IX. RÉSZ
MÁSODIK KÖNYV
AZ „EGÉSZSÉGÜGYI ÖVEZET” TITKAI
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Sidney Reilly visszatérése
Berlin 1922 december. A híres Adlon-hotel zsúfolt halljában egy német tengerésztiszt és a brit titkosszolgálat egyik tisztje fiatal, csinos, divatosan öltözött nővel csevegnek. A nő Pepita Bobadilla, londoni operettcsillag, másnéven Mrs. Chambers, egy sikeres angol drámaíró, Haddon Chambers özvegye. Hamarosan a kémkedésre terelődik a szó. Az angol beszélni kezd a brit titkosszolgálat egyik emberének rendkívüli szovjetoroszországi kalandjairól. A megbízottat mint C. urat emlegeti. A német jól ismeri C. úr viselt dolgait. Elárasztják egymást meseszerű kalandjairól szóló anekdotákkal. Mrs. Chambers miután már nem tudja elnyomni többé kíváncsiságát, megkérdezi — Ki ez a C. úr?
— Inkább azt kérdezze, hogy ki nem az — válaszolta az angol. — Mit mondjak Önnek Mrs. Chambers, ez a C. úr titokzatos egy ember. A legtitokzatosabb ember Európában. És mellékesen megjegyezhetném, hogy magasabb díj van kitűzve a fejére, mint bárki máséra. A bolsevikok egy egész tartományt adnának érte, ha élve vagy halva, de valahogy kézrekeríthetnék. Olyan ember, akinek életeleme a veszély. Több alkalommal ő volt a mi szemünk és fülünk Oroszországban. És egymás között elmondhatjuk, hogy egyedül neki köszönhetjük, ha ma a bolsevizmus nem jelent még nagyobb veszélyt a nyugati civilizációnak, mint amilyent jelent.
Mrs. Chambers szeretett volna még többet hallani erről a titokzatos C. úrról. A társaságában lévő angol mosolygott. — Ma délután láttam — mondotta. — Itt lakik az Adlonban …
Ugyanezen az estén Mrs. Chambers először pillantotta meg C. urat. Mint később megírta, „jólápolt és jólöltözött úr volt, sovány, inkább komorarcú, olyan kifejezéssel az arcán, amely inkább gúnyos volt, annak a férfinak az arckifejezése, aki már többször életében nevetett a halál szemébe”. Mrs. Chambers első látásra beleszeretett.
Azután bemutatták őket egymásnak. C. úr ezen az estén „Európa állapotáról, Oroszországról, a Csekáról” és mindenekelőtt „a bolsevizmus fenyegető veszélyéről” beszélt Mrs. Chambersnek. Aztán megmondta neki igazi nevét: Sidney George Reilly kapitány volt …
Az 1918-as összeesküvés kudarca után Sidney Reillyt Winston Churchill brit hadügyminiszter azzal küldte vissza Szovjetoroszországba, hogy segítsen megszervezni Djenyikin tábornok kémszolgálatát. Ezenkívül Reilly mint összekötőtiszt szerepelt Djenyikin és különböző európai szovjetellenes csoportok között. 1919 és 1920 folyamán az angol kém szorgalmasan dolgozott Párizsban, Varsóban és Prágában és szovjetellenes hadseregeket valamint kém- és szabotázsügynökségeket szervezett meg. Később néhány cári emigráns milliomos, a többi között régi barátja és alkalmazója, Csuberszkij gróf félhivatalos megbízottja lett. Az egyik legbecsvágyóbb terv, amelyet Reilly ebben az időszakban világrasegített, a Torgprom, az emigráns cári iparbárók és angol-francia-német szövetségeseik kartellje volt.
Pénzügyi akciói eredményeképpen Reilly tekintélyes magánvagyont gyűjtött s igazgatósági tagja lett egy egész csomó olyan cégnek, amelyek azelőtt az orosz kapitalizmussal állottak kapcsolatban. Fontos nemzetközi összeköttetésekre tett szert és személyes barátai közé számította Winston Churchillt, Max Hoffmann tábornokot és Walleniust, a finn vezérkar főnökét is.
Az angol kém fanatikus gyűlölete Szovjetoroszország ellen nem csökkent. A bolsevizmus megsemmisítése életének főcélja lett. Szenvedélyes érdeklődés ébredt fel benne Napoleon iránt, aki Oroszországot majdnem meghódította és ez az érdeklődés a világ leglelkesebb Napoleon-ereklyegyűjtőjévé tette. Gyűjteményének értéke sok tízezer dollárra emelkedett. A korzikai diktátor személyisége elbűvölte őt.
— Egy korzikai tüzérhadnagy kioltotta a francia forradalom égő parazsát — mondotta Sidney Reilly. — Miért ne válhatna egy angol kém, aki annyi erőt vonultathat fel maga mellett, Moszkva urává?
1923 május 18-án Londonban a Covent Garden kerületnek a Henrietta Streeten lévő anyakönyvvezető hivatalában Mrs. Chambers és Sidney Reilly kapitány összeházasodtak. A házasságkötésnél George Hill kapitány tanúskodott, aki a forró moszkvai napokban Reilly cinkosa volt.
