Írók az eresz alatt

CIKKEK AZ 1936-1945-ÖS ÉVEKBŐL

FÜGGELÉK

(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)

Írók az eresz alatt

(A Népszava 1943. szeptember 12-i számából)

Fodor József Népszava-beli cikke is azt mutatja, hogy a népi irodalom elnevezésű szellemi irányzat hosszú idő múltán ismét buborékokat vet közéletünk felszínén. Kezdik előszedni íróinkat, s számonkérni tőlük: mit tettél, és még inkább, miért nem teljesítetted, amit elvégezni legfőbb kötelességed lett volna? Azok az írók, akik néhány esztendővel ezelőtt még társadalmi osztályokat és történelmi bűnöket idéztek a magyar nép ítélőszéke elé, most maguk vádlottakként állanak előttünk. A vádak hallatán természetesen tiltakoznak, s a nép iránti változatlan hűségükre hivatkoznak. Úgy szedik elő s mutogatják fel műveiket, mint mások anyakönyvi lapjaikat, hogy tisztaságukat igazolják. De a bírák nem egyformák. Van, aki azt mondja: a mű még nem minden, emberi magatartásodért is felelned kell. És van, aki már a műveket is elmarasztalja, s összbüntetés kiszabására törekszik.

Miért ez a kemény ítélkezés egy irodalmi irányzat fölött? Mi teszi ezt időszerűvé?

A válasz valóban nem tűr halasztást, mert a népi irodalom kérdése válaszút elé érkezett. Nem pusztán az írók miatt történt ez így, hanem a megváltozott ma és a kialakulófélben levő holnap tett fel nekik olyan kérdéseket, amelyekre válaszolniuk kell. S a feleletüktől függ: hogy megmaradnak-e a magyar élet ható, eleven tényezőinek, avagy pedig elsöpri őket az áradat, s ha műveiket a partra is veti, nem valami büszke jelzői lesznek annak, hogy egykoron éltek, alkottak ugyan, de elherdálták a nép beléjük helyezett hitét és bizalmát.

*

Az ipari munkásság nagy várakozással tekintett a népi írók felé, de ez — sajnos — kielégítetlen maradt. Akadt ugyan egy-kettő közülük, aki vállalta a nagy nemzeti feladat megoldását és a velejáró megpróbáltatásokat, de a többség az eresz alól figyelte a vihar kavargását, és sunyi szemmel leste, mikor és merről süt ki a nap. Mi nem is csodálkozunk ezen. Sokszor megállapítottuk már, hogy fellépésük óta lényegesen megváltozott az ország politikai és társadalmi képe, megváltozott az ő helyük és helyzetük, sőt ők maguk is. Mi volt ennek az oka, azt itt nem fejthetjük ki részletesen, ehelyett csak azt állapíthatjuk meg, hogy a változás külső jele az írók szétszóródásában mutatkozott meg. A hajdani egységes tábor részeire hullt, ízeire bomlott, s ki-ki magános harcosként forgatja fegyvereit. Sokan voltak, jutott hát belőlük a széles magyar politikai mezőny minden harcterére. Volt, aki nyakkendőben vászoningét megtartotta, de csizmája sarkát félretaposta, annyifelé ment el hirdetni az igét; volt, aki a fehér vászoninget nyíltan zöld pamutra cserélte ki; volt, aki a jobboldali zsurnalisztikában teremtett viharsarkot elfojtott indulatainak kitombolására; volt, aki a néphez való hűségét gyermekkori nyomasztó élményeinek állandó hangoztatásával bizonygatta. S végül: akadt olyan is, aki eljutott a legdöntőbb felismeréshez, ahhoz, hogy a néphez csak úgy lehetünk hívek, ha nem kívülről és távolról szemléljük küzdelmeit, ha nem a fizetett drukkerek módján biztatjuk, hanem résztveszünk mindennapos csatáiban, s a közös harc felemelő élményeivel termékenyítjük meg a nép, de önmagunk életét is.

