CIKKEK AZ 1936-1945-ÖS ÉVEKBŐL
FÜGGELÉK
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
A népi arcvonal
(A Tovább 1938. évi április—májusi számából)
A népi arcvonal mindig fájó kérdése volt a magyar életnek, de sokszorosan az ma, amikor Nyugaton egy falánk és barbár életforma döngeti kapuinkat.
Ausztria annektálása teljes meztelenségében vetette fel a magyar függetlenség kérdését. Mi lesz velünk? Ki tud itt „Megállj!”-t parancsolni, amikor a nagy német fasiszta étvágy egy percig sem titkolja, hogy telhetetlen gyomra számára ínyencfalatnak szánja hazánk legistenáldottabb földjét: a Dunántúlt? És ha a Dunántúl eltűnt a német étvágy süllyesztőjében, remélhetjük-e, hogy a vén Duna megvéd bennünket?
A kormány a magyar függetlenségért aggódó minden kiáltásra jó előre megadta a választ. Ünnepélyesen kijelentette, hogy bennünket sem kívülről, sem belülről semmiféle veszedelem nem fenyeget. Határainkon kívül senki sem akar kezet emelni ránk, határainkon belül semmiféle veszedelem magvai nem csíráznak, a világnézeti harcok már eldőltek, szóval: hazánk a csodálatos rend és béke szigete.
Ezt mondja a kormány! De mi érezzük, hogy talpunk alatt parázslik a föld és fejünk felett kigyullad a tető. Hiába igyekszik a kormány a háborgó idegeket megnyugtatni, mi látjuk, hogy amilyen mértékben nő itt a szociálisabb Magyarországért küzdők csapata, bizonyos körök ugyanolyan mértékben igyekeznek önző érdekeiket megvédeni — még függetlenségünk feladása árán is. Állítjuk, hogy a fasiszta veszély nemcsak hogy nem szűnt meg, de nőttön-nő. Míg előadásokat tiltanak be, míg lapokat koboznak el, míg írókat ítélnek el csupán amiatt, mert a hazátlan magyarból felelős honpolgárt akarnak formálni, addig a fasiszta veszélyt nem tekinthetjük megszűntnek.
Ezekben a sorsdöntő órákban komolyan és higgadtan kell foglalkozni kérdéseinkkel. Mondanivalónk komolysága nem tűr semmi cicomát, s miközben ellenfeleink a fogalmak minél kiadósabb elmázolásán fáradoznak, mi azon leszünk, hogy az egyszeregy világosságával magyarázzuk problémáinkat. A politikai ábécé legegyszerűbb nyelvén akarunk beszélni.
Miért van szükség a népi arcvonalra?
A feltett kérdésre legjobban az osztrák tragédia felidézésével felelhetünk. Miért bukott el Ausztria? Azért talán, mert a német óriás szemet vetett rá? Ó, nem azért! Az ismeretes eseményeket nem is annyira a Német Birodalommal való egyesülés, mint inkább a fasizmus kényszerű vállalása teszi tragikussá. Ilyen értelemben pedig Ausztria nem is most bukott el, hiszen tragédiája 1934 telére nyúlik vissza. Azokra a zord februári napokra, amikor Dollfuss akkori kancellár elszánt utcai harcokban semmivé zúzta az országban a munkásmozgalmat és vele együtt a demokráciát is. A horogkereszt osztrák és nagynémet agitátorai csak erre vártak. Élénken megtapsolták a kis kancellár fényes győzelmét, s kifejezték előtte szerencsekívánataikat. Hódolatukban nem volt semmi képmutatás. Világosan látták, hogy a demokrácia fegyveres letörésével Dollfuss az ausztriai horogkeresztes mozgalmat legharcosabb ellenfeleitől szabadította meg. Ezért pedig csak hálával tartozhattak. Lelkesen ünnepelték hát a győztest, s azonnal akcióba léptek — ellene. A pénz nélküli új rendi állam nem volt képes védőgátat emelni az egyre féktelenebbé váló náci uszítással szemben. Akik tiltakoztak volna, Ottakring és Floridsdorf munkásai, vagy fizikailag semmisültek meg, vagy tehetetlenül a föld alá szorítva éltek. Dollfuss a munkásmozgalmon aratott győzelmével az osztrák függetlenség sírját ásta meg, amelybe — nem telt bele egy fél év — maga is oly szánalmasan belehullt.
