ELSŐ RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
II. fejezet
1934 tavaszán 65 000 német hagyta el hazáját. A horogkeresztes diktatúra egy esztendeje idézte elő ezt a vérveszteséget. Férfiak és nők ezrei, többségükben tudósok, művészek, írók, tanárok vállalták a titkos határátlépés kockázatát, csakhogy külföldre juthassanak. A kényszer és a félelem elől menekültek, egy alattomos terror elől, amelynek most már neve is volt: Gestapo.
Gestapo. E három szótag hallatán elsápadtak a legbátrabbak is, annyi titok és rettenet tapadt hozzá. Ki volt az az ember, akinek munkája nyomán létrejött a borzalomnak ez az épülete, miféle szörnyeteg kovácsolta ki a hitlerista gépezetnek ezt a tengelyét, amely nemsokára 25 millió embert gyilkolt meg, és amelynek működése nyomán Európa üszkös romhalmazzá változott?
Akiről szó van, külsőleg nem látszik szörnyetegnek. Kövérségében is megnyerőbb, mint legtöbb cinkostársa; kimondottan népszerű, maga is szívesen tetszeleg a kedélyes bácsi szerepében. Ez az ember Hermann Göring.
Ha Göring életét az évek távlatából szemléljük, Malraux megállapítására kell gondolnunk. „Az ember nem az, amit titkol, hanem az, amit tesz” – mondja a „Les Noyers de l’Altenburg”-ban (Az altenburgi vízbefultak). A „Condition humaine”-ben (Emberi sors) pedig: „Az ember a maga cselekedeteinek summája, annak, amit tesz, amire képes.” Goebbels, Hess, Bormann, Himmler, nem is beszélve Hitlerről, csakhamar nyugtalanságot keltett. Göring megnyugtatóan hatott. Bár Otto Strasser véleménye eltér ettől: „Göring lelke mélyén gyilkos, megvan benne a terror iránti érzék …” Az elhízott marsall, akinek kövérségénél csak a gőgje volt nagyobb, nem kétséges, hogy pályafutása csúcsán bizonyos dekadens művészi rafinériával érvényesítette ezt az érzékét.
Nem mindennapi körülmények fejlesztették ki nála ezt a különös érzéket. Az 1930. szeptember 14-én megválasztott új Reichstag október 13-án tartotta első ülését. A Nemzetiszocialista Párt ekkor a második helyet foglalta el, közvetlenül a szociáldemokraták mögött, akiknek 143 mandátumuk volt. A 107 új horogkeresztes képviselő egyenruhában, barna ingben, menetoszlopban, egyszerre lépve vonult be a terembe. E különös manőver parancsnoka, aki az oszlop élén masírozott, a párt egyik legrégibb tagja, Hermann Göring volt. Két éve került be a Reichstagba, 1928. május 20-án, amikor a párt üggyel-bajjal csak tizenkét képviselői mandátumhoz jutott. Ebben az időben csak kevesen emlékeztek arra, hogy az új képviselő egyik hőse volt annak a nagy háborúnak, amely köré ekkor még nem fonódott a legendák glóriája. Volt benne valami meglepő, hogy éppen ebbe a lármás és rossz hírű, újdonsült Nemzetiszocialista Pártba lépett be. Születésénél, múltjánál fogva sokkal inkább valamelyik monarchista színezetű konzervatív pártban vagy abban a Centrum Pártban lett volna a helye, ahol a nagypolgárság tagjai és az előkelőségek csoportosultak.
Hermann Göring a bajorországi Rosenheimben született 1893. január 12-én. Francia ősei is voltak anyai nagyanyja, Caroline de Nérée révén, aki Hollandiában megtelepedett hugenotta családból származott. Édesapja, dr. Heinrich Göring, igazi régi vágású német főtisztviselő, Bismarck személyes barátja volt; 1885-ben Német Délnyugat-Afrika első főbiztosa lett. A bonni és heidelbergi egyetemen tanult, majd a porosz hadseregben tisztként szolgált; a porosz módszeresség és rend megtestesítője volt akkor is, midőn vezető tisztviselővé lett.
Göring dr. első házasságából öt gyermek született; első feleségének halála után tiroli lányt vett el. Második feleségét magával vitte következő gyarmati állomáshelyére, Haitiba is, majd hazaküldte Bajorországba, hogy itt hozza világra a kis Hermannt.
Hermann gyermekkorát verekedések láncolata töltötte ki. Túlságosan harcias és erőszakos természete miatt minden iskolából kicsapták. Ezen hajlamaira való tekintettel édesapja a karlsruhei kadétiskolába küldte, majd onnan átkerült a berlini katonaiskolába.