Mrs. Chambers hamarosan résztvett férje fantasztikus cselszövéseiben. Később így számolt be erről:
„Fokozatosan beavattak azokba a titokzatos műveletekbe, amelyek az európai politika kulisszái mögött végbementek. Hamarosan megtudtam, hogy minden európai főváros mélyén mint készül a száműzöttek összeesküvése országuk jelenlegi zsarnokai ellen. Berlinben, Párizsban, Prágában, sőt magában Londonban is a száműzöttek kis csoportjai tervezgettek, konspiráltak. Helsinki valóságos központjává lett az ellenforradalomnak, amelyet az európai kormányok pénzügyileg támogattak és tanácsokkal is elláttak. Ebben a mozgalomban Sidney erősen érdekelve volt és sok időt, valamint pénzt áldozott az ügyre.”
Egyik nap titokzatos látogató jelent meg Sidney Reilly londoni lakásán. Először, mint „Mr. Warner” mutatkozott be. Nagy, fekete szakálla csaknem az egész arcát elrejtette. Kiálló pofacsontja és hideg, acélkék szeme volt. Hatalmas termete elterpeszkedett a szobában és hosszú, esetlenül lógó keze majdnem a térdét verte. Bemutatta ajánlóleveleit, amelyek között szerepelt egy angol útlevél, egy garancialevél Borisz Szavinkovtól, a szociálforradalmár pártvezértől, valamint egy előkelő brit államférfitól származó ajánlólevél.
— Körülbelül egy hét múlva Londonban leszek — mondotta a látogató Reillynek — és tárgyalni fogok az önök Külügyi Hivatalával.
Azután „Mr. Warner” felfedte kilétét. Igazi neve Drebkov volt és 1918-ban Reilly Oroszországban megszervezett összeesküvő apparátusának egyik ötös csoportját vezette. Most egy moszkvai ellenforradalmi földalatti szervezet élén állott.
— Az ön akkori szervezete Oroszországban igazán nagyszerű volt, Reilly kapitány — mondotta Drebkov. — Most újra erőre kaptunk! Már megint működésbe hoztuk a dolgot. Összes volt munkatársai ismét együtt vannak. Emlékszik Balkovra? Velünk tart … Egy szép napon majd elkergetjük ezeket a vörös ördögöket. És megint visszatérnek a régi jó idők. De tudja, hogy milyenek vagyunk mi, oroszok — mi tervezünk és tervezünk és tervezünk és egyik csodálatos összeesküvést a másik után építjük ki, veszekszünk egymás között lényegtelen kis részleteken és az egyik jó alkalom a másik után múlik el anélkül, hogy bármit is tennénk. Eh, hagyjuk! — És ekkor Drebkov rátért látogatása céljára. — Szükségünk volna egy igazi férfira — mondotta — egy férfira, aki tud parancsolni és utánanéz, hogy a dolgokat végrehajtsák, akinek a parancsai felett nincs vita, egy férfira, aki irányító, egy diktátorra, ha úgy tetszik, amilyen Mussolini Olaszországban; egy férfira, aki megszünteti az ellenségeskedéseket, amelyek a mi barátainkat ott Oroszországban szétválasztják, aki vaskézzel nyúl hozzá a dolgokhoz és minket egyetlen fegyverré kovácsol össze, amely Oroszország jelenlegi zsarnokait szíven találja!
— Mit szólna Szavinkovhoz? — kérdezte Sidney Reilly. — Párizsban van és megfelelőbb embert nem is találhatnának. Igazi nagy ember. Nagy egyéniség. Született vezető és szervező!
Reilly felesége emlékirataiban így írt erről a találkozásról:
„Kiolvastam Sidney hangjából, hogy milyen nagy áldozat volt részéről, ezt az ügyet Szavinkovnak, az orosz vezetőnek átengednie, akit különben teljes szívéből csodált.”
2. „Éppen olyan munka, mint bármi más”
Borisz Szavinkov, akit 1924-ben már a Downing Street és a Quai d’Orsay belső, irányító köreiben komolyan emlegették, mint Oroszország eljövendő diktátorát, sok tekintetben a legjelentősebb emberek egyike volt azok közül, akik a régi Oroszország káoszából felszínre kerültek. Kis, vékony, sápadt, kopaszodó, halkszavú ember volt, kifogástalanul öltözködött. Jellegzetes frakkban és lakcipőben járt. Szavinkov sokkal inkább látszott „bankvezérnek”, ahogy Sommerset Maugham mondotta róla, mint annak a híres terroristának és kíméletlen ellenforradalmárnak, aki valójában volt. Sokoldalú tehetsége sok irányban bontakozott ki. Mint fiatalember, a cári Oroszországban vezető tagja volt a szociálforradalmár pártnak.
A cári rendszer megbuktatásának 1905-ben történt első sikertelen kísérlete után, Borisz Szavinkovnak valamennyire elment a kedve a forradalmárélettől. Ezután az irodalomnak kezdte szentelni idejét. Irt egy szenzációs önéletrajzi regényt A sápadt ló címmel, amelyben leírta szerepét Szergej nagyherceg és Plehve belügyminiszter meggyilkolásában. Elmesélte benne, hogy mint ült angol ügynöknek álcázva egy mellékutcában lévő házban, zsebében hamisított angol útlevéllel és „három kiló dinamittal az asztal alatt”, nap-nap után várva, hogy a nagyherceg kocsija lenn az utcán elvonuljon.
