MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
VI. fejezet
A GESTAPO VÉGEZ RÖHMMEL
A lappangó válságnak ebben a légkörében utazott el Hitler 1934. június 14-én Olaszországba, Mussolini meghívására. Jelentéktelen számú kísérettel repült Velencébe, ahol Neurath külügyminiszter és Hassell, Németország római nagykövete várt rá. Olasz részről Mussolini fogadta, aki mellett ott volt a veje, Ciano, továbbá Suvich államtitkár és Cerutti, Olaszország berlini nagykövete. A két diktátor most találkozott először. Mussolini kissé fölényesen bánt vendégével, akit némileg tanítványának tekintett. Hitlernek elég csalódást okozott, hogy útja sovány eredményekkel járt. Ezt a kiábrándultságot tetézte még egy esemény, amely csakhamar rendkívül súlyos következményekkel járt.
Június 17-én Papen exkancellár és akkori aktív alkancellár Marburgnak, ennek a jelentéktelen kisvárosnak a diákjai előtt beszélt. A szónoklat érdektelennek ígérkezett, de olyan hatása volt, mintha bombát robbantottak volna.
Hiába fenyegette meg Hitler a „második forradalmi hullám” híveit, hiába adott nyilvános biztosítékokat a gazdasági élet polgári hatalmasságainak, a konzervatív pártok nyugtalankodtak a szélsőséges elemek és az SA fenyegetőzései miatt. Papen e konzervatív körök nevében közvetlenül a führerhez intézte szavait, és emlékeztette őt arra az egyezségre, amelyet annak idején a konzervatív pártokkal kötött, és amely biztosította útját a hatalomhoz.
Papen nem kevesebbet akart, mint hogy hagyják végre abba a tisztességes állampolgárok és a jó hazafiak lejáratását, ne tegyék nevetségessé a szellemi tevékenységet és az erkölcsi értékeket, főként pedig a vallást, amely ellen Röhm és társai szüntelenül otromba kirohanásokat intéztek. Végül még a totális állam egyik alapját, az egypártrendszert is kikezdte, mondván, hogy szabad választásokra van szükség, és ismét engedélyezni kell bizonyos pártok működését.
Hitler megértette a figyelmeztetést. A hadsereg után most már a nagypolgárság is Röhm fejét követelte. Papen a kormány tagja volt; beszédét az agg elnök-marsall előzőleg jóváhagyta, majd utólag táviratban fejezte ki neki jókívánságait; egyetértett vele a Reichswehr, a pénz- és iparvilág is. A Papen-beszéd ultimátum volt. De Hitler mindezek tudatában sem engedhetett meg ilyen heves támadást a rendszere ellen. Azonnal intézkedett. Határozott formában „felkérték” a német újságokat, hogy ne közöljék a beszédet. Amelyek már közölték, azokat elkobozták. Göring, Goebbels és Hess a rádióban megfenyegette azokat a „nevetséges törpéket”, akik akadályozni próbálják a nácikat a hatalom gyakorlásában. Az ellentétek éleződtek. Röhmöt pedig, akit már amúgy is töröltek a tisztek névjegyzékéből, szabadságra küldték, hogy „reumáját gyógykezeltesse”.
Papen beszédére nem lehetett úgy visszaütni, hogy az magát az alkancellárt érje. A Gestapóra bízták, hogy adja meg a csattanós választ. A Gestapónak nem került sok fejtörésébe megállapítani, kivolt a beszéd tulajdonképpeni szerzője, amelyet Papen csak felolvasott, hiszen kezében volt a telefonlehallgató apparátus és kémeit beépítette Papen környezetébe. A beszédet Edgar Jung doktor, a „konzervatív forradalom” elméletének egyik kezdeményezője, egy fiatal író-ügyvéd fogalmazta meg, akinek neve már kezdett ismertté lenni. Június 21-én, a beszéd elmondása utáni negyedik napon, Jung doktor néhány órát egyedül töltött müncheni lakásában. Midőn a felesége hazatért, férjét nem találta otthon, s a lakást átkutatva a Gestapo szóra bukkant, amelyet férje firkált a fürdőszoba falára. Holttestét június 30-án találták meg Oranienburg mellett egy árokban. Később kitudódott, hogy mielőtt a müncheni börtön egyik zárkájában meggyilkolták volna, hosszasan kihallgatták és borzalmasan megkínozták.
Heydrich fölöttébb büszke volt a Gestapo teljesítményére, amelynek módszerei valóban gyorsak, egyéniek és eredményesek voltak. Ez a virtuóz kis mutatvány egyébként egy jól begyakorolt eljárás ismétlése volt csupán. De most már a Röhm elleni támadás került sorra. Hitler el volt szánva rá, hogy megszabadul tőle, csak a módszert illetően ingadozott még. Himmler és Göring igyekezett őt befolyásolni. Göring valósággal toporzékolt türelmetlenségében. Újra fölébredt benne a gyilkoló ösztön; nem tudta megbocsátani Röhmnek, hogy annak idején oly sok bosszúságot okozott neki.
A Gestapónál lázas munkával állították össze a Röhm és klikkje ellen hónapok óta gyűjtött bizonyítékokat. A legszerényebb jelentést is nagyítóüveggel vizsgálták; Röhm legjelentéktelenebb látogatóival folytatott leghétköznapibb beszélgetését is szóról szóra boncolgatták. A Hermann Göring Intézet ugyanígy járt el a lehallgatott telefonbeszélgetésekkel. Mindezekből a dokumentumokból egy-egy részletet, egy-egy mondatot vagy csak egyes szavakat használtak fel. Fáradságos mozaik-munka volt ez; különböző, össze nem tartozó elemekből kellett felépíteniük egy olyan konstrukciót, amellyel megijeszthetik Hitlert és kiprovokálhatják belőle az ismert brutális reagálást. Határozatlanságából csakis az összeesküvés, az életét is veszélyeztető puccs híre rángathatta ki.
A kép kezdett formát ölteni. Nem volt nehéz kissé megtoldani a valóságot. Röhm rá akarta szorítani Hitlert a népi forradalmi haderő megalakítására, amelynek ő lett volna a vezetője. E cél érdekében kész volt erőszakos lépésekre is, azaz hajlandó lett volna olyan ellentétet teremteni, amelyben Hitler újdonsült szövetségesei kisebbségbe szorultak volna, s ez kényszerítette volna őt, hogy visszatérjen régi barátaihoz, az SA hűséges öreg harcosaihoz. De Röhm zabolátlan kijelentései, lármás, meggondolatlan túlzásai mind a Gestapo fülébe jutottak és egy olyan összeesküvés bizonyítékául szolgáltak, amely nemcsak kényszeríteni akarta Hitlert, hanem megbuktatni, szükség esetén pedig láb alól is eltenni.