Itt jó minősítéssel végzett, és 1912 márciusában megkezdte katonai pályafutását a mühlhauseni Vilmos főherceg gyalogezrednél, alhadnagyi rangban. Tizenkilenc éves volt. A heves vérű fiatalembernek nem nagyon volt ínyére a kaszárnyaélet, és boldog volt, amikor megkezdődött a háború. 1914 októberében kieszközölte áthelyezését a repülőkhöz. Itt azután megindult a dicsőség útján. Előbb megfigyelő volt; 1915 júniusában lett pilóta. Légi felderítést végzett, majd a bombázóknál szolgált; végül 1915 őszén vadászrepülői beosztást kapott.
Göring hadnagy akkor érezte magát elemében, akkor élhette ki szabadon harcias hajlamait, midőn egyedül, kis vadászgépével a levegőben volt. Lelőtte az angolok egyik legelső Handley Page-típusú bombavető gépét, de alulmaradt az angol vadászokkal vívott harcában. Megsebesült a csípőjén és a bal lábán, de amint felépült, újból szolgálatba állt, és az egyik legkiválóbb német vadászpilóta lett belőle. 1917 májusában átvette a 27. vadászraj parancsnokságát. 1918 elején már 21 légi győzelemmel büszkélkedhetett, májusban pedig a császár a legnagyobb német kitüntetéssel, a Pour le Mérite-renddel jutalmazta. Ebben az időben helyezték át Göringet a híres 1. számú vadászrajhoz, amelyet első parancsnokának nevéről inkább Richthofen-vadászrajként ismertek.
1918. április 21-én Freiherr von Richthofen báró kapitányt, akinek már nyolcvannál több győzelme volt, légiharcban lelőtték. Utóda, Reinhard hadnagy, július 3-án esett el. Ekkor Göring vette át az alakulat parancsnokságát. Ez július 14-én történt, amikor a német haderő már megkezdte a marne-i visszavonulást.
Az 1. számú vadászraj a hősiesség csodáit produkálta, de nem vonhatta ki magát az általános német vereség következményei alól. Keserves időszak volt ez Göring életében. Novemberben hátra kellett vinnie Németországba embereit és felszerelését. Megrendült lélekkel jegyezte be a fegyverszünetet az egység eseménynaplójába. Az 1. számú vadászraj megalakulása óta 644 légi győzelmet aratott: 62 repülő lelte halálát a raj szolgálatában.
Göring századosi rangban szerelt le. Egyenruháját a vaskereszt első osztálya, a zähringeni oroszlán a kardokkal, a Károly Frigyes-érdemrend, a Hohenzollern-érdemrend harmadik osztálya a kardokkal és a Pour le Mérite-rend díszítette. Életének ezt a szakaszát és bajtársait a Richthofen-vadászrajban nem felejtette el soha. 1934-ben a Gestapo letartóztatott Hamburgban egy Luther nevű zsidót. Ez az ember annak idején szintén a Richthofen-vadászrajban szolgált. Göring, amint tudomást szerzett az ügyről, azonnal energikusan közbelépett, kiszabadította és védelme alá vette egykori bajtársát.
Az 1919 végén leszerelt Göring kapitánynak valamilyen foglalkozás után kellett néznie. Beléphetett volna a Reichswehr kötelékébe, de ellensége volt a köztársaságnak, nem akarta szolgálni. Hogy megkeresse a kenyerét, repülőmutatványokat végzett előbb Dániában, majd Svédországban. Vasárnaponként légi keresztelőben részesítette azokat, akik fölmerészkedtek az ő kis Fokkerjére, hogy megismerkedjenek az első repülés örömeivel. Így szerzett magának némi pénzt és … feleséget, akit egyszerűen megszöktetett férje és fia mellől. Németországba vitte az asszonyt és Münchenben megesküdött vele.
Bajorországba visszatérve a munka nélküli hős keservesen tengette az életét. Beiratkozott a müncheni egyetemre, el-eljárt a politikai és történelmi előadásokra, de inkább csak azért, hogy valami nevet adjon semmittevésének. Csinos nyaralóban lakott München mellett, és abból a támogatásból élt, amelyet a felesége, Karin Fock kapott a családjától.
1922 őszén a szövetségesek azzal a követeléssel fordultak a német kormányhoz, hogy szolgáltasson ki háborús bűnösöket. Göring felháborodása már csak azért is mélységes volt, minthogy az ő neve is ott szerepelt a franciák által összeállított jegyzéken.
