AZ INTERVENCIÓS HÁBORÚ

1

VI. RÉSZ

ELSŐ KÖNYV

FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM

(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)

1. Előjáték

1919 nyarára hadüzenet nélkül tizennégy állam fegyveres seregei özönlötték el Szovjetoroszország területét. A résztvevő országok a következők voltak:

Nagybritannia	Szerbia
Franciaország	Kína
Japán	Finnország
Németország	Görögország
Egyesült Államok	Lengyelország
Csehszlovákia	Románia
Olaszország	Törökország

A szovjetellenes beözönlőkkel vállvetve harcoltak a volt cári tábornokok vezetése alatt álló ellenforradalmi fehér hadseregek,¹ hogy visszaállítsák jogaiba a feudális arisztokráciát, amelyet az orosz nép eltávolított.

A támadók stratégiája becsvágyó volt. A fehér tábornokok hadseregei a beavatkozó csapatokkal együttműködve északról, délről, keletről és nyugatról igyekeztek Moszkvát bekeríteni.

Északon és északnyugaton, Arhangelszknél, Murmanszknál és a Balti-tartományokban a brit haderők készenlétben álltak Nyikoláj Jugyenyics tábornok fehér orosz csapatai mellett. Délen, a kaukázusi támaszpontokon és a Fekete-tenger partvonalán sorakoztak fel Anton Djenyikin fehér csapatai, amelyeket a franciák bőséges utánpótlással láttak el és megfelelően megerősítettek. Keleten az angol katonai tanácsadók tervei szerint működő fehér hadsereg, Alexander Kolcsak vezetésével, az Ural-hegység hosszában táborozott.

Nyugaton Pilsudski sorakozott fel francia tisztek irányítása alatt újonnan megszervezett lengyel hadseregével.

A szövetséges államférfiak különböző okokkal indokolták katonáik jelenlétét Oroszországban. Amikor csapataik 1918 tavaszán és nyarán először szálltak partra Murmanszkban és Arhangelszkben, a szövetséges kormányok kijelentették, hogy azért küldték oda őket, mert meg akarják akadályozni, hogy a hadianyag a németek kezére jusson. Később azt magyarázták, hogy csapataik azért vannak Szibériában, mert a csehszlovák csapatokat segítik az Oroszországból való visszavonulásnál. Egy másik indok a szövetséges csapattestek jelenlétére az volt, hogy segítenek az oroszoknak a „rend helyreállításában”.

A szövetséges államférfiak ismételten cáfolták, hogy fegyveres beavatkozást szándékoznak végrehajtani a szovjetek ellen vagy hogy be akarnak avatkozni Szovjetoroszország belügyeibe. „Nem kívánunk beavatkozni Oroszország belső elrendezésébe” — jelentette ki Balfour, angol külügyminiszter 1918 augusztusában. — „Saját magának kell ügyeit elrendeznie.” A cinikus és fecsegő Winston Churchill, aki saját maga ellenőrizte a Szovjetoroszország ellen indított szövetséges hadjáratot, később ezt írta A világválság és ami utána következett című könyvében:

„Vajon háborúban álltak-e (a Szövetségesek) Oroszországgal? Bizonyára nem. De lőttek a szovjetoroszokra. Mint támadók sorakoztak fel Oroszország földjén. Felfegyverezték a szovjet kormány ellenségeit. Blokád alá helyezték a kikötőket és elsüllyesztették Oroszország csatahajóit. Komolyan tervezték és kívánták a rendszer bukását, de háború! — ilyesmiről ne beszéljünk. Beavatkozás! — micsoda gyalázat ilyenről még csak említést is tenni! Számukra teljesen közömbös volt, hogy az oroszok miképpen rendezik el saját ügyeiket. Pártatlanok voltak. — De mennyire azok!”