Volt itt mindenre példa, s éppen ez az, ami a becsületes számvetésre késztet bennünket. Mert abból, hogy a népi írókat ma minden oldalról támadják, mi nem vonhatunk le olyan következtetéseket, hogy íme, ezek mégis következetes, hűséges és harcos emberek. A minden oldalról meginduló újult támadás ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Azt, hogy ezen a fronton a hűség és a következetesség dolgában valami végzetesen nincs rendjén. 1937—1938-ban tudtuk, kik voltak a népi írók: kilétüket felfedték akkor megjelent és mindmáig legjobb munkáikban; állásfoglalásaikat leszögezték közösen szerkesztett lapjaikban; a jövőre vonatkozó elgondolásaikat összesűrítették közösen megfogalmazott programjaikban. Annakidején az ország és a nép döntő kérdéseiben határozott és többé-kevésbé egységes tábort alkottak; tudtuk, mit akarnak és miért szállnak harcba. Azóta azonban ez az egység felbomlott, s ma már felfedező útra kell indulnunk, hogy egy-egy írót a nagy politikai mezőny valamelyik bunkerében felfedezhessünk.

Valóban, ma nem tudni, hogy ki hol áll, hova tartozik és mit akar. Nem elégséges erre a kézenfekvő válasz, hogy ők mindig a néppel voltak és hűségük odatapasztotta őket osztályukhoz; mindig, minden körülmények között a népet követték. De még ha el is fogadjuk ezt az olcsó választ, rögtön adódik a másik kérdés: vajon a nép hű volt-e önmagához.* Ez a gondolatsor a szegényparasztságnak a nyilaskeresztes mozgalomban való — helyenként tömeges — részvételére vonatkozik. * S különben is az-e az írók feladata, hogy a népet kiszolgálják, nem pedig az, hogy szolgálják? Vajon milyen hűségnek nevezhetjük azt az írói magatartást, amely a nép tévelygéseit a szellem fölényével és tekintélyével szembesíti, ahelyett, hogy a jövő nagy, széles útját világítaná meg előtte?

*

Az ilyen hűségű tábort ma már senki sem vállalja nyugodt lélekkel Magyarországon. A népiesek is érzik ezt, s például Veres Péter a „Népiség és szocializmus” című könyvében bevallja: „A népi írók, úgy látszik, mintha pártok közötti, illetve pártok fölötti szerepet játszanának, de ugyanakkor puszta létükért s népükért, főleg a parasztságért harcra kényszerülnek. Persze, a harchoz ők is tehetetlenek, se pénzük, se pártjuk, se tömegeik nincsenek. Emiatt partizánharcokra kényszerülnek. Ki itt, ki ott veti meg a sarkát. Ez tovább fokozza a zavart. Még a velük rokonszenvező tömegek sem tudják, hogy egy-egy adott esetben ki hol áll”.

Ezért van az, hogy a szélsőjobboldal egyrészt támadja őket, mert jelszavaik radikálisak, másrészt szirénhangokkal csalogatja őket, mert magatartásuk magukban rejti a behódolás lehetőségét. A népiesek gondolkodásának ez a felemás volta, ez a „középúton” való lebegése arra vezet, hogy a reakciós szélsőjobboldal hol mint „baloldali demokratákat”, „kollektivistákat” támadja őket, hol pedig számít rájuk, azonosítja magát elgondolásaikkal. „Szemlénk közben — írja Milotay István az Új Magyarság-ban a népi írókról megjelent cikksorozatának végén — lépten-nyomon visszatérő visszhangját, ismétlődését fedeztük fel saját régi igazságainknak, követeléseinknek.” De ugyanez az oka annak is, hogy a baloldal viszont ingadozó magatartásuk miatt marasztalja el őket.

Mindez azonban nem izgatja különösebben a népieseket, s Veres Péter azzal tér fölötte napirendre, hogy „hiába húznak szét a népi írók, hiába vannak közöttük személyi és elvi ellentétek, a többi irányból jövő egyenletes és állandó nyomás megint csak egymáshoz kényszeríti őket”. Mintha bizony ezzel az egymáshoz kényszerítéssel minden el volna intézve! Sajnos, a kérdés nem ilyen egyszerű. A népi írókat a több irányból jövő támadások valóban „újra és újra együvé zavarják” ugyan, s amilyen mértékben kezdenek kikopni mindenünnen, olyan mértékben bújnak össze, mint a tisztásokról elriasztott vadak. Az egykori, az egész magyar életet felpezsdítő harcos kiállás mindinkább szektaszellemmé zsugorodik, amelynek egyetlen célja, hogy a csoport ellen intézett támadásokat kivédje. Ilyen alapon aztán az ő szemükben édeskeveset számít, hogy ki hol áll, milyen színű inget hord, s a politikai mezőny melyik oldalán gyakorolja a nép iránti hűségét, csak „népi” legyen. Sajátságos vérmítosz alakult ki közöttük, mely csak azt nézi, ki hol született, s bepréselhető-e a „népi” jelző fogalomkörébe.

