III FEJEZET – 8
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
8. Partizánharcok Magyarországon.
Harc Budapest megmentéséért.
Bajcsy-Zsilinszky Endrének és a fegyveres ellenállás
katonai vezérkarának letartóztatása.
A főváros felszabadulása
1944 nyarán és őszén a szovjet hadsereg átlépte a Szovjetunió nyugati határát, s megkezdte a német fasiszták által elnyomott országok felszabadítását.
A szovjet hadsereg győzelmes előretörésének hatására 1944. augusztus 23-án a román nép a Kommunista Párt vezetésével felkelt a német és a román fasiszták közös elnyomó uralma ellen, átállt a Szovjetunió oldalára, s hadat üzent a fasiszta Németországnak. Szeptember 9-én, Kommunista Pártjának vezetésével a bolgár nép is a németekkel való szakítás és a Hitlerrel való szembefordulás útját választotta. Az elszenvedett súlyos vereségek következtében, a néptömegek nyomására Finnország koalíciós kormánya letette a fegyvert. Megkezdődött a csatlós államok szembefordulása Hitlerrel és a fasiszta államok szövetségének teljes felbomlása.
A magyar reakció a történelem eseményeiből, mint láttuk, nem tanult semmit. Még ebben a súlyos helyzetben sem tartotta a maga számára követendőnek a román, a bolgár és a finn példát. Nem mert a népre támaszkodni a németek elleni harcban és tovább folytatta a kivárás bűnös katasztrófapolitikáját. Abban reménykedett, hogy a régvárt angolszász haderő előbb-utóbb megjelenik határainkon, és segítségükkel megmenti reakciós rendszerét a pusztulástól. Magyarország Hitler utolsó csatlósa maradt. Ez a politika teljes pusztulással fenyegette az országot. A magyar hazafiakra, elsősorban a magyar kommunistákra hárult ismét a feladat, hogy a nemzetet fenyegető katasztrófát megkíséreljék elhárítani.
1944. szeptember 23-án a felszabadító szovjet hadsereg csapatai átlépték a magyar határt.
Megkezdődött Magyarország felszabadítása.
Október folyamán a 2. Ukrán Front egységei Malinovszkij marsall vezetésével felszabadították Szegedet és a Duna—Tisza közén mélyen előrenyomultak az ország szíve, Budapest felé. Ebben a helyzetben igen nagy jelentősége volt annak, hogy a magyar hazafiak, a magyar nép tömegei komoly támogatást nyújtanak-e a felszabadító szovjet hadseregnek, hozzájárulnak-e bátor és áldozatos fegyveres harcukkal önmaguk felszabadításához.
A partizántevékenység komolyabb méretekben Magyarországon az ország német megszállása után kezdődött meg.
A Szovjetunióban kiképzett partizáncsapatok repülőgépen egymás után érkeztek Magyarországra. Közülük Uszta Gyula partizáncsoportja Rákóczi földjén — Munkács, Szolyva és Huszt környékén — tevékenykedett, s 163 harcosból, magyar és ukrán parasztokból és a Horthy-hadseregbe besorozott budapesti ipari munkásokból állott. Ez a partizáncsoport német lőszerszállító mozdonyokat és vagonokat, vasúti hidakat, teher- és személyautókat robbantott fel, 385 ellenséges katonát semmisített meg, sokat megsebesített és fogságba ejtett. A csoportnak Rákóczi-egység volt a neve.
A Szovjetunióból repülőgépen érkezett 1944 szeptemberében Szlovákiába, s onnan átverekedte magát a salgótarjáni szénmedence körzetébe Nógrádi Sándor egysége. A partizáncsoporthoz környékbeli bányászok, parasztok és szökött katonák csatlakoztak, s létszámuk hamarosan százra növekedett. Szabotázsakciókat és robbantásokat hajtottak végre, s két napig tartó tűzharcot folytattak egy SS-zászlóaljjal is. Az egységnek 25 hősi halottja volt.
E két nagyobb partizáncsoporton kívül Észak-Magyarországon és Észak-Erdélyben még számos más partizáncsoport harcolt. Fábri József csoportja Szlovákiában, Ősz-Szabó János és Szőnyi Márton csoportja Ózd környékén, Dékán István és Rékai Miklós csoportja Erdélyben, Deméndi-Cserba Lajos és Lencsés János csoportja Ungvártól északra tevékenykedtek. Miskolc és Diósgyőr munkássága a MOKAN-szervezetbe tömörülve értékes támogatást nyújtott az előrenyomuló szovjet hadseregnek. Jelentős sikereket értek el a tatai szénmedence bányászai is, Zgyerka János vezetésével.
Különösen fontos volt a fegyveres ellenállás megszervezése Budapest megmentésére. A hazafiak tisztán látták, hogy Budapest megmentése a pusztulástól és annak megakadályozása, hogy a főváros Aachen sorsára jusson, ahogyan azt a németek ígérték, felbecsülhetetlen értékű lenne további fejlődésünk szempontjából. Budapest megmentésére a Kommunista Párt nemcsak az ipari munkásságot mozgósította, hanem fegyveres alakulatokat is szervezett.
A Kommunista Párt felhívása partizáncsoportok alakítására Budapesten és a Pest környéki városokban, de az ország többi ipari munkás-, főleg bányavidékein, visszhangra talált.