Egy novemberi vasárnap tiltakozó gyűlést rendeztek Münchenben a Königsplatzon. Göring is ott volt. Miközben az antant követelése ellen tiltakozó szónokokat hallgatta, észrevett maga mellett a tömegben egy sovány férfit, akinek éles metszésű arcát apró barna bajusz ékesítette. Nem volt ismeretlen számára ez a férfiú, akiről már Bajorország-szerte beszéltek és akinek látta már az arcképét. Adolf Hitler volt. Hívei vették körül, és sürgették, hogy szólaljon fel. De ő nem volt hajlandó „megtörni ennek a polgárian nacionalista tüntetésnek az egységét”. Ezt olyan fagyos megvetéssel jelentette ki, hogy fölkeltette vele Göring érdeklődését. Ő is gondolt már arra, hogy az ilyen plátói tiltakozások nem sokat érnek, és hogy csak valami sokkal határozottabb akcióval lehetne célt érni. A következő héten Göring elment a Nemzetiszocialista Párt egyik gyűlésére. Hitler az akkor szokásos kérdésekről beszélt. A „versailles-i diktátum” elleni harc volt a vezérmotívuma. A versailles-i béke volt az, amely Göringből, a ragyogó katonatisztből a felesége nyakán élősködő kétes egzisztenciát faragott. A beszéd meggyőzte; a gyűlés befejeztével jelentkezett Hitlernél, és felajánlotta szolgálatait.
Az akkor még gyenge, de nagy jövő előtt álló párt számára Göring valóságos főnyeremény volt. Jól ki lehetett aknázni a háborús hős dicsőségéből adódó vonzóerőt, az erőszak iránti vonzalma pedig, amely megnyilatkozásaiból is kiérződött, megegyezett a párt vonalával. Égy hét múlva beiratkozott a pártba és szentül eltökélte, hogy „testestül-lelkestül” annak az embernek szenteli magát, akit mindössze tízegynéhány napja ismert. A párt rohamosztagának, a sturmabteilungnak (SA), nem volt vezetője. Szervező, fegyelmező, koordináló munkára volt szükség, hogy „olyan abszolút megbízható szervezetté váljanak, amely feltétlenül végrehajtja Hitler és az én parancsaimat” – mondta később Göring. Az 1923-as év elején Hermann Göring, a munka nélküli háborús hős, átvette a horogkeresztes fegyveres erők parancsnokságát.
Ebből a létszámára máris jelentékeny, de még szervezetlen erőből Göring néhány hónap alatt hadsereget kovácsolt a tisztikar, különösképpen pedig Röhm segítségével, akit annak idején a 7. hadosztály parancsnokságával, valamint a titkos katonai szervezetek ellenőrzésével és irányításával bíztak meg. Röhm intézte a nacionalista pártok „lélektani” irányítását is; jelszavakat, „eszméket” hozott forgalomba. Érdeklődött ugyan Hitler és pártja iránt, de mélyreható ellentét is volt közöttük: a politikus Hitler számára a párt mint politikai szervezet volt a legfontosabb; Röhm szemében, éppen ellenkezőleg, az elsőbbség a katonaságot illette, a katonaságot kellett átalakítani, politikussá tenni.
Röhm, miközben titokban felszerelte az SA-t a Reichswehr rejtett fegyverraktáraiból, abban reménykedett, hogy egy szép napon majd ő fogja átvenni e szervezet tényleges vezetését. Csakhamar vetélytársának érezte Göringet, akinek felbukkanása nem töltötte el különösebben örömmel, és aki a maga részéről Röhmben szintén veszedelmes ellenfelet kezdett látni.
Mindazonáltal az ő hátsó gondolatokkal terhes együttműködésük eredménye volt, hogy a Nemzetiszocialista Pártnak 1923 november elejére igazi, csukaszürkébe öltözött, katonásan tisztelgő fegyveres alakulata volt, amelynek kádereit Göringnek a „Völkischer Beobachter”-ben közzétett felhívására olyan volt tisztekből állították össze, akikért Röhm kezeskedett. A barna ing és a hitlerista köszöntés majd csak a későbbi idők szülötte lesz.
Hitler és barátai ezek után teljes bizalommal robbantották ki az 1923. november 9-i puccskísérletet.
