X. RÉSZ
MÁSODIK KÖNYV
AZ „EGÉSZSÉGÜGYI ÖVEZET” TITKAI
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Antibolsevizmus a Broadwayn
A kikötőben egy fehér oroszokból álló fogadóbizottság várt a „Nieuw Amsterdam” nevű hajóra, amely 1924 végén Sidney Reilly kapitányt és feleségét Amerikába szállította. Virágcsokrokat adtak át, pezsgő folyt és lángoló, „az antibolsevik kereszteshadjárat hősé”-t éltető beszédek hangzottak el.
Reilly hamarosan otthon érezte magát az Egyesült Államokban. Ekkoriban széltében-hosszában a Szovjetuniónak adandó amerikai kölcsönről tárgyaltak. Számos előkelő amerikai kapitalista támogatta ezt a tervet és a szovjet kormány, amelynek az elpusztított nemzetgazdaság újjászervezéséhez szüksége volt tőkére, valamint gépekre, készen állott a megegyezésre.
„Jó kilátásai voltak a Szovjetnek a kölcsönre” — jegyezte fel később Mrs. Reilly. — „Sidney el volt szánva arra, hogy megakadályozza. Amerikai munkájának nagyrésze arra összpontosult, hogy ezt a kölcsönt megtorpedózza.”
Reilly azonnal belevetette magát a küzdelembe a felajánlott kölcsön ellen. Magánirodát nyitott az alsó Broadway-n, amely hamarosan a szovjetellenes összeesküvők főhadiszállásává vált. Csakhamar hatalmas mennyiségű szovjetellenes propagandaanyag áradt szét Reilly irodájából és jutott el szerte az Egyesült Államokban a befolyásos szerkesztőkhöz, vezércikkírókhoz, tanárokhoz, politikusokhoz és a kereskedelmi élet vezető egyéniségeihez. Reilly nekivágott az országot behálózó előadó-körútnak, hogy a közvéleményt felvilágosítsa „a bolsevizmus veszedelméről és a civilizációt, valamint a világkereskedelmet fenyegető erejéről.” A „Wall Street” kis, válogatott csoportjaival és néhány amerikai város gazdag iparmágnásaival „bizalmas megbeszéléseket” folytatott.
„Nyilvános előadásokon és újságcikkekben egyaránt” — írta Mrs. Reilly — „küzdött Sidney a bolsevikoknak adandó kölcsön ellen. És szükségtelen részletezni, hogy egyik leleplezéssel a másik után, mint aratott fokozatosan teljes győzelmet, úgyhogy a szovjet kölcsön soha nem valósult meg.”1
Az orosz kölcsön meghiúsításával nem merült ki Reilly amerikai szovjetellenes működése. Egyik legfőbb vállalkozása az volt, hogy az Egyesült Államokban is megszervezze a Nemzetközi Antibolsevik Ligát, hogy az hatalmas támogatásban részesítse az Európában és Oroszországban általa mozgatott különböző szovjetellenes összeesküvéseket. Reilly ligájának néhány fiókja már működött Berlinben, Londonban, Párizsban és Rómában, valamint az ú. n. egészségügyi övezet országaiban, a Balti- és a Balkán-államokban. A Távolkeleten Charbinban (Mandzsúria) a hírhedt kozák terrorista, Szemjonov atamán vezetésével felállították a Liga egyik Japán által pénzelt fiókját. Az Egyesült Államokban nem létezett ilyen természetű szervezett apparátus. Azonban kiváló anyag volt ahhoz, hogy ilyet teremtsenek …
Reillyt orosz emigráns barátai csakhamar bemutatták legbefolyásosabb és leggazdagabb amerikai embereiknek, akik hajlandók voltak arra, hogy nagy összegekkel hozzájáruljanak szovjetellenes mozgalma támogatásához.
„Ami az anyagiakat illeti, az ilyen vállalkozásnak itt és csakis itt van tere” — írta Reilly ebben az évben európai ügynökéhez intézett bizalmas levelében — „de ahhoz, hogy itt pénzt szerezhessünk, egy napon határozott és nagyon kézzelfogható tervezettel kell jönnünk és nagyon alapos bizonyítékával annak, hogy az érdekelt kisebbség képes lesz belátható időn belül hozzálátni az üzlet újjászervezéséhez és a dolgok véghezviteléhez.”
