(idézet: Szálasi naplója – A nyilasmozgalom)
11
„Kitartás!
Éljen Horthy!”
Szálasi Ferencnek, a Hungarista Mozgalom vezérének politikai pályakezdetétől egy makacsul dédelgetett álma volt: eljutni Horthy kormányzó színe elé, hogy „megjelenthesse” a Főméltóságú úrnak a Pártvezető és a Mozgalom rendíthetetlen hűségét, a nyugállományú őrnagy a Legfőbb Hadúrnak.
Veesenmayer követ április 3-án diplomatikusan elhárította a közbenjárásra való felkérést, a PV-t a „szolgálati útra” irányította, azzal az indokolással, hogy a hivatalban levő magyar királyi miniszterelnök illetékes a kormányzói kihallgatás kieszközlésére. („A PV kezdeményezzen a miniszterelnöknél …”)
Az április 13-i Szálasi-Sztójay-megbeszélés után a PV egyik alvezérét, Vajna Gábor országgyűlési képviselőt bízta meg a miniszterelnökkel folytatandó tárgyalásokkal – a kormányzói kihallgatás ügyében. 1944. április 27-én 19 óra 50 perckor Vajna – telefonhívásra – megjelent a Miniszterelnökségen, ahol Sztójay a következőket közölte vele:
Sztójay: Nagyon örülök, hogy Veled tárgyalhatok Szálasi kormányzói kihallgatásáról, hiszen együtt szolgáltunk 1919-1920-ban a vezérkar hírszerző osztályán, Veled bizalmasan beszélhetek. Ami Szálasi Ferenc személyét illeti: ma van két hete, hogy Szálasi Ferenccel találkoztam, és mondhatom, nagyon örültem annak, hogy ezt a derék és kiváló bajtársamat és vezérkari tisztet és egyben politikust megismerhettem. Szálasi igen jó benyomást tett rám, és csodálkozom azokon, akik más véleménnyel voltak róla. De a lényegre térve: vajon tudtok-e hallgatni? Ha a Főméltóságú úr fogadná Szálasit, nem ütnétek-e ezt dobra, mielőtt a fogadás ténye a nyilvánosság számára megérne, kedves Vajna barátom?
Vajna: Erre csak azt válaszolhatom, hogy mi, te meg én, tudunk hallgatni, ezt megtanultuk a vezérkari főnökség VI/2-es osztályán, a hírszerzésnél, de fontos, hogy a Kormányzó környezetéből se szivárogjon ki semmi a kihallgatás tényéről.
Sztójay: Igazad van, erre is ügyelni kell. De én nem ilyen értelemben gondolom a dolgot. Az persze elkerülhetetlen, hogy ez valamilyen úton ki ne szivárogjon, de úgy értem, hogy az újságokban nem írtok róla, üléseiteken nem beszéltek róla, mert mindennek megjön az ideje. Hiszen az első kihallgatást a második is követheti, és az lenne a kívánatos.
Vajna: Kérlek, ezt előre megígérhetem, a Pártvezető nevében is.
Sztójay: Hát akkor közlöm veled: ma délelőtt beszéltem a Kormányzó úrral, és ő azt mondotta nekem, hogy igen, fogadom Szálasit, ezt a volt vezérkari tisztemet. Szemtől szembe akarok nézni ezzel a férfival, beszélni akarok vele, nagyon szívesen teszem. De ma még nem tudom megmondani, hogy a jövő héten, május 2-án, kedden vagy 3-án, szerdán tudom-e fogadni.
Ezt mondta a Kormányzó úr, és én arra kérnélek, hogy Szálasinak légy szíves üdvözletemet átadni. Mondd, hogy én is nagyon örvendek, ha ezzel a lépéssel a Ti ügyeteket előbbre vihetem és egy vezérkari bajtársam igazát elősegíthetem.
Szálasit rendkívül megörvendeztette Sztójay miniszterelnök üzenete. A Napló így lelkendezik:
Ha ez a találkozás létre fog jöhetni, úgy az éveken át bűnös kezektől a Királyi Vár és a Hungarista Mozgalom közé emelt fal éppen úgy le fog omlani, mint 1944. április 3-án összeomlott a Berlin felé emelt fal, amelyet ugyancsak bűnös kezek emeltek a Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista Mozgalom ellen! !
Sztójay és Vajna, a két volt ellenforradalmár hírszerző és kémelhárító vezérkari tiszt, közös erővel egyengették a nyugállományú vezérkari őrnagy útját – a Legfőbb Hadúr felé.
Hogy Horthyt valójában mi indította arra, hogy fogadja Szálasit, a Nyilaskeresztes Párt vezérét, akinek politikájáról olyan elítélő véleménnyel volt, nem lehet tudni. Talán puszta formalitásnak szánta az egész kihallgatást, hogy ezzel eleget tegyen miniszterelnöke, Sztójay ajánlásának, esetleg Veesenmayer német követnek; de annak a halvány lehetőségét sem szabad kizárni, hogy Horthy Szálasit személyes ráhatással, semleges politikai pozícióba akarta állítani. Ismerve Horthy ez idő tájt már erősen csökkenő szellemi képességeit, az sem lehetetlen, hogy Horthy nem is gondolta végig, mihez kezd majd a kihallgatásra jelentkezett nyilas pártvezérrel.
Szálasinak mindössze hat, esetleg hét nap állott rendelkezésére, hogy kellően felkészüljön a kormányzói kihallgatásra. Úgy tervezte, hogy nemcsak általános politikai elképzeléseit fogja ismertetni, hanem azonnal előterjeszti személyi javaslatait is. Evégett 1944. május 1-re „rendkívüli Legfelsőbb Titkos Párttanácsot” hívott egybe, kedvelt „rejtekhelyére”, a Budapest közelében fekvő Csobánkára.
