1
XX. RÉSZ
HARMADIK KÖNYV
AZ OROSZORSZÁGI „ÖTÖDIK HADOSZLOP”
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Tuhacsevszkij
Ismét a korzikai szelleme kísértett Oroszországban. A szerep új jelöltje a daliás, szeszélyes Mihajl Nyikolájevics Tuhacsevszkij, a Vörös Hadsereg tábornagya volt, régebben cári tiszt és nemesi nagybirtokosok sarja, aki a Vörös Hadsereg egyik vezetője lett.
Mikor mint fiatalember kikerült az előkelő Alexandrovszkij katonai akadémiáról, megjósolta: „Vagy tábornok leszek 30 éves koromban, vagy öngyilkos!”
Az első világháborúban mint tiszt harcolt a cári hadseregben. 1915-ben német fogságba esett. Fervaque, egy francia tiszt, aki vele együtt volt fogságban, később mint féktelen és nagyravágyó orosz tisztet írta le Tuhacsevszkijt. Feje nietzschei filozófiával volt megtömve. — Gyűlölöm Szent Vlagyimirt, aki Oroszországba bevezette a kereszténységet és ezáltal kiszolgáltatta Oroszországot a nyugati civilizációnak! — kiáltott fel egyszer Tuhacsevszkij. — Meg kellett volna őriznünk nyers pogányságunkat, barbárságunkat. De visszajön ez még, biztos vagyok benne.
Az orosz forradalomról szólva, Tuhacsevszkij a következőket mondotta:
— Sokan kívánják. Ernyedt nép vagyunk, de tele mély, romboló ösztönnel. Ha forradalom lenne, csak az Isten a megmondhatója, hogy hol végződnék. Azt hiszem, hogy egy alkotmányos rendszer Oroszország végét jelentené. Despotára van szükségünk!
A bolsevik forradalom előestéjén Tuhacsevszkij megszökött a német fogságból és visszatért Oroszországba. Csatlakozott azokhoz a cári tiszttársaihoz, akik a bolsevikok ellen a fehér hadsereget szervezték. Azután hirtelen köpönyeget fordított. Egyik barátjának, Dimitrij Golum-Bek fehér kapitánynak Tuhacsevszkij bizalmasan megvallotta elhatározását, hogy elpártol a fehérektől. „Megkérdeztem tőle, hogy mit akar tenni” — jegyezte fel később Golum-Bek. — Így válaszolt: „Őszintén megmondom, hogy a bolsevikokkal tartok. A fehér hadsereg nem tehet semmit. Nincs vezetőnk!” Néhány pillanatig fel-alá sétált, aztán felkiáltott: „Ha nem akarsz, ne gyere velem, de azt hiszem, hogy helyesen cselekszem. Oroszország megváltozik.”
1918-ban Tuhacsevszkij belépett a bolsevik pártba. Csakhamar otthonosan érezte magát a Trockij hadügyi népbiztost körülvevő katonai kalandorok között, de gondosan vigyázott arra, hogy ne keveredjék túlságosan bele Trockij politikai intrikáiba. Gyakorlott és tapasztalt katona lévén, Tuhacsevszkij gyorsan emelkedett a ranglétrán a Vörös Hadsereg tapasztalatlanainak soraiban. A Wrangel-arcvonalon volt az első és az ötödik hadsereg parancsnoka, résztvett a Djenyikin ellen vezetett sikeres offenzívában és a betörő lengyelek ellen indított sikertelen ellenoffenzívában. 1922-ben a Vörös Hadsereg katonai akadémiájának vezetője lett. Azok közé a vezető orosz tisztek közé tartozott, akik a rapallói szerződést követő katonai megbeszéléseken a német weimari köztársasággal tárgyaltak.