A fiatal szovjet kormány az életéért küzdött a túlerővel szemben. Az ország kifosztott volt és kimerült a világháborútól, milliók lézengtek otthon nélkül, éhesen. A gyárak üresek voltak, a föld megműveletlen és a közlekedés szünetelt. Lehetetlennek látszott, hogy ez az ország túlélje egy olyan ellenség heves támadását, amely jól felszerelt hadsereggel, hatalmas pénzügyi tartalékkal, bőséges élelemmel és utánpótlással rendelkezett!

Minden oldalról idegen támadók törtek rá és belül az összeesküvések végtelen sorozata fenyegette a fiatal szovjet államot. Ilyen körülmények között a Vörös Hadsereg kénytelen volt lassan visszavonulni az ország belseje felé, de közben elkeseredett harcot vívott. A Moszkva ellenőrzése alatt álló terület Oroszország területének tizenhatodrészére zsugorodott össze. Kis szovjet sziget volt a szovjetellenes tengerben.

2. Az északi hadjárat

1918 kora nyarán a brit titkosszolgálat rendkívüli megbízottai érkeztek Arhangelszkbe. Parancsuk úgy szólt, hogy fegyveres felkelést kell előkészíteniök a helyi szovjet hatóságok ellen ebben a nagy stratégiai fontosságú kikötőben. George Jermolajevics Chaplin kapitány, volt cári tiszt, akit a brit hadseregbe osztottak be, ellenőrizte a munkájukat. Ellenforradalmi fehér orosz összeesküvők segítettek ebben neki. Megtették a szükséges előkészületeket a lázadás kirobbantására.

A lázadás augusztus másodikán tört ki. A következő napon Frederik C. Poole vezérőrnagy, az északoroszországi szövetséges haderő parancsnoka, brit és francia hadihajókról támogatott partraszálló csapatokkal elfoglalta Arhangelszket. Egyidejűleg Thornhill ezredes, a brit titkosszolgálat tagjának vezetésével szerb és fehér orosz csapatok Onyegából kiindulva szárazföldön nyomultak előre, hogy elvágják az arhangelszk—vologdai vasútvonalat és hátbatámadják a visszavonuló bolsevikokat.

Az arhangelszki szovjet kormány megdöntése után Poole tábornok bábkormányt létesített, amelyet Észak-Oroszország legfelsőbb szervének neveztek el. Az új szerv élére egy idősebb politikust, Nyikoláj Csajkovszkijt állították.

Azonban rövidesen még ez a szovjetellenes szerv is túlságosan liberálisnak tűnt ahhoz, hogy Poole tábornok és cári szövetségesei ízlését kielégítse. Elhatározták, hogy túlteszik magukat a kormányalakítás formaságain és katonai diktatúrát létesítenek.

Szeptember hatodikára Poole tábornok és fehér orosz szövetségesei végrehajtották tervüket. Ezen a napon David R. Francis követet, aki látogatóba jött Arhangelszkbe, meghívták, hogy díszszemlét tartson egy amerikai század felett. Amikor az utolsó katonák is elvonultak előtte, Poole tábornok az amerikai követhez fordult és odavetve megjegyezte: — Tegnap este itt forradalom zajlott le.

— Az ördögbe is, miről beszél? — kiáltott fel Francis követ. — Ki győzött?

— Chaplin — mondotta Poole tábornok a cári tengerésztisztre mutatva, aki az arhangelszki szovjet elleni puccsot is megszervezte.

Francis magához intette a kapitányt. — Ön Chaplin, aki a tegnapesti forradalmat győzelemre vitte? — kérdezte az amerikai követ.

— Igen — válaszolta kurtán Chaplin.

Az „államcsíny” előző este ment végbe. Chaplin kapitány és néhány angol tiszt az éjszaka leple alatt elrabolta Csajkovszkij elnököt és az északi kerület legfőbb szervének más tagjait s eltüntette őket a közeli sziget magános kolostorában. Itt Chaplin kapitány fegyveres őröket állított az orosz politikusok „védelmére”.

Az ilyen önkényes intézkedések még Francis követnek is kissé túlságosan nyersek voltak. És különben is egyáltalában nem tájékoztatták előre az összeesküvésről. Francis megmondotta Poole tábornoknak, hogy az amerikai kormány nem vállal felelősséget az „államcsínyért”.

