1959. MÁRCIUS 18.
(idézet: Apró Antal – A szocializmus építésének útján – 1975)
Népünk történelmében számos dicső korszak volt, amikor a magyar nép hősi szabadságharcot vívott elnyomói ellen, az ország függetlenségéért, a dolgozó nép jogaiért, szabadságáért.
Ilyen volt 1514-ben Dózsa György vezetésével a nagy parasztfelkelés, 1711-ben a Rákóczi által vezetett szabadságharc, 1848-1849-ben pedig a Kossuth-Táncsics-Petőfi vezette szabadságküzdelem.
Szabadságharcaink sorában a legdicsőbb korszaknak a 40 évvel ezelőtt megszületett Tanácsköztársaságot tartjuk, mert ekkor – történelmünkben először – a legforradalmibb osztály, a munkásosztály vette kezébe a hatalmat, szövetségben a dolgozó parasztsággal. Ennek a szabadságharcnak fő célja a kizsákmányoltak felszabadítása, a kizsákmányolók megsemmisítése, az első magyar munkásállam megteremtése volt.
Most, 40 évvel az első nagy hősi harc után, nemcsak a kegyelet kötelez bennünket, hogy megemlékezzünk a Magyar Tanácsköztársaságról, hanem a történelmi tanulság, a hősök iránti hála és az a megbecsülés is, amely megilleti azokat, akik közül sokan itt vannak közöttünk és személyesen is részt vettek a Tanácsköztársaság dicsőséges harcaiban.
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG KIKIÁLTÁSÁNAK
ELŐZMÉNYEI
Hadd elevenítsem most fel az akkori időket. Az idősebbek emlékezhetnek rá: 1917 őszén már negyedik éve folyt az 1914-ben kitört első világháború. A negyedik ősz hulló levelei megcáfolták I. Ferenc Józsefnek 1914 nyarán, a frontra induló katonák előtt tett hangzatos kijelentését: „mire lehullanak a falevelek, győztesen tértek vissza a háborúból”. A negyedik éve tartó háború, a monarchia háborús kormányainak erőfeszítései a frontokon a győzelem kierőszakolására mérhetetlen áldozatokra, nélkülözésre kényszerítették a dolgozó néprétegeket, Magyarország népeit az ország függő helyzete következtében mindez még erősebben sújtotta.
A háború második felében a központi hatalmak csapatai egyik vereséget a másik után szenvedték. A hadsereg anyagi ellátottsága rossz volt. Nem volt elegendő lőszer, nem volt elég élelem, a napi kenyérfejadag az 1914. évi 74 dekáról, 1917-re 22 dekára csökkent, de sok esetben ezt sem tudták biztosítani. A harci morált a tehetségtelen, harácsoló tisztikar és a legénység között mindinkább növekvő politikai ellentétek is csökkentették. És közben az otthonról érkezett levelek is rossz híreket hoztak. 1917-ben egyre több katona kezdett azon gondolkozni: éhezünk, fázunk, megrokkanunk, meghalunk – de miért?
Egyre sanyarúbbá vált a hátországban élők, az itthon maradt dolgozók, családok helyzete. Mindent a front ellátásának rendeltek alá. Betiltották a sztrájkokat, a hadifontosságú üzemekben a termelés folyamatosságát militarizálással akarták megoldani. Az üzemek élére helyezett katonai parancsnokokkal igyekeztek fenntartani a rendet, akik a legbrutálisabb eszközöktől sem riadtak vissza. Botbüntetés, börtön, szigorított zárka, bevonultatás, gyilkos sortűz – a munkásosztály ellen ezeket a módszereket alkalmazták.
A háború következtében súlyossá vált a dolgozó parasztság helyzete is. Az első sebesültek megjelenése a falvakban, a halottakról mind gyakrabban érkező jelentések lehűtötték a kezdeti lelkesedést, amelyet a falusi burzsoázia plántált beléjük. A frontokon harcolók helyett a legnehezebb munkát is a nőknek, az öregeknek, a gyerekeknek kellett elvégezniük. A lovakat elvitték, s a megmaradt jószágállomány egy részét takarmányhiány miatt le kellett vágni.
A háború elhúzódásával egyre jobban romlott az értelmiségiek, az alkalmazottak s a kispolgárok helyzete is.
Így élt a háborús évek alatt a társadalom túlnyomó többsége, ugyanakkor a tőkések és a földbirtokosok számára igen jó üzletnek bizonyult a háború. A nép nélkülözött, de ők a hadiszállításokkal óriási vagyonokat raboltak össze. A feketepiacon pénzért mindent lehetett kapni – a burzsoáziának pedig volt pénze, a háborús nélkülözések őket alig érintették. Aki tudott fizetni, még a katonai szolgálat alól is kivonhatta magát. Hadimilliomosok tűntek fel, akik a háborús konjunktúra vámszedői, a hadsereg szállítói voltak. A nép gyűlölte őket, mert a háború okozta szenvedéseiket saját harácsolásaikkal tovább fokozták.
Ilyen politikai, társadalmi, gazdasági viszonyok között érlelődött Magyarországon a forradalom.
