ELSŐ RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
I. fejezet
A HOROGKERESZTESEK NÉMETORSZÁG URAIVÁ LESZNEK
1933. január 30-án a világ sorsa tizenkét évre Hindenburg marsall dolgozószobájában dőlt el. Hitler megkapta a birodalmi kancellári címet. Mellette Papen alkancellár és Poroszország birodalmi kormánybiztosa lett; ez az egykori vezérkari tiszt a marsall bizalmi embere volt és a kormányban a Német Agrárliga bábembere, amely von Klackreuth gróf elnöksége alatt Kelet-Németország nagybirtokosait tömörítette. Papen, midőn Hindenburg azzal bízta meg, hogy „lépjen érintkezésbe a pártokkal a politikai helyzet tisztázása és új kormányalakítás lehetőségének tanulmányozása” céljából, Hitlert javasolta, mint akiben a birtokosok egyedül bíznak, hogy kemény kézzel gátat tud vetni az egyre erősödő szocializálási tendenciáknak. Papen emellett még a hadsereg embere is volt.
Az új belügyminiszter – a volt müncheni rendőrtisztviselő – egyébként a horogkereszt kipróbált öreg harcosa, Frick dr. lett, aki ebben a beosztásban 1940 augusztusáig megmaradt. Hadügyminiszterré Blomberget, külügyminiszterré Neurathot nevezték ki; Göring pedig, amellett, hogy megmaradt a Reichstag elnökének, tárca nélküli miniszter lett, és egyidejűleg megbízást kapott a repülésügy és a porosz belügyek irányítására.
Ez a „tárca nélküli miniszter”, a hűséges Hermann Göring, 1922 óta párttag és az 1923-as elvetélt puccskísérlet sebesültje, fontos szerepet játszott a hatalom átvételét követő hetekben. 1928 óta a Reichstag képviselője, továbbá a porosz tartományi gyűlés tagja volt, s mint ilyen, szoros kapcsolatot tartott fenn a rendőrségi körökkel. Egy ez úton szerzett barátja, Rudolf Diehls rendőrtisztviselő révén pedig részletesen megismerkedett a politikai rendőrség szakmai módszereivel.
A terror egy csapásra elárasztotta Németországot, mégpedig kétféle formában. Brutálisan és véresen jelentkezett a zavargásokban és utcai harcokban. Alattomosan és leplezetten az önkényes hajnali letartóztatásokban, amelyeket nem ritkán revolverrel vagy zsineggel való gyors kivégzés követett, valamelyik csöndes pince mélyén.
1933. január 30-tól a horogkeresztes csapatok a kommunisták ellenállásába ütköztek; szabályos ütközetek folytak le közöttük. Január 31-én Hitler nyilatkozatot olvasott fel a rádióban. Az új kancellár mérsékeltnek mutatkozott, és kinyilvánította a hagyományos eszmékhez való ragaszkodását. A kormánynak, mondotta, az a hivatása, hogy helyreállítása a német nép „lelkének és akaratának egységét”; fenn akarja tartani a kereszténységet, megvédi a családot, „a néptest és az állam alkotó sejtjét” – vagyis megnyugtatóan a polgári értékek védelmezőjének állította be magát.
Ez a formákra oly sokat adó kormányfő február elseje óta kezében tartotta a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet, amelyet Hindenburg Schleichertől annak idején megtagadott. A választások napját március 5-re tűzték ki. A horogkeresztesek mindig a legalitás keretein belül cselekedtek. Minthogy azonban a győzelem még nem volt biztos, elő kellett segíteni minden eszközzel, mindenekelőtt az ellenfél tervszerű megsemmisítésével. Február 2-án Göring mint a porosz, belügyek irányítója átvette a porosz rendőrség vezetését, és hozzálátott annak megtisztításához. A régóta nyilvántartott és jegyzékbe vett köztársasági érzelmű beosztottakat elbocsátották, éppúgy, mint a lagymatagokat. Megbízható nácikat ültettek a helyükre. Száz és száz rendőrtiszt, nyomozó és egyenruhás közrendőr – az állomány kétharmada – esett a tisztogatás áldozatául, és adta át a helyét az SA-ból vagy az SS-ből jött hitleristáknak. Ebből a horogkeresztes testületből, amelyet erőszakkal préseltek bele a hagyományos közigazgatási keretbe, született meg a Gestapo.