Csak október 23-án kezdték nagy sietve kidolgozni annak a fegyveres akciónak az alapjait, amelynek eredménye lett volna a Hitler-Ludendorff diktatúra. Tudjuk, hogy a nem kellően előkészített puccs néhány óra leforgása alatt összeomlott. A „München” elnevezésű SA-ezred az Isar-folyó jobb partján foglalt állást, a rendőrség pedig elfoglalta a bal partot. Göring túszokat szedetett, hogy kihasználja ezt a várakozást. Az ügy azzal a lövöldözéssel fejeződött be, amely a szűk Feldherrnhalle átjáróban zajlott le. Göring két haslövéssel került ki a harcból. A zsidó Ballin család rejtegette őt arra a néhány órára, amíg megbízható barátai át nem csempészték az osztrák határon, hogy aztán odaát, Innsbruckban ápolják. Húsz évvel később a Ballin család ennek a körülménynek köszönheti életben maradását.
Ez a sebesülés és a nyomában járó tétlenség súlyos változást idézett elő Göring jellemében. Németországban elfogató parancsot adtak ki ellene; nem térhetett haza, kénytelen volt 4 évet Ausztriában, Olaszországban, majd Svédországban tölteni. Későn kezelésbe vett sebei mély nyomot hagytak szervezetében. Két évig állandóan morfiummal élt. Ennek hatásaként veszedelmes elmezavar tünetei mutatkoztak nála. Zárt intézetben kellett kezeltetni, előbb a lángbrói, majd a konradsbergi, végül ismét a lángbrói elmegyógyintézetben, amelyet félig gyógyultan, bejáró betegként hagyhatott csak el. Karl A. Lundberg törvényszéki orvos szerint, aki Lángbróban megvizsgálta, Göring hisztérikus temperamentumú ember volt, valami kettősség jellemezte egyéniségét: hol szentimentális sírógörcsök, hol pedig olyan dührohamok vettek rajta erőt, hogy ilyenkor képes volt a legsúlyosabb túlkapásokra ragadtatni magát.
Hozzátartozóit semmi sem lepte már meg, családja már hosszú ideje igen rossz véleményt táplált róla. Unokafivére, Herbert Göring mondta, hogy a család nézete szerint jellemének három fő vonása a hiúság, a felelősségtől való félelem és olyan fokú gátlástalanság volt, hogy „képes lett volna hullákon átgázolni”.
A hosszan tartó munkátlanság, a klinikai és kórházi tartózkodások mélységesen átformálták Göringet. Mindig is hajlamos volt a hízásra, most viszont mértéktelenül elhájasodott. Harminckét éves korára hatalmas pocakot eresztett, és fölös zsírrétegeitől soha többé nem szabadult már meg. Nemzetiszocialista barátaitól távol lévén, kikerült ennek a brutális környezetnek a közvetlen hatása alól. A direkt akció nem volt már ínyére. A szerencsétlen müncheni kísérlet, amelyen hónapokig olyan sokat töprengett, megmutatta neki, hogy másfelé kell a megoldást keresni.
Ez az egykori hűbelebalázs alaposan átalakult, a tegnapi fenevad új alakot öltött. Göring ettől kezdve sokkal veszélyesebb fegyverekkel szállt harcba. Ez a fejlődés véglegesen el is távolította őt Röhmtől, akit eddig is csak egyszerű zsoldoskatonának tekintett. Midőn végre 1927-ben hazatérhetett Németországba, akárcsak Hitler, ő is szentül meg volt győződve arról, hogy a hatalmat csak „politikai” eszközökkel lehet meghódítani. A „politikai” szót természetesen a legalantasabb értelemben véve.
Az 1927 őszi amnesztia után Göring visszatért Münchenbe, ahol a régi barátok köre várta: a már régen kiszabadult Hitler, továbbá Goebbels, Streicher, Rosenberg. Volt közöttük egy új figura is, Himmler; Hitler arra gondolt, hogy vele szervezteti át a testőrségét, az SS-t. Röhm Bolíviában oktatta az új hadsereget. Göring megkísérelhette volna, hogy kezébe vegye az SA-t, de homályosan megérezte, hogy fontosabb dolga is lesz ennél. Az 1928-as választáson képviselőnek jelölték. A hitleristák csak 12 mandátumot szereztek, de Göringet megválasztották. A Reichstag üléseinek ünnepélyessége nyomban elnyerte a tetszését, a havi 600 márkás képviselői fizetés pedig anyagi helyzetére volt igen jótékony hatással. Polgári származása és egykori rangja jóvoltából bejáratos lett a jobb berlini körökbe, különösen a gyárosokéba. Úgy kezelték itt, mint „Hitler követét”, azt a férfiút, akiből később „a führer leghűségesebb lovagja” lesz. A szalonok légköre még inkább eltávolította őt az olyan faragatlan katonáktól, mint Röhm és az SÁ-k. Ebben az időszakban alakult ki a műalkotások iránti érdeklődése és mecénási hajlama.