A történelem napirendre tűzte hazánkban a polgári demokratikus forradalmat, de egészen más viszonyok között, mint 1848-1849-ben. A polgári demokratikus átalakulás hajtóereje 1918-ban már a munkásosztály volt. A forradalomnak be kellett fejeznie az értelmetlen, bűnös, imperialista háborút, meg kellett oldania – 1848 hagyatékaként – a földkérdést – a parasztság ezeréves perét uraival -, s ki kellett vívni a függetlenséget, amelyért 400 éve folyt a harc. Mindezeken kívül demokratikus államrendet kellett kialakítani.
E feladat végrehajtására a munkásosztály harcát szervezni, vezetni kellett volna. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezérkara nemcsak nem vállalta a munkásosztály vezetését, de egyenesen a munkásosztály árulójává lett. Fő tevékenysége nem a forradalom megvívásában, hanem abban nyilvánult meg, hogy a munkásosztályt visszatartsa a forradalomtól.
Sajnos, ebben az időben még nem volt a munkásosztálynak új típusú forradalmi pártja, amely tudatossá, szervezett erővé kovácsolta volna össze a munkásosztály mozgalmait.
Ilyen feszült politikai-gazdasági körülmények között érkezett Magyarországra Oroszországból a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének híre. 1917. október 25-én az Auróra cirkáló ágyúi a proletár világforradalom kezdetét, egy új korszak hajnalát jelezték. A világ egyhatodán az addig kizsákmányolt, a politikai jogokból kisemmizett osztály, a proletariátus került hatalomra. Volt már biztos bázisa, támasza a világ proletariátusának. Volt már példa a nagy elhatározáshoz. Volt már válasz a „hogyan” kérdésre: „Úgy, mint az oroszok” és „Tanuljunk az orosz proletariátustól” – hangzott az új jelszó.
A magyar munkásosztályra lelkesítően hatott az Októberi Forradalom, erőt adott és utat mutatott a felszabadulásért folytatott harcban. Az orosz forradalom közvetlen hatásaként nálunk is megerősödött a munkásosztály forradalmi szárnyának politikai és szervezeti fejlődése.
Az Oroszországból hazatért hadifoglyok hozták a hírt, a forradalmi tapasztalatot, az új eszmét. Ötszázezer magyar hadifogoly volt szemtanúja a nagy orosz munkásforradalomnak, a föld birtokbavételének. Közülük százezren fegyveresen is támogatták a bolsevikok politikáját. Vezetőik, Kun Béla, Szamuely Tibor, Pór Ernő és Münnich Ferenc, valamint a régi elvtársak közül sokan mások, ott kint megalakították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportját.
Mind a gyakorlati tapasztalatok tekintetében, mind elméletileg ők voltak a legjobban felkészülve a magyarországi forradalmi mozgalom vezetésére. 1917 októberétől már megedződtek a forradalmi harcokban.
Amikor a Lenin által felolvasott szovjet békedekrétum híre 1917. november elején Magyarországra érkezett, az izgalom a munkásság körében a tetőpontra hágott. Lenin a háború beszüntetését, igazságos, hadisarc nélküli békét követelt. A gyárakban, üzemekben a munkásság követelte, hogy a magyar kormány fogadja el a szovjetek békejavaslatát. November 25-én százezrek vettek részt azon a nagygyűlésen, amely szolidaritását fejezte ki az orosz forradalom mellett.
Az országban tovább érlelődött a forradalmi helyzet. Nőtt az elégedetlenség a harcoló katonák között is, elszaporodtak a felkelések, megnőtt a szökött katonák száma.
A burzsoázia a forradalmi mozgalmat terrorintézkedésekkel akarta letörni. Működtek a katonai, a statáriális bíróságok, megszigorították a cenzúrát, a munkásoktól fokozott munkateljesítményeket követeltek. 1918 tavaszán újra fellángoltak a sztrájkok, a tüntetések, amelyeket a Szociáldemokrata Párt ismét nem a forradalom, hanem csak a választójogi követelések irányába igyekezett terelni. De a választójog ekkor már mind kevésbé érdekelte a háborús nélkülözésekbe beleunt tömegeket. Mindenki érezte, hogy itt már sokkal többről és egészen másról van szó.
A forradalmi válság teljes kibontakozásához a végső lökést a központi hatalmak katonai összeomlása adta. A német csapatok döntő nyugati vereségét a balkáni front felbomlása követte, a monarchia seregei a Piave folyónál is súlyos vereséget szenvedtek. Az uralkodó körök új módszerhez nyúltak: azonnali békét és fegyverszünetet kértek, és kísérletet tettek a monarchia föderatív átszervezésére. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik hétről a másikra összeomlott. A csehek, szlovákok, délszlávok és a román nemzeti tanács kimondták a monarchiától való teljes elszakadást.
Október 25-én Magyarországon is megalakult a Nemzeti Tanács. Három párt képviseltette benne magát: a Károlyi-féle Függetlenségi 48-as párt, a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt. A Nemzeti Tanács a liberális burzsoázia és a jobboldali szociáldemokrata vezetők szövetségét fejezte ki. A Nemzeti Tanács nem a forradalom szerve volt, nem a forradalom vezetésére, hanem éppenséggel a forradalmi hullám levezetésére jött létre. Ennek ellenére megalakulása, demokratikus programja meggyorsította a forradalom kibontakozását.