Évekkel később, az első világháború idején, amikor Sommerset Maughamot a brit titkosszolgálat Oroszországba küldte, hogy kapcsolatot létesítsen Szavinkovval,1 megkérdezte az orosz terroristát, hogy nagy bátorság kellett-e ezekhez a gyilkosságokhoz? Szavinkov így felelt:
— Higgye el, egyáltalán nem. Éppen olyan munka, mint bármi más. Megszokja az ember.
1917 júniusában Borisz Szavinkovot Kerenszkij szövetséges tanácsadóinak sugalmazására, a galíciai arcvonalon harcoló hetedik hadsereg politikai biztosává nevezte ki. Ennek a hadseregcsoportnak katonái fellázadtak az ideiglenes kormány ellen és úgy vélték, Szavinkov erőskezű módszereire van szükség, hogy a helyzetet megmentsék. Szavinkov a zavargást elfojtotta. Egy alkalommal azt jelentették róla, hogy sajátmaga lőtte le a bolsevik katonatanács küldötteit …
Szavinkov rábeszélésére Kerenszkij Kornyilovot az orosz hadsereg parancsnokává nevezte ki. Maga Szavinkov hadügyminiszterhelyettes lett. Ekkor már a francia kormány titkosszolgálatában állt és a Kerenszkij-kormány megbuktatásán dolgozott, hogy Kornyilov vezetésével katonai diktatúrát létesítsen.
A bolsevik forradalom győzelme után Szavinkov Jaroszlavlban a franciák által titokban pénzelt szovjetellenes felkelést vezetett, amelyet összhangba hozott Sidney Reilly Moszkvában megkísérelt államcsínyével. Szavinkov haderejét a Vörös Hadsereg széjjelzúzta és ő hajszálhíján az életével fizetett ezért. Miután elmenekült az országból, a fehér oroszok egyik európai diplomáciai képviselője lett. Ahogy Winston Churchill írta róla a „Nagy kórtársak”-ban: „Ő volt felelős a szövetségesekkel kapcsolatos ügyekért és a nem kevésbé fontos balti és más határállamokkal való kapcsolatért is. (Ezek az utóbbi államok ekkoriban a nyugati egészségügyi övezetet alkották.) És az exnihilista ebben a minőségében mind a vezetés, mind a cselszövés terén valamennyi képességét ragyogtatta.”
1920-ban Szavinkov Lengyelországba költözött, jó barátja, Pilsudszki tábornok segítségével harmincezer tisztet és katonát gyűjtött egybe, felfegyverezte őket és megkezdte kiképzésüket, egy új támadás előkészítésére Szovjetoroszország ellen. Ezután Szavinkov Prágába tette át főhadiszállását, ott Gayda cseh fasiszta tábornokkal szorosan együttműködve létrehozta a Zöld Gárda néven ismert szervezetet, amely nagyrészt volt cári tisztekből és terrorista ellenforradalmárokból állott. A Zöld Gárda egész sor rajtaütésszerű támadást hajtott végre a szovjet határvidéken, rabolva, fosztogatva, farmokat gyújtogatva. Munkásokat és parasztokat mészárolt le és helyi szovjet hivatalnokokat gyilkolt. Ebben a ténykedésében Szavinkov szorosan együttműködött a különböző európai titkosszolgálatokkal. Szavinkov egyik hadsegéde, egy Fomicsov nevű szociálforradalmár terrorista, Vilnában a volt litván fővárosban — amelyet 1920-ban a lengyelek magukhoz kaparintottak — fölállította Szavinkov összeesküvő és terrorista szervezetének ottani fiókját. Fomicsov csoportja a lengyel kémiroda segítségével titkos sejteket kezdett kialakítani szovjet területen, hogy azok kémkedési munkát végezhessenek és segítsenek a Lengyelországból küldött és a lengyel hatóságok által fegyverrel, pénzzel, hamis papírokkal ellátott terrorista csoportoknak.
Később, 1924 szeptember 17-én, az Izvesztijának beküldött levelében Fomicsov így írta le a csoportja által véghezvitt műveleteket:
„Amikor ezek a kémek és osztagok a rájukbízott gyilkosságok elkövetése után visszatértek, én közvetítettem köztük és a lengyel hatóságok között, mert én adtam át az utóbbiaknak az ellopott dokumentumokat és a kémkedési anyagot. Ilyen módon küldték Szovjetoroszországba Szergej Pavlovszkij, Trubnyikov, Monics, Daniel, Ivanov és mások kis osztagait, valamint az egyes kémeket és terroristákat. Egyebek között emlékszem arra, hogy mint küldték Szvezhevszkij ezredest 1922-ben Oroszországba azzal, hogy Lenint meggyilkolja …”
Szavinkov kíméletlen módszerei és nagy szervezőtehetsége hatalmas vonzóerőt jelentett azoknak a fehér orosz emigránsoknak és szovjetellenes európai államférfiaknak, akik még mindig a szovjet kormány megdöntéséről álmodoztak. Időnkint azonban ezeket a személyeket mégis zavarba hozta egy kissé Szavinkov múltja. 1919-ben, Párizsban, amikor Winston Churchill tárgyalásokat folytatott Szazonov, volt cári miniszterelnökkel, szóba került a Szavinkov-kérdés is. Churchill később a „Nagy kortársak”-ban leírta ezt a beszélgetést:
— Hogy fér meg Szavinkovval? — kérdezte Churchill.
