XXII. RÉSZ
NEGYEDIK KÖNYV
MÜNCHENTŐL A TRUMAN-ELVIG
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. München
„Az 1931-től 1941-ig tartó sorsdöntő évtized” — mondja az Egyesült Államok külügyminisztériuma Háború és béke — Az Egyesült Államok külpolitikája című hivatalos közleményében — „Japán támadással kezdődött és fejeződött be. Ez az évtized az eltökélten világuralomra törő japán, német és olasz politika állandó kíméletlen fejlődésének jegyében telt el.”
A második világháború 1931-ben kezdődött, mikor a japánok azzal az ürüggyel özönlötték el Mandzsúriát, hogy Ázsiát a kommunizmustól megmentik. Két évvel később Hitler megdöntötte a német köztársaságot azzal az ürüggyel, hogy Németországot meg kell mentenie a kommunizmustól. 1935-ben Olaszország megtámadta Abesszíniát, hogy megmentse a „bolsevizmustól és barbarizmustól”. 1936-ban Hitler ismét felfegyverezte a Rajna-vidéket, Németország és Japán aláírták az antikomintern-egyezményt, német és olasz csapatok támadták meg Spanyolországot azzal az ürüggyel, hogy a kommunizmustól kell megmenteniük.
1937-ben Olaszország csatlakozott Németország és Japán antikomintern-egyezményéhez, Japán ismét támadásra indult Kína ellen és elfoglalta Peipinget, Tiencsint és Sanghait. A következő évben Németország bevonult Ausztriába. Megalakult a Berlin—Róma—Tokió tengely, hogy „megmentse a világot a kommunizmustól” … 1937 szeptemberében a Népszövetség ülésén Maxim Litvinov szovjet külügyminiszter a következőket mondotta:
— Három olyan államról tudunk, mely az elmúlt években más államokat megtámadott. A támadások tárgyát képező államok politikai rendszerére, ideológiájára, anyagi és kulturális színvonalára való tekintet nélkül a fenti három állam támadásait egy és ugyanazon motívummal kívánja igazolni — ez a szándék a kommunizmus elleni küzdelem. Ezeknek az államoknak a vezetői naiv módon azt hiszik, vagy inkább azt akarják elhitetni, hogy elegendő, ha kimondják az „antikommunizmus” szót és ezáltal már összes nemzetközi tetteiket és bűneiket meg fogják nekik bocsátani.
Az antikomintern-egyezmény álarca mögött Németország, Japán és Olaszország Európa és Ázsia meghódítására és rabszolgaláncra fűzésére törekedtek.
A világ előtt két út állott nyitva: az egyik az összes olyan nemzetek összefogása, amelyek szembeszállnak a náci fasiszta és japán támadásokkal, tehát útját állni a tengelyhatalmak veszedelmes előretörésének, mielőtt túl késő lenne, a másik az egység szétbomlása, ami magával hozza azt, hogy egyik a másik után esik áldozatul a támadásnak és az elkerülhetetlen fasiszta győzelemnek. A tengelyhatalmak propagandaminiszterei, Trockij ügynökei, francia, angol és amerikai reakciósok, mind egyesültek a nemzetközi fasiszta hadjáratban, amelyet a kollektív biztonság ellen vezettek. A támadással szembeszálló összefogás lehetőségét mint „kommunista propagandát” támadták; elvetették mint „utópisztikus álmot”, ellene fordultak, mert ez „háborús uszítást” jelentene. Ehelyett az ú. n. „APPEASEMENT”, a támadó csillapításának, az egyezkedésnek politikáját ajánlották, melynek célja az lett volna, hogy az elkerülhetetlen háborút a Szovjetunió ellen irányuló egységes támadássá alakítsák át. E politikának legjelentősebb részét Németország hajtotta végre.
Az angol miniszterelnök Neville Chamberlain, az appeasement hőse azt mondta, hogy a kollektív biztonság Európát „két felfegyverzett táborra” osztaná.
1938 februárjában a Nachtausgabe című náci újság ezt írta:
— Most végre tudjuk, hogy az angol miniszterelnök, akár csak mi, a kollektív biztonságot értelmetlennek találja.
1938 május 10-én mondott manchesteri beszédében Winston Churchill így válaszolt:
— Azt mondják nekünk, hogy nem kell Európát két felfegyverzett táborra osztani. Tehát csak egy tábor legyen, a diktátoroké, míg a környező „söpredék népek”, amelyek ott kóborolnak ezek határai körül, csak azt kérdezgethetik, melyiket fogják közülük elsőnek elrabolni és vajon leigázzák-e majd őket vagy csak egyszerűen kizsákmányolják?
1938 szeptemberében az „appeasement”, az egyezkedés csillapítás politikája tetőpontjához ért. A náci Németország, a fasiszta Olaszország, Nagybritannia és Franciaország aláírták a müncheni egyezményt, a szovjetellenes Szent Szövetséget, amelyről a reakció világa 1918 óta álmodozott.
Ez a szerződés a Szovjetuniót szövetségesek nélkül hagyta. A szovjet-francia szerződés, amely az európai kollektív biztonság pillére volt, holt papírrá változott. A cseh szudétavidék a náci Németország részévé vált. A Kelet kapui tárva-nyitva álltak a Wehrmacht előtt.1
A világ várta a náci—szovjet háborút.
Mikor Neville Chamberlain Angliába visszatért, kezében egy Hitler aláírásával ellátott papírdarabot lobogtatva, így kiáltott fel:
— Ez a mi korunk békéjét jelenti!
Húsz évvel azelőtt Sidney George Reilly kapitány, angol kém azt mondotta:
— Kössünk békét Németországgal! Igen, békét akárkivel… Békét, békét, akármilyen feltétellel is — és azután egységfrontot az emberiség igazi ellenségei ellen!
