1
XXV. RÉSZ
NEGYEDIK KÖNYV
MÜNCHENTŐL A TRUMAN-ELVIG
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
2. Az Egyesült Nemzetek
A létért folytatott küzdelemben a népek megtanulják megismerni barátaikat és felismerni ellenségeiket. A második világháború során sok illúzió és hazugság foszlott széjjel.
A háború a világot sok meglepetésben részesítette. A világ először megdöbbent, amikor az ötödik hadoszlopok Európa és Ázsia alvilágából hirtelen felszínre bukkanva, a német és japán hadseregek segítségével sok országban magukhoz ragadták a hatalmat. Az a gyorsaság, amellyel a tengelyhatalmak kezdeti győzelmeiket aratták, elképesztette mindazokat, akik nem tudtak a hosszú évek óta folyó titkos tengelyhatalmi előkészületekről, cselszövésekről, terrorról és összeesküvésről.
De a második világháború legnagyobb meglepetése a Szovjetunió volt. Mintha csak egyik napról a másikra sűrű, megtévesztő köd foszlott volna szét, kibontakozott a szovjet nemzet, a szovjet vezetők, nemzetgazdaság, hadsereg, valódi lényege és jelentősége és Cordell Hull szavaival a szovjetnép „hazafias lendületének époszi jellege”.
A második világháború első nagy tanulsága az volt, hogy a Vörös Hadsereg Sztálin marsall vezetésével a haladószellemű világ és a demokrácia legszakképzettebb és leghatalmasabb haderejének bizonyult.
1942 február 23-án Douglas MacArthur, az Egyesült Államok hadseregének tábornoka, ezt mondotta a Vörös Hadseregről honfitársainak:1
— A jelenlegi világhelyzet azt mutatja, hogy a civilizáció reménysége a bátor orosz hadsereg győzelmes zászlóira van írva. Életem folyamán számos háborúban vettem részt és sok másnak voltam tanúja, valamint nagy részletességgel tanulmányoztam a múlt legkiválóbb hadvezéreinek háborúit, de egyiknél sem tapasztaltam ilyen hatásos ellenálló készséget a legsúlyosabb csapásokkal szemben, melyeket egy mindaddig le nem győzött ellenség mért rá. Ezt egy mindent elsöprő ellentámadás követte, amely az ellenséget saját országába volt hivatott visszaszorítani.
— Ez a hadierőfeszítés méretei és nagyszerűsége miatt a történelem legnagyobb katonai teljesítményének számít.
A második nagy tanulság az volt, hogy a Szovjetunió gazdasági rendszere csodálatraméltóan bevált és képesnek bizonyult arra, hogy példátlanul súlyos feltételek között is fenntartsa tömegtermelését.
Egy 1942-ben tett hivatalos moszkvai látogatás után William Batt, az Egyesült Államok Haditermelési Tanácsának alelnöke ezt jelentette:
„Elindulásomkor valami bizonytalan érzés szorongatott: vajon az oroszok képesek lesznek-e egy ilyen súlyos háborút végigcsinálni? Nagyon gyorsan meggyőződtem arról, hogy az utolsó asszonyig és gyermekig az egész lakosság harcban áll.
Meglehetősen kételkedtem az oroszok technikai felkészültségében. Nagyon eltökélteknek és ügyeseknek találtam őket gyáraik vezetésében és a haditermelésben.
Elindulásomkor nagyon gondterhelt voltam, mert olyan hírek keringtek, hogy az orosz kormány széthúzó és önkényes; nos, ezt a kormányt erősnek, mértékadónak találtam és megállapítottam, hogy a nép hatalmas lelkesedéssel áll mögötte.
Egyszóval azzal a kérdéssel indultam el: olyan szövetséges-e Oroszország, akire adni és számítani lehet? … És kérdésemre kategorikusan igenlő választ kaptam.”
A harmadik nagy tanulság az volt, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű népe a történelemben példa nélkül álló hazafias odaadással, egységesen sorakozott fel kormánya mögé.
Quebeckben, 1943 augusztus 31-én még Winston Churchill miniszterelnök is kénytelen volt elismerni a szovjet kormányról és vezetőkről:
— Soha emberekből alakult kormány még nem volt képes túlélni olyan súlyos és kegyetlen csapásokat, mint amilyeneket Hitler mért az orosz kormányra … Oroszország nemcsak hogy túlélte ezeket és nemcsak, hogy felgyógyult borzalmas sebeiből, de olyan halálos csapást mért a német hadigépezetre, amilyet a világ semmiféle más hadereje sem mérhetett volna rá.
1943 február 11-én a New York Herald Tribune egyik vezércikkében még ezt állította.