A párt Külföldi Bizottsága november elején Kossa Istvánt a fronton át Budapestre küldte, hogy a Kommunista Párt budapesti Központi Vezetőségével és a Magyar Fronttal az összeköttetést megteremtse.
A fővárosban és környékén a partizán- és robbantócsoportok a Kommunista Párt katonai csoportjának szervező munkája folytán jöttek létre. A katonai csoport munkája a Szálasi-söpredék garázdálkodása idején három irányú volt: 1. robbantógárdák szervezése és irányítása; 2. az ipari munkások fegyveres csoportjainak szervezése; 3. a különböző partizáncsoportok és katonai alakulatok egységes irányításának megteremtése.
A robbantógárdák szervezése már október 15-e előtt megkezdődött. A Kommunista Párt az első robbantócsoportok megszervezésével és irányításával Fehér Lajost bízta meg. Vezetése alatt ifjúmunkásokból és értelmiségiekből robbantócsoportok alakultak, így Padányi Mihály, Jambrich Mihály csoportja és az úgynevezett Szir-csoport, amelyek a fasiszták elleni diverziós harcban komoly eredményeket értek el.
Szeptemberben a város különböző helyein német katonai autókat robbantottak fel. Október 6-án levegőbe röpítették Gömbös Gyula Döbrentei téri márványszobrát. November folyamán kézigránátos támadást intéztek több kerületi nyilas-pártház ellen, sőt még a nyilas mozgalom fellegvára, az Andrássy úti „Hűség Háza” ellen is.
Ezeknél az akcióknál is fontosabbak voltak a vasútvonalakon elkövetett rongálások. Az összekötő vasúti híd és a Kelenföldi pályaudvar között a síneket mintegy húsz helyen felrobbantották, hogy akadályozzák, hátráltassák a fasiszták háborús szállításait. Ugyanilyen célból a zuglói körvasútat, a budapest—váci vonalat is megrongálták.
December 3-án a Városi Színházban megrendezett nyilas nagygyűlést szétrobbantották: a színház több páholyát aláaknázták, s az időzített bombák a gyűlés megkezdése után sorra felrobbantak. Ezek a csoportok robbantották fel a nyilasok Kossuth Lajos utcai könyvesboltját. Ők repítették levegőbe az Erzsébet-híd és a Ferenc József-híd budai hídfőjének 3 német vasbeton bunkerét, ők helyeztek el robbanóanyagot a németek egyik főhadiszállásán, a Metropol Szállóban, ahol sok német katona és tiszt pusztult el.
Jelentős fegyveres és robbantócsoportokat szervezett a Kommunista Ifjúsági Szövetség is, amely 1944. október 28-án a párt kezdeményezésére alakult meg az 1936-ban feloszlatott Kommunista Ifjúmunkás Szövetség örököseként. Ezek a robbantócsoportok (Ságvári-gárda, Homok-gárda, Marót-csoport) német katonai teherautókat és tankokat robbantottak fel. Kézigránátos támadást intéztek a Rökk Szilárd utcai és az angyalföldi nyilasház és a Tisza Kálmán téri Volksbund-székház ellen.
A párt több fontos lépést tett, hogy az egyes partizánakciókon túlmenő, általános népfelkelést robbantson ki.
A Kommunista Párt 25 éves illegális működésének egyik következménye az volt, hogy a munkásság soraiban a párt általános vonalától eltérő politikát folytató kommunista frakciók működtek. Ezek között a legszívósabb és legveszedelmesebb a Demény-féle frakció volt, amely 1944 végén röpiratokat adott ki, s a proletárdiktatúra kikiáltására szólította fel a munkásságot. Ugyanakkor a gyárakban és üzemekben, kerületekben és hivatalokban munkás- és katonatanácsokat szervezett. Tevékenysége káros volt, mert bomlasztotta a nemzeti egységfrontot.
A Kommunista Párt harcot indított a munkásság és az egész függetlenségi mozgalom sorait bomlasztó, lényegében provokációs kísérlet ellen. Deményék bomlasztását leleplezte a munkásság előtt, s tagjait felszólította, hogy kövessék a Kommunista Párt utasításait és támogassák a magyar nép széles, demokratikus, németellenes harci frontját. A Kommunista Párt vezetői tárgyalásokat kezdtek Deménnyel és híveivel, igyekeztek megmagyarázni nekik a párt vonalát és rámutatni tevékenységük káros voltára. A frakció sok tagja megértette a párt szavát, maga Demény azonban tovább folytatta a frakciós bomlasztást. A Kommunista Párt a frakciók ellen indított harcával megerősítette a munkásosztály politikai és harci egységét, s ezzel is jelentősen elősegítette az általános népfelkelés legdöntőbb előfeltételének megteremtését.
Annak, hogy általános népfelkelést lehessen kirobbantani, igen lényeges előfeltétele volt az, hogy az összes németellenes erők a Magyar Front köré sorakozzanak fel, s így a Kommunista Párt politikai vezetésével induljanak harcba Magyarországnak a háborúból való kiválásáért.
Október 15-e után a „látható ellenállás” Magyarországon egyszeriben megszűnt. Október 15-e a „kiugrási iroda” körül kialakult legendákat és káros illúziókat halomra döntötte. A horthysta „ellenállók” október 15-e után más útra kényszerültek.