1938 június 11-én Sir Arnold Wilson, aki Chamberlaint támogatta az alsóházban, a következőket mondotta:
— Egységre van szükség, mert a valódi veszély ma a világ számára nem Németország, hanem Oroszország felől közeledik.
De a szovjetellenes müncheni szerződés első áldozatai nem a Szovjetunió népei voltak. Az első áldozatok Európa kis népeiből kerültek ki. Hadjárat indult a népek függetlensége és a demokratikus vívmányok ellen. 1939 februárjában az angol és francia kormány Generalissimo Franco fasiszta diktatúráját, mint Spanyolország törvényes kormányát ismerték el. A nagy számbeli fölény ellen vívott két és féléves történelmi hősi élet-halál harc után, a spanyol köztársaságból március utolsó napjaiban fasiszta tartomány lett.
Március 15-én Csehszlovákia megszűnt önálló állam lenni. Német páncélos hadosztályok vonultak be Prágába. A Skoda-hadianyaggyár és huszonhárom más fegyvergyár — egy olyan méretű fegyverkezési ipar, amely háromszor akkora volt, mint az egész fasiszta Olaszországé — Hitler tulajdonába ment át. Jan Sirovy, a fasiszta-barát tábornok, a Szovjet-Szibériában harcoló cseh beavatkozó hadseregek egykori vezetője, átnyújtotta a német hadvezetőségnek az arzenálokat, raktárakat, a repülőgépek ezreit és a csehszlovák hadsereg teljes katonai felszerelését.
Március 20-án Litvánia kiszolgáltatta Németországnak egyetlen kikötőjét, Memelt; április 7-ének reggelén, nagypénteken Mussolini átkelt az Adriai-tengeren és megtámadta Albániát. Öt nappal később Viktor Emánuel királyé lett az albán korona.
Még akkor is, amikor Hitler bevonulóban volt már Csehszlovákiába, Sztálin Moszkvából figyelmeztette Anglia és Franciaország kompromisszumos politikusait, hogy szovjetellenes politikájuk saját országaik katasztrófájához vezet. Sztálin ezt a beszédet a Szovjetunió Kommunista Pártjának XVIII. kongresszusán, 1939 március 10-én mondotta el.
Ez a meg nem üzent háború, amelyet a tengelyhatalmak Európában és Ázsiában az antikomintern-egyezmény álarca alatt máris folytatnak, Sztálin szerint nemcsak a Szovjetunió ellen irányul, de Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok érdekei ellen is.
— Ezt a háborút az agresszív államok viselik — mondta Sztálin — mindenképpen sértegetve a nem-agresszív államok érdekeit, mindenekelőtt Angliáét, Franciaországét, az Amerikai Egyesült Államokét, az utóbbiak pedig meghátrálnak és visszavonulnak s egyik engedményt a másik után teszik az agresszoroknak. Ilymódon szemünk előtt játszódik le a világ és az érdekszférák nyílt újrafelosztása a nem-agresszív államok érdekeinek rovására, azoknak bármily ellenállási kísérlete nélkül, sőt némi segédkezésükkel. Hihetetlen, de tény.
A nyugati demokráciák reakciós politikusai, különösen Angliában és Franciaországban, elvetették a kollektív biztonság politikáját. Ehelyett még mindig egy szovjetellenes koalícióról álmodoznak, amit olyan diplomatikus mondatokkal igyekeznek álcázni, mint „kiengesztelődés” és „benemavatkozás”. De ez a politika kárhozatra van ítélve.
— Európa és az Amerikai Egyesült Államok néhány politikusa és sajtóképviselője, akik már nem győzik kivárni „a Szovjet-Ukrajna elleni hadjáratot”, maguk kezdik leleplezni a benemavatkozási politika igazi rúgóit. Egyenesen kimondják, világosan megírják, hogy keservesen „csalódtak” a németekben, mert azok ahelyett, hogy tovább kelet felé, a Szovjetunió ellen vonulnának, lám, nyugat felé fordultak és gyarmatokat követelnek maguknak. Azt lehetne hinni, hogy Csehszlovákia területeit ama kötelezettség fejében engedték át a németeknek, hogy azok háborút kezdenek a Szovjetunió ellen, de a németek most megtagadják a váltó kifizetését …
— Távol áll tőlem — mondta Sztálin — hogy moralizáljak a benemavatkozási politikával kapcsolatban, hogy árulásról, hitszegésről és egyéb hasonlókról beszéljek. Naiv dolog erkölcsöt prédikálni olyanoknak, akik nem ismerik az emberi erkölcsöt. A politika: politika, mondják a régi, minden hájjal megkent burzsoá diplomaták. De mégis meg kell jegyezni, hogy az a nagy és veszélyes politikai játék, amit a benemavatkozási politika hívei elkezdtek, rájuk nézve komoly kudarccal végződhetik.
A Szovjetunió még mindig nemzetközi együttműködést óhajtott a támadók ellen és a kollektív biztonság realista politikáját propagálta; de Sztálin világosan megmondta, hogy ennek az együttműködésnek őszintének és igaznak kell lennie. A Vörös Hadseregnek nem áll szándékában Anglia és Franciaország egyezkedve csillapító politikusai számára a gesztenyét a tűzből kikaparni. Végülis, ha a legrosszabb bekövetkezik, a Vörös Hadsereg bízik saját erejében és a szovjet nép egységében és hűségében. Ahogy Sztálin megmondotta: „… háború esetén hadseregünk frontja és a frontmögötti ország erősebb lesz, mint bármely más országé, amiről jó lenne, ha nem feledkeznének meg a háborús összeütközések külföldi kedvelői.”