Röhm megérezte a veszélyt, és megelőző rendszabályhoz folyamodott: a „Volkischer Beobachter” június 19-i számában közhírré tétette, hogy július elsejétől egy hónapra szabadságolja az SA-t. A szabadságidőre egyenruhaviselési tilalmat rendelt el. Ezzel akarta bebizonyítani Hitlernek, hogy a puccskísérletről terjesztett hírek minden alapot nélkülöznek. További biztosítékként Röhm maga is elutazott egy Bad-Wiessee nevű kis bajor fürdőhelyre, Münchentől délre.
Göring és Himmler dühét a végletekig fokozta, hogy Röhm ily módon kitért a harc elől. Nem engedhették áldozatukat kicsúszni a körmük közül.
Viktor Lutze obergruppenführer, Pfeffer egykori helyettese, aki nem tudta megbocsátani Röhmnek, hogy Pfeffer távozásakor elorozta előle az őt megillető pozíciót, meglátogatta Reichenaut, a közismert Hitler-barát tisztet, és közölte vele Röhmnek azt a tervét, hogy határozatra akarja „szorítani” Hitlert. Az események gyorsan követték egymást. Himmler és Göring folytonosan a közeli puccs képével zaklatta Hitlert. Pedig számtalan jel szólt amellett, hogy a közeli jövőben semmiféle puccstól sem kell tartani. Karl Ernst, az SA berlin-brandenburgi vezetője például, akinek állítólag főszerepe lett volna a puccs kirobbantásában, Röhm engedélyével kéjutazásra készült Madeirára és a Kanári-szigetekre. Más SA-vezetők is útiterveket szőttek, hogy kihasználják ezt a július elsejével kezdődő váratlan egy hónapos szabadságot. Röhm díszlakomával akarta emlékezetessé tenni a búcsú napját. Bad-Wiesseeben fehér asztalhoz hívta az SA-csoportvezetőket. Himmler és Heydrich azon nyomban jelentéseket készített Hitler számára, bizonygatva, hogy a puccsot Münchenben fogják kirobbantani, a bankett napján, amely csupán ürügy az SA-vezetők összehívására. Minden órában újabb és újabb hírek futottak be.
A Gestapo felkészült a cselekvésre. A rendőrségen 28-tól kimenőtilalmat rendeltek el. Ugyanazon a napon Hitler Berlinből Essenbe utazott, hogy részt vegyen Terboven nevű gauleiterének esküvőjén. Ez az utazás azonban nem vágott a dolgok normális rendjébe. Terboven nem volt olyan fontos személyiség, hogy a führernek el kellett volna utaznia miatta, különösen ebben a látszólag vészterhes pillanatban. Az eseményt még furcsábbá tette az, hogy Göring is elkísérte Hitlert, és Terboven azt sem tudta, hová legyen ennyi megtiszteltetés láttán. Valójában Hitler csak ürügyet keresett arra, hogy elhagyhassa Berlint, és kivonja magát a rá nehezedő nyomás alól. Szokása szerint visszahúzódott, ahelyett, hogy döntött volna. Göring azonban megszimatolta a veszélyt, és inkább elkísérte a führert, mintsem az ki tudjon bújni a felelősség alól. Diehls személyében, aki Essenben csatlakozott hozzá, még segítőtársra is szert tett.
Június 29-én a „Völkischer Beobachter” cikket közölt Blomberg tábornoktól, „A haderő a Harmadik Birodalomban” címmel. Abból az alkalomból, hogy a külföldi sajtónak válaszol a „hadsereg által támogatott reakciós puccskísérletről” szóló híreszteléseire, a Reichswehr főparancsnoka a tisztikar támogatásáról biztosította Hitlert és az új rendszert. A cikk ugyanakkor újabb fenyegetést is intézett az SA címére. „A pretoriánus szellem nem illik katonáink lelkületéhez – írta a tábornok. – Hitler felszabadító cselekedete, az a tény, hogy az elnök-marsall a führert állította a kormány élére, katonáinkat abba a dicsőséges helyzetbe hozta, hogy az újjászületett nemzet fegyverhordozói lehetnek. A német katona tudatában van annak, hogy egy egységes nemzet politikai légkörében él.” Ez a félreérthetetlen célzás a „landsknechtekre” megkondította az SA fölött a halálharangot.
Ugyanazon a napon, június 29-én, egy váratlan látogatás működésbe hozta a gépezetet. Terboven menyegzője után Hitler Vesztfáliában ellenőrzött egy munkatábort, majd a Rajna-parti Bad-Godesbergbe utazott, hogy a hét végét az ismerős Dreesen Hotelben töltse. Huszonkilencedikén délelőtt Himmler ugyanoda érkezett repülőn Berlinből. Magával hozta ügynökeinek legfrissebb jelentéseit. E teljesen fantázia szülte papirosok szerint az SA másnap indította volna meg a támadást, a kormányépületek elfoglalásával. Egy különleges osztagot már meg is bíztak Hitler megölésével. Fegyveres SA-egységek szállják majd meg az utcát. Megegyezés jött létre Röhm és régi barátja, Leeb tüzértábornok, a müncheni kerület katonai parancsnoka között, amely szerint a hadsereg egykori titkos raktáraiban még meglevő fegyvereket átadják az SA-nak. A valóságban csakugyan megegyeztek, de abban, hogy a szabadságolás időtartamára a fegyvereket a rendőrségen helyezik letétbe, nehogy egyesek, felügyelet hiányában, incidenseket idézhessenek elő. Szinte állandó kapcsolat jött létre Bad-Godesberg és a berlini Gestapo-központ között. A nap folyamán érkezett egyik jelentés szerint az SD emberei éppen most látták Münchenben, hogy egy tehergépkocsit megraktak fegyverekkel. Ebből következett volna, hogy a puccs közvetlenül küszöbön áll!
A Dreesen Szállóban szakadatlanul tárgyalt a rendszer vezérkara. Hitler mellett ott volt Göring, Goebbels, Himmler, Diehls, Lutze és többen a rendszer kisebb jelentőségű hatalmasságai közül. A szállót SS-kordon őrizte.