Október 25-én Landler elvtárssal az élen megalakult a Katonatanács, amelyet sikerült a felkelés katonai előkészítésének központjává tenni. A budapesti helyőrség és a karhatalom különböző alakulatai igen gyorsan be is jelentették csatlakozásukat a Katonatanácshoz. Ezzel egyidőben fegyverkezni kezdtek a budapesti munkások, ekkor mintegy 30 000 budapesti munkásnak volt puskája, lőszere, kézigránátja. Az Újság c. lap szerint is „alig van civil ember, akinek a kezében ne lenne fegyver”. Az üzemekben megválasztották az üzemi tanácsokat, mindenütt nagy tüntetések voltak.
A tömeg két, frontra induló menetszázadot csatlakozásra bírt és a vagonokból fegyvereket szerzett. Ezután – részben kidolgozott tervek alapján – megszállták a stratégiailag legfontosabb pontokat. Győzött a polgári demokratikus forradalom.
A forradalom polgári jellegét világosan mutatja a burzsoá liberális pártokból és a Szociáldemokrata Pártból álló koalíció kormányra jutása és programja, amely érintetlenül kívánta hagyni a tőkés tulajdont, a tőkés termelési viszonyokat, nem akarta köztulajdonba venni a gyárakat, a nagybirtokot.
A Szociáldemokrata Párt a szocializmus megvalósítását a ködös távolba akarta tenni, s opportunista vezetősége nemcsak a szocialista, hanem a polgári demokratikus forradalomról is lemondott. A budapesti munkásság nem a Szociáldemokrata Párt vezetésével vívta meg forradalmát, hanem a jobboldali szociáldemokrata vezérek ellenére. Garami Ernő jobboldali szociáldemokrata vezető így írta le akkori terveiket: Elhatározásunk az volt, hogy tovább folytatjuk az erőgyűjtést, a szervezés… munkáját. Amíg a forradalom sikerét teljesen biztosítottnak nem vehetjük, addig minden tőlünk telhető erővel visszatartjuk kitörését.
Bár a polgári demokratikus forradalom győzött, még korántsem dőlt el, hogy milyen hatalom következik. Az egyik oldalon ott látjuk a tömegek fegyveres erejét, forradalmi elszántságát, bizonyos fokú szocialista öntudatát. A másik oldalon áll a Nemzeti Tanács, a forradalom hátán létrehozott kormány, amely nem készült forradalomra, hanem a szó szoros értelmében belezavarták abba. Kettős hatalom jött létre, és megindult a harc a két erő között: egyrészt a munkás-paraszt demokratikus diktatúráért, másrészt a burzsoá diktatúráért.
A forradalom továbbfejlődése szempontjából döntő volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása. 1918. november 20-án létrejött az a vezető erő, amely a munkások és a parasztok ösztönös mozgalmába tudatosságot, szervezettséget, irányítást vitt.
A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásával első ízben lép fel a munkásosztály – mint valamennyi dolgozó réteg és az ország vezetésére hivatott osztály – a hatalom átvételének igényével.
A kommunisták a gyárakban, üzemekben, a vidéki városokban együtt éltek a tömegekkel, ismerték kívánságaikat, napi gondjaikat, megfogalmazták követeléseiket, vezették mozgalmaikat. A párt az első perctől kezdve nyíltan hirdette, hogy célja a munkáshatalom megteremtése és erre készítette elő a munkásosztályt. A lenini tanítások szellemében azonban csak lépésről lépésre haladva vezette a mozgalmat a kitűzött cél felé: a gazdasági követelésektől a politikai jogok kiszélesítéséig, a burzsoá gazdasági és társadalmi rend munkásellenőrzésétől a hatalom átvételéig.
A párt elsősorban a munkástömegek körében igyekezett növelni befolyását. De helyesen látta azt is, hogy a proletárforradalomért vívott harchoz a munkásosztálynak meg kell nyernie szövetségesül a parasztság egyes rétegeit. Ezért már 1918. december elején kidolgozta agrárreform javaslatát, amelyben – szemben a- szociáldemokratákkal és a kormány hivatalos tervezetével – a nagybirtokok megváltás nélküli kisajátítását követelte.
A kommunisták azonban nem akartak földosztást, mert az volt a véleményük, hogy az elaprózott birtok akadályozza a városok élelmiszerellátását, növeli a kistulajdonosok, az ingadozó kispolgárok számát. Ekkor még nem értették meg Lenin tanítását, hogy a földesurak uralmát elsősorban a földosztással, a nagybirtokoknak a szegényparasztok közötti felosztásával lehet megtörni, és ebben a harcban az agrárproletariátus, a szegényparasztság mellett a középparasztságra is támaszkodhat, mert nekik is érdekük a nagy földbirtok felosztása.
A párt tudta, hogy a politikai hatalom megszilárdításához mennyire fontos a hadsereg megnyerése, s azért küzdött – eredményesen -, hogy a koalíciós kormány fegyveres erejét a proletárforradalom oldalára állítsa.
A kommunisták bátran hirdették, hogy a magyar dolgozók számára a válságból, a háborús nyomorúságból az egyetlen kivezető út a hatalom meghódítása, a proletárdiktatúra megteremtése. Követelték a burzsoázia lefegyverzését, a munkásosztály felfegyverzését.
A bátor politikai, felvilágosító, szervező munka következtében a Kommunisták Magyarországi Pártja szervezetileg megerősödött, befolyása nőtt, és a sokirányú lelkes munkának olyan eredményei mutatkoztak, amelyek alapjában veszélyeztették a burzsoá rendet, előkészítették a proletariátust a hatalom átvételére.