A következő években Tuhacsevszkij azoknak a hivatásos katonáknak és volt cári tiszteknek a kis csoportját vezette a Vörös Hadsereg vezérkarában, akik duzzogtak a volt bolsevik partizánok, Bugyonnüj és Vorosilov tábornagyok vezetése miatt. Tuhacsevszkij csoportjában ott volt Jakir, Kork, Uborevics és Feldman, mind a Vörös Hadsereg tábornokai, akik valóságos szláv bámulattal viseltettek a német militarizmus iránt. Tuhacsevszkij legközelebbi szövetségesei V. I. Putna, a trockista tiszt — aki Berlinben, Londonban és Tokióban volt katonai attasé — és Jan B. Gamarnyik — Seeckt és Hammerstein német tábornokok barátja — voltak.
Putnával és Gamarnyikkal együtt – Tuhacsevszkij csakhamar egy kis befolyásos németbarát klikket alkotott a Vörös Hadsereg vezérkarában. Tuhacsevszkij és társai tudtak Trockijnak a német hadsereggel történt tárgyalásairól, de ezt csak „politikai” intézkedésnek tekintették. Ezt még katonai szövetséggel kellett volna kiegészíteni Tuhacsevszkij katonai csoportja és a német hadvezetőség között. Hitler uralomrajutása semmiben sem változtatott Tuhacsevszkij és a német katonai vezetők titkos egyetértésén. Hitler, akár Trockij, csak „politikus” volt. A katonáknak megvannak a maguk elképzelései.
A jobboldaliak és trockisták blokkja megszervezésének kezdetétől Trockij Tuhacsevszkijt, mint az egész összeesküvés végső ütőkártyáját tekintette, amelyet csak a legutolsó stratégiai pillanatban szabad kijátszani. Trockij Kresztyinszkijen és a trockista katonai attasén, Putnán keresztül állt Tuhacsevszkijjel összeköttetésben. Később Buharin Tomszkijt jelölte ki, mint saját összekötőjét a katonai csoporttal. Mindketten, Trockij és Buharin is, teljesen tudatában voltak annak, hogy miként gondolkodik Tuhacsevszkij a „politikusokról” és „ideológusokról” és féltek katonai ambícióitól. Buharin, miközben Tomszkijjal megvitatták a katonai csoport tettrehívásának lehetőségét, ezt mondotta:
— Ennek katonai puccsnak kell lennie. A dolgok logikus következményeképpen az összeesküvők katonai csoportjának hatalmas befolyása lesz … Ebből pedig egy sajátos bonapartista veszély nőhet ki és a bonapartisták — itt különösen Tuhacsevszkijre gondolok — azzal fogják kezdeni, hogy napoleoni stílusban rövid haladékot adnak majd szövetségeseiknek és úgynevezett megbízóiknak. Tuhacsevszkij potenciális kis Napoleon — és tudod, hogy bánt el Napoleon az úgynevezett ideológusokkal!
Buharin megkérdezte Tomszkijt:
— Hogy fogja fel Tuhacsevszkij az egész puccs mechanizmusát?
— Ez a katonai szervezetek ügye — válaszolta Tomszkij. Hozzátette, hogy mihelyt a nácik megtámadják a Szovjetuniót, a katonai csoport úgy tervezi, hogy „megnyitja a frontot a németek előtt” — ami annyit jelent, hogy megadja magát a német hadvezetőségnek. Ez a terv már részleteiben ki van dolgozva és Tuhacsevszkij, Putna, Gamarnyik és a németek megegyeztek ebben.
— Ebben az esetben — mondta Buharin elgondolkozva — megszabadulhatnánk a bonapartista veszélytől, ami engem annyira aggaszt.
Tomszkij nem értette. Erre Buharin folytatta a magyarázatot: Tuhacsevszkij megkísérelné, hogy katonai diktatúrát állítson fel, sőt esetleg még azt is megpróbálná, hogy a nép rokonszenvének megnyerése céljából az összeesküvés politikai vezetőit megtenné bűnbaknak. De ha egyszer a politikusok uralomra jutnak, megfordíthatják a szerepeket. A katonákat meg kell majd vádolnunk a harctéren szenvedett vereségért. Ezáltal módját ejthetjük, hogy hazafias jelszavak hangoztatásával a tömegeket a magunk számára nyerjük meg.
