(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
„A fasiszta Németország koncentrációs táboraiban, a Gestapo pincéiben … a munkásosztály legjobb fiait, forradalmár parasztokat, az emberiség ragyogó jövőjének harcosait nap nap után olyan undorító erőszaknak és megcsúfolásnak vetik alá, amely mellett elhalványulnak a cári Ohrana leggyalázatosabb cselekedetei is.” – Georgi Dimitrov, a Komintern főtitkára jellemezte így 1935 augusztusában, azóta történelmi jelentőségűvé vált referátumában, a német fasizmus terrorszervezetét, a Gestapót.
A történelmi analógia, amelyet a Gestapo és a cári Ohrana között vont, megállja a helyét; de ugyanúgy indokolt a megkülönböztetés is, ami már 1935-ben, 2 és fél évvel a hitlerizmus hatalomrajutása után, világossá vált a haladás harcosai előtt. A valóságot tárták fel Dimitrov borzalmakat idéző szavai: „Az aljas német fasizmus férjeket feleségeik szeme láttára ver össze véres hústömeggé, anyáknak postacsomagokban küldik el meggyilkolt fiaik hamvait. A sterilizáció politikai harci eszközzé vált. Az elfogott antifasisztáknak a kínzókamrákban erőszakkal mérgező anyagokat fecskendeznek be, kitörik a kezüket, kiverik a szemüket, az élő testbe fasiszta horogkeresztet vágnak.”
Valóban: a Gestapo mindenben felülmúlta a cári Ohranát. A zsarnokság, az önkényuralom bármely formája a történelem folyamán igényelte és feltételezte olyan szervezet fenntartását, amely a fizikai és lelki terror válogatott eszközeivel elnyomott minden ellenállást. Az inkvizíció titkosrendőrsége, a Hermandad, V. Károly uralmának „világi kardja” vagy a velencei Tízek Tanácsának szervezete, a „sbirek” besúgóhálózata, majd Metternich rendőrminiszterének, Sedlnitzkynek, a Szent Szövetség legfőbb őrének apparátusa szolgáltak mintául I. Miklós cár számára, amikor felállította 1826. július 3-án kiadott különrendeletével a III. Ügyosztályt, Benkendorf gróffal az élen. A III. Ügyosztály volt a későbbi hírhedt cári titkosrendőrség, az Ohrana őse, amelyet azután Racskovszkij, majd Geraszimov emelt „világhírre”. Az Ohrana besúgóhálózata és provokátor gárdája, továbbá a Fekete Százak pogromlovagjainak terrorcselekményei együttesen szolgáltak példaképül az Októberi Forradalom reakciójaként feltámadó szélsőséges ellenforradalmi csoportoknak, így Mussolini OVRA-jának és Hitler Gestapójának.
Az oroszországi szocialista forradalom győzelmének új korszak kezdetét jelző ténye a reakció erőit új típusú ellenakcióra sarkallta; a munkásmozgalom térnyerésére ellenforradalmi terrorral válaszoltak. S miként a szocialista forradalom gyűjtőmedencéje és folytatója volt az egész emberiség haladó hagyományainak, úgy sűrítette magába és jelenítette meg minőségileg új tartalommal és formában a fasizmus, elsősorban a német fasizmus a retrográd, reakciós erőket és tapasztalatokat. Az új típusú ellenforradalmi erőszakszervezet hírhedt szimbóluma lett és maradt azóta is a Gestapo, a Geheime Staatspolizei, amelyet Hermann Göring hozott létre 1933 áprilisában.
Bár a Gestapo kulcstevékenysége a német fasizmussal foglalkozó történeti irodalomban általánosan ismert és elismert, mind ez ideig csupán 2 munka jelent meg, amely központi tárgyául a Gestapo történetét választotta. Az első Edward Crankshaw: Gestapo – Instrument of Tyranny (London 1956), a második Jacques Delarue: Histoire de la Gestapo (Párizs 1962) című műve.
A nürnbergi perekben, miként a perek publikált anyaga tanúsítja, szinte kivétel nélkül minden ügy kapcsán a Gestapo is a vádlottak padjára került, és amit Dimitrov 1935-ben, a fasizmus felfelé ívelő „virágkora” idején e terrorszervezetről megállapított, a nemzetközi bíróság előtt százszorosan igazolódott. Crankshaw könyve elsősorban a nürnbergi perek anyagára épült, zömmel csupán regisztrálta és összefoglalta a Gestapo szerepét. Delarue ennél többre vállalkozott: sokkal szélesebb forrásanyagra alapozta feldolgozását, és ennek megfelelően elsőnek kísérelte meg vázolni a maga történetiségében a Gestapo létrejöttének körülményeit, szervezeti kiépülését, módszereinek az egyes történeti periódusokban alkalmazott különböző változatait, és összegezni a Gestapo szerepét a Harmadik Birodalom történetében.