Az üzemekben, a bányákban a munkások követelték a reakciós vezetők eltávolítását, a munkásellenőrzés bevezetését. De nemcsak követelték, hanem egyes üzemekben, mint például az egykori Ganz Villamossági Gyárban, végre is hajtották.
Ebben az üzemben – ahogy arról annak idején a Vörös Újság beszámolt – „A munkások forradalmi úton és erővel behatoltak az irodákba, elcsapták az összes igazgatókat és hajcsárokat, azután pedig kijelentették, hogy átveszik a gyárat.” A fegyvergyárban munkástanácsot alakítottak, új igazgatóságot választottak, amelyben a munkásság képviselői is helyet foglaltak.
A brennbergi bányászok fegyveresen űzték el az igazgatót, a salgótarjáni bányászok január 3-án „a bányákat a maguk tulajdonába vették”, új igazgatóságot állítottak a bányák élére. Peyer Károly szénkormánybiztos ezért az ellenforradalmi székely hadosztály 1. zászló alját küldte Salgótarján munkásai ellen. Az ellenforradalmárok több bányászt megöltek, elfoglalták a bányát és visszaadták régi tulajdonosainak.
A munkások akcióival egyidőben erősödött a katonák mozgalma. Hozzájárult ehhez a külpolitikai helyzet is. A környező országok burzsoá kormányai az antant támogatásával mind nagyobb területi követelésekkel álltak elő. Károlyiék az ország területi integritását nem tudták megvédeni.
A kormányválságot úgy oldották meg, hogy a kormányba az eddiginél több szociáldemokrata minisztert választottak: Károlyi Mihály maradt a köztársasági elnök, a szociáldemokraták közül Garami Ernő a kereskedelemügyi, Peidl Gyula a népjóléti, Kunfi Zsigmond a közoktatásügyi és Böhm Vilmos a hadügyminiszter lett.
A kommunista párt befolyásának állandó növekedése a burzsoáziát és vele a szociáldemokrata vezetőséget taktikájuk megváltoztatására késztette. Ezért provokációs támadásokat indítottak a kommunisták ellen.
Ehhez tartozott a salgótarjáni bányászok mozgalmának véres elfojtása; Nyíregyházán a Szamuely testvérek elleni merénylet, majd Szamuely Tibor elfogatása Budapesten. A kormány az antant-megbízottakkal tárgyalt arról, hogy milyen módon fojthatnák el a kommunista mozgalmat, s a tömegek forradalmi fellépésének megakadályozására idegen megszálló csapatokat kértek és kaptak.
A jobboldali szociáldemokrata vezetők javaslatára a kommunistákat kizárták a tanácsokból és a szakszervezetekből, de a munkások tiltakozása ezt a támadást megakadályozta. Végül is csak néhány kommunistát sikerült kizárniuk. Egymást követték a házkutatások a Vörös Újság szerkesztősége és a párt Visegrádi utcai helyiségei ellen. Elkobozták a párt lapjait és egyéb kiadványait.
Ugyanakkor, amikor a forradalmi munkások ellen rendőri intézkedéseket léptettek életbe, az ország különböző részeiben bátran szervezkedett a reakció. Vidéken fehér tiszti különítmények garázdálkodtak, verték, kínozták a proletárokat, csendőrökkel támadtak a kommunistákra. A koalíciós kormány mind következetesebben tört a Kommunisták Magyarországi Pártja megsemmisítésére. Február 21-én letartóztatták a párt 40 vezetőjét, meggátolták a kommunista lapok megjelenését, feldúlták a párt, a Vörös Újság helyiségeit. A Mosonyi utcai toloncházban rendőrök és rendőrtisztek véresre verték a letartóztatott kommunistákat, különösen Kun Bélát, aki súlyos sérüléseket szenvedett.
A munkásság mélységes felháborodással értesült az eseményekről. Hiába volt az áruló jobboldali szociáldemokrata vezetők minden provokációja, a munkások megértették, hogy ha azok a rendőrök, akiket a kormány a munkásmozgalom leverésére szokott felhasználni, most a kommunistákra támadnak, akkor az annyit jelent, mint támadás a munkásosztály ellen. Ezért munkásküldöttségek keresték fel a szociáldemokrata vezetőket, biztosítékot követeltek, hogy a lefogottaknak nem lesz bántódásuk. Követelték, hogy a börtönben őrt állhassanak és védelmezhessék a kommunistákat a rendőrök ellen. Munkásküldöttségek vittek virágot, élelmet Kun Bélának s a többi bebörtönzöttnek, hogy ezzel is kifejezzék a forradalom ügyéhez való ragaszkodásukat.
A szabadon maradt kommunista vezetők, forradalmi munkások, katonák, parasztok, értelmiségiek szervezetten folytatták a munkát az ország minden részében. Tiltakozó gyűléseken ítélték el a kommunisták elleni terrort. Lenin táviratban közölte Károlyival, hogy a magyar kommunisták biztonságáért túsznak tekinti a Szovjet-Oroszországban levő hadifogoly tiszteket.
A tömeg nyomására és az oroszországi távirat hatására Károlyi elrendelte, hogy a kommunistákat politikai foglyokként kell kezelni.
Március 1-től Budapesten ismét rendszeresen megjelent a Vörös Újság, megnyitották a Visegrádi utcai pártházat is, s bár az üldözés tovább folyt, a kommunisták tevékenységét nem tudták meggátolni.