1936 elején Tuhacsevszkij Londonba ment, hogy ott, mint a szovjet katonaság képviselője, résztvegyen V. György angol király temetésén. Elindulása előtt megkapta a rangot, amelyre annyira vágyott: a Szovjetunió tábornagya lett. Ekkor már meg volt győződve arról, hogy közel van az óra, amikor megdöntik a szovjet rendszert és egy Németországgal és Japánnal katonai szövetségre lépő új Oroszország majd a világ uralmára törhet.
Londoni útját Tuhacsevszkij rövid időre megszakította Varsóban és Berlinben, ahol a lengyel „ezredesekkel” és a német tábornokokkal folytatott megbeszéléseket. Magatartása annyira bizakodó volt, hogy még kísérletet sem tett arra, hogy a nyilvánosság előtt leplezze a német militarizmus iránt érzett bámulatát. Londonból visszatérve, Párizsban, a szovjet követségen rendezett hivatalos vacsorán csodálkozóba ejtette az európai diplomatákat azzal, hogy nyíltan támadta a szovjet kormány arra irányuló kísérleteit, hogy a kollektív biztonság érdekében megegyezésre jusson a nyugati demokráciákkal. Tuhacsevszkij, aki Titulescu román külügyminiszter mellett ült az asztalnál, ezekkel a szavakkal fordult a román diplomatához: — Monsieur le Ministre, ön rosszul teszi, ha karrierjét és hazájának sorsát olyan országok sorsához köti, melyek már öregek és „készek”, mint Nagy-Britannia és Franciaország. Nekünk az új Németország felé kell fordulnunk. Legalábbis egy bizonyos időre Németország lesz az az állam, amely Európa vezetését át fogja venni.
Tuhacsevszkij megjegyzéseit E. Schachanan Esseze, a párizsi román követség sajtószolgálatának főnöke, aki a szovjetkövetség vacsoráján szintén résztvett, feljegyezte. Egy másik vendég, a francia politikai újságírónő, Geneviéve Tabouis, később így mondja el benyomásait „Kasszandrának hívnak” című könyvében:
„Tuhacsevszkijjel utoljára az V. György király temetését követő napon találkoztam. A szovjet követség egy vacsoráján az orosz tábornok élénk beszélgetést folytatott Politis-szel, Titulescuval, Herriot-val és Boncourral … Nemrégiben utazott át Németországon és izzó dicsérettel beszélt a nácikról. Tőlem jobbra ült és miközben a nagyhatalmak és Hitler országa közötti légiszerződésről folyt a vita, ezt ismételgette: «Már most is legyőzhetetlenek, Madame Tabouis!»
Vajon miért beszélt olyan bizakodóan? Talán a német diplomaták szívélyes fogadtatása csavarta volna el a fejét? Úgylátszik, jól meg tudták értetni magukat ezzel az emberrel, aki még a régi orosz iskolából került ki. Mindenesetre nem én voltam az egyedüli, aki ezen az estén viszolygott Tuhacsevszkij lelkesedésének fitogtatásától. Az egyik vendég — egy neves diplomata — mikor kifelé mentünk a követségről, a fülembe dörmögte: „Nos, én remélem, hogy nem minden orosz érez így.”
A trockista-zinovjevista terrorista blokk 1936 augusztusában tartott tárgyalásának szenzációs leleplezései, valamint Pjatakov és Radek ezt követő letartóztatása erősen nyugtalanították Tuhacsevszkijt. Érintkezésbe lépett Kresztyinszkij jel és tudomására hozta, hogy az összeesküvők terveit teljesen meg kell változtatni. Eredetileg a katonai csoport addig nem lépett volna akcióba, amíg a Szovjetuniót kívülről meg nem támadják. De a nemzetközi fejlemények — a francia-szovjet szerződés, Madrid nem várt védelme — állandóan késleltették a kívülről jövő akciót. Az oroszországi összeesküvőknek — mondta Tuhacsevszkij — siettetniük kell a dolgokat és az államcsínyt az előirányzott tervek megváltoztatásával, a kitűzött időpont előtt kell végrehajtaniok. A németek azonnal orosz szövetségeseik segítségére fognak sietni.