Delarue nem történetíró, hanem rendőrségi szakember. Huszonhárom éves korában lépett a vichy-i rendőrség szolgálatába, és néhány hónap múlva letartóztatták az ellenállási mozgalommal való kapcsolata miatt. Szabadulása és a német megszállók kiűzése után a francia rendőrség kötelékében vett részt a háborús bűnösök peranyagának előkészítő munkálataiban. Kilenc éven át, 1946-tól 1955-ig gyűjtötte könyve anyagát, s mint a francia rendőrség tagjának, módjában állott a Gestapo – elsősorban francia vonatkozású – anyagának eredetiben való tanulmányozása és felhasználása. Bizonyítja ezt többek között a könyve függelékében közölt Oberg-Bousquet-egyezmény, amely itt került első ízben nyilvánosságra.
Delarue könyve – mint a Franciaországban megjelent kritikák is hangsúlyozzák – nem történeti szakmunka; szerzője nem történész. Művének nincs tudományos jegyzetapparátusa, forrásait csupán irodalmi összefoglaló formájában közli az olvasóval. Számos – nem kinyomtatott – forrásra csak következtetni lehet, mert azok lelőhelye sehol sincs megjelölve. Mégsem az új, fel nem tárt írásos források felhasználása adja Delarue munkájának legnagyobb értékét, hanem haladó világnézetéből fakadó agitációs szándéka, továbbá az a pszichológiai és – tegyük hozzá – írói képessége, amellyel életközelbe hozza és szinte belülről ábrázolja a Harmadik Birodalom legfontosabb intézményét és egyben lényegét.
Delarue ugyanis az anyag tanulmányozásának eredményeként a Gestapóban jelöli meg a Harmadik Birodalom, a fasiszta német állam tartószerkezetét, azt az „irgalmatlan mechanizmust”, amely alátámasztotta és átszőtte az egész hitleri rendszer épületének minden kis kockáját.
Delarue agitációs szándéka nyilvánvaló: leleplezni „egy gengszterbanda diktatúráját”, mindezt azonban indirekt módon: dokumentumok és azok összefüggései alapján. A könyv szerzője sohasem jelzőkkel, hanem mindig tényekkel bizonyít. Nemcsak az apparátust, hanem az embereket is bemutatja – sokat közülük személyesen is megismert a nürnbergi és más háborús bűnös perek kapcsán. Portréi, amelyeket a Gestapo vezetőiről fest, élőek és ezért hitelesek. Gyakran alkalmazza azt a módszert, hogy jelentéktelennek tűnő epizóddal jellemez, de epizódjaiban, mint cseppben a tenger, felismerhető az ember mögött a szörnyeteg.
A fasizmus ellen mozgósító írói szándék félreérthetetlenül előbukkan a könyvnek szinte minden egyes sorából. Tényekre épülő tárgyilagossága pregnánsan tükrözi a szerző progresszív világnézetét. Delarue antifasizmusa a francia intellektuel jakobinus hagyományokon nevelkedett alapélményéből sarjadt; a német fasizmussal való közvetlen találkozás érzelmi reakciója csak erősítette ezt a citoyeni racionalizmust. Delarue az emberi jogok, az emberi méltóság mindenhatóságába vetett hittől indíttatva leplezi le a nácizmus embertelenségét; a fasizmussal való szembenállásának politikai tartalmát a polgári-demokratikus humanizmus jellemzi. Ez nagy erénye és egyben a haladó polgári magatartás maximuma is.
A könyv szerzője a tényanyag gondos összegyűjtése és kiválogatása, élettapasztalata és rendőri szakismeretei alapján plasztikusan ábrázolja azt a tevékenységet, amelynek eredményeképpen a Gestapo a Harmadik Birodalom államapparátusának korlátlan urává lett. Bemutatja, hogyan zúzott össze Himmler apparátusa minden más, haladó, sőt később reakciós szervezett erőt is, így a párt „radikális” szárnyát, majd kerítette kézbe magát a pártot, s végül hogyan gyűrte maga alá az egyetlen még meglevő szervezetet, a vilmosi hagyományokon nevelkedett, velejéig reakciós, de konzervativizmusában Himmler és társai számára mégis veszélyt jelentő junker vezérkart. A Gestapo és az SS harca a korlátlan hatalomért – valóban ez a Gestapo igazi története. Történetileg tehát hiteles Delarue koncepciója. Hiteles, de nem teljes. A könyv szerzője kétségtelenül árnyaltan – élettani, jogtörténeti és lélektani tényezőkből – vezeti le következtetéseit, de nem hatol le a legmélyebbre, nem vizsgálja közelebbről a történelmi folyamat gazdasági-társadalmi oldalát.
E társadalomtudományi szempontból leszűkített megközelítési módszer helyenként ellentmondáshoz vezet, illetve gátolja a szerzőt abban, hogy eljusson a történetileg teljes végkövetkeztetésig. Így az élettani és lélektani tényező túlzottan hangsúlyozott és a társadalmitól elszakított értelmezése – s ebben fellelhető a fasizmus okozta szenvedés emberileg érthető, de tudományos szempontból szubjektivizmusba hajló hatása – végkövetkeztetésként pesszimista képet festet a könyv szerzőjével az emberi természetről. Ennek ellenére Delarue racionalizmusa és humanizmusa, amely átizzik jóformán minden során, eleven cáfolat e pesszimizmus véglegességére.