De Sztálin szókimondó, jelentős figyelmeztetését semmibe vették.
1939 áprilisában az angol közvéleménykutató intézet által rendezett szavazás azt mutatta, hogy az angol nép 87 százaléka lenne a náci Németország elleni angol-szovjet szövetség mellett. Churchill az angol-szovjet közeledést „élet-halál kérdésének” tekintette. Május 27-én egyik beszédében Churchill nyíltan megmondotta:
— Őfelsége kormánya, miután elhanyagolta védelmünket és odadobta Csehszlovákiát mindazzal együtt, amit katonai hatalomban jelent; miután jótállt Lengyelország és Románia védelméért, most Oroszország elengedhetetlen segítségét is visszautasítja és eldobja magától. Így hát a legrosszabb úton vezet bennünket minden háborúk legrosszabbikába és érdemtelenné vált arra a bizalomra, amellyel eddig honfitársai vele szemben viseltettek.
Július 29-én David Lloyd George ezekkel a szavakkal támasztotta alá Churchill kijelentéseit:
— Chamberlain egyenes tárgyalásokba bocsátkozott Hitlerrel. Elment Németországba, hogy meglátogassa. Lord Halifaxszal együtt Rómába is ellátogatott. Rómában ittak Mussolini egészségére és tudomására hozták, hogy milyen remek fickó is ő. De kit küldtek Oroszországba? Még a kormányminiszterek rangban legalacsonyabbikát sem küldték oda; a külügyminisztérium egyik tisztviselőjét küldték el. Ez nagy sértés … Nincs arányérzékük, nem értik az egész helyzet súlyosságát, pedig a világ egy nagy szakadék szélén táncol …
Az angol nép hangja és a német veszedelem elhárítására a Szovjetunióval szövetkezni óhajtó államférfiak szavai nem találtak meghallgatásra.
„Egy Oroszországgal kötendő erős és gyors szövetség — mutatott rá a londoni Times — megakadályozna más tárgyalásokat …”2
Miközben 1939 nyara a vége felé közeledett és az európai háború már a levegőben lógott, William Strang, az angol külügyminisztérium egy kisebb tisztviselője — akit Chamberlain küldött Moszkvába — maradt az egyetlen angol diplomáciai képviselő, aki közvetlen tárgyalásokat folytatott a szovjet kormánnyal. A közvélemény nyomása arra kényszerítette Chamberlaint, hogy még egy látványos tárgyalásba bocsátkozzék a Szovjetunióval. Augusztus 11-én angol katonai misszió érkezett Moszkvába, hogy közös katonai megbeszéléseket tartson. Az angol misszió Londonból a lehető leglassúbb közlekedési eszközön, egy 13 csomó sebességű hajón utazott. Mikor a bizottság megérkezett, kiderült, hogy nekik sincs több felhatalmazásuk arra, hogy szerződést írjanak alá a szovjet kormánnyal, mint Strangnak magának …
A Szovjetuniót el akarták szigetelni és magára kívánták hagyni a náci Németországgal szemben, amelyet a müncheni szellemű európai kormányok passzív, ha ugyan nem aktív támogatásban részesítettek volna.
Joseph E. Davies később leírta, hogy a szovjet kormány milyen kényszerű válaszút előtt állott. Harry Hopkinsnak, Roosevelt elnök tanácsadójának írt 1941 július 18-i levelében az Egyesült Államok volt szovjetuniói követe kijelentette:
— 1936 óta gyűjtött megfigyeléseim és kapcsolataim alapján azt hiszem, hogy az Egyesült Államok elnökén kívül egyetlen kormány sem látta tisztábban Hitler békeellenes fenyegetéseit és a nemtámadó népek közötti kollektív biztonság és szövetség szükségességét, mint a szovjet kormány. Készen álltak arra, hogy harcoljanak Csehszlovákiáért. A szovjet kormány még München után is, sőt még 1939 tavaszán is kész volt szövetkezni Angliával és Franciaországgal arra az esetre, ha Németország Lengyelországot és Romániát megtámadná, de egy nemzetközi konferenciát sürgetett a nemtámadó államok között, amely tárgyilagosan és a tényeknek megfelelően megállapítaná minden egyes állam tennivalóját és figyelmeztetné Hitlert egyesült ellenállásukra. Ezt az ajánlatot Chamberlain azzal a megokolással utasította vissza, hogy Lengyelország és Románia kifogásolják a Szovjetunió bevonását …
1939 tavaszán a Szovjetunió megkísérelte, hogy egy olyan határozott egyezményt hozzon létre, amely megteremti a cselekvés egységét és a tervek összeegyeztetését Hitler megállítására.
Anglia nem volt hajlandó ugyanazokat a védelmi biztosítékokat megadni a Szovjetunió védelmére a balti államokkal kapcsolatban, amelyeket a Szovjetunió adott volna Franciaországnak és Angliának, Belgium vagy Hollandia megtámadása esetén. A Szovjetunió meggyőződött arról, — és erre alapos oka volt — hogy semmi érdemleges, közvetlen és gyakorlati, általános megegyezésre Franciaországgal és Angliával nem juthat. Belehajszolták abba, hogy Hitlerrel megnemtámadási szerződést kössön.”
1939 augusztus 24-én a Szovjetunió aláírta a náci Németországgal kötött megnemtámadási egyezményt.
2. A második világháború
1939 szeptember 1-én a gépesített német hadosztályok hét ponton behatoltak Lengyelországba. Két nappal később Anglia és Franciaország hadat üzentek Németországnak. Két héten belül a lengyel politikai rendszer — amely a szovjetellenes „ezredesek klikkjének” befolyása alatt szövetségre lépett a nácizmussal, visszautasította a Szovjetunió segítségét és szembeszállt a kollektív biztonság gondolatával — darabokra hullott és a nácik felgöngyölték volt szövetségeseik szétszórt maradványait.