A Napló a következőket tartalmazza a PV irányelveiről és személyi javaslatairól, valamint a titkos ülés lefolyásáról:
PV tisztázni akarja magatartásának főbb irányait, rögzíteni akarja, hogy amennyiben mód van rá, milyen alapvető kérdésekre térjen ki. A főbb irányelvek a következők lehetnének:
1. Tudomása szerint a Kormányzó szokása, hogy csak ő beszél, ebbe PV nem fog belenyugodni, hanem ugyancsak ő is beszélni fog a lényeges kérdésekről.
2. Beszélgetésének fő irányai a nemzetiszocializmus, a magyar-német érdek-, társ- és sorsközösség, a Hungarizmus.
3. A 2. pontban említett elvi kérdéseken kívül a gyakorlati lényegre is rá akarna térni, ezek:
az országban két hatalmi tényező van, melyek súlyuknál fogva alkotmányos tényezőket is jelentenek: a Kormányzó személye és a Nyilaskeresztes Párt, amit az Államfőnek is tudomásul kell vennie;
megköszöni a kegyelmet, a jelenleg még fegyházban levőket is szeretné a Kormányzó elé vinni, hogy bebizonyíthassa előtte, hogy személye ellen nem tettek soha semmit;
az alkotmány csak addig maradhat érvényben, míg a Nemzet érdekeit szolgálja, ha erre már képtelen, úgy meg kell változtatni, ha a Kormányzó családjával együtt követni akarja a Nemzet akaratát, úgy az alkotmány megváltoztatásának szükségét be kell látnia;
a magyar Nemzet akaratát a legerőteljesebben a Nyilaskeresztes Párt és az általa vezetett Hungarista Mozgalom képviseli és szervezte meg.
4. Kérése a Kormányzóhoz, hogy PV Sztójayval együtt javaslatot készíthessen a kibontakozásra, aminek alapjai:
a totális erőkifejtés beállítása a háromhatalmi egyezmény alapján;
a régi rendszer felszámolása;
a háború utáni ténykedések, ezek előmunkálatainak előkészítése.
5. A feladatok végrehajtására felhatalmazás kell a Nemzettől még a háború alatt végrehajtandó új választások segítségével.
Ha mindezeknek a pontoknak a megbeszélésére sor kerülne a kihallgatás folyamán, és a kibontakozásra tett javaslatokat az Államfő elfogadná, és úgy alakulna minden, ahogyan azt itt megbeszélik, úgy a meglepetések elkerülése miatt a személyi kérdésekkel is foglalkozni kell.
A PV saját személyében nem akar részt venni a kormányban, csak olyan megbízást fogad el, mely őt közvetlenül az Államfőnek rendeli alá, tehát a Kormányzó személye körüli közvetlen beosztás, melyet akár mint tárca nélküli miniszterséget is be lehetne állítani. Javaslatai a legfontosabb vezetőhelyek betöltésére annak az elvnek a szem előtt tartásával, hogy a koalíciót a Nyilaskeresztes Párt vezeti személyi és tárgyi részében egyaránt:
miniszterelnök: Sztójay-Szőllősi Jenő-Csia Sándor, ha Sztójay elfogadja, úgy helyettese Szőllősi Jenő lenne, Csia Sándor pedig a PV helyettese,
külügyminiszter: Szőllősi Jenő-Bárdossy László, ha Bárdossy lenne, állandó helyettese Kemény Gábor,
honvédelmi miniszter: Beregfy Károly vezérezredes, első helyettes egyúttal a vezérkar főnöke Zákó, második helyettese Magyarossy, harmadik helyettese Hellebronth Vilmos,
belügyminiszter Vajna Gábor, politikai államtitkár Andreánszky Jenő,
igazságügy-miniszter: Budinszky László,
kultuszminiszter: Jaross Andor, államtitkára Baky, amennyiben nem fogadná el, úgy Gera József,
propagandaminiszter: Kassai Ferenc, mellette beosztva Csonka Emil,
gazdasági csúcsminiszter: Imrédy Béla, első helyettese és pénzügyminiszter Vágó Pál, második helyettese és a Nemzeti Bank elnöke Temesváry László, a pénzügyminiszter helyettese Szász Lajos,
földművelésügyi miniszter: Jaross-Piukovich, mindkét esetben helyettes Tatár Imre,
kereskedelmi miniszter: Kunder Antal, helyettese Rajk,
iparügyi miniszter: Szakváry Emil, helyettese Tisza Vince,
közellátási miniszter: Jurcsek Béla.
Tárca nélküli miniszter, mint pártminiszter: Henney Árpád, az összes pártok és egyesületek felszámolására,
tárca nélküli miniszter, mint népszemélyiségi miniszter: Csia Sándor, a népcsoportok ügye a Hungarizmus szempontjából vezetve, ide kapcsolódna dr. Leich József.
Kúria elnöke: Szemák,
Tábla elnöke: Enyedy Róbert,
Törvényszék elnöke: Kovács Miklós,
Közigazgatási bírósági elnöke: Kristóf,
Ügyészség vezetője: Kiszely Lajos,
Legfelsőbb Állami Számszék elnöke: Voigt Ede,
Miniszterelnökség sajtófőnöke: Fiala Ferenc.
PV: szükségesnek tartaná, hogy Sztójay a Kormányzótól felhatalmazást kérjen és kapjon a Ház feloszlatására, és ennek hatékony érvényesítésével vigye keresztül a képviselőházban mindazokat a törvényeket, amelyeket az új választások kiírása előtt és előkészítésére még ennek a képviselőháznak kellene hoznia.
A tanácstagok egyetértenek a PV-vel abban, ahogyan a Kormányzó kihallgatása alkalmával a beszélgetést folytatni akarja.
PV kéri, hogy a Legfelsőbb Titkos Párttanács tagjai az általa tett személyi javaslatokat beszéljék egymás között át, dolgozzák ki a kibontakozás technikai részét, és a legközelebbi alkalomkor tegyenek észrevételeket vagy ellenjavaslatokat a személyi részre, és mutassák be javaslatukat a kibontakozást illetően.