Ausztria tragédiája beteljesedett. Sorsán — úgy látszik — egyelőre nem lehet változtatni. Az intő példa tanulságait azonban le lehet, sőt a demokráciáért küzdő valamennyi népnek kötelessége is levonni. Ez a tanulság pedig így hangzik: nevetséges szélmalomharcot folytat az a fasizmussal, aki egyidejűleg a munkásosztály demokratikus frontjának is hadat üzen! A fasizmussal, féktelen imperialista étvágyával szemben a nemzeti függetlenség egyedüli biztosítékát a legszélesebb és legmélyebb alapon szervezett nemzeti-népi arcvonal nyújtja.
Nemzeti függetlenségünk e kritikus perceiben félve tesszük fel a kérdést: Magyarországon van-e ilyen határozott népi arcvonal? Vannak-e pártok, vannak-e pártszövetségek, amelyeknek kiállása és szívós harca megmenthetné e földet? Az őszinte feleletet fáj kimondani. Sajnos, sehol sem látjuk a néptömegeknek azt a szilárd acéltömbjét, mely szembehelyezkedne a fenyegető nemzetellenes áramlatokkal. Annyira hiányoznak nálunk az osztályalapon szervezett néptömegek, hogy kevés túlzással azt mondhatnánk: Magyarországon csak pártvezetőségek vannak, de nincsenek határozott arcú párttömegek.
Tartsuk csak meg szomorú seregszemlénket! Kezdjük mindjárt az uralkodó osztályok pártján, „a dicsőségesen országoló” NEP-en!* Nemzeti Egység Pártja. *
A NEP a magyarországi fasiszta törekvések politikai vetülete. Gömbös Gyula is ennek szánta.
A fasizmus az uralkodó osztályok érdekeinek fegyveres védelme.
Osztályérdekeket véd, miközben mereven szembehelyezkedik a társadalmi haladással. A fasizmus pártja egyenesen azért lép fel, hogy a munkásosztály szervezeteit felőrölje, kiüsse kezéből az önvédelem fegyverét, és ezt azokra bízza, akik a munkásságnak gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is ádáz ellenségei.
Kormányférfiaink gyakran tesznek olyan melldöngető kijelentést, hogy nekik szerte az országban milliós tömegeik vannak. Mi azonban nagyon jól tudjuk, hogy nem a NEP-hívek száma rúg milliókra, hanem az elesett, az adósságba fulladt, a nincstelen és a mindennapi falatért küzdő embereké. A kormány az ő függő viszonyukat kihasználva keresztülvitte, hogy sokan „lemondtak” az ellenzéki politikában való aktív részvételről, s az ilyenképpen passzivitásra kényszerített emberekről az élharcosi bölcsesség csakhamar megállapította, hogy: íme, ezek a mi párthíveink.
A második nagy pártalakulat: a Független Kisgazdapárt. Sajnos, ennek is határozottabb a vezérkara, mint a tömegarca. Rengeteg a híve, de hosszú évek megannyi erőfeszítése árán sem tudott a magyar politikai élet uralkodó pártjává válni.
Sokan, sokszor és sok helyen megállapították már, hogy a parasztság nem osztály, hanem osztályok komplexuma, mely rengeteg ellentétes érdeket rejt magában. Ezeket a gazdasági életbe mélyen beágyazott ellentéteket a politika síkján egy kalap alá venni — egészen elhibázott. Az ötvenholdas gazda és a teljesen nincstelen földmunkás nem vallhatja száz százalékosan ugyanazokat az elveket. Ha mégis egy táborba tereljük őket, állandóan felüti köztük kígyófejét a gyanakvás, jelentkezik az osztálygátlás, ebből pedig a széthúzás.