A porosz Landtag azonban szembeszegült ezekkel a törvénytelen intézkedésekkel. Válaszul 4-én feloszlatták, a „nép védelmére” hivatkozó rendelet alapján. Ugyanazon a napon egy másik rendelet felhatalmazást adott mindazon gyűlések betiltására, amelyek „veszélyeztethetik a közrendet”; ennek alapján lehetetlenné tették a baloldali pártoknak, hogy gyűléseket tartsanak, és így szabaddá vált a küzdőtér a hitleristák számára.
Március 5-én az acélsisakosok, a schupók (a Schutz Polizei – Biztonsági Rendőrség – tagjai. – Szerk.) és a barnaingesek együtt meneteltek egy hivatalos berlini felvonuláson. A nacionalista pártok hírhedt „harzburgi front”-jának fölelevenítése volt ez, és az SA idő előtti hivatalos elismerése. A rákövetkező véres éjszakán a hitleristák megrohanták mindazokat a gyűléstermeket és kávéházakat, ahol a kommunisták szoktak összejönni. Zavargások törtek ki Bochumban, Breslauban, Lipcsében, Stassfurtban, Danzigban és Düsseldorfban, amelyeknek sokan estek áldozatul. A kormány a Hitler-Papen-Hugenberg triumvirátus kezében volt; a sajtó- és filmkirály Hugenberg – a német nemzetiek vezére – a kormányban a gazdasági és élelmezésügyi tárcát kapta.
A „német nép védelméről” szóló február 6-i kivételes törvény gúzsba kötötte az ellenzék sajtóját és információs szerveit.
Február 9-től Göring rendőrségi apparátusa teljes erővel működött. Országszerte házkutatásokat tartottak a kommunisták helyiségeiben és a párt vezetőinél. Fegyvereket, muníciót és olyan dokumentumokat foglaltak le, amelyek azt „bizonyították”, hogy a kommunisták összeesküvést akartak kirobbantani és a középületek felgyújtását tervezték. Egyre nagyobb méreteket öltöttek a letartóztatások és az eltűnések; az SA megkínozta és halomra gyilkolta ellenfeleit, akiknek névjegyzékét már hosszú évekkel azelőtt összeállították.
Ludendorff tábornok, Hitler egykori barátja megtagadta 1923-as cinkostársát, és ezt írta Hindenburgnak:
„Ünnepélyesen megjósolom Önnek, hogy ez a gyászos férfiú hazánkat szakadékba, nemzetünket pedig elképzelhetetlen katasztrófába fogja vezetni. A jövő nemzedékek átkozni fogják Önt halott poraiban, amiért ezt megengedte.” – Hindenburg annyit tett csupán, hogy Ludendorff leveleit átadta Hitlernek.
Húszadikán Göring rendeletileg felszólította a rendőrséget, hogy fegyverét használja a kormánnyal szemben ellenséges pártok tüntetései esetén. Kaiserslauternben Brüning volt kancellár tartott gyűlést a Pfalz Wacht (Pfalzi Őrség) nevű katolikus szervezet nevében. A gyűlés végeztével a hitleristák bottal és revolverrel támadtak a felvonuló tömegre. Egy halott, három súlyos és több könnyű sebesült volt az áldozatok listáján. A „Germania” című katolikus újság Hindenburg elnökhöz apellált, az „öregúr” azonban továbbra is csak hallgatott.