Az emberi jogok polgári-demokratikus alapján álló Delarue felismeri a Harmadik Birodalom államformájának lényegét, a féktelen, az embert rabszolgává aljasító terrort, amelyet a Gestapo testesít meg, de nem elemzi e terrorszervezet gazdasági-társadalmi bázisát, a hitleri hatalom osztályalapját. A hitlerizmus fajelmélete mögött nem látja meg a német finánctőke imperialista törekvéseinek kizárólagosságát, a hitleri párt és állam joggal kárhoztatott összefonódását elvontan és nem a maga konkrét osztályösszefüggéseiben közelíti meg. Ez a látásmód korlátozza helyenként a nemzetközi politika egyes részletei, így például az 1939-es szovjet-német szerződés reális megítélésében is. Ez a szerződés az akkori helyzetben a Szovjetunió számára elkerülhetetlen lépés volt ahhoz, hogy felkészülhessen a náci agresszióval szemben.
E példák is bizonyítják, hogy Delarue nem marxista, de – s ezt még inkább kell hangsúlyozni – nem áll szemben a marxizmussal, sőt, citoyeni magatartásából eredően, eszmei szövetségesnek tartja. Arisztotelésztől Voltaire-en keresztül Anatole France-ig mutat ez a citoyeni életérzés, amely Delarue számára „a nyugati világ hagyományos értékrendjét”, illetve ennek lényegét, az emberi jogokat jelenti. Ezt az értékrendet készült elpusztítani a hitlerizmus, élén a Gestapóval, és az ellene folytatott harcban a könyv szerzője természetes szövetségesének tekinti a marxizmust. „Azóta, hogy győzött a kereszténység, és hatása megmutatkozott a társadalom felépítésében – írja ezzel kapcsolatban -, a társadalmi rendszerek valamennyi formája elismerte, hogy az embereknek azonos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az egyenlőség, amely minden ember egyenlő isteni teremtéséből következik, megvolt a világi szervezetekben is, majd élén állt az emberi jogok deklarációjának. A marxizmus, amely istent elvetette ugyan, ezeket az alapelveket megőrizte.”
Miután ezekből az alapelvekből táplálkozik Delarue antifasizmusa, tudományos ismeretterjesztő és humanista tartalmat sugárzó hatásával e könyv értékes adalék a múlt bűneinek feltárásához, és ami ezzel egyet jelent, a jövő helyes útjának követéséhez.
Ha a „kultúra” szót hallom, előveszem a revolverem! (Hans Jobst náci dramaturg)
Az igazság az értelemben van.
( Arisztotelész)
Mindazon férfiak, asszonyok és gyermekek emlékének, bármilyen származásúak és nemzetiségűek legyenek is, akik a Gestapo és a nácizmus áldozataiként haltak meg.
Mindazoknak, akik Európa-szerte testben és lélekben végigszenvedték a náci bűntetteket. A gyermekeiknek, hogy ne feledjenek. Mindazon férfiaknak és nőknek, akik hívek az igazsághoz, a becsülethez, a szabadsághoz, hogy lássanak és emlékezzenek.
BEVEZETÉS
GESTAPO – ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta előbb Németországot, majd egész Európát. Száz- és százezreket üldöztek azok, akik e „szociális érdek” leple alatt tevékenykedtek; milliók szenvedtek és haltak meg a Gestapo (Geheime Staatspolizei – Titkos Államrendőrség) és testvérszervezete, az SS (Schutz Staffel – Védő Csapat) tagjainak brutalitása következtében.
Mégis, bár a földkerekség minden nyelvén kötetek százai tanulmányozták, boncolták és magyarázták a hitlerizmus és a második világháború legjelentéktelenebb eseményeit is, tizenhét évvel a Harmadik Birodalom összeomlása után egyetlen mű sem látott még napvilágot, amely megrajzolta volna a Gestapo történetét. Márpedig a Gestapo volt a náci állam főtengelye, amelynek eléggé ismert belső mechanizmusát csaknem mindig e mérhetetlen rendőrapparátus valamelyik kereke mozgatta.
Soha, egyetlen országban és egyetlen korban nem jutott semmilyen szervezet ilyen tökélyre, nem volt ekkora hatalom a kezében, nem vált ilyen mértékben hatékonnyá és irtóztatóvá.
A Gestapo ezért annak példájaként fog élni emlékezetünkben, hogy gátlás nélküli emberek kezében mennyire elfajulhat a társadalom egyik intézménye. Megmutatja, milyen következményekkel jár az, ha valamely állami testület nem a nemzet, hanem egy klikk ügyét szolgálja. Az a hatalom és azok a fegyverek, amelyeket eredetileg az állampolgárok jogainak és szabadságának védelmére kapott, a szolgaság és a halál eszközeivé válnak. Ez már ekkor egy gengszterbanda diktatúrája, a nyers erő uralma, amely a legelemibb emberi jogok végét jelenti.
A gigantikus horogkeresztes gépezetet és irányítóit nemcsak a nagyközönség, de lényegében még a jelenkori eseményeket kutató történészek többsége is alig ismeri.