A „kisebbségi érdekeltség”, amelyre Reilly az ő rejtjeles nyelvén hivatkozott, az oroszországi szovjetellenes mozgalmat jelentette. Az „üzlet újjászervezésén” a szovjet kormány eltávolítását értette. Reilly hozzáfűzte:
„Így sikerült mindenekelőtt a legnagyobb automobilgyárost megközelíteni, akinek az érdeklődését fel lehetne kelteni a szabadalmak irányában, föltéve, ha bizonyítékokkal (és nem csupán szavakkal) szolgálunk neki arról, hogy szabadalmaink működni fognak. Ha egyszer felkeltjük az érdeklődést, a pénzkérdés megoldottnak tekinthető.”
Mrs. Reilly emlékiratai szerint férje Henry Fordról beszélt.
2. A B1 ügynök
Az Egyesült Államok szovjetellenes emigráns mozgalmának vezetője egy volt cári tiszt, Borisz Braszol hadnagy, az Ohrána egykori ügynöke volt, aki valaha a Szentpétervári Legfelsőbb Bíróság ügyészi tisztét töltötte be. 1916-ban érkezett az Egyesült Államokba, mint a newyorki Szövetséges Konferencia orosz kiküldöttje és azután rendkívüli cári megbízottként Amerikában maradt.
Alacsony, sápadt, ideges, nőies férfi volt, ferde homlokkal, feltűnő orral és sötét, tűnődő szemmel. Braszol híres volt arról, hogy heves és változatos antiszemita propagandát űz. 1913-ban vezetőszerepet játszott a hírhedt Beilisz-ügyben, amikor a cári titkosrendőrség megkísérelte bebizonyítani, hogy a zsidók Kievben rituális gyilkosságot követtek el és megöltek egy fiatal keresztény fiút.2
A forradalom után Braszol alakította meg az első amerikai emigráns orosz összeesküvő-szervezetet. Ez volt a „Cári Katona- és Tengerésztisztek Szövetsége” és nagyrészt a „Fekete Százak” Amerikába emigrált volt tagjai alkották. 1918-ban a Braszol-csoport szoros összeköttetésben állott az amerikai külügyminisztériummal, amelyet ők láttak el hamis adatokkal és közlésekkel. Miután Braszol azt állította magáról, hogy szakértő az orosz ügyekben, sikerült pozíciót szereznie magának az Egyesült Államok titkosszolgálatában. Mint a „Bl”-jelzésű amerikai ügynök, egyik első cselekedete az volt, hogy Nathalie de Bogory-val, egy volt cári tábornok leányával lefordíttatta angolra a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei”-t, ezt a hírhedt antiszemita hamisítványt, amelyet a cári titkosrendőrség annakidején Oroszországban arra használt, hogy széleskörű zsidóellenes pogromokat provokáljon s amelyet a cári emigráns Alfred Rosenberg rendszeresen köröztetett Münchenben. Braszol a lefordított „jegyzőkönyvet”, mint hiteles okmányt, amely „megmagyarázza az orosz forradalmat”, elhelyezte az amerikai titkosszolgálat irattárában.
Hogy a fehér oroszok részére támogatást szerezzen és meggyőzze az amerikaiakat arról, hogy a bolsevik forradalom a „nemzetközi zsidó összeesküvés” egyik része, Braszol a „Cion jegyzőkönyveit” az Egyesült Államok egész területén terjeszteni kezdte. 1921 elején Bostonban kiadták Braszol „A világ válaszúton” című könyvét. A könyv azt állította, hogy az orosz forradalmat a zsidók sugalmazták, pénzelték és vezették. A cár megbuktatása-és az utánakövetkező nemzetközi fejlemények, írta Braszol, részei voltak egy „sötétszándékú mozgalomnak, amelyben a világ zsidajai és Wilson szövetségesekké váltak”.
1921 július 1-én Braszol így büszkélkedhetett egy másik, szintén az Egyesült Államokban élő fehér emigráns, gróf V. Cserep-Szpirodovics vezérőrnagy előtt:
— Az elmúlt évben három könyvet írtam, amelyek több kárt okoztak a zsidóknak, mint amennyit tíz pogrom okozott volna.
Cserep-Szpirodovics a maga nemében szintén kiemelkedő antiszemita propagandista volt és egy híres amerikai iparmágnástól pénzügyi támogatást kapott. Az iparmágnás neve Henry Ford.