Szőllősi Jenő tv. jelentést tesz a német követnél április 28-án tett látogatásáról.
A következő Legfelsőbb Titkos Párttanács időpontját a PV a már megbeszélt május 5-re hívja össze.
A Napló a kormányzói kihallgatás közvetlen előzményeit és az első mozzanatokat így örökítette meg az utókor számára:
Vajna Gábor pt. közlése a PV-nek, hogy Sztójay miniszterelnök értesítése alapján a Kormányzó fogadja a PV-t ma, május 3-án 18 h 30 perc kezdettel; PV döntése: a kormányzói kihallgatásra Vajna Gábor pt. gépkocsijával megy Vajna Gábor és Kovarcz Dezső kíséretében, a két pt. a kihallgatás végét megvárja.
A PV kormányzói kihallgatása megtörtént május 3-án 18 h 30 perckor, tartott egy óra negyven percen át, 20 h 10 percig, négyszemközött az Államfő dolgozószobájában, 18 h 25 perckor a Kabinetiroda főnöknél történő előzetes jelentkezés után. Ambrózy kabinetirodai főnök felkísérte a PV-t az Államfő dolgozószobájáig, és átadta a szolgálattevő szárnysegédnek, útközben a következő felvilágosítást adta a PV-nek: „Utánad nem jön senki, nyugodtan beszélhettek”; a parancsőrtiszt ajtót nyitott az Államfő dolgozószobájába, a PV a szoba közepéig jutott csupán, mert az Államfő, aki az íróasztalnál ült, a PV belépésekor felkelt és a PV elébe jött; a PV nemzetiszocialista karlendítéssel, a „Kitartás” hungarista köszöntéssel és a közvetlenül utána tett „Éljen Horthy” üdvözléssel köszöntötte az Államfőt; az államfő kezet nyújtott a PV-nek, és a dolgozószobájában levő garnitúrához ment, annak a díványán foglalt helyet.
A kormányzói kihallgatás inkább „ismerkedés jellegű” volt, Szálasi a beszélgetést „lényeges fejezetek” szerint csoportosítva rögzítette a Naplóban. Részletes feljegyzése alapján a tárgyalást a következőképpen rekonstruálhatjuk:
Szálasi: Mi a Kormányzó úr álláspontja a németekkel kapcsolatban?
Horthy: Meggyőződésem, hogy a németek engem kicsaltak 44. március 18-án Klessheimbe. [A Napló szerint Horthy e kijelentéskor könnyezett. – A szerk.] Ennek tulajdonítom az ország katasztrofális helyzetét. Hiába hangsúlyoztam a Hitlerrel folytatott tárgyalás során, hogy a Teleki-, a Bárdossy- és a Kállay-kormány teljesítette szövetségesi kötelezettségeit, nem adtak nekem hitelt, árulással gyanúsítottak. És mire alapozta ezt Hitler és Ribbentrop? Hírszerzők, spiclik pletykáira és írásbeli jelentésekre, ezeket mutatták fel a magyar Államfő állításaival szemben. E pletykákat, a helyzet teljes nem ismeréséből fakadó hamis jelentéseket a Vezéri Főhadiszálláson elfogadták, és én hiába próbáltam megértetni és elfogadtatni álláspontomat, hiába bizonygattam, hogy míg én ülök a kormányzói székben, Magyarország kitart a bolsevizmus ellen vívott harcban – a Harmadik Birodalom oldalán.
Szálasi: Főméltóságú úr, örömmel hallom ezt a szilárd államfői megnyilatkozást a szövetségesi hűségről. Ha megengedi, Kormányzó úr, alattvalói tisztelettel megkérdezném: mi a Legfőbb Hadúr álláspontja a hadihelyzettel kapcsolatban?
Horthy: Megmagyaráztam Hitlernek, hogy az évek óta ígért angolszász invázió csupán blöff, nem lesz abból semmi, kár hetven hadosztályt tétlenül Nyugaton tartani, ezért ezt az erőt a Szovjet ellen kellene bevetni, és a Szovjettel kellene végezni. Hitler azonban megbűvölve csak Nyugat felé néz, közben Keleten súlyos csapásokat szenved; bár azt mondják a németek, hogy a Szovjet már nem sokáig bírja, szó szerint, ahogyan ez alkalommal németül mondotta a Führer „… dass sie – a Szovjetre értve – aus dem letzten Loch pfeifen”, szóval úgy véli, hogy a szovjetek már az utolsókat fújják; de ez éppen úgy nem biztos, mint ahogyan nem lehet tudni azt sem, hogy a németek hogyan állanak. Nézetem szerint végeredményben még nem biztos, hogy ki győz, ezért igen fontos szem előtt tartani a régi angol elvet: „Wait and see”. E „várni és meglátni”-elv gyakorlati keresztülvitelére kell törekedni a magyar politikai életben is.
Mindent egybevetve, most, 1944 májusában a németországi helyzetet a következőképpen látom:
először: a németek jelenlegi helyzete hasonlatos a sarokba szorított megsebzett vadkanéhoz, amely mindenfelé vág;
másodszor: a német nép és hadserege egyedülálló az egész világon, kiváló, de diplomáciája mindig rossz volt, és ma, 1944-ben is az;
harmadszor: Németországban három irányzat van: az egyik a meg nem alkuvó irányzat, a másik az angolszászok felé való kiegyezést kívánja, a harmadik a Moszkvával való kiegyezésnek a híve; mindhármat Himmler brutális rendőruralma tartja kordában.
Szálasi: És hogyan ítéli meg Főméltóságú Úr az erőviszonyokat?