A magyar földmunkásságot — ezt határozottan leszögezhetjük — osztályhelyzete, ebből fakadó proletárvolta a városi munkássággal elvi és harci közösségre predesztinálja. Egységes tömbje azonban megbomlik a demokratikus szervezkedés hiánya miatt, s bár a reformok kiharcolásához nélkülözhetetlen lenne hadsorainak egysége, mégis ezek törmelékeit igen gyakran egymással farkasszemet néző pártok kereteiben találjuk meg.
A Független Kisgazdapártnak is komoly kötelessége, hogy az ipari és mezőgazdasági proletariátus természetes szövetségét elősegítse.
A magyar ipari munkásság tömegpártja: a Szociáldemokrata Párt. Minden ipari központban erős szervezetei vannak. Politikai iskolázottság, továbbá a vezetők és vezetettek közötti viszony tekintetében kétségtelenül az első helyen áll. Igaz, hogy egyes helyeken, különösen Budapesten, erős pártbürokráciát fejlesztett ki, de szervezeteinek egészséges funkciója mindig kitermeli tömegeik természetes vezetőit.
A Szociáldemokrata Párttal az egész magyar oppozíciónak keresnie kell az együttműködés lehetőségeit.
Seregszemlénk végén szólnunk kell a nyilaskeresztesek szomorú táboráról. Vezetőikről, a középosztály és arisztokrácia zavaros egyéniségeiről — akik magas politikai, katonai és közgazdasági pozíciók elnyerése reményében űzik mesterkedéseiket — nem beszélünk. Őket minden további nélkül átadjuk a jelenkor megvető ítéletének. De igenis szólnunk kell e politikai maszlag áldozatairól: a nyilaskeresztes parasztságról. A nyilaskeresztes mozgalom a magyar politikai élet szektája. Ahogy az ördögűzés megfertőzi és feldúlja a lelkeket, éppen úgy fertőzi meg és dúlja fel a nép politikai tudatát a kampóval vagy kaszával párosított kereszt. Még eredetük is megegyezik. Akit a hatósági üldözés a komoly politikai mozgalomtól visszariaszt, végül kinyújtja kezét a felkínált egyenruha, röpcédula és bot után. Hogy üldözik őket? Igaz, de taktikából, mert ugyanakkor pénzelik is, s a két tevékenység csodálatosan egybevág.
A magyarországi nyilaskeresztes mozgalomnak minden gyászos drapériája ellenére is van egy nagy tanulsága. Éspedig az, hogy az általános elégedetlenség cselekvésben készül kirobbanni, s a nép legszívesebben annak a zászlaja alá szegődik, aki aktivizálni tudja őket. Havi szemlékkel, tetszetős elméletek hangoztatásával már nem sokra megyünk. Meg kell teremtenünk … az összes ellenzéki pártok tervszerű együttműködését a néptömegek mozgósítására …
Mit akar a népi arcvonal?
Meg akarja cáfolni a rázúdított rágalmakat, és követelni akarja jogait.
Meg akarja cáfolni azt a mesét, hogy a kormány a dolgozó tömegeket a választójogból az eddiginél is hatékonyabb mértékben azért zárja ki, mert a nép műveletlen. Állítja, hogy a nép politikai iskolázottsága eljutott arra a fokra, hogy a politikai fékek meglazítása után biztos öntudattal képes megválasztani sorsa intézőit. Ezért: bejelenti harcát az általános, egyenlő, titkos választójogért!
De meg akarja cáfolni azt a másik mesét is, hogy Magyarországon a világnézeti harcok már eldőltek. Állítja, hogy ez a kijelentés csak a kormánykörökre jellemző és csak azt jelenti, hogy ők már eldöntöttnek tekintik a harcot, elégedettek a jelenlegi társadalmi és politikai állapotokkal és felkészültek minden támadásra.