Huszonharmadikán Württemberg gazdasági minisztere, a demokrata Mayer tiltakozott azok ellen a kísérletek ellen, amelyek el akarták törölni a tartományok jogait. Egyesülésre szólította fel a délnémeteket „a köztársasági törvények, jogaik és szabadságuk védelmére”, hiszen a hitleristák egyetlen déli parlamentben sem voltak többségben.
Másnap Frick jelentőségteljes választ adott. „A birodalom – mondta – érvényesíteni fogja hatalmát a déli államokkal szemben, és Hitler hatalmon marad akkor is, ha március 5-én nem kapná meg a többséget.” Ennek lehetősége a szükségállapot proklamálását és az alkotmány egyes részeinek felfüggesztését eredményezte volna, „minthogy a másik oldal többsége nem lehet más, csak negatív”.
A hitleristák, mindamellett, hogy az oly sok küzdelem árán megszerzett hatalmat eltökélten meg akarták tartani, nyugtalanok voltak. Az ellenzék nem adta fel a harcot. A helyzet annál is inkább aggasztóvá vált, minthogy az események egyre gyorsabban követték egymást: 25-én a kommunisták és az Antifa-liga harci szervezetei közös vezetés alatt egyesültek, hogy méltó választ adjanak a Karl Liebknecht-ház előző napon történt elfoglalására. Huszonhatodikán ez az új vezetőség felhívást bocsátott ki „széles tömegmozgalom létrehozására a Kommunista Párt és a munkásosztály jogainak védelmére” és „átfogó tömegakcióra a fasiszta diktatúra elleni óriási méretű harc érdekében”.
Olyan csapást kellett mérni a Kommunista Pártra, hogy az ne tudjon az antifasiszta keresztes háború élére állni; ez csak a párt legális megsemmisítése útján volt lehetséges. Meg kellett tehát győzni az országot az összeesküvés, a kommunista puccs realitásáról, le kellett járatni a pártot és vezetőit még a választások előtt.
Nagyarányú provokáció megszervezése a legcsekélyebb nehézséget sem jelentette a hitleristák számára. A Göring-féle tisztogatás óta kezükben volt a berlini rendőrség. A 30 000 felfegyverzett, horogkeresztes karszalaggal ellátott „kisegítő rendőr” az utca ura volt. A párt napi három márkával fizette őket. Göringnek egy február 22-i rendelete az SA és a Stahlhelm (az acélsisak-mozgalom) tagjait kisegítő rendőrökké minősítette. Minden elő volt készítve a nagy színjáték megrendezésére. A jeladás nem is váratott sokáig magára. Huszonhetedikén felgördült a függöny, és lejátszódott a dráma legfontosabb jelenete.
Február 27-én, 21 óra 15 perc körül egy teológus hallgató hazafelé tartott a Königsplatzon, ahol a Reichstag palotája emelkedik. Hallotta, hogy valahol betörnek egy ablakot, s üvegcserepek hullanak csörömpölve a járdára. A meglepett fiatalember azonnal értesítette a parlamenti őrséget. Azon nyomban körjáratot szerveztek. Ennek során láttak egy elsuhanó árnyékot, amint futva több helyen lángra lobbantja az épületet.
A tűzoltóság és a rendőrség néhány perccel később már a helyszínen volt. Az első rendőri riadóautónak, amely egy perccel a tűzoltók után érkezett, Lateit hadnagy volt a parancsnoka. Scranowitz felügyelő és még néhány ember kíséretében bejárta az épületet, hogy fölkutassa a gyújtogatót. Valamennyien meglepetten tapasztalták, hogy milyen nagy számban és milyen sokfelé voltak tűzfészkek. Az ülésteremben riasztó látvány fogadta őket: hatalmas lángoszlop tört egyenesen a mennyezet felé. A lángoszlop egy méternél szélesebb és több méter magas volt, és egyáltalán nem bocsátott ki magából füstöt. Más tűzfészek nem volt a teremben. Nyilván igen nagy hatású gyújtóanyagtól eredt. A rendőrök annyira megdöbbentek, hogy revolvert szegezve folytatták kutató útjukat. Az étkező már lángtengerré változott, a függönyök és a szőnyegek mindenütt égtek.