Szeptember 17-én, miközben náci hadoszlopok keresztülrobogtak Lengyelországon és a lengyel kormány hanyatt-homlok menekült, a Vörös Hadsereg átlépte Lengyelország háborúelőtti keleti határát és elfoglalta Belorussziát, Nyugat-Ukrajnát és Galíciát mielőtt még a német páncélos hadosztályok oda eljutottak volna. Gyorsan nyugat felé haladva a Vörös Hadsereg elfoglalta mindazt a területet, amelyet Lengyelország 1920-ban Szovjetoroszországtól magához csatolt.
— Oroszország biztonsága a náci veszedelemmel szemben világosan szükségessé tette, hogy az orosz haderő ezen a vonalon sorakozzék fel … — jelentette ki Winston Churchill október 1-én tartott rádióbeszédében. — Ezzel egy keleti front alakult, amelyet a náci Németország nem mer megtámadni. Herr von Ribbentropot azért rendelték a múlt héten Moszkvába, hogy tudomásul vegye és elfogadja azt a tényt, hogy a balti államok és Ukrajna megszerzésére irányuló náci törekvéseknek véget kell vetni.
A Vörös Hadseregnek ez a nyugati előretörése az első volt a katonai mozdulatoknak abban a sorozatában, amelyekkel a Szovjetunió ellensúlyozni kívánta a fasizmus terjeszkedését és célja az volt, hogy a szovjet védelmet a Harmadik Birodalommal való elkerülhetetlen összecsapásra felkészülve megerősítse … Szeptember utolsó hetében és október első napjaiban a szovjet kormány kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött Észtországgal, Lettországgal és Litvániával. Ezek a szerződések magukban foglalták azt a pontot is, hogy a Vörös Hadsereg helyőrségeket helyez el és szovjet légi hadikikötőket, valamint tengeri támaszpontokat létesít a balti államokban.
De északon Finnország megmaradt a Harmadik Birodalom potenciális katonai szövetségesének.
Finnország katonai parancsnoka, Karl Gustav von Mannerheim báró szoros és állandó összeköttetésben állott a német hadvezetőséggel. Gyakran tartottak közös vezérkari megbeszéléseket és a német tisztek időről-időre felülvizsgálták a finn hadsereg hadgyakorlatait. A finn vezérkari főnök, Karl Oesch tábornok, német katonaiskolában nevelkedett, éppúgy, mint főhadsegéde Hugo Ostermann tábornok, aki az első világháborúban a német hadsereg kötelékében szolgált. Finnország és Németország között a politikai kapcsolatok is szorosak voltak. Risto Ryti, a szocialista miniszterelnök Hitlert „zseninek” tekintette; Per Svinhufvud, a gazdag németbarát (akit a német Vaskereszt-érdemrenddel is kitüntettek) volt a finn politika egyik legbefolyásosabb színfalak mögötti mozgatója.
Német tisztek és mérnökök segítségével Finnországot hatalmas erőddé alakították át, mely ugródeszkául szolgált volna a Szovjetunió megtámadásához. Huszonhárom katonai légi kikötőt építettek finn területen, amelyeken tízszer annyi repülőgép számára volt hely, mint ahány repülőgép az egész finn légierő birtokában volt. Német technikusok vizsgálták felül a Mannerheim-vonal építkezéseit. Ez a védelmi vonal ragyogóan felszerelt erődítmények szövevényes sorozatából állott, mely több kilométer mélységben húzódott a szovjet határ mentén és nehéz ágyúütegei egy ponton harminchárom kilométerre álltak Leningrádtól. A Maginot-vonaltól eltérően a Mannerheim-vonal nemcsak védelmi célokra készült. Nagyobb támadó hadsereget is el lehetett ott szállásolni. Mikor 1939 nyarán a Mannerheim-vonal építése befejezéséhez közeledett, Hitler vezérkari főnöke, Halder tábornok is megérkezett Németországból, hogy még egy utolsó szemlét tartson a hatalmas erődítmény felett …
A szovjet kormány kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötését ajánlotta Finnországnak. Moszkva felajánlotta, hogy Közép-Karéliában átengedne többezer négyzetkilométer szovjet területet, ha cserébe megkapna néhány stratégiai fontosságú finn szigetet Leningrád közelében, a Karéliai földszoros egy részét és Finnország harminc évre bérbeadná Hangő kikötőjét, hogy ott szovjet tengeri támaszpontot építhessen. A szovjet vezetők a kronstadti flotta-támaszpont és Leningrád védelme szempontjából ezeket a területeket lényegesnek tartották.
November közepén a finn kormányt irányító nácibarát klikk hirtelen megszakította a tárgyalásokat.
November végén a Szovjetunió és Finnország háborúban álltak egymással.
Anglia és Franciaország szovjetellenes elemei azt hitték, hogy az olyan régen várt szent háború most megvalósulóban van. A nyugaton náci Németország ellen folytatott furcsán meddő háború volt számukra „a rossz háború”.
Az igazi háborúnak Keleten kellett volna lefolynia. Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban a „segítsük Finnországot” jelszóval heves szovjetellenes támadás indult meg.