De a népi arcvonal silány illúzióvá akarja törpíteni azt a kijelentést is, mely szerint az az állapot, amelyben a népmilliók tengeri- és korpakenyéren s egyszersmind édenkerti ruhátlanságban élnek, a rend és béke korszaka volna. Szerinte ez a legnagyobb rendetlenség.
És meg akarja cáfolni azt az önző állítást is, mely szerint az uralkodó körök érdekei egyetemes nemzeti érdekek. Állítja, hogy a munkásosztály, főként a három millió magyar koldus megsegítésénél nincs ma egyetemesebb magyar érdek.
Őszinte szavak egy mozgalomról
(A Népszava 1941. április 13-i számából)
A napisajtó és a különböző pártállású folyóiratok hasábjain hetek óta szenvedélyes vita folyik a Márciusi Front-mozgalom szerepéről. Sorra megszólaltak a népiesek vezető alakjai, s kölcsönösen egymást tették felelőssé a falukutató irodalom és annak politikai lecsapódása: a Márciusi Front bukásáért.
Az elemi erővel fellángoló szenvedélyes vita azt mutatja, hogy a magyar népies mozgalom a keretek felbomlásával és az egykori fegyvertársak szétszéledésével nem szűnt meg, csak rövid időre lekerült a napirendről. Probléma volt keletkezésekor és ereje teljében, s az maradt szunnyadásának ideje alatt is. Mutatja ezt a napjainkban megjelenő cikkek tömege.
Mi a kérdéssel kapcsolatban mindenekelőtt kijelentjük: a népieseket nem egyéni cselekedeteikben, hanem munkájuk társadalmi vonatkozásaiban nézzük. Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a Márciusi Front korántsem annak a tíz-tizenkét írónak a mozgalma volt, akiknek a nevével a közvélemény ezt fémjelezni szokta. Ha ugyanis ez így lenne, könnyen napirendre térhetnénk fölötte, hiszen ennyi ember elvesztése jelentős politikai mozgalmak további sorsa szempontjából jóformán szóba sem jöhet.
A Márciusi Front az általános európai népfront-mozgalom sajátos magyar megnyilatkozási formája volt. Kimondott és közvetlen célja az akkor erősen növekedő jobboldali diktatúra megakadályozása, távolabbi célkitűzései pedig a magyar sorskérdésekkel függtek össze: a földreformmal és a szabadságjogok kivívásával. Olyan célkitűzések voltak ezek, amelyeknek kiharcolása érdekében szívesen szövetkeztek egymással a legkülönbözőbb pártállású és gondolkodású emberek.
A népies írók magatartását többé-kevésbé már származásuk meghatározta. Legtöbben a parasztság alsó rétegéből jöttek, s az onnét hozott mély emlékekkel elsősorban a szegényparasztság felemelését állították politikai küzdelmeik irányvonalába. A harc eleinte szellemi síkon folyt, s céljuk a magyar parasztság öntudatosítása, nevelése, s régóta esedékes gazdasági és politikai felemelésének elérése volt. A küzdelem országos érdeklődéstől kísérve meg is indult, de amint hamarosan kiderült — tisztázatlan elgondolásokkal. A népiesek nagy része nem látta világosan, hogy a parasztság alsóbb rétegei milyen helyet foglalnak el egyrészt magában a nagy paraszti közösségben, másfelől a fennálló tőkés társadalmi rendben. Csak a parasztkérdést tartották fontosnak, s nem vették észre, hogy ennek megoldása nemcsak a nagybirtokosok és a parasztság közötti osztályviszonylatoktól, hanem az ország osztályviszonylatainak összességétől függ, hozzászámítva, hogy a nemzetközi helyzet is befolyást gyakorol rá.