Horthy: Erre nem lehet nagyon egyszerűen válaszolni, de nekünk, katonáknak, látnunk kell az angolszászok és a Szovjet nyersanyagban való kimeríthetetlenségét és azt a körülményt, hogy az angolszászok Kanadában és az USA-ban, a Szovjet viszont az Urálban légitámadásoktól mentesen tudják előállítani a háborús szükségleteket, míg Németországban, sajnos, nem így van, és minden igyekezet dacára, igen súlyosan érzik a légiháború hatásait. „Wait and see” – „várni és meglátni” -, okos, bölcs elv. Meggyőződésem, hogy az angolok nem fogják tűrni, hogy az oroszok a háború után vezető szerepet játsszanak Európában. Minden törekvésem arra irányul, hogy a háború végén erős hadseregem legyen, mert a végén az lesz a döntő ütőkártya, semmi más.
Szálasi: Főméltóságú Uram, alázatosan jelentem, hogy az elmondottakat megértettem, és engedélyt kérek, hogy álláspontomat ezzel kapcsolatban kifejthessem.
Horthy: Tessék, őrnagy út!
Szálasi: A Főméltóságú úr által meglátott meggondolásból ez a „várni és meglátni” elv helyes lehet, de figyelembe kell venni azt, hogy a Nemzet gyakorlati életében, érdekének és akaratának megfelelő vezetést óhajt és kíván, csak ez lehet mértékadó mindenki számára. Felfogásom szerint a magyar Nemzet minden társadalmi rétegében be akarja fogadni az új eszméket, amelyet a nemzetiszocializmus tudatosít, éppen ezért úgy vélem, hogy a helyes út az, ha az Államfő és a Nemzet felfogását életösszhangba lehet hozni.
Horthy: Kedves Szálasi, szép, amit elmondott, de ki kell jelentenem: én még nem is igen tudom, hogy mi az a nemzetiszocializmus, engem erről még senki nem világosított fel és nem mondotta meg, mi a lényege és az alapja. Valahogy úgy képzelem: hogy nemzeti, ez teljesen rendben van, én is csak azt tűröm meg, és csak olyan irányzatot fogadok el, ami nemzeti; hogy szociális, szerintem, ez azt jelenti, hogy a szegényeken társadalmi úton kell segíteni, ami ellen ugyancsak nincs kifogásom, de a túlzásokat nem tudom semmiképpen sem elfogadni, mert ezeket megvalósítani nem lehet, csak szépen hangzanak és a Nemzetet félrevezetik a szép ígéretekkel. Itt van például a földbirtokreform kérdése: nem lehet felosztani a földet, mert ha megtennék, mindenkire legfeljebb egy hold jutna, hiszen Magyarország 1938 előtti csonkaságában a 9 millió lélekszámra ugyancsak kereken 9 millió hold termőföld esett, s jelenlegi, 1944-es állapot ilyen szempontból még kedvezőtlenebb. Mindebből adódik, hogy meggondolatlanság olyan elveknek a hirdetése, hogy a földet el kell venni a nagybirtoktól és szét kell osztani a parasztság között.
Vagy itt van a zsidókérdés, elsősorban a Nemzet hibás és nem a zsidóság, hogy a zsidókérdés országunkban ennyire elfajult. Mindenki rosszul értelmezett úr akart maradni, a gazdasági pálya lenézett volt, nem lehet most egyszerre kiküszöbölni őket. A zsidókérdést én vetettem fel legelőször 1920-ban, és nem is engedtem belőle, de különbséget kell tenni a lázadó kommunista zsidó és a hasznos zsidó között. Goldberger például száztizenhat éves céget vezet, amely mindig ennek a családnak a tulajdonában volt, ez idő alatt több aranyat biztosított az országnak, mint bárki más.
Szálasi a beszélgetés eme részéhez a következő megjegyzést fűzte Naplójában:
A PV hallgatott és nem tett észrevételt az Államfőnek a zsidókérdésben és a földbirtokreformban vallott nézeteire.
Horthy nézeteivel kapcsolatban arra feltétlenül utalni kell, hogy erre a Horthy-Szálasi-beszélgetésre öt héttel azután került sor, hogy Horthy szabad kezet adott a Sztójay-kormánynak a zsidókérdés radikális megoldására, beleértve a sárga csillag viselésének kötelezővé tételét, a kényszerlakóhely kijelölését, vagyis a zsidónak minősített magyar állampolgárok gettóba zárását, a deportálás előkészítő lépését, így Horthy elmélkedésének semmi köze sem volt a valóságos helyzethez. 1944. május 3-án nem a zsidóság gazdasági térfoglalásának megszüntetése, hanem fizikai megsemmisítésük bevezető szakasza volt napirenden!
Ami pedig a földreformról mondottakat illeti: ez még Szálasi számára sem lehetett újdonság, hiszen Horthy 1938. április 3-i rádióbeszédében így fejtegette a földosztás elvének megvalósíthatatlanságát:
„Magyarország kilencmillió holdnyi szántóföldjéből nem juthat több fejenként a kilencmillió magyarnak egy-egy holdnál. Egy hold földből pedig nem lehet megélni. De ha mindenkinek ezer holdat adhatnának, akkor meg nem lenne, aki a földet megmunkálja.”
Ami ezután következett a kormányzói kihallgatáson, azt a Naplóban Szálasi ilyen cím alatt tömöríti: „A Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista Mozgalom állásfoglalásai a kormányzó személyével kapcsolatban.”
Szálasi itt – jó pszichológiai érzékkel és emberismerettel – alattvalói hűségét bizonygatta:
Szálasi: Biztosíthatom Kormányzó urat a Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista Mozgalom nevében is, hogy mindenkor hűek voltunk és maradunk az Államfőhöz. Én, a PV 1937. október 24-én a nyilvánosság előtt jelentettem ki a Budai Vigadóban megtartott első nagygyűlés alkalmával a Hungarista Mozgalom alaptételét: cél a hatalom átvétele az Államfő és a Nemzet közös akaratából; ez az elv megmaradt és megmarad mindvégig, amíg én, a PV vezetem a Pártot és a Mozgalmat és élek!
Horthy: Köszönöm, kedves Szálasi!