Chamberlain miniszterelnök, aki csak rövid idővel azelőtt jelentette ki, hogy Angliának a nácik elleni harchoz nincsenek megfelelő fegyverei, most gyorsan elintézte, hogy száznegyvennégy angol repülőgépet, száztizennégy nehézágyút, száznyolcvanötezer ágyúlövedéket, ötvenezer gránátot, tizenötezerhétszáz légi bombát, százezer bundát és negyvennyolc egészségügyi kocsit küldhessen Finnországba. Abban az időben, amikor a francia hadseregnek katonai felszerelése minden legkisebb darabjára égető szüksége volt, hogy az elkerülhetetlen német támadást fel tudja majd tartani, a francia kormány százhetvenkilenc repülőgépet, négyszázhetvenkét ágyút, hétszázkilencvenötezer ágyúlövedéket, ötezerszáz gépfegyvert és kétszázezer kézigránátot küldött a finn hadseregnek.
Miközben a nyugati fronton a szélcsend folytatódott, az angol hadvezetőség, melyet még Ironside tábornok és hozzá hasonló szovjetellenes katonák tartottak befolyásuk alatt, tervet készített arra, hogy Skandinávián keresztül százezer katonát küldjön Finnországba és a francia hadvezetőség a Kaukázus ellen Weygand tábornok vezetésével megindítandó egyidejű támadásra tett előkészületeket. Weygand nyíltan kijelentette, hogy a Közel-Keleten levő francia bombavetők készen állnak arra, hogy a bakui olajmezőket megtámadják.
Az angol, francia és amerikai újságok nap mint nap, nagybetűs címekben elsöprő finn győzelmekről és végzetes szovjet vereségekről számoltak be. De háromhónapos, különlegesen nehéz terepen és hihetetlenül zord időjárási viszonyok mellett folytatott küzdelem után — a hőmérő gyakran 60—70 fokra szállt a zérus alá — a Vörös Hadsereg benyomta a „bevehetetlen” Mannerheim-vonalat és megfutamította a finn hadsereget.3
Molotov a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa előtt, tartott beszédében, 1940 március 29-én a következőket mondotta:
— A Szovjetunió széjjelzúzta a finn hadsereget és noha minden lehetősége meg lett volna arra, hogy egész Finnországot elfoglalja, ezt nem tette és háborús veszteségeiért semmiféle kártérítést nem követelt, miképp azt bármely más állam tette volna, hanem kívánságait a minimumra csökkentette …
A békeszerződésnél semmi más cél nem lebegett szemünk előtt, minthogy Leningrád, Murmanszk és a murmanszki vasútvonal védelmét biztosíthassuk …
Németország megnemüzent háborúja a Szovjetunió ellen tovább folyt … A finn-szovjet háború befejezésének napján Mannerheim tábornok a finn hadsereghez intézett felhívásában kijelentette: „A finn hadsereg szent küldetése, hogy a nyugati civilizáció előretolt keleti őrse legyen.” Röviddel ezután a finn kormány új erődítményeket kezdett építeni a megváltozott határ mentén. Náci technikusok jöttek, hogy a munkát felülvizsgálják. Nagy fegyverszállítási rendeléseket adtak fel Svédországban és Németországban. Tekintélyes német csapatok kezdtek érkezni Finnországba. A finn és a német parancsnokság közös főhadiszállást létesített és közös hadgyakorlatokat tartott. Náci ügynökök raja dagasztotta fel a Helsinki-i német követség és az országban levő tizenegy konzulátus személyzetét …
A nyugati fronton 1940 tavaszán a szélcsend hirtelen végetért. Április 9-én a német csapatok elözönlötték Dániát és Norvégiát. Dániát egy nap alatt, minden ellenállás nélkül foglalták el. A hónap végére a németek már megtörtek minden szervezett norvég ellenállást és az angol csapatok, amelyek a norvégek segítségére siettek, elhagyták gyér és bizonytalan pozíciójukat. Oslóban Vidkun Quisling őrnagy vezetésével a nácik bábkormányt állítottak fel.
Május 10-én Chamberlain benyújtotta lemondását, miután Angliát hosszú történelmének talán legkétségbeejtőbb helyzetébe juttatta. Ugyanazon a napon, amikor a király Winston Churchillt felkérte az új kormány megalakítására, a német hadsereg betört Hollandiába, Belgiumba és Luxemburgba. Május 21-re, az omladozó ellenállást megtörve, a németek utat vágtak maguknak, elérték a La Manche-csatornát és a flandriai szövetséges haderőt bekerítették.
Franciaországban pánik tört ki. Az ötödik hadoszlop mindenütt munkában volt. A tisztek elhagyták csapataikat. Egész hadosztályok maradtak utánpótlás nélkül. A szenátusban elhangzott, hogy a francia hadsereg vezetői „hihetetlen tévedéseket” követtek el. „Árulókról, defetistákról és gyávákról” beszéltek. Hirtelen magasrangú francia tisztek tucatjait tartóztatták le. De a letartóztatásokat túlkésőn foganatosították. Az ötödik hadoszlop ekkor már ellenőrzése alatt tartotta Franciaországot.
A volt francia légügyi miniszter, Pierre Cot később „Az árulás diadala” című könyvében ezt írta:
„… A fasiszták sajátos módszert alkalmaztak mind szerte az országban, mind pedig a hadseregben. A kommunista ellenes agitáció csak füstfelhő volt, amely mögött Franciaország megbénítására és Hitler munkájának megkönnyítésére irányuló nagy politikai összeesküvést készítettek elő. Az ötödik hadoszlop leghathatósabb eszközei … Weygand, Pétain és Laval voltak. Az 1940 június 12-én a Tours melletti Cangé-ban tartott minisztertanácson Weygand tábornok sürgette a kormányt, hogy vessen véget a háborúnak. Fő érve az volt, hogy Párizsban kommunista forradalom tört ki. Azt állította, hogy Maurice Thorez, a kommunista párt főtitkára már be is költözött az elnöki palotába. Georges Mandel belügyminiszter azonnal telefonált a párizsi rendőrfőnöknek, aki Weygand állításait megcáfolta: a városban nincs semmi zavargás, a lakosság nyugodt … Pétain és Weygand — Laval és Darlan segítségével — mihelyt az összeomlás fejvesztettségében magukhoz ragadták a hatalmat, azonnal siettek megszüntetni minden politikai szabadságot; gúzsba kötötték a népet és fasiszta rendszert állítottak fel.”
