens katona volt, de ingatag és fölöttébb befolyásolható. Abban az időben, amikor együttműködés jött létre a Reichswehr és a Vörös Hadsereg között, maga vallotta meg, hogy majdnem „bolsevik” lett belőle. Reichenau hatására ugyanolyan könnyen hajlott a nemzetiszocializmusra is. Hadügyminiszter korában külön hivatalt hozott létre a haderőt érintő kérdéseknek az állami szervekkel és a párttal való megvitatására; rossz néven is vette ezt a szárazföldi hadsereg vezérkara, mint a pártfal szemben tanúsított túlzott „engedékenységének” a jelét.
Blomberg fontos szerepet játszott a Rajna-vidék elfoglalásában. A párt vezetőivel közösen dolgozta ki a bevonulási tervet. A Rajna-vidékre való bevonulás után Hitler jutalomként marsalli rangot adományozott neki. Ezzel a kinevezéssel fizették meg Blombergnek a „Röhm-tisztogatás” idején tanúsított szolgalelkűségét, azt, hogy egy szava sem volt bajtársai, Schleicher és Bredow tábornokok meggyilkolásához, és hogy utána hűséget esküdött Hitlernek.
Mindezek ellenére Blomberg a tisztek egy része előtt kétségtelen tekintélynek örvendett. Milch repülőtábornok mondta Nürnbergben, hogy „Blomberg szembe is tudott szegülni”, és ezt többször meg is tette. „Hitler megbecsülte őt, és meghallgatta a tanácsait. Ő volt az egyetlen korosabb katona, akiben megvolt a kellő intelligencia a katonai és politikai kérdések összeegyeztetésére.” Ennek a véleménynek az értékét viszont lerontja Rundstedt ítélete, aki a tisztek nevében így nyilatkozott: „Blomberg kissé mindig idegen volt köztünk. Más szférákban lebegett. Steiner iskolájához tartozott, kicsit teozófus volt stb.; az igazat megvallva, senki sem kedvelte különösebben.” Kitűnően jellemzi Blomberget gúnyneve, amelyet ellenfelei ragasztottak rá. „Felfújható oroszlánnak” hívták.
Úgy látszik, nem személyi okok, hanem elvi megfontolások vezettek az eltávolításához. A hitleri Németországban a „führer-elv” érvényesült. Ez pedig összeegyeztethetetlen volt a vezérkar néhány hagyományával. Manstein tábornagy például kifejtette, hogy „a régi hadseregben a vezérkar főnökének más lehetett a véleménye, mint a felettesének, és amellett, hogy természetesen a kapott parancsot végre kellett hajtania, fenntarthatta a maga véleményét is”. Kesselring marsall szerint pedig „a legfelső vezérkar főnökeinek valaha elismert együttes felelőssége, mint ami a »führer-elvvel« összeegyeztethetetlen, teljességgel elavulttá vált”.
Hitler nemhogy azt nem volt képes elviselni, hogy vitázzanak a parancsairól, de még más irányú sugalmazásokat sem tűrt; attól félhetett (és Himmler is erről igyekezett meggyőzni őt), hogy az ő túlságosan vakmerő terveitől megrémült tisztek puccsot forralnak a rendszer ellen, szükség esetén külföldi segítséggel. Híreket terjesztettek még a Gamelin tábornokhoz fűződő titkos kapcsolatokról is.
1937. június 24-én Blomberg beszámolót készített a nemzetközi helyzetről, amely érveket merészelt szolgáltatni a Hitler által előkészített agresszív politika ellenzőinek. „Az általános politikai helyzet – írta ebben az emlékiratban – igazolni látszik azt a felfogást, hogy Németországnak semmilyen oldalról sem kell támadással számolnia. Ennek oka, azonkívül, hogy úgyszólván sehol sem tapasztalható támadó szándék a környező nemzetek, főként a nyugati hatalmak részéről, mindenekelőtt a háborús előkészületek hiányában jelentkezik, amely számos ország, elsősorban Oroszország esetében áll fenn.”
Hitlernek nem voltak ínyére ezek az ő irányvonalának ellentmondó következtetések. Lélektanilag elő volt már készítve annak a fondorlatnak az elfogadására, amely végül is Himmlert és a Gestapót tette a helyzet uraivá. A tervet ritka cinizmussal és elvetemültséggel hajtották végre; ez volt egyszersmind az új technika első bemutatója. Nem volt ugyan olyan látványos, mint az addigi erőszakos és véres módszerek, de éppen olyan hatékonyan likvidálta a kellemetlenné vált elemeket.