Borisz Braszol szintén szoros kapcsolatban állott a Ford Rt. embereivel és a „jegyzőkönyv” másolatát az autófejedelem elé terjesztette.3
3. A „Fekete Százak” Detroit-ban
Az Egyesült Államokban furcsa és sötét szövetség jött létre a feudális szellemű cári emigránsok és a világ legmodernebb termelési módszereit kifejlesztő híres amerikai iparmágnás között …
A háború befejezése után Henry Fordból keserű és kiábrándult ember lett. A Ford által a háború idején Európába küldött „Békehajó”-nak kalandos terve teljes fiaskóval végződött és az automobilgyáros ennek következtében mindenütt nevetség tárgyává lett. Ezenkívül mélyen bántotta, hogy az üzlete tervezett kiszélesítése érdekében a Wall Streettől kért kölcsön nagy nehézségekbe ütközött. Miután épp annyira műveletlen volt, mint amennyire tehetséges technikus, Ford szívesen hallgatott az emigráns oroszokra, amikor azok azt sugalmazták neki, hogy nehézségeiért csak a zsidókat okolhatja. Állításuk igazolására megmutatták neki a „Cion bölcseinek jegyzőkönyveit”. Miután gondosan áttanulmányozta, Ford arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy minden bajának magyarázatát megtalálja benne. Elhatározta, hogy az antiszemita, hamisításoknak széleskörű publicitást ad és leközöltette azokat Dearborn Independent című újságjában.
Ennek egyik eredménye az volt, hogy az antiszemita orosz arisztokraták, fehérgárdista terroristák, a „Fekete Százak” pogromhősei és a cári titkosrendőrség volt ügynökei, akik a forradalom után az Egyesült Államokba emigráltak, mind megjelentek a detroiti Ford Motorműveknél. Meggyőzték Henry Fordot arról, hogy a nemzetközi „zsidó összeesküvés” már magát az Egyesült Államok kormányát is fenyegeti és hogy a liberális amerikai csoportok és egyének tulajdonképpen a „zsidó fronthoz” tartoznak. Ezeknek az emigránsoknak szakértői felügyelete mellett és a Ford társadalmi állásával és vagyonával járó tekintély és pénz birtokában egy hatalmas, szövevényes és titkos szervezetet alakítottak, abból a célból, hogy liberális amerikaiakra kémkedjenek, reakciós és szovjetellenes terveket istápoljanak, antiszemita pletykákat gyűjtsenek és zsidófaló propagandát terjesszenek az Egyesült Államokban.
A szervezet főhadiszállása a Ford Motorművek volt. Tagjainak külön titkos számokat adtak. Ford magántitkára, E. G. Liebold volt a „121 X”; W. J. Cameron, a Dearborn Independent szerkesztője volt a „122 X”. Nathalie de Bogory, aki, mint Borisz Braszol munkatársa, angolra fordította a „Jegyzőkönyvet”, volt a „29 H” jelzésű titkos megbízott.
Ford szervezete az amerikai élet minden zugába behatolt, ügynökei tevékenyen dolgoztak a vezető napilapoknál, a híres egyetemeken, a jólismert egyesületekben, sőt még az Egyesült Államok kormányában is. Dr. Harris Houghton, az Egyesült Államok katonai titkosszolgálatának volt tagja állt Ford úgynevezett detektívszolgálatának az élén. Ez a szolgálat az összeesküvő szervezet egyik különleges osztálya volt. Dr. Houghton a „103 A” titkos jelzőszám alatt dolgozott. A detektívszolgálat főfeladata az volt, hogy szovjetellenes és antiszemita propaganda céljára híres amerikai liberálisokról bizalmas adatokat szerezzen. A detektívszolgálat által lenyomozott és feketelistára helyezett emberek között volt Woodrow Wilson, Raymond Robins ezredes, John Haynes Holmes pap, Helen Keller, valamint Hughes és Brandeis bírák.4
A detektívszolgálat nyomozási adatait Ford Dearborn Independentjében a „Cion jegyzőkönyvei”-nek folytatólagos közlésével egyidejűleg hozták nyilvánosságra. Íme egy tipikus közlemény Woodrow Wilsonról:
„Wilson elnöksége idején nagyon közeli kapcsolatban állott a zsidókkal. Hivatali szervezete, mint mindenki tudja, túlnyomó többségében zsidókból állt. Mint presbiteriánus elöljáró, Wilson nyilvános megnyilatkozásai alkalmával olykor beletévedt a keresztény észjárásba, de zsidó cenzorjai mindig szigorúan ellenőrizték.”