A nagy Bismarck-teremben, az épület déli részén, hirtelen egy meztelen felsőtestű, verejtéktől fénylő, riadt, bizonytalan tekintetű férfira bukkantak. Csak meg kellett szólítani, máris feltartotta a két karját, és ellenkezés nélkül tűrte, hogy megmotozzák. Nem volt nála egyéb, csak néhány elpiszkolódott papiros, egy zsebkés és egy holland útlevél. Scranowitz asztalterítőt borított a vállára, és elvitte az Alexanderplatzon levő rendőrkapitányságra. Az illető minden további nélkül közölte személyi adatait. Marinus van der Lubbe a neve, holland állampolgár, 1909. január 13-án született Leidenben, munkanélküli.
Amint a rádió tudomást szerzett a tűzesetről, tüstént minden hullámhosszon sugározni kezdte a hírt: „A kommunisták felgyújtották a Reichstag épületét.” Vagyis mielőtt a nyomozást megkezdhették volna, máris tudták, hogy csakis a kommunisták lehetnek a bűnösök. Még aznap éjjel megkezdődött a megtorlás. Azon nyomban kihirdették a „nép és az állam védelméről” szóló, az agg marsall által aláírt „február 28-i kivételes törvényt”.
Közvetlenül a Kommunista Pártra sújtottak, de betiltottak minden szociáldemokrata újságot is. Az ekkor hozott rendelkezések megszüntették az alkotmányos szabadságjogok legtöbbjét: a sajtószabadságot, az egyesülési szabadságot, a gyülekezési szabadságot, a levéltitok és a magánlak sérthetetlenségét, a habeas corpust. A német népet ezzel kiszolgáltatták a hitlerista rendőrség kénye-kedvére, amely bárminemű megkötöttség vagy felelősség nélkül bárkit titokban őrizetbe vehetett és tetszése szerinti ideig fogságban tarthatott, bizonyítékok nélkül, anélkül, hogy az illető ellen vádat emelnének, anélkül, hogy kihallgatnák és hogy az ügyvédi segítséget vehetne igénybe. Ez ellen semmiféle joghatóság sem emelhetett vétót, nem rendelhette el az őrizetbe vett szabadon bocsátását és nem követelhette az ügy felülvizsgálatát.
A Gestapo ezeket a kiváltságait a rendszer bukásáig megőrizte.
Berlinben még az éjjel megkezdődtek a letartóztatások Az éjszaka folyamán 4500 személyt hurcoltak el „megelőzés” címén, javarészt a Kommunista Párt tagjait vagy ellenzéki demokratákat. A rendőrök, SA- és SS-legények egymás között felosztva a tennivalókat folytatták a házkutatásokat, kihallgatásokat és szállították el teherautószám a gyanús elemeket, akiket rövid ideig a párt valamelyik saját börtönében vagy egy állami börtönben tartottak, hogy azután velük népesítsék be az első koncentrációs táborokat, amelyeket Göring egyenesen az ő számukra állíttatott fel.
Hajnali 3 órától szigorú ellenőrzés alá vették a repülőtereket és a kikötőket, a vasutakat pedig átkutatták a határállomásokon; engedély nélkül nem lehetett többé elhagyni Németországot. A hitlerizmus sok ellenfele még így is el tudott menekülni. A letartóztatottak száma 5000-re rúgott Poroszországban és 2000-re a Rajna-vidéken.
Március elsején újabb rendelet nyilvánította büntetés terhe mellett tilossá az „állam elleni fegyveres harcra és az általános sztrájkra való felbujtást”. A horogkeresztesek ugyanis ettől tartottak a leginkább, az általános sztrájktól, amely a megosztott baloldal egyetlen hatékony fegyvere lehetett volna. A Kommunista Pártot lefejezték és a szociáldemokraták rettegtek; hátra voltak még a szakszervezetek.