Huszonnégy órán belül a bábkormány tagjait visszahozták Arhangelszkbe és a „legfelsőbb szerv” újra működésbe lépett. Francis megtáviratozta az amerikai külügyminisztériumnak, hogy erőfeszítéseinek eredményeképpen a „demokráciát” helyreállították.

1919 kezdetén az arhangelszki és murmanszki brit haderő már tizennyolcezernégyszáz főt számlált. Velük együtt harcolt ötezeregyszáz amerikai, ezernyolcszáz francia, ezerkétszáz olasz, ezer szerb és körülbelül húszezer fehér orosz. John Cudahy,² az amerikai expedíciós hadsereg tagja, „Arhangelszk és az amerikai háború Oroszország ellen” című könyvében egy mondattal jellemzi az akkori Arhangelszket: „Ott mindenki tiszt volt”. Számtalan cári tiszt rajzott ebben a városban, jegyzi fel Cudahy, „akiket csillogó, súlyos érdemrendjeik szinte lehúztak”; kozák tisztek, magas szürke kucsmáikkal, cifra mentéikkel és csörömpölő kardjaikkal; Etonből és Harrowból kikerült angol tisztek; francia katonák, nagyszerű, csúcsosodó katonasipkájukkal és fénylő csizmáikkal; szerbek és olaszok.

„És természetesen” — folytatja Cudahy — „egy sereg csicskás, hogy legyen, aki a csizmákat fényesítse, a sarkantyúkat tisztítsa és mindent szép rendben tartson, s megint más tisztiszolgák, akik a tiszti klub találkozásain a whiskyt felszolgálták.”

Az úri mód, amelyben ezek a tisztek éltek, éles ellentétben állt harcmodorukkal.

„Gázlövedékeket használtunk a bolsevikok ellen” — írta „Harc, háború nélkül” című könyvében Ralph Albertson, az Y. M. C. A., a Keresztény Ifjak Szövetségének képviselője, aki 1919-ben Észak-Oroszországban tartózkodott. „Ha a falvakat kiürítettük, az elképzelhető legkülönbözőbb csapdákat állítottuk fel. Egyízben harminc foglyot lőttünk agyon… és amikor elfogtuk Borok népbiztosát, egy őrmester elmesélte, hogy holttestét pőrén az utcán hagyta tizenhat bajonetszúrásból eredő sebbel. Rajtaütöttünk Borokon és a népbiztosnak, aki civil volt, nem volt ideje arra, hogy fölvegyverezze magát… Hallottam, amint egy tiszt többször elismételte embereinek, hogy ne ejtsenek foglyul senkit és még akkor is öljék meg őket, ha nincsenek felfegyverezve… Láttam lefegyverzett bolsevik foglyot, aki semmiféle zavart nem csinált és mégis hidegvérrel lőtték agyon … És éjszakáról-éj szakára előráncigálták az áldozatokat, akiket sortűz elé állítottak.”

Az egyszerű szövetséges közkatonáknak nem volt ínyére a szovjetellenes hadjárat. Nem értették, hogy miért kell nekik Oroszországban harcolniok, amikor úgy tudták, hogy a háborúnak már vége van. A szövetséges parancsnokságnak nehéz volt erre magyarázatot adnia. „Eleinte ezt nem tartották szükségesnek” — jegyzi fel Cudahy. — „Azután a hadparancsnokság, a katonai morál fontosságára való tekintettel kiáltványokat bocsátott ki, amelyek még jobban megzavarták a katonákat, minthogyha továbbra is a hallgatás álláspontjára helyezkedtek volna.