Az étteremben, ahonnan a Westerwald hegyeire és a Rajna völgyére nyílik csodálatos kilátás, Hitler föl és alá rohangált, mint a ketrecbe zárt vad. Még mindig visszahőkölt a cselekvés elől; habozott, hogy kivégeztesse, helyesebben árulóként felkoncoltassa azt a férfiút, aki legszilárdabb támasza, régi harcostársa volt, a pártnak azt az egyetlen tagját, akit tegezett. Göring, Himmler és Goebbels sürgette. Le kell sújtani – mondták mégpedig irtóztató erővel és energiával, nehogy időt engedjenek az SA-nak a kezdeményezésre.
Sűrű fellegek födték az eget, fülledt volt a levegő. Estefelé kitört a vihar; a heves zápor némi enyhülést hozott. Vacsora után Hitler hirtelen meghozta az immár két hete halogatott döntést. Néhány kurta szóban megadta az utasítást: Göring és Himmler tüstént Berlinbe megy és ott irányítja a megtorlást, ő pedig Goebbelsszel elindul Münchenbe.
Hitler még az éjjel, Goebbelsszel és négy bizalmas emberével, a hangelari repülőtéren beszállt egy hárommotoros gépbe. Június 30-án hajnali négy órakor a gép leszállt a München melletti Oberwiesenfelden. Még úton voltak, amikor a müncheni Reichswehr parancsot kapott az ottani Barna Ház megszállására. Az oberwiesenfeldi repülőteret SS-ek őrizték. Hitler a bajor belügyminisztériumba hajtatott, és azonnal maga elé hívatta a rendőrség vezetőjét, Schneidhuber nyugalmazott őrnagyot és a müncheni SA főnökét, Schmidtet. Kedve szerint való színpadias jelenet következett: rájuk vetette magát, és hangos szidalmazások közepette letépte róluk kitüntetéseiket és rangjelzésüket. Ennek megtörténtével mindkettejüket a stadelheimi börtönbe zárták.
Reggel öt óra felé Hitler és kísérete, az SS és a Gestapo embereivel és katonákkal megerősítve, gépkocsikon Bad-Wiesseebe indult. A Reichswehr egyik páncélozott járműve ment elöl és védte a hosszú gépkocsisort, ami egyébként fölösleges óvatosságnak bizonyult, hiszen a mintegy hatvan kilométernyi útvonalon egyetlen fegyveres csoporttal sem találkoztak. Még nem volt hét óra, mikor a gépkocsioszlop megérkezett Bad-Wiesseebe. A tóparti városka még az igazak álmát aludta.
A Hanslbauer Szállóba tartottak, Röhmnek és társainak tanyájára. A kaput védő SA-őrséget minden ellenállás nélkül lefegyverezték. A szállóban, az államcsíny napján, az összeesküvők vezetői különös módon még mind aludtak, abban az órában, mikor el kellett volna kezdeniük a középületek elfoglalását. Az étteremben a díszebéd előkészületei látszottak. Hitlernek azonban nem tűntek fel ezek a rendellenességek. Lázas izgalommal rontott be csapata élén az épületbe. Néhány régi harcostársa csatlakozott hozzá, olyanok, akiket még az egykori bajorországi puccs idejéből ismert. Az első ember, akivel szembetalálkoztak, Röhm szárnysegéde volt, a rendkívüli szépségéről híres fiatal Spreti gróf. Fölébredt a zajra, és kijött megnézni, mi történt. Hitler rárontott, és hírhedt vízilóbőr korbácsával, amelyet még pályafutása elején kapott valamelyik bámulójától, úgy az arcába vágott, hogy annak kiserkedt a vére. Majd a fiatal grófot az SS-ekre bízva Röhm szobájába rontott. Az álmából fölvert Röhmöt letartóztatták; védekezésre még csak nem is gondolhatott. Közben Hitler szidalmainak özönével borította el. Goebbels elbeszélése szerint, aki a háttérbe húzódva nem vett részt az eseményben, az egyik szomszédos szobában ráakadtak Röhm régi barátjára, Heines obergruppenführerre; ő is aludt még, de nem egyedül, hanem a gépkocsivezetőjével, akit Goebbels a „lustknabe”, azaz „kéjlegény” szóval említ. Heines olyan mozdulatot tett, mintha védekezni akarna, mire mindkettőjüket agyonlőtték, mielőtt még kibújhattak volna az ágyból.
Az őrség leváltására odaérkező SA-osztag ugyancsak ellenállás nélkül hagyta magát lefegyverezni. A fő hadműveletet, vagyis az „összeesküvés” vezérkarának őrizetbe vételét rövid néhány perc leforgása alatt minden különösebb nehézség nélkül végre tudták hajtani. Heinest és gépkocsivezetőjét szükségtelenül lőtték agyon, de legalább az ő hullájuk ékesíthette azt a díszes csoportképet, amelynek nyugodtan adhatták volna az „alvók összeesküvése” címet is.
Nyolc óra tájt a gépkocsioszlop visszaindult Münchenbe, magával vive a hiányosan öltözött, megbilincselt Röhmöt és társait. Útközben találkoztak néhány gépkocsival, amelyeken SA-vezetők igyekeztek a bad-wiesseei búcsúösszejövetelre. Megállították és letartóztatták őket.
A délelőtt folyamán Hitler visszatért Münchenbe az „államfoglyoknak” elkeresztelt letartóztatottakkal. A városban már kora hajnaltól fogva munkában voltak az SS és a Gestapo emberei, s a Gestapo által hosszú hetekkel előbb összeállított névsorok alapján végrehajtották a letartóztatásokat.
Délben Hitler a Barna Házba hívatta az SS-eket és az SA vezetőségének azon tagjait, akiknek neve nem szerepelt a letartóztatandók névsorán, és bejelentette, hogy Röhmöt leváltották, s Viktor Lutze került a helyére.
A foglyokat a Barna Házban zsúfolták össze, állig felfegyverzett SS-ek őrizete alatt, akik parancsot kaptak, hogy az ellenszegülés legcsekélyebb jelére használják fegyverüket. Tizennégy órára az őrizetbe vettek száma már meghaladta a 200-at, ezért elhatározták, hogy átszállítják őket a stadelheimi börtönbe. E foglyok és azok között, akiket még ezután hoztak, nemcsak SA-vezetők voltak. Ellenkezőleg: a letartóztatottak többsége olyan ellenzéki politikusokból állt, akiknek semmi közük sem volt Röhmhöz és az SA-hoz. Hitlerék felhasználták a jó alkalmat, hogy megszabaduljanak tőlük.