„Csak két lehetőségük van most a demokráciáknak. Az egyik az, hogy együttműködünk Oroszországgal a világ újjáépítésén — aminek sikerére nagyszerű kilátásaink vannak, ha hiszünk saját elveink erejében és ezt az erőt az elvek alkalmazásával be is bizonyítjuk. A másik lehetőség, hogy belekeveredünk az európai reakciós és demokráciaellenes erők intrikáiba, aminek egyedüli eredménye az lenne, hogy a Kremlt elidegenítenénk magunktól.”
1943 november 8-án, New Yorkban Donald Nelson, az Egyesült Államok Haditermelési Tanácsának elnöke ezt jelentette a Szovjetunióban tett látogatásáról:
„Utamról Oroszország jövőjébe vetett nagy hittel tértem vissza és hiszek abban, hogy ez a jövő magunkat is beleértve, az egész világ számára hasznot rejt magában. Amennyire én látom, ha egyszer megnyertük és magunk mögött hagytuk ezt a háborút, már csak az egymással szemben táplált gyanakvástól kell félnünk.
Ha egyszer az Egyesült Nemzetekkel együttműködve dolgozunk majd azon, hogy megteremtsük a békét és a világon mindenütt felemeljük a népek életszínvonalát, elindulunk azon az úton, amely új életlehetőségeket, felvirágzást és nagyobb emberi megelégedettséget teremt, mint amilyet valaha ismertünk.”
1943 december 1-én a történelmi teheráni konferencián adták meg a választ annak a demokrácia- és szovjetellenes összeesküvésnek, amely a világot huszonöt éven keresztül a titkos diplomácia, az ellenforradalmi intrikák, a terror, a félelem és gyűlölet szüntelen kavargásában tartotta és amely elkerülhetetlenül a tengelyhatalmak az emberiséget rabszolgasorba dönteni akaró háborújához vezetett.
A föld három leghatalmasabb nemzetének vezetői: Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Winston Churchill, Nagybritannia miniszterelnöke és a Szovjetunió élén álló Ioszif Sztálin marsall először ültek össze és a katonai és diplomáciai konferenciák egész sorozata után kiadták a háromhatalmi nyilatkozatot.
A teheráni nyilatkozat biztosított afelől, hogy a nácizmust a három nagy szövetséges egyesült erejével ki fogják irtani. De még ennél is jelentőségteljesebb volt az, hogy a nyilatkozat a háborúsújtotta világ előtt megnyitotta a tartós béke és a nemzetek közötti barátság új korszakának távlatát:
„Teljesen felismerjük azt a ránk és az összes nemzetekre háruló súlyos felelősséget, hogy olyan békét kell alkotnunk, amely a világ néptömegei zömének akaratát fogja megvalósítani és hosszú időkre száműzi a háború csapásait és borzalmait.
Diplomáciai tanácsadóinkkal együtt felmértük a jövő problémáit. Keresni fogjuk valamennyi olyan kis és nagy nemzet együttműködését és tevékeny részvételét, amelynek népei szívükben és szellemükben el vannak határozva az önkényuralom, a rabszolgaság, az elnyomás és a türelmetlenség megszüntetésére. Ha úgy határoznának, hogy belépnek a demokratikus nemzetek világcsaládjába, mi örömmel üdvözöljük őket.”
A teheráni egyezményt 1945 februárjában a döntő fontosságú krimi határozatok követték. Sztálin, Roosevelt és Churchill a három államférfi, ismét összejött — ekkor Jaltában, a Krím-félszigeten — és megállapodtak a náci Németország legyőzésére irányuló együttes politikában és a német vezérkar teljes kiküszöbölésében. A jaltai tárgyalások már az eljövendő békekorszakot is felölelték és lefektették az Egyesült Nemzetek sanfranciskói konferenciájának alapjait, amelyen ugyanezen év áprilisában a világbiztonság okmányát kihirdették. Ez az okmány a három legnagyobb hatalom szövetségében gyökerezett.
A sanfranciskói konferencia előestéjén, 1945 április 12-én a Szovjetunió elvesztette barátját, akiben az egész világ nagy demokrata vezetőt gyászolt: Franklin Delano Roosevelt elnök meghalt. Harry S. Truman elnök, azonnal hivatalbalépése után, kinyilvánította, hogy az Egyesült Nemzetek többi tagjával együtt a győzelmes befejezésig viszi a tengelyhatalmi támadókkal szemben vívott háborút és hogy Nagybritanniával és a Szovjetunióval szilárd szövetségben, megvalósítja Roosevelt tartós békére irányuló háborúutáni programját.