Az északoroszországi brit főhadiszállás által kiadott és a brit és amerikai katonák előtt felolvasott egyik kiáltvány ezekkel a szavakkal kezdődött:

„Úgy látszik, a katonák között zavaros nézetek uralkodnak arról, hogy miért harcolunk Észak-Oroszországban. Ez néhány szóval megmagyarázható. A bolsevizmus ellen küzdünk, amely teljes és tiszta anarchiát jelent. Tekintsetek Oroszországra és meglátjátok, hogy mint fest ebben a pillanatban. A hatalom néhány ember kezében összpontosul…”

A csapatok hangulatán növekvő feszültség volt érezhető. Az angol, francia és fehér orosz katonák között a veszekedések egyre gyakoribbakká váltak. Lázadások ütötték fel a fejüket. Amikor a háromszázharminckilences amerikai gyalogezred megtagadta az engedelmességet, parancsnokuk — Steward ezredes — egybehívta a katonákat és felolvasta azt a háborús rendelkezést, amely halállal bünteti a lázadást. Egy percnyi döbbenetes csend után az ezredes megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdeznivalója. A sorokból egy hang hallatszott:

„Uram, miért vagyunk itt és milyen szándékai vannak az Egyesült Államok kormányának?” Erre a kérdésre az ezredes nem tudott felelni …

A brit vezérkari főnök, Sir Henry Wilson, a hivatalos brit Kék Könyvben, 1919 nyarán az északoroszországi helyzetről a következőket jelenti:

„Július 7-én a szláv-brit légió harmadik századának első zászlóaljában és a negyedik északi lövészezred gépfegyverszázadában, amelyek a Dvina jobbpartján tartalékban álltak, szervezett lázadás zajlott le. Három angol és négy orosz tisztet meggyilkoltak és két angol, valamint két orosz tisztet megsebesítettek. Július 22-én híre jött, hogy az Onyega körzetben lévő orosz ezred fellázadt és az egész onyegai arcvonalat átengedte a bolsevikoknak.”

Az Egyesült Államokban egyre szélesebb körökben követelték, hogy az amerikai katonákat vonják vissza Oroszországból. A bolsevikellenes propaganda szüntelen áradata nem tudta elfojtani a feleségek és szülők hangját, akik nem tudták megérteni, hogy miért kell a háború befejezése után férjeiknek és fiaiknak egy elszigetelt, döntést nem hozó és titokzatos hadjáratot vívniok Szibéria rengetegeiben s Murmanszk és Arhangelszk zord, keserves hidegében. 1919 nyarán és őszén állandóan küldöttségek értekeztek Washingtonba. Az ország minden részéből jöttek, hogy képviselőiket lássák és kérjék, hogy az amerikai katonákat hozzák vissza Oroszországból. Kérésüket a kongresszusban is visszhangozták.

1919 szeptember 5-én Borah szenátor szólásra emelkedett a szenátusban és kijelentette:

„Elnök Úr! Mi nem állunk háborúban Oroszországgal; a kongresszus nem üzent hadat az orosz kormánynak, vagy az orosz népnek. Az Egyesült Államok népe nem akar háborúba keveredni Oroszországgal … Mégis — noha nem állunk háborúban s noha a kongresszus nem üzent hadat — háborút viselünk az orosz nép ellen. Hadseregünk van Oroszországban; hadianyagot és más utánpótlást szállítunk más fegyveres erők részére és éppoly teljességgel résztveszünk egy konfliktusban, mintha az alkotmányos jogcím megadatott volna, mintha háborút üzentünk volna és a nemzetet ebből a célból fegyverbe hívtuk volna … Sem tételes, sem erkölcsi jogcím nincs arra, hogy életeket áldozzunk fel. Ez a szabad kormány legtisztább elveinek megsértését jelenti.”

Anglia és Franciaország népe osztotta az amerikai nép helytelenítő álláspontját a szovjetoroszországi háború kérdésében. És mégis, a meg nem üzent háború tovább folyt Oroszország ellen.