Kresztyinszkij erre azt válaszolta, hogy azonnal üzenetet küld Trockijnak, melyben értesíti az akció meggyorsításának szükségességéről.
Kresztyinszkij októberben Trockijhoz juttatott üzenete így hangzott:
„Bár szép számmal tartóztattak le trockistákat, mindazonáltal a Blokk erőinek zöme még érintetlenül megvan. Az akció véghezvitele lehetséges; de éppen emiatt nagyon is lényeges a központ számára, hogy a külföld beavatkozását is meggyorsítsuk.”
„Külföldi beavatkozás” alatt Kresztyinszkij azt értette, hogy a nácik támadják meg Oroszországot …
Röviddel azután, hogy az üzenet elment, 1936 novemberében a nyolcadik rendkívüli Szovjetkongresszuson Tuhacsevszkij félrehívta Kresztyinszkijt. A letartóztatások folytatódnak — mondta Tuhacsevszkij izgatottan — és semmi okunk nincs feltételezni, hogy az összeesküvő szervezet alsóbb kádereinél meg fognak állni. Putnát, a trockista katonai összekötő-tisztet már le is tartóztatták. Sztálin félreérthetetlenül gyanakszik arra, hogy egy széleskörű összeesküvésről van szó és megtette az előkészületeket, hogy hathatós intézkedéseket foganatosítson. Már elegendő bizonyíték volt a birtokában ahhoz, hogy Pjatakovot és a többieket elítéltethesse. Putna letartóztatása és Jagoda eltávolítása az NKVD éléről azt jelenti, hogy a szovjet hatóságok az összeesküvés gyökeréig értek el. Most már nem lehet tudni, hogy ez a gombolyag meddig gombolyodik. Maga az egész vállalkozás forog kockán.
Tuhacsevszkij az azonnali cselekvés mellett volt. A Blokknak ebben az ügyben minden további késedelem nélkül határozatot kell hoznia és összes erőit elő kell készítenie a katonai puccs támogatására …
Kresztyinszkij megvitatta a kérdést Rosenholz-cal. A két trockista német ügynök megállapodott abban, hogy Tuhacsevszkijnek igaza van. Újabb üzenetet küldtek Trockijnak. Ebben az üzenetben Kresztyinszkij közölte, hogy Tuhacsevszkij a háború bevárása nélkül mindenképpen bele akar vágni a dologba és még néhány fontos, a politikai stratégiát érintő kérdést vetett fel. Ezt írta:
„A puccs valóságos okait titokban kell majd tartanunk. Kiáltványt kell intéznünk a néphez, a katonasághoz, a külföldi államokhoz. Mindenekelőtt helyesnek vélném, ha a néphez szóló kiáltványainkban nem említenénk, hogy a puccs célja a jelenlegi szocialista rendszer megdöntése …
Szovjet lázadóknak kell álcáznunk magunkat, azaz megdöntünk egy rossz szovjet kormányt, hogy ismét egy jó szovjet kormányt létesítsünk … Mindenesetre nem szabad ezt a kérdést túlságosan nyíltan tárgyalnunk.”
Kresztyinszkij december vége felé kapta meg Trockij válaszát. A száműzött vezető mindenben egyetértett Kresztyinszkijjel. Valójában Pjatakov letartóztatását követően Trockij a maga részéről is arra az eredményre jutott, hogy a katonai csoportot minden további késedelem nélkül akcióba kell vinni. Kresztyinszkij levele még útban volt, amikor ő már írt Rosenholznak és az azonnali katonai akció mellett foglalt állást …
— Miután megkaptuk a válaszát — mondotta később Kresztyinszkij — hozzáláttunk a puccs alaposabb előkészítéséhez. Tuhacsevszkij szabadkezet kapott, hogy saját belátása szerint intézze az ügyeket.