A volt cári miniszterelnök megvető mozdulatot tett a kezével: gyilkos! Magam is csodálkozom, hogy együtt dolgozom vele! De mit csináljon az ember? Elsőrendű, hozzáértő ember, telve energiával és határozottsággal. Senki nem ér fel hozzá!
3. A chequers-i vasárnap
1922-ben Oroszország elpusztított vidékein éhínség dühöngött és úgy látszott, hogy a szovjet kormány közeli összeomlása elkerülhetetlen. Európai államférfiak, fehér orosz emigránsok és az Oroszországon belüli politikai ellenzék lázasan szorgoskodott, titkos paktumokat készített és új orosz kormányokat szervezett, amelyek majd az adott pillanatban átvehetik az irányítást. Erőteljes viták indultak meg arról, hogy ki lehet a számbavehető orosz diktátor. Sidney Reilly kapitány elvitte Szavinkovot Winston Churchillhez.
Churchillt már régen izgatta, ahogy ő nevezte: a „gyilkos irodalmár” egyénisége. Miután megegyezett Reillyvel abban, hogy Szavinkov olyan férfi, „akit nagy vállalkozások vezetésével kell megbízni”, Churchill elhatározta, hogy bemutatja őt Lloyd George miniszterelnöknek. Bizalmas konferenciát hívtak egybe Chequersben, az angol miniszterelnök vidéki rezidenciájában.
Churchill és Szavinkov együtt autóztak ki Chequers-be. „Vasárnap volt” — meséli Churchill a „Nagy kortársak”-ban. — „A miniszterelnök néhány szabadegyházbeli méltósággal szórakozott és a walesi énekesek csoportja vette körül, akik egyenesen szülőhelyükről utaztak hozzá, hogy kórusukkal megtiszteljék. Órákon keresztül — nagyon szép előadásban — walesi himnuszokat énekeltek. Azután hozzáláttunk a tanácskozáshoz.”
Azonban Lloyd George nem hajlott arra, hogy belevigye az angol kormányt Borisz Szavinkov vállalásába. Lloyd George véleménye szerint „a legrosszabbon már túl vannak Oroszországban”. A bolsevik kísérlet — az ország iparának szocialista irányítása — természetesen kudarcot fog vallani. A bolsevik vezetők „szembekerülve a tényleges kormányzás felelősségével” feladják majd kommunista elméletüket és „akár Robespierre és Saint Just (sic)”, addig tépik egymást, amíg kiesnek a hatalomból.
Ami pedig „a kommunista világveszedelmet” illeti, ami miatt Churchill és az Intelligence Service annyira izgatottak, az egyszerűen nem létezik, mondotta Lloyd George.
— Miniszterelnök úr — jegyezte meg Borisz Szavinkov komor, ünnepélyes modorában, miután Lloyd George befejezte mondókáját — legyen szabad tisztelettel megjegyeznem, hogy a római birodalom bukása után a sötét középkor következett!
4. Az 1924-es moszkvai per
Lenin 1924 január 21-én bekövetkezett halála új reményeket ébresztett Reillyben. Oroszországi megbízottai azt jelentették neki, hogy az országon belül az ellenzéki elemek kettőzött erőfeszítéssel dolgoznak a hatalom átvétele érdekében. Magán a bolsevik párton belül éles ellentétek mutatkoznak és lehetőség van egy igazi szakadás előidézésére. Reilly szemszögéből nézve ez kitűnő stratégiai pillanat volt a támadásra.
Reilly eldöntötte magában, hogy régi tervei a cárizmus visszaállítását illetően elavultak. Oroszország eltávolodott a cárizmustól. Reilly úgy vélte, hogy egy diktatúrát kell létrehozni, amely a gazdag parasztokra (kulákokra) és a különböző szovjet ellenes katonai és politikai erőkre támaszkodnék. Meg volt győződve arról, hogy Borisz Szavinkov az ideális ember egy Mussolini-féle orosz rendszer megteremtésére. Az angol kém egyik európai fővárosból a másikba utazgatott, hogy megkísérelje rábeszélni a titkosszolgálatokat és a vezérkarokat Szavinkov ügyének támogatására.
Azok közül, akiket ezidőtájt a szovjetellenes hadjáratba belevontak, az egyik legfontosabb személyiség Sir Henri Willhelm August Deterding, a brit világbirodalom hollandi születésű térdszalagrendes lovagja és a nagy angol-nemzetközi olajtröszt, a Royal Dutch Shell feje volt. Deterdingnek azt a szerepet szánták, hogy ő lesz majd a világon a legnagyobb pénzügyi támogatója és nagy kapitálist a szószólója a bolsevikellenes ügynek.
Reilly erőfeszítései révén az angol olajkirály érdekeltséget vállalt a cári emigráns milliomosok szervezetében, a Torgpromban. Ljánozovtól és Mantasevtől Párizsban és más Torgprom-tagoktól Európában Deterding ravaszul felvásárolta a szovjetuniói legfontosabb olajmezők részvényjogát. 1924 elején, miután diplomáciai nyomással nem sikerült elnyernie az ellenőrzési jogot a szovjet olaj felett, az angol olajkirály magát az orosz olaj „tulajdonosává” nyilvánította és a szovjet rendszert törvénytelennek és a civilizáción kívül állónak bélyegezte. Sir Henri Deterding azzal az őszinte szándékkal üzent hadat a Szovjetuniónak, hogy birtokába vegye a Szovjet-Kaukázus gazdag olajforrásait.