William Howard Taft-ról is megjelent a Dearborn Independentben egy történet. Ez a következőképpen végződött:
„Ez hát William Howard Taftnak a története, aki a zsidókkal szembeszegült, de akit a zsidók végülis megtörtek. A tények szempontjából talán érdemes megjegyezni, hogy az idők folyamán egyikévé lett ama «keresztény bástyafokok»-nak, amelyeket a zsidók saját védelmükre használnak.”
Ford szervezetének ügynökeit elküldték tengerentúlra és azok ezer és ezer kilométert utaztak csak azért, hogy új rágalmakhoz és hamisításokhoz anyagot gyűjtsenek. Az egyik ilyen ügynök, egy Rodionov nevű orosz, Japánba hajózott, hogy az ottani emigráns kolóniától különleges antiszemita propagandaanyagot szedjen össze. Rodionov, mielőtt az Egyesült Államokból elutazott, táviratot intézett Charles W. Simth-hez, a Ford-szervezet vezetőségi tagjához:
„Feltételeim a következők: Hat hónapon keresztül kizárólagosan Önnek fogom szállítani a megállapodás szerinti anyagot. Ön havonta előre fizet 1000 USA dollárt. A pénzt egy megjelölt yokohamai bankban utalják ki. És fizet a már eddig leszállított anyagért.
Rodionov.”
Norman Hapgood, híres amerikai újságíró, aki később dániai követ lett, így írta le a Ford Motorműveknél kifejlődött helyzetet:
„Ford detektívjeinek munkája nyomán olyan légkör támadt, hogy már arról beszéltek, hogy ebben az országban is lesznek tényleges progromok. Valóban, Ford környezetében ugyanolyan tünetek mutatkoztak, mint Oroszországban a «Fekete Százak» idején. Politikai szempontból ez azt mutatta, hogy a történelem megismétli önmagát. Miután Braszol volt a vezetője azoknak a hazájukat otthagyott oroszoknak, akik a Romanovokat vissza akarták ültetni a trónra, Ford üldözőhadjárata az események logikája folytán csatlakozott ahhoz az évszázados kereszteshadjárathoz, amelyet Európa zsarnokai újra meg újra fölélesztettek, hogy saját céljaik érdekében lángralobbantsák a tudatlan tömegek sötét, vallásos szenvedélyeit.”
Mint Henri Deterding Angliában és Fritz Thvssen Németországban, Henry Ford, az amerikai automobilkirály is azonosította magát a nemzetközi antibolsevizmussal és a rohamosan fejlődő fasizmussal. A New York Times 1923 február 8-i számának jelentése szerint a bajor nemzetgyűlés alelnöke, Auer nyilvánosan a következőket jelentette ki:
„A bajor nemzetgyűlésnek már régen tudomása van arról, hogy a Hitler-mozgalmat részben egy amerikai antiszemitavezér pénzeli és ez nem más, mint Henry Ford. Ford érdeklődése a bajor zsidóellenes mozgalom iránt egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Ford egyik ügynöke kapcsolatba került Dietrich Eichart-tal, a hírhedt pángermánnal … Az ügynök visszatért Amerikába és azután rögtön ömleni kezdett Ford pénze Münchenbe.
Hitler úr nyíltan kérkedik azzal, hogy Ford támogatja és Fordot nem mint nagy egyéniséget, hanem mint nagy antiszemitát dicséri.”
A müncheni Cornelius Gasse-ban lévő kicsiny, szürke hivatalban, amely Adolf Hitler főhadiszállása volt, egyetlen bekeretezett fénykép függött a falon. A fénykép Henry Fordot ábrázolta.
4. Sidney Reilly utolsó jelenése
Röviddel az Egyesült Államokba való megérkezése után Sidney Reilly szoros együttműködést létesített Ford ügynökeinek szovjetellenes és antiszemita apparátusával. Az ügynökök segítségével „jegyzéket állított össze azokról, akik Amerikában titokban a bolsevik ügy érdekében dolgoznak”.4
Reilly erőfeszítései folytán kapcsolat létesült az Egyesült Államokban lévő antidemokratikus és antiszemita mozgalmak és a nemzetközi Antibolsevik Liga európai és ázsiai fiókjai között. Így már 1925 tavaszán megteremtették egy nemzetközi fasiszta propaganda- és kémközpont kereteit, amely az „antibolsevizmus” álarca alatt működött.