Este Hitler átvette a Gestapo által összeállított névsort, vörös ceruzával kipipált rajta 110 nevet, és parancsot adott a megjelöltek kivégzésére. Frank, a bajor belügyminiszter megrettent az áldozatok nagy számától, közbenjárt Hitlernél és elérte, hogy revízió alá vegyék a listát. Végül is 19 név maradt, köztük Röhmé.
Hitler meg akarta őt kímélni attól a megaláztatástól, hogy szembe kelljen néznie a kivégzőosztaggal. Az is lehet, hogy egy esetleges utolsó szónoklattól vagy valamilyen titok fölfedésétől tartott. Parancsára bementek Röhmhöz a stadelheimi börtön 474. számú zárkájába, hogy öngyilkosságra vegyék rá, de Röhm mintha meg sem hallotta volna az ajánlatot.
Estére pontos utasítás érkezett: amennyiben Röhm nem él a számára felkínált lehetőséggel, ki kell végezni. Egy fegyőr lépett be a zárkájába és minden szó nélkül letett az asztalra egy revolvert, majd kiment. A kémlelőnyíláson át figyelték, mi történik. Röhm nézte a revolvert, de nem nyúlt hozzá, majd mintha megfeledkezett volna róla. Eltelt 10 perc. Az őr újra bement a zárkába, magához vette a lőfegyvert és kiment, ismét anélkül, hogy egyetlen szót is ejtett volna. Nem sokkal később két férfi lépett a zárkába, revolverrel a kezükben. Egyikük Eicke volt, a dachaui tábor SS-parancsnoka. Mikor Röhm meglátta őket, felállt. Meztelen felsőtestét egyszerre verejték lepte el.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.
– Fecsegésre nincs időnk – válaszolta Eicke röviden.
Majd fölemelte a karját, hidegvérrel célzott, és többször egymás után lőtt, mint a lőtéren. Röhm lerogyott. Eicke föléje hajolt, és megadta neki a kegyelemlövést. Így végződött az SA mindenható parancsnokának az élete, azé a férfiúé, aki leghamarabb és legeredményesebben támogatta Hitlert politikai pályafutásán.
Még aznap este megjelentek a Gestapo emberei Koch börtönigazgatónál, s a névsort felmutatva az első hat kivégzendő átadását követelték. Koch félénken megjegyezte, hogy egy piros ceruzával tett jelzés mint kivégzési parancs nem éppen a legszabályosabb. Nem sokat törődtek vele. A hat embert levitték a börtönudvarra, és egy SS-szakasz, amelynek parancsnoka Sepp Dietrich volt, végrehajtotta a golyó általi kivégzést. Az első áldozat August Schneidhuber SA-parancsnok és müncheni rendőrfőnök volt.
Berlinben Göring és Himmler irányította a megtorlást. Ez alkalomból Hitler Göringre ruházta a végrehajtó hatalmat egész Észak-Németországra szólóan, és az fenntartás nélkül élt a lehetőséggel. A letartóztatások már délelőtt 10 óra 30 perckor elkezdődtek, ami azt mutatja, hogy a Gestapo vezetői nem sokat tartottak az SA-puccstól. Jóllehet München volt az a város, ahol meg kellett volna adni a jelt a felkelésre, a megtorlás mégsem itt volt a legbarbárabb, hanem Berlinben. Németország északi tartományaiban az SS és a Gestapo számos letartóztatást hajtott végre. Göring a hozzá tartozó területen le akarta fejezni az SA-vezetőséget, és le akart számolni régi személyes ellenségeivel. Himmler összeállította a maga listáját, amelyre Heydrich is hozzáírta az övét.
Karl Ernst, az SA berlin-brandenburgi vezetője útban volt, hogy megkezdje kéjutazását az Atlanti-óceán déli vizein. Nem sok kellett volna hozzá, hogy ez mentse meg az életét. Már 30-án reggel Brémába érkezett, de szerencsétlenségére csak este indult a hajója. Megdöbbenve, hevesen tiltakozott, amikor az SS-ek letartóztatták: el sem tudta képzelni, hogy kezet merjenek emelni ilyen magas személyiségre, aki a Reichstag képviselője és államtanácsos.
Megfeledkezett róla, hogy milyen súlyos bűnt követett el: magánbeszélgetései során szidalmazta Himmlert, s általában az Ottó Strasser által adományozott gúnynevén emlegette: „a fekete jezsuita”. Ez a szentségtörés régóta ott szerepelt a Gestapo nyilvántartásaiban. Most elérkezett a fizetség órája.
Még egy oka volt annak, hogy Ernsttel végezni kellett: ő vezette annak idején azt az SA-szakaszt, amelyre a Reichstag felgyújtását bízták. Úgy látszik, azóta nem mindig tudta tartani a száját. Veszedelmes bizalmaskodásai nem kerülték el a Gestapo egyik ügynökének figyelmét. Jellemző, hogy a Reichstag felgyújtásában részt vevő és még életben levő 10 SA-legény közül (a 11.-et, Rallt, már régebben eltették láb alól) 9-et gyilkoltak le 1934. június 30-án.
A buzgó vizsgálóbírót, Reinekinget, aki annak idején Rall leleplezéseivel fellármázta a Gestapót, most még megkímélték; csak később tartóztatták le és vitték Dachauba, ahol 1935 elején meghalt.
Mindezek az emberek, akik 1933 februárjában még oly hasznosak voltak, 1934 júniusára már kellemetlen tehertétellé váltak. El kellett tűnniük, élükön Karl Ernsttel, a vezetőjükkel.
Ernstet repülőgépen szállították Berlinbe, ahol a lichterfeldei laktanyába zárták és két órával később agyonlőtték. Ide szállították be mindazokat, akiket nem a helyszínen koncoltak fel, vagy akik nem tudtak elmenekülni. Némelyiket tessék-lássék kihallgatták, a legtöbbet szidalmazták és megverték, s csaknem valamennyit kivégzőosztag elé állították a laktanya udvarán. Lichterfelde elővárosa szombaton egész nap és vasárnap egész délelőtt visszhangzott a kivégzőosztagok sortüzétől. A szakasz 5 méter távolságra állt fel az elítélttől; a fal, ahova az elítélteket állították, még hónapokig véres volt. A tüzet „Heil Hitler! A führer parancsára!” vezényszóra nyitották meg.