Innen van azután, hogy a szocialista Darvas József Kovács kezét fogja, Kovács az Illyés Gyuláét, Illyés Gyula a Németh Lászlóét, Németh László a Kodolányiét, Kodolányi az Erdélyi Józsefét, Erdélyi József a Rajniss Ferencét, Rajniss Ferenc az Imrédy Béláét, Imrédy Béla a …

De ne folytassuk! Ha ezt látjuk, nagyon igaznak és talán még aktuálisabbnak érezzük Ady szavait, mint amikor leírta: „A »népies« értelmet változtatott Petőfi óta, a »népies« ma lett csakugyan s nagyon aktuális: a mai Magyarországnak immár kifakasztani való hályog problémája.”

A népi írók ma összefüggő láncot alkotnak a baloldaltól a szélsőjobboldalig. Hol itt a megállás, hol a választóvonal?

Kritikánk egyik célja, hogy ezt a láncot szétszakítsuk.

*

De más szempontoknak is van szerepük a „népi” kérdés megítélésében. Soraink elején azt mondottuk, hogy a népi irodalom válaszút elé érkezett: a mozgalomban rejlő belső ellentmondások a népi írók egyrészét a szélső jobboldaliak táborába vitték, másik részét a szervezett ipari munkásság közelébe hozták. E megállapítás két tétele látszólag ellentmond egymásnak. Ha a népi írók szétszóródtak, akkor már nyilván túl vannak az útkereszteződésen és ki-ki befutotta pályáját. Ami egyes képviselőit illeti, nagyjából ez is a helyzet. De túl az egyes írói sorsokon, a népi megmozdulás olyan irodalmi, társadalmi és politikai közvéleményt teremtett, amely még nem jutott túl a válságon. Sokan vannak, akik még ma sem tudják, mit kezdjenek a népi írók hagyatékaival. Magával az alkotóval talán már leszámoltak, átadták sorsának és az enyészetnek, de a régebben elhintett mag még csírázik bennük. A népi irodalom kérdése tehát, túl az egyes írói pártállásokon, általános elvi szempontból is mérlegre kívánkozik. Fontos ez a határozott elvi számvetés, mert a szélsőjobboldal ma sem tartja elveszett embernek a népieseket. Számít rájuk. És sajnos, meg kell állapítanunk, nem hiába. A népi irodalom napjainkban is tele van súlyos ellentmondásokkal, zűrzavarral, tévelygéssel, köddel, a szélsőjobboldali ideológiával rokon elgondolásokkal. Ezt a ködöt kritikánkkal szintén fel akarjuk szakítani.

*

A helyes történelmi és társadalmi látás szempontjai mellett azonban még igen fontos gyakorlati követelmények is sürgetik e mozgalom lehetőleg pontos mérlegének elkészítését. Ezek között első helyen áll az ipari munkásság és a parasztság együttműködésének kérdése. Tudjuk, kedvező visszhangot keltett a parasztság soraiban is az ipari munkásságnak az a kezdeményezése, hogy a mai idők fergetegében széles demokratikus frontot építsen ki. A parasztság, ahol csak tudomást szerzett erről a kézfogásra irányuló ajánlatról, igyekezett beállni a sorba. Az összefogás a rendkívüli háborús viszonyok ellenére is erős, bátor és hitvalló tömegeket hozott össze. A magyar kibontakozás útja megnyílt. Új nép van kialakulóban, tudatos, bátor és szilárd, amely ismeri az életet, látja az utat és építi a jövőt.

Nagy feladat ez: új nemzet teremtése, s valóban csak új néppel lehet megvalósítani: a magyar demokrácia népeivel. Az ipari munkásság öt évtized szervezett harcának tapasztalataival, szívósan, elszánt akarattal vág e küzdelemnek, s a testvérosztály aggódásával és szeretetével fordul a parasztság felé. Fegyvere a harcban a legtündöklőbb: a tudás, az igazság és az őszinteség. Ezek jegyében, nem pedig a harag, a gyűlölet, a rosszindulat és az ellenséges szándék mérgezett nyilaival fordul a népi írók felé, akik ma még sok tekintetben megszállva tartják az ipari munkásság és a parasztság egymáshoz vezető útját.