Az események 1938 januárjában kezdődtek, szinte egy bécsi operettre emlékeztető külsőségek között. Január 12-én a német újságok megírták, hogy Blomberg tábornagy hadügyminiszter Berlinben feleségül vette Éva Gruhn kisasszonyt. A zártkörű házasságkötés tanúi Adolf Hitler és Hermann Göring voltak. A sajtó különösképpen nem közölt fényképet az esküvőről és nem méltatta az esemény jelentőségét, ami az újdonsült férj kiemelkedő rangját tekintve eléggé meglepő jelenség volt. A szertartás teljesen a nyilvánosság kizárásával zajlott le; egyházi házasságot nem is kötöttek, bár ez nem volt feltűnő abban a korban, midőn a párt élesen támadta az egyházat.
Köztudott dolog volt, hogy az özvegyen maradt tábornagynak már felnőtt gyermekei voltak. Egyik lánya már régebben Keitel tábornok fiához ment nőül. Az újdonsült menyecskéről viszont úgyszólván semmi mást nem lehetett tudni, csak azt, hogy alacsony sorból származik; ez azonban teljes mértékben összeegyeztethető volt az új rendszer szocialisztikus propagandájával. A berlini varrólányok mindenesetre odavoltak a gyönyörűségtől, mert úgy látták, hogy a pásztorlánykáért eljött a mesebeli herceg, és ezt az érzelmes képet még az sem tudta lerontani, hogy a herceg akár a lányka papája is lehetett volna.
A leányzó addigi tevékenysége azonban nem volt minden tekintetben pásztori ártatlanságúnak nevezhető. Alig egy héttel a menyegző után különös hírek keltek szárnyra: arról kezdtek suttogni, hogy az ifjú marsallné azelőtt egészen közönséges prostituált volt. Ezek a hírek a hivatalos körökben terjedtek, és a házasságkötés bizarr kísérő körülményei megerősíteni látszottak őket: hogy oly sebtében rendezték meg a szinte túlzottan zártkörű szertartást; hogy a menyasszonyt felmentették az ilyenkor szokásos számtalan okirat, többek között az erkölcsi bizonyítvány és a dédszülőkig terjedő dokumentumok bemutatásától. Végül, hogy az új pár azonnal nászútra indult, ismeretlen helyre.
Jó néhány nappal a házasságkötés után a sajtó végre közölt egy hírügynökségi fényképfelvételt. Egy riporter bukkant rá az ifjú párra a lipcsei állatkertben, és a nagy majomketrec előtt igen jól sikerült képet készített róluk. Éppen a megfelelő pillanatban került ez a fotográfia a berlini rendőrfőnök, Helldorf gróf íróasztalára. A marsallnéról terjesztett hírek eljutottak az ő fülébe is, ezért már január 20-án bizalmas vizsgálatot rendelt el, s az elébe terjesztett anyag olyan megdöbbentő részleteket tartalmazott, hogy alig mert hinni a szemének.
A dosszié adatai szerint Eva Gruhn 1914-ben született Berlin egyik munkáslakta külvárosában, Neuköllnben, és bár alig huszonnégy éves volt, máris meglehetősen mozgalmas múltra tekinthetett vissza. Anyja a neuköllni Elisabethstrassén kétes hírű „masszázsszalont” tartott fenn. Gruhn mama erkölcsrendészeti felügyelet alatt állt, és már kétszer elítélték. A kis Eva, aki különben határozottan csinos volt, követte édesanyja példáját. Prostituálta magát, és hét német városban került az erkölcsrendészet nyilvántartásába. 1933-ban, a horogkeresztesek győzelme után, a bírósággal is meggyűlt a baja. Pornografikus fényképekkel üzérkedőket lepleztek le, és a vizsgálat, amelyet az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc központi hivatala” folytatott, letartóztatta Eva Gruhnt, mint a felvételek modelljét. Tizenkilenc éves volt akkor, s védekezésül azt adta elő, hogy a barátja elhagyta, nem volt semmi jövedelme; azért volt kénytelen elfogadni ezt a „munkalehetőséget”, mert hatvan márkát fizettek érte.
Helldorf összehasonlította az irattárba helyezett fényképek egyikét azzal, amelyet a sajtóban közöltek. Nem volt helye kétségnek: a majomketrec előtt mosolygó fiatalasszony és az erotikus képek modellje egy és ugyanazon személy volt. Végül a berlini bűnügyi nyilvántartóban megvoltak Eva Gruhn antropometriai adatai és ujjlenyomata. Ezeket egy lopási ügy kapcsán vették fel, amelyben vádlottként szerepelt.