A Gestapo székházában a nagy eseményhez illő sürgés-forgás volt tapasztalható. Ezekből a kitűnően szervezett irodákból mentek ki a halálos ítéletek, ide futottak be a jelentések a kivégzésekről, a letartóztatásokról, szökésekről, azok lelövéséről, akik ellenállást kíséreltek meg, vagy akiket parancsra a helyszínen kellett felkoncolni. A titkosság érdekében a névjegyzékben szereplő nevek mindegyikének sorszáma volt. A telefonon, táviratban vagy írásban leadott jelentésekben elég volt ennyit közölni: „A 8. megérkezett, a 17., 35., 37., 68., 84. letartóztatva, a 32., 43., 47., 59. kivégezve, az 5. még mindig nem került elő.” Midőn a következő órákban egyre-másra köztudomásúvá váltak a nevek, amelyek a számok mögött rejtőztek, egész Németországban megdöbbenés és rémület lett úrrá.
Mert a Gestapo gyilkosai nem elégedtek meg azzal, hogy lesújtsanak az SA vezetőire. A kivégzőosztagok és a Gestapo-pribékek golyóitól nagyobbrészt olyanok hullottak el, akiknek az ég világon semmi közük nem volt Röhmhöz és az SA-hoz. Jó alkalom volt ez arra, hogy eltegyék láb alól a kellemetlenkedőket. Azzal a kifejezéssel élve, amelyet Frick doktor használt a nürnbergi törvényszék előtt tett vallomásában, „a Röhm-tisztogatáskor meggyilkoltak közül sokaknak semmi közük sem volt az SA belső lázadásához, de ezek olyanok voltak, akiket nem néztek jó szemmel”.
„Nem nézték jó szemmel” például Walter Schotte újságírót, Papen munkatársát, a Herrenklub báróinak szócsövét; 1932-ben ő dolgozta ki azt a politikai taktikát, amely kis híján megsemmisítette a nácik választási reményeit. „Die Regierung Papen-Schleicher-Gayl” („A Papen-Schleicher-Gayl-kormány”
Gregor Strassert „sem nézték jó szemmel”. Hitler nem felejtette el azt a férfiút, aki annyit tett a párt politikai megszervezéséért, és aki Göring és Goebbels cselszövényeinek áldozataként 1932. december 8-án egyetlen szó nélkül, büszkén távozott. Titokban Hitler tovább is becsülte őt. Megtiltotta, hogy bármi bántódása essék, de Göring a rá ruházott hatalom birtokában túltette magát ezen. Ottó Strasser Ausztriába menekült, ahol megalapította a Hitler-ellenes Fekete Frontot. Fivére, Gregor nem foglalkozott többé politikával. A Schering-Kahlbaum gyógyszervegyészeti céget vezette. Ezzel azonban korántsem tudta lefegyverezni ellenségeit, Göringet és Himmlert. Ez utóbbi személy szerint Heydrichre bízta a régi számla kiegyenlítését. Harmincadikán reggel Strassert a Gestapo börtönébe, a Columbiahausba vitték, összezárták a letartóztatott SA-vezetőkkel, majd délután egy SS jött érte, hogy olyan zárkába vigye, ahol – mint mondotta – egyedül lesz. Az SS kinyitotta a zárka ajtaját, félreállt, Strasser belépett, az SS rázárta az ajtót és távozott. Alig egy perc múlva lövés dördült el. Strasser nem halt meg azonnal, de a golyó felszakította az ütőerét. A priccsre rogyott, és érezte, hogy az élet együtt hagyja el bugyborékoló vérével, amely szaggatott ritmusban, szökőkútként fröccsent fel a falra. A szomszéd zárka foglya több mint egy óráig hallotta még a hörgését. Heydrich az utasításhoz híven személyesen jött ellenőrizni, hogy teljesítették-e a reichsführer SS parancsát, majd a haldokló láttán kijelentette, hogy „csak hadd vérezzen a disznó”. Az SS-ben ugyanis, ahol olyan nagyra voltak a becsülettel, meg is gyalázták azokat, akiket megöltek.
Berlinben a Gestapo-ügynökök ugyancsak kis csoportokban végezték munkájukat. Harmincadikán délelőtt két kifogástalan külsejű úriember jelentkezett a birodalmi kancellária épületében Papen alkancellár titkárságán, és a kabinetfőnökkel, Bose oberregierungsrattal (kormányfőtanácsossal) kívántak beszélni. Bose el volt foglalva, egy látogató volt nála. A két férfiú megbízatásának sürgősségére hivatkozva kérte, szíveskedjék egy percre kifáradni. Bose kijött az előszobába. A két úr egyike ekkor előkapta revolverét, egyetlen szó nélkül lelőtte Bosét, majd haldokolva ott hagyta a szőnyegen.
Neu-Babelsbergben, Berlin külvárosában az iménti látogatókhoz hasonló két udvarias úr csöngetett Schleicher tábornok, volt birodalmi kancellár villájának kapuján. A szobalányt szó nélkül félretolták, bementek a házba, és teljes némaságukat továbbra is megőrizve lelőtték Schleicher tábornokot, majd gyönyörű feleségét, Hennings lovassági tábornok lányát, aki a lövések zajára futott oda. A megrémült szobalány elmenekült. Schleicherék 12 éves kislánya az iskolából hazajövet talált rá a szülők holttestére.
A gyilkosok megjelentek a közlekedésügyi minisztériumban is, beléptek Klausener minisztériumi igazgató szobájába, és íróasztala mellett lőtték le; még arra sem volt ideje, hogy fölemelkedjék karosszékéből. A miniszter, Eltz-Rübenach, odasietett a zajra; ráfogták a revolvert, úgy kényszerítették távozásra. Klausener az Actio Catholica vezetője volt. Meggyilkolása – amelyre egyébként fentebb már kitértünk – széles körökben izgalmat keltett, ezért a Gestapo hidegvérrel kijelentette, hogy Klausener öngyilkosságot követett el, midőn felvilágosításokat akartak tőle kérni.
A sorozatos gyilkosságokról való beszámolás egyhangúvá válna. Ezen a gyászos szombati napon mindenfelé hullottak az emberek a gyilkosok golyójától; Bredow, a Reichswehr tábornoka; az agg Kahr, a bajor kormány egykori elnöke, akinek Hitler nem tudta megbocsátani az 1923-as puccs idején tanúsított bátor magatartását; Erhardt kapitány, a híres szabadcsapat parancsnoka, akit Hitler annak idején dicsőített; Gehrt, a Pour le Mérite-renddel kitüntetett hadirepülő; Ramshorn, Gleiwitz városának rendőrkapitánya és Schragmüller, magdeburgi rendőrkapitány. Karl Ernst környezetéből Voss, Sander, Beulwitz, és ne feledkezzünk meg Heines bizalmas parancsőrtisztjéről, „Schmidt kisasszonyról” sem.