1945 május 8-án elkövetkezett az utolsó fejezet: a német hadvezetőség képviselői, az amerikai, angol és szovjet tábornokok jelenlétében, a rommálőtt Berlinben aláírták a náci Wehrmacht feltételnélküli megadásáról szóló okmányt. Az európai háború befejeződött. Winston Churchill Sztálin marsallhoz küldött üzenetében ezt írta: „Az eljövendő nemzedékek ugyanolyan fenntartás nélkül ismerik majd el a Vörös Hadsereggel szembeni tartozásukat, mint ahogy elismerjük mi, akik a büszke teljesítmény tanúi lehettünk.”
A történelem folyamán sohasem dúlt még oly heves háború, mint a náci Németország és a Szovjetunió között. 1418 napig, 47 hónapig, 4 évig példátlan méretű és hevességű csaták tomboltak a keleti arcvonal hatalmas kiterjedésű csataterén. Ez a háború 1945 május 2-án ért véget, amikor a Vörös Hadsereg páncélos csapatai megostromolták és elfoglalták a náci erődítmény szívét — Berlint. A Vörös Hadsereg egy névtelen katonája kitűzte a Reichstag felett a vörös lobogót. A szabadság zászlói Európában mindenütt fennen lobogtak.2
2. Az új kereszteshadjárat
Ki sem lehet számítani, mennyibe került a második világháború az emberiségnek. Húszmillióan estek el a csatatereken. A férfiak, asszonyok és gyerekek tízmillióit pusztította el az éhség és a betegség, a náci koncentrációs táborok és halálkamrák. Milliók váltak hajléktalanná. Szépségükről valamikor világhíres városok omlottak össze. Századok kultúrkincse lett porrá és hamuvá. Megszámlálhatatlan gyár, bánya és üzem hevert alaktalan romokban. Hatalmas kiterjedésű, gazdag termőföldekből lett puszta sivatag. A háború nyomában mindenütt éhínség, ragály, pusztulás és tömegnyomor járt.
S az egész emberiségnek ezt a roppant szenvedését és veszteségét nagymértékben elősegítette az az áskálódás és ellenségeskedés, az a rágalom- és propagandahadjárat, az a titkos és nyílt háború, melyet a reakciós erők az 1917-es forradalomtól fogva a Szovjetunió ellen viseltek. Ez a nagy összeesküvés ugyanis sohasem kizárólag a szovjet nép ellen, hanem mindig és egyidejűleg a világ valamennyi népének demokratikus törekvései ellen is irányult. Ez hozta létre a fasizmust. Ez teljesedett be szükségképpen a második világháborúban.
Ha valami tanulságot egyáltalán le lehetett vonni a háborúból, akkor egyet egészen biztosan: a világ békéje és biztonsága éppannyira a Szovjetunió és az angol-amerikai hatalmak közötti barátságtól függ, mint ahogyan az ő harci szövetségükön múlott a tengelyhatalmakon aratott győzelem.
És mégis, alig ért véget a háború, a szovjetellenes propaganda és áskálódás hirtelen fellobbanása ismét a béke legféltettebb alapját veszélyeztette. Miként az első világháború után, Európa népei most is demokratikus céljaik megvalósítását követelik; az elnyomott gyarmati népek ismét nemzeti szabadságukért küzdenek; és a nemzetközi reakció és imperializmus erői újra egyesültek, hogy továbbra is megőrizzék tőkés érdekeltségeiket és ezzel meghiúsítsák a népek törekvéseit. És ismét felhangzik a „bolsevik Oroszország” ellen irányuló háborúra szólító ellenforradalmi kiáltás, szoros összefüggésben a demokrácia ellen vívott harccal.
Alig hat hónappal a második világháború után Winston Churchill ismét a szovjetellenes kereszteshadjárat fő szószólójává vált. Miután tory pártját Angliában megsemmisítő vereség érte és miután szembe kellett néznie a gyarmati világot kezében tartó angol imperializmus egyre növekvő válságával, Churchill ismét felfedezte a „bolsevik veszedelmet”. 1946 március 5-én a Missouri állambeli Fultonban az amerikai néphez intézett, széleskörűen reklámozott beszédében szovjetellenes szövetséget prédikált Anglia és az Egyesült Államok között, az orosz kommunizmusnak „a keresztény civilizáció ellen irányuló egyre növekvő kihívása és veszélye” ellen.
Amerikában és Angliában ismét megkezdődött a szovjetellenes propagandahadjárat. A harmadik világháborútól való félelem kerítette hatalmába a világ népeit.