A párt kebelén belül titokban két csoport vetélkedett egymással: az SA és a PO (Politikai Szervezet), amelyet Gregor Strasser irányított. Göring a lehető legrosszabb viszonyban volt vele. Ezen buktatók között lavírozva híven követte főnökét, Hitlert, aki viszont alvezérei vetélkedését igen ügyesen arra használta ki, hogy minél jobban kézben tarthassa őket.
Az 1930-as szeptemberi választások után Göring 107 horogkeresztes képviselő élén bevonult a Reichstagba. Közöttük volt. Gregor Strasser is. Göring volt az egyetlen, aki előre látta ezt a diadalt: hogy alig két és fél év leforgása alatt 12 helyett 107 képviselői mandátumot szereznek. 1931 októberében elhunyt már évek óta betegeskedő felesége, Karin. Göring még inkább a politikai életbe vetette magát, s életét annak az embernek szentelte, akit valósággal istenített. 1932 elején az elnökválasztás kérdésével kezdtek foglalkozni, minthogy az agg Hindenburg megbízatása áprilisban lejárt. Komolyan készültek arra, hogy Hitlert jelöljék, ennek azonban volt egy bökkenője: Hitler nem volt német állampolgár. Göringnek ekkor zseniális ötlete támadt. A braunschweigi kormányban levő nemzetiszocialista barátaihoz fordult, Küchenthal miniszterelnökhöz és Klages belügyminiszterhez, akik kinevezték Hitlert gazdasági tanácsosnak Braunschweig berlini követségére. A kinevezés automatikusan meghozta neki a német állampolgárságot. Trükk volt az egész: Hitlert február 24-én nevezték ki. Huszonhatodikán letette az esküt – illetményéről lemondott -, március 4-én pedig beadta lemondását. Egy hét leforgása alatt német állampolgár lett belőle!
Hitler vereséget szenvedett az áprilisi választáson, és az agg marsall újabb hét esztendőre ismét elnök lett. A rákövetkező július 31-i választáson azonban, amint tudjuk, a horogkeresztesek valósággal elementáris erejű győzelmet arattak. A Nemzetiszocialista Párt 230 képviselővel vonult be a parlamentbe, s így Németország legnagyobb pártja lett. Göring számára is beérett fáradozásainak gyümölcse: mint a Reichstag megválasztott elnöke, beköltözött az elnöki palotába, a Reichstag épületével szemben.
A Reichstagot csakhamar feloszlatták, és a választóknak ismét az urnák elé kellett járulniuk, ami nem jelentett valami nagy újságot, hiszen 1925-től 1932-ig több mint 30 választás volt Németországban.
Bár a horogkeresztesek visszaestek a novemberi választáson (230 helyett 196 mandátum), Göring megtartotta elnöki pozícióját. Ebbeli funkciója megnyitotta előtte az agg marsall ajtaját, aki a kormányválságok idején kénytelen volt vele tárgyalni. A kormányválságok pedig szinte szakadatlanul tartottak. Hindenburg emlékezett rá, mint egykori tisztre, akit annak idején az a kitüntetés ért, hogy bemutatták neki.
Házelnöki pozíciójában Göring kétszer is befolyást gyakorolhatott az események menetére. Először 1932. szeptember 12-én, midőn megszavaztatta a bizalmatlansági indítványt, amely lemondásra kényszerítette a Papen-kormányt, mielőtt az felhasználhatta volna a már kész házfeloszlatási rendeletet. (Göring úgy tett az elnöki székben, mintha nem látná, hogy Papen ott lobogtatja előtte az okmányt.) Másodszor 1933. január 22-én, midőn Oskar von Hindenburgot, az elnök-marsall fiát rávette: győzze meg atyját arról, hogy egyedül Hitler képes új kormányt alakítani, minthogy a Schleicher-kormány órái már meg vannak számlálva.
Göring tehát döntő jelentőségű szolgálatokat tett Hitlernek. Személyes tettei jelentős szerepet játszottak a hatalom meghódításában, amelynek ő már ekkor, 1933 márciusában, fontos részét tartotta kezében.
Ez volt az az ember, akinek olyan kiemelkedő szerep jutott a német szabadság eltiprásában és a Gestapo megalapításában.