Deterding beavatkozása új hangsúlyt adott. Sidney Reilly hadjáratának. Az angol kém sebtében új, pontosan körvonalazott tervet készített a Szovjetunió megtámadására és azt az európai vezérkarok érdeklődő tagjai elé bocsátotta. A terv — a Hoffmann-terv egy változata — politikai s egyszersmind katonai akciót foglalt magába.
Politikai téren Reilly terve a titkos ellenzéki elemek és Szavinkov terroristáinak együttműködésével kezdeményezett ellenforradalmat helyezett kilátásba. Mihelyt az ellenforradalom sikeresen útban van a megvalósulás felé, megindul a katonai támadás is. London és Párizs formálisan megtagadják a szovjet kormányt és Borisz Szavinkovot ismerik el Oroszország diktátorának. A Jugoszláviában és Romániában állomásozó fehér hadseregek átlépik a szovjet határt. Lengyelország Kiev ellen vonul fel, Finnország blokád alá veszi Leningrádot. Egyidejűleg Noi Jordania2 georgiai mensevik követőinek vezetésével a Kaukázusban fegyveres lázadás törne ki, a Kaukázust elvágnák Oroszország többi részétől és angol-francia felügyelettel egy „független” Transzkaukázusi Szövetséget létesítenének és az olajforrásokat, valamint az olajvezetékeket visszaadnák régi tulajdonosaiknak és azok külföldi társainak.
Reilly tervét a francia, lengyel, finn és román vezérkarok antibolsevik vezetői helyeselték és jóváhagyták. A brit Külügyi Hivatal határozott érdeklődést mutatott a tervnek ama része iránt, amely szerint a Kaukázust elválasztanák Oroszországtól. Az olasz fasiszta diktátor, Benito Mussolini Borisz Szavinkovot rendkívüli megbeszélésre Rómába rendelte. Mussolini látni kívánta az „orosz diktátort”. Felajánlotta, hogy ellátja Szavinkov megbízottait olasz útlevelekkel és ezzel megkönnyíti utazási lehetőségeiket a Szovjetunióba, amikor majd a támadás előkészítése végett be és ki kell utazniok. Sőt mi több, a Duce beleegyezett abba is, hogy fasiszta követségeit és titkos rendőrségét, az OVRA-t utasítani fogja, hogy mindenben járjanak Szavinkovék kezére …
Reilly szavaival „egy nagy ellenforradalmi összeesküvés közeledett a beteljesülés felé”.
1924 augusztus 10-én Reillyvel folytatott hosszas, végső tanácskozások után, Borisz Szavinkov, olasz útlevéllel felszerelve, elindult a Szovjetunióba. Útjára néhány bizalmas zöldgárdabeli hadsegéde és alhadnagya kísérte el. Úgy tervezte, hogy mihelyt átlépi a szovjet határt, elvégzi a végső simításokat az általános fölkelés megindítására. Minden óvintézkedés megtörtént, hogy Szavinkov kilétének felfedése ne történhessék meg és biztonsága ne legyen veszélyeztetve. A tervek szerint, abban a pillanatban, amint szovjet területre ér, találkoznia kell a fehér földalatti mozgalomnak azokkal a képviselőivel, akiknek sikerült a határmenti városokban mint szovjet hivatalnokoknak elhelyezkedniök. Megbeszélésük szerint Szavinkovnak rögtön a megérkezése után titkos futárral üzenetet kellett küldenie Reillynek.
A napok múltak és semmi hír nem jött Szavinkovtól. Reilly Párizsban növekvő türelmetlenséggel és aggodalommal várt és képtelen volt elmozdulni addig, amíg a futár meg nem érkezik. Elmúlt egy hét. Két hét …
Augusztus 28-án a Kaukázusban kitört a tervezett fölkelés. Hajnalban Noi Jordania embereinek egy fegyveres osztaga megtámadta a még alvó georgiai várost, Csiaturit, meggyilkolta a helyi szovjet hivatalnokait és birtokába vette a várost. Terrorcselekedetek, gyilkosságok és bombarobbanások sorozata szerte a Kaukázusban. Kísérletek történtek az olaj mezők elfoglalására …
Másnap Reilly-nek sikerült kiderítenie, hogy mi történt Borisz Szavinkovval. 1924 augusztus 29-én az Izvesztija szovjet napilap hírüladta, hogy „Borisz Szavinkovot, a volt terroristát és ellenforradalmárt, miközben megkísérelte, hogy titokban átlépje a szovjet határt, a szovjet hatóságok letartóztatták”.
Szavinkov és hadsegédei Lengyelország felől lépték át a határt. Szovjet területen egy csoport ember várta őket. Akikről azt hitték, hogy összeesküvő társaik. Ezek Minszkbe, egy házba vezették őket. Alighogy odaérkeztek, megjelent egy felfegyverzett szovjet tiszt és bejelentette, hogy a ház körül van zárva. Szavinkov és társai beleestek a csapdába.