3. Északnyugati hadjárat

A szövetségesek és a központi hatalmak között 1918 novemberében kötött fegyverszünet tizenkettedik cikkelye egy kis nyilvánosan közzétett klauzulát tartalmazott, mely szerint a német csapatok mindaddig, amíg ezt a szövetségesek helyesnek látják, azon a meghatározott orosz területen maradnak, amelyet akkor megszállva tartottak. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a csapatok felhasználandók a bolsevikok ellen. Mindazonáltal, a balti tartományokban a császár serege gyorsan szétbomlott. A háborútól megviselt és lázongó német katonák tömegesen dezertáltak. A brit hadparancsnokság, miután látta, hogy Lettországban, Litvániában és Észtországban egy gyorsan növekvő szovjet-mozgalommal áll szemben, elhatározta, hogy a balti tartományban működő fehérgárdisták támogatására csapatokat összpontosít. Ezeknek a bandáknak vezetésére és egyetlen katonai egységbe való egyesítésére gróf Rüdiger von der Goltz német tábornokot, a német hadparancsnokság tagját szemelték ki.

Von der Goltz tábornok 1918 tavaszán egy német expedíciós hadsereget vezetett a finn köztársaság ellen, röviddel azután, hogy ez az ország, az orosz forradalom eredményeképpen visszahódította függetlenségét. Von der Goltz a finn hadjáratot báró Karl Gustav von Mannerheim svéd arisztokrata és a cári birodalmi lovasgárda volt tisztje sürgős kérésére indította meg. Mannerheim állott a finn fehérhadsereg élén.³

Mint a balti térség fehér gárdahadseregének parancsnoka, von der Goltz most terrorhadjáratot kezdett, hogy a szovjet mozgalmat Lettországban és Litvániában kiirtsa. Csapatai a terület nagy részét végigfosztogatták és tömegével végezték ki a polgári lakosságot. A lett és litván népnek katonai felszerelése és megfelelő szervezete sem volt arra, hogy ennek a vad támadásnak ellenálljon. Nem sok időbe telt és von der Goltz a két nemzet tulajdonképpeni diktátorává lett.

A Herbert Hoover vezetése alatt álló amerikai segélyszervezet nagy élelmiszerkészleteket bocsátott a német von der Goltz tábornok hadserege által megszállt területek rendelkezésére.

Csakhamar a szövetségesek afféle dilemma előtt álltak. Segítségükkel von der Goltz úrrá lett a balti térségen. Azonban mégiscsak német tábornok volt és ennek következtében meg volt a veszélye annak, hogy az ő befolyásán keresztül Németország igyekezni fog ellenőrzést gyakorolni a balti államok felett.

1919 júniusában az angolok elhatározták, hogy von der Goltzot kicserélik egy olyan tábornokra, aki jobban az ellenőrzésük alatt áll.

Sidney Reilly barátját, az ötvennyolcéves volt cári tábornokot, Nyikoláj Jugyenyicset nevezték ki az újjászervezett fehérhaderők parancsnokává. Az angolok beleegyezésüket adták, hogy Jugyenyics tábornoknak Pétervár elleni felvonulásához szállítani fogják a szükséges katonai utánpótlást. Az első hajószállítmányban tízezer katona részére való teljes felszerelést, tizenötmillió töltényt, háromezer önműködő fegyvert és néhány páncélost, valamint repülőgépet kértek.⁴

Herbert Hoover amerikai segélyszervének megbízottai ígéretet tettek, hogy élelmiszert teremtenek elő a Jugyenyics tábornok csapatai által elfoglalt területek részére, R. R. Powers, az amerikai segélyszervezet balti missziója észtországi körzetének főnöke gondosan felbecsülte, hogy milyen mennyiségű élelmiszer szükséges ahhoz, hogy Jugyenyics tábornok fehérgárdista orosz hadserege elfoglalhassa Pétervárt. A segélyszervezet által a Jugyenyics csapatainak ellenőrzése alatt álló területen szétosztandó szállítmányokkal megrakott hajók kezdtek befutni Reval kikötőjébe.