Azok az ellenállási gócok, amelyek a „kiugrási iroda” körül gombamódra tenyésztek, nem általában a fasizmus ellen léptek fel, hanem csak a Hitler-fasizmus ellen. Ezek az „ellenállási csoportok” azért léptek fel a németek ellen, mert látták, hogy Hitler csúfos veresége elkerülhetetlen, s nem akarták, hogy Hitler bukása maga alá temesse Horthyt és 25 éves rendszerét is.
Ezek az „ellenállók” október 15-én Horthy kezéből akarták átvenni a zászlót, s harcukban a magyar fasizmus külön érdekeit képviselték. Az ő harcuk tehát a Horthy-rendszer veszélyeztetettségében és előre látható pusztulásában gyökerezett és végső fokon a rendszer megmentésére irányult.
Ezek az „ellenállók” akkor lettek a német fasizmus „ellenségei”, amikor a világpolitikai események szörnyű zajából már az ő fülük is kihallotta a Horthy-rendszer felett megkonduló lélekharang szavát. Céljuk nem az volt, hogy a népelnyomó Horthy-rendszert megdöntsék, és a demokratikus fordulatot véghezvigyék, hanem az, hogy a Horthy-fasizmust idejében kiszabadítsák a Hitler-fasizmus omladékai alól és a népelnyomás rendszerét új alapokra fektessék.
Ezek a Horthy kezéből kivett zászlóra hivatkoztak. A „jogfolytonosság” alapján állottak, úgy érezték, hogy nagybirtok, csendőr, szolgabíró és zsidótörvény nélkül az életük semmit sem ér. Nem véletlen, hanem egészen természetes tehát, hogy ezekből a 44-es horthysta „ellenállókból” kerültek ki 1945—1946-ban a fiatal magyar demokrácia minden rendű és rangú szabotálói és összeesküvői, fő eszmevezetőikkel és sámánjaikkal együtt. Általában — ellentétben a néptömegeknek őszinte és mély felismerésből fakadó németellenes harcával — e 44-es úri „ellenállók” harcának igazi értelme és jelentősége a Horthy-rendszer megmentése és a magyar fasizmus külön érdekeinek a megvédése volt. Az adott pillanatban azonban hátsó gondolataik ellenére is lehetett szerepük a németellenes harc jelentős kiterjesztésében. Október 15-e után ezek a horthysta ellenállási csoportok lázasan keresték a kapcsolatot a Magyar Fronttal.
1944 novemberének végén a Kommunista Párt kezdeményezésére a Magyar Front pártjai, a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja és a különböző ellenállási csoportok, Bajcsy-Zsilinszky Endre elnöklete alatt — akit október 15-én a fegyverszüneti felhívás hatása alatt kiengedtek a börtönből — közös végrehajtó szervet alakítottak: a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát.
Ebben a bizottságban helyet kapott néhány horthysta csoport képviselője is, tekintve, hogy — főként a hadseregen belül — jelentős erőt képviseltek. Ezzel a németellenes erők frontja kiszélesedett. Nőttek a lehetőségek az összes németellenes erők csatasorba állítására és egységes fellépésük biztosítására. Nőttek a lehetőségei annak, hogy az ország demokratikus és katonai erőit szembefordítsák a németekkel az ország teljes elpusztulásának a megakadályozására.
A fegyveres népfelkelés harmadik előfeltétele az egységes katonai vezetés biztosítása volt. Ennek a feladatnak megoldása a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságára várt. A kommunisták kezdeményezésére és részvételükkel Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy, Nagy Jenő vezérkari ezredes, Tarcsay Vilmos vezérkari százados és több más tiszt bevonásával megalakult a felkelés katonai vezérkara. A katonai vezérkar kidolgozta Budapest felszabadításának tervét, s megkezdte a rendelkezésre álló katonai egységek, partizáncsoportok és munkásmilíciák szervezését. A terv az volt, hogy a főváros egy fontos útvonalán átvágják magukat a szovjet csapatokhoz, a szovjet hadseregnek folyosót nyitnak egészen a Dunáig, hátba támadják a városba zárt németeket és nyilasokat, s megakadályozzák a város teljes tönkretételét.
Sajnos, e terv megvalósítására már nem kerülhetett sor. A katonai felkelés vezérkarát Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt november végén a nyilas vérebek letartóztatták. A Margit körúti katonai fegyházban napokon át hallatlan szadizmussal kínozták őket, majd Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tarcsay Vilmost bitófa alá állították. Több hazafias érzésű tisztet és polgári személyt életfogytig tartó, illetve 10—15 évi fegyházbüntetésre ítéltek.
A hős katonák mártírhaláláról a Szabad Nép „Új mártírok” című vezércikkében emlékezett meg.
„Közel száz éve annak, hogy honvédtiszteket akasztottak Magyarországon. Aradon történt 1849-ben, hogy honvédtábornokokat állítottak bitó alá a véres kezű Haynau parancsára. Akkor is az ország szabadságáról volt szó. De akkor a császári reakció maga végezte ezt a hóhérmunkát, míg most a Gestapo védencei, maguk a nyilasok. Ők vetik a hurkot azok nyakába, akik bátor, jó hazafiként az országot és népét ki akarják menteni a német hordák rabságából. Ami azonban nem sikerült Haynaunak a bitókkal, nekik sem fog sikerülni. Bárhogy tobzódnak is a magyar vérben, nem tiporják el azt az ellenállási mozgalmat, amelyben a honvédtisztek oldalán ott harcol a magyar munkás, paraszt és polgár. Mert a bitó nem rettenti el egyiküket sem. Ellenkezőleg, csak fokozza elszántságukat, hogy végleg leszámoljanak a hazaáruló hóhérokkal. És ez a leszámolás hamarosan elkövetkezik.”