A párt világosan látta, hogy csak harc útján szerezheti meg a hatalmat, ezért fokozta a fegyveres felkelést előkészítő munkáját.
Március 18-át, a Párizsi Kommün évfordulóját a párt forradalmi megmozdulásokkal ünnepelte. A csepeli munkásság nagygyűlésen követelte a kommunista vezetők szabadon bocsátását, a proletárdiktatúra kikiáltását. A párt felhívást adott ki, amelyben március 23-ra a vezetők azonnali kiszabadítását követelő nagygyűlést hirdetett. A hangulat szinte óráról órára izzóbbá vált.
Március 21-én délelőtt a Szociáldemokrata Párt rendkívüli pártvezetőségi ülésen vitatta meg a helyzetet. Tiszta szociáldemokrata kormány alakítását nem merték vállalni, mert befolyásuk a tömegek körében már erősen csökkent, ezért néhányan, elsősorban Garami és Peidl azt javasolták, engedjék át a hatalmat a kommunistáknak: „A bolsevista kísérlet rövid időn belül kudarccal végződik, a tömegek kiábrándulnak és a Szociáldemokrata Párt megerősödve veheti újból kezébe a munkásmozgalom vezetését” – mondotta Garami. A többség azonban a kommunistákkal való megegyezés mellett döntött.
Ezalatt a munkások a proletárdiktatúra kikiáltását követelték. Március 21-én a Szociáldemokrata Párt vezetői megjelentek a gyűjtőfogházban, tárgyaltak Kun Bélával, és megegyezés jött létre a két párt egyesüléséről, a proletárdiktatúra kikiáltásáról.
Március 21-én este a Budapesti Munkástanács ülésén a Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja képviselői ismertették az egyesülésről és a hatalom átvételéről szóló határozatot. A proletariátus tömegei, szociáldemokrata és kommunista munkások, katonák együtt örültek követelésük, céljuk valóra váltásának, harcuk eredményének, a Tanácsköztársaság kikiáltásának.
1919. március 21-ével megvalósult Magyarországon a proletariátus diktatúrája, hazánk történetében először került a hatalom a nép kezébe. A Tanácsköztársaság a munkásosztály állama volt, a munkások, parasztok és az egész dolgozó nép érdekeit védte a belső kizsákmányolók és szövetségeseik: az imperialista hatalmakkal szemben. Célja a kizsákmányolás és mindenféle elnyomás megszüntetése, a független, szocialista Magyarország megteremtése volt.
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 133 NAPJA
A Tanácsköztársaság kikiáltása után néhány órával a népbiztosokból és helyetteseikből megalakult a forradalmi kormányzótanács. A kormányzótanács irányította az államapparátus munkáját. A kormányzótanácsban a kommunisták és a volt baloldali szociáldemokraták – együtt – mindig többségben voltak, de jelentős erőt képviseltek a jobboldali szociáldemokraták is.
A vezetésnek ez a kettőssége rányomta bélyegét a Tanácsköztársaság egész tevékenységére. Mintha egy bűvös kör fonódott volna az egyesült párt és a tanácskormány köré: minél rosszabb volt a helyzet, annál inkább jobbra csúszott a kormányban részt vevő szociáldemokrata vezérek ingadozó csoportja.
A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a tanácskormány gyorsan és egyszerűen oldott meg minden olyan problémát, amellyel a polgári demokratikus kormány egész fennállása alatt nem tudott megbirkózni.
A népsanyargató al- és főispánok, szolgabírák, falusi jegyzők uralmának egyszeribe véget vetettek a proletárdiktatúra megyei direktóriumai, szegénytanácsai, amelyek tagjait a nép legjobbjaiból általános, titkos választójog alapján választották.
A gyárosok, bányatulajdonosok, pénzemberek, az egész szabotáló tőkés rendszer kiéheztetési politikáját, termelési szabotázsát, adócsalásait, börzézését a Tanácsköztársaság uralmának ötödik napján kiadott szocializálási rendeletével egyik napról a másikra megszüntette. Egy rendelet természetesen még nem változtatja meg varázsütésre a világot, csak megteremti megváltoztatásának lehetőségét.
Nemcsak a gyárakat és a bányákat, hanem a kultúra kincseit is köztulajdonba vették. Megnyílt a lehetősége annak, hogy a tudás a legalsóbbtól a legfelsőbb fokig köztulajdonná váljék.
A dolgozók lépten-nyomon, napról napra érezték a Tanácsköztársaság gondoskodását. Négy hónap alatt 33 000 proletárcsalád jutott Budapesten emberi hajlékhoz. Nehéz örökség felszámolását vállalta a Tanácsköztársaság: a beteg, gyönge proletárgyermekek százezreit kellett emberhez méltó sorba emelni. A Tanácsköztársaság nyitott először Magyarországon erdei iskolát tüdőbeteg és gyenge tüdejű gyermekek részére és gazdag nyugati országokat megelőzve vezette be a gyermekvédő gyámi intézményt.
Minden bérből élő dolgozó részére bevezették a betegségi és baleseti biztosítást. Felemelték a munkások és alkalmazottak bérét. A vöröskatonák munkabértérítést kaptak. Igazságosan osztották el a rendelkezésre álló készleteket, és hathatós intézkedéseket hoztak a közélelmezés megjavítására.