Helldorf rendőrfőnök, aki megdöbbentő fölfedezése következtében kissé elveszítette a józan eszét, először Keitel tábornokot értesítette, Blomberg legközelebbi munkatársát és barátját, akivel lánya révén rokonságban is volt. Ezzel súlyosan megsértette a titoktartás szabályait; Himmler nem is mulasztotta volna el a számonkérést, ha tudomást szerzett volna róla. Helldorf azt várta, hogy Keitel majd figyelmezteti Blomberget a rá leselkedő veszélyre. Keitel azonban kitért; úgy látszik, kellemetlenül érintette ez a bizalmas közlés. Úgy adott túl rajta, hogy Helldorfot dossziéjával együtt tovább küldte … Göringhez, akiről mindenki tudta, hogy szíve leghőbb vágya a hadügyminiszteri bársonyszék!
Göring a leleplező anyag láttán ideges lett. Őszintén feldúltnak látszott, és elmondta Helldorfnak: Blomberg vele is és a führerrel is közölte, hogy menyasszonyának „múltja” van. Természetesen sem ő, sem Hitler nem gyaníthatta, hogy ilyen súlyos lehet ez a „múlt”; ezért Hitler nem is ellenezte a házasságot. Göring megígérte Helldorfnak, hogy megteszi a szükséges lépéseket.
Ez a találkozás január 22-én folyt le. Hitler akkor távol volt Berlinből. Münchenben tartózkodott. Másnap Göring lakásán valóságos titkos haditanács zajlott le Göring, Himmler és Heydrich között. Megerősödött az egykor Röhm eltávolítására alakult szövetség.
Január 24-én Hitler visszatért Münchenből, és Göring sietett közölni vele a hírt. Hitler szokása szerint sírva fakadt, majd úgy határozott, hogy a házasságot haladéktalanul érvényteleníteni kell. Göring tanácsára még azzal toldotta meg intézkedését, hogy Blomberget eltiltotta az egyenruha viselésétől és attól, hogy a kancellária épületébe belépjen. A mindig szolgálatkész Göring vállalta, hogy közli Blomberggel a führer döntését. Attól tartott, hogy a válás megtörténte után Hitler eláll a további lépésektől, és akkor lehet mindent elölről kezdeni. Sietett tehát Blomberghez, és mint ahogy a „Röhm-tisztogatás”-kor tette, valamelyest most is „kiszélesítette” megbízatását; kissé módosította a führer utasításait. „Utazzon el – mondta Blombergnek menjen külföldre; itthon felejtesse el magát.” A tábornagy, akit lesújtott a leleplezés és rémülettel gondolt a fenyegető botrányra, de aki ugyanakkor meglepő módon fölöttébb ragaszkodott bájdús ifjú nejéhez is, sietve magáévá tette Göring javaslatát. Kész volt azonnal hosszabb útra kelni. Ez a megoldás annál is inkább csábítónak látszott számára, mert Göring jelentős összegű külföldi devizát nyújtott át neki útravalóul. Hitler megtiltotta, hogy egy éven belül német földre tegye a lábát, majd január végén a tábornagy és hitvese útra kelt Rómába és Capri szigetére.
A hadsereg vezető köreiben lassanként elterjedt a hír. Sok minden érthetetlennek látszott. Hogyan jöhetett létre ez a frigy? Miért nem akadályozta meg a rendőrség, amely bizonyára ismerte a menyasszony múltját? Hogyan lehetett Hitler a házasság tanúja? A tábornagy-minisztereknek, mint hivatásos tiszteknek, eddig nem volt szokásuk, hogy munkáslakta külvárosokat vagy olyan helyeket látogassanak, ahol Eva Gruhn-féle hölgyek fordulnak meg; még kevésbé, hogy innen nősüljenek. Ki vezethette a gyanútlan idős katona útjába ezt a csinos és minden hájjal megkent kis prostituáltat, aki most ugyancsak örülhet a szerencséjének?