Szálasi: Vagy itt volt az Albrecht-féle eset 1941 nyarán, amikor Albrecht főherceg – Ruszkay ny. altábornagyon keresztül – felajánlotta nekünk, hungaristáknak szolgálatait – ha viszonzásul hatalomra segítjük. Albrecht főherceg e kérését, hogy tudniillik „a Nyilaskeresztes Párt milyen álláspontra helyezkedne abban az esetben, ha ő megpályázná a kormányzói méltóságot”, azzal indokolta, hogy „ezt annál is inkább megteheti, mert még a húszas évek elején levélben bejelentette ebbeli szándékát a kormányzónak és miután mind ez ideig választ nem kapott tőle, jogosan feltételezheti, hogy a kormányzónak nincs kifogása szándéka ellen”. A Nyilaskeresztes Párt legfőbb vezetősége tudtára adta Albrechtnek: a Pártot és a Mozgalmat nem lehet senkinek sem megnyergelni egyéni érdekeinek kielégítése céljából. Leszögeztem: tudomásom szerint az Államfő teljes egészségnek örvend, ezenkívül utódlására fennállanak a megfelelő törvények. De még ezen kívül is, minden alkalommal kijelentettem, hogy mindig volt, van és lesz Államfőm, Államfőm pedig él, ennélfogva fegyencbecsületemmel összeegyeztethetetlennek tartom, hogy ezekről a kérdésekről tárgyaljak, mert az az érzésem, hogy ennek a kérdésnek fejtegetése határozottan súrolja a hűtlenség minden ismérvét.
Horthy: Köszönöm, kedves Szálasi!
Szálasi: Talán ismeri Főméltóságú Uram a kormányzóhelyettesi törvényjavaslattal és választással kapcsolatos esetet. 1942. január havában Ruszkay Jenő felszólított engem, a PV-t, hogy csatlakozzam az ellenzéknek ahhoz a kezdeményezéséhez, hogy a küszöbönálló kormányzóhelyettesi választáson jelöltet állít Albrecht személyében; Ruszkay kijelentette, hogy Imrédy és pártja teljesen támogatja ezt a kezdeményezést, a felsőházból és a kormánypárt képviselőcsoportjából is meg tudnak nyerni tagokat, így egyedül a Nyilaskeresztes Párt magatartásán fog múlni, hogy az ellenzéknek ez a lépése sikerrel fog-e járni, vagy sikertelen marad; büszkén mondhatom: Ruszkaynak ezt az ajánlatát visszautasítottam!
Horthy: Köszönöm, kedves Szálasi!
Szálasi: Kötelességszerűen jelentem, hogy 1944. január végén vagy február elején [helyesen: 1943 novemberében – A szerk.], Szentirmay Félix lakásán, aki Otto Braun német birodalmi üzletember egyes üzletágainak vezetője és üzleti, valamint politikai bizalmasa, vacsora volt, melyen a házigazdán kívül még részt vettek: Veesenmayer, a jelenlegi német követ, aki abban az időben mint Délkelet-Európa átállításának szakembere volt ismeretes, Otto Braun, üzleti vállalkozásairól neves névre szert tett német birodalmi üzletember …
Horthy: Ugye az Erzberger-féle gyilkossággal kapcsolatos személyről van szó? [Mathias Erzbergert, a német Centrum Párt egyik vezetőjét jobboldali terroristák 1921 augusztusában megölték, bosszúból a versailles-i békeszerződés aláírása miatt. A német különítményes gyilkosokat egy ideig Gömbös Gyulának, a szélsőjobboldali MOVE elnökének nagytétényi villájában rejtegették.]
Szálasi: Igen, Főméltóságú Uram. Rajta kívül jelen volt még Imrédy Béla, Ruszkay Jenő, Rátz Jenő, Walton ügyvéd és még többen, akik ebben a társaságban mint vezető személyek ismeretesek; ez alkalommal Veesenmayer megkérdezte: lehetséges-e a jobboldali összefogás? A válaszok lényege az volt, hogy lehetséges, a Nyilaskeresztes Párt nélkül azonban az összefogást végrehajtani nem lehet, mert nála vannak a tömegek, viszont Szálasi rideg és merev magatartása kizárja, hogy a Nyilaskeresztes Párttal az összefogás létrejöhessen, a Nyilaskeresztes Párttal tehát meg lehet csinálni a jobboldali összefogást, de ennek az összefogásnak Szálasi személye nélkül kell létrejönnie.
Veesenmayer második kérdése az volt, hogy a nemzetiszocialista átállítás Magyarországon végrehajtható-e a németek külső segítsége nélkül. A jelenlevők egyhangú válasza volt, hogy ez nem lehetséges. Ezeknek a férfiaknak az eljárásában éppen olyan súlyos kifogásolnivalót találok, mint az előző kormányok magaviseletében. Annak a nézetemnek szeretnék kifejezést adni, hogy a jelenlegi helyzetért a Kállay-kormány és a jelenlegi kormány is egyetemlegesen felelősek. Jelentem Kormányzó úr, ha március 19. előtt szereztem volna tudomást a dologról, nem törődtem volna a szuronyokkal, hanem rohantam volna egyenesen, be az Államfőhöz, hogy az esetet megjelentsem.
Horthy: Köszönöm, kedves Szálasi! Nehéz és súlyos időkben lehet igazán megismerni az embereket. Én igen sok emberben csalódtam, akikről nem tételeztem volna fel, hogy olyan magatartást fognak tanúsítani, mint amilyent tényleg tanúsítottak. Ami pedig ezt a Sztójay-kormányt illeti: a kormánnyal nem törődöm, csinálják, ahogyan akarják, ezt a kormányt a németek kívánták, én egyedül és kizárólag csak a hadsereget akarom kezemben tartani, nagyon sajnálom, hogy nem tettem eleget a németek kívánságának és nem Imrédy Bélát bíztam meg a miniszterelnöki teendőkkel; én ugyanis úgy gondoltam a kormány összeállítását, hogy Sztójay legyen a kormányelnök, az egyes minisztériumok legidősebb államtitkárait akartam miniszterekké kinevezni, ebbe a németek nem egyeztek bele és kimondottan politikai kormány alakítását kívánták; most Imrédy a háttérből és felelőtlenül szól bele a dolgokba, ezt azonban tovább nem fogom megtűrni és Imrédyt kényszeríteni fogom, hogy vállaljon csak nyíltan miniszteri felelősséget, és kanalazza ki, amit főzött. [Szálasi megjegyzése a Naplóban: „Ez alkalommal ugyancsak németül és nagyon ingerülten, többször egymás után, mindig Imrédyre célozva, szó szerint ezt mondotta: »Er soll nur mitrischen!«” – A szerk.]