Claude Pepper floridai szenátor 1946 március 20-án az Egyesült Államok szenátusa előtt beszédet mondott. Ebben a beszédében, erőteljes szavakkal hívta fel a világ figyelmét egy újabb háború komor veszélyére. A Szovjetuniónak különleges okai vannak arra, hogy ne kívánja a háborút. Pepper szenátor a többi között ezeket mondta:
— Azáltal, hogy az atombombát,3 a melegvizű tengerekhez vezető kijáratot megtagadják tőle, azáltal, hogy nem folytathat az általánosan elfogadott udvariassági formák között gazdasági tárgyalásokat, továbbá, mert úgy véli, hogy ideológiája miatt a kartellek urai, reakciósok és oroszfalók által irányított nemzetek nem fogadják be — Oroszországnak sok aggodalma van …
Oroszország tudja mi a háború. Innen van az, hogy aggodalma nem képzelődés. Ez az aggodalom szenvedésből táplálkozik; tönkretett területeinek füstölgő, elpusztított romjaiból kel életre, annak a 15 000 000 férfinak, asszonynak és gyermeknek emlékéből, akiket a háborúban elvesztett — ötvenszer annyit, mint amennyit mi vesztettünk — abból a 25 000 000 emberből, akiket a háború éhesen és fedél nélkül hagyott, mindazokból, akik mérhetetlen áldozatokat hozva indultak harcba, hogy leverjék azt az ellenséget, amely barbár módra és leírhatatlan vad kegyetlenséggel özönlötte el földjét és támadta meg lakosságát …
Oroszország aggodalmait még a múlt emlékei is súlyosbítják.
Emlékszik még 1919 nyarára, mikor 14 nemzet hadseregei — köztük Anglia, Franciaország, Kína, az Egyesült Államok, Németország és Japán — keltek harcra az új Szovjetunió ellen és támadták meg a szovjet országot …
Oroszország emlékszik még a vörös-üldözésekre, a rendszeres és nyílt összeesküvésre, amelyet a világ legnagyobb kapitalista államai szerveztek ellene és amely továbbfolytatódott azután, hogy az idegen haderőket visszavonták vagy kiűzték a Szovjetunióból.
Emlékszik még arra az időre, mikor minden állam félt tőle és gyűlölte és egyik sem ismerte el.
Emlékszik még, miképpen ültették a hatalomba Hitlert ellene és miképpen tagadták meg tőle a meghívást Münchenbe, ahol ténylegesen bizonyossá vált, hogy Hitler megfogja támadni.
Emlékszik még a német-japán-olasz összeesküvésre, mely az antikomintern-egyezmény szemforgató ürügye alatt Oroszország elpusztítására törekedett és arra, hogy egyetlen erős és hatalmas állam se tiltakozzon a javasolt támadás ellen …
Pepper szenátor hangsúlyozta a Churchill által indítványozott szovjetellenes élű angol-amerikai szövetség veszélyeit:
— Az Egyesült Nemzetek Szervezete elpusztul, ha a Három Nagy közül kettő az Egyesült Nemzetek köpönyege alatt újabb „egészségügyi záróöv”-et alkot a Három Nagy harmadik tagja körül …
Mi hát a kiút a félelemnek ebből a válságából? Hogyan védhetjük meg az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a békét? Megkockáztatom annak a felvetését, hogy az egyetlen járható utat Franklin Delano Roosevelt elgondolása jelölte ki a számunkra, azé az államférfié, aki sokkal inkább részes az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrejöttében, mint bárki más. Helyre kell állítani Anglia, Oroszország és az Egyesült Államok egységét és e hatalmak részéről olyan új szellemi és lelki magatartásnak kell mutatkoznia, hogy a béke és a bőség felé haladhassunk.
De az Egyesült Államok külpolitikájának irányításáért felelős államférfiak nem is hederítettek Pepper szenátor szavaira. A rákövetkező néhány hónap alatt a szovjetellenes agitáció nem hogy lanyhult volna, de megnövekedett és a világpolitikai feszültség fokozódott. 1947 tavaszán, vagyis éppen két évvel az Egyesült Nemzetek első konferenciája után, egyes vezető amerikaiak már azt követelték, hogy azonnal háború indíttassák a Szovjetunió ellen.
1947 március 24-én, az Amerikaellenes Tevékenységeket Vizsgáló Képviselőházi Bizottság előtt George H. Earle, Pennsylvania volt kormányzója, aki különböző diplomáciai állásokat viselt már a tengeren túl, azt javasolta, hogy amennyiben a szovjet kormány nem fogadná el az Egyesült Államok kormányának feltételeit az atomenergia ellenőrzésére vonatkozóan, dobjanak atombombákat Oroszországra. „Haladéktalanul?” kérdezte J. Parnell Thomas képviselő. „Haladéktalanul”, felelte Earle.