A szakszervezetek, minthogy hatalmas tömegekkel rendelkeztek, egy általános sztrájkkal megbéníthatták volna az országot és gátat tudtak volna vetni a horogkeresztesek terjeszkedésének.
Németországban háromféle szakszervezet működött: az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ez volt a leghatalmasabb), a Független Szakszervezeti Szövetség (amelynek 4 500 000 tagja volt), végül a keresztény szakszervezetek (1 250 000 taggal). A német szakszervezeteknek volt a legnagyobb taglétszámuk az egész világon: a munkások 85%-a szervezett volt. Nem felejtették el, hogy milyen sokba került nekik a háború, és ellenségesen álltak szemben a militarizmussal, mert tudták, hogy az újabb fegyveres konfliktus terheit is nekik kellene viselniük.
E hatalmas tömegek, bár ellene voltak az új uraknak, nem merték vállalni az akció kockázatát, amivel pedig megmenekültek volna és magukkal együtt megmentették volna Németországot. A szociáldemokráciához hasonlóan a szakszervezetek is meghúzták magukat és a kivárást választották. Ezért a passzivitásukért csakhamar meg is kapták a „jutalmat”.
Az általános zűrzavar közepette elérkezett a választás napja. Január 30-a óta a hitleristák a terror és a propaganda áradatát zúdították a németekre; ez a propaganda behatolt mindenhová, követte az emberek minden cselekedetét életük minden percében.
A választási hadjárat során ezer meg ezer gyűlést szerveztek. Hitler szinte megsokszorozta önmagát: városról városra száguldott, mindenütt a megfelelő időben jelent meg, hogy néhány üres és harcias frázissal, amelyeknek jobban ismerte a titkát bárki másnál, felvillanyozza csapatait. Goebbels gigantikus propagandagépezetet hozott mozgásba, töméntelen dekorációval és látványossággal, a felvonulások valóságos tobzódásával, lobogókkal és hősies katonazenével, ami megragadta az „új Messiás” meghallgatására egybesereglett jámbor lelkeket. Ebben az időben 7 milliónál több munkanélküli volt Németországban, ami azt jelentette, hogy a munkásoknak több mint egyharmadát kellett segélyeznie a Wohlfahrtsamtnak, a jóléti hivatalnak.
Március 5-én az egész országban szavaztak. Csak 11%-os volt a tartózkodás, a megelőző választásokhoz képest feltűnően alacsony.
A horogkeresztesek 17 164 000 szavazatot kaptak, amit dinamizmusuknak, az ezerféle erőszakoskodásnak és a Reichstag felgyújtása körüli példátlan méretű népcsalásnak köszönhettek.
A kommunisták, akiktől azt várták, hogy össze fognak omlani, sokkal jobban tartották magukat, semmint számítani lehetett volna. Hiába volt a vadállati megtorlás, hiába vetették börtönbe vagy kényszerítették menekülésre a kommunista vezetőket, tiltották be újságjaikat, a kommunisták 4 750 000 szavazatot szereztek és 81 mandátumuk maradt. Az új Reichstagban ilyenformán 288 nemzetiszocialista, 118 szocialista, 70 Centrum párti, 52 német nemzeti, 28 bajor néppárti és egyéb, valamint 81 kommunista képviselő volt. A szocialistákra csaknem 7 millió választó szavazott. A hitleristákra csak a szavazatok 43,9%-a jutott, ilyenformán a Reichstagban nem volt abszolút többségük. Attól tartottak, hogy a többi párt szövetségre lép ellenük, hogy megvalósítsák, amit a választás előtt ígértek; a hitleristák ezért „felhívták” a kommunistákat, hogy ne vegyenek részt a parlamenti üléseken. A kommunista képviselők tisztában voltak vele, hogyha ennek ellenére meg akarnának jelenni, az a biztos halált jelentené számukra; ezért egyikük sem jelentkezett.