A kaukázusi felkelés ugyanilyen balsiker volt. A hegyilakók, akikre az ellenforradalmárok, mint szövetségesekre számítottak, a szovjet rendszer védelmére fegyvert ragadtak. Az olajföldek munkásaival együtt, a szovjet csapatok megérkezéséig megszállták a vasútvonalakat, az olajcsővezetékeket és az olajmezőket. Még néhány hétig szórványos harc folyt, de kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a szovjet hatóságok urai maradnak a helyzetnek. A New York Times hírüladta, hogy a kaukázusi felkelés „nagy befolyással bíró bankárok és a kaukázusi olaj források volt tulajdonosai Párizsból irányították és pénzelték”. Néhány nappal később a szovjet csapatok felgöngyölítették és foglyul ejtették Jordania ellenforradalmi hadseregének maradványait.
Már Szavinkov letartóztatása és a kaukázusi felkelés összeomlása is súlyos csalódást okozott Sidney Reillynek és barátainak, de Szavinkov nyilvános bírósági tárgyalása azután minden csapások legsúlyosabbikának bizonyult. Az összeesküvésben résztvett előkelő személyiségek rémületére és csodálkozására, Borisz Szavinkov hozzálátott az összeesküvés minden részletének elmeséléséhez. Szenvtelen nyugalommal adta tudtára a szovjet bíróságnak, hogy elejétől kezdve tudta: mihelyt átlépi a szovjet határt, csapdába kerül. „Jó munkát végeztek, hogy engem a hálójukba kerítettek” — mondotta az őt letartóztató szovjet tisztnek. — „Valójában, gyanítottam, hogy csapdába esem. De elhatároztam, hogy akármi lesz is, eljövök Oroszországba. Megmondom miért … Arra az elhatározásra jutottam, hogy felhagyok az Önök elleni küzdelemmel!”
Szavinkov elmondotta, hogy a végén kinyílt a szeme és számot adott magának a szovjetellenes mozgalom hiábavalóságáról és káros voltáról. A bíróság előtt mint becsületes és félrevezetett patriótát tüntette fel magát, aki fokozatosan csalódott társai célkitűzésében és jellemében.
„Fokozott borzadállyal egyre jobban meggyőződtem arról, hogy nem a hazára, nem a népre, hanem saját osztályérdekeikre gondolnak!”
Szavinkov elmondta a bíróságnak, hogy már 1918-ban Noulens francia követ pénzelte oroszországi terrorista szervezetét. 1918 júliusának elején Noulens utasította Szavinkovot, hogy indítsa meg a jaroszlavli felkelést és megígérte, hogy francia csapatok partraszállításával tényleges segítséget nyújt majd neki. A felkelés a megbeszélés szerint megindult, de az ígért támogatás elmaradt.
— Kitől szerezte a pénzt ebben az időben és mennyit? — kérdezte a bíróság elnöke.
— Emlékszem, akkortájt a legkétségbeejtőbb helyzetben voltam — felelte Szavinkov — mert fogalmam se volt, hogy honnan szerzek majd pénzt, amikor minden kérés nélkül bizonyos cseh megbízottak kerestek fel és átnyújtottak 200 000 Kerenszkij rubelt. Ez a pénz mentette meg akkoriban a szervezetünket … Azt kívánták, hogy a pénzt terrorista harci célokra használjuk fel. Tudták — én nem titkoltam ezt — hogy a terror fegyverét harci eszköznek tartom. Mondom, tudták és hangsúlyozták, hogy a pénz főképpen terrorista célokra használandó fel.
— A későbbi években — folytatta Szavinkov — mint orosz hazafi előtt nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a külföldi szovjetellenes elemek nem a mozgalom érdekében támogatnak, hanem csupán azért, mert az orosz olajforrásokra és más ásványi kincsekre fáj a foguk.
— Túlságosan sokat és nagyon kitartóan beszéltek arról — mondotta Szavinkov angol tanácsadóiról — hogy milyen kívánatos lenne egy Észak-Kaukázusból és Transz-Kaukázusból álló Délkeleti Föderáció létesítése. Azt mondották, hogy ez a föderáció csak a kezdet volna, mert később Georgia és Azerbajdzsán is csatlakoznának. Ebben érezni lehetett az olaj szagát.
Szavinkov előadta Winston Churchillel folytatott tárgyalásait.
— Churchill egyízben megmutatta nekem Dél-Oroszország térképét, amelyen Djenyikin és az Önök hadseregeinek állásait zászlócskák jelezték. Még ma is emlékszem, hogy mennyire megbotránkoztatott, amikor Djenyikin hadseregét jelző zászlócskákra mutatva, hirtelen ezt mondta: „Ez itt az én hadseregem!” Én nem feleltem, de úgy álltam ott, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. Már éppen el akartam hagyni a szobát, amikor eszembe jutott, hogy ha én ott botrányt csinálok és becsukom magam mögött az ajtót, akkor a mi katonáink Oroszországban csizma nélkül maradnak.
— Miért látták el magukat a franciák és az angolok csizmákkal, lövedékekkel, gépfegyverekkel és egyebekkel? — kérdezte a bíróság elnöke.
— Hivatalosan, mint hűséges szövetségeseket támogattak bennünket — felelte Szavinkov. — A háttérben azonban a következő célok húzódtak meg: minimumként az olajforrások, ami nem megvetendő dolog; maximumként az a cél, hogy fölöttébb hasznos lehet, ha az oroszok tovább marcangolják egymást, mert mennél kevesebb marad belőlük, annál jobb. Annál gyengébb lesz Oroszország.