Elemeire akartam szedni ezt a könyörtelen gépezetet, és a napnál világosabban be akartam bizonyítani, hogy csak ennek a tartószerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének legkisebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre erőszakolni. Be akartam mutatni, hogy a Gestapo és a Biztonsági Szolgálat, az SD számtalan elágazása behatolt az élet minden területére, és olyan szorosan körülhálózta a kiszolgáltatott embereket, hogy éberségét egyetlen esemény vagy gondolat sem kerülhette el.
Éppoly kevéssé ismertek azok, akik az apparátus kulcspozícióit tartották kezükben, mint maga a gépezet. Feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy bemutassam őket igazi valójukban, bűneikkel és gyengeségeikkel, valamint előnyös vonásaikkal együtt. Ezek a szörnyetegek az esetek többségében semmiben sem különböztek a közönséges emberektől, néha még csaknem vonzó tulajdonságaik is voltak. Sorsukban az a nap hozott döntő változást, midőn a hitlerizmus új „erkölcsöt” adott nekik azáltal, hogy saját lelkiismeretük helyére a horogkeresztes dogmák iránti teljes odaadást ültette.
Könyvem nyersanyagát kétféle forrásból merítettem. Nagy mennyiségben használtam fel nyomtatásban meg nem jelent anyagot, emellett néhány könyvet is, amelyeknek bibliográfiája e mű végén található.
Csaknem 9 esztendeig, 1946-tól 1955-ig jegyzetanyagot gyűjtöttem azokról a perekről, amelyeket a Gestapo vezetői, ügynökei és a háborús bűnösök ellen Franciaországban lefolytattak.
Ezen időszakban alkalmam volt személyesen megismerni csaknem mindenkit azok közül, akik Franciaországban annak idején a német rendőrségi szervezetet irányították. Rájöttem, hogy közönséges emberek voltak, még ha egyikük intelligensebb, másikuk nehezebb felfogású volt is; de attól fogva, hogy parancsnak engedelmeskedtek, nem volt jellemük, nem volt erkölcsi tartásuk, képtelenek voltak különbséget tenni a jó és a rossz fogalma között.
A legtöbb letartóztatott nem érzett lelkiismeretfurdalást, és képtelen volt megérteni tényleges helyzetét. A bűncselekményeik miatt ellenük indított vizsgálatot úgy fogták fel, mint a győztes bosszúját a legyőzöttel szemben, és sorsukat, paradox módon, ebben a perspektívában fogadták el. Eszerint is cselekedtek. A legügyesebbek azt gondolták, hogy megvásárolhatják az életüket bizonyos titkok ellenében vagy úgy, hogy átállnak a győztes szolgálatába. Masuy, a Gestapo „kisegítő” csoportjának egyik leghírhedtebb hóhéra, aki hosszú hónapokat töltött a fresnes-i börtönben, szilárdan hitte, hogy hamarosan kiszabadul, és zárkája magányában arról szőtt terveket, hogy majd Spanyolországban babagyárat alapít.
Ilyen „közvetlen” kapcsolatok alapján rajzoltam meg a legtöbb Franciaországban működött ügynök arcképét.
Nyilatkozataikból, visszaemlékezéseikből rekonstruáltam a Gestapo szervezetének felépítését és Franciaországba való átültetésének különböző szakaszait, továbbá néhány esemény még nem kellőképpen ismert hátterét. Értékes anyagot merítettem a Legfelső Bíróságon, a törvényszékeken és a katonai bíróságokon lefolyt kollaboráns perekből is.
Ami a nyomtatott forrásokat illeti, számomra a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék tárgyalásainak huszonhárom kötetnyi anyaga volt a legértékesebb, valamint az azt követő, tizenhét kötetre rúgó dokumentumanyag. Felhasználtam a francia kormány kiadványait is. A náci szervezetek adminisztratív felépítésére és hatáskörére vonatkozó dokumentáció a Nemzetiszocialista Párt vagy a Harmadik Birodalom kiadványaiból származik. Ezekből a művekből hasznos életrajzi adatokhoz is jutottam.
Közel 10 évig tartó kutatásom során sok bátorítást kaptam és olyan segítséget is, amely nélkül semmiképpen sem oldhattam volna meg sikeresen feladatomat.
Mindazoknak, akik értékes segítségükkel munkámban támogattak, ezúton fejezem ki leghálásabb köszönetemet. Köszönetét szeretnék mondani különösen Lisbonne kisasszonynak, a Belügyminisztérium könyvtárosának kifogyhatatlan szívélyességéért; Chalret államügyész úrnak, aki volt szíves rendelkezésemre bocsátani könyvtárát; Durand-Barthés úrnak, az Igazságügy-minisztérium levéltárosának; Adler-Bresse kisasszonynak, a Jelenkori Dokumentációs Könyvtár tisztviselőjének; Joseph Biliig úrnak és a Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központ teljes személyzetének, akik különösen értékes levéltári anyagot tettek hozzáférhetővé számomra; Michel úrnak és a Második Világháború Története Bizottságának; Fraissignes kisasszonynak, a hadügyminisztériumi levéltár német dokumentációja vezetőjének.
*
Mielőtt a Gestapo történetének leírásához kezdenék, hasznos lesz felidézni azokat az eseményeket, amelyek a hitleristáknak a hatalomhoz vezető útját jelzik 1919-től 1933-ig. A Gestapót ugyanis nem lehet elválasztani a hitlerizmustól. Lényegüknél fogva egymáshoz tartoznak.
A nácizmus a vereség komplexumából született. Amikor 1918 novemberében Németországnak le kellett tennie a fegyvert, katonái nem voltak hajlandók beletörődni a szerintük meg nem érdemelt vereségbe.
A német császári hadsereg hagyományos kádereinek, a porosz tiszti kasztnak a befolyására kezdettől fogva szinte betegesen túlzásba vitték a militarista szokások és érzelmek ápolását. Mivel kitartottak amellett, hogy ők Németország és a „szolganépek” urai, nem fogadhatták el a kapituláció gondolatát, s így nem vonhatták le belőle a megfelelő tanulságokat. Kezdték elterjeszteni azt a változatot, hogy a hadsereget nem katonailag győzték le, hanem árulás áldozatává lett. Így született meg a „Dolchstoss” legenda: a német haderőt hátulról döfték le. Arról „megfeledkeztek”, hogy 1918 novemberében 184 német hadosztály volt ugyan a fronton, de tartalékban már csak 17, és abból is csak 2 volt friss; ugyanakkor pedig a szövetségeseknek a fronton 205 hadosztályuk volt, tartalékban 103, abból is 60 teljesen friss. Az amerikai utánpótlás napról napra növekedett. A dunai front egy hónappal előbb összeomlott, Ausztria november 6-án kapitulált, Németország magára maradt. November 3-án Kielben föllázadt az 5. hajóraj legénysége; november 7-én felkelés tört ki Münchenben, elkergették az öreg bajor királyt, III. Lajost. A 9-én Spában tartott nagy haditanács, miután megállapította, hogy a német vezérkar kezéből kicsúszott a kezdeményezés, elhatározta, hogy fegyverszünetet kér; a kancellár ugyanakkor lemondott, a császár pedig Hollandiába menekült. Három nem katonai személy vállalta a megalázó feladatot, hogy tárgyalásokba kezd az ellenséggel: Miksa badeni herceg, Ebert, az új kancellár és Erzberger, a katolikus miniszter. Ugyanazon a napon a szociáldemokrata Scheidemann a Reichstag erkélyéről kikiáltotta a köztársaságot.
A militaristák, akik nem tudták megemészteni a vereség keserűségét és árulásról kezdtek regélni, csakhamar minden gyűlöletükkel a katasztrófában fogant fiatal köztársaság ellen fordultak.
Németország elmerült a zűrzavar hullámaiban. Ezért elsősorban a totális fegyelem, a hírhedt német fegyelem volt felelős, amelyet oly sokszor állítottak példaképül a szabad népek elé. Ez a vakfegyelem, németül kadavergehorsam (hullafegyelem), nemzedékek során át kiölte a németekből a személyiséget, úgy, hogy alárendeltségben tartva őket, könnyen kezelhetőkké váltak. Mikor összeomlott az egész hierarchikus építmény, az irányítóik brutális parancsai alól felszabadult „hullák” ellenállás nélkül lettek az agitátorok áldozataivá.
A zűrzavarhoz járult a nyomor és a munkanélküliség. A rend helyreállítása érdekében a katonai erők segítségét kellett igénybe venni, amelyek sajátságos alakulatokba, „szabadcsapatokba”, „különítményekbe” szerveződtek, és a parancsnokló tiszten kívül más felsőbbséget nem ismertek el. Ezek a fegyveres csoportok törték le a helyi felkelési kísérleteket, és ugyanakkor bebiztosították magukat a köztársasági rendszerben azzal, hogy kisvártatva kialakították az új hadsereg kereteit.
Ekkor fedezték fel a tisztek a politikát, vagy legalábbis azt, amit ők politikának véltek: „lélektani hadműveleti csoportot” hoztak létre, amely tanfolyamokat szervezett az „állampolgári gondolkodás alapelveiről” Ezen intézmény egyik mozgatója Ernst Röhm százados volt.
1919 nyarán új ember hagyta el a kiképzőtiszti tanfolyamot. Adolf Hitlernek hívták. Itt kapta meg a későbbi nemzetiszocialista tanok alapelemeit. Ezzel mindent megmondtunk a német tisztikarnak a hitlerizmus születésében játszott döntő szerepéről. Bizonyos nagy ipari körök szövetségeseiként létrehozói vagy támogatói voltak azoknak a kisebb-nagyobb csoportoknak, amelyek az antidemokratikus eszméket terjesztették, a militarizmust prédikálták és az akkor már teljesen eltűnt antiszemitizmust újra bedobták a köztudatba.
A köztársasági kormány mintha nem is vette volna észre ezt a fajta agitációt, annyira bízott az 1919 augusztusában meghirdetett weimari alkotmány tökéletességében. Nem is volt ez rossz a maga nemében, csak éppen néhány olyan rendelkezést is tartalmazott, amelyek lehetőséget adtak a köztársaság megdöntésére.
Az új rend ellenségei mihamar megértették, hogy a frontális támadásnál helyesebb a beszivárgás módszere. Republikánus érzelmeket színlelve sorra megszerezték a parancsnoki pozíciókat. Noske, a szociáldemokrata hadügyminiszter nem tréfának szánta, midőn így szólt: „A fiatal köztársasági hadsereggel a szabadságot és a békét hozom.”
A köztársaság ellenségei e megnyugtató kijelentések fedezete mögött tovább folytatták aknamunkájukat. A Herrenklubban, az „urak klubjában” tisztázták és von Gleichen báró újságjában, a „Ring”-ben hozták nyilvánosságra nézeteiket. „A Reichswehr tisztjei – olvashatjuk – a forradalom óta különbséget tudnak tenni az állam és annak megjelenési formája között. A tisztek az államot abban akarják szolgálni, ami benne állandó és önmagával azonos.”
Így, egész egyszerűen, amint az állam megszűnt követni a tisztek politikai eszméit, már nem is volt más, csak egyszerű „megjelenési forma”, amelyet nem volt kötelező szolgálni. Kisvártatva azt is megtanulták, hogy kötelességük az államra rákényszeríteni a maguk törvényeit.
Röhm százados és barátai jól megtanulták a leckét; azzal segítették a régi rend visszaállítását, hogy későbbi akciók előkészítéseképpen nacionalista szervezetek egymással össze nem függő, beláthatatlan sorát hozták létre. Ez a töredékesség biztonságba ringatta a kormányt, ugyanakkor minden hatékony ellenőrzést eleve lehetetlenné tett, megtorlás esetén pedig, elmosta a felelősséget, és elősegítette az új formában való újjászületést. Alkalmas pillanatban nem lesz majd nehéz egységes vezetés alatt egyesíteni ezeket a csak látszólag szétszórt megbízható híveket.
Az egyik ilyen csoportba, Drexler Német Munkáspártjába (DAP) lépett be Adolf Hitler kiképző káplár 1919 szeptemberében. Rövidesen magához ragadta a vezetést, és 1921. augusztus 8-án Röhm százados segítségével létrehozta a Német Nemzetiszocialista Munkáspártot (NSDAP). Az új pártnak, amely három csoport tagjait egyesítette – Drexler pártjáét, a Jung-féle Német Nemzetiszocialista Pártét és Streicher Német Szocialista Pártjáét megalakulásakor csak 68 tagja volt, 1921 novemberében pedig 3000. A legvadabb jelszavakkal indított intenzív propaganda-hadjárat eredményeképpen, unos-untalan sulykolva a „novemberi árulás” militarista legendáját, a taglétszám gyorsan növekedett, és így létre tudták hozni az „elszántak” külön csoportját, amelynek az volt a feladata, hogy ököllel vagy doronggal hallgattassa el mindazokat, akik ellent mertek mondani. Ebben az időszakban született meg az SA.
1922 novemberében kivételes jelentőségű személyiség jelentkezett a Nemzetiszocialista Pártba: Hermann Göring, a dicső pilóta, a híres Richthofen-vadászraj utolsó parancsnoka; ő lett később a Gestapo atyja.
A párt legjobb toborzói a hadsereg tagjai voltak; belőlük lettek az SA első káderei is. Röhm az SA-ból valóságos hadsereget kovácsolt, amely csakhamar már a kormányt fenyegette, mert számban és erőben meghaladta magát a Reichswert is.
Szó sem volt azonban arról, mintha szembeszálltak volna a hadsereggel; ellenkezőleg: az támogatta őket fegyverrel, rejtett káderekkel, néha még pénzzel is. 1923 áprilisában titkos katonai fegyverraktárak kerültek az SA kezébe, ugyanezen év szeptemberében pedig von Lossow tábornok Münchenben inkább a beosztásából való leváltást választotta, semmint hogy betiltotta volna a nácik újságját, a „Völkischer Beobachter”-t.
A tisztek érzékenyen reagáltak a horogkeresztes tanokra, hiszen azok hasonlítottak az ő téziseikre az „állampolgári gondolkodás” tanfolyamain. A parlamentarizmus megszüntetése, a hatalom erős államszervezetbe összpontosítása, amelyet felelős vezető irányít, aki a tömegekkel népszavazások útján érintkezik. Alkotmány nem kell, ez a szükségtelen keret csak akadályozza a fejlődést. Az állam nem tűrhet ellenfeleket, mert csak az ellenség malmára hajtanák a vizet. Szét kell őket zúzni. Ha nincs ellenzéki sajtó, nincs „árulás”, nincsenek ellenzéki pártok, amelyek aláaknázzák a hatalmat; egyedül a „nemzeti érdek” számít.
A trükk abban áll, hogy a hatalmon levő pártot azonosítani kell a hazával; a hadsereg érti már ezt a szemfényvesztést. A haza (vagyis a párt) védelmére minden eszköz igénybe vehető. Az egyén nem számít; csak mint a kollektivitás része jön tekintetbe, amelynek mindent fel kell áldoznia. Abszolút fegyelemre, a „vezér” iránti totális engedelmességre van szükség. Ezért kell az értelmiséget állandó megfigyelés alatt tartani és könyörtelenül ártalmatlanná tenni, ha „veszélyessé válik az országra”, azaz, ha szembehelyezkedik a rendszerrel.
Ezekhez az elvekhez járultak még a fajelmélet érvei: a tiszta, északi vér mítosza, a germán faj, az „úri faj” felsőbbrendűsége. Az „uralkodó faj” feladata, hogy parancsoljon az alsóbbrendű embereknek, a kisebb értékű, elkorcsosult fajoknak. Az irgalom, a könyörület ártalmas fogalmak, „nem természetes” jelenségek. „A legteljesebb lelki nyugalommal elmehetünk az embertelenség határáig – írta Hitler -, ha ezzel visszaadjuk a német népnek a boldogságot.”
Míg propagandája eredményeképpen a Nemzetiszocialista Párt egyre növekedett, mások igyekeztek megszerezni a hatalmat. Különböző sikertelen puccskísérletek, egyebek közt Buchdrücker őrnagyé, arra indították Hitlert, hogy vállalja az erőszakos lépés kockázatát. 1923. november 9-én Münchenben kísérletet tett a kormány megdöntésére, arra számítva, hogy a tömegek követni fogják a kezdeményezést. Legfőbb cinkosa Ludendorff tábornok volt. Tízperces lövöldözés után azonban, amelynek 14 halálos és 50 sebesült áldozata volt, a felkelés néhány óra alatt összeomlott.
Hitlert letartóztatták; Göring, aki mellette menetelt a lövöldözéskor, súlyosan megsebesült, de át tudott szökni Ausztriába. Az akcióban részt vett még valaki, mint a Röhm irányítása alatt álló „Birodalmi hadilobogó” mozgalom zászlóvivője: Heinrich Himmler.
A puccskísérlet leverését, Hitler letartóztatását nem aknázta ki a köztársasági kormány; elmulasztotta a kínálkozó alkalmat, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon a nemzetiszocializmussal.
Botrányos tárgyalás után, amely inkább a peres eljárás paródiájának nevezhető, Ludendorffot fölmentették, Hitlert és négy főcinkosát pedig egyenként mindössze 5 év várfogságra ítélték. A vádlottak barátaik üdvrivalgása és a himnusz hangjai mellett hagyták el a törvényszék épületét!
Hitler 1924. december 20-án, pontosan déli 12 óra 15 perckor távozott a landsbergi államfogházból, 13 hónapi és 20 napi fogság után. Amnesztiával szabadult. Megértette, hogy a hatalom csak úgy lehet az övé, ha legálisan hódítja meg, azaz ravaszul álcázott erőszakkal; ha túlteszi magát a törvényeken, de megbízható cinkosok védelme alatt; színleg elfogadva a demokrácia játékszabályait, hogy a rendszert belülről robbanthassa szét.
Bármennyire érdekfeszítő volna is, messze vezetne, ha nyomon kívánnánk követni ezt a türelmes aknamunkát. Csupán arra emlékeztetünk, hogy a szélsőjobboldali pártok és a hitleristák súlyos vereséget szenvedtek az 1924 novemberi választásokon, és 1925 elején úgyszólván elölről kellett kezdeniük mindent. A baloldali pártok 1924-től 1932-ig választásról választásra egyre jobban előretörtek; 8 év leforgása alatt 3 329 000-rel növelték szavazataik számát. Mindezek a győzelmek azonban viszonylagosak voltak, mert közben a horogkereszteseknek sikerült magukhoz vonzaniuk a fiatal választók tekintélyes tömegét (1930-ban 3 millió volt az új szavazók száma), és fokozatosan maguk felé irányítaniuk a hagyományos jobboldali pártok, a jobbközép, sőt a Centrum tömegeit is. Ezeket a derék, aggódó és hagyományhű polgárokat olyan jelszavakkal csalták kelepcébe, amelyeket régtől fogva tiszteltek, és nem értették meg, hogy a hitleristák szájában e jelszavak egészen más értelmet nyernek. Ugyanezek a derék polgárok mérték az első csapást a köztársaságra, midőn az 1925 februári választáson az öreg Hindenburg marsallt választották meg köztársasági elnöknek. Hindenburg hazafiúi glóriájának leple alatt a köztársaság ellenségei megkaparinthatták a legfontosabb kulcspozíciókat.
A horogkeresztesek és barátaik, igazi hamiskártyások módjára, a demokrácia nyújtotta lehetőségeket kihasználva ásták alá annak egész épületét. Sorozatos kormányválságok előidézésével újabb és újabb választásokat kényszerítettek ki, így hatalmas tömegeket fordítottak el a rendszertől és tettek egyre hozzáférhetőbbé a maguk propagandája számára. Ezzel a stratégiával szemben a baloldali pártok képtelenek voltak megteremteni a maguk egységét, képtelenek voltak beszüntetni egymás ellen vívott harcaikat, hogy együttes erővel forduljanak szembe a közös ellenséggel; képtelenek voltak megragadni a kínálkozó számtalan alkalmat, hogy ismét magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ami pedig a szomszédos országokat, a tegnapi győzteseket illeti – különösen Franciaországot és Angliát, amelyek döntő szerepet játszhattak volna az ő következetlenségük és elvakultságuk korlátlan volt; a hatalom meghódításának időszakában is és a hitlerizmus győzelme utáni első esztendőkben is.
1932. május 30-án kezdődött a hatalom meghódításának utolsó szakasza, midőn Hindenburg marsall durván lemondatta Brüning kancellárt és utódjának Papent, a „bárók” és a Reichswehr képviselőjét tette meg. A német kispolgárok, akikről Thomas Mann azt mondta, hogy „nem hajlandók elmerülni a proletariátusban”, lelkesen tapsoltak a változáshoz. Számukra az agg marsall a gondviselés embere, osztályuk megmentője volt, akinek minden elhatározása csakis a megtestesült bölcsesség lehetett.
Június 14-én, alig két héttel azután, hogy elfoglalta a kancellári széket, Papen visszavonta az SA betiltását és a hitlerista egyenruha viselésének tilalmát, amelyet még Brüning rendelt el igen okosan. Ettől kezdve világossá vált, hogy milyen szerepet játszik Papen. A volt német tisztek nemzeti szövetségének egy Berlinben tartott gyűlésén, 1932 szeptember elején, Everling nacionalista képviselő nyíltan hangoztatta a szónoki emelvényről:
„Van Papen kancellár erélyes kézzel távolítja el az útból a weimari köztársaság épületének romjait, hogy új alapokon építse fel a birodalmat.”
Papen egymás után váltotta le a vezető köztársasági tisztviselőket, a tartományi kormányzókat, és „nemzetiekkel” töltötte be a helyüket. Csupán Poroszországban állt ellen a szociáldemokrata-katolikus Braun-Severing-kormány. Ezt egy egyszerű elnöki rendelet mozdította el a helyéről az alkotmány 48. szakasza értelmében, azzal az érvvel, hogy „nem képes helyreállítani a rendet”, azaz nem képes gátat vetni a hitleristák folytonos provokációinak.
Papen megnyitotta a nácik előtt a hatalomhoz vezető utat, és ők kardcsapás nélkül végigmentek rajta. Az 1932 júliusi választáson 230 képviselőt küldtek a Reichstagba, és ezzel Németország legnagyobb pártjává lettek. Augusztus 30-án Göringet a Reichstag elnökévé választották. E pillanattól fogva a teljes győzelem már csupán taktikai kérdés volt.
Ezt az elkerülhetetlen eshetőséget azonban mintha sem a jobboldali pártok, sem a hadsereg nem vették volna számításba. Ők csak fel akarták használni a hitleristákat. A hagyományos politikai gyakorlat lebegett a szemük előtt, és nem gondoltak arra, hogy a hatalom teljes egészében a horogkeresztesek kezébe kerülhet, akikről nem is tudták elképzelni, hogy képesek lennének egyedül kormányozni. Ki akarták használni a nácik dinamizmusát, azt várták tőlük, hogy az ő lendületükkel visszaszerezhetik egykori előjogaikat, és a hagyományos értékek visszanyerhetik régi fényüket. Cserében készek voltak részt adni a kormányban a hitleristáknak. Csak éppen megfeledkeztek Hitler figyelmeztetéséről: „Ahol mi vagyunk, ott mások számára nincs hely!” Időre és sok véres tapasztalatra lesz még szükségük, hogy komolyan vegyék ezt a mondatot.
Az 1932 júliusában Papen által nyeregbe segített horogkereszteseket súlyos kudarc érte a novemberi új választásokon. Kétmillió szavazatot és 34 Reichstag-mandátumot veszítettek. De a lecke nem ment kárba. A választások után 5 nappal lemondani kényszerült Papent Schleicher követte, akinek a szüntelen támadások után, 1933. január 28-án, szintén távoznia kellett.
Január 30-án délben a Papen által támogatott Hitler kapott megbízást a kormányalakításra. Az „öregúr” végül is kénytelen volt úgy dönteni, hogy átadja a hatalmat annak, akit megvetően csak „osztrák káplárként” szokott emlegetni.
Megtörtént tehát a jóvátehetetlen lépés. De a horogkeresztesek győzelmét senki sem vette komolyan. Thomas Mann is csak elmosolyodott a hír hallatán, és így szólt: – „Annál jobb, 8 hónapnál tovább úgysem tarthat” – csatlakozva a francia és angol „szakemberekhez”, akik a nemzetiszocializmust elintézett dolognak tekintették.
Hindenburg azt hitte, hogy garanciáról gondoskodik, amikor „gyámság” alá helyezte Hitlert: ráerőszakolta Papent alkancellárként és Poroszország birodalmi biztosaként, Blomberget pedig hadügyminiszterként. Ezek a „biztosítékok” azonban nem sokáig álltak fenn.
Február elsején Hitler megkapta a Reichstag feloszlatására vonatkozó rendeletet, amelyet az elnök-marsall négy nappal előbb Schleichertől megtagadott, és amiért annak le kellett mondania. A választások napját március 5-re tűzték ki. A horogkeresztesek ekkor már szentül eltökélték, hogy minden eszközzel megtartják a hatalmat. Megkezdődött Németország történelmének egyik legvéresebb kalandja, amelyben a Gestapo, szerény kezdetek után, vezető szerepet játszott.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!