A nyilas banditák nem kímélték meg Bajcsy-Zsilinszky Endre életét sem. 1944 karácsony estéjén az ő sorsa is beteljesedett: Sopronkőhidán a nyilas hóhérok halálra ítélték, s részeg nyilas suhancok kioltották életét.
Bajcsy-Zsilinszky Endre és a katonai vezérkar letartóztatása súlyos csapás volt az egész függetlenségi mozgalomra. A katonai vezetők kivégzése keresztülhúzta a fegyveres felkelés nagyvonalú tervét.
A katonai vezérkar letartóztatása után a Kommunista Párt megkettőzte erőfeszítéseit, hogy a munkásság fegyveres felkelését megszervezze. Az üzemekben és gyárakban a párt tovább folytatta a fegyveres csoportok alakítását, amelyeknek legfőbb feladata a gyárak leszerelésének és kifosztásának megakadályozása és a németek elleni fegyveres harc volt.
„A nemzeti ellenállást aktív fegyveres felszabadító harccá fokozni, ez ma pártunk, a munkásosztály és a magyar nép legfőbb feladata” — írta a Szabad Nép december közepén megjelent számában.
A magyar munkásosztály legjobbjai megértették a hívó szót. Megértették, hogy a magyar nép jövője, országunk szabad, független és boldog élete attól függ, hogy helytálljunk önmagunkért, hogy kivegyük részünket országunknak és népünknek az átkos és gyűlölt német iga alól történő felszabadításából.
A párt hívó szavára Csepelen és Miskolcon — a magyar munkásmozgalom e két fellegvárában nagy antifasiszta tüntetések zajlottak le, amelyek megakadályozták az üzemek leszerelését, a városok kiürítését, megakadályozták, hogy a fasiszták a lakosságot otthonaikból elűzzék, nyugatra hurcolják, értékeiket elrabolják.
A Kommunista Párt november 27-én általános sztrájkra, s az üzem megmentésére hívta fel Csepel dolgozóit.
„Csepel dolgozói! Csepeli vasasok!
Csepel a magyar ipar büszkesége, a dolgozók jövő Magyarországának legfontosabb gazdasági alapja. Meg kell menteni Csepelt! Sorsotok össze van kötve vele! Ha elpusztul, kenyér nélkül maradtok, koldusbotra juttok! Várakozás helyett támogassátok a Vörös Hadsereget Csepel megmentésében és felszabadításában. Pártotok, a Kommunista Párt, magasra emeli a harc zászlóját és kiadja a jelszót:
Lépjetek azonnal sztrájkba a hadiüzemi termelés leállítására, a Vörös Hadsereg támogatására!
Szervezzétek meg azonnal munkásosztagaitokat az üzemek megvédésére, a gépek leszerelésének megakadályozására és az útnak indított szállítmányok visszaszerzésére vagy azok felrobbantására!
Erőszakra erőszakkal! Az erőszakos kiürítésnek erőszakkal álljatok ellen!”
Válaszul a párt felhívására, amikor a nyilas hatóságok december 4-én elrendelték Csepel kiürítését, a felháborodott tömeg leszaggatta a kiürítést megparancsoló falragaszokat, megtagadta végrehajtását. Többezres tömeg tüntetett az utcákon és a csepeli községháza előtt. A honvéd- és rendőregységek a munkások mellé álltak, több esetben átadták nekik fegyvereiket. A nyilasok és a német fasiszták a kiürítési parancs visszavonására kényszerültek. Csepel üzemeit a munkásosztály megmentette a teljes pusztulástól.
Hasonlóképpen akadályozták meg a miskolci és a környékbeli munkások üzemeik teljes elpusztítását. A fasiszták felrobbantották Miskolcon a villanytelepet, a pályaudvart és a hidakat. Elrendelték a diósgyőri vasmű leszerelését és felrobbantását is. A munkások azonban azt megakadályozták. A kiürítési parancs végrehajtását megtagadták. A lakosság nagy része, hogy a kiürítést megakadályozza, a Miskolc környéki erdőkbe vonult. A tömegek határozott ellenállása itt is megakadályozta a fasiszták terveinek megvalósítását.
December 26-án a szovjet csapatok teljesen körülkerítették Budapestet. December 30-án a rendkívül méltányos megadási feltételeket hozó szovjet parlamentereket — Steinmetz Miklós kapitányt Vecsés, Osztapenko kapitányt Budaörs határában — a németek a hadtörténelemben példátlanul álló gazsággal és cinizmussal meggyilkolták. Már ez is mutatta, hogy nem üres frázis vagy nagy hangú fenyegetés, hanem kegyetlen és véres valóság a német hadvezetőség hivatalos helyzetmagyarázójának az a kijelentése, hogy „Budapestet úgy fogják védeni, mint Aachent; házról házra, utcáról utcára”. Miután a német és nyilas banditák leszerelték a budapesti és Pest környéki gyárak és üzemek gépeit, elszállították a gyárak nyersanyag-készleteit, elrabolták a Nemzeti Bank arany- és ezüstkészletét, tehergépkocsikra rakták a múzeumok és a képtárak kincseit és műgyűjteményeit, kifosztották a kórházak és tudományos intézetek laboratóriumait, elhatározták, hogy Hitler parancsára romhalmazzá változtatják a főváros gyárait, középületeit, iskoláit, kórházait, lakóházait és levegőbe röpítik világszerte csodált hídjait. S így is cselekedtek.