A Tanácsköztársaság megszüntette a földesúri birtokviszonyokat, s ezáltal a parasztság sok száz éves elnyomatását és kizsákmányoltságát. A száz kataszteri holdnál nagyobb birtokokat kisajátította. Már említettem, a Tanácsköztársaság idején a parasztság helyzete sokat javult, de a vívmányok sem tudták kárpótolni a parasztságot a földosztás elmaradásáért.
Az akkori forradalmi idők teljes megértéséhez – úgy gondolom – beszélnem kell a Tanácsköztársaság honvédő háborújáról, dicső hadseregéről is.
A forradalmi munkásság vezetői a Tanácsköztársaság kikiáltásakor tisztában voltak azzal, hogy nehéz harcok előtt állnak. Egy percig sem hitték, hogy a nemzetközi kapitalizmus tétlenül fogja nézni a magyar proletariátus győzelmét. De bíztak a közelgő nemzetközi forradalomban, és a magyar munkásosztály hősi helytállásába vetett hitük adott erőt elhatározásukhoz, a proletárdiktatúra kikiáltásához.
A tőkésállamok látva, hogyan erősödik napról napra a magyar Tanácsköztársaság, és hogy ez milyen veszélyt jelent Ausztria, Németország, Franciaország és más tőkésországok burzsoáziájára, elhatározták, hogy sürgősen vérbefojtják a fiatal proletárállamot. A nemzetközi burzsoázia csapatai körülfogták a Tanácsköztársaságot, s minden oldalról támadásra készültek.
Amikor a kormányzótanács március 25-én elrendelte a magyar Vörös Hadsereg felállítását, a dolgozók Budapesten és vidéken ezrével jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. Az imperialista támadás napján azonban csak 49 ezer vöröskatona volt a frontokon. A velük szemben álló csapatok létszáma meghaladta a 160 ezret. A támadást a román tőkések és bojárok hadserege kezdte meg. A román fronton 18 ezer vöröskatona harcolt 55 ezer ember ellen. Bár a Vörös Hadsereg létszáma napról napra növekedett, a román hadsereg továbbra is túlerőben volt. Kénytelenek voltunk visszavonulni, ellentámadásokkal és védekező harccal akadályozva az ellenség előrejutását. A sikeres ellenállást végképp lehetetlenné tette az úgynevezett székely hadosztály ellenforradalmár parancsnokainak árulása. Titokban megegyeztek a román parancsnoksággal, és április 26-án letették a fegyvert. Ezzel megnyitották a frontot az ellenséges csapatok előtt, és lehetetlenné tették a Tiszántúl megtartását.
Három nap múlva a csehszlovák hadsereg is támadást indított, és május 1-én elfoglalta Miskolcot. A cseh és a román csapatok egyesültek. A francia és a jugoszláv csapatok megszállták Hódmezővásárhelyt és Makót. Úgy látszott, hogy megindult az általános támadás a Tanácsköztársaság ellen.
Ebben a sorsdöntő helyzetben, amikor a frontokon a munkások vére folyt a munkáshatalomért, a Kormányzótanácsban a jobboldali szociáldemokraták napirendre tűzték azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra vagy a polgári demokrácia felel-e meg a magyar munkásság érdekeinek. A tanácskormány lemondását, a proletárdiktatúra feladását s a polgári demokratikus koalícióhoz való visszatérést javasolták, abban a reményben, hogy az antant megszünteti az előrenyomulást és a blokádot.
A kommunisták határozottan ellenezték ezt a javaslatot. A budapesti munkásságra akarták bízni: akar-e harcolni a proletárhatalomért, és ha igen, akkor minden erővel folytassák a harcot. Azt is remélték, hogy az orosz Vörös Hadsereg és a nyugati munkásság előbb-utóbb közvetlen segítséget tud adni a magyar Tanácsköztársaságnak. A Budapesti Munkástanács elrendelte a proletariátus mozgósítását. Hasonló döntést hozott a Vasas-bizalmiak értekezlete is. Május 3-án és 4-én 44 ezer ember vonult be a Vörös Hadseregbe. A termelésben nélkülözhetetlen munkások tízezrei jelentkeztek a gyári tartalékezredekbe. Néhány nap alatt öt ezredet és kilenc önálló zászlóaljat alakítottak az újonnan toborzott katonákból. A munkásság határozott állásfoglalása a proletárdiktatúra mellett nemcsak a Vörös Hadsereg erejét, hanem harci szellemét is megváltoztatta.
A kommunista munkások legjobbjait, a kommunista népbiztosok nagy részét a frontra küldték. A Vörös Hadsereg hadtestparancsnokai: Landler Jenő, Hamburger Jenő – helyette később Pogány József – és Vágó Béla lettek, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének a kiváló hadvezért és szocialista érzelmű hazafit: Stromfeld Aurélt nevezték ki.
Néhány nap múlva a Vörös Hadsereg egyik legjobb egysége, a 6. hadosztály Salgótarjánnál, az 5. hadosztály pedig Egertől északra megindította az ellentámadást és visszavetette a csehszlovák csapatokat. Május 30-án az északi front egész szélességében megindult az általános támadás. A Vörös Hadsereg rövid idő alatt döntő győzelmet aratott. Alig két hét alatt felszabadították Észak-Magyarországot, Kelet-Szlovákia nagyobb részét, a Kárpátalját és Nyugat-Szlovákia egy részét is.