A zavar óráról-órára nőtt, az összeomlás egyre nagyobb arányokat öltött, mialatt a francia katonák reménytelenül, elkeseredetten küzdöttek és a világ tanúja volt egy nemzet eddig soha nem látott méretű elárultatásának … Május 29-től június 4-ig az angol hadsereg elszállította csapatait Dunkerque-ből és ezzel 335 000 embert mentett meg.
Június 10-én a fasiszta Olaszország hadat üzent Franciaországnak és Angliának.
Június 14-én Párizs elesett és Pétain, Weygand, Laval és a trockista Doriot lettek Franciaország nácik által rángatott urai.
Június 22-én a compiégne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, amelyben Foch tábornagy 22 évvel azelőtt a legyőzött Németország megadási feltételeit diktálta, aláírták a német francia fegyverszüneti szerződést.
*
Franciaország összeomlása után a Vörös Hadsereg ismét gyors mozdulatot tett, hogy a Szovjetunió védelmi vonalát megerősítse.
Június közepén a balti államokban közvetlenül fenyegető náci puccs megelőzésére, szovjet gépesített hadosztályok elfoglalták Észtországot, Lettországot és Litvániát.
Június 27-én a Vörös Hadsereg bevonult Besszarábiába és Észak-Bukovinába. Ezeket a területeket Románia a forradalom után orozta el az oroszoktól.
A Szovjetunió és a náci Németország most már a jövő harci vonalaiból néztek farkasszemet.
Július vége felé a németek légioffenzívát indítottak London és más angol városok ellen. Robbanó bombák tonnáit zúdították a polgári lakosságra. E támadások, amelyek a következő hónapok során még vadabbakká váltak, azt célozták, hogy megfélemlítsék és megbénítsák az egész nemzetet, majd a már amúgyis súlyosan legyöngült Angliát rövid időn belül térdre kényszerítsék.
De Angliában ekkor már nagy változások történtek. A Chamberlain vezetése folytán előállt zavar és megoszlás helyet adott a határozott és egyre erőteljesebb nemzeti egységnek. A szűk La Manche-csatornán át az angol nép jól láthatta az ötödik hadoszlop tevékenységét. Az új kormány gyorsan és határozottan cselekedett. Lecsapott a náci ügynökökre, az angol fasisztákra és az ötödik hadoszlop titkos cselszövéseinek vezetőire. A Brit Fasiszták Egyesületének főhadiszállásán tartott házkutatás alkalmával a hatóságok fontos okmányokra bukkantak és sok titkos ügynököt tartóztattak le. A brit fasiszta párt vezetőjét, Sir Oswald Mosleyt, saját lakásán fogták el. De ennél szenzációsabb letartóztatások is következtek: John Beckett volt képviselő, a szovjetellenes és nácibarát Néppárt alapítója, A. H. Ramsay kapitány, a Peebles-kerület konzervatív képviselője, Edward Dudley Elan, az egészségügyi minisztérium egyik tisztviselője és felesége Mrs. Dacre Fox is hurokra kerültek. Rajtuk kívül még több elsővonalbeli nácibarátot és fasisztát letartóztattak. Megszavazták a hazaárulási törvényt, amelynek értelmében árulásért halálbüntetés jár.
Az angol kormány megmutatta, hogy tanult Franciaország példájából és a moszkvai perekből: 1940 júliusában bejelentette Sir Barry Domville tengernagy letartóztatását, aki azelőtt a tengerészeti titkosszolgálat vezetője volt. Domville Alfred Rosenberggel és a néhai Max Hoffmann tábornokkal tartott fenn barátságot és 1918 óta majdnem minden szovjetellenes összeesküvésben része volt. Letartóztatása idején Domville egy titkos angliai nácibarát „The Link” nevű szervezet élén állt, amelyet Heinrich Himmlernek, a Gestapo főnökének a segítségével szerveztek meg.
Az angol nép, miután a belülről jövő árulás ellen bebiztosította magát, szembenézett a németek légi villámháborújának, a „Blitz”-nek csapásaival. Egyetlen napon, 1940 szeptember 17-én a brit légierő nem kevesebb, mint 185 német repülőgépet lőtt le Anglia fölött.
Hitler, miután ilyen heves és nem várt ellenállásra talált, s tudatában volt annak, hogy keleti határain ott áll a Vörös Hadsereg, szünetet rendelt el a La Manche-csatorna környékén. Nem támadta meg a brit szigeteket …
Elérkezett az 1941-es év. Feszült várakozás légköre lebegett egész Európa fölött: a Szovjetunió és a náci Németország, a világ két legnagyobb katonai hatalma, összecsapásra készen állt egymással szemben.
Március elsején a németek bevonultak Szófiába és Bulgária a nácik támaszpontja lett.
Április 6-án, miután egy népi megmozdulás megdöntötte Pál régens-herceg jugoszláv rendszerét és a náci ügynökök kénytelenek voltak elmenekülni az országból, a szovjet kormány megnemtámadási szerződést kötött az új jugoszláv kormánnyal. Ugyanazon a napon Németország hadat üzent Jugoszláviának és azonnal meg is támadta.