Ezekre a kérdésekre csak Himmler, Heydrich és Müller tudott volna válaszolni. Ők voltak a megmondhatói, miért nem lebbentették fel a fátylat Eva Gruhn múltjáról, amelyet pedig jó ideje ismertek már. Hogyisne ismerték volna, hiszen az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc központi hivatala”, amely Evát 1933-ban őrizetbe vette, odaadó munkatársuk és barátjuk, Arthur Nebe fennhatósága alatt működött? Hiszen ugyanő volt a főnöke az antropometriai bűnügyi nyilvántartónak is, ahol Eva adatait őrizték. De ha megfeledkeztek volna arról – bár ennek nem nagy a valószínűsége -, hogy Blomberg házassági szándékának bejelentésekor elrendeljék a szokásos nyomozást a menyasszony múltjáról, Blomberg maga figyelmeztette volna erre őket. A naiv tábornagyban feltámadhattak ugyanis némi kétségek, amikor egy és más apróságot megtudott Eva előéletéről. Bármennyire érthetetlennek látszik is, éppen Göringre bízta a titkát. „Feleségül vehetek egy alacsony származású nőt?” – kérdezte tőle. A vastag Hermann sietett megnyugtatni: „Nagyon jó lesz ez a házasság a párt propagandája szempontjából – válaszolta. – Vegye csak el bátran azt a kis munkáslányt.” A barátságos válasz felbátorította Blomberget arra, hogy néhány hét múlva visszatérjen az ügyre. Menyasszonyát kerülgetni kezdte egy korábbi „barátja”. Blomberg szerette volna, ha Göring a rendőrséggel tapintatosan eltávolíttatja az útból az alkalmatlan vetélytársat. A rendőrség közbe is lépett. Azt azonban elmulasztotta közölni a tábornaggyal, hogy Evának ez az egykori szeretője rendőrileg nyilvántartott strici volt, s biztonság okáért, nehogy eljárhasson a szája, nemcsak a zsebét tömték tele, hanem elküldték Dél-Amerikába, és még azt is jól megmagyarázták neki, hogy élete igen kínos körülmények között érne véget, ha meggondolatlan módon visszatérne Németországba.
Megtettek tehát minden óvintézkedést annak érdekében, hogy a derék tábornagy teljes lelki nyugalommal újra nősülhessen. Ennyi tapintat veszett kárba, amikor Helldorf – kifürkészhetetlen véletlen folytán – rájött a nagy titokra. A kínos ügy azonban a Prinz-Albrecht-Strasse új stílusának megfelelően széles körű haditerv, valóságos államcsíny alapjául szolgált.
Blomberg elindult Itáliába. Az út ezzel szabaddá vált Göring számára, aki máris a hadügyminiszteri bársonyszékben érezte magát, és Himmler számára, aki ebből az alkalomból szeretett volna belépni a tábornokok nagy családjába. SS-ezredeinek létszáma a Wehrmacht egynegyed részét tette ki. Még mindig volt azonban egy eltávolítandó akadály. Ez pedig nem volt más, mint Werner von Fritsch tüzértábornok, a hadsereg főparancsnoka, a hierarchiában Blomberg után a második, és annak esetleges utóda. Mindezen felül még nagyon népszerű is volt a hadseregben. Hitler nevezte őt ki vezérezredessé és ajándékozta meg az arany pártjelvénnyel, ezzel az igen ritka kitüntetéssel. Hitler Fritschet nevezte meg, midőn Blomberg utódlásának kérdése felmerült, de Göring és Himmler emlékeztette őt egy 1935-ben eltussolt eseményre, és elébe tárták ennek a piszkos ügynek az aktáit.
1935-ben a Gestapo újabb módszert eszelt ki hatáskörének kiszélesítésére. Azzal az ürüggyel, hogy a homoszexualitás nagyon elharapódzott a Hitlerjugend soraiban (valóban, egyik botrány a másikat követte), önhatalmúlag és kizárólagos joggal kezébe vette ezeket az erkölcsrendészeti ügyeket. A 175. szakaszra hivatkozva mindenütt vizsgálatot indított, ahol jónak látta. Az „igazság megállapítása” érdekében régen elítélt személyeket is előhozattak a börtönökből, hogy kiszedjék belőlük egykori „bűntársaik” nevét.
Így akadt rá a Gestapo egy szép napon egy nem mindennapi zsarolóra, Hans Schmidtre. Megrögzött homoszexuális és kitartott volt maga is, amellett az volt a specialitása, hogy megleste a jó pénzű homoszexuálisokat, és megzsarolta őket. Néha, amikor sikerült őket tetten érnie, nyomozónak adta ki magát, eljárással fenyegetőzött, és ezen a réven nagy pénzeket csikart ki tőlük.
Schmidtet a központi börtönből hozatták elő, ahol éppen büntetését töltötte (többszörös visszaeső volt), és hosszan kihallgatták. Készségesen beszélt ügyfeleiről és áldozatairól. Felsorolta valamennyi ismerősét: magas állású tisztviselőket, orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, gyárosokat és művészeket. Megemlített egy bizonyos Fritsch nevű egyént is, akitől 1935 végén jelentős összegű pénzt zsarolt ki. Egy téli estén – vallotta – a Wannsee-pályaudvaron megfigyelte, hogy egyik kollégája, erkölcsrendészeti berkekben ugyancsak ismert hím-prostituált, leszólít egy jól öltözött urat.