A győzelmes északi hadjárat megszilárdította a Tanácsköztársaság külső és belső helyzetét. Megnőtt a Tanácsköztársaság tekintélye.
Az északi hadjárat sikerének fő oka a vöröskatonák, elsősorban a gyári munkások lelkesedése és áldozatkészsége volt. A győzelemben nagy részük volt az olyan kiváló katonai vezetőknek, mint Stromfeld Aurél, Kerekes József, és a harci szellem fenntartásáért oly sokat áldozó politikai biztosoknak, mint Karikás Frigyes, Münnich Ferenc, Seidler Ernő és mások.
A csehszlovák hadsereg reménytelen helyzete arra kényszerítette a párizsi békekonferencia „négyes tanácsát”, hogy tárgyalásokat kezdjen a Tanácsköztársasággal. A „négyes tanács” elnöke, Clemenceau francia miniszterelnök két jegyzékben követelte a Vörös Hadsereg visszavonását a békekonferencia által kijelölt határokra. Cserébe megígérte, hogy a román csapatokat visszavonják a Tisza mögé. A követelés nem teljesítése esetére viszont kilátásba helyezte az antantcsapatok támadását. A Kormányzótanács úgy határozott, hogy visszavonja csapatait, mert bármilyen kedvezőtlenek is voltak a feltételek, a Tanácsköztársaságnak a megerősödéshez időre volt szüksége. Esztelenség lett volna ürügyet adni az antantnak a Tanácsköztársaság vérbefojtására.
A visszavonulás megtörtént, de a „négyes tanács” megszegte ígéretét. A román csapatok továbbra is a Tisza vonalán maradtak, és semmi jelét sem adták annak, hogy ki akarnák üríteni az ígért területeket. A visszavonulás természetesen nagyon rossz hatással volt az amúgy is fáradt csapatok harci szellemére. Ugyanakkor mind szervezettebbek és aktívabbak lettek a belső ellenforradalmi erők.
Budapesten június 24-én az ellenforradalmi erők előre kidolgozott terv alapján lázadást robbantottak ki. A Vörös Hadsereg és a Vörös Őrség alakulatai a felfegyverzett munkások segítségével néhány óra alatt leverték a lázadást.
Ahogy nőttek a Tanácsköztársaság nehézségei, úgy fokozódott a jobboldali szociáldemokraták tevékenysége a Tanácsköztársaság megbuktatására. Különösen aktívak lettek – egészen az ellenforradalommal való tudatos együttműködésig – a volt Szociáldemokrata Párt szélsőjobboldali funkcionáriusai, mint Haubrich, Ágoston, Peyer. A kormányzótanács elnökének Garbainak, valamint a Vörös Hadsereg főparancsnokának, Böhm Vilmosnak az árulása végzetes hatással volt a magyar proletariátus sorsára. Májusban felajánlották szolgálataikat az antant képviselőinek.
Az ellenforradalmi események és a szociáldemokraták magatartása világossá tette a kommunisták előtt, hogy forradalmi élcsapata, saját forradalmi pártja nélkül a munkásosztály nem tudja megvédeni a forradalom vívmányait. Elhatározták tehát, hogy újra létrehozzák a kommunista pártot és abban tömörítik a munkásosztály forradalmi erőit. Megkezdték a párt szervezésének előkészítését, de a párt újjáalakítására már nem kerülhetett sor.
Böhm, Peyer és Weltner Bécsben megegyeztek az antant megbízottaival, hogy a Tanácsköztársaság megszűnik, és végeredményben koalíciós kormány foglalja el a helyét.
A nemzetközi helyzet is rosszabbra fordult. Szovjet-Oroszországban Gyenyikin ellenforradalmi hadserege támadásba lendült, és így nem jöhetett létre a két ország Vörös Hadserege közötti közvetlen kapcsolat.
A Kormányzótanács az összes rendelkezésre álló erőkkel, elsősorban a budapesti gyári munkásezredek bevetésével új ellentámadást akart indítani, de a szociáldemokraták most már nyíltan felléptek a polgári demokrácia visszaállítása mellett. Nyíltan hirdették a munkások között, hogy a Tanácsköztársaság megbukott. Azt ígérték a munkásoknak, hogy az alapvető szocialista vívmányokat megtartják. Közben folytatódott a román hadsereg előrenyomulása. Ilyen körülmények között a kommunisták kilátástalannak látták a védekezést. Augusztus 1-én a tanácskormány lemondott, és Peidl Gyula elnökletével jobboldali szociáldemokrata kormány alakult. A magyar Tanácsköztársaságot négy és fél hónapi dicsőséges és egyenlőtlen harc után megdöntötte a túlerő, a belső árulók és a külső imperialisták.
Tulajdonképpen csak igen vázlatosan mondhattam el népünk legdicsőségesebb korszakának, a magyar Tanácsköztársaság 133 napjának harcos történetét.
Az ellenforradalom győzelmét meggyorsította az ellenforradalmárok hazaáruló tevékenysége, valamint a szociáldemokraták ingadozása és árulása. A kommunisták nem léptek fel elég határozottan az ellenforradalmárok, az árulók és az ingadozók ellen. Pedig Lenin már 1919 májusában figyelmeztetett arra, hogy legyünk szilárdak, s ha ingadozás üti fel fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzánk vagy a kispolgárság körében, nyomjuk el könyörtelenül őket. Az agyonlövetés a gyáva jutalma a háborúban – mondotta Lenin mert a proletariátus által viselt háború az egyetlen igazságos háború, az elnyomottak háborúja az elnyomók ellen.