1947 március 31-én, Fred L. Crawford, Michigan képviselője azt javasolta a Képviselőház Külügyi Bizottsága előtt, hogy az Egyesült Államok kormánya küldjön ultimátumot a szovjet kormánynak, követelje a szovjet hadifegyverek azonnali megsemmisítését, szögezze le, hogy ellenkező esetben az amerikai légihaderő megkezdi a szovjet városok elleni atombomba-támadást. Crawford képviselő elismerte, hogy az oroszok esetleg inkább a harcot választják, mint a leszerelést ilyen feltételek mellett, de, úgymond, az összetűzéssel „most vagy néhány hónapon belül úgyis szembe kell néznünk”. Azután még hozzátette:
— Mondják meg képviselőinknek, hogy feszítsék az állukat egyenesen Sztálin úr, Molotov úr és Visinszkij úr állának. Mondják meg nekik, hogy feszítsék a hasukat egyenesen ezeknek az uraknak a hasához, de a szó szoros értelmében és úgy közöljék a programunkat: leszerelés, vagy nekilátunk.
1947 április elsején Eddie Rickenbacker kapitány, a Keleti Légitársaság elnöke kijelentette a connecticuti törvényhozó testület előtt, hogy „a harmadik világháborúnak feltétlenül be kell következnie”, hacsak Oroszországot el nem söpri „valami belső forradalom”. Rickenbacker kapitány azt mondotta, hogy „ha biztosítani akarjuk a békét az elkövetkezendő ötven évre”, a szovjet kormányt okvetlenül meg kell dönteni „akár passzív, akár véres” forradalom útján.
Hitler Adolf hisztérikus dörgedelmei óta nem hallott a világ olyan háborús fenyegetéseket a Szovjetunió ellen, mint amilyenek az Egyesült Államokban hangzottak el 1947 tavaszán.
3. Az „erős kéz” politikája
A Három Nagy krimi konferenciáján, 1945 februárjában, amikor elsőízben vetődött fel egy nemzetközi szervezet gondolata, a háborúutáni világ békéjének védelmében, Roosevelt, Sztálin és Churchill felismerte, hogy e szervezet eredményes működésének legfőbb feltétele „a mi három országunk, valamint az összes békeszerető nemzetek közötti további, egyre fokozódó együttműködés és egyetértés”.
Roosevelt halála után Truman elnök, az Egyesült Nemzetek közötti széthúzással kapcsolatban, az Egyesült Nemzetek sanfranciscói konferenciájának tizedik és utolsó teljes ülésén 1945 június 26-án kijelentette:
— A reakció és zsarnokság erői az egész világon meg fogják kísérelni, hogy megbontsák az Egyesült Nemzetek egységét. Még akkor is, amikor a tengelyhatalmak katonai gépezete a megsemmisülés küszöbén állott Európában — egészen az utolsó pillanatig — még akkor is meg akarták bontani sorainkat. Akkor nem sikerült, de ismét próbát fognak tenni. Máris próbálkoznak. Oszd meg és hódíts, ez volt — és ez maradt — a tervük. Még mindig azt akarják elérni, hogy az egyik szövetséges gyanakodjék a másikra, gyűlölje a másikat, hagyja cserben a másikat. De én tudom, az Önök nevében is beszélek, amikor azt mondom, hogy az Egyesült Nemzetek továbbra is egyesült nemzetek maradnak. Nem lehet megosztani őket …
De mialatt Truman elnök beszélt, tulajdon kormányzata máris olyan útra tért, amelynek elkerülhetetlenül az Egyesült Nemzetek közötti széthúzáshoz kellett vezetnie.
Az Egyesült Nemzetek közötti első lényeges ellentét magán a sanfranciskói konferencián merült fel. A vita akörül folyt, hívják-e meg Argentínát a konferenciára vagy sem, és vegyék-e fel az Egyesült Nemzetek tagjai közé. Argentína ügyéért a brit és az amerikai delegátus szállott síkra. A szovjet delegátus, Vjacseszláv Molotov, ellenezte Argentína meghívását.
Az újonnan megalakult angol-amerikai blokk védnöksége alatt Argentína tagja lett az Egyesült Nemzeteknek.