A megszólított úr rövid bundájában és zöld kalapjában, aranygombos sétapálcájával és monoklijával egykori katonatisztnek látszott. A két férfi a pályaudvar közelében egy üres telekre vonult el; Schmidt követte őket. Rövid intim együttlét után igazoltatta az idős urat. A szokásos jelenet játszódott le: rendőrség, botránnyal való fenyegetés, majd a pénzügyi „tranzakció”. Az idős úrnál nem volt elegendő pénz, Schmidt ezért elkísérte lichterfeldei kis házába. Schmidt ezután hetekig zsarolta; az idős úr kénytelen volt hozzányúlni bankban levő pénzéhez is. A ferde hajlamú urat Fritschnek vagy Frischnek hívták.
A Gestapo tüstént rávetette magát a váratlanul kínálkozó alkalomra. Ha ez az öregúr azonos Fritsch főparancsnokkal, az ismert monarchistával, úgy itt a csodálatos alkalom, hogy megszabaduljanak tőle! Hitlert is értesítették akkor az eseményről, de ő azt az utasítást adta, hogy fejezzék be Schmidt kihallgatását és hagyják abba az egész „disznóságot”.
Ma már nyilvánvaló, hogy nem követték utasítását. 1938 januárjában ugyanis az időközben teljesebbé vált iratcsomó csodálatos módon ismét feltűnt Heydrich kezében. Az igazat megvallva az, amit Hitler elé tártak, csak hasonlított a komplett rendőrségi ügyanyaghoz; a jó szemű szakember ugyanis nagyon számottevő „hézagokat” fedezett volna fel benne. Hitler azonban ezen a téren laikus volt. Így például megfeledkeztek annak ellenőrzéséről, hogy hol lakott Fritsch az események idején; nem bizonyították, hogy lakott-e valaha is Lichterfeldében vagy volt-e ott akár időleges szállása; nem vizsgálták felül a Fritsch bankszámláján 1935 végén és 1936 elején beállott változásokat; még azt sem ellenőrizték, hogy volt-e betéte egy bankban a lichterfeldei pályaudvar közelében, ahová Schmidt állítólag gyakran elkísérte. Röviden: ez a „bizalmas ügy” igen gyatrán volt tényekkel alátámasztva.
Pedig tapasztalt rendőrségi szakember állította össze: Meisinger főfelügyelő, akit Müller hozott magával a Gestapóhoz a müncheni rendőrségtől. Egyik főszereplője volt az 1934. június 30-i tisztogatásnak, azonkívül Müllernek személyes barátja, aki a legmocskosabb ügyeket bízta rá. Jutalomként igen jövedelmező beosztást kapott, ő lett a zsidó vagyonok „speciális” hivatalának vezetője. Később Japánba küldték különleges megbízatással.
Heydrich tehát azt az anyagot adta oda Hitlernek, amelyet Meisinger 3 évvel azelőtt állított össze. Hitler pedig ezúttal nem dobta vissza a terhelő dokumentumokat. Még azt sem kérdezte meg, hogy utasításához híven miért nem semmisítették meg őket, hanem Fritschet a kancelláriába hívatta. A tábornok jött, és nem is gyanította, miféle vádakat koholtak ellene. Hitler kérdéseire a legőszintébb felháborodással tiltakozott, és becsületszavát adta, hogy ártatlan. Példátlan jelenet játszódott le ekkor: Hitler, mintha valami rendőrfőnök szerepét játszotta volna, hirtelen kinyitott egy ajtót, amelyen Schmidt lépett be. Az államfő, a mindenható führer, a birodalmi kancellária épületében szembesítette a hadsereg főparancsnokát egy rovott múltú homoszexuális bűnözővel! Schmidt egy pillantást vetett Fritschre, és csak ennyit mondott:
– Ő az.