Az új parlamenti ülésszakot március 21-én nyitották meg ünnepélyesen, annak a napnak az évfordulójára, midőn Bismarck 1871-ben az első Reichstagot összehívta.
A Reichstag első tényleges ülése 22-én Berlinben, a Tiergartenbeli Kroll Operában folyt le. A tribün fölé óriási horogkeresztes zászlókat feszítettek, a hivatali helyiségekben és a folyosókon SA- és SS-egységek parádéztak, a hitlerista képviselők pártegyenruhájukban jelentek meg: az új rend a világ szeme láttára berendezkedett.
A kommunisták eltávolításával a hitleristák megszerezték a képviselői szavazatok 52%-át. Egyetlen képviselő sem merte felemelni a szavát a csonkítás ellen, amely teljhatalmat biztosított a náciknak. A parlamenti tisztségek betöltése – „felállással” – néhány perc leforgása alatt végbement. Göringet szótöbbséggel – a szocialisták nem szavaztak rá – elnökké választották.
Huszonharmadikán Hitler felolvasott egy semmitmondó programnyilatkozatot és teljhatalmat követelt 4 évre, arra hivatkozva, hogy „a kormányt a rendelkezésére álló többség tulajdonképpen fel is menthetné a kötelezettség alól, hogy kérje ezt az intézkedést”. A teljhatalom azt jelentette a kormány szempontjából, hogy törvényhozói tevékenysége függetlenül az alkotmánytól, rendeleteit nem kell sem az elnökkel aláíratnia, sem a Reichstaggal ratifikáltatnia, sőt a külföldi államokkal kötött szerződéseihez sincs szüksége parlamenti ratifikációra. Vagyis egy tollvonással eltörlik a parlamenti demokráciát és legálisan térnek át a diktatúrára.
Az épület körül összevont SA-egységek zajongása behallatszott a terembe. Elkövetkezett a szavazás. Csak a szocialistákban volt annyi bátorság, hogy nemmel szavazzanak. Az előterjesztést 441 szavazattal 94 ellenében elfogadták. Most már csak az ülésszak feloszlatása volt hátra. Az agg marsall önmagát iktatta ki a hatalomból, hiszen már aláírására sem volt szükség a rendeletek alapján. A hitleristák a helyzet korlátlan uraivá lettek.
A horogkeresztesek nagyon jól tudták, hogy ha meg akarják tartani a hatalmat, keményen kell lesújtaniuk az ellenzékre, amely éppen a legutolsó választások alkalmával bizonyította be életerejét. A megalakuló Gestapónak nagyon hamar lesz majd mit tennie.
Azon nyomban hozzá kellett látni a gleichschaltunghoz, az igazi „móresre tanításhoz”, az uniformizáláshoz, egész Németország hitlerizálásához, vagyis a pártot mindenható hatalommá kellett tenni a nép és az állam fölött. Mindenekelőtt meg kellett tehát semmisíteni valamennyi politikai szervezetet, el kellett távolítani vezetőiket. Ezért vagy legyilkolták, vagy lecsukták, vagy menekülésre kényszerítették őket.
A kommunistákat már elintézték. Április elsején Hitler meghirdette a zsidó üzletek és áruk bojkottját. Az izraelitákat országszerte bántalmazni kezdték. A hitleristák egyik csatakiáltása már hosszú ideje a „Jude verrecke!” („Zsidó, dögölj meg!”) volt. Április elsején az SA-k és SS-ek elözönlötték Berlin utcáit, s a tömeget a zsidók ellen izgatták. Ahol zsidókra akadtak, megverték őket, a zsidó üzleteket feldúlták és kifosztották, tulajdonosaikat és az alkalmazottakat durván bántalmazták és kirabolták. Megrohanták a kávéházakat és a vendéglőket, és elzavarták onnan a zsidó vendégeket. A középkori pogromoknak ez a felélesztése világszerte a felháborodás hullámát váltotta ki.