Midőn az agg marsall rászánta magát, hogy arra bízza a kancellárságot, akit nem sokkal előbb még csak „osztrák káplárként” emlegetett, négy formális kikötést szabott. Mindenekelőtt Papen legyen az alkancellár. Másodszor: Neurath legyen a külügyminiszter. Harmadszor: Papen foglalja el a porosz miniszterelnöki széket is, amelyet hagyomány szerint maga a birodalmi kancellár szokott elfoglalni, lévén az a kancellári után a birodalom legfontosabb pozíciója. Végül még azt követelte, hogy a hadügyminiszter Blomberg legyen, aki éppen akkor nem volt Berlinben, mert a genfi konferencián képviselte Németországot.
Az „öregúr” azt hitte, hogy ezekkel a feltételekkel gyámság alá helyezheti a horogkereszteseket és az ellenőrzést Papen kezébe teheti le. Hitlerék elfogadták a feltételeket, azzal a szilárd elhatározással, hogy az így támasztott nehézségeket előbb-utóbb megkerülik, még azon az áron, is, hogy megszegik vállalt kötelezettségeiket. Göring ebben is kiemelkedő szerepet fog majd játszani.
1933. január 30-án este Göring rádióbeszédet mondott. Hitler néhány órája volt még csak kancellár. A német néphez szólva Göring kijelentette, hogy az elmúlt évek szégyenletes történetének egyszer s mindenkorra véget vetettek. „Új fejezet nyílik a mai nappal – mondotta -, és ebben az új fejezetben a szabadság és a becsület lesz az új állam alapja.” Szabadság! Becsület! Nem kellett soká várniuk a németeknek, hogy egyre nagyobb számban töprenghessenek a szavak értékén a koncentrációs táborokban vagy a Gestapo börtöneiben!
Az új kormányban Göringnek meg kellett küzdenie a Papen-féle ellensúllyal. Göring államminiszter, a Reichstag elnöke, porosz belügyminiszter és repülésügyi kormánybiztos volt. Ha Papennak, minden valószínűség szerint, nem is volt szándékában, hogy beleavatkozzék a repülésügybe, mint Poroszország miniszterelnöke ellenőrizhette Göringnek a rendőrségi kérdésekben folytatott tevékenységét. Poroszország volt ugyanis a legfontosabb német tartomány, és Berlin Göring joghatósága alá tartozott.
Éppen ezért Göring egyik legelső intézkedése az volt, hogy a rendőrséget kivonta a porosz miniszterelnök hatásköre alól és a saját rendelkezése alá helyezte. Fricknek mint birodalmi belügyminiszternek mindazonáltal felügyeleti joga volt a porosz belügyminiszter tevékenysége felett. Utasítást nem adhatott, de föltehetett kellemetlen kérdéseket. Göring meg is tiltotta minisztériuma beosztottjainak, hogy a birodalmi belügyminiszter kérdéseire bármiféle választ adjanak.
Göring már több éve különös érdeklődést tanúsított a rendőrségi kérdések iránt. Amint alkalma nyílott rá, hogy képviselői minőségében kapcsolatokat építsen ki a hivatalos körökkel, döbbenten tapasztalta, milyen óriási hatalommá lehet az olyan politikai rendőrség, amelyet gátlástalan egyének irányítanak. A Gestapo eszméje lépésről lépésre alakult ki benne. Alkalma volt megismerkedni egy berlini rendőrtiszttel, Rudolf Diehlsszel. A porosz rendőrségnek, a többihez hasonlóan, volt egy politikai osztálya, az I/A. osztály, amelynek Diehls volt a vezetője. Ez a Diehls a hamburgi egyetem számtalan „ősdiákja” közé tartozott, akik sokkal kitartóbban látogatták a söröző helyiségeket, mint az előadásokat. Zajongó tagja volt valamelyik lármás, középkori eszmeiségre hajló diákegyesületnek, szoknyák után futott, és a tréfacsináló vidám lump hírében sütkérezett. Mikor rendőrtiszt lett belőle – mert már maga is sokallotta a hangoskodó diákéletet -, olyan adottságokról tett tanúbizonyságot, amelyek eddig titokban szunnyadtak benne: rendkívül éles megfigyelőképességről és igen nagy kitartásról.
Az I/A. osztály szolgálatában érvényre juttathatta kiváló képességeit. Nem kívánhattak tőle olyan munkát, akár kétest vagy szabályellenest, amelyet ne igyekezett volna legjobb tudása szerint elvégezni, feltéve, hogy az elősegítette előmenetelét. Igen ügyesen megnyerte például azoknak a kétes berlini köröknek a bizalmát, amelyek teljes nyíltsággal hódoltak a különböző beteges hajlamoknak. Ennek segítségével össze tudta vásárolni Röhm bizonyos leveleit, amelyekben az SA vezérkari főnöke a legcsekélyebb tartózkodás nélkül nyilatkozott homoszexuális vonzalmairól. Ezek a levelek a porosz kormány egyik tagjának kezébe kerültek, aki nyilvánosságra hozta őket, abban a reményben, hogy halálos csapást mér velük az SA-ra.