A tábornokot mintha villám sújtotta volna. Az őrületes jelenettől torkán akadt a szó, hebegett valamit az ártatlanságáról, és közben az forgott a fejében, hogy vajon miféle ördögi intrikának vált az áldozatává. A tehetetlen düh, a megdöbbenés és a megvetés megbénította, megzavarta gondolatait, nem volt képes normálisan reagálni. Hitler csak annyit látott, hogy hol elönti a vér, hol elsápad; ezt a bűnösség kétségbevonhatatlan bizonyítékának tekintette, és követelte lemondását. Ő azonban összeszedte magát. Nem volt hajlandó lemondani, ártatlanságát hangoztatva hadbírósági vizsgálatot követelt. A viharos esemény január 24-én zajlott le. Huszonhetedikén Fritsch tábornokot egészségi állapotára való tekintettel rendelkezési állományba helyezték, de ezt csak február 4-én hozták nyilvánosságra. Közben az történt, hogy Göring, aki kezdetben hevesen ellenezte a vizsgálatot, elvállalta annak lefolytatását, és a végrehajtással a Gestapót bízta meg. Most az a paradox helyzet állt elő, hogy Heydrich emberei megidézték a hadsereg tegnapi főparancsnokát, és ami még ellentmondásosabb, az meg is jelent az idézésre.
Minden igyekezet ellenére, hogy teljesen titokban tartsák az eseményt, a hír kezdett elterjedni a hadseregben. Nyugtalanságot keltett, mert nagyon hamar követte a Blomberg-affért, amelyről még most sem tudtak semmi bizonyosat. A két, egymáshoz oly közel eső botrány éppen elég okot szolgáltatott a meglepetésre. A tisztikar szervezett akcióra gyanakodott, és attól tartott, hogy a hadsereg tekintélye súlyos csorbát szenved. Egymást érték a találgatások. A homoszexualitásnak régi hagyományai voltak a német hadseregben. A század elején valósággal divatba jött, minthogy a császár (aki különben „nem volt az”) előszeretettel vette magát körül olyanokkal, akiket úgy nevezett, hogy „bizantinusok”, mert értékelte művészi adottságaikat. Volt közöttük nagykövet, a porosz uralkodó ház egy tagja, számos tábornok; idetartozott a császár kabinetfőnöke is, Hülsen-Haeseler gróf, aki 1906-ban embólia áldozata lett, amikor éppen balett-táncosnőnek volt öltözve. A hadseregben nem felejtették még el Philipp von Eulenburg herceg és Kuno von Moltke vértesezredes viharos szerelmi botrányát, amely 1907-ben a herceg elítélésével és száműzetésével végződött.
Fritsch sohasem adott okot ilyenfajta gyanúra. Erkölcsileg makulátlannak látszott, de … vajh ki tudhatja? A lappangó gyanú, a ki nem mondott aggodalmak bizonyára éppen úgy nehezednek a tisztikarra, mint az attól való félelem, hogy nyíltan szembehelyezkedjenek a Gestapóval; afelől ugyanis senkinek sem volt kétsége, hogy a szálak a Gestapo kezében futnak össze. Napokig tartott ez a bizonytalanság.
Brutális elhatározás vetett neki véget: február 4-én föllebbent a fátyol a führer titkos szándékairól. Hitler rádiószónoklatban jelentette be Blombergnek a hadügyminisztériumból való távozását. Blomberget nyugdíjazták, de távozásának okát nem közölték a néppel. Ami a szárazföldi hadsereg főparancsnokát, Fritschet illeti, ő „egészségi okokra hivatkozva kérte, hogy megbízatása alól mentsék fel”. Hitler a német nép tudtára adta azt az elhatározását, hogy megszünteti a hadügyminisztériumot, és közvetlenül saját fennhatósága alá helyezi a hadsereget, amelynek mint államelnök amúgy is legfőbb parancsnoka volt. Tárgytalanná vált tehát az az 1934-ben vállalt kötelezettsége, hogy a hadseregre vonatkozó terveihez minden esetben kikéri a hadügyminiszter jóváhagyását.
Fritsch utódául kézenfekvő lett volna Beck tábornokot kinevezni, ő azonban elkövette azt a hibát, hogy egy 1934-ben elmondott beszédében megsértette Hitlert. „Mi sem volna veszedelmesebb – mondta a hadsereg hőn óhajtott újjászületésével kapcsolatban mintha kellően át nem gondolt spontán sugallatokra bíznánk magunkat, jelenjenek meg azok bár mégoly célirányos vagy akár zseniális színben is, vagy ha bizonyos dédelgetett vágyálmokra építenénk.” Mindenki tudta, hogy Hitler szeretett hivatkozni az ő „zseniális sugallataira”. Beck ezzel a kijelentésével becsapta maga előtt az ajtót. Ami Reichenaut illeti, őt sem nevezték ki, bár valamennyi tábornok között ő volt a leginkább náci; mégpedig azért nem, mert Hitler semmiképpen sem akart politizáló tisztet. Ahogy Göring mondta, „a Harmadik Birodalom tábornokainak nincs semmi joguk arra, hogy bármiféle politikai tevékenységet fejtsenek ki”. Fritsch helyére Brauchitsch került, aki addig Kelet-Poroszország katonai kerületének parancsnoka volt. Hitler létrehozott egy új szervet, amely fölötte állt a vezérkarnak és valamennyi szervének, ez pedig az Oberkommando der Wehrmacht volt, röviden OKW (vagyis véderőfőparancsnokság), amelynek élére Keitel tábornokot állította. Keitel hírhedt volt engedelmességéről; a hadseregben a magyarul is érthető „Lakai-tel” („lakáj-tel”) csúfnév ragadt rá.