A népies írók a parasztság felemeléséről beszéltek, de még osztálytagozódását és ebből folyó politikai állásfoglalását sem látták tisztán. Állásfoglalásuknak a hiányos szociológiai képzettségen kívül történelmi háttere is volt, mégpedig a munkásosztály múltbeli veresége. Szerintük a kérdés így hangzott: ha a munkásság a múltban így „leszerepelt”, ki lehet a jövő hordozója? Csak a parasztság. Paraszt-orientációjuk nem volt ugyan munkásellenes, de kétségtelenül a munkásság elszenvedett vereségéből indult ki, s ezért nem látták a munkásosztály mozgalmában, szervezeteiben és ideológiájában a jövőt mozgató erőt.
Amikor a népiesek a parasztságot nem tudták maguk mögé tömöríteni, nem találták meg az utat a munkásosztály felé sem. Ehelyett a középosztály felvilágosítására és meggyőzésére fektették a súlyt.
A Márciusi Front tévedésekkel és tisztázatlanságokkal terhelt mozgalma mégsem volt hiábavaló. Ezek az írók olyan gyökeres átalakulásról beszéltek, ami, ha megvalósul, komoly lépést jelentett volna a parasztság régóta esedékes polgári demokratikus átalakulása terén. Radikális követeléseik hangoztatása közben azonban a falukutatóknak látniok kellett volna azt is, hogy az agrárkérdés polgári demokratikus megoldásáért folyó harcban is a város vezeti a falut, az ipari munkásság a parasztságot.
A polgári társadalmi rend mai helyzete a feudális keretek között megrekedt mezőgazdaság számára így állítja fel a kérdést. Szükséges, hogy mindazok, akik a parasztság felemelésének ügyét komolyan veszik, maguk is így lássanak és az agrárkérdés megoldásának útját és módozatait ebből a szempontból bírálják el.
Sorsközösség — sorskérdés
(A Népszava 1941. augusztus 3-i számából)
A Szabad Szó-ban Kovács Imre nyílt levelet intézett a parasztsághoz. Írásával kettős célja volt. Először is meg akarta nyugtatni a hozzá „aggódó hangú leveleket” küldözgető parasztokat, hogy terveik valóra válnak. Másodszor: fel kívánta sorolni azokat az egyéni- és tömegértékeket, amelyek biztosítják, hogy a parasztság vágyait és törekvéseit ez alkalommal nem sodorhatják újabb szakadékba a történelmi események.
A cikk látszólag szervesen beletartozik abba a gondolatkörbe, amely néhány hónappal ezelőtt olyan nagy visszhangot keltett a kérdésben közvetlenül érdekelt ipari munkásság és parasztság soraiban, sőt az eseményeket lelkiismeretesen figyelő és mérlegelő kispolgári és középosztálybeli rétegekben is. A cikk alapja változatlanul a munkásság és a parasztság egymáshoz való közeledése. Ám erre a helyesen fölismert fundamentumra Kovács olyan ideológiai építményt rakott, amely megítélésünk szerint nem állja ki minden tekintetben sem a szociológia eddig leszűrt eredményeinek próbáját, sem a mostam történelmi idők próbatevő igazolását.
Előrebocsátjuk: alábbi fejtegetésünk nem akar egy jottányit sem elvenni Kovács Imrének a parasztság felemelése körül szerzett érdemeiből. Örömmel bocsátottuk rendelkezésére lapunk hasábjait is, amikor arról volt szó, hogy a munkásság és parasztság történelmi egymásrautaltságának hangot adjon. Megjegyzéseink a barát és a fegyvertárs őszinte szavai — a további közös munka reményében és érdekében.