A magyar Tanácsköztársaság volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom első követője. Létrejötte és példája segítette és lelkesítette a világ proletárjait a nemzetközi tőke ellen vívott harcukban. Segítséget nyújtott az imperialista hadseregek ellen egymaga küzdő Szovjet-Oroszországnak. Eredményei és hibái tanulságul szolgáltak a nemzetközi kommunista mozgalom számára.
Önök, kedves elvtársak, e nagygyűlés legtöbb résztvevője – az egészen fiatalokat leszámítva -, mindnyájan mint szenvedő alanyai ismerik azt az elnyomást, amely a Tanácsköztársaság bukása után, a Horthy-fasiszta ellenforradalom formájában a magyar népre nehezedett. A dicsőséges Tanácsköztársaság leverése után a gyilkos fehérterroristák százával kínozták meg, végezték ki népünk legjobbjait.
De a 25 esztendős Horthy-terror sem törte meg a kommunistákat. Pártunk a Horthy-fasizmus legvéresebb uralma idején is élt, dolgozott, a föld alatt sem szűnt meg küzdeni a magyar nép szabadságáért, függetlenségéért, a dolgozók szebb jövőjéért. Ez a harc, ez a küzdelem mártírokat követelt, de minél nagyobb volt a fehérterroristák, a Horthy-fasiszták terrorja, annál többen értették meg ebben az országban, hogy a jövő a szocializmusé, az 1919-ben vérbe fojtott Tanácsköztársaságé.
A kommunista párt a Tanácsköztársaság bukása után egy pillanatig sem hagyott fel a dolgozó tömegek tanításával, nevelésével, szervezésével. A dicsőséges magyar Tanácsköztársaság emléke a Horthy-fasizmus sötét éveiben fáklyaként mutatott utat a magyar dolgozóknak. Pártunk szüntelenül küzdött a magyar dolgozók jogaiért, tántoríthatatlan következetességgel harcolt a fasizmus ellen. A második világháború alatt népünk legjavát mozgósította a Horthy-rendszer megdöntésére, szervezte a harcot a nemzeti egység megteremtésért, a haladás erőinek győzelméért.
Amikor 1945-ben a Szovjetunió Vörös Hadserege áldozatos harcok árán felszabadította hazánkat, a magyar nép testvérként üdvözölte a szovjet nép hős fiait. Olyan testvérként, akitől 25 esztendővel azelőtt kényszerült elszakadni. Népünk soha el nem múló hálával gondol a Szovjetunióra, felszabadítónkra. Neki köszönhető, hogy immár 14 esztendeje saját uraként, szabad hazában építi új országát. A Tanácsköztársaság bukása óta nagyot változott a világ képe. Akkor 1919-ben társtalanok, magunkra hagyottak voltunk. Az első proletárállam, a Szovjetunió nem jöhetett segítségünkre, mert a létére törő világimperializmussal hadakozott.
Ma már a magyar nép nincs egyedül. Nemcsak a földkerekség leghatalmasabb szocialista országát, a kommunizmust építő Szovjetuniót mondhatjuk barátunknak és segítőnknek, de velünk van immár egy egész világrendszer, a szocialista tábor.
Tisztelt nagygyűlés, kedves elvtársak! E napokban országszerte ünnepségekre készülünk. A dicsőséges magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóját ünnepeljük. Velünk együtt ünnepel a földkerekség sok népének munkásosztálya, a világ csaknem minden részéből eljöttek hozzánk küldöttei.
Amikor több mint két esztendővel ezelőtt, 1956 őszén az imperialisták által szított és támogatott ellenforradalmi felkelés szocialista vívmányainkat fenyegette, a dolgozó magyar nép nem utolsósorban azért tudott viszonylag gyorsan és egységesen felülkerekedni az ellenforradalmárokon, mert tanult 1919-ből, emlékezett a Tanácsköztársaság bukását követő gyilkos fehérterrorra, amelynek szennyhullámai 1956 őszén is fenyegettek. A legdöntőbb tényező pedig az volt, hogy ma már létezik egy hatalmas szocialista tábor és egy erős Szovjetunió, amelynek hős munkásosztálya az elmúlt 40 év alatt az elmaradott cári Oroszországból élenjáró, a kommunizmust építő szocialista nagyhatalmat hozott létre. A proletár internacionalizmus szellemében adott testvéri segítséget 1956 októberében a szovjet nép a magyar dolgozóknak az ellenforradalom leveréséhez. Segítő kezet nyújtottak a többi szocialista országok is. Leverhették 40 esztendővel ezelőtt a dolgozó magyar népet, megsemmisíthették szocialista vívmányait. 1956 megmutatta, hogy ez még egyszer senkinek sem sikerülhet.
A dicsőséges magyar Tanácsköztársaságra való emlékezés, a párt 40 éves hősi harcainak tapasztalata megsokszorozza erőnket. Ösztönöz bennünket új sikerekre, azoknak a céloknak a megvalósítására, amelyeket a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága elénk állít: a dolgozó nép munka- és életkörülményeinek állandó javításáért, népgazdaságunk gyorsabb szocialista fejlesztéséért, a szocialista Magyarország minél rövidebb idő alatti felépítéséért.
Éljen az 1919-es dicsőséges magyar Tanácsköztársaság!
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!