Glaser ügyvéd korábban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy vitába szállt Franck náci jogásszal, és pert indított a párt napilapjai ellen; az ajtaja előtt lőtték agyon. A tevékeny katolikus Stempfle professzor kezdetben támogatta Hitlert, majd rémülten elfordult tőle. Őt is lelőtték. A müncheni katolikus diákmozgalom vezetőjét, Becket egy erdőben gyilkolták meg; Probstot, a hitleri ifjúsági szervezet düsseldorfi vezetőjét pedig „menekülési kísérlet közben” ölték meg.
Voltak, akiket tévedésből irtottak ki; így egy Schmidt nevű zenekritikust egy azonos nevű orvos helyett, vagy a Hitlerjugend szászországi vezetőjét, Lämmermannt, akinek tévedésből csúszott a neve a meggyilkolandók jegyzékére. Az özvegyeknek postán küldték el férjük hamvait, bocsánatkérő levél kíséretében.
Göring „vaskézzel tisztította meg Berlint”, de a nagyarányú hadművelet közepette gondja volt arra is, hogy mindennek megadja a legalitás látszatát. Utasítására a Gestapo haditörvényszéket hozott létre. Jellemző körülmény, hogy a kerületi katonai parancsnok, a városparancsnokkal felváltva, mint a Reichswehr képviselője vett benne részt. Ez a törvényszék néhány perc leforgása alatt „ítéletet” hozott, és azt az elítélt előtt felolvasták, mielőtt a Leibstandarte SS-legényeinek kivégzőosztaga elé állították volna. Az elítéltek egy részét az SS lichterfeldei gyakorlóterén lőtték agyon; a Finkensteinallee épületeinek lakói az ablakukból élvezhették a látványt.
Néhány kivégzőosztagot az Allgemeine SS embereiből állítottak össze, akiket az előző napon már a Leibstandarte SS-laktanyájában helyeztek el. Minthogy az Allgemeine SS nem volt felfegyverezve, tagjai a rendőrségtől vagy a Reichswehrtől kaptak fegyvert. Ez is jellemző arra, hogy milyen szerepet játszottak a tábornokok ebben az eseményben.
Június 30-án, szombaton este Hitler repülőgépen visszatért Berlinbe. A tempelhofi repülőtéren Göring, Himmler, Frick és Daluege fogadta, rendőröktől körülvéve. Göring és Himmler majd megpukkadt a büszkeségtől. Göring még ott a repülőtéren átnyújtotta Hitlernek a kivégzettek névsorát. Hitler meghökkent, mikor Strasser nevével találkozott, Himmler azonban megmagyarázta neki, hogy Strasser öngyilkos lett. Néhány nappal később Hitler utasítást adott, hogy gondoskodjanak Strasser özvegyéről.
Másnap, július elsején, vasárnap, azok után, hogy a kivégzőosztagok egész délelőtt megszakítás nélkül munkában voltak, Göring két óra tájt „interveniált” Hitlernél a kivégzések beszüntetése érdekében. Elég volt már a vérontásból. Hitler beleegyezését adta. Azt Göring nem mondta meg neki, hogy már csak két név maradt a lajstromon.
Nem mind végezték kivégzőosztag előtt, akiket június 30-án tartóztattak le. Százával kerültek börtönbe, mások pedig, mint Düsterberg alezredes, koncentrációs táborokban pusztultak el, ahol ismét mások évekig raboskodtak. Milch tábornok mondotta Nürnbergben, hogy a „Röhm-tisztogatás” mintegy 7-800 áldozata 1935-ben még a dachaui táborban volt.
Bizonyos náci deklarációk szerint csak 71 lett volna a kivégzettek száma; ez a szám azonban nyilvánvalóan túlontúl alacsony, hiszen más hitleristák is 250-300 áldozatról beszéltek. Voltak, akik 1500-ra becsülték az áldozatok számát; ez viszont már túlzottnak látszik. Minden valószínűség amellett szól, hogy több száz embert végeztek ki, ezret bizonyára; közülük 200 volt SA-tag. A nürnbergi törvényszék sem volt hajlandó közölni a pontos számot, jóllehet állítólag 1076-ban állapította meg.
Július 2-án, hétfőn a Gestapo, az SS és a biztonsági rendőrség a kora hajnali órákban a következő, Göring és Himmler által szignált rádiótáviratot kapta, amelynek szövegét Gisevius őrizte meg: „A porosz miniszterelnök és a titkos államrendőrség vezetője valamennyi rendőrhatósághoz. – Az elmúlt két napi akcióra vonatkozó minden dokumentum felsőbb parancsra elégetendő. Végrehajtás után azonnal jelentést tenni.”
Ezernyi halott 48 óra alatt! Ez még az emberi életeket oly könnyedén pazarló horogkeresztes rendszernek is sok volt egy kicsit. Szombat este a párt sajtóirodája meglehetősen zűrzavaros jelentést hozott nyilvánosságra. Ugyanazon a napon este Göring a propaganda-minisztériumban nyilatkozott a sajtónak. Sürgősen közölni kellett már valamilyen hivatalos verziót, hiszen több vidéki újság máris különkiadásokkal jelentkezett, a külföldi sajtó pedig kényes kérdéseket kezdett feszegetni.
A díszegyenruhában feszítő Göring ünnepélyes hangon, de nem valami meggyőzően beszélt. A Röhm által előkészített puccskísérletről, környezetének szexuális elfajulásáról, bizonyos elemeknek a második forradalomra irányuló törekvéseiről, a reakció árulásáról volt szó beszédében. Bejelentette, hogy Schleicher, aki a külfölddel konspirált, letartóztatásakor védekezni akart, és ez a szándéka az életébe került. Hozzátette, hogy Röhm „nincs már az élők sorában”, de elhallgatta Strasser meggyilkolását, Bose lelövését Papen előszobájában és Klausenerét minisztériumi irodájában. Mindenesetre volt egy mély értelmű mondata azok számára, akik megértették. A Hitlertől kapott személyes utasításokról szólva Göring ezt az egyszerű kijelentést tette: „Megbízatásomat kiszélesítettem.” Ennek a „kiszélesítésnek” az eredményeképpen a párt szélsőséges szocialista frakciójának puccskísérletét úgy semmisítették meg, hogy a konzervatívokra és katolikusokra is lesújtottak.