2. A Párhuzamos Trockista Központ pere
Közben a szovjet kormány is cselekvéshez látott. A Zinovjev-Kamenyev-féle tárgyalás leleplezései minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az összeesküvés messze túlnőtt egy titkos „baloldali” ellenzék keretein. Az összeesküvés valódi központjai nem is Oroszországban, hanem Berlinben és Tokióban voltak. Ahogy a nyomozás folytatódott, mind világosabbá vált a szovjet kormány előtt, hogy a tengelyhatalmak ötödik hadoszlopával áll szemben.
1937 január 23-án Pjatakov, Radek, Szokolnyikov, Sesztov, Muralov és tizenkét más összeesküvő ügye került tárgyalásra Moszkvában, a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának törvényszéke előtt. A vádlottak között ott voltak a német és japán titkosszolgálat legfőbb ügynökei is.
A trockista központ vezetőtagjai hónapokon keresztül tagadták az ellenük felhozott vádakat. De teljes és döntő bizonyítékok szóltak ellenük. Egyik a másik után vallotta be, hogy szabotázst és terrorista tevékenységet vezettek és Trockij utasítására érintkezést tartottak fenn a német és japán kormányokkal. De a tárgyalás bevezető kihallgatásai során még nem adtak teljes képet arról, ami történt. Említést se tettek a katonai csoport létezéséről, nem említették Kresztvinszkijt és Rosenholzot, hallgattak a jobboldaliak és trockisták blokkjáról, amely az összeesküvés végső és leghatalmasabb rétege volt és amely még akkor is, amikor ők már a keresztkérdések tüzében állottak, lázasan készülődött a hatalom meghódítására.
A börtönben Szokolnyikov, a keleti ügyek vitelével megbízott volt helyettes népbiztos feltárta az összeesküvés politikai távlatait: a Hess-szel való tárgyalásokat, a Szovjetunió feldarabolásának tervét, a Szovjetunió megdöntése után felállítandó fasiszta diktatúra tervét. A bíróság előtt Szokolnyikov ezt vallotta:
„Mi azt tartottuk, hogy a fasizmus a kapitalizmus legszervezettebb formája, amely diadalmaskodni fog, birtokába keríti Európát és megfojt bennünket. Ezért jobbnak láttuk, hogy megegyezzünk vele … Mindezt a következő megokolással magyaráztuk: jobb bizonyos áldozatokat hozni, még nagyon súlyos áldozatokat is, mint mindent elveszíteni … Politikusokként gondolkoztunk … Úgy véltük, hogy bizonyos lehetőségeket meg kell kísérelnünk.”
Pjatakov beismerte, hogy ő volt a trockista központ vezetője. Nyugodtan, megfontoltan beszélt, szavait gondosan megválogatta. A Legfőbb Népgazdasági Tanács volt tagja megerősítette a szabotázs és terrorista tevékenységek már megállapított tényét és azt is, hogy letartóztatása pillanatáig ő állt az ügyek élén. Ott állt a padban, hosszú, vékony, sápadt arca teljesen mozdulatlan volt és Joseph E. Davies, amerikai követ szerint olyan volt, „mint egy előadást tartó professzor”.
Visinszkij megkísérelte kiszedni Pjatakovból, hogy a trockisták s a német és japán ügynökök miképpen fedték fel magukat egymásnak. Pjatakov kivédte a kérdéseket:
Visinszkij: Mi vitte Ratajcsak német ügynököt arra, hogy felfedje magát ön előtt?
Pjatakov: Két ember beszélt velem …
Visinszkij: Ő fedte fel magát ön előtt, vagy ön fedte fel magát ő előtte?