Kilenc hónappal később, 1946 februárjában, az Egyesült Államok kormánya „Kék Könyv Argentínáról” címmel hivatalos jelentést tett közzé, mely okmányszerű adatokkal vitathatatlanul bebizonyította „az argentin rendszer náci-fasiszta jellegét”. Többek között a „Kék Könyv” megállapította, hogy az argentin „katonai kormány tagjai ellenséges ügynökökkel működtek együtt fontos kémkedési és egyéb ügyekben, miáltal ártottak az Egyesült Nemzetek háborús erőfeszítéseinek”, hogy „náci vezetők, csoportok és szervezetek szövetkeztek argentínai totalitárius csoportokkal egy náci-fasiszta állam megteremtése céljából”, továbbá, hogy az argentin kormány „gazdasági ügyekben védte az ellenséget, mert védeni akarta a tengelyhatalmak ipari és kereskedelmi erejét Argentínában” és „összejátszott az ellenséggel, hogy fegyvereket kapjon Németországtól”.4
Amikor élére állt az Argentína Egyesült Nemzetekbeli tagságáért folyó harcnak, az amerikai és a brit kormány élesen elszakadt az Egyesült Nemzetek politikájának legalapvetőbb elvétől: attól ugyanis, hogy a fasizmust tökéletesen ki kell irtani a világból. Azzal, hogy kierőszakolták Argentína részvételét a sanfranciskói konferencián, az amerikai és brit delegátusok nemhogy a fasizmus ellen küzdöttek volna, de valójában egy fasiszta hatalom ügye mellett szálltak síkra. Így nyilvánult meg először az angol- és amerikai kormány új politikája: az úgynevezett „erős kéz politikája Oroszországgal szemben”.
A rákövetkező hónapokban ez az új politika lett Nagybritannia és az Egyesült Államok kormányának legfőbb irányvonala.
Az Egyesült Nemzetek alapelveinek ez a megcsúfolása sehol sem mutatkozott meg olyan kirívóan a háborúutáni periódusban, mint abban a politikában, amelyet az amerikai és a brit kormány folytatott nemrégi főellenségével, Németországgal szemben.
A potsdami és a jaltai egyezmény határozottan intézkedett az összes német fegyveres erők feloszlatásáról, a béke elleni bűncselekményekért és kegyetlenségekért felelős németek megbüntetéséről, Németország háborús erőforrásainak leépítéséről és a nemzet tökéletes nácitlanításáról.
De a Három Nagynak ezeket a létfontosságú határozatait Németország brit és amerikai megszállási zónáiban nem hajtották végre …
Hónapokkal a náci Wehrmacht feltételnélküli megadása után összesen csaknem félmillió embert számláló egyenruhás csapattestek álltak érintetlenül Németországnak brit megszállási övezetében. Ugyanakkor az amerikai megszállási zónában az Egyesült Államok hadserege ezrével sorozott be, képezett ki és szerelt fel fasiszta lengyel, jugoszláv és ukrajnai csapatokat „munkaszolgálatra” és „őrszolgálatra”. 1946 február 3-án, a New York Times-hoz küldött táviratában Raymond Daniell a következőket jelentette: „Az amerikai zónában csaknem 17 000 hazátlan lengyel áll az amerikai hadsereg szolgálatában. Mintegy 10 000 jugoszláv szerveződött meg az úgynevezett «Királyi Jugoszláv Hadseregben» és letette a hűségesküt Péter királynak.” Daniell szerint „a jelenleg reguláris amerikai egyenruhát viselő lengyelek között” olyan csapatok is vannak, amelyek azelőtt a német hadsereggel együtt harcoltak a Szovjetunió ellen a keleti fronton. „Ezeknek a segédszolgálatos csapatoknak legtöbb tagja”, írta Daniell, „éppolyan szovjetellenes és antiszemita, mint akármelyik náci.”5
A fasiszta, szovjetellenes haderők fenntartása Németországban csupán egyik szakaszát jelentette annak az angol-amerikai hadjáratnak, amely, akárcsak az első világháború után, célul tűzte ki, hogy a Kelet elleni védőbástyaként feltámasztja a reakciós Németországot. A Vörös Csillag című szovjet újság szavaival: „A német kartellek, monopóliumok és fasiszta seregegységek fenntartása egyazon láncnak a szemei.”
1945 és 1946 folyamán Harley M. Kilgore szenátor, a szenátusi hadügyi bizottság mozgósítási albizottságának elnöke, többízben felhívta a figyelmet arra, hogy a német kartell-szervezetet nemhogy elpusztították volna, de tervszerűen újjáépítik. 1945 decemberében Bemard Bernstein ezredes, a németországi amerikai katonai kormányzat kartelleket és külföldi részvénytömegeket vizsgáló ügyosztályának volt igazgatója kijelentette a Kilgore-bizottság előtt, hogy az I. G. Farben ipari hadigépezetének 87 százaléka még mindig érintetlen.