Hogy világosan lássunk, szükséges, hogy az olvasó pontosan megismerje Kovács Imre gondolatmenetét. Nem árt tehát, ha nyílt levelének idevonatkozó részét szó szerint leközöljük. Íme:
1. A parasztegység megvalósítását mindenki helyesnek és szükségesnek tartja. Elsősorban mégis a földmunkások, cselédek és kisparasztok egységét akarjuk megvalósítani. A nagyparasztok inkább már a földbirtokosokhoz tartoznak, hiszen maguk nem dolgoznak, munkásokat fogadnak, azokkal műveltetik a földet. Rájuk tehát nem számíthatunk. Azok a parasztok, akik maguk művelik saját földjüket, továbbá a más földjén dolgozó munkások, napszámosok, részesek, cselédek stb. a parasztegység hívei, s pillanatnyilag ennek a tábornak a Szabad Szó a látható képviselője. Később ez a nagy család kezébe veszi sorsának irányítását olyképpen, hogy politikai párttá alakul, s részt kér az ország vezetéséből.
2. Mivel a parasztság egyedül nem tudja terveit megvalósítani, szövetségesekre van szüksége. A szövetségesek megválasztásával azonban nagyon vigyázzunk. Jelentkeztek például a középosztály részéről fiatal írók és a parasztság mellé álltak. Könyvekben és cikkekben tárták az olvasók elé a parasztság helyzetét s megoldást sürgettek. Azután egyszerre elfordultak vagy elhallgattak. Ma már nem írnak a parasztságról: visszatértek osztályukhoz. Ezek a derék fiatalok szép munkát végeztek, de nem váltak be mint szövetségesek. Feledjük el őket, s vonjuk le azt a nagy tanulságot, amelyet eddig, sajnos, mindig le kellett vonni. Az írók közül csak azokban bízzunk, akik sorainkból származnak. Hála Istennek, már sokan vagyunk olyan írók, akik a népből, a parasztságból vétettünk. A Szabad Szó oldalain mindig ismerős nevek szerepelnek, legyenek akár hivatásos írók, akár falusi tollforgatók: egytől-egyig kemény, okos, hű emberek. Bennük bízhatunk, mert igazi és áldozatos szövetségesek.
3. Feltétlenül bízhatunk az ipari munkásokban. A családhoz tartoznak, csak körülményeik miatt a városba kerültek. Az ipari munkások jelentős része a falvakból költözött Budapestre és a vidéki városokba. Legtöbbjüket még élő szálak: rokoni és baráti kapcsolatok fűznek a faluhoz. Amikor meghallották, hogy a parasztok barátságra nyújtották feléjük kezüket, rögtön elfogadták és a legnagyobb lelkesedéssel nyilatkoznak a magyar dolgozók sorsközösségéről. Az ipari munkásokban soha nem fogunk csalódni.
Eddig tart Kovács Imre pontokba sűrített fejtegetése.
*
Kezdjük a magunk megjegyzéseit mindjárt az első pontnál. Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy Kovács nagyon sommásan intézi el az egész nagyparaszt-kérdést. Szerintünk ezt nem szabad ennyire leegyszerűsíteni. Induljunk ki abból a megállapításból, amit már a falukutatók tettek a parasztegység vizsgálatánál, hogy tudniillik a nagyparasztok között és ezeknek a parasztság alsóbb rétegeihez való viszonyában országrészek szerint is nagy különbségek vannak. Kovácsnak kell a legjobban tudnia — hiszen arról a vidékről való —, amit a „Viharsarok” írója is megállapít, hogy például Gyomán
„… politikai tekintetben megszűnik minden hierarchia, s minden esetben felülkerekedik a közösség érzése és tudata: a gazdák közös frontot alkotnak a mezei és az ipari munkássággal. A gyomai paraszt eredendően ellenzéki. Megszokta száz esztendő alatt, hogy ha hű akar lenni önmagához, nem is lehet más. A hatalom politikai ágensei és irányító tényezői itten mindig a beköltözött vagy idehelyezett idegenekből kerülnek ki, a bennszülött nem is tehet mást, minthogy megellenzi politikájukat és törekvéseiket … Az uralkodó politikának azonban volt egy áldásos hatása is. Egy táborba verte itt a parasztság és a munkásság egyetemét: a népjogok kiterjesztése érdekében és a népjogok megnyirbálói ellen.” („Viharsarok”; 164. old.)