Május 5-én Sztálin a Szovjetunió kormányának miniszterelnöke lett.4
*
1941 június 22-én hajnali 4 órakor, minden hadüzenet nélkül, Hitler páncélosai, légi hadereje, gépesített tüzérsége, motoros egységei és gyalogsága a balti államoktól a Fekete-tengerig terjedő óriási arcvonal hosszában átviharzottak a Szovjetunió határain.
Később, ugyanaznap délelőttjén, Göbbels rádióba olvasta Hitler hadüzenetét. Egy részletét közöljük:
„Német nép! Ebben a pillanatban olyan harci felvonulás vette kezdetét, mely méreteiben a világ eddig még nem látott, legnagyobb katonai megmozdulásának tekinthető. Finn bajtársaikkal egyesülve, a narviki győzelem harcosai az Északi Jeges-tengernél állnak. A Norvégia meghódítója vezetése alatt álló német hadosztályok, a tábornagyuk vezetése alatt álló finn szabadsághősökkel együttműködve védelmezik a finn földet. A német keleti arcvonal alakulatai Kelet-Poroszországtól a Kárpátokig mindenütt a helyükön vannak. Antonescu államfő vezetésével, egyesült német és román csapatok állnak a Pruth folyó partjaitól kezdve a Duna alsó folyása mentén, egészen a Fekete-tenger partjáig. Ennek a nagy frontnak a feladata ezért most már nem egyetlen állam védelme, hanem Európa megvédése és ezáltal mindnyájunk megmentése.”
Olaszország, Románia, Magyarország és Finnország csatlakoztak a Szovjetunió ellen indított náci háborúhoz. Különleges fasiszta alakulatokat állítottak fel Franciaországban és Spanyolországban. Az ellenforradalmi Európa egyesült hadseregei „szent háborúra” indultak a Szovjetunió ellen. Max Hoffmann tábornok tervét kipróbálták a gyakorlatban …
1941 december 7-én, előzetes figyelmeztetés nélkül, japán bombavető repülőgépek és csatahajók támadták meg az Egyesült Államokat. A náci Németország és a fasiszta Olaszország hadatüzentek az Amerikai Egyesült Államoknak …
December 9-én az amerikai néphez intézett üzenetében Roosevelt elnök a következőket mondotta:
— Az út, amelyet Japán az elmúlt tíz évben Ázsiában követett, párhuzamos azzal az úttal, melyet Hitler és Mussolini követett Európában és Afrikában. Ma ez már több mint párhuzamosság. Ezt az együttműködést olyan jól kiszámították, hogy a tengelyhatalmak stratégái a világ összes kontinenseit és óceánjait egyetlen hatalmas csatatérnek tekintik.
1931-ben Japán megtámadta Mandzsukuót — előzetes figyelmeztetés nélkül.
1935-ben Olaszország megtámadta Abesszíniát — előzetes figyelmeztetés nélkül.
1938-ban Hitler elfoglalta Ausztriát — előzetes figyelmeztetés nélkül.
1939-ben Hitler megtámadta Csehszlovákiát — előzetes figyelmeztetés nélkül.
Később 1939-ben Hitler megtámadta Lengyelországot — előzetes figyelmeztetés nélkül.
1940-ben Hitler megtámadta Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot — előzetes figyelmeztetés nélkül.
1940-ben Olaszország megtámadta Franciaországot és később Görögországot — előzetes figyelmeztetés nélkül.
1941-ben Hitler megtámadta a Szovjetuniót — előzetes figyelmeztetés nélkül.
És most Japán megtámadta a Maláji-szigeteket és Sziámot s az Egyesült Államokat — előzetes figyelmeztetés nélkül.
Mindez egy és ugyanazon minta szerint történt.
Az álarc lehullt. Az antikominternt alkotó tengelyhatalmak Szovjetunió ellen indított titkos háborúja minden szabad nép ellen folytatott világháborúvá nőtt.
1941 december 15-én, Roosevelt elnök a kongresszushoz intézett beszédében a következőket mondotta:
— 1936-ban a japán kormány az antikomintern-egyezményhez csatlakozva, nyíltan szövetkezett Németországgal. Ez az egyezmény amint azt mindannyian tudjuk, névlegesen csak a Szovjetunió ellen irányult, de valódi célja az volt, hogy megalakítsa a fasiszták szövetségét az egész szabad világ és különösképpen Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok ellen.
A második világháború végső, döntő szakaszába lépett. A nemzetközi fasizmus és a vele szembekerült erők küzdelme az egész világot átfogó méretekben kibontakozott.
JEGYZETEK
1. 1938 szeptember 24-én, a nácik Csehszlovákia elleni hadmozdulata idején, a newyorki trockista újság, a Socialist Appeal vezércikke kijelentette: „Csehszlovákia egyike a gyalázatos versaillesi konferencia legvisszataszítóbb elvetélt nemzeti szörnyszülötteinek … Csehszlovákia demokráciája sohase volt több, mint egy rongyos álca az erőteljes kapitalista kizsákmányolás leplezésére … Ez a perspektíva szükségszerűvé teszi, hogy minden körülmények között a legszilárdabb forradalmi ellenállást tanúsítsuk a csehszlovák burzsoá állammal szemben.”