Szavinkov szenzációs vallomástétele két napig tartott. Elmondta összeesküvői pályafutása egész történetét. Megnevezte mindazokat a jólismert angliai, franciaországi és más európai államférfiakat és nagykapitalistákat, akik segítségére voltak. Azt mondotta, hogy ezeknek öntudatlan eszközévé vált. — Mintha egy üvegkalitkában éltem volna. Nem láttam mást, csak a saját összeesküvésemet … Nem ismertem a népet. Csak szerettem. Kész voltam az életemet feláldozni érte. De az érdekét — tényleges vágyait — valójában nem ismertem.
1923-ban kezdte érezni a bolsevik forradalom „világjelentőségét”. Kezdett vágyódni arra, hogy visszatérhessen Oroszországba, „hogy saját szemével lásson, saját fülével halljon”.
— Azt gondoltam, hogy mindaz, amit a külföldi sajtóban olvasok, talán hazugság — mondotta Szavinkov. — Arra gondoltam, hogy azok, akiket senki sem tud legyőzni, bizonyára adtak valamit az orosz népnek.
A szovjet bíróság Borisz Szavinkovot, mint hazaárulót halálraítélte, de vallomásának teljessége és őszintesége miatt az ítéletet tízévi börtönbüntetésre változtatta át.3
Mihelyt Szavinkov bűnbánatának bombaként ható híre Sidney Reilly füléhez Párizsba eljutott, az angol kém sietve visszatért Londonba, hogy feljebbvalóival tárgyaljon. 1924 szeptember 8-án a Morning Postban a brit tory-k antibolsevik orgánumában Reillynek egy hosszadalmas és szenzációs nyilatkozata jelent meg. Kategorikusan kijelentette, hogy Szavinkov nyilvános tárgyalása Moszkvában tulajdonképpen sohase történt meg és Szavinkovot a szovjet határ átlépésekor agyonlőtték, a tárgyalás nem egyéb hatalmas csalásnál:
„Szavinkovot, amikor megkísérelte átlépni a szovjet határt, megölték és a Cseka saját emberei egyikével a főszerepben, zárt ajtók mögött, Moszkvában álpört rendezett.”4
Reilly erőteljesen hangsúlyozta, hogy Szavinkov mindvégig kitartó szovjetellenes összeesküvő maradt:
„Azzal dicsekedhetem, hogy legbelsőbb barátai és legodaadóbb követői közé tartoztam és így rám hárul az a feladat, hogy becsületéért kiálljak … Azon kevesek közé tartoztam, akik tudták, hogy Szovjetoroszországba készül behatolni … elutazása napjáig minden napot vele töltöttem, legteljesebb bizalmába avatott és terveit velem együtt dolgozta ki.”
Reilly nyilatkozatát a Morning Post szerkesztőjéhez intézett felhívással fejezte be:
„Uram, Önhöz fordulok, akinek újságja mindig hivatásos bajnoka volt az antibolsevizmus és antikommunizmus ügyének, hogy segítsen nekem megvédeni Borisz Szavinkov nevét és becsületét.”
Ugyanakkor Reilly Winston Churchillhez egy gondosan fogalmazott magánlevelet intézett:
„Kedves Churchill Úr,
A Borisz Szavinkovot ért szerencsétlenség bizonyára kínos benyomást tett Önre. Sem én, sem többi belső barátja és munkatársa nem volt képes eddig megbízható híreket kapni sorsáról. Meggyőződésünk, hogy a cseka eddigi legrútabb és legmerészebb cselszövésének áldozata lett. Véleményünket kifejezi az a levél, amelyet ma küldök el a Morning Postnak. Ismerve az Ön változatlanul kedves érdeklődését, legyen szabad tájékoztatására egy másolatot mellékelnem és vagyok
mély tisztelettel
Sidney Reilly.”
A pör elvitathatatlan valódisága azonban csakhamar nyilvánvaló lett és Reilly kénytelen volt egy másik levelet küldeni a Morning Postnak. Ez így hangzott:
„A részletes és sok helyen gyorsírással feljegyzett sajtójelentések a Szavinkov-perről, amelyeket megbízható és pártatlan szemtanuk vallomása is támogat, Szavinkov árulását minden kétséget kizáróan napvilágra hozták. Nemcsak barátait, szervezetét és ügyét árulta el, de önként és teljesen átment az ellenség táborába. Összejátszott elfogóival, hogy a legsúlyosabb csapást mérje a bolsevikellenes mozgalomra és hogy egy belső és külső használatra egyaránt alkalmas hatalmas politikai diadallal ajándékozza meg a Szovjetet. Cselekedetével Szavinkov örökre kitörölte nevét a kommunistaellenes mozgalom dicső névsorából.
Volt barátai és követői sajnálkoztak szörnyű és dicstelen bukása felett, de közülük azok, akik semmiféle körülmények között sem hajlandók összejátszani az emberiség ellenségeivel, továbbra sem vesztették el hitüket. Volt vezérük erkölcsi öngyilkossága csak növeli kitartásukat, hogy még szorosabbra fogják soraikat és folytassák a munkát.
Tisztelettel
Sidney Reilly.”