Jugyenyics vezetésével teljeserejű offenzívát indítottak Pétervár ellen. 1919 októberének harmadik hetében Jugyenyics lovassága elérte a külvárosokat. A szövetséges kormányok meg voltak győződve arról, hogy Pétervár eleste csak napok, talán csak órák kérdése. A New York Times nagybetűs címei a végleges győzelemről számoltak be:

Október 18: STOCKHOLM SZERINT A VÖRÖSELLENES ERŐK MÁR PÉTERVÁROTT VANNAK.

Október 20: ÚJRA JELENTIK PÉTERVÁR ELESTÉT; A MOSZKVAI VASÚTVONALAKAT ELVÁGTÁK.

Október 21: A VÖRÖSELLENES ERŐK PÉTERVÁR KÖZELÉBEN; LONDONBAN MINDEN ÓRÁBAN VÁRJÁK A VÁROS ELESTÉT.

De Pétervár kapujában Jugyenyicsot megállították. Erejét összegyűjtve a forradalmi város visszaütött. Jugyenyics hadereje a heves támadással szemben megingott.

1920 február 29-én a New York Times ezt jelentette: „Jugyenyics elhagyja hadseregét; százmillió márka vagyonával Párizsba indul”.

Egy brit zászlót lengető autón Észtországból délnek menekülve Jugyenyics egykor erős hadseregének csupán a roncsait hagyta maga mögött. Katonái szétszórt bandákban vándoroltak a hófedte tartományban és ezrével hulltak el az éhségtől, a járványoktól és a, megpróbáltatásoktól …

4. A déli hadjárat

Miközben Jugyenyics seregei északon Pétervár felé nyomultak előre, délen a támadást Anton Djenyikin tábornok, egy előkelő külsejű 45 éves, őszesszakállú és szürkebajszú volt cári tiszt vezette. Djenyikin tábornok később ezt írta fehér hadseregéről: „Egyetlen titkos, szent gondolata, egyetlen égő reménye és vágya volt: Oroszország megmentése.” Ám az orosz nép Dél-Oroszországban Djenyikin hadseregét inkább hadviselésének szadista módszereiről ismerte.

Ukrajna gazdag gabonaföldjeivel és a Don-vidék hatalmas szén- és vasbányáival, a forradalom kezdete óta vad küzdelem színtere volt. Az ukrajnai szovjet köztársaság 1917 decemberében történt kikiáltása után, az ukrajnai szovjetellenes vezér, Szimon Petljura tábornok a német parancsnokságot állandóan sürgette, hogy küldjön csapatokat Ukrajnába és segítsen neki a szovjet kormány eltávolításában. A németek, akik éhesek voltak Ukrajna hatalmas élelmiszerkészletére, nem hagyták magukat kétszer kéretni.

Hermann von Eichhorn tábornagy vezetésével a német csapatok betörtek Ukrajnába. Magának von Eichhornnak nagy személyi érdeke fűződött a hadjárathoz: felesége, Durnovo grófnő, dúsgazdag orosz arisztokrata nő volt, Ukrajna egyik legnagyobb földbirtokosa. A szovjet erőket kiverték Kievből és Harkovból és egy „Független Ukrajna” nevű csatlósállamot létesítettek, amelynek az élén Petljura tábornok állt, a német megszálló hadsereg ellenőrzése alatt. Petljura, miután kijelentette, hogy célja a „nemzeti szocializmus” megvalósítása, egy egész sorozat véres antiszemita pogromot hajtott végre Ukrajnában. Kíméletlen büntető intézkedéseket foganatosítottak a forradalmi ukrán munkások és parasztok elnyomására.

Ennek ellenére a forradalmi mozgalom tovább nőtt. Von Eichhorn, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy Petljura képtelen az ügyeket kézben tartani, kormánya helyére katonai diktatúrát állított. A bábkormány élén von Eichhorn sógora, Pável Petrovics Szkoropadszkij, egy addig ismeretlen orosz lovassági tiszt állott, aki egy szót sem tudott ukránul. Szkoropadszkij „Ukrajna hetmaná”-nak (vezérének) neveztette magát.

Szkoropadszkij hetman nem járt sokkal jobban, mint Petljura. 1918 végén német közkatonának öltözve menekült el a német megszálló hadsereggel, amely a Vörös Hadsereggel és az ukrán partizánokkal szemben vereséget szenvedett.

A németek távozása nem oldotta meg az ukrán bolsevikok problémáit. A szövetségesek Dél-Oroszországban is támogattak szovjetellenes fehérgárdákat. A Szövetségesek segítsége főképpen a doni kozák vidékeken a Kalegyin, Kornyilov, Djenyikin és más, a bolsevik forradalom után délnek menekült volt cári tábornokok vezetése alatt álló „önkéntes” hadseregbe beszervezett ellenforradalmi erőknek jutott.

Ez az önkéntes hadsereg eleinte súlyos vereségeket szenvedett. Eredeti parancsnoka, Kalegyin tábornok, öngyilkosságot követett el. Utódját, Kornyilov tábornokot a szovjet haderők kiszorították a Don-vidékéről és a tábornok végül 1918 április 13-án egy csatában elesett. A visszavonuló „önkéntes” hadsereg parancsnokságát Djenyikin tábornok vette át.

Éppen ekkor, amikor a fehér oroszok hadiszerencséje a legrosszabbra fordult, szálltak partra Murmanszkban és Arhangelszkben az első angol és francia csapatok és tekintélyes szövetséges utánpótlások özönlöttek át az orosz határon a fehérhadsereg megsegítésére. Djenyikin erős nyomás alatt álló hadseregét megmentették a pusztulástól. Újjáélesztve és megerősítve, Djenyikin hadserege 1918 végére készen állott, hogy újra offenzívát indítson a Szovjet ellen.

1918 november 22-én, pontosan 11 nappal azután, hogy az első világháborút befejező fegyverszünetet aláírták, egy rádiógram érkezett Djenyikin téli főhadiszállására. Az üzenet tudatta, hogy egy szövetséges flotta útban van Novorosszijszk felé. A következő napon szövetséges hajók vetettek horgonyt a feketetengeri kikötőben. Francia és angol megbízottak szálltak partra, hogy közöljék Djenyikinnel: a közeljövőben Franciaországból és Angliából bőséges hadianyag érkezik a számára.

1918 utolsó heteiben francia csapatok elfoglalták Odesszát és Szevasztopolt. Egy angol flottilla benyomult a Fekete-tengerre és Batumnál csapattesteket szállított partra. A körzet kormányzójává egy brit tengerészparancsnokot neveztek ki.⁵

Djenyikin, a francia hadseregparancsnokság felügyelete mellett és az angoloktól származó nagymennyiségű katonai felszerelés segítségével, nagyszabású offenzívát indított Moszkva ellen. Djenyikin főhadsegéde ebben az offenzívában báró von Wrangel tábornok volt, egy magas, ösztövér katona, gyér hajjal és hideg, szürkés szemmel. Ez a tábornok hírhedt volt vad kegyetlenségéről. Időnként Wrangel egész csoport fegyvertelen foglyot végzett ki társaik jelenlétében és azoknak, akik a kivégzést végignézték, vagy csatlakozniok kellett hadseregéhez, vagy pedig szintén társaik sorsára jutottak. Amidőn Djenyikin és Wrangel betörtek Sztavropol városába, egyik első cselekedetük az volt, hogy behatoltak a kórházba és hetven sebesült vörös katonát felkoncoltak. A fosztogatás mindennapos gyakorlat volt Djenyikin hadseregében. Wrangel maga adott ki parancsokat katonáinak, melyekben fölszólította őket, hogy a rablott zsákmányt „egyenlően osszák fel” egymás között.

Észak felé törve Djenyikin és Wrangel hadereje 1919 júniusában elfoglalta Caricint (ma Sztálingrád) és októberben már megközelítette Tulát, amely száznyolcvan kilométerre fekszik Moszkvától. „Úgy látszik, hogy az egész bolsevik rendszer összeomlóban van” —jelentette a New York Times. „A bolsevizmus főközpontjának. Moszkvának kiürítése