Azokhoz szólunk, akik a nép ügye számára még nem vesztek el teljesen. Jöjjenek ki végre az eresz alól! A vihar ugyan még nem múlt el, de az elvégzendő feladatok annál sürgetőbbek.

Kritikánkkal elvi zavaraik rengetegéből kivezető utat kívántunk nyitni, amely úton járni — egyedül érdemes és lehetséges.

A falvak és városok békéje

(A „Népszava” 1943. december 25-i számából)

A polgári társadalmi rend felszabadulást hirdető jelszavai felébresztették a felszabadulás szándékát és az új élet határozott igényét a parasztságban is. Ahol a városi polgárság volt olyan erős, hogy a felvilágosodás tanait kivihette a falvakba, ott a falu élete és fejlődése egészen más feltételek között indult meg. A földesúri kötöttségek megszűnése, a földbirtok demokratikus felosztása, az ipar gyors és vakmerő fejlődése teljesen átalakította a mezőgazdaságot, megváltoztatta a vidék helyzetét, s döntően beleszólt a parasztság életébe.

*

A fejlődés azonban nem mindenütt haladt ebben a mederben. Sajnos, nálunk sem. 1848 kitermelte ugyan a polgári átalakulás szabadító jelszavait, de a szabadulás tényeit nem. A lassú reformfejlődés a bizonytalan 48-as kezdetek után iparunkat mégiscsak virágzásnak indította. Gyárnegyedek és ipari munkáshadseregek születtek, s velük új tényezők jelentek meg a politikai életben, új követelések a társadalmi és kulturális élet területein. A kultúra és a civilizáció vívmányai diadalmaskodtak, de csak helyenként, szigetenként, csak a városokban, a vidék pedig továbbra is megőrizte ősi intézményeit: a maradi termelési formákat, a jobbágyrendszer patriarkális viszonyait és a paraszti kultúra ősi világképeit. Modern, nyugati értelemben vett városaink már vannak, de falvaink az elmúlt évszázadok levegőjét őrzik.

A modern város és a régi falu, a nagyipari kapitalizmus és a jobbágyi viszonyokkal terhelt mezőgazdaság egymás mellé került. És a nagyipar egyelőre nem is változtatott ezen a helyzeten. Szükség volt az olcsó munkáskezekre, az Alföld nagy szegényparaszti tartalékerőire, de szükség volt rájuk mint fogyasztókra is. A falvak és a városok mindinkább távolodtak egymástól a termelési technikában, a termelés jövedelmezőségében, a társadalmi és kulturális színvonal tekintetében egyaránt. Ezek az ellentétek a függőségi viszonyt méginkább elmélyítették. A falusi lakosság bódultan indult a városok felé, hogy munkaerejét olcsón eladja. Azok pedig, akik megmaradtak a föld mellett, adófilléreikből végül is azoknak a településeknek a virágzását segítették elő, amelyeknek magas házsorairól, kivilágított utcáiról, tükrös kávéházairól egy-egy városjárt embertől hallottak legendaszerű, félelmetes híreket.

A kapitalizmus hatása alatt kialakuló úgynevezett nemzeti közvélemény eleinte alig vett tudomást arról, hogy az ország agrárlakossága megállt a fejlődés útján. A liberalizmus korszakának közvéleménye örült az előrehaladásnak és ügyet sem vetett arra, ami stagnált, ami az elmaradottság sötét színeivel a nagyszerű hangulatot ronthatta volna. Inkább a határon túlra vetette tekintetét, a nyugati államok felé, ahol a magyarországinál sokkal tökéletesebb példákat csodálhattak. A számukra kedvező fejlődésnek ebben az önfeledt mámorában mitsem törődtek azzal, hogyan viaskodnak a magyarság milliói az Alföld sokezer községében nemcsak egy régi életformával, hanem most már az újnak is újabb és újabb áldozatokat követelő következményeivel. A szakadék a falu és a város között annyira kimélyült mindjárt a kiegyezés után, hogy újra és újra — szinte — tudományos kutatásokkal kellett feltárni a falu helyzetét: társadalmi, gazdasági és kulturális képét.

Az agrárszocialista mozgalmak a földrengés erejével hatottak a magyar uralkodó körökre, nem számítottak rájuk és kezdetben sejtelmük sem volt arról, milyen erők játszottak közre megindulásukban. Az okokat már ekkor is kiküldött állami bizottságoknak kellett tisztázniuk.