Szálasi: Főméltóságú Kormányzó Uram, éppen a különböző magatartásokra hadd jegyezzem meg, hogy 1944. március 18-án és 19-én a Sztójay-kormány mögött álló vezető férfiak mind a német követségen voltak és osztották szét maguk között a Nemzet hatalmának részeit, én, a PV viszont kötelességemnek tartottam, hogy ugyanebben az időpontban Csia Sándor és Szőllősi Jenő országgyűlési képviselőt elküldjem a Kabinetiroda főnökéhez azzal az üzenettel, hogy a PV személyére nézve, valamint a Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista Mozgalom minden egyes tagja változatlan hűséggel ragaszkodik Államfőjéhez!
Horthy: Köszönöm, kedves Szálasi! Kijelenthetem: egyáltalában nincs szándékomban, hogy elmenjek, tovább fogom vinni az ügyeket, amíg csak bírom. Ki fogom várni az események alakulását.
Szálasi: Tizennégy millió szempár figyeli a nemzetnek ezt a két tényezőjét, amelyeken a döntés múlik; a két tényező: az egyik – az Államfő, aki több mint 25 esztendős munkája után elválaszthatatlan Nemzetétől, a másik – a Nyilaskeresztes Párt. A Kormányzónak kell most döntenie abban a rideg kérdésben, és személyesen kell döntenie abban a súlyos sorskérdésben, hogy óhajtja és kívánja-e, hogy a Nemzet és a Horthy család között az életösszhang és a kapcsolat az új európai rendben és a magyar Nemzet újonnan kialakuló jövőbeni sorsa útján is meglegyen és biztosítva legyen.
Horthy: Köszönöm, kedves Szálasi! Hadd mondjam el: én nem akartam a kormányzói méltóságot elfogadni, egyedül Prohászka Ottokár püspök úr érvelésének engedtem. Annak idején felmerült a kérdés, hogy az államfő kérdésben milyen megoldást keressenek. Ha monarchisztikus megoldást akarnak, úgy a személyi folytonosság ugyan megvan, személyi problémák az államfő kérdésében nem vetődnek fel, viszont időnkint elkerülhetetlenül hülye vagy ostoba utódokat kell elviselnie az államfő személyében az országnak; ha a köztársasági megoldást választják, időnkint megismétlődő megrázkódtatásokat szenved az ország, éppen az államfő személye miatt, kihatásaik a politikára is megmutatkoznak; ezért választották a kormányzói méltóságot, amelynek megvan történelemjogi háttere és alapja is a magyar történelemben; ugyanilyen szempontok döntöttek a kormányzóhelyettesi méltóság felállításának kérdésében is; István fiamat egyáltalában nem akartam kormányzóhelyettesnek, de engedtem Serédi Jusztiniánusz hercegprímás érvelésének, már azért is fogadtam el azokat, mert katolikus főpap mondotta református államfőnek. Serédi kifejtette, ha nem István fiam lesz a kormányzóhelyettes, megindul az országban a személyi aspirációknak egész sorozata és láncolata, mely fölösleges megrázkódtatásnak fogja kitenni a Nemzet egész életét; a Nemzet érdekeinek megfelelően gondoltam tehát csak cselekedni, midőn István fiam kormányzóhelyettesi méltósága mellett döntöttem.
Szálasi: Főméltóságú Uram! Annak a meggyőződésemnek szeretnék kifejezést adni, hogy az élettől parancsolóan megkövetelt kibontakozást egyedül csak az Államfő és a Nemzet közös akaratából lehet végrehajtani.
Horthy: Én alkotmányos Államfő vagyok, mindenkor azt fogom cselekedni, amit az alkotmányos többség határoz. Még valamit: jól tudom, hogy egyesek engem hibáztatnak a bekövetkezett eseményekért.
Szálasi: Igen, Főméltóságú Uram, előttem is tettek ilyen megjegyzéseket, de leintettem ezeket a következő indokolással: minden döntő tényezőt tanácsadók tájékoztatnak a helyzetről, mégpedig olyanok, akik esküt tettek arra, hogy mindenkor az igazságnak megfelelően fognak jelenteni; ha ezek a tanácsadók mindig hamisan jelentenek, a döntő tényező a hamis kép alapján csak hamisan dönthet, utóvégre nem lehet mindent ezerszeresen ellenőrizni, mert ebben az esetben felmondja a szolgálatot az egész államvezetés; a német és a magyar döntő tényezőket mind hamisan tájékoztatták, ebből adódott a helyzet, mely nem is annyira katasztrofális, mint inkább olyannyira buta és ostoba, hogy könnyen katasztrófa lehet belőle. Felfogásom szerint a Kormányzó úr 25 esztendőn át bebizonyította, hogy mindig jól döntött, éspedig minden esztendőben, mert a világvajúdás fennállott 25 éven át és tart még ma is; és hogy jól döntött, annak bizonyítéka az a letagadhatatlan tény, hogy a nehéz idők dacára még ma is Államfő, mert ha csak egyetlen évben is rosszul döntött volna, az események régen nélküle peregnének ebben az országban; éppen azért az a meggyőződésem, hogy a Kormányzó úr 1944-ben is helyesen és jól fog dönteni, ahogyan azt a Nemzet érdekei megkívánják.