Budapest január elsején megkezdődött ostroma a könny, a vér, a pusztulás és a gyász megrendítő hetei voltak. Az ostrom minden napja felbecsülhetetlen értékeket döntött romba. A nép érdekei azt követelték, hogy vége legyen a további vérontásnak és pusztulásnak. A dolgozók megértették ezt, s ahol csak lehetett, ennek megfelelően cselekedtek.
A partizánharc Budapesten és környékén is fellángolt. A Kommunista Párt újpesti területi bizottsága Földes László és Andrásfi Gyula vezetésével harcba szólította Újpest hazafias népét és számos eredményes partizánakciót hajtott végre. Többek között megakadályozták az újpesti víztorony felrobbantását. Az újpesti nyilas székházat, miután az ottlevő politikai foglyokat kiszabadították, felrobbantották. Előmozdították a szovjet hadsereg felszabadító harcát a rákoshegyi és a kőbányai partizánok is. Budán 2500 honvéd vett részt a szovjet hadsereg kötelékében a főváros felszabadításában.
1945. február 13-án, több mint másfél hónapos házról házra, kerületről kerületre vívott véres utcai harcok után, felszabadult Magyarország fővárosa, Budapest.
Bár a szovjet hadsereg kímélte a várost — többek között nem alkalmazott az ostromban nehéztüzérséget — a fasiszták esztelensége súlyos pusztulást eredményezett. A főváros jórészt romokban hevert. Házainak 75 százaléka szenvedett károsodást, közel 30 százaléka, egyes kerületekben 80 százaléka romba dőlt. A visszavonuló német fasiszták oktalan dühükben felrobbantották valamennyi hidat a Dunán, holott ennek a gaztettnek semmi katonai jelentősége nem volt, mert a szovjet egységek már rég átkeltek másutt a folyón, s gyűrűbe zárták a budapesti német garnizont.
A fegyverek zajának elültével a pincék sötétjéből a napvilágra törekvő pestieket iszonyúan sivár kép fogadta: ledőlt, romokban heverő házak, feltépett úttestek, leszaggatott villamosvezetékek, utcákon heverő holtak tetemei. Ezt hagyta a negyedszázados fasiszta uralom örökbe a főváros népének. Ha élni akart, a pusztulás nyomainak eltakarításához kellett kezdenie.
Budapest felszabadítása után — ahol a 180 000 főt számláló fasiszta védelem felmorzsolódott, s 110 000-en fogságba estek — a szovjet hadsereg egységei tovább folytatták, főleg a Dunántúlon, a fasiszta ellenség megsemmisítését. A március elején a Balaton északi részén kibontakozott nagyarányú harcokban a német fasiszták Magyarországon tartózkodó utolsó jelentős erőit semmisítették meg.
1945. április 4-én — diadalmasan haladva előre Bécs felé — kiűzték az országból az utolsó fasiszta katonai egységet is.
Magyarország egész területe felszabadult.
A Horthy-reakció ádáz, népellenes politikájából következett, hogy a magyar demokratikus erők nem tudtak olyan erővel fellépni érdekeik és hazájuk védelmében, ahogy azt a történelem parancsszava megkövetelte. A szovjet hadseregre várt az a valóban nagy történelmi feladat, hogy a magyar népet megszabadítsa nemcsak a német elnyomás súlyos igájától, hanem a Horthy-rendszer bilincseitől is. Ezt a feladatot a szovjet hadsereg dicsőségesen végrehajtotta. A szovjet hadsereg, mint a dolgozó magyar néptömegek őszinte barátja, támogatója és felszabadítója lépett a magyar földre. Elűzte Magyarország földjéről nemzeti függetlenségünk és szabadságunk lábbal tipróit, országunk elnyomóit, népünk fosztogatóit és gyilkosait: a gyűlölt német hódítókat és zsoldosaikat, cinkosaikat, s lehetőséget adott arra is, hogy a magyar nép lerakhassa új állami létének történelmi alapjait.
Volt azonban más oka is annak, hogy a magyar demokratikus erők nem járulhattak hozzá hazájuk felszabadításához olyan mértékben, ahogyan szerették, s ahogyan szükséges lett volna.
Magyarország a német fasizmus utolsó csatlósa maradt azért is, mert a hitleri Németország Magyarország területét és erőforrásait tekintette az utolsó hídfőállásának, ahonnan a Reichet védheti.
Hazánk területén a harcok 1944. szeptember 23-tól 1945. április 4-ig — azaz több mint fél évig tartottak. A hitleri hadvezetés nagy katonai erőket koncentrált ide. Minden erővel meg akarta akadályozni, hogy a keleti front déli szárnyán előretörő 2. és 3. Ukrán Front elérje a dunántúli magyar olajvidéket — amely a romániai olaj elvesztése után egyetlen természetes olajforrás maradt — s az ausztriai és a délnémet iparvidéket. Olyan viszonyok között, amikor az angol-amerikai szövetségesek közvetlenül fenyegették és súlyosan bombázták a Ruhr-vidéket, ezek nélkül az erőforrások nélkül a fasizmus nem folytathatta tovább a háborút.