1946 február 25-én a Kilgore-bizottság kihallgatta Russel Nixont, Bernstein ezredes utódját a kartelleket és külföldi részvénytömegeket vizsgáló ügyosztály igazgatói székében. Nixon szerint az Egyesült Államok és Nagybritannia nem akarja, hogy a Szovjetunió résztvegyen azoknak a részvényeknek a felkutatásában, melyeket a nácik semleges országokban helyeztek el. A szovjet részvétel, jelentette ki Nixon, „leleplezné a fasiszta vagy reakciós kormányokat olyan országokban, mint Spanyolország, Portugália, Svájc, Svédország és Argentína és fényt derítene az együttműködésnek mindazokra az elemeire, melyek a szövetséges országokban működő egyes érdekeltségek és e kormányok között fennállnak”. Nixon megerősítette Bernstein ezredes vallomását arra vonatkozóan, hogy a brit és amerikai megszálló hatóságok szántszándékkal fenntartják a német kartell-apparátust.
Közben az I. G. Farben részvényei a müncheni és frankfurti tőzsdén 68-ról 142 ½-re szöktek fel …
1946 május elsején mondott rádióbeszédében Henry Morgenthau, volt pénzügyminiszter, erélyesen megbélyegezte azt a politikát, melyet az Egyesült Államok külügyminisztériuma folytat Németországgal szemben. Miután megállapította, hogy semmit sem tettek Németország háborús potenciáljának megszüntetésére, Morgenthau kijelentette:
— Még mindig nem világos előttem, hogy Byrnes úr sutba akarja-e dobni a quebeci, jaltai és potsdami szövetséges programot … Ha Byrnes úr sutba akarja dobni a potsdami egyezményt … akkor megjósolom, hogy egész egyszerűen megismételjük a végzetes versaillesi hibákat és lerakjuk a harmadik világháború alapjait.
1946 szeptember 6-án James F. Byrnes külügyminiszter nagy beszédet mondott Németországban, Stuttgartban, melyben bejelentette Amerika új politikáját Németországgal szemben. A rákövetkező négy napon belül a frankfurti tőzsdén a német ipari részvények átlagban 10 százalékkal emelkedtek, a bankrészvények pedig 30 százalékkal szöktek fel. Szeptember 11-én Edwin Hartrich a következőket jelentette a New York Herald Tribune-nak Németországból:
„… Német üzletemberek és iparosok úgy értelmezik a Byrnes-beszédet, hogy Amerika ténylegesen bele fog egyezni legalább a nyugati megszállási zónák talpraállításába. Egyben azt is hiszik, hogy Amerika és Anglia végkép elhatározta: a szovjet zóna ellensúlyozásaképpen felépítik Nyugat-Németországot.”6
Karl von Wiegand, Hearsték külföldi tudósítója azt kábelezte Madridból, hogy a Byrnes-beszédet úgy üdvözölték Franco-Spanyolországban, mint „a potsdami és jaltai egyezmény sírkövét”…
1947 januárjában James F. Byrnest George C. Marshall tábornok váltotta fel a külügyminiszteri székben. A Németországgal szemben folytatott amerikai politika azonban nem változott. A Négy Nagy külügyminisztereinek márciusban és áprilisban tartott moszkvai konferenciáján az újonnan kinevezett külügyminiszter agresszív és makacs álláspontot foglalt el a Szovjetunióval szemben, amikor a Németországgal megkötendő békeszerződés feltételeit vitatták meg.
Miután visszatért az Egyesült Államokba, Marshall külügyminiszter rádióbeszédben közölte, hogy Sztálin személyesen fejezte ki előtte abbeli reményét, hogy a Négy Nagy végülis meg fog egyezni a békeszerződés feltételeire vonatkozóan. Marshall kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó megvárni ezt a megegyezést. „Minden lehetséges lépést — mondta Marshall — késedelem nélkül meg kell tenni.”
Néhány nappal később Dean Acheson, helyettes külügyminiszter részletesebben kifejtette Marshall kijelentésének értelmét. A clevelandi (Mississippi állam) Delta Tanács előtt Truman elnök képviseletében a helyettes külügyminiszter május 8-án így magyarázta meg a helyzetet:
— Hozzá kell látnunk Európa és Ázsia két nagy műhelyének
— Németországnak és Japánnak — újjáépítéséhez, mert a két világrész talpraállása végső fokon ettől függ. Azonnal meg kell tennünk minden lehetséges lépést, még teljes négyhatalmi megegyezés nélkül is, az európai újjáépítés érdekében, beleértve Németországot is.