Az átszervezés nem szorítkozott csupán a legfelsőbb pozíciókra. Tizenhárom tábornokot felmentettek hivatala alól, 44-et áthelyeztek vagy nyugdíjaztak, számos magas rangú tisztnek ugyanez lett a sorsa. Elsősorban azokat sújtották, akiket nem néztek jó szemmel, vagy akiket a Gestapo bélyegzett „reakciós” monarchistának vagy túlontúl vallásosnak. Ennek a felülről irányított felforgatásnak a haszonélvezői között viszont meg kell említeni Guderian tábornokot, a műszaki háború stratégáját; a 16. hadtest, az akkor egyetlen páncélos egység parancsnokának nevezték ki.
Nemcsak a tisztikarhoz nyúltak hozzá. Nem kímélték a tisztek barátait sem, akiknek ellenhatásától tartottak. Neurath külügyminisztert egy vérbeli hitleristával, Joachim von Ribbentroppal váltották fel. Három nagykövetet visszahívtak: Hasselt Rómából, Papent Bécsből és Dirksent Tokióból. Göring – akinek leghőbb vágya, a hadügyminiszterség a markából csúszott ki – értékes fájdalomdíjban részesült: generalfeldmarschallnak (vezértábornagynak) nevezték ki. Vagyis ő lett a legmagasabb német katonai méltóság. Végül Schacht doktor helyére, aki 1937 novemberben mondott le a gazdasági miniszterségről, Funkot nevezték ki. Az pedig köztudomású volt Németország-szerte, hogy Funk homoszexuális.
Most már a katonák is megértették, miről van szó. Beck és társai megpróbáltak harcba szállni az igazság kiderítéséért. Kényszeríteni akarták a Gestapót, hogy ismerje be mesterkedéseit, és maguk kezdtek a vizsgálat lefolytatásába – sajnos, túlságosan későn.
Himmler és Heydrich nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy egykönnyen leleplezhessék őket. De a katonáknak is voltak ütőkártyáik. Csakhamar rekonstruálni tudták a történet kiindulópontját: két név hasonlóságán alapult az egész. Az igazi bűnös Frisch (t nélkül) nyugalmazott lovassági százados volt. Lakását minden különösebb nehézség nélkül megtalálták Lichterfeldén, ahol már 10 éve lakott; a százados azonban súlyos betegen ágyban feküdt. Házvezetőnője kijelentette, hogy a Gestapo emberei már január 15-én ott jártak, vagyis kilenc nappal azelőtt, hogy a zsaroló Schmidtet Fritsch tábornokkal szembesítették volna!
Másnap a tisztek visszatértek azzal a szándékkal, hogy biztos, helyre vigyék a beteget, a Gestapo azonban még az éjjel elszállította. Néhány napra rá Frisch meg is halt. A vizsgálatot folytató tisztek – akiknek egy igazságügy-minisztériumi tisztviselő volt a segítségükre – a bankban megtudták, hogy Frisch betéti számláját, amelyen a Schmidt által említett időszakban többszöri pénzkivétel volt megállapítható, minden egyéb rá vonatkozó okmánnyal együtt a Gestapo január 15-én lefoglalta. Ugyanazon a napon egy tiszthelyettest, Fritsch tábornok egykori ordonáncát elvitte a fürstenwaldi laktanyából. A Gestapo terhelő kijelentéseket akart kicsikarni belőle. A tábornok házvezetőnőjét, akit szabadsága idején vidéken fogtak el, hasonló módon igyekezett „megpuhítani”. Végül a tisztek még azt is megtudták, hogy január 24-én, mielőtt Schmidtet a kancelláriába vezették volna, előbb Göringhez vitték, és ott Himmler és Göring személyesen magyarázta meg neki, hogy ha nem „ismeri fel” azt a tábornokot, akivel Hitler szembesíteni fogja, úgy rendkívül kínos halálra kell fölkészülnie.