Röviddel ezután Reilly bizalmas levelet kapott Winston Churchilltől:
„CHARTWELL MANOR,
WESTERHAM, KENT
1924 szeptember 15.
Kedves Reilly Úr,
Levele felkeltette érdeklődésemet. Az események úgy alakultak, ahogy jómagam kezdettől vártam. Azt hiszem, hogy nem szabad túlságosan szigorúan megítélnie Szavinkovot. Szörnyű helyzetben volt; csak azok, akik sikeresen kiálltak egy ilyen erőpróbát, formálhatnak jogot arra, hogy ítéletet mondjanak. Mindenesetre megvárom a történet végét, mielőtt megváltoztatom véleményemet Szavinkovról.
Teljes tisztelettel
W. S. Churchill.”
Szavinkov vallomásának és tanúságtételének publikálása Angliában nagyon kényelmetlenül hatott mindazokra, akik ügyét támogatták. Amikor a botrány már nagy hullámokat vert, Reillyt sietve elmenesztették az Egyesült Államokba. Churchill időlegesen visszavonult kenti rezidenciájára. A brit Külügyi Hivatal tapintatosan hallgatásba burkolódzott.
A szenzációs végjáték még hátra volt.
1924 októberének vége felé, a brit általános választások előtt néhány nappal Lord Rothermere Daily Mailje óriásbetűs címekkel hirtelen bejelentette, hogy a Scotland Yard egy sötét angolellenes szovjet összeesküvést fedett fel. Az összeesküvés bizonyítására a Daily Mail közzétette a hírhedt „Zinovjev-levelet”, amely utasításokat tartalmazott az angol kommunistákhoz arról, hogy miképpen kell harcolniok a toryk ellen az eljövendő választásokon.
Ez a hamisítvány volt a tory válasz Szavinkov vallomására. A toryk megnyerték a választásokat, éspedig erőteljesen bolsevikellenes jelszavakkal.
Pár évvel később, Sir Windham Childs, a Scotland Yard hivatalnoka kijelentette, hogy a Zinovjev-levél valójában soha nem létezett, a dokumentum hamis volt és több külföldi ügynököt vontak bele az ügy előkészítésébe. Eredetileg Walther Nicolai ezredes, a császári német katonai titkosszolgálat volt fejének berlini irodájából származott, aki ekkor már szorosan együttműködött a náci-párttal. Nicolai felügyelete mellett egy báró Uexkuell nevű balti fehérgárdista, aki később a náci sajtószolgálat vezetője lett, a német fővárosban külön irodát rendezett be szovjetellenes dokumentumok hamisítására és ezeknek a hamisítványoknak a legszélesebb terjesztési lehetőséget és a leghatásosabb publicitást biztosította. A hamisított Zinovjev-levélnek a brit Külügyi Hivatalhoz és később a Daily Mailhez való eljuttatása egy George Bell nevű titokzatos nemzetközi ügynök nevéhez fűződik. Bell neve Sir Henri Deterding, az angol-holland olajmágnás alkalmazottainak bérlistáján szerepelt.
JEGYZETEK
1. „Ashenden” című könyvének előszavában Sommerset Maugham — aki az első világháborúban az angol titkosszolgálatnak dolgozott — oroszországi küldetésének fő célját a következőképpen írja le: „1917-ben Oroszországba mentem. Azért küldtek oda, hogy megelőzzem a bolsevik forradalmat és Oroszországot háborúban tartsam.” Maugham hozzáteszi: „Az olvasó bizonyára tudja, hogy erőfeszítéseim nem járták sikerrel.”
2. 1918-ban Noi Jordania egy német bábkormány vezetője volt a Kaukázusban. 1919-ben az angolok elűzték a németeket és Jordania az angol ellenőrzés alatt álló Transzkaukázusi Federáció vezetője lett, 1924-ben Párizsban ütötte fel főhadiszállását. A francia kormány négy millió frankos segítséggel állt rendelkezésere.
3. Szavinkovot a börtönben a szovjethatóságok figyelmes bánásmódban részesítettek. Különleges előjogokat élvezett; megkapta azokat a könyveket, amelyeket kívánt és módot nyújtottak neki arra, hogy írhasson. De ő szabadságra vágyott. 1925 május 7-én hosszú levelet intézett Félix Dzerzsinszkijhez, a Cseka főnökéhez. „Vagy lőjetek agyon vagy adjatok lehetőséget a munkára” — mondta Szavinkov. „Ellenetek voltam, most mellettetek vagyok. Nem tudom elviselni azt a felemás létet, hogy sem mellettetek, sem ellenetek nem lehetek, hogy csak ülök itt a börtönben és annak örök lakója leszek.” Megbocsátásért könyörgött és felajánlotta, hogy mindent kész megtenni, amit a kormány kíván tőle. Kérelmet visszautasítottak. Röviddel azután Szavinkov öngyilkosságot követett el. Kiugrott a börtön negyedikemeleti ablakából.
4. Ez volt az első a nyakatekert „magyarázatok” közül, amelyeket a Szovjetunió ellenségei a forradalmat követő években adtak, hogy megkíséreljék hitelét venni az idegen összeesküvők és orosz árulók beismerő vallomásainak a szovjetbíróságok előtt. Ezek a „magyarázatok” az úgynevezett Moszkvai perek alatt (1936—1938) értek el tetőpontjukat. Lásd a III. könyvben.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!