Pontosan két év telt el azóta, hogy Berlin megtört a Vörös Hadsereg ostroma alatt s hogy a német vezérkar aláírta a fegyverletételi okmányokat. De a német békeszerződést még mindig nem írták alá. Németország és az Egyesült Nemzetek között tulajdonképpen még mindig nem szűnt meg a hadiállapot …
A Távol-Keleten sem köszöntött be a béke, noha Japánt másfélévtizedes agresszív hadviselés után leverték. 1947 tavasza véres polgárháborúban vajúdva találta Kínát. És Kínában, akárcsak Németországban, az amerikai „erős kéz politikája Oroszországgal szemben” együttjárt a militaristák és reakciósok támogatásával.
Tokió eleste után a Kínában állomásozó amerikai hadsereg 40 Kuomintang-hadosztályt képezett ki és szerelt fel, összesen több mint 700 ezer emberből.7 Ezenkívül amerikai tisztek 50 000-es létszámmal Kuomintang-párti rendőrcsapatokat képeztek ki és szereltek fel; amerikai katonai tanácsadók felügyelete alatt 27 katonai intézmény, közöttük 5 hadirepülési kiképző-iskola létesült. Csang Kai-sek, aki könyörtelen háborút indított Kína demokratikus erőinek elnyomására, támogatásra talált az amerikai hadseregnél és légierőnél, amely 480 000 katonáját szállította Észak-Kínába és Mandzsúriába. Ezeknek a csapatoknak légi szállítása önmagában 300 000 000 dollárba került. Több mint 600 000 000 dolláros kölcsönt folyósítottak Csang Kai-seknek, hogy a csendesóceáni szigetvidéken fölöslegben maradt fegyvereket megvásárolhassa. 1947-ben már 4 000 000 000 dollárra rúgott annak a segítségnek összértéke, melyet az Egyesült Államok kormánya hadianyagban és egyebekben a Kuomintang-rendszernek folyósított, ez az összeg pedig lényegesen felülmúlja a Japán elleni háború folyamán Kínának nyújtott amerikai pénzügyi támogatást.
1947 tavaszán a kínai események tragikusan igazolták Hugh DeLacy képviselő beszédét, melyet 1945 november 26-án mondott el a képviselőházban. DeLacy azzal vádolta a Truman-kormányt, hogy eltért Roosevelt kínai politikájától, az új amerikai politika pedig „elkerülhetetlenné tette a polgárháborút”. DeLacy így folytatta:
— Ha Amerika továbbra is kölcsönadja nagy erejét, hogy Észak-Kínában kommunistaellenes támaszpontokat létesítsenek, ennek is megvan a maga logikája. Ez pedig nem a béke és az összes népek önkormányzatának logikája. Ez a legreakciósabb amerikai nagytőkések logikája, akik Ázsia korlátlan gazdasági kizsákmányolására törekszenek.
Ez a dollárimperializmus logikája. Ez az új háború logikája, melyet ezúttal a Szovjetunió ellen akarnak megindítani a csendesóceáni nagy támaszpontokról, abból a Japánból, amelynek militaristáit még nem semmisítettük meg, az észak-kínai kommunistaellenes támaszpontokról …
Frank Taylor, a Reynold és Hitchcock kiadóvállalat alelnöke, kínai utazásáról hazatérve így óvott a veszélytől: „Kínát mi most a következő háború Spanyolországává alakítjuk át!”8
Az USA kínai politikáját kiegészítették a japán elnyomás alól felszabadított kulcsfontosságú csendesóceáni szigeteken folytatott üzelmek. Kelet-Indiában brit és holland csapatok amerikai segítséggel erőszakosan elnyomták az indonéz függetlenségi mozgalmat. A Fülöp-szigeteken Manuel Roxast, a tokiói bábkormány volt tagját amerikai támogatással elnökké választották. Ezekután Douglas MacArthur tábornok pénzt és hadianyagot bocsátott a rendelkezésére, hogy katonai hadjáratot indítson a Fülöp-szigetek antifasiszta ellenállási mozgalma ellen. Dél-Koreában az amerikai megszálló hatóságok vezető pozíciókba ültettek volt koreai quislingeket, akik együttműködtek a japánokkal és szigorú megtorló intézkedéseket foganatosítottak haladó és szakszervezeti szóvivők ellen.9
Amint a háborúutáni korszakban egyre erősebbé vált „az erős kéz politikája” Oroszországgal szemben, úgy kaptak a fasizmus és a reakció erői egyre növekvő bátorítást és támogatást az Egyesült Államok kormányától. Ugyanakkor a Truman-kormány súlyos gazdasági és diplomáciai nyomással párosult s nyíltan ellenséges magatartást tanúsított a tengelyhatalmak szétzúzása után felszabadult, népi demokratikus államokkal szemben.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!