Ezek a brutalitások azonban nem is voltak olyan öncélú jelenségek, mint ahogy gondolni lehetne. „Mindig számolni kell az emberek gyengeségével és bestialitásával” – állapította meg Hitler. A legprimitívebb emberi ösztönök felkeltése, amelyet a hitlerizmus nagyipari tökélyre emelt, először az antiszemitizmusban realizálódott, amely a rendszer elválaszthatatlan részévé lett. De az április elsejei hadművelet mégis és mindenekelőtt spanyolfal volt: míg az emberek érdeklődését lekötötték ezekkel a látványos eseményekkel, megjelent az első rendelet, majd 7-én következett a kiegészítő második rendelet. Ezekkel megkezdődött a birodalom közigazgatásának centralizálása. Poroszország kivételével feloszlatták valamennyi tartomány parlamentjét. Helyükre a Hitler által kiszemelt, teljhatalommal felruházott reichsstatthalterek, birodalmi helytartók kerültek. Ez a fontos rendelkezés megsemmisítette az ellenállás minden lehetőségét, ami a tartományi parlamentekben, például Bajorországban még megnyilatkozhatott. A helytartóknak joguk volt leváltani a tisztviselőket, ha azok nem feleltek meg az árjaság vagy a politikai alkalmasság követelményeinek.
Ezen óvintézkedés után a pártnak egy Nemzeti Végrehajtó Bizottság szignójú rendelete április 21-én feloszlatta a Német Általános Szakszervezeti Szövetség 28 federációját. Vagyonukat lefoglalták; vezetőiket, valamint a Munkásbank ügynökségeinek igazgatóit letartóztatták. A többi szakszervezet teljes passzivitást tanúsított.
Hitler elhatározta, hogy május elsejét mint a „munka nemzeti ünnepét” ünnepelteti meg, s e cél érdekében a szabad szakszervezetek (helyesebben: azok maradványainak) vezetőivel, szocialistákkal és katolikusokkal egyaránt, fölvette a szívélyes, de igen határozott „kapcsolatot”. A hitleristák azt kérték tőlük, hogy vonultassák fel tömegeiket az új rendszer ezen első ünnepségén, amelyet a párt szervez. A munkásszolidaritást, a dolgozók hazafias egységét és testvériségét kellett ünnepelni. Társadalmi, nem pedig politikai eseménynek, egyszersmind a kibékülés ünnepének is szánták. Megfizetik a normális munkanapot, és minden résztvevő úti- és étkezési költségtérítésben részesül.
Hiszékenységből vagy gyávaságból? Ki tudná ezt ma megmondani? Elég az hozzá, hogy a szakszervezetek ráálltak.
Május elsején egymillió munkás gyűlt össze a Tempelhofer Feld egykori gyakorlóterén. Hitler szép beszéddel lepte meg őket; munkára buzdította a tömegeket és istenre hivatkozott. Másnap délelőtt tíz órakor az SA-különítmények és a rendőrség elfoglalták a szakszervezeti helyiségeket, a munkásotthonokat, az újságokat, a szövetkezeteket, a Munkásbankot és fiókjait.
A Gestapo, amelyet Poroszországban Göring egy április 26-án aláírt rendelete hívott életre, ekkor lépett először színre új nevén Berlinben. A napok óta gondosan nyilvántartott és megfigyelt szakszervezeti vezetőket lakásukon vagy búvóhelyükön tartóztatták le. Leipartot, a reformista szakszervezetek vezetőjét, Grossmannt, Wisselt és másokat, összesen 58 szakszervezeti funkcionáriust vettek védőőrizetbe. A szakszervezetek irattárát és bankszámláit a segélyezési és nyugdíjalapokkal együtt lefoglalták.
A Ley dr. vezetése alatt álló Német Munkavédelem Akcióbizottsága ugyanazon a napon „kezébe vette” az egyesített szakszervezetek irányítását, amely ily módon teljességgel a párt üzemi sejtjeinek fennhatósága alá került.