Közben Reilly szoros kapcsolatokat tartott fenn Európában lévő ügynökeivel. Naponta rendszeresen kapott leveleket Revalból, Helsinkiből, Rómából, Berlinből és más szovjetellenes cselszövőközpontokból. A Broadway-n lévő hivatalába címzett legtöbb levél rejtjeles volt vagy ártatlannak látszó üzleti levelek hátán láthatatlan tintával íródott.
A levelek részletes jelentéseket tartalmaztak az európai szovjetellenes mozgalom minden új alakulásáról. A Szavinkov-féle csapás egyidőre a mozgalom széles rétegeire csüggesztően hatott. A „Zöld Gárda” hivatásos terroristák és banditák egymástól elszakadt kis csapataira züllött széjjel. A féltékenység és a kölcsönös gyanakvás egyaránt kivette részét a többi szovjetellenes csoport szétbomlasztásában. Úgy látszott, hogy a nagy Ellenforradalmat egyelőre el kell halasztani.
„Sidney helyesen látta” — jegyzi fel a felesége — „hogy az ellenforradalomnak Oroszországon belül kell megindulnia és hogy minden általa végzett külső munka csak a külföld Szovjetunió iránti passzív ellenségeskedését tudja életrehívni. Moszkvai szervezetek részéről többízben is megkeresték, akárcsak annak idején Drebkov Londonban, de ő körültekintéssel járt el …”
1925 kora tavaszán Reilly egy Revalban (Észtország) feladott levelet kapott. A levél tartalma nagyon felizgatta. A rejtjeles írás egy régi barátjától, E. tengerészkapitánytól jött, aki a világháborúban együtt szolgált vele az angol Intelligence Service-ben és most az egyik balti állam angol konzulátusán teljesített szolgálatot. Az 1925 január 24-i keltezésű levél így kezdődött:
„Kedves Sidney,
Lehet, hogy felkeres majd a megbízásomból egy Krasnostanov nevű házaspár. Azt fogják mondani, hogy értesítést hoznak Kaliforniából és átnyújtanak egy Omar Khayam verset tartalmazó írást. A versre emlékezni fogsz. Ha ügyük mélyebben érdekel, arra kell kérned őket, hogy maradjanak. Ha az ügy nem érdekel, csak annyit kell mondanod nekik: «köszönöm szépen, jónapot».”
A Reilly és E. kapitány által használt titkos nyelv szerint „Krasnostanov” egy Schultz nevű antiszovjet ügynököt és a feleségét, „Kalifornia” a Szovjetuniót és „Omar Khayam verse” a rejtjeles írásban rendkívüli üzenetet jelentett. E. tengerészkapitány levele így folytatódott:
„Nos, ami az üzletet illeti: egy nagy konszernt képviselnek, melynek, minden valószínűség szerint, a jövőben nagy befolyása lesz az európai és amerikai piacokon. Nem állítják, hogy üzletük az elkövetkező két évben teljesen kifejlődik, de adódhatnak olyan körülmények, amelyek már a közeljövőben megadhatják neki a kívánt lendületet. Nagyon nagy üzletről van szó, olyanról, amiről nem beszél az ember…”
E. tengerészkapitány ezután közölte, hogy „egy német csoport” nagy érdeklődést tanúsít „az üzletben” való részvétel iránt és hogy „egy francia meg egy angol csoport” kezdenek erősen belekapcsolódni.
Miután ismételten hivatkozott a „konszernre”, amely, mintahogy jelezte, Oroszországban működik, E. tengerészkapitány a következőket írta:
„A jelen pillanatban nem hajlandók senkinek felfedni annak az embernek a nevét, aki a vállalkozás mögött áll. Annyit elárulhatok neked, hogy néhányan a vezető személyek közül az ellenzéki csoport tagjai. Így tökéletesen meg fogod érteni, hogy miért van szükség titoktartásra … Ezt a tervet azért terjesztem eléd, mert véleményem szerint esetleg pótolhatja azt a másik nagy tervedet, melyen annakidején dolgoztál s amely olyan katasztrofálisan megbukott.”