A kormányzói kihallgatás végén – miután már teljesen nyeregben érezte magát – Szálasi a következő közlést tette:
Szálasi: Főméltóságú Uram! Hálás lennék, ha tudomásul venné, hogy további kezdeményező lépéseket fogok tenni úgy belpolitikailag, mint külpolitikailag a németek felé, a Nemzet és az Államfő érdekében. Kérek engedélyt, hogy az Államfőt ezekről vagy Sztójay útján értesíthessem, vagy pedig személyesen tehessek jelentést.
Horthy: Tudomásul veszem, de tanácsolom, hogy a németekkel legyen óvatos, mert ön, a PV is meg fog győződni arról, hogy velük nem lehet tárgyalni …
Ezzel az intelemmel ért véget Szálasi kormányzói kihallgatása. A Naplóban a következő megjegyzést találjuk:
A PV a kihallgatás előtt és utána is megköszönte Ambrózynak, a Kabinetiroda főnökének, hogy kihallgatása ügyében becsületesen eljárt, és úgy intézte, hogy a Kormányzóval zavartalanul és hosszasan elbeszélgethetett; érdekes az a tény, hogy a szolgálatban volt rendőrök, testőrök és altisztek láthatóan örültek és nagy megelégedéssel vették tudomásul ezt a találkát: az egyik szolgálatban levő rendőr kijelentése Kovarcz Dezső pt. előtt: „Végre itt látni a zöld inget és a nyilaskeresztet is!”; az egyik testőr kijelentése Vajna Gábor pt. előtt a kihallgatás után, mialatt a PV a Kabinetiroda főnökénél tartózkodott: „Hála Istennek, hogy ez is megtörtént már!”
Ezekből következtethető, hogy a letűnő rendszer gátlásaitól megkíméltek még a Kormányzó legközvetlenebb légkörében is az új koreszme megvalósítását hordják lelkükben.
Végül: Szálasi összefoglaló véleménye a Legfőbb Hadúrról – e kihallgatás után:
A PV benyomása a Kormányzóról: fizikailag igen jó állapotban van, friss és üde, beszéde kissé fáradt, gondolkodási módja régimódi, megmerevedett, liberális beállítottsága, szellemi képességei ennek megfelelőek, érzékeny lelkületű, a kihallgatás alatt három ízben könnyezett, politikai érzéke kevés, életében sok mindenhol megfordult, de felkészültsége egy jó csapattiszt színvonalán áll, beszélgetési modora igen megnyerő, egyszerűen öltözött erre az alkalomra, kitüntetései közül egyedül a Mária Terézia Rend volt rajta;
bizalmasan beszélt, mint aki tudja és úgy tájékozódott, hogy olyan emberrel beszél, aki nincsen egyoldalúan németek felé beállítva, beszédében azonban határozottan érezhető volt, hogy még most is tanácsokat kap és fogad el a háttérből valakitől, nézeteiben határozottan befolyásolják, a kapott tanácsokat be is tartja, addigi tanácsadói teljesen bemerevítették liberális nézeteibe, más gyakorlati nézetet és szükséget nem engedtek még csak a közelébe sem, teljesen egyoldalúvá merevítették.
PV-nek az az érzése, a Kormányzónak látszólagos németellenes kijelentései dacára is, hogy a Kormányzó németellenessége mesterkélt, sugalmazott és tulajdonképpen abbeli elkeseredéséből fakad, hogy a német vezetés a vele való tárgyalások alkalmából nem találta meg azt a hangot, amellyel őt megnyerhette volna, de viszont eddig körülötte volt tanácsadói is sikeresen követtek el mindent, hogy a németekről némelykor nyert jó benyomásait és az ezekből folyó németbarátságát lerontsák; a folyó évi március hó 18-án vele szemben alkalmazott német bánásmód tetőzte be a Kormányzónál a németekkel szembeni elkeseredését és csalódását;
PV kezdeményezésének alapja a beszélgetés alapján nem lehet más, mint a kibontakozásnak a létrehozása az Államfő és a Nemzet közös akaratából, a németek felé viszont, hogy ilyen kibontakozás számára időt engedjenek; ezt az időt kell felhasználni arra, hogy a Kormányzó és Hitler között jelenleg fennálló feszült viszonyban enyhülést lehessen létrehozni, majd újra meggyőződéses és személyes szövetségi, a kölcsönös bizalmon álló jó barátságot.
*
Nem érdemes sok szót vesztegetni Horthy politikai műveltségére, így például arra, hogy a „nemzetiszocializmus” fogalmának milyen döbbenetesen primitív értelmezését adta, de nem lehet szó nélkül elmenni a tényekkel homlokegyenest ellenkező állításai mellett.
Horthy azt állította, hogy nem akarta elfogadni a kormányzói méltóságot, csak Prohászka székesfehérvári püspök rábeszélésének engedett. A püspöki kérés és rábeszélés ténye kétségtelenül igaz volt, csak Horthy mintha már megfeledkezett volna arról, hogy a nemzetgyűlés 1920. március 1-i, a fegyveres különítményes tisztek jelenlétében megtartott kormányzóválasztási komédiáját megelőzte a „nemzeti hadsereg” igen drasztikus agitációja, amely arra irányult, hogy szeretett fővezérüket jelöljék és válasszák meg a kormányzói tisztségre. 1920. február 1-től számos népgyűlést rendeztek a különítményes tisztek, és mindenütt Horthy Miklós kormányzóságát követelő határozatot fogadtak el; e „spontán” népgyűlésekről a sajtó is beszámolt. Végül: Horthy azért kérette magát – a parlamenti választás után -, mert kevesellte az ideiglenes államfőnek biztosított jogokat, ezért csak azután jelent meg az eskütételre, hogy a parlamenti pártok vezérei vállalták követeléseinek teljesítését!
Az sem igaz, hogy István fiát Serédi hercegprímás ajánlotta a kormányzóhelyettesi tisztségre. A katolikus klérus ellenkezése eléggé közismert volt; a főpapság vonakodva vette tudomásul a protestáns kormányzónak azt a kívánságát, hogy a kormányzóhelyettes az ugyancsak protestáns ifjabb Horthy István legyen.