A közel 6 millió tagot számláló, 184 millió márka évi bevétellel rendelkező szervezeteket tehát a legkisebb ellenállás nélkül megtudták semmisíteni.
Május 4-én Ley bejelentette a Munkafront megalakítását, egyszersmind elrendelte a munka kötelező jellegét. Ez a Munkafront lényegében azt a célt szolgálta, hogy óriási propagandagépezetként horogkeresztes ideológiával hassa át a több milliós kényszertagságot. Az eredmény a dolgozók életkörülményeinek nivellálódása lett. Amennyiben a nagy hitleri gazdasági tervek megvalósítása csökkentette a munkanélküliek számát, úgy az a fizetések átlagának rovására történt; ez még nagyobb hasznot biztosított a horogkereszthez csatlakozott gyárosoknak.
A szakszervezetek eltávolítása után már könnyű volt végezni a politikai pártokkal.
Hugenberg, aki január 30-a óta Hitlerrel és Papennel együtt a hatalmat gyakorolta, és aki Hitlernek a német nemzetiek értékes támogatását biztosította, megrettent a középpártok ellen foganatosított rendszabályoktól. Az új rendeletek alkalmazása során irgalom nélkül kiszórták pártjának vezető tagjait a közigazgatás különböző helyeiről. Ő azonban még mindig két fontos minisztérium, a gazdasági és a földművelésügyi tárca birtokában volt. A nácik ekkor „spontán” tömegtüntetéseket szerveztek Hugenberg ellen, hogy megszabaduljanak tőle. Június 28-án kénytelen volt lemondani.
Ugyanazon a napon a Néppárt, Stresemann volt pártja, azt találta a legbölcsebb megoldásnak, ha feloszlatja önmagát. Példáját július 4-én követte a katolikus Centrum Párt. Az önfeloszlatások közepette a Bajor Néppárt volt az egyetlen, amely szembeszegült a fenyegetésekkel. Ekkor sorra letartóztatták vezetőit, köztük Wrede herceget, aki mint lovassági tiszt Hitler oldalán vett részt az 1923-as puccskísérletben, és vele együtt ült a landsbergi börtönben. A párt végül is kénytelen volt engedni, és ugyancsak kimondta feloszlását.
Július 7-én rendeletileg eltávolították a szociáldemokrata képviselőket a Reichstagból és a tartományok kormányszerveiből. A vezetők közül sokan külföldre menekültek. A többiek börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek. A hitleristák bejelentették, hogy ezekben a táborokban fogják „átnevelni” mindazokat, akik nem tudják felfogni a nemzetiszocializmus szépségeit. Az első koncentrációs tábort március 25-én nyitották meg Stuttgart közelében; csak ezerötszáz férőhelye volt, nemsokára mégis háromszor vagy négyszer annyi fogoly szorongott benne. Ez a fajta létesítmény csakhamar a legfontosabb nemzeti intézmény szerepét töltötte be.
Ugyanazon a napon jelent meg még egy 19 törvényből álló „sorozat” is. Közülük az egyik véglegesen lezárt mindenféle vitát:
„A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt az egyetlen politikai párt Németországban. Aki kísérletet tesz valamely más politikai pártszervezet fenntartására, vagy új politikai pártot próbál létrehozni, 3 évig terjedhető kényszermunkával vagy 6 hónaptól 3 évig terjedhető börtönbüntetéssel sújtható, a még súlyosabb büntetőrendelkezések hatályának fenntartásával.”
Kétségkívül sok becsületes német meglepődött az események ilyetén fordulatán. Kár, hogy nem jegyezték meg jobban Hitler figyelmeztetését: „Ahol mi vagyunk, ott mások számára nincs hely!” Tegnapi barátai és szövetségesei, a német nemzetiek, most már törhették rajta a fejüket.
A horogkeresztesek ezentúl Németország korlátlan urai voltak. Mi sem állt többé annak az útjában, hogy zavartalanul működjenek az „új intézmények”.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!