Pjatakov: Az ilyen felfedés valószínűleg kölcsönös …
Visinszkij: Ön fedte fel magát elsőnek?
Pjatakov: Hogy ki volt az első, ő vagy én — a tyúk vagy a tojás kérdése — azt nem tudom.
Amint John Gunther később „Európa színfalai mögött” című könyvében leírta:
,,Az a külföldön mindenfelé elterjedt vélemény, hogy a vádlottak mind ugyanazt a történetet hadarták el, hogy undorítóak és megalázkodóak voltak s úgy viselkedtek, mint a birkák a vágóhídon, korántsem igaz. Makacsul vitatkoztak a fővádlóval és lényegében csak azt mondották, amit már kénytelenek voltak elmondani …”
Ahogy a tárgyalás előrehaladt és Pjatakovot egyik vádlott a másik után, lelkiismeretfurdalás nélküli, hidegvérű és számító politikai gyilkosnak és árulónak jelentette ki — enyhén kételkedő és megtörtséget sejtető szín tűnt fel Pjatakov eddigelé olyannyira nyugodt és kiegyensúlyozott hangjában. A hatóságok birtokában levő tények némelyike láthatóan megdöbbentette. Pjatakov magatartása megváltozott. Azzal érvelt, hogy még letartóztatása előtt kételkedni kezdett Trockij vezetésében. Egyáltalában nem látta helyesnek — mondotta — hogy tárgyalásokba bocsátkozzék Hess-szel. — Zsákutcába kerültünk — mondta Pjatakov a bíróságnak. — Kerestem a kifelé vezető utat … — Az utolsó szó jogán Pjatakov ezeket kiáltotta:
— Igen, hosszú éveken át trockista voltam! Kéz a kézben együtt dolgoztam a trockistákkal … Ne gondolják, bíró polgártársak … hogy a trockizmus fullasztó alvilágában eltöltött évek alatt érzéketlen voltam. Láttam, hogy mi megy végbe az országban! Ne gondolják, hogy nem értettem meg: mit végeztek az iparosítás terén. Őszintén megmondom maguknak: amikor időről-időre felmerültem a trockista alvilágból és más gyakorlati munkába fogtam, gyakran valami megkönnyebbülés-félét éreztem s természetesen, emberileg szólva, ez a kettősség nemcsak külső magatartásomban nyilvánult meg, de ez a kettősség bennem, magamban is megvolt … Néhány órán belül ki fogják mondani az ítéletet … De egy dologtól ne fosszanak meg, bíró polgártársak. Ne fosszanak meg attól a jogomtól, hogy érezhessem: önök is úgy vélik, hogy elég erőt találtam magamban ahhoz — sajnos, túlságosan későn — hogy bűnös múltammal szakítsak!
De az utolsó pillanatig egy szó sem hagyta el Pjatakov ajkát arról, hogy az összeesküvésnek volt egy másik rétege is.
Nyikoláj Muralov, a moszkvai helyőrség egykori parancsnoka és a régi Trockij-gárda vezető embere, aki Sesztovval és német technikusokkal együtt 1932 óta vezette az Uralban a trockista sejteket, kegyelmet kért a bíróságtól. Kérte, hogy „őszinte vallomását” vegyék tekintetbe. Muralov, ez a hatalmas, szakállas, őszhajú ember, szinte vigyázzban állt, míg vallomást tett. Kijelentette, hogy letartóztatása után, hosszas belső vívódás árán elhatározta, hogy „mindent kirak az asztalra”. Szavai Walter Duranty és más megfigyelők szerint őszinte becsületességgel csengtek, amint a vádlottak padjáról ezeket mondotta:
„Nem fogadtam el védőügyvédet és én sem álltam ki a saját védelmemre, mert hozzászoktam ahhoz, hogy jó fegyverekkel védekezzem és jó fegyverekkel támadjak. Most nincsenek jó fegyvereim, amelyekkel védekezhetnék … Méltatlannak találnám magamhoz, ha bárkit is azzal vádolnék, hogy engem a trockista szervezetbe belevont … Senkit se kárhoztatok azért. Egyedül az én hibám volt, csak magamat kárhoztathatom. Ez az én szerencsétlenségem … Több mint egy évtizeden át voltam hűséges katonája Trockijnak …”
Karl Radek, miközben vastag szemüvegén keresztül szemlélte a zsúfolt tárgyalótermet, Visinszkij fővádló keresztkérdéseinek tüzében felváltva volt alázatos, behízelgő, fennhéjázó és szemtelen. Mint Pjatakov, csak talán még teljesebb mértékben, ő is bevallotta áruló cselekedeteit. Radek szintén azt állította, hogy letartóztatása előtt, rögtön azután, hogy Trockijnak a német és japán kormányokkal folytatott tárgyalásokat ismertető levelét megkapta, elhatározta, hogy megtagadja Trockijt és felfedi az összeesküvést. Heteken keresztül vívódott magában, hogy mit tegyen.