Ugyancsak június 30-án, mielőtt távozott volna Münchenből, Hitler Viktor Lutzét nevezte ki az SA vezérkari főnökévé, de azzal az óvatossági rendszabállyal, hogy nem adta meg neki a miniszteri rangot. A kinevezést bejelentendő, Hitler napiparancsot intézett az SA-hoz. Bizonyos akaratlan humorról tanúskodik ennek a proklamációnak néhány részlete, amely a barnaingeseken túlmenően a rendszer minden esetleges ellenzékéhez is szólt. A führer megbélyegzi benne azokat a „forradalmárokat, akiknek az állammal való kapcsolata 1918-ban megromlott, és akik képtelenné váltak a társadalmi renddel való bárminő bensőségesebb viszonyra, akik olyan mértékben forradalmárokká váltak, hogy mást sem akartak a permanens forradalmon kívül … Minthogy képtelenek voltak bármiféle tisztességes együttműködésre és elszánt gyűlölettel viseltettek minden hatalommal szemben, örök nyugtalanságuk és ingatagságuk csak a szüntelen konspirálásban és a fennálló rend lerombolásának tervezgetéseiben talált kielégülést … Az államnak ezek a patologikus ellenségei annyiban veszedelmesek, amennyiben mindenfajta forradalmi kísérlet önkéntes résztvevőinek tartalékát képezik, mígcsak a zűrzavaros széthullás korszakának lezárultával új rend nem kezd kikristályosodni.”
Most, hatalomra jutván, eltaszította magától azokat, akik tegnap azért segítették őt a hatalomra, mert elutasított „minden tisztességes együttműködést” a köztársasággal, mert a „fennálló rend lerombolását” tervezgette, mert éberen figyelt „mindenfajta forradalmi kísérletre”. Hitler saját politikai múltjával szakított, megtagadta azt, és eltaszította magától mindazokat, akik eléggé ízetlenül emlékeztették őt hatalomra jutásának kétes eszközeire.
Július 3-án összeült a minisztertanács. Törvényesíteni kellett a gyilkosságokat. Egyetlen jelenlevőnek sem volt bátorsága, hogy tiltakozzék, még Gürtner igazságügy-miniszternek sem, aki pedig személyes barátja volt a fekete gyilkosok golyójától elhullott legtöbb jobboldali áldozatnak.
Papen nem vett részt a minisztertanácson, ugyanis aznap mondott le alkancellári megbízatásáról. Ez volt az egyetlen reagálása annak a férfiúnak, akinek Hitler mindent köszönhetett. Elfogadták marburgi beszédének sugalmazásait, hiszen a forradalmárokat eltávolították; ugyanakkor megmutatták neki, hogy milyen veszélyekkel jár a legcsekélyebb bírálat is. Legközvetlenebb munkatársait legyilkolták, egyiket magában a kancellária épületében. Ő azonban megelégedett a tiltakozásnak ezzel a plátói formájával.
Papen visszavonulása egyébként nem tartott sokáig. Újabb funkciókat vállalt a náci rendszerben, és igen nagy szolgálatokat tett még nekik mint bécsi és ankarai nagykövet.
A konzervatívok ellenkezése megszűnt. A miniszterek köszönetet mondtak Hitlernek, hogy megmentette Németországot a forradalom zűrzavarától, és egyhangúlag elfogadtak egy törvényt, amelynek egyetlen szakasza kimondta: „A hűtlenségi és hazaárulást kísérletek meghiúsítása érdekében 1934. június 30-án, július elsején és 2-án hozott rendszabályok a nemzetvédelem halaszthatatlan rendszabályainak tekintendők.” Ez volt az áldozatok sírfelirata.
Az agg Hindenburg marsall nyugtalankodni kezdett arra a hírre, hogy előre megfontoltan legyilkolták a Reichswehr két tábornokát; minthogy azonban a hadsereg maga nem reagált, tanácsadói pedig biztosították afelől, hogy minden rendben van, hajlandó volt aláírni a Hitlernek szóló és általa előkészített táviratot. „A rendelkezésemre álló jelentések alapján megállapítom, hogy személyes lélekjelenlétével és bátorságával csirájában sikerült elfojtania az árulók szándékait. Fogadja ezen távirat útján mélységes hálám és őszinte köszönetem kifejezését. Szívélyesen üdvözlöm.” – Ottó Meissner államtitkár, az elnöki iroda vezetője vállalta, hogy aláíratja ezt a szöveget az agg elnökkel; így remélt beférkőzni az új urak kegyeibe.
A neudecki aggastyán mentségére szolgálhat szenilitása és betegsége. Blomberg azonban nem volt sem öreg, sem beteg. A hadsereghez intézett napiparancsában mégis letette a garast:
„A führer a katona határozottságával és példás bátorságával támadta meg és semmisítette meg a lázadókat. A Wehrmacht, mint a nemzet egészének egyetlen fegyveres ereje, bár távol tartja magát a belpolitika harcaitól, odaadásával és hűségével mutatja ki a führer iránti háláját.”
Július 13-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban. Azt várták tőle, hogy részleteket közöl a puccskísérletről, Röhmnek és társainak tevékenységéről, a Strasserral és Schleicherrel, valamint egy „külföldi hatalommal” való titkos kapcsolataikról (Franciaországot emlegették, és Francois-Poncet nagykövet nevét suttogták); de csak önmagát igyekezett igazolni. Egyetlen körülményről adott magyarázatot, s az is szerencsétlenül sült el. Karl Ernstről szólva ugyanis Hitler kijelentette, hogy „Berlinben maradt, mert személyesen akarta irányítani a forradalmi akciót” – amikor pedig köztudomású volt, hogy Brémában tartóztatták le, tengeri kéjutazásra indulóban. Az az érve, hogy közbelépésével „nemzeti-bolsevista” forradalmat akadályozott meg, nem nagy hitelre talált. Nehéz lett volna megérteni, mi keresnivalója volt ilyen kalandban a Bose és Klausener típusú konzervatív elemeknek. Végül kijelentette, hogy „örökkévaló vastörvények” értelmében önmagát tette meg „a német nép igazsága legfőbb védőjének”. Könnyebb nagyhangú frázisokkal élni, mint pontos magyarázattal szolgálni.