A tábornokok tehát bőségesen rendelkeztek terhelő bizonyítékokkal, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyították a Gestapo fondorlatot. Teljes elégtételt kívánhattak volna Hitlertől Fritsch tábornok számára, és követelhették volna a Gestapo vezetőinek szigorú megbüntetését. Hitler nehezen tudott volna elzárkózni az elégtételadás elől az olyan fenyegetés árnyékában, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket az üzelmeket. A tábornokok azonban csak szőr mentén tiltakoztak. Nem éreztek szilárd talajt a lábuk alatt Németország lezüllött politikai viszonyai közepette. A kért „elégtételt” mindenesetre megkapták: összehívták a Fritsch által követelt hadbíróságot. Ennek összeállítása a cinizmus valóságos mesterműve volt; tagjai ugyanis a következők voltak: Brauchitsch, Fritsch utóda; Raeder, a hadiflotta új parancsnoka, mindketten a „tisztogatás” legfőbb haszonélvezői; két hadbíró; e különös törvényszék elnöke pedig a katonai hierarchia csúcsán trónoló Göring generalfeldmarschall volt, az egész fondorlatos konstrukció egyik fő mozgatója.
Március 10-én összeült a tanács. Nem hosszú időre: délben parancsőrtiszt hozta Hitler utasítását a tanácskozás elhalasztásáról, egyben pedig Göringet, Brauchitschot és Raedert a kancelláriába rendelte.
Mit rejtett ez a színpadias rendezés? Harminchat óra múlva megvolt rá a válasz. Március 12-én a német csapatok átlépték az osztrák határt. Hitler még aznap este Linzben volt, másnapra pedig Bécsben. A Wehrmacht éljenző tömegek sorfala között haladt előre. Hogyan lehetett volna ilyen körülmények között a Gestapo módszereire panaszkodni, hogyan lehetett volna előhozakodni Fritsch rehabilitálásával?
A rehabilitálás mindazonáltal megtörtént, titokban. A tanács március 17-én összeült, és kihallgatta a megrögzött zsaroló Schmidtet. Göring „ünnepélyesen” felszólította, hogy csak a „tiszta igazat” vallja, egyben pedig bántatlanságot ígért neki. Ekkor az előre kidolgozott rendezés szerint Schmidt „beismerte”, hogy tévedett. Először azt hitte, hogy Fritsch főparancsnokkal volt annak idején dolga, majd amikor észrevette, hogy melléfogott, már nem merte megmondani, mert félt a következményektől. A komédia ezzel véget is ért. A törvényszék csupán annak megállapítására szorítkozott, hogy Fritsch sajnálatos félreértések sorozatának lett az áldozata, és felmentette őt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Himmler és Heydrich törvényes felelősségre vonását követelje. Senkinek sem jutott eszébe, hogy akár csak említést is tegyen róluk.
Schmidtet pedig, bár Göring, a törvényszék előtt ünnepélyesen becsületszavát adta neki, hogy nem lesz semmi bántódása, a Gestapo néhány nap múlva agyonlövette. Ez a szerencsétlen roncs is osztozott van der Lubbe sorsában: el kellett tűnnie, ha már eljátszotta a szerepét.
Fritschet pedig „rehabilitálták” ugyan, de nem reaktiválták. Idő előtt tétlenségre kárhoztatva talán el-elgondolkozott azon, amit Ludendorff 1937 végén mondott neki. Fritsch azt bizonygatta akkor, hogy a führer, főnökéhez, Blomberghez hasonlóan, őt is bizalmába fogadta. Ludendorff így válaszolt: „El is árulja önt hamarosan.” 1937. december 22-én, midőn Blomberggel együtt ott lépdelt Ludendorff koporsója mögött, nyilván nem gondolt arra, hogy annak jóslata oly hamar beigazolódik.
Fritsch élete elég különös véget ért. 1939 szeptemberében Lengyelország lerohanásakor az ő terveit alkalmazták. Nyugdíjasként távolról kellett szemlélnie, hogyan valósítják meg mások azt a tervet, amelyet még 1937-ben ő dolgozott ki. Fritsch ebbe nem tudott beletörődni. Gépkocsin követte egykori tüzérezredét, amelynek még akkor is tiszteletbeli ezredese volt, és Varsó előtt elesett. Sokan meg voltak róla győződve, hogy a Gestapo gyilkoltatta meg. Pompázatos temetésben volt része. Könnyebb a holtaknak igazságot szolgáltatni, mint az élőknek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!