Így állván a helyzet: rendkívül fontos annak eldöntése, hogy részese lehet-e a gazdagparaszt — ha csak vidékenként is — annak a paraszti egységnek, amely a földreform megvalósításának leghatalmasabb tényezője. Elméletileg nyilvánvaló, hogy a parasztegység kialakulását a parasztság osztályokra tagozódása akadályozza. Gyakorlati szempontból azonban felmerül a kérdés: a történelmi helyzetnek és az adott viszonyoknak megfelelően nem lehet-e szó olyan parasztegységről, amelynek a gazdagparaszt is részese. Kivált akkor, amikor a nemzeti élet s az agrárkérdés demokratikus megoldásáról és a feudális maradványok felszámolásáról van szó. Ebben a vonatkozásban szerintünk súlyos hiba a nagyparaszt magatartását vagy esetleges közreműködését számításon kívül hagyni. Azt mi is elismerjük, hogy a gazdagparasztság és a földmunkásság között is vannak ellentétek, de még mindig kérdés, ez-e az erősebb, vagy pedig az egész parasztságnak a nagybirtokkal fennálló ellentéte.
Kovács Imre merev és elutasító kérdésfeltevése és válasza annál furcsább, mert az az írótábor, amelyikkel annak idején ő is indult, látta, hogy a polgárosodó paraszt „felemelkedési vágyának” és a „falusi szegénység felszabadulási törekvéseinek” egybekapcsolása beilleszthető abba az átfogó programba, amely a nemzet előtt álló feladatok összességét, mindenekelőtt a földreform megvalósítását, szabadságunk és nemzeti függetlenségünk védelmét tartalmazta. Hiba lenne, ha Kovács Imre az ipari munkássággal kötött szövetség után feladná a középparasztsággal való együttműködés lehetőségét, s a földkérdés és más nemzeti feladatok megoldásából a földmunkásokon és az ipari munkásokon kívül mindenkit kirekesztene.
„Írók közül csak azokban bízzunk, akik sorainkból származnak” — állapítja meg Kovács Imre tézisekbe foglalt válaszának második ponttájában. Szintén sommás ítélet! Azt hisszük, teljesen felesleges itt hosszú elméleti vitába bocsátkozni, elegendő csak megemlíteni, hogy a magyar irodalom tömegével mutatja fel az olyan írókat, akik egyáltalán nem a népből vétettek és mégis hűségesebb letéteményesei voltak vágyainak, követeléseinek és történelmi igényeinek, mint nagyon sok népfi. Nagyon igaz Illyés Gyula közismert disztichonja:
„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod
sejh, nem azzal
Kellene: honnan jössz — azzal, ecsém!
hova mész!”
Ám, ha Kovács Imrét az idézet nem győzné meg, utalhatunk arra a példára, amelyre ő is hivatkozik. A Márciusi Front-mozgalom íróira. Ennek a mozgalomnak az író- és értelmiségi tagjai sem voltak teljes egészükben parasztszármazásúak, mégis hű szövetségesei voltak a parasztságnak. Ismétlem: hű szövetségesei. Legyünk ugyanis tisztában azzal, hogy a Márciusi Frontot nem az írók árulása vette le a történelem napirendjéről. A mozgalom a 37—38-as politikai viszonyok sajátos megnyilatkozási formája, az akkori idők egyedül helyes és lehetséges politikai módszere volt abban a tekintetben, hogyan lehet minden jószándékú, számottevő és becsületes elemet a népi és a függetlenségi törekvések szolgálatába állítani. Abban az időben, amikor a második világháború kitörésének szele már átfújta Európát és amikor még senki sem tudhatta, hogy a társadalom ez újabb, nagy viharában milyen szerep jut Magyarországnak, ez a tábor az ország ellenállóképességének növelését, önállóságának, szabadságának és függetlenségének megóvását és mindezek bázisául a reformok sürgős megvalósítását sürgette. Az írók a jogosan felhánytorgatott árulást csak később követték el, amikor a Márciusi Front-mozgalmat követő idők politikai módszereit és harci eszközeit vagy nem ismerték föl, vagy már nem vállalták. Ebből azonban azt a következtetést levonni, hogy az írói magatartást pusztán a származás dönti el, a valóságnak meg nem felelő beállítás.