1934 júliusában furcsa politikai helyzet állt elő. Július 30-a új „becsapottak napja”2 A francia történelemben azt a napot nevezik így, midin Richelieu bíboros XIII. Lajos támogatásával diadalmaskodott cselszövő ellenfelein (1630). – Szerk. * lett, s ez alkalommal a tisztikar volt az, amelyet rászedtek.
A hadsereg vezetői fontos szerepet játszottak Hitler elhatározásában. Szentül hittek benne, hogy Hitlert ezentúl a markukban tartják és az új rendszert bekebelezték. Nemcsak „erkölcsileg” fedezték az operációt, hanem részt is vettek benne tevékenyen és anyagilag. Az elsők között voltak, akiket értesítettek az előkészületekről. Június 25-én, hétfőn, a Reichswehr már utasítást kapott az összetartásra. Megszüntették a szabadságolásokat, a távollevő tiszteket behívták. Az NSKK motorkerékpáros osztagait 17-es típusú karabélyokkal, az SS-gyalogosokat 98-as típusú kézifegyverekkel látták el, fegyverenként 120 tölténnyel, amelyeket mind a Reichswehr fegyvertárai szolgáltattak ki. Végül Berlinben a Reichswehr tisztjei ott ültek a lichterfeldi katonai törvényszékekben.
Blomberg és a tábornokok meg voltak győződve arról, hogy az ő megnyugtatásukra áldozták fel vetélytársukat, az SA-t. Két héttel később alkalmuk nyílott rá, hogy tanújelét adják a führer iránti hálájuknak.
Július végén Hindenburg marsall érezte, hogy napjai meg vannak számlálva. Neudecki birtokára visszavonultan hosszú ideje betegeskedett, s állapotának alakulását sokan élénk figyelemmel kísérték. Utódjaként nemigen képzeltek el más jelöltet, mint a konzervatív arisztokrácia valamely tagját. Ezek az elképzelések egyeztek Hindenburg monarchista nézeteivel is. August Wilhelm porosz herceg, Oskar porosz herceg, Ernst August braunschweig-lüneburgi herceg neve vetődött fel. Mi történnék abban az esetben, ha az agg marsall végrendeletében a monarchia visszaállítása mellett foglalna állást?
A még mindig érvényben levő alkotmány úgy rendelkezett, hogy az elnök elhunyta esetén tisztjét átmenetileg a Legfelső Bíróság elnökének kell betöltenie. Hitler azonban óvatosságból az 1934. január 30-i törvénnyel felhatalmaztatta saját magát, hogy másképpen alkalmazza az alkotmányt.
Amikor az aggastyán agonizálni kezdett, az SS körülvette a neudecki kastélyt, hogy elejét vegye a „reakciósok” utolsó pillanatban megkísérelt esetleges manővereinek. Ennek a különleges osztagnak az élére azt a Behrens oberführert állították, aki július 30-án Sziléziában irányította a gyilkosságokat. A fekete őrség a marsall haláláig a helyén maradt, és a Reichswehr tisztjeit csak augusztus 2-án engedte be, hogy díszőrséget álljanak az elnök halálos ágyánál, miután az már lehunyta szemét.
Előtte való nap, augusztus elsején Hitler olyan törvényt hozatott, amely az ő kezében egyesítette a birodalmi kancellári és a birodalmi elnöki funkciót. Hindenburg utódlásának kérdése ezzel rendezve volt. Jelentős mozzanat: Blomberg belement, hogy ellenjegyezze a törvényt a hadsereg támogatásának garanciájaképpen és annak biztosítékául, hogy semmiféle ellenállásnak nem lehet helye az államcsínnyel szemben. Másnap, augusztus 2-án, a marsall halálának bejelentésekor, Hitler föl eskette a Reichswehr tagjait. Az esküszöveg személy szerint Adolf Hitlerrel szemben kötelezte el őket:
„Esküszöm az élő Istenre, hogy Adolf Hitlernek, a birodalom és a német nép vezérének, a Wehrmacht főparancsnokának fenntartás nélkül engedelmeskedem, és bátor katonaként fogadom, hogy ezt az eskümet minden körülmények között, még életem árán is megtartom.”
Ugyanazon a napon este Blomberg napiparancsot intézett a hadsereghez, amelyben ez volt olvasható:
„Minden erőfeszítésünket, és ha kell, életünket is az új Németország szolgálatába állítjuk. A tábornagy szélesre tárta számunkra ennek az új Németországnak a kapuit, és ezzel századok német dicsőségének vágyait valósította meg. E nagy hősi jellem emlékét megőrizve a jövőben teljes bizalommal követjük a németek vezérét, Adolf Hitlert.”
A marsall végrendeletét csak augusztus 12-én hozták nyilvánosságra. Senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy ezt a dokumentumot meghamisították. Egyes részeiről azt lehetett volna hinni, hogy Adolf Hitler mondta tollba, olyannyira megegyeztek akkori kívánalmaival, főként a Reichswehr vonatkozásában. A végrendelet így végződött:
„Kancellárom, Adolf Hitler és mozgalma hozzásegítették a német népet, hogy történelmi jelentőségű, döntő lépést tegyen előre a belső egység megvalósulása felé, osztályellentéteken és társadalmi feltételeken felülemelkedve. Azzal a szilárd reménységgel hagyom itt német népemet, hogy amit 1919-ben óhajtottam, és ami lassan érlelődött 1933. január 30-ig, tovább érik népünk történelmi hivatásának teljes és tökéletes teljesítése érdekében. A haza jövőjébe vetett ezen szilárd reménységgel nyugodtan zárhatom le szememet.”
Gondviselésszerű fölfedezés volt ez! Egy héttel később, augusztus 19-én, jól megrendezett népszavazás formájában, Hitler a nép jóváhagyása elé bocsátotta új funkcióit. A hadsereg támogatása, az „öregúr” posztumusz áldása, az ellenzék teljes felszámolása, a nem konformisták maradék töredékeit tökéletesen elnémító terror – mindez a siker feltétlen biztosítéka volt, annyival is inkább, mert a Gestapo és az SD megszerezte a szavazólapok titkos ellenőrzését; ez a biztos eredményen kívül az utolsó ellenzéki maradványok leleplezését is lehetővé tette. A nácik teljes diadalt arattak: 38 362 760 „igen” szavazatot kaptak 4 294 654 „nemmel” és 872 296 érvénytelen szavazattal szemben.
A tábornokok segítségével és a Gestapo folyamatos támogatásával Hitler Németország korlátlan urává lett. Nem volt többé semmi akadály a nemzetiszocializmusnak a háborúhoz és a végső katasztrófához vezető útján.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!