Végül csak csodálkozni lehet a fehérterror fővezérének, a legfőbb katonai és politikai hatalmat keményen kézben tartó kormányzónak azon az állításán, hogy mindig tekintetbe vette az alkotmányos többség akaratát. Amikor Bethlen István grófot 1921. április 14-én váratlanul kinevezte miniszterelnökké, Bethlennek még pártja sem volt, a parlamenti képviselők többsége csak a kormányzói akarat előtt hajolt meg és fogadta el az új miniszterelnököt.
És mi történt 1938. november 22-e után, amikor Imrédy Béla miniszterelnököt a parlamentben leszavazták? Az „alkotmányos többség” akaratmegnyilvánulását semmibe véve, Horthy néhány nap múlva újra a bukott Imrédyt nevezte ki miniszterelnökké!
Szálasi igen-igen elégedett volt az 1944. május 3-i kormányzói kihallgatás lefolyásával. Ha visszatekintett az utolsó hetekre, kétségkívül úgy vélhette, hogy többet ért el 1944 tavaszán négy hét alatt, mint 1935. márciustól 1944 márciusáig – „pártvezetői” tevékenységének kilenc esztendeje alatt.
Igaz: magas rangú katonatisztek, mint Rátz Jenő, a honvédvezérkar főnöke, vagy Keresztes-Fischer Lajos, a kormányzót Kabinetiroda főnöke, tekintélyes politikusok, mint Imrédy Béla, Teleki Pál, Kállay Miklós miniszterelnökök addig is szóba álltak vele, tárgyaltak vele, de mindig azt kellett tapasztalnia, hogy ő, a pártvezető csak a partvonalon kívül foglalhat helyet, csak asszisztálhat a „nagyok” mérkőzéséhez.
Továbbá különösen érthetetlennek tartotta, hogy a nemzetiszocialista Németország hivatalos tényezői nem keresték vele az érintkezést, még a birodalmi hírszerzőkből is csak a második garnitúra jutott neki.
1944. március 19. után Szálasi pártja, a Nyilaskeresztes Párt nem kapott ugyan tárcát a Sztójay-kormányban, de Veesenmayer, Hitler teljhatalmú megbízottja már április 3-án fogadta a pártvezetőt, majd tíz nap múlva, április 13-án Sztójay miniszterelnök tárgyalt a Hungarista Mozgalom vezérével a budai Sándor-palotában.
Mindezt betetőzte – legalábbis Szálasi érzése szerint – a május 3-i kormányzói kihallgatás.
Kétségtelen, hogy ekkor már Veesenmayer is, Horthy is, politikai tényezőként kezelte Szálasit. A Harmadik Birodalom követe nemcsak hogy diplomáciai állásával nem tartotta összeegyeztethetetlennek, hogy Szálasit a német követségen fogadja, hanem még azt is sejtette a PV-vel, hogy a német külpolitika a továbbiakban számít rá és pártjára. Magyarország kormányzója pedig hajlandó volt fogadni – mindez kétségkívül hozzájárult, hogy Szálasit rózsaszínű elképzelések keríthették hatalmukba – közeli hatalomra jutását illetően.
A kép másik oldala: a Szálasival való találkozásról mind Veesenmayer, mind Horthy, meglehetősen negatívan nyilatkozott bizalmas környezetben, de a megteremtett kapcsolatot egyikük sem szakította meg a PV-vel, sőt Veesenmayer – beosztottjain keresztül – még biztatta is.
*
Szálasi a kormányzói kihallgatás gyümölcseit minél előbb szerette volna learatni. Annak ellenére, hogy Sztójay szinte a kihallgatás egyik feltételéül állította a teljes titoktartást (április 27-én Vajnához: „Vajon tudtok-e hallgatni? Ha a Főméltóságú úr Szálasit fogadná, nem ütnétek-e ezt dobra, mielőtt annak a fogadásnak ténye a nyilvánosság számára megérne?”), Szálasi már a kormányzói kihallgatást követő napon, május 4-én felkereste Sztójayt, hogy megkérje: járjon el sürgősen az államfőnél
és kérjen döntést, hogy a kihallgatásról mit lehet a PV-nek mondania, mert titokban tartani már nem lehet, hiszen a kihallgatás alkalmából erről legalább harminc személy szerzett közvetlenül és személyesen tudomást; azt javasolnák, hogy a következőket lehessen mondani: a PV megköszönte az 1940-ben kapott államfői kegyelmet, amit ez ideig önhibáján kívül nem tehetett meg, az alkalmat felhasználta azonban arra is, hogy az Államfőnek jelentést tegyen a helyzetről, ahogyan azt ő látja, amit az Államfő meg is hallgatott;
Miniszterelnök: egyetért PV kérésével, ígéretet tesz, hogy május 5-én, másnap délelőtt ezt a kérdést tisztázni fogja az Államfővel, a legmagasabb döntést közölni fogja még aznap Vajna Gábor pt.-vel.
Másnap, május 5-én Sztójay közölte Vajnával a kormányzói választ:
Az Államfőnél történt kihallgatásról egyelőre hivatalosan, sajtóban, gyűléseken, értekezleteken, vagy hivatalos írásokban nem történhet említés; ellenben, ha magántársaságban felmerül a kérdés, miután a tény nem tagadható már le, az Államfő beleegyezett abba, hogy a következő felvilágosítás adható: a PV az államfői kihallgatás alkalmával megköszönte a kegyelmet, az Államfő vele kedvesen elbeszélgetett és eközben ráterelődött a beszéd a belső helyzetre, melyet a PV feltárt a Kormányzó előtt, amit az Államfő szeretetteljesen meghallgatott.
A Napló nem fűz kommentárt az engedélyezett felvilágosításhoz, így nem tudhatjuk, hogyan fogadta a PV az államfőre vonatkozó „kedvesen” és „szeretetteljesen” határozószókat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!