Sidney Reilly és felesége 1925 augusztus 6-án elhagyták New Yorkot. A következő hónapban érkeztek Párizsba és Reilly azonnal hozzálátott, hogy felvegye az érintkezést az E. tengerészkapitány által említett Schultzékkal. Ezek felvázolták előtte az oroszországi helyzetet. Elmondták, hogy Lenin halála óta a Leon Trockij-féle ellenzéki mozgalmat széles kiterjedésű, a sztálini rendszer megdöntésére törő földalatti szervezetté építették ki.
Reillyt hamarosan meggyőzték arról, hogy milyen nagy jelentősége van a fejlődés új alakulásának. Alig várta, hogy személyes érintkezésbe lépjen az oroszországi Sztálin-ellenes lázadó csoport vezetőivel. Végül elrendezték, hogy Reilly a szovjet határon találkozni fog a mozgalom egyik fontos képviselőjével. Reilly Helsinkibe utazott, hogy ott beszéljen egyik közeli barátjával, a finn hadsereg vezérkari főnökével, az általa irányított Antibolsevik Liga tagjával. A vezérkari főnöknek kellett a szükséges intézkedéseket megtennie, hogy Reilly átjusson a szovjet határon.
Röviddel ezután Reilly ezt írta Párizsban maradt feleségének: „Valóban valami teljesen új, hatalmas és érdekes dolog megy végbe Oroszországban.”
Egy héttel később, 1925 szeptember 25-én, Reilly a finnországi Viborgból futtában irt üzenetet küldött a feleségének:
„Elengedhetetlenül szükséges, hogy három napra Pétervárra és Moszkvába menjek. Ma este utazom és kedd reggel újra itt leszek. Tudatni kívánom veled, hogy ha nem látnám abszolút szükségesnek és nem lennék arról meggyőződve, hogy voltaképpen semmi kockázattal nem jár, nem vállalkoztam volna erre az utazásra. Csupán azért írom ezt a levelet, mert arra a legvalószínűtlenebb eshetőségre is felkészülök, hogy valami baj ér engem. Ha ez mégis bekövetkezne, semmiféle intézkedést ne tégy; aligha segítene és csak azt eredményezné, hogy fellármáznád a bolsikat és felfednék személyazonosságomat. Ha véletlenül letartóztatnának Oroszországban, ez csak valamilyen kis, jelentéktelen vádon alapulhatna s új barátaim elég befolyásosak ahhoz, hogy kiszabadulásomat kieszközöljék.”
Ez volt Sidney Reilly kapitánynak, az angol Intelligence Service tagjának utolsó levele …
Miután több hét elmúlt anélkül, hogy Reilly felesége valamilyen hírt kapott volna férjétől, az asszony érintkezésbe lépett Marie Schultz-cal, Reilly párizsi cinkostársnőjével. A találkozás története Reilly feleségének emlékiratai alapján a következő:
— Amidőn a férje ideérkezett — mondotta Marie Schultz Reilly feleségének — pontosan elmagyaráztam neki, hogy miképpen áll szervezetünk ügye. Velünk tart néhány moszkvai vezetőállású bolsevik, akik nagyon szeretnének véget vetni a mai rendszernek, feltéve, hogy biztonságukat garantáljuk.
— Reilly kapitány — folytatta elbeszélését Schultzné — először nagyon kétkedve fogadta közléseinket. Azt mondotta, hogy új szovjetellenes próbálkozáshoz csak abban az esetben lehet külföldi segítséget kapni, ha az országon belüli összeesküvő csoport megfelelő erőt képvisel.
— Én biztosítottam őt afelől, hogy oroszországi szervezetünk hatalmas, befolyásos és erős alapokon áll.
Ezután Schultzné elmesélte, miként intézkedtek aziránt, hogy Reilly és az összeesküvő szervezet képviselői Viborgban, Finnországban találkozzanak.
— Nagyon mély benyomást tettek Reilly kapitányra — mondotta Marie Schultz — különösen a vezetőjük, egy nagyon magasrangú bolsevik hivatalos személy, aki állásának leple mögött a jelenlegi rendszer egyik leghevesebb ellensége.