A hatalomért vívott harc évei folyamán több mint 40 000 pert indítottak a náci párt ellen. A párt tagjait 1932 végéig összesen 14 000 év börtön- és 1 500 000 márka pénzbüntetésre ítélték. Az I/A. osztály jelentős szerepet játszott ezekben a perekben. 1932. április 13-án a rendőrség egész Németország területén akcióba lépett az SA és az SS ellen, minthogy végre egy kivételes törvény elrendelte betiltásukat. Házkutatást tartottak mindenütt: az SA iskoláiban, a kaszárnyákban, a vezérkaroknál. A két horogkeresztes harci alakulat betiltása érvényben maradt egészen addig, míg a Papen-kormány vissza nem vonta a betiltó végzést.
Diehls, aki ugyanúgy kompromittálta magát, mint kollégái, sőt talán még jobban is, hiszen különös buzgalommal tevékenykedett, egy előnnyel rendelkezett velük szemben: elsőnek értette meg, hogy fordult a helyzet, és a horogkeresztesek rövidesen Németország urai lesznek.
Augusztusban Göring lett a Reichstag elnöke, és Diehls világosan látta, hogy nem tévedett. Tapintatosan megkörnyékezte az új elnököt, s titkos dossziékat adott át neki, amelyekben az ellenfél becsületének befeketítésére alkalmas anyag feküdt. Kitűnően ismerte a szakmáját, és így világossá tudta tenni Göring előtt, milyen nagy hatalommá válhat, mi mindent meg nem tudhat és hová be nem hatolhat az olyan politikai rendőrség, amelyről ő álmodozott, vagyis amelynek korlátlan hatalma van. Göring nagyra értékelte Diehls szolgálatait, főként azt, hogy rendelkezésére bocsátotta a politikai ellenfelei ellen felhasználható súlyos dossziékat, amelyekkel megszilárdíthatta helyzetét a párton belül. Nagyra értékelte az ilyen tapintatot igénylő titkos módszereket. Csakis ilyen rejtett eszközökkel lehetett semlegesíteni a hangoskodóknak azt a hadseregét, amelyet Röhm előbb vagy utóbb biztosan megkísérel nem a führer és a párt, hanem a saját javára felhasználni.
Diehlsnek, úgy látszik, voltak még egyéb módszerei is, amelyekkel nélkülözhetetlenné tudta tenni magát. Göring, akár a Reichstagban vagy elnöki palotájában pöffeszkedett, akár tömeggyűléseken ünnepeltette magát, szerette adni a nagyurat. Csakhogy sajnálatos módon igen vékonypénzű nagyúr volt. Diehlsnek pedig, aki mindenütt ott volt, kitűnő kapcsolatai voltak a tőzsdén is. Az ő információinak birtokában Göring fölöttébb sikeresen tudott spekulálni, és így már inkább rangjához illő életmódot folytathatott. Diehls tehát Göring bizalmi embere lett, és helyzetét olyan kétes szolgálatokkal fizette meg, amelyek az embereket egymáshoz kötik és cinkosokká teszik.
Midőn a horogkeresztesek átvették a hatalmat, már minden elő volt készítve azoknak a rendőrségi intézkedéseknek a megtételére, amelyekkel hatalmukat megszilárdíthatták. Diehls már jóelőre összeállította az eltávolítandó köztársasági érzelmű rendőrtisztek jegyzékét. Február 8-án, azaz a hitleri uralom harmadik napján, már megkezdődött a tisztogatás. A régi káderek köréből csak azok maradtak meg, akiket ártalmatlanoknak tartottak; a hiányokat aztán a párt, az SA és az SS tagjai közül kiválasztott vérbeli horogkeresztesekkel töltötték fel. Az új szervezet élére Göring Diehlst állította kormányfőtanácsosi minőségben.
Egyéniségének kétes oldalain, mostanáig megőrzött kicsapongó életmódján az elnök korántsem ütközött meg. Erről a korszakról egyébként Schacht dr. is úgy nyilatkozott később, hogy a „részegesség egyik alapvető eleme volt a náci ideológiának”.