A harmincas évek gazdasági válsága idején is hasonló volt a helyzet. Igaz, ekkor már nem hivatalos helyzetfeltárók járták a falvakat, hanem lelkiismereti kényszer által hajtott írók és szociológusok, de ez a falu és a város közötti ellentéten mitsem változtatott. A földbirtokviszonyok demokratizálásának elmaradása, a nagybirtokrendszer uralkodó jellege, a kisbirtokrendszer kiöregedett termelési módja a mezőgazdasági lakosságot a többi osztállyal szemben hátrányos helyzetbe juttatta.

Az ellentétek tehát megvoltak és megvannak, s ezeket a mai társadalmi rend talaján nem is lehet feloldani. Ami azonban a jelenlegi körülmények között megoldhatatlan, az nagyon is megoldható egy új társadalmi rendben. A szocializmus ezeket a mai ellentéteket is békévé és harmóniává fogja feloldani. A mezőgazdaság gépesítése történelmileg már régen adott lehetőség, közel az az idő, amikor gyakorlatilag is azzá válik. Ha a nagybirtokrendszer nem állja többé útját a mezőgazdaság felvirágzásának, a kisbirtokosok a szövetkezeti rendszer segítségével elindulhatnak egy olyan mezőgazdasági kultúra felé, amely az ipari termelés minden eredményét a maga szolgálatába állítja, a munkaerőt felszabadítja, a parasztság termelési módszerét a szakszerűség szempontjai szerint a legmagasabb fokra emeli, a mezőgazdaságot az iparral, a falut a várossal szerves kapcsolatba hozza, s a nemzeti, népi kultúrát is a magyar szellemi élet domináló elemévé teszi.

Ennek jelei már most tisztán megmutatkoznak. A magyarországi tőkés fejlődés kezdeti időszakában a paraszt elmenekült a szegénységet és csak örökös megpróbáltatást jelentő keskeny földparcellákról. Elmenekült a hazai és külföldi gyárvárosok kőrengetegeibe, később pedig, amikor ezek az utak járhatatlanokká váltak, a falujában tiltakozott eddigi életformája és életföltételei ellen. Ledobta paraszti ruházatát, igyekezett elfelejteni apáinak dalait és meséit, megváltoztatta szórakozását, erkölcsét. Mindezt a város hatása alatt, befolyása következtében tette. A falu termelési módja és uralkodó viszonyai ugyanazok voltak, mint évtizedekkel azelőtt, de világképe, életfelfogása és stílusa már megváltozott: a városéhoz, az új polgári rendéhez igazodott. A felépítmény ellentétbe került az alappal, a falu életrendje hadat üzent termelési rendjének. A falu ma már nemcsak a várossal viaskodik, de önmagával is. Polgári életfelfogás és szokások állanak szemben az elavult, múltszázadbeli termelési viszonyokkal; a községek népe menekülni akar eddigi életformájából, de köti, húzza és állandóan visszarántja a gazdasági alap.

*

A megoldáshoz, a két fő termelési ág, az ipar és a mezőgazdaság kibékítéséhez, ellentéteinek feloldásához a gazdasági és termelési rend megváltoztatásán keresztül juthatunk el. Jól látja ezt parasztságunk is. De azt is, hogy e problémák tisztán gazdasági eszközökkel nem oldhatók meg, szükség van a politikai hatóerők igénybevételére és kihasználására is. Látja, hogy saját erejére utalva nem oldhatja meg történelmi feladatait, mert a földreformért folyó küzdelem ma már elképzelhetetlen a kapitalizmus ellen folytatandó harc nélkül. A kapitalizmussal szemben pedig az ipari munkásság vette, veszi és veheti fel sikeresen a harcot. Így találkozik ma össze egy akaratban a két legnagyobb dolgozó és termelő osztály: az ipari munkásság és a parasztság.

A parasztság most is osztálytestvéréhez, az ipari munkásosztályhoz fordul, éppúgy, mint e társadalmi rend kialakulásának első esztendeiben. Akkor azonban a társadalmi felemelkedésért folytatandó küzdelem komoly vállalása elől elmenekült a városba — mai odafordulása viszont a szövetséges társ csatlakozása a mai viszonyok leggyökeresebb megváltoztatását igénylő osztályhoz. A parasztság ma nem azért fordul politikailag az ipari dolgozókhoz, hogy beolvadjon az ipari munkásságba, s számát szaporítsa, hanem, hogy a felszabadulni vágyó öntudatos tömegek létszámát növelje, s küzdelmét ellenállhatatlan politikai fronttá erősítse.