Visinszkij: Mit határozott?
Radek: Nyomban el kellett volna mennem a párt központi bizottságához, hogy vallomást tegyek és mindenkit megnevezzek. Nem ezt tettem. Nem én voltam, aki az OGPU-hoz mentem, hanem az OGPU jött értem.
Visinszkij: Hangzatos válasz!
Radek: Szomorú válasz.
Az utolsó szó jogán elmondott vallomásában Radek mint kétségektől gyötört embert állította be magát; olyannak, aki állandóan habozott a szovjet rendszer iránti hűség és a „baloldali” ellenzék között, amelynek fiatal forradalmár kora óta tagja volt. Meg volt győződve arról — mondta — hogy a szovjet rendszer nem tud ellentállni egy kívülről jövő ellenséges nyomásnak. — Eltérő véleményem volt a főkérdésben — mondta a bíróságnak. — Abban a kérdésben, hogy kell-e folytatni a küzdelmet az ötéves terv végrehajtásáért. Trockij a bennem levő mélységes zavar miatt tudott megragadni. — Saját szavai szerint lépésről-lépésre vonták be az összeesküvés belső köreibe. Ezután vették fel a kapcsolatot az idegen titkosszolgálatokkal és végül Trockij tárgyalásokat kezdett Alfred Rosenberggel és Rudolf Hess-szel — Trockij — mondotta Radek — az általa kötött megállapodás befejezett ténye elé állított bennünket … — Majd miután megmagyarázta, hogy miképpen ismerte be végül is a bűnösségét és hogy mint tett vallomást mindarról, amit az összeesküvésről tudott, Radek így folytatta:
— Mikor a belügyi népbiztosságra kerültem, a nyomozást vezető tiszt … ezt mondta nekem: „Maga már nem gyerek. Itt van tizenöt ember, aki maga ellen tanúskodik. Ebből már nem szabadulhat és mint gondolkodó ember, ezt nem is remélheti …”
Két és fél hónapon keresztül kínoztam a nyomozótisztet. Itt felmerült az a kérdés, vajon kínoztak-e bennünket a kihallgatás folyamán. Meg kell mondanom, hogy nem engem kínoztak, hanem én kínoztam a nyomozótiszteket és arra kényszerítettem őket, hogy egy halom haszontalan munkát végezzenek. Két és fél hónapon keresztül vezettem a nyomozó tiszteket olyan irányba, hogy kihallgatásaim során és más vádlottak vallomásaival való szembesítésnél felfedjék előttem minden kártyájukat úgy, hogy megtudjam ki vallott, ki nem vallott és minden egyes vádlott milyen vallomást tett …
És egy nap a vezető nyomozó odajött hozzám és azt mondta: „Maga maradt utolsónak. Miért fecsérli és húzza az időt? Miért nem mondja el, ami mondanivalója van?” És akkor azt válaszoltam: „Hát igen, holnap elkezdem a vallomásomat.”