*
Ugyanebből a szemléletből fakad Kovács harmadik tézise is. Tökéletesen igaz, hogy a parasztság „az ipari munkásokban soha nem fog csalódni”. Ám ezt a hitet azzal támasztani alá vagy annak csak a látszatát is kelteni, mintha ennek az oka az ipari munkásság nagy részének paraszti eredete és a faluval való élő kapcsolata volna — az utóbbi évek faji mítoszához hasonló kasztszellemre vall. Kovács állítása szerint a parasztság ügyének szolgálatában csak azok jönnek vagy jöhetnek számításba, akik osztályközösségi kapcsolatot tartanak fenn a parasztsággal. Ezzel szemben az igazság az, hogy az ipari munkásság akkor is szövetségese volna a parasztságnak, ha nem fűznék rokoni vagy baráti szálak a faluhoz.
A parasztság és a munkásság szövetségének sokkal mélyebb gyökerei vannak. Olyan társadalmi adottságok, amelyek már a szövetséges társak nevének sorrendjét is megváltoztatják és az ipari munkásokat teszik az első helyre. Alapos szociológiai meggondolások mondatják ki velünk, hogy nem az ipari munkásság szövetségese a parasztságnak, hanem fordítva. A parasztság sorakozik föl történelmi igényeinek megvalósítása érdekében a sokkal fejlettebb osztályviszonyok között élő, szervezettebb, iskolázottabb és egységesebb ipari munkásság mögé. Egy percre sem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy — bár a nagybirtokrendszer uralkodó gazdasági és politikai tényező napjainkban is — a mai társadalmi rend döntő tényezője mégsem a nagybirtok, hanem a nagyipar.
Éppen azért, mert az ipari munkásság egy fejlettebb termelési ág produktuma, elmondhatjuk, hogy a szocialista célkitűzésért kizárólag az ipari munkásság harcolhat közvetlenül minden gátló körülménytől mentesen.
Az ipari munkásság és a parasztság egymásratalálása éppen ebből a szempontból nagyon jelentős. Az ipari munkásság a legteljesebb odaadással teszi magáévá azokat a követeléseket, amelyeknek hangoztatására és megvalósítására a parasztság egymagában nem képes. Az ipari munkásság szövetségese iránti természetes odaadással teszi ezt, hiszen a maga céljait sokkal elevenebben tudja egybekapcsolni az egész nemzeti élet új fejlődési útjáért folyó harccal. Ezért tud a nép alaptörekvéseinek szószólója és a nemzeti élet vezetésének előharcosa lenni.
*
Manapság sok szó esik a sorskérdésről és a sorsközösségről is. Azt nem szükséges magyarázni, hogy magyar és magyar között, lett légyen az földesúr vagy jobbágy, nagyiparos vagy bérmunkás, a nemzetközi rivaldák fényében sütkérező író vagy a népe sorsán kesergő szegény költő, mindenkoron volt egyfajta sorsközösség, ha ez legtöbbször a szembenálló felek sorsközössége volt is. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy bizonyos korokban nem jött vagy ne jöhetett volna létre harci közösség az alsó és felső osztályok között. Legyen elegendő ennek illusztrálására 1848 felemlítése, amikor a magyar forradalomban az alföldi parasztnépet, Budapest plebejus ifjúságát és a vármegyei urakat a nemzeti egység és az ország függetlenségének biztosítása szólította egy táborba.
Ma is ilyen összefogásra van szükség, ha meg akarjuk állani a helyünket a jelenlegi világégésben, és ha meg akarjuk menteni a nép lelkében izzó követeléseknek — emberi jogok, szabadság, függetlenség, földreform — nemcsak a jelszavait, de a tényeit is.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!