Megindult a harc a földért

(A Szabad Nép 1945. március 25-i számából)

Két nappal március 15-e után az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendkívüli minisztertanácson egyhangú lelkesedéssel megszavazta a földreform-rendeletet. A magyar szegényparasztság földért folytatott évszázados harca ezzel történelmi fordulóponthoz érkezett el.

A rendelet megszavazása a fiatal magyar demokrácia eddigi legnagyobb sikere. Az abban lefektetett elvek alapján végrehajtott földreform véglegesen felszámolja majd a feudális nagybirtokrendszert, biztosítja az ország demokratikus átalakulását és jövő fejlődését. A magyar demokrácia és nemzeti függetlenség szilárd alapjait rakja le azzal, hogy szétzúzza a magyar reakció évszázados intézményét, a magyar parasztság kiszipolyozóját és nagy nemzeti katasztrófáink felidézőjét: a nagybirtokrendszert. A gyors és gyökeres intézkedés a parasztság millióit állítja a demokrácia szolgálatába és teszi a magyar nép szabadságharcának, nemzeti függetlenségének elszánt harcosaivá.

A demokratikus népkormány a földreform-rendelet elfogadásával aláhúzta és első szakaszában végrehajtotta a magyar nép pártjainak azt a határozott követelését, amely már az Ideiglenes Nemzetgyűlés és Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásakor is ebben jelölte meg a magyar demokrácia legfőbb kérdését. Kihangsúlyozta ezzel, hogy a nagybirtokrendszer szétzúzása nélkül nem lehet a reakciót kiirtani, a hazaárulás és a nemzetgyilkosság további megismétlődését megakadályozni. A magyar demokrácia kivívása az új jobbágyfelszabadítást, nemzeti függetlenségünk biztosítása és nemzeti becsületünk visszaszerzése pedig a magyar nép új szabadságharcát követeli meg. S mindkettőnek legdöntőbb alapja a földreform!

A most elfogadott földreform-rendelet tehát a magyar nép demokráciáért és nemzeti függetlenségért folytatott küzdelmének óriási sikere. Ugyanakkor azonban tudatában kell lenni annak, hogy a rendeletet csak a minisztertanácson fogadták el ilyen simán, de megszületését súlyos politikai összecsapások előzték meg. Mindannyian jól emlékszünk azokra a támadásokra, amelyeket a reakció intézett a készülő jogszabály ellen. Voltak, akik jobbról és voltak akik balról vitatták helyességét, s olyan „megoldásokat” ajánlottak, amelyek a földkérdést feltétlenül bukásra ítélték volna. A földreform-rendelet a reakció elleni kíméletlen harc, valamint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai között felmerülő ellentétek kiküszöbölésére irányuló viaskodásokban született meg. A rendkívüli minisztertanács egyhangú határozata mindezeknek győzelmes befejezése volt.

A magyar nép földért folytatott harcának első szakasza ezzel sikeresen befejeződött. És valljuk meg: ez volt a könnyebb szakasza. A rendelet már megvan, de hátra van a megvalósítása. A végrehajtási utasítás is elkészült, a legrövidebb időn belül meg is jelenik, s ezzel megkezdődik a magyar nép földért folytatott harcának második — tegyük hozzá —, nehezebb és küzdelmesebb szakasza. A föld felosztása szintén elszánt összecsapás eredménye lesz, s ennek biztosítására mozgósítani kell a legszélesebb földmunkás- és paraszttömegeket.

Erre feltétlenül szükség is van! A reakció máris vad erőfeszítéseket tesz, hogy a végrehajtást megakadályozza, késleltesse, esetleg olyan anarchiát idézzen fel az országban, ami a fiatal magyar demokráciát hosszú időre visszavetné fejlődésében. Az sem kétséges, hogy ez az ellenállás még fokozódni fog. A fiatal magyar demokráciának az a kezdeti gyengesége és erélytelensége, hogy nem tudott mindjárt vasököllel lesújtani a nép és az ország ellenségeire, a reakcióban olyan hitet keltett, hogy a magyar nép pártjai a földkérdésről is csak szónokolnak, de megoldásig nem jutnak el. A rendelet mégis megszületett, s ez a tény a reakció elszánt, halálos ellenállását váltja ki.

A kormány döntése megadja a lehetőségét annak, hogy a magyar nép szembeszálljon a reakció gyűlöletével, vakmerőségével, leszerelje és visszaverje támadásait, s a magyar nagybirtokos osztály és parasztság között dúló évszázados harcot ezúttal a parasztság javára döntse el.

A Magyar Kommunista Párt a magyar nép földért folyó harcának továbbra is az élén akar járni. Mozgósítja és szervezi a tömegeket. Tudja, hogy a földkérdés ma a párt és a magyar demokrácia legfőbb politikai kérdése, amelyre összpontosítani kell a párt főerejét. A Magyar Kommunista Párt összes városi és vidéki szervezeteinek vinnie, sodornia kell magával az egész népet e feladat sikeres megoldásában. A rendelet elfogadásáért folyó küzdelemben a magyar nép demokratikus pártjai jártak elöl. A föld birtokbavételéért az egész népnek kell harcolnia.

A rendelet és a végrehajtási utasítás a magyar népnek erre meg is adja a lehetőséget.

Ez az első földreform-törvény a magyar nép történelmében, mely a végrehajtást alulról elindított népmozgalomra bízza. Ennek az átfogó mozgósításnak eszköze és szervezeti formája a minden községben és városban megalakítandó földigénylő bizottság. A népi, paraszti tömegmozgalom e harci szerveire nyomatékosan fel kell hívni a parasztság figyelmét. A végrehajtási utasítás megjelenése után csak abban az esetben lehet a földreformot késedelem nélkül végrehajtani, ha maguk az érdekeltek veszik kezükbe intézését. Az ország felszabadított területein tehát a parasztságnak azonnal meg kell alakítania a földigénylő bizottságokat. Tagjaik legyenek a demokratikus pártok legjobb, legöntudatosabb és legharcosabb képviselői, s rajtuk kívül döntő szerepet kell biztosítani a Földmunkás Szövetségnek is. A földigénylő bizottságoknak haladéktalanul össze kell állítaniok az igényjogosultak névsorát, össze kell írniok a község vagy város határában az igénybeveendő vagy elkobzandó földeket, s el kell készítendők a felosztási tervet. Ha mindezek az előkészületek megtörténtek, az érdekelt parasztság nyomban és közvetlenül bekapcsolódhat — legdöntőbb problémájának, a földkérdésnek a megoldásába.

Ez azonban semmiképp sem volna elegendő. A leglényegesebb az, hogy jól kapcsolódjanak bele. Tisztán kell látniok, hogy a földosztás a magyar demokrácia megteremtéséért folyik, ugyanakkor azonban szerves része a nemzet függetlenségi és szabadságharcának. A rendeletet tehát ugyanazoknak a fontos nemzeti érdekeknek szem előtt tartásával kell végrehajtani, mint amelyeknek figyelembe vétele mellett létrejött. A földigénylő bizottságok élén tehát a parasztságnak politikailag erős, öntudatos és kemény harcosainak kell állniok, akik a reakciónak minden nyílt és burkolt támadását vissza tudják verni, s ugyanakkor a szegényparasztság esetleges ultraradikális követeléseit is a rendelet elgondolásainak keretei között tudják tartani.

A parasztság mozgósításának e harci szervei sok helyütt már működnek, másutt most alakulnak. A Magyar Kommunista Párt ezeknek szolgálatába állítja legjobb erőit, s minden erejével odahat, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front többi pártja szintén erre összpontosítsa összes erejét. Meg kell lepni és le kell tömi a reakciót. Lehetetlenné kell tenni készülő támadásait. A cél az, hogy egy hónapon belül az ország nagy részében a parasztság kezébe kerüljön a föld. Szabolcsban és Csongrádban még e hét folyamán leverik a parasztok az első cövekeket, birtokukba veszik a földet.

Az első lépést gyors iramban kell követnie a többinek. A Magyar Kommunista Párt feladata, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjaival közösen beleoltsa a magyar népbe az új jobbágyfelszabadítás tudatát, s a reakció elleni küzdelem könyörtelenségének, a szabadságjogok biztosításáért folyó harc elszántságának szellemét lángra lobbantsa. Ha ezt idejében megtesszük, a magyar nép még részese lesz az európai népek szabadságharcának, s ugyanakkor elindulhat más, döntő feladatainak megoldása felé is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!