A trockisták szerte Európában és Amerikában ilyen álforradalmi jelszavakkal folytatták szüntelen hadjáratukat a kis nemzeteknek a tengely támadásával szemben való megvédése és a kollektív biztonság ellen. Miközben Németország, Olaszország és Japán Abesszíniát, Spanyolországot, Észak- és Közép-Kínát, Ausztriát és Csehszlovákiát — egyiket a másik után — behabzsolták, Trockij Negyedik Internacionáléjának tagjai végig a világon azt a propagandát terjesztették, hogy a kollektív biztonság „háborúra való izgatást” jelent. Trockij kinyilvánította, hogy „a nemzeti állam védelme” valójában „reakciós feladat”. „A Negyedik Internacionále és a háború” című pamfletjében, amelyet a trockisták a kollektív biztonság elleni küzdelmükben, mint alapvető propagandaanyagot használtak, Trockij ezeket írta:
„A nemzeti állam védelme, főképpen a balkanizált Európában — a szó legszorosabb értelmében reakciós feladat. A nemzeti állam a maga határaival, útlevelével, pénzrendszerével, vámjaival és ezeket a vámokat védelmező hadseregével szörnyű akadályává vált az emberiség gazdasági és kulturális fejlődésének. Nem a nemzeti állam védelme, hanem annak teljes és végleges lerombolása a proletariátus feladata.”
Trockij hívei és támogatói mind Európában, mind Amerikában elkeseredett küzdelmet folytattak a francia népfront, a spanyol köztársasági kormány és más patrióta, antifasiszta tömegmozgalmak ellen, amelyek saját országukon belül megpróbálták létrehozni a nemzeti egységfrontot és kollektív biztonsági szerződést kívántak létesíteni a Szovjetunióval. A trockista propaganda kijelentette, hogy ezek a mozgalmak csak háborúba sodorják országaikat. „Az egységfront sztálinista változata — jelentette ki C. L. James, angol trockista vezető — nem az akcióegységet jelenti, hanem egységet arra, hogy minden munkást az imperialista háborúba vezessen.”
Maga Trockij szakadatlanul „figyelmeztetett” arra, hogy milyen „veszélyt” jelent, ha a tengelyt a nemtámadó hatalmak legyőzik. „Franciaország, Nagybritannia és a Szovjetunió győzelme … Németország és Japán felett — jelentette ki Trockij az 1937 áprilisában Mexikóban tartott vizsgálatok alkalmával — mindenekelőtt azt jelenthetné, hogy a Szovjetunió burzsoá és Franciaország fasiszta állammá alakul át, mert Hitler legyőzéséhez óriási katonai gépezetre van szükség … A győzelem következtében megtörténhetik, hogy míg a fasizmust Németországban elpusztítják, Franciaországban életre keltik.”
Ilyképpen Trockij és propagandista társai kéz a kézben dolgoztak a fasizmus csillapítóival és a tengely propaganda minisztériumaival abban, hogy meggyőzzék Európa népeit: a kollektív biztonság egyenlő a háborúra való uszítással és azok a körök, amelyek ennek a létrehozásán fáradoznak, a „sztálinisták” eszközei.
2. Azon a napon, amikor a nácihadsereg bevonult Prágába, a Federation of British Industries (az angol gyáriparosok szövetsége) delegációja Düsseldorfban éppen a végső simításokat végezte azon a baráti egyezményen, amit a német nagyiparral kötött.
Júliusban az angol sajtó azzal a szenzációs leleplezéssel jött, hogy Robert S. Hudson, a kereskedelmi minisztérium parlamenti államtitkára találkozott Hitler gazdasági tanácsadójával dr. Helmuth Wohlthattal és a náci Németországnak nyújtandó 51 millió angol fontsterlinges kölcsön lehetőségéről tárgyalt vele.
3. 1940 júniusában a newyorki Propagandaelemző Intézet a következő jelentést közölte: „Az amerikai sajtó a finn háborúról kevesebb igazságot közölt és több fantasztikus hazugságot fecsegett, mint bármely más konfliktusról a közelmúltban.”
4. 1940 május 10-én, szombaton este 10 óra 30-kor a skóciai Lanarkshire fölött egy német Messerschmidt repülőgép imbolygott a föld felé és a fiatal Hamilton herceg birtokának, a skóciai Dungavel Castlenak közelében levő térségen orrával a földbe fúródott. A herceg birtokának egy volt alkalmazottja látta, amint a zuhanó gép lángot vetett, majd a figyelme egy lassan aláereszkedő ejtőernyő fehér foltjára terelődött. Vasvillát fogott és nekiiramodott. Földönfekvő, töröttbokájú férfira bukkant. Ez a férfi Rudolf Hess, Adolf Hitler helyettese volt.
— Vigyen engem Hamilton herceghez — mondotta Hess angolul. — Azért jöttem, hogy megmentsem az emberiséget!
Hess azt remélte, hogy Hamilton és annak barátai segítségével elnyeri az angol konzervatívok támogatását a Szovjetunió ellen indítandó náci-támadáshoz.
Sir Patrick Dollan, a skóciai Glasgow polgármestere, 1941 június 11-én a következőket mondotta: „Hess abban a hiszemben jött ide …, hogy majd két napot tölt Skóciában, egy bizonyos csoporttal megtárgyalja békejavaslatát és azután kap benzint és térképet, hogy visszaszállhasson Németországba és beszámoljon tárgyalásainak eredményeiről.” Sztálin 1941 november 6-i beszédében a Hess-küldetéssel kapcsolatban kijelentette: „A németek tudták, hogy az egyes államok osztályai és az ezen államok meg a Szovjetország között fennálló ellentétek kihasználásán alapuló politikájuk már eredménnyel járt Franciaországban, amelynek kormányzó körei hagyták magukat megfélemlíteni a forradalom kísértetével és ijedtükben, lemondva az ellenállásról, Hitler lábai elé rakták hazájukat. A német fasiszta stratégák azt hitték, hogy ugyanez történik majd Nagybritanniával és az Amerikai Egyesült Államokkal is. A német fasiszták tulajdonképpen azért is küldték Angliába a hírhedt Hesst, hogy csatlakozásra bírják az angol politikusokat a Szovjetunió ellen indítandó általános hadjárathoz. De a németek kegyetlenül elszámították magukat.” Rudolf Hess az angol kormány foglya lett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!