Magyarország megtartásához elsőrendű érdekük fűződött. Ezért az itt harcoló csapatokat nemcsak a Balkánról visszavonuló, hanem még a nyugati frontról átdobott hadosztályokkal is erősítették. Így például 1945 februárjában a nyugati frontról Magyarországra hozták és a Balaton környéki harcokba vetették azt a 6. SS páncélos hadsereget, amely 1944 december végén végrehajtotta az ardennes-i áttörést, s amely lényegében akkor már a hitleri fasizmus egyetlen eredménnyel hadra fogható páncélos hadserege volt.
Magyarország volt az utolsó térség, ahol a német fasizmus az általános visszavonulás folyamatában tartósabban meg tudta vetni a lábát. Jellemző tény: Magyarország 1945. április 4-én féléves harc után szabadult csak fel, de már 1945. április 30-án Berlin elővárosaiban harcoltak az 1. és 2. Belorusz Front katonái, s május 9-én véget ért az európai háború!
9. A Kommunista Párt kilépése az illegalitásból.
A népi demokratikus forradalom kibontakozása.
A demokratikus kormányszervek megalakulása.
Új államiságunk születése
Alig szabadult fel az ország keleti és déli része a német barbárság uralma alól, mód és lehetőség nyílott arra, hogy a dolgozó nép kezébe vegye sorsa intézését.
A Kommunista Párt negyedszázados elnyomatás és üldöztetés, az illegális munka szörnyű nehézségei és hatalmas vérveszteségei után legális körülmények között folytathatta tovább munkáját. A magyarországi kommunista mozgalom életében lezárult egy nagyon nehéz történelmi időszak, s új vette kezdetét. A párt helyes politikája, áldozatos küzdelme a nép érdekeiért, a fasizmus, a háború ellen; a magyar dolgozó tömegek természetes vonzalma a szocializmus eszméi iránt biztosították az új helyzetben, a legalitás körülményei között a Kommunista Párt gyors szervezeti fejlődését is.
A Magyar Kommunista Párt az ország felszabadulása után is változatlanul a demokratikus erők nemzeti egységfrontját vallotta politikájának. Javaslatára — a demokratikus pártok és szervezetek részvételével — 1944. december 2-án, a felszabadult Szegeden, megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, az illegalitás körülményei között létrejött Magyar Front örököse és utóda. Tagjai voltak a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt és a szakszervezetek. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front december 3-án közzétette programját, amelyet a Magyar Kommunista Párt dolgozott ki. Ez a program a fasizmus és a háború ellen vívott harc korábbi szakaszaiban kidolgozott politikai irányvonalra és követelésre épült.
A program követelte: teljes és azonnali szakítást a hitleri Németországgal; a fasizmus felszámolását, demokratikus államrend kiépítését; radikális földreform megvalósítását; a tőke korlátozását, a bányák és energiaforrások államosítását; a munkásság szociális helyzetének megjavítását, nyolcórás munkanapot, fizetett szabadságot, egyenlő munkáért egyenlő bért, a szakszervezetek jogainak, a kollektív szerződések rendszerének törvénybe iktatását; demokratikus külpolitikát, jó viszonyt és barátságot a Szovjetunióval és a környező államokkal, valamennyi demokratikus állammal.
Ez antifasiszta, antiimperialista, antifeudális program volt, amely az ország demokratikus átalakítását célozta a munkásosztály és a parasztság, a dolgozó tömegek közvetlen részvétele útján.
A felszabadult területeken nagy erővel bontakozott ki a demokratikus tömegmozgalom.
Minden egyes községben és városban a demokratikus pártok megbízottaiból és más hazafias, demokratikus érzésű emberekből népi bizottságok, nemzeti bizottságok alakultak. A nemzeti bizottságok a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szerveiként a néptömegek demokratikus összefogását testesítették meg. Tagjaiknak túlnyomó többsége egyszerű munkás, dolgozó paraszt, értelmiségi és kisiparos volt. A nemzeti bizottságok többsége a Magyar Kommunista Párt segítségére támaszkodott. A nemzeti bizottságok hatalmi szervek voltak, amelyek a felszabadított területeken megkezdték a közügyek irányítását.
A gyárakban és üzemekben a munkásegység alapján a két munkáspárt és a szakszervezetek képviselőiből üzemi bizottságok alakultak. Ezek viselték gondját az üzemeknek — amelyeknek többségét a tulajdonos magára hagyta —, megszervezték a termelőmunkát és ellenőrzést gyakoroltak felette. Az üzemi bizottságok a munkásellenőrzés hatalmi szervei voltak.
A falvakban és községekben a nemzeti bizottságok termelési bizottságokat hoztak létre a parasztság képviselőiből. Ezek a bizottságok megkezdték a mezőgazdasági termelés irányítását.
A demokratikus tömegmozgalom fellendülésének legnagyobb eredménye volt az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívását a helyi nemzeti bizottságok készítették elő. A felszabadult országrészeken, a nemzeti bizottságok által szervezett tömeggyűléseken választották a képviselőket, akik megválasztásuk után azonnal elindultak — ki szekéren, ki lovon, ki szovjet teherautón vagy más járművön, esetleg gyalog — a felszabadult Debrecenbe, ahol a megalakulás napja már ki volt tűzve.
1944. december 21-én Debrecenben a református kollégium oratóriumában — ott, ahol közel száz éve az 1849-es szabadságharc országgyűlése végezte munkáját — gyűlt össze a felszabadított országrészek hárommilliónyi lakosa által megválasztott, de az egész magyar népet képviselő Ideiglenes Nemzetgyűlés. A 230 képviselőből 71 kommunista, 55 kisgazdapárti, 38 szociáldemokrata, 16 nemzeti parasztpárti, 12 polgári demokrata párti, 19 párton kívüli és 19 szakszervezeti küldött volt. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a demokratikus nemzeti egység parlamentje volt, amelyben a nép erői, a munkásosztály és a dolgozó parasztság képviselői voltak többségben.
Másnap az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. A kormány elnöke dálnoki Miklós Béla vezérezredes lett, az 1. magyar hadsereg volt parancsnoka, aki 1944. október 15-ét követően, törzskarával együtt átállt a szovjet hadsereghez. A kormánynak 3 kommunista, 2 kisgazdapárti, 2 szociáldemokrata, 1 parasztpárti és 3 olyan horthysta — köztük 2 tábornok — tagja volt, akik 1944. október 15-e után szembefordultak Hitlerrel és Szálasival. Ez utóbbiak bevonása az ideiglenes nemzeti kormányba helyes és szükséges: a széles antifasiszta nemzeti egységfront követelménye volt. A horthysta tábornokok és politikusok jelenléte az új, demokratikus kormányban abban az időben, amikor az ország területén még folyt az élethalálharc, a felszabadító szovjet hadsereg még Budapest előtt állt, s ellene jelentős magyar katonai egységek harcoltak, kétségtelenül bomlasztotta a magyar fasiszták táborát.
Az ideiglenes nemzeti kormány a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programját fogadta el tevékenysége alapjául. Az általa megtestesített központi hatalom a nemzeti bizottságok széles hálózatára támaszkodott. Ez a hatalom a munkásosztály és a parasztság forradalmi, demokratikus diktatúrájának egyik válfaja volt, amely az 1944 őszén a felszabadított országrészeken kibontakozó népi demokratikus forradalom eredményeként jött létre. Ezt a forradalmat készítette elő, ennek megvalósításáért dolgozott a Kommunista Párt 1936-tól kezdve, az új, népfrontos stratégiai irányvonalának kidolgozásával és megvalósításáért folytatott küzdelmével. Ez a forradalom nyithatott utat hazánkban a szocialista forradalomnak, a szocializmus győzelmének.
Az ideiglenes nemzeti kormány megalakulásával munkás-paraszt hatalom jött létre az országban, amelynek a Magyar Kommunista Párt volt a vezetője. Ezzel a nappal állami életünk új fejezete kezdődött el. Évszázadok annyi dicsőséges, de elbukott szabadságharca után, a szovjet katonák önfeláldozó harcának köszönhetően végre visszaszereztük nemzeti függetlenségünket és szabadságunkat, s a felszabadult magyar nép millióinak odaadó munkájával és áldozatkészségével megteremtettük az új, szabad, független, demokratikus magyar állam alapját. A nagytőkések, a tíz- és százezerholdas nagybirtokok urai, a magyar dzsentrik, szolgabírák és csendőrök Magyarországa helyén a felszabadult magyar nép olyan új ország alapjait kezdte lerakni, amelyben már a munkásság, a parasztság és a demokratikus értelmiség politikai ereje és akarata a legdöntőbb tényező.
Ezeréves történelmünk során az államhatalom birtokában levő osztályok előtt még soha nem állottak olyan óriási történelmi feladatok, mint a most megszületett demokratikus államrendünk előtt. Felszabadulásunk örömteli napjait a legsúlyosabb nemzeti tragédiák sötét színei árnyékolták be. A német és a magyar uralkodó osztályok bűnös népellenes háborúja olyan mély szakadékba taszította az országot, hogy azt nagyon sokan valóban nemzeti létünk nagy temetőjének tekintették. A fiatal magyar demokráciára az öt évig tartó háború alatt kiégett házak, felperzselt falvak és városok, letarolt szántóföldek, felrobbantott hidak, lerombolt gyárak maradtak örökségül.
Nemcsak azon kellett segíteni, hogy álltak a gyárak, nem közlekedtek a vonatok, hogy a munkások asztaláról hiányzott a betevő falat kenyér, a lakásokban nem volt villany és nem volt víz. Az élet ilyen elemi feltételeinek előteremtésén kívül a felszabadult magyar népnek egyszersmind hatalmas történelmi feladatokat is meg kellett oldania, a súlyos helyzet parancsolta gyorsasággal és következetességgel. Le kellett számolni nemzeti tragédiánk okozóival, a hazaárulókkal, a háborús bűnösökkel. A Horthy-rendszer szétvert népelnyomó karhatalmi szerveinek helyén megkezdődött a nép leghűségesebb fiaiból a demokratikus rendőrség és az új néphadsereg, az új demokratikus állami rend szervezése. Létre kellett hozni állami életünk új formáját, a köztársaságot, s biztosítani kellett a dolgozó nép széles, demokratikus politikai szabadságjogait.
A fiatal magyar demokrácia első nagy erőpróbája — amely megmutatta, hogy van benne erő történelmi feladataink megoldására — a földreform végrehajtása volt.
1945. március 17-én — az ideiglenes nemzeti kormányon belüli harcok és viták után — törvény született: „Legyen a föld azé, aki megműveli!” A magyar parasztság ezeréves harca a nagybirtok ellen most végre befejeződött. Fejlődésünk, előrehaladásunk legnagyobb akadálya, a feudális nagybirtok felett a történelem kimondta a halálos ítéletet, amelynek végrehajtása a munkások és parasztok demokratikus diktatúrájára várt.
A földreform-törvény értelmében néhány hét leforgása alatt 5 600 000 hold földet koboztak el a nagybirtokosoktól. Ebből 3 260 000 holdat felosztottak a földigénylő parasztok között. A többi — javarészt erdőség — állami tulajdonba került. A földreform során 660 000 igénylő kapott átlagban 5 hold földet.
A földreform végrehajtását maguk az érdekeltek, a falusi tömegek végezték el.
Az országban 3200 földigénylő bizottság alakult, amelyekben 35 000 parasztember tevékenykedett. Ők kobozták el a 100 holdon felüli birtokokat, ők határozták meg az igényjogosultságot, ők mérték ki az igénylőknek a földet. A földosztás — agrárforradalom volt, amelyben a nagybirtokos osztály megsemmisült.
A földreform végrehajtása során a falusi szegényparasztság óriási forradalmi politikai iskolán ment keresztül. Meggyőződött róla: a földet a munkásosztály segítségével és támogatásával szerezte meg, meggyőződött róla: legjobb, leghűbb testvére és támogatója az ipari munkás. A földreform megerősítette és megszilárdította a munkás-paraszt szövetséget, a nemzeti egység, a népi demokratikus forradalom alapját.
1945. március 25-én elsőnek Pusztaszeren, őrgróf Pallavicini 51 000 holdas birtokán nagygyűlés keretében ünnepélyesen verték le a földosztó karókat. Történelmi szimbólum volt ez: jelezte, hogy megtörtént a magyar nép második, igazi honfoglalása.
Joggal vetődik fel a kérdés, mi tette képessé az évszázadok hosszú és véres elnyomatása alól felszabadult magyar népet arra, hogy ilyen országos jelentőségű, történelmi feladatokat oldjon meg viszonylag egészen rövid idő alatt? Mi volt az oka és magyarázata annak a sokak számára érthetetlen rejtélynek, hogy fiatal népi demokráciánk nemcsak megoldotta e feladatokat, hanem sikeresen meg is védelmezte kivívott jogait és elért eredményeit a hamarosan jelentkező és szervezkedő reakciós erők ellenforradalmi kísérleteivel szemben.
A „rejtély” nyitja, új államhatalmunk szilárdságának és erejének oka és magyarázata az, hogy fiatal népi demokráciánk vezetője kezdettől fogva a munkásosztály és annak forradalmi pártja, a harcokban megedzett Kommunista Párt volt.
A magyar kommunisták a háború legtragikusabb, legkilátástalanabbnak tűnő napjaiban is erőt és hitet öntöttek az erőtlenekbe és hitetlenkedőkbe. A leomló házak és a füstölgő romok között most is bátran hirdették: „Lesz magyar újjászületés!” 1946-ban, a párt első legális kongresszusán pedig kiadták a történelmi jelentőségű jelszót is: „Nem a tőkéseknek, hanem a népnek építjük az országot!” A kommunisták hívó és lelkesítő szavára milliók mozdultak meg országszerte. Millió és millió kéz nyúlt az eke és a kalapács után, hogy ne csak helyreállítsák, amit a háború romba döntött, hanem újjá és mássá, szebbé és jobbá, valóban maguknak építsék fel az országot. Népi demokratikus állami és társadalmi rendünk megteremtésében országunk leghaladóbb, legforradalmibb, legszervezettebb osztályának, az ipari munkásságnak és a sok vészben és viharban megedzett Magyar Kommunista Pártnak valóban elévülhetetlen, történelmi érdemei vannak.
A Magyar Kommunista Párt azonban tudta azt is, hogy ezeket az óriási feladatokat egyedül, kizárólag a saját erejével sohasem tudná megoldani. Éppen ezért, amikor felmérte az ország előtt álló feladatokat, s kidolgozta nemzeti felemelkedésünk átfogó tervét, meghatározta a feladatok megoldásának egyedül helyes és lehetséges útjait és módszereit is.
Mindjárt felszabadulásunk első perceiben — a Magyar Frontba tömörült pártokra építve — létrehozta a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot: az antifasiszta demokratikus pártok és erők politikai harci szövetségét. Minden erőt a fasizmus elleni harcra, minden erőt az ország újjáépítésére! — ez volt akkor a Magyar Kommunista Párt legfőbb célkitűzése.
A munkásegységre és a munkás-paraszt szövetségre támaszkodva ez a széles nemzeti összefogás tette lehetővé az új típusú magyar állam tényleges kialakítását. Ez tette lehetővé azt is, hogy elért eredményeinket a Magyar Nemzeti Függetlenségi Fronton belül és kívül szervezkedő reakció ellenforradalmi kísérleteivel és a nyugati imperialista hatalmak beavatkozási törekvéseivel szemben sikeresen megvédhettük. A Magyar Kommunista Párt irányító és vezető szerepe mellett a dolgozni és építeni akaró népi erők összefogásának köszönhető, hogy nem süllyedtünk el abban a sírban, amelyet a reakció ásott számunkra, hanem felszabadítónk, a nagy Szovjetunió segítségével elindultunk nemzeti fejlődésünk soha nem látott magaslatai felé.
Ez azonban már Magyarország történelmének újabb fejezete.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!