Az ítéletet 1937 január 30-án mondták ki. A vádlottakat árulásban találták bűnösnek azért, mert „német és japán fasiszta szervezetek ügynökeiként kémkedést, romboló és zavaró tevékenységet fejtettek ki”, továbbá, mert összeesküdtek, hogy segítséget nyújtsanak „idegen támadó hatalmaknak a Szovjetunió területének meghódításában”.
Pjatakovot, Muralovot, Sesztovot és tíz más árulót a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának katonai törvényszéke golyóáltali halálra ítélte. Radek, Szokolnyikov és két kisebb ügynök hosszabb börtönbüntetést kapott.
1937 január 28-án Visinszkij fővádló összefoglaló beszédében a következőket jelentette ki:
„Azok, akik Trockij és Pjatakov vezetése alatt érintkezésbe léptek a német és japán titkosszolgálattal, olyan eredmények elérésére törekedtek, amelyek nemcsak a mi államunk, de sok más állam érdekeit is súlyosan érintették volna…
Nekünk komoly érdekünk az, hogy minden ország kormánya, amely a békét kívánja és a békéért küzd, határozott intézkedéseket foganatosítson és véget vessen minden bűnöző kémkedési, felforgató és terrorista kísérletnek. Mindezt a béke ellenségei, a demokrácia ellenségei, a fasizmus sötét erői szervezik meg. Ezek az erők háborút készítenek elő, felkészülnek arra, hogy szétrombolják a béke épületét, és ezzel az egész haladószellemű emberiség ügyét veszélyeztetik.”
Visinszkij szavai a Szovjetunión kívül csak kis visszhangra találtak; de néhányan a jelenlévő diplomaták és újságírók közül megjegyezték és emlékezetükbe vésték azokat.
A moszkvai amerikai követ, Joseph E. Davies mély benyomásokkal távozott a tárgyalásról. Nap mint nap ott volt és tolmács segítségével gondosan követte annak menetét. Davies követ, aki azelőtt vállalati ügyvéd volt, kijelentette, hogy Visinszkij szovjet főügyész, akit a szovjetellenes propagandisták „brutális inkvizítornak” igyekeztek beállítani, őt erősen „Homer Cummings-ra emlékeztette.1 Nyugodt, szenvedélymentes, logikus, tehetséges és bölcs volt. Az árulók főtárgyalását úgy vezette, hogy én, mint ügyvéd, csak tisztelettel és csodálattal adózhattam neki.”
1937 február 17-én Davies követ bizalmas jelentésben értesítette Cordell Hull külügyminisztert, hogy csaknem az összes moszkvai külföldi diplomata egyöntetűen osztja azt a véleményét, hogy az ítélet igazságos volt. Davies követ ezt írta:
,,A diplomáciai kar sok, ha nem is minden tagjával beszéltem s talán egy kivétellel valamennyinek az a véleménye, hogy a tárgyalás világosan megállapította a kormány megdöntésére irányuló politikai összeesküvés tényét.”
De ezeket a tényeket nem hozták nyilvánosságra. Hatalmas erők szövetkeztek arra, hogy a szovjetuniói ötödik hadoszlopról az igazság rejtve maradjon. 1937 március 11-én Davies követ a következőket jegyezte fel moszkvai naplójába:
„Egy másik diplomata … követ tegnap végtelenül tanulságos kijelentést tett előttem. A tárgyalásról vitatkoztunk és ő megjegyezte, hogy a vádlottak kétségtelenül bűnösek voltak; hogy valamennyien, akik a tárgyalást végighallgattuk, ebben lényegileg meg is egyeztünk; hogy a külvilág, a sajtóközlemények nyomán ennek ellenére azt látszik hinni, hogy az egész tárgyalás meg volt rendezve (külszín, ahogy ő nevezte); s hogy bár ő tudja, ez nincs így, valószínűleg jobb, ha a külvilág mégis ezt gondolja.”2
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!