A következő napon, külön erre a célra kijelölt finn őrjárat kíséretében, Reilly és az orosz összeesküvők elindultak az orosz határ felé. — Jómagam — mesélte Shultzné — egészen a határig kísértem őket és ott búcsúztam el tőlük. A sötétség beálltáig egy folyómenti finn őrházban húzódtunk meg. Hosszú ideig várakoztunk, miközben a finnek feszülten figyelték, hogy nem jön-e vörös őrjárat, de minden csendes volt. Végre az egyik finn óvatosan leereszkedett a vízbe és félig úszva, félig gázolva átszelte a folyót. Az ön férje követte őt …
Ekkor látta Marie Schultz utoljára Reilly kapitányt.
Amikor Schultzné befejezte történetét, átnyújtott Reilly feleségének egy újságkivágást az Izvesztijából. Ez állt rajta:
„A szeptember 28-ról 29-re virradó éjszaka négy csempész próbált átjutni a finn határon. Kettőt közülük lelőttek, a harmadik — egy finn katona — fogságba került és a negyedik olyan súlyosan megsebesült, hogy sérüléseibe belehalt.”
A tényállás, mint később kiderült, a következő volt: Reilly sikeresen átjutott a szovjet határon és megbeszélést folytatott az orosz Sztálin-ellenes ellenzék néhány tagjával. Visszatérésekor, amikor már a finn határhoz közeledett, ő és testőrei, váratlanul egy szovjet határőr-osztagba ütköztek. Reilly és a többiek menekülni próbáltak. A határőrök tüzet nyitottak. Egy golyó Reillyt homlokon találta és azonnal végzett vele.
Csak néhány nappal később tudták meg a szovjet hatóságok, hogy ki volt az a „csempész”, akit megöltek. Amikor megállapították személyazonosságát, hivatalosan bejelentették Sidney George Reilly kapitány, az angol Intelligence Service tagjának halálát.
A londoni Times kétsoros gyászjelentést hozott: „Sidney George Reillyt szeptember 28-án az oroszországi Allékul falu mellett a GPU-katonák lelőtték.”
JEGYZETEK
1. Sidney Reilly nem dicsekedhetett azzal, hogy a győzelem teljesen az ő műve volt. Voltak az Egyesült Államokban nálánál nem kevésbé mohó szovjetfalók, akik nem kevésbé energikusan harcoltak, hogy megakadályozzák a kölcsönt. Ezek között szerepelt Herbert Hoover is, aki ezidőtájt kereskedelemügyi miniszter volt s akinek a bolsevikok iránti ellenszenvén senki sem tudott túltenni. „Az Oroszországgal való kereskedelem kérdése” — értesítette Hoover Maxim Litvinovot 1921 március 31-én — „sokkal inkább politikai kérdés, mint gazdasági mindaddig, míg Oroszország a bolsevikok ellenőrzése alatt áll.”
2. „Én voltam Oroszországban a második legnagyobb titkos nyomozó” — mondta Braszol egy újságírónak, aki Amerikába való érkezése után meglátogatta őt. „A kormány utasítására egész Európában tanulmányoztam a bűnügyi nyomozás kérdését: Svájcban, Németországban, Franciaországban és Angliában s magam is szakértő lettem a bűnügyi nyomozásban.”
Az amerikai újságíró megkérdezte Braszolt, vajon hisz-e abban, hogy a zsidók elkövetnek rituális gyilkosságokat.
„Már miért ne hinnék?” — felelte Braszol.
Később az amerikai újságíró leírta saját érzéseit a beszélgetés alatt. „Megborzadtam”, mondta, „amikor szemtől-szemben ültem az orosz «Fekete Százak» e tanítványával és ma, a huszadik században végighallgattam, hogy mint meséli el a cári hóhérok középkori kegyetlenségeit.”
3. Braszolnak az Egyesült Államokban folytatott további és jelenlegi tevékenységére vonatkozólag lásd a XXIII. részt.
4. Ez a lista, amely minden olyan kiváló amerikainak nevét tartalmazta, aki valami kedvezőt mondott a Szovjetunióról, hasznos mintául szolgált az amerikai fasiszták és náciügynökök számára az eljövendő években. Elizabeth Dilling írónő később, amikor Vörös háló című hírhedt munkáját összeállította, sokat merített ebből és más ehhez hasonló listákból. George Sylvester Viereck, Emerson ezredes, Oscar Pfaus és más, az ötödik hadoszlop szolgálatában álló egyesültállamokbeli náciügynökök ugyancsak felhasználták ezt a listát propaganda-tevékenységükhöz.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!