Diehls természetesen tudott arról a vetélkedésről, amely főnöke, Göring és Röhm között dúlt. Ő maga azonban baráti viszonyban volt az SA vezetőivel, mindenekelőtt Röhmmel, de Ernsttel, a berlin-brandenburgi csoportfőnökkel, Helldorf gróffal, az SA berlini vezetőjével, a későbbi berlini rendőrfőnökkel, és Viktor Lutzéval is, akiből idővel az SA vezérkari főnöke lett. Szokása szerint két vasat tartogatott a tűzben, miközben összeköttetései révén igyekezett értesüléseket összeszedni, amelyeknek később majd hasznukat veszi.
Alighogy néhány óra alatt végeztek a rendőrségi tisztogatással, a megtorlás máris lesújtott a politikai ellenfelekre. Ezt a feladatot az SA, az SS és a rendőrség szoros együttműködésben oldotta meg. Előbb a Kommunista, majd a Szociáldemokrata Pártot fejezték le. Az SA egy „magán” koncentrációs tábort állított fel, a Berlin melletti Oranienburgban. Százával szállították ide a minden alap nélkül letartóztatott foglyokat. Ebert, a volt köztársasági elnök fia, a porosz szociáldemokraták vezetője, Ernst Heilmann és még sokan mások voltak itt elzárva. Göring erről éppen úgy tudott, mint az SA által felállított többi negyven tábor létezéséről.
A Gestapo magában Berlinben is létrehozta a maga külön börtönét. Ez teljesen kívül esett az igazságügy-minisztérium ellenőrzésén, amely akkor a nem náci Gürtner dr. kezében volt. A hatalmas börtönépület a Papestrassén állt; hivatalosan Columbiahaus volt a neve, de a hitleristák maguk közt röhögve „Galambháznak” hívták. Csakhamar rémes történetek keltek szárnyra róla.
Február 22-én Göring aláírt egy rendeletet, amely segédrendőrökké avatta az SA és az Acélsisak tagjait. Ezzel újabb erőket vont be a „széles körű rendőri hadműveletekbe”, ráadásul pedig ügyes sakklépést tett Röhmmel szemben is, minthogy az SA-k a rendőrség kötelékeibe lépve automatikusan Göring fennhatósága alá kerültek. Az már aztán teljes mértékben hidegen hagyta Göringet, hogy az ily módon félhivatalossá előlépett SA kegyetlensége megkétszereződött.
Alárendeltjeit éppen arra szólította fel, hogy legyenek minél könyörtelenebbek. 17-én parancsba adta a porosz rendőröknek, hogy „szükség esetén ne habozzanak lőni. Minden rendőrségi alkalmazott legyen tisztában azzal, hogy a tétlenség sokkal súlyosabb hiba, mint a parancs végrehajtása során elkövetett tévedés.”
Február 10-én és 17-én kiadott utasításában ez áll: „Minden töltény, amely rendőrségi lőfegyver csövét elhagyja, az én töltényem. Ha azt mondják rá, hogy gyilkosság, úgy én vagyok a gyilkos; én rendeltem el, és kiállók a végrehajtója mellett. Nem félek vállalni érte a felelősséget.”
Március 3-án egy nyilvános gyűlésen ezeket a szavakat intézte a haza, vagyis a párt ellenségeihez:
„Nem igazságot szolgáltatok; más célom nincs, csak szétzúzni és megsemmisíteni … Azt az élethalálharcot, amelyben belétek fojtom a levegőt, velük, a barnaingesekkel vívom meg.”
Ilyenfajta bátorítások után nem meglepő, hogy Scheppmann, a dortmundi rendőrfőnök a következő parancsot adta embereinek: lőjenek rá azokra, akik ellenséges röpcédulákat osztogatnak; az sem meglepő, hogy nap mint nap holttestekre akadtak, amelyeken borzalmas kínzások nyomait lehetett megállapítani. A német újságok február végén azt írták: 6 hét alatt legalább 28 000 embert csuktak börtönbe vagy táborokba. Ez a szám egyébként alatta maradt a valóságnak, hiszen a legtöbb letartóztatást titokban hajtották végre.
A Reichstag felgyújtása és az ugyanazon éjjel aláírt kivételes törvény révén a náciknak sikerült betetőzniük az addigi rendszabályokat és bebörtönözniük az ellenzék valamennyi vezető emberét.
Március 5-én a horogkeresztesek véglegesen a hatalom birtokába jutottak. A porosz belügyminiszterré lett Göring befejezte alkotását, és arra készült, hogy ország-világ előtt bemutassa büszkeségét, a politikai rendőrséget. A kulisszák mögött azonban valaki már eltökélte, hogy kiveszi a kezéből.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!