(idézet: Szálasi naplója – A nyilasmozgalom)
15
Puccskísérlet
– több felvonásban
Horthy kormányzó 1944. március 22., a Sztójay-kormány kinevezése óta, szinte tüntetésszerű politikai passzivitásba húzódott, várbeli lakosztályát is csak kétszer hagyta el.
1944. június utolsó hetében Horthy kilépett ebből a passzivitásból és a június 29-i Koronatanácson éles formában vetette fel a zsidók deportálását végrehajtó Endre és Baky belügyi államtitkárok felelősségét.
A fellépés előzményeihez tartozik, hogy a Királyi Várban illegalitásban élő Bethlen István volt miniszterelnök 1944. június elején Horthy számára memorandumot készített, amelyben kifejtette a legfontosabb tennivalókat, éspedig:
„Legfőbb ideje volna elzavarni a jelenlegi [Sztójay] kormányt, és helyére egy lelkiismeretes és erős, az ország érdekeit a külfölddel szemben is megvédeni kész és képes kormányt kinevezni”;
az új kormány feladata lenne, hogy „a folyamatban levő és Németország részéről csak veszteséggel végződhető háborút, amelybe a, németek és itteni csatlósaik kézen-közön erővel belerángatták az országot, most már mindaddig tovább folytassa ugyan, amíg az részünkről tisztességgel leliquidálható nem lesz; ugyanakkor azonban Németországgal szemben teljes szuverenitásunkat helyreállítsa”;
további feladata az új kormánynak, hogy „véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében és amely a legförtelmesebb korrupciónak, rablásnak és tolvajlásnak vált kútforrásává”.
Bethlen az időpontot illetően azt tanácsolta, hogy Horthy a kormányváltozást akkor hajtsa végre, „amikor a nyugati inváziós fronton az angolszász nyomás még érezhetőbbé vált, a keletin pedig a bolsevisták támadása front északi részén jobban kibontakozott, mert akkor a németeknek minden diszponíbilis [rendelkezésre álló] tartalékaira nagy szükségük lesz”.
1944. június 10-én indult meg a szovjet offenzíva a karéliai hadszíntéren, június 18-án a páncélos ékek behatoltak a Mannerheim-vonalba, két nappal később, június 20-án elfoglalták Viipurit (Viborgot).
Június 23-án kezdődött a döntő harc a keleti front középső szakaszán Belorussziáért, 24 óra leforgása alatt a szovjet csapatok 75-80 kilométer széles és 35-40 kilométer mély betörést értek el, június 27-én átlépték a Dnyepert, és rohamosan közeledtek Minszk felé.
A normandiai inváziós fronton június 25-én az amerikai csapatok kezébe került az utánpótlás szempontjából nagy jelentőségű Cherbourg kikötője, a brit-kanadai csapatok pedig szorosabbra vonták a gyűrűt a stratégiai fontosságú Caen körül. Ekkorra egész Franciaországban fellángolt a partizánharc, amely jelentős SS-erőket kötött le, Koppenhágában a német rendőri és biztonsági erők gyengéknek bizonyultak az általános sztrájk leverésére.
A német hírszerzők, valamint magyarországi ügynökeik előtt nyilván nem lehetett titok Horthy elégedetlensége a Sztójay-kormánnyal szemben, a harctéri helyzet rohamos rosszabbodása fokozta az aggodalmaikat Horthy és környezete (Szálasi Naplójának frazeológiájával: „a klikk”) további szándékai tekintetében.
*
1944. június 28-án három géppisztolyos férfi csengetett be bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár szentendrei villájának kapuján. Közvetlenül ezután lövések dördültek el és az összefutott környékbeliek, valamint az államtitkár védelmére rendelt fegyveres őrszemek elfogtak három dulakodó férfit. Egyikük, a másik kettő vezetője egy Láng nevű tartalékos zászlós volt. Kiderült, hogy Láng zászlóst két kísérője közül az egyik a zűrzavarban tarkón lőtte.
A sebesült magyar tiszt azt követelte, hogy vigyék őt a német Gestapóhoz, az ügyről pedig azonnal értesítsék Rátz Jenő miniszterelnök-helyettest és Baky László belügyi államtitkárt.
A két elfogott katona azt vallotta, hogy őket egy titkos hazafias akcióra toborozták, autón érkeztek a szentendrei villa elé, ott Láng zászlós átadott nekik két géppisztolyt azzal: most pedig bemegyünk Bárczy államtitkárhoz, hogy legyilkoljuk őt és egész családját. Erre ők kijelentették, hogy erre nem vállalkoznak, mire veszekedés és dulakodás keletkezett, eközben pedig Lángot lelőtték.
A merénylet hátteréről és a megindult nyomozásról a nyilvánossággal semmit sem közöltek.
Mi történt tulajdonképpen? Baky, nyilván Himmler vagy inkább Winkelmann SS-tábornok tudtával puccsot kísérelt meg a hatalom átvételére, Horthy beleegyezésével vagy anélkül. A puccs fő célja az lehetett, hogy a rosszabbodó harci helyzetet Horthy és környezete ne használhassa ki egy olasz típusú átállásra; további, de nem kevésbé fontos célkitűzés lehetett a fővárosi zsidók deportálásának kikényszerítése, miután már június végén világossá lett, hogy ebben a kérdésben Horthy tekintetbe akarja venni a szövetségesek és a semleges külföld egyöntetű éles, elítélő állásfoglalását a magyarországi vidéki zsidók szörnyű módszerekkel végrehajtott deportálása miatt.
A terv mögött a hatalomból lassanként kiszoruló Rátz Jenő miniszterelnök-helyettes és Baky belügyi államtitkár állott, az akció résztvevői számára ők biztosítottak lakást, gépkocsit, fegyvert.
A puccs első felvonásában el akarták távolítani, vagy éppen likvidálni Horthy bizalmas környezetének főbb figuráit, így esett a választás a budai Váron kívül tartózkodó, a nyarat Szentendrén töltő Bárczy miniszterelnökségi államtitkárra.
A szentendrei merényletkísérlettel egyidőben Baky összevonta Budapesten és a főváros körül a csendőrkülönítményeket, azzal az indokolással, hogy ezekre az alakulatokra szükség van a főváros környéki zsidók folyamatban levő deportálásához.
Miután az első lépésnél váratlan „gikszer” jött közbe, és tartani lehetett attól, hogy az egész ügyre fény derül, a ravasz Baky az egész puccskísérletet Szálasiék nyakába akarta varrni, az alá beosztott csendőrnyomozó segítségével. Csakhogy ott voltak Szálasi bizalmi emberei is.
1944. június 29-én a késő esti órákban Hain Péter, a Belügyminisztérium politikai rendészeti osztályának vezetője, bizalmasan közölte Vajna Gábor nyilaskeresztes parlamenti képviselővel: a Belügyminisztériumban aznap délelőtt hosszabb megbeszélés volt, amelyen az állambiztonsági szervek megbízottai, valamint több államrendőrségi detektív és csendőrnyomozó is részt vett. A megbeszélésen az az álláspont alakult ki, hogy a Nyilaskeresztes Párt puccsot tervez Horthy kormányzó környezete ellen, a hatalomátvétel érdekében.
1944. június 30-án ugyanezeket közölte Vajnával egy csendőrnyomozó, mire Vajna bement a csendőrnyomozó osztályra, ahol jó ismerősei, barátai a fenti értesüléseket megerősítették.
Vajna nyugtalan lett, hiszen a készülő puccsról addig semmit sem tudott. Július 1-én délelőtt felkereste az Andrássy út 60-ban, a Hűség Házában, Kovarcz Emilt, a pártszervezés vezetőjét, hogy tőle pontosabb értesüléseket szerezzen az ügy hátteréről.
Kovarcz megnyugtatta Vajnát, hogy ő nem tervez semmiféle puccsot. Ezt Vajna, bizalmas, belső használatra készített feljegyzése szerint el is hitte, annyira, hogy még aznap, július 1-én délután 16 óra 30 perckor az egész ügyet jelentette a PV-nek, Szálasi Ferencnek.
Szálasi nem habozott, nyomban magához kérette dr. Haliért, Veesenmayer politikai munkatársát. A megbeszélés 17 óra 15 perckor, tehát háromnegyed órával Vajna jelentése után kezdődött, úgy látszik, mindkét félnek nagyon sürgős volt a találkozó! A tisztább kép kedvéért foglaljuk össze a párbeszéd lényegesebb mozzanatait.
Szálasi hevesen kezdte: Arról értesültem, hogy a Baky-Imrédy-cimboraság puccsot készít elő. Leszögezhetem, hogy a vezetésem alatt álló Nyilaskeresztes Pártnak és Hungarista Mozgalomnak semmi oka nincsen arra, hogy puccsot csináljon, mert elég erősnek érzi magát arra, hogy az Államfő és a Nemzet közös akaratából tudja végrehajtani a kibontakozást; puccsra csak a gyengének van szüksége, hogy akaratát rákényszerítse a többségre. Szeretném felhívni az ön figyelmét, hogy erősnek érzem magamat arra nézve is, hogy vérbe fojtsak bármilyen puccskísérletet, bármilyen oldalról jöjjön is. Végül közlöm, hogy hasonló tiltakozásomat minden ilyen kísérlet ellen írásban megjelentettem Sztójay miniszterelnöknek is. Ezt óhajtottam közölni, tisztelt Haller úr!
Dr. Haller: Tudomásul veszem Szálasi őrnagy úr bejelentését, megköszönöm a tájékoztatást, de kifejezést kell adnom annak a gyanúmnak, hogy ön, Pártvezető úr, ezt valószínűen a rendőrségtől, a csendőrségtől, vagy egyéb karhatalmak vezetőitől tudhatja, hogy ennyire konkrét formában adja elő tiltakozását.
Szálasi: Ez természetes, de nem az a fontos, hogy honnan tudom, hanem az, hogy biztos-e a forrás. A Nyilaskeresztes Párt nem akar puccsot a kibontakozásban, a koalíciós megoldást is ismerem, de természetesen olyan formában, ahogyan azt én képzelem el, és nem úgy, ahogyan azt rám akarják kényszeríteni. Höttlnek megmondottam: csak olyan koalícióban veszek részt, amelyet a Nyilaskeresztes Párt vezet, továbbá egyáltalában nem tartok attól, hogy Imrédy minden hatalmi pozíciót elfoglal, és ezzel lehetetlenné teszi az igazi magyar nemzetiszocialista pártok uralomra jutását. Számomra Pálffy Fidél sem érdekes, és az egyesülést vagy együttműködést vele egyáltalában nem erőszakolom, Pálffy számára megvan a lehetősége annak, hogy visszatérjen a Nyilaskeresztes Pártba – ha nyilvánosan hajlandó elismerni, hogy tévedett.
Haller: Kedves Szálasi őrnagy úr, őszintén megmondom, hogy az elmondottakat vegyes érzelmekkel veszem tudomásul, egyszersmind kénytelen vagyok ismét hangoztatni: feltétlenül szükségesnek tartanám a Nyilaskeresztes Párt és Pálffy pártja közötti megegyezést, mert ezzel egyensúlyban tudnák tartani Imrédyt.
Szálasi: Kedves Doktor Haller, én sokat gondolkodtam a koalíciós kormányzásról, tanulmányoztam a nagy történelmi példákat. Tudom például azt, hogy a Hitler-Hugenberg-féle koalíció csak pár hétig tartott, utána Hugenberg eltűnt a koalícióból, és megmaradt egyedül a porondon a Führer pártja, a NSDAP; én, a PV ezt a koalíciós világrekordot is túl fogom szárnyalni annak idején és egy rövid ideig együttműködünk a tekintetbe jövő pártokkal és személyekkel, de utána felszámoljuk őket kíméletlenül, és egyedül a totális Nyilaskeresztes Párttal fogom a dolgokat tovább vinni. Ami pedig a Baky-Imrédy-cimboraság puccsterveit illeti, kijelenthetem, hogy ismerem ezen urakat, és azt is tudom, hogy elhatározták, hogy az egész ügyletet úgy fogják lebonyolítani, hogy sikertelenség esetén az egész puccskísérletet a Nyilaskeresztes Pártra és a PV-re lehessen ráfogni és rábizonyítani, hogy ilyen eljárással a Nyilaskeresztes Párt vezető embereit éppen úgy intézhessék el, mint ahogyan Romániában a németek segítségével a Vasgárda tisztségviselőit irtották ki!
Bármennyire is igyekezett Szálasi fölényesnek mutatkozni, utolsó mondatával elárulta, hogy fél. Nem annyira Bakytól, mint inkább attól, hogy Baky 1944. június utolsó napjaiban nyilván Himmler jóváhagyásával vonta össze a csendőregységeket Budapest körül.
Az sem volt véletlen, hogy Hallernek olyan részletesen kifejtette a Nyilaskeresztes Párt álláspontját a koalíciós kibontakozást illetően. A pártvezető azt szerette volna megtudni a Veesenmayer bizalmasával folytatott megbeszélésen: kaphat-e, és ha igen, milyen mértékű támogatást kaphat a Veesenmayer-Ribbentrop-
Haller – és ez világosan kitűnik a Naplóból – tanácstalan volt, Szálasit nem tudta megnyugtatni.
Időközben – a csendőralakulatok megjelenése nyomán – Budapesten fokozódott a feszültség. Úgy hírlett, hogy a vidéki deportálások befejezése után a csendőregységek feladata lesz a fővárosban sárga csillaggal megjelölt házakba összeköltöztetett zsidók deportálása. A Horthyhoz közel álló körök a csendőralakulatok Budapestre vezénylésében másfajta fenyegetést sejtettek.
Szálasi kétségbeesetten kapkodott fűhöz-fához. Kemény Gábort elküldte Veesenmayerhez, hogy a Nyilaskeresztes Párt nevében a német követségen tiltakozzék a feltételezett puccskísérlet ellen, ugyanakkor Sztójay miniszterelnöknek Vajna Gábor adta át a pártvezető levelét és szóbeli üzenetét – Baky tervei meghiúsítása érdekében, közölve, hogy az esetleges puccskísérlethez a Nyilaskeresztes Pártnak semmi köze sincsen.
Sztójay Vajnának a következőket mondotta:
Kedves Gábor, nagy kő esett le a szívemről, végtelenül örvendek, hogy idejöttél hozzám, és szóbelileg és írásban megnyugtattál. Sem Szálasiról, sem Rólatok egy pillanatig sem tételeztem fel, hogy ilyen komoly időkben ilyen rendzavarásokra lenne kedvetek, most, amikor ügyetek az Államfő előtt is a legjobb mederben halad. Természetesen nem fogom megengedni, hogy ilyen kísérleteket a Ti nyakatokba „lőcsöljenek”.
Szálasi tehát két irányban is biztosítani próbálta magát, ezért jelentette fel Veesenmayernél és – Sztójayn keresztül – Horthynál Baky László belügyi államtitkárt.
Szálasi értesülései viszont eléggé hézagosak voltak, talán éppen azért, mert a csendőrséghez beépített bizalmi emberei – Baky vezérlete alatt – éppen a puccs előkészületein fáradoztak!
Amikor hetekkel később Szálasi kissé lecsillapodott, egy Hallerral folytatott megbeszélés során még humorát is „csillogtatta”.
A puccsal kapcsolatban még megjegyezte a PV, hogy Magyarország történelmében eddig nem volt ismeretes a puccs, a magyar nép és nemzet erre nem alkalmas; a hadsereggel is csak abban az esetben lehetne puccsot csinálni bárkinek is, ha a Szolgálati Szabályzat ezt megengedné, de ebben az esetben minden nap lenne legalább egy.
Bár Horthy 1944. július 4-én nem Szálasi információi alapján foganatosította az első óvatossági rendszabályokat, a Királyi Vár és a Várhegy biztosítását, kettőzött fegyveres őrszemekkel, mégis nyilvánvaló, hogy a Nyilaskeresztes Párt hűségnyilatkozatának birtokában nagyobb biztonsággal készíthette elő következő ellenlépéseit.
Szálasi a július 6-i eseményeket így rögzítette:
1944. július 6-án a rendőrőrszobákat katonai járőrök szállták meg Budapesten. Az is megtörtént, hogy leváltás után a rendőrkapitányságtól vagy őrszobáról csoportosan hazatávozó rendőrszemélyzetet katonai járőrök állították meg az utcán, és széjjeloszlásra szólították fel.
Július 6-án az esti órákban páncélos alakulatok vonultak fel Óbuda körzetében, és utcákon, tereken zöld gallyakkal leplezve helyezkedtek el. Egyes utcákban a lövegeket tüzelőállásba vitték, és ugyanakkor híre ment, hogy a karhatalom fölött a parancsnoklást Lázár vezérőrnagy, a testőrség parancsnoka vette át.
Horthy tehát az utolsó pillanatban mégis elszánta magát erre az erélyes lépésre. Ehhez még tegyük hozzá: amikor július 6-án az esztergomi páncélosezred körülvette a csendőralakulatokat, Horthy a parancsnokló csendőrtiszteket magához rendelte a Királyi Várba, és felszólította őket, hogy 24 órán belül vonják ki legénységüket a fővárosból és környékéről, ellenkező esetben a páncélosokkal szétlöveti a csendőrlaktanyákat!
Az eredmény: másnap, július 7-én a csendőralakulatok elhagyták Budapestet és a peremvárosokat.
Tehát Horthy kezében volt megfelelő fegyveres erő, amelyet, ha akart, még az SS-támogatta Baky és a csendőralakulatok ellen is bevethetett – és ő maradt felül!
Persze, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a harctéri helyzet kedvezőtlen alakulása miatt Baky és társai a puccskísérlethez Himmlertől legfeljebb „eszmei” támogatást kaphattak, ezért volt elegendő Horthy számára az esztergomi páncélosezred Budapestre hozatala és felvonultatása a csendőralakulatok ellen.
Horthy kihasználhatta volna győzelmét, lemondathatta volna a Sztójay-kormányt, hogy egy új, saját szempontjából megbízhatóbb, a németeknek kevésbé elkötelezett kormányt ültessen a helyére.
Az első lépéseket Horthy meg is tette. Július 7-én felrendelte Budapestre vitéz Lakatos Géza vezérezredest, az 1. magyar hadsereg volt parancsnokát, hogy őt bízza meg az új kormány megalakításával, a németek megkérdezése nélkül.
Lakatos tábornok ezekről a titkos tárgyalásokról tizenhét esztendővel később, 1961-ben a következőket mondotta el e sorok írójának:
„Amikor a kormányzó úr közölte velem elhatározását, tisztelettel megkérdeztem: ki ajánlott engem a Főméltóságú Úrnak? Horthy válasza: Bethlen István gróf. Erre én azt kértem, hogy – mielőtt döntenék a kormányalakítás ügyében – beszélhessek négyszemközt Bethlennel.
Másnap, július 8-án titokban találkoztam Bethlennel a Várban, a Horthy dolgozószobája mellett levő szobában. Elmondtam Bethlennek aggályaimat: soha nem foglalkoztam külpolitikával, hacsak nem számítjuk ide azt a rövid időszakot, amelyben mint prágai katonai attasé teljesítettem szolgálatot; továbbá nem értek a belpolitikához, a közigazgatáshoz, a gazdasági problémákhoz, egyszóval: nem érzem magam alkalmasnak miniszterelnöknek!
Bethlen végighallgatott, azután röviden, szárazon megjegyezte: »Látod, éppen ezért vagy alkalmas a miniszterelnöki posztra!«”
Lakatos a gondolkodási idő lejártával nemet mondott. A Szálasi-perben, 1946. február 14-én Lakatos tanúvallomásában visszautasító álláspontját így indokolja:
„Az új kormány feladata a háború likvidálása lett volna, természetesen a németek háta mögött kellett volna a kormányt megalakítani. Én ezt aggályosnak tartottam. Azt mondottam a kormányzó úrnak, hogy a németek inkább elszenvednének az akkor még tőlünk elég messze levő fronton egy áttörést vagy több száz négyzetkilométeres területfeladást, semmint Magyarországot ilyen olcsón kiengedjék a karmaik közül.”
Lakatos 1961-ben ehhez még hozzátette:
„1944. július első napjaiban úgy ítéltem meg az erőviszonyokat, hogy a németek elég erősek ahhoz, hogy egy ilyen kormányalakítást megakadályozzanak, ezért nem tartottam elérkezettnek az időt a radikális változtatásra.”
Lakatos, meghátrált, Horthy pedig ezt a tényt tudomásul vette.
A történész, az események krónikása csak a megtörtént dolgokról írhat, azok eredőit és következményeit kutathatja, vizsgálhatja, nem elmélkedhet arról, hogy mi történt volna, ha …
De ez alkalommal tegyünk kivételt és tegyük fel a kérdést: mi történt volna, ha Lakatos tábornok 1944. július 7-én vagy 8-án nem utasítja vissza Horthy ajánlatát és megalakul az új kormány, amelynek feladata a háborúból való kiválás előkészítése lett volna – hat héttel megelőzve Mihály román király hasonló lépését!
Mindenesetre nagy alkalmat szalasztottak el 1944. július első napjaiban az ellenforradalmi Magyarország felelős vezetői!
*
Visszatérve a puccsügyre: mitől ijedt meg Szálasi? Részben attól, hogy az esetleges kudarcot ürügyként használják a Nyilaskeresztes Párt elleni fellépésre. Bakyt ismerte annyira, hogy feltételezte: adott esetben nem riadna vissza egy Vasgárdaszerű leszámolástól sem. Azután attól is félt, hogy Baky, feltehetően német jóváhagyással, március 19-ének új változatára készül – és a Nyilaskeresztes Párt ismét kimarad az osztozkodásból.
Érthető tehát, hogy Szálasi a két feljelentő levélben ismételten azt igyekezett bizonyítani, hogy a válság megoldásánál még nem merítettek ki minden lehetőséget. Ott áll, minden eshetőségre készen, csak hívásra várva – ő és a Hungarista Mozgalom.
Mialatt a Királyi Várban Horthy titokban egy új, tábornoki vezetés alatt álló kormány megalakulásáról folytatott tárgyalásokat, néhány száz méterrel távolabb, a Sándor-palotában, Sztójay miniszterelnök tartott pártközi értekezletet. A rendezés, a résztvevők elhelyezése színpadias volt. Baloldalt álltak a kormány tagjai, mögöttük az államtitkárok, továbbá a vezérkar főnöke, a budapesti hadtestparancsnok és a csendőrség felügyelője, amíg a terem jobboldalán helyezkedtek el a kormánypárt és a többi párt meghívott képviselői.
Sztójay, hivatkozva Horthy utasítására, kijelentette: nincs kormányválság, nincsenek, nem is voltak puccskísérletek, viszont a megjelentek vegyék tudomásul, hogy „a kormányzó és a kormány készen állnak arra, hogy minden puccskísérletet fegyveres erővel törjenek le. Figyelmeztette a pártokat, hogy egymás között folytatott harcaikat ne vigyék túlzásba, mert egyébként a kormány kénytelen lenne hatásos ellenintézkedéseket alkalmazni.” (Nyilván ezen fenyegetésnek óhajtottak nagyobb súlyt adni a legfontosabb katonai és karhatalmi parancsnokok jelenlétével.)
A miniszterelnök rövid tájékoztató közléseit, valamint a kormányzói fenyegetést a megjelentek szó nélkül tudomásul vették.
A németeket szerfölött kellemetlenül érintette a puccsügy, attól kezdve, hogy Szálasi feljelentette a „Baky-Imrédy-cimboraságot” a német követségen; ezen mit sem változtat az, hogy Veesenmayer a július 7-i, Sztójayval folytatott megbeszélésen gúnyos megjegyzésekkel illette az esztergomi páncélosezred riadóztatását, sem az, hogy másnap, július 8-án még ő tett szemrehányást Horthynak amiatt, hogy a foganatosított biztonsági rendszabályokról nem értesítette kellő időben.
Veesenmayert legfőképpen az nyugtalanította, hogy a Baky-puccsról „rosszindulatú személyek” beszéltek a kormányzónak, olyanok, „akiknek érdekében áll, hogy Németországnak nehézséget okozzanak”.
Persze, az állítólagos puccsra való készülődést Szálasi nemcsak Veesenmayernek, de Sztójayn keresztül Horthynak is feljelentette – és ezt a német követ tudta -, így jogos a feltételezés, hogy Veesenmayer Szálasit és alvezéreit szintén a „rosszindulatú személyek” kategóriájába sorolta.
Ha nem ismerjük is a német diplomácia vagy a Gestapo szerepét a július elejei budapesti eseményekben, az valószínűnek látszik, hogy akár Baky, akár Imrédy állt a puccskísérlet mögött, egyikük sem mert mozdulni, fegyveres akciót kezdeményezni Himmler vagy Ribbentrop előzetes hozzájárulása nélkül. (Az, hogy a Bárczy államtitkár ellen tervezett merénylet szereplői a statárium ellenére simán megúszták az ügyet, szintén arra mutat, hogy a szálak igen messzire nyúltak, túl a magyar királyi Belügyminisztérium hatáskörén.)
Mindenesetre Szálasi politikai súlya nem nőtt meg azokban az 1944. július elejei napokban, sem az Úri utcában, Veesenmayer rezidenciáján, sem a Werbőczi utcában vagy a gellérthegyi Bérc utcában – az SS magyarországi főparancsnokságán.
*
Szálasi tekintélye ismét a mélypontra süllyedt, olyan mélyre, hogy azt csak az 1944. március 19-ét közvetlenül követő napokkal lehet összehasonlítani. Höttl, az SS-Gestapo-vonal képviselője nyilván nem üdvözölte kitörő örömmel Szálasi buzgólkodását a Baky-puccs leleplezése körül, továbbá nem értette Szálasi makacs, sőt sértő állásfoglalását a Pálffy-párttal való egyesülés kérdésében; Veesenmayer (vagy Haller) a PV-vel csak mellékes, harmad-, negyedrangú problémáról beszélgetett, a budapesti német követséget igazán érdeklő ügyekről nem tárgyalt vele. Nem tudakolták a PV reakcióját a július 2-i, pusztító erejű angolszász légitámadásról, amelynek során különösen Budapest, Kecskemét, Szolnok, Győr és Almásfüzitő ipartelepeit, közlekedési csomópontjait, valamint lakónegyedeit érték súlyos szőnyegbombázások, amikor pedig kitűnt a német és a magyar légvédelem teljes tehetetlensége. De nem tárgyaltak vele az őket annyira érdeklő deportálásokról, különösen a budapesti zsidók deportálásának felfüggesztéséről sem, vagy arról, hogy a légitámadások okozta károk ellenére miként lehetne fokozni Magyarország háborús tehervállalását.
Szálasi és pártja, helyesebben: mozgalma tehát 1944. július elején nem tudta megerősíteni helyzetét a megszálló német katonai és politikai szerveknél, sem Winkelmann SS-tábornok, sem Veesenmayer követ nem látta szükségesnek nagyobb mértékű felhasználását – akár Horthy mellett, akár ellene.
*
Még egy megjegyzés a magyar politikai helyzetről. Veesenmayer július 9-én nagy magabiztossággal úgy vélte, hogy az addigi gyakorlat helyes, a követség „tisztán politikai módszerekkel” is felkészülhet minden eshetőségre, felesleges és elhibázott „bármilyen kiegészítő biztonságos rendszabály … A Führer még abban az esetben se küldjön Magyarországra másutt ma célszerűbben felhasználható kötelékeket, ha azt katonai vagy rendőri részről javasolnák is.”
(Ez utóbbi intézkedés vagy kérelem mögött az rejlett, hogy éppen aznap közölte Jaross belügyminiszter: „a német és magyar határállomásokról, elsősorban Hegyeshalomról jelentéseket kapott, amelyek szerint a német oldalon SS-alakulatok vonulnak fel azért, hogy Magyarországra átdobják őket”.)
*
Július 9-én különös találkozóra került sor Szentendrén, Csia Sándor lakásán. A PV mintegy egyórás megbeszélést folytatott bárcziházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkárral. A találkozót, legalábbis a Napló szerint, Bárczy kezdeményezte, ami annál meglepőbb lehetett Szálasi és Csia számára, mert addig az államtitkár nem mutatott semmiféle szimpátiát a Hungarista Mozgalom vezetői vagy eszméi iránt.
A Napló a beszélgetést így rögzítette:
Bárcziházi Bárczy István kijelentései:
1. az ellene elkövetett merénylettel kapcsolatban;
a) Láng zászlós Budapestre való gépkocsiszállítás közben először azt kérte, hogy szállítsák a Gestapóhoz;
b) az őt szállító honvéd kijelentette, nem ismer Magyarországon Gestapót, csak m. kir. rendőrséget és m. kir. csendőrséget, ide fogja őket szállítani;
c) a honvédtől kapott válaszra a zászlós azt kérte, hogy akkor vigyék vagy Görgey Vincéhez, vagy pedig értesítsék Rátz Jenőt a miniszterelnök-helyettest; a honvéd ezt a kérést is megtagadta;
d) amikor Bárczy Rátz Jenőnél elmondotta a merényletet, Rátz Jenő megfeledkezett, arról, hogy csak egy szóval is szerencsekívánatait fejezze ki a szerencsés kimenetelű merénylethez; Bárczy Rátznak ezt a magatartását Rátz nagyfokú zavarának tudja be;
e) a minisztertanácson felolvasták a merénylő zászlós vallomásait, melyeket mindig módosított;
első vallomása: nagyon szereti Rátz Jenőt és felháborodott, hogy Bárczy újra ki akarja fúrni Rátzot miniszteri helyéből; tudomása volt arról is, hogy Bárczy gyűlölte Rátzot, mert amikor Rátz honvédelmi miniszteri helyéről elkerült, Bárczy azt a kijelentést tette volna: legalább egy trógerral kevesebb van a kormányban; mindezen nagyon felháborodott és ezért akart bosszút állani;
második vallomása: módosítja vallomását a következőkkel: a szovjet géppisztolyokat és pisztolyokat nem azért vitte, hogy Bárczyt és családját megölje, hanem csak azért, mert hogy Bárczy ellenállása esetén használja csupán; Bárczyt magát csak meg akarták verni, utána összekötözve a gépkocsiba dobni, Budapestre vinni, ott egy lakásban újra összeverni, utána szurokkal akarták leönteni, pihébe meghengergetni és így meztelenül kikergetni az utcára és csúfot űzni vele;
A minisztertanács tagjai hangosan derültek a vallomástételen;
f) Görgey Vincének Budapesten hét lakása volt, melyet a Belügyminisztérium utalt ki számára; ugyancsak innen kértek számára három személygépkocsit is;
2. Teleki Pál öngyilkosságával kapcsolatosan:
Teleki Pál magyar férfi és görög nő gyermeke, erőteljesen mutatkozott a rossz fajkeveredés, ami rányomta bélyegét minden cselekedetére; már ifjú házas korában biztatta feleségét, hogy legyenek öngyilkosok; 1941-ben, a jugoszláviai háborút megelőzően Teleki Pál tudomására hozták orvosai, hogy felesége súlyos szívbajban szenved és már csak három, hónapja van hátra; ez igen megrendítette; ebben a megrendült állapotában kapta a felszólítást a jugoszláviai háborúban való részvételre; Teleki azonban fanatikus híve volt Magyarország semlegességi politikájának, semmiképpen nem akart a Jugoszlávia elleni háborúban részt venni, már azért sem, mert az angol kormány megfenyegette, hogy megüzeni a háborút Magyarországnak abban az esetben, ha háborút mer indítani Jugoszlávia ellen; az ebből adódó dilemma hatott megrendült lelkiállapotára és amúgy is rossz testi felépítésére;
A Keresztes-Fischer által összehívott minisztertanácson annak idején úgy döntöttek, hogy hivatalosan csak annyit fognak bejelenteni, hogy a miniszterelnök tragikus hirtelenséggel halt meg; ez a minisztertanácsi határozat jelent meg a reggeli lapokban és a rádió híradásában is; Bárczy azonban felvilágosította a Kormányzót Teleki Pál ravatalánál, ahol csak ketten egyedül voltak, hogy a minisztertanácsi határozattal nem tud egyetérteni, mert ennek következménye csak az lehet, hogy a legvadabb hírek fognak szárnyra kapni, amit meg kell előzni azzal, hogy hivatalosan megmondják az igazat és kijelentik, hogy Teleki Pál öngyilkos lett; felhozta példának Rudolf trónörökös esetét, akinek öngyilkosságát ugyancsak el akarták hallgatni, és ennek nyomán még napjainkban is a legvadabb hírek keringenek; a Kormányzó egyetértett vele, és utasította a minisztereket, hogy az igazságnak megfelelően adják ki a hivatalos közlést; így jelent meg még aznap délelőtt és délután a másik hivatalos közlemény a kormány részéről, melyben már a valóságnak megfelelő képet tárták az ország elé;
3. Imrédy személyével kapcsolatosan:
Imrédyben zsidó beütés van; bosszúálló férfinak ismeri; minden miniszterelnöke mellett igen jól szolgált, egyedül Imrédy képezett kivételt roppant ideges, tétovázó, dönteni képtelen és bosszúálló természetével; amikor a Kormányzó Imrédy elé tárta származási okmányait, Imrédy a Kormányzó előtt elájult, és összeesett; a Királyi Várban tartózkodó orvost hívták elő, aki magához térítette; a pamlagon ülő Imrédyhez ült a Kormányzó, vigasztalta őt, hogy nem kell ezt a dolgot ennyire szívére venni, mire Imrédy legyintett és kijelentette, hogy ez így van; ezekután történt ismert módon a lemondása, amit meg akartak akadályozni, de Imrédy és felesége ragaszkodtak ahhoz, hogy Imrédy az ismert kijelentés alapján nyújtsa be lemondását miniszterelnökségéről, amit nem tudtak megérteni, és zokon vették tőle;
4. Bárczy kijelenti, hogy eddig soha sem volt egyik politikai pártnak sem tagja, még a kormánypártoké sem, mindig független tisztviselő tudott maradni, és mint ilyen tudta és akarta mindig szolgálni az ország ügyeit; reméli, hogy PV-vel még gyakran fog találkozni és beszélgetni;
PV kijelentései:
1. a zsidókérdéssel kapcsolatosan megjegyzi, hogy a Párt a zsidókérdést másképpen oldotta volna meg, mint ahogyan a jelenlegi kormány teszi; különösen kifogásolja, amit a németeknek is már megmondott, hogy úgy látja, hogy a zsidók helyébe a németek akarnak ülni, és ott akarják folytatni, ahol a zsidók abbahagyták;
Szálasi, amint azt 1940. október 7-én, a Nyilaskeresztes Pártban tartott programbeszédében kifejtette, a teljes zsidótlanítás elvét vallja, ö nem antiszemita, hanem „aszemita”, ő semmiféle kivételt, semmiféle múltbeli vagy jelen érdemet nem ismer, a „Kárpát-Duna Nagy Haza” területét a zsidó fajtól teljesen mentesíteni akarja.
Minthogy pedig a vidéken élt zsidónak minősített magyar állampolgárok deportálását a Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor, az Imrédy-párt vezető tagja, továbbá a két államtitkár, Endre László és Baky László, a PV két gyűlölt ellenlábasa irányította és hajtotta végre, természetes, hogy működésükben talált kritizálnivalót.
Továbbá: Szálasi meg akarta nyerni magának a konzervatív beállítottságú politikusnak ismert bárczyházi Bárczy Istvánt, így hát némi utalás a zsidókkal szemben alkalmazandó más módszerekre és annak hangoztatása, hogy a zsidókérdés „végleges megoldását” a németek nélkül képzeli el, azaz a zsidóvagyon az árja magyaroknak jusson, alkalmasnak tűnt Bárczy és a hozzá közelálló politikusok maga mellé állítására.
A zsidótlanítás elvét Szálasi 1944. október 16-a után átültette a gyakorlatba és akkor kiderült, különb volt-e az ő „megoldása” Jarossénál, Endréénél és Bakyénál …
2. megmondotta, hogy PV erőteljesen tiltakozott a miniszterelnöknél és a németeknél is, hogy nem fogja megengedni azt, hogy az országot politikai, gazdasági és társadalmi és katonai szempontból továbbra is hatalmukban maradhassanak [helyesen: tarthassák – A szerk.] Ilyen kísérletek ellen minden eszközzel védekezni fog;
3. elmondja, hogy Rátz lakásán társaság volt együtt, vendégség: a társaság egyik tagja a Házigazda Rátz Jenő és a többiek előtt mind kijelentette, hogy addig nem lehet rendesen dolgozni és alkotó munkát végezni ebben az országban, míg a Kormányzó környezetéből el nem távolítják akár szépszerével, akár erőszakkal mindazokat a személyeket, akik a kibontakozást akár tanácsadásukkal, akár makacs magatartásukkal gátolják; az illető kijelentette, hogy ezek közé tartozik nem is utolsósorban a PV; Rátz Jenő, annak dacára, hogy ez a fenyegetés előtte és mint házigazda előtt történt, egyetlen egy szóval sem kifogásolta ezt a hangnemet és ezt a társalgási modort; ezt a bejelentést olyasvalaki tette egy párttagnak, aki nem párttag, vendége volt Rátznak és saját fülével hallotta ezt a kijelentést, és ott helyszínen a házigazda előtt súlyosan kifogásolta ezt a nézetet; még ekkor sem szólt egy szót sem Rátz Jenő, hanem csak hallgatott;
a beszélgetés után Csia Sándor pt. kísérte ki Bárczyt, aki vele négyszemközt lényegében még a következő beszélgetést folytatta:
Bárczy: igen örül, hogy PV-vel találkozhatott és beszélgethetett; Kormányzónak is igen jó véleménye van PV-ről, elmegy a Kormányzóhoz és jelentést fog tenni az itt lefolytatott beszélgetésről; el van keseredve a jelenlegi belpolitikai zűrzavaros állapotok miatt; igen jónak tartaná, ha a becsületes emberek összefognának, mit szólna a PV ahhoz, ha ő egy összefogást készítene elő a Nyilaskeresztes Párt és a MÉP között, utóvégre a MÉP-ben is vannak becsületes emberek;
Csia: meg van róla győződve, hogy PV minden becsületes emberrel becsületesen kezet fog és nem lehetnek akadályai annak – habár nem ismeri PV álláspontját ebben a kérdésben -, hogy a becsületes magyar emberek ne találjanak egymásra;
Bárczy: mindent el fog követni, hogy ilyen együttmunkálkodás létrejöhessen ; szeretne gyakran PV-vel beszélni;
Vélemény: valószínűnek vehető, hogy az államtitkár előzőleg a Kormányzóval beszélhetett, hogy PV-vel találkozni fog; PV annak idején elhatározta, hogy Gergely Gyula útján az abban az időben a Nyilaskeresztes Pártból már elbocsátott Széchenyi Lajos révén a MÉP vezető tagjai számára Széchenyi Lajos lakásán ugyanolyan értelmiségi megbeszélést tart, mint ahogyan ezt teszi országjárása során; Széchenyi Lajostól annak idején ígéretet is kapott, de nevezett ígéretét nem tartotta be, és ürügyül azt hozta fel, hogy el kell múlnia jó egynéhány hétnek, amíg elcsitulnak azok a hullámok, amelyeket az okozott, hogy a Pesti Újság március 15-i számában szerencsétlen módon párhuzamba állította a Kormányzó és a PV szózatait az ifjúsághoz és a PV szózatát nyomdatechnikailag kiemelte; Széchenyi Lajos azóta teljesen eltávozott a Párttól; ezt a tervét akarja a PV újra megvalósítani Bárczy révén: Csia Sándor pt, erre vonatkozóan felhatalmazást kapott PV-től;
a MÉP-pel történő összefogás igen szép kibontakozás lehetőségeit adná meg, melyet a Pártnak a kibontakozási harcában mindenkor figyelembe kellett és a jövőben is kell vennie; erre vonatkozóan alap [ok] azok a kijelentések, melyeket a PV tett az 1942 nyara folyamán végzett országjárása alkalmából.
Amikor Imrédy előtt feltárták zsidó mivoltát, nem akarták, hogy ennek levonja következményeit és eltávozzon, hanem ezzel a ténnyel zsarolni akarták a zsidókérdéssel kapcsolatosan; Imrédy nem vállalhatta ezt a szerepet, nehogy politikailag teljesen lehetetlenné váljon, hanem beismerte zsidóvoltát, elment, de utána bebizonyította, hogy a nürnbergi törvények-alapján nem számít zsidónak; a két politikai intrika közül egyelőre Imrédy került ki győztesen; ezt nem tudja elfelejteni az a cimboraság, amely a Kormányzó körül a zsidóságot védi.
Maga a beszélgetés tehát nem tartalmazott sok új elemet; Bárczy észrevehetően arra törekedett, hogy jól informáltságát fitogtassa, függetlenül az aktuális problémáktól (sem Teleki öngyilkossága, sem Imrédy lemondása nem tartozott már az elsőrendű gondok közé 1944 július elején), Szálasi viszont papagáj módjára ismételte nézeteit a zsidókérdés – szerinte helytelen – megoldási módjairól, kontrázott Bárczynak Rátz szidásában, de valamit azért érdemes megemlíteni. Ha meglepő volt is Bárczy részéről a találkozó kezdeményezése, ennél sokkal meglepőbb volt ajánlata (vagy „kísérleti léggömbje”) a Nyilaskeresztes Párt és a MÉP „becsületes” elemeinek együttműködésére; Szálasi mindenesetre örömmel fogadta az elgondolást, hiszen úgy hitte, hogy Bárczy egyenesen Horthy megbízásából kereste meg őt – egy új kormányzópárt vezérségének felajánlása céljából.
Bárcziházi Bárczy 1920-tól teljesített szolgálatot a Miniszterelnökségen, miniszteri tanácsosi rangban kezdte, lassan, de kitartóan haladt előre az államhivatalnoki szamárlétrán, szorgalmasan, ha nem is mindig pontosan jegyezte a minisztertanácsi ülések vitáit; a fogadások első számú rendezőszereplője volt, politikai megbízatásokat – eddigi ismereteink szerint – soha egyetlen miniszterelnökétől sem kapott (pedig tizenkét miniszterelnököt szolgált, hűségesen). Lehetséges, hogy a szürke tisztviselő éppen 1944 júliusában látta elérkezettnek az alkalmas pillanatot a lázadásra és saját politikai ötleteinek megvalósítására? Vagy egyszerűen csak helyezkedni próbált, el akarván nyerni az új üstökösnek vélt Pártvezető kegyeit azzal, hogy a lehető legkellemesebb politikai ajánlatot teszi – függetlenül a realitásoktól?
*
Szálasi önbizalmát, elhivatottságába vetett hitét megerősítette egy másik, néhány nappal később lezajlott beszélgetés. Szabó László nyugalmazott altábornagy, mielőtt elfoglalta volna követi posztját Mussolini Fasiszta Köztársaságában, titokban felkereste a PV-t Csobánkán. A beszélgetés a követ gépkocsijában (!) folyt le a csobánka-pomázi út közelében; a 65 perces tárgyaláson Szálasi tájékoztatta az új olaszországi követet március 19. előzményeiről, az azt követő eseményekről, néhány fontosabb tárgyalásáról (Horthy, Sztójay, Veesenmayer), a júliusi puccskísérletről, továbbá kifejtette nézetét „Magyarország-Horvátország-
A PV végül arra kérte Szabó követet
… adja át Mussolininek hűséges ragaszkodását és azt a kijelentését, hogy Magyarország és az őt vezető Nyilaskeresztes Párt erkölcsi kötelességének fogja tekinteni, hogy éppen úgy, maradéktalanul és félreérthetetlenül álljon a súlyos időket élő és szenvedő Itália oldalára, ahogyan ezt Itália tette Mussolini révén Magyarországgal a trianoni békeparanccsal kapcsolatban abban az időben, amikor Magyarország ugyancsak legsúlyosabb éveit élte át, és teljesen barát nélkül állott Európában.
Szabó László válasza csupa olyan dolgot tartalmazott, ami hízelgett a PV-nek:
1. úgy látja, hogy a Nyilaskeresztes Párt rendkívüli módon előretört;
2. a kibontakozás lehetősége a Nyilaskeresztes Párt nélkül nincsen meg, csak vele lehetséges, ezt már mindenki nemcsak tisztán látja, hanem vallja is;
3. 25-én való elutazásáig hivatalosan vagy barátilag beszélnie kell Sztójayval, Veesenmayerrel, Mecsérrel, Csatayval, valószínűen a gazdasági vezetőkkel is, de elsősorban a Kormányzóval, ígéretet tesz, hogy ez alkalmakkor nem fogja elmulasztani, hogy mindezeken a helyeken nyomatékosan figyelmeztessen, hogy csak a Nyilaskeresztes Párt bevonásával lehet a parancsolóan szükséges kibontakozást végrehajtani és a nyugodt kormányzást biztosítani;
4. a Kormányzónak azt fogja javasolni, hogy a Kormányzó személyesen vegye át a kibontakozás ügyét, tehát felülről indítsa meg azt a folyamatot, amelyik a legértékesebb tényezők egybefogásával és a Kormányzó személyes vezetése alatt tudja biztosítani az országot;
5. ígéretet tesz, hogy Itáliába való érkezésekor Mussolininál történő kihallgatása alkalmával átadja PV üzenetét, részletesen tájékoztatja Mussolinit a magyarországi helyzetről, ahogyan azt a PV látja, és javasolni fogja neki, hogy járjon közben Hitlernél, hogy a német döntő tényezők lássák be már egyszer, hogy a Nyilaskeresztes Párt nélkül Magyarországon nem lehet azt a légkört megteremteni, melyet a háború és az elkövetkezendő béke is megkövetelnek, véleménye szerint Hitler nagyon hallgat Mussolinire;
6. Mussolini Imrédy utolsó római látogatása alkalmából, amikor Imrédy mint miniszterelnök járt nála, arra figyelmeztette Imrédyt, hogy hajtsa végre sürgősen mindazt, amit csinálnia kell, mert különben helyette meg fogja csinálni Szálasi;
7. kijelenti, amennyiben július 25-ig hivatalos tárgyalásai vagy baráti beszélgetései során érdekesebb híreket vagy tényeket tud meg, ezeket közölni fogja vagy még személyesen, ha pedig ez nem lehetséges, Temesváry László pt. útján.
A Napló az alábbi „véleményt” rögzíti:
Ha Szabó László önként, a PV részéről nem kezdeményezett ígéreteinek eleget tesz, a Párt és a Mozgalom rendkívül sokat fog nyerni, a jelenlegi helyzet mindenben megmagyarázza Szabó Lászlónak ezt a magatartását.
A PV kétségkívül elégedett lehetett Szabó követ felajánlkozásával, hiszen ez a Nyilaskeresztes Párt előtt álló rózsaszínű jövőre utalt. Az pedig, hogy Szabó László ny. altábornagy 1944-ig elsősorban mint katonai attasé működött, távol Magyarországtól, így nem is nagyon ismerhette az itthoni viszonyokat, nem nagyon zavarta a PV-t. 1944. július 13-án arra sem emlékezett, hogy Szabó László katonai attasé már 1938-ban mennyi mindent ígért, de ígéreteiből semmit nem tartott meg.
Szálasi minden felajánlott segítséget igénybe vett, ezért fogadta örömmel Szabó önkéntes ajánlkozását, teljesen függetlenül korábbi üres ígéreteitől.
Tény: Szabó László kitartott Szálasi mellett, vállalta az Olasz Fasiszta Köztársaságban a követi posztot – 1944. október 16-a után is, amikor pedig Horthy diplomatáinak jó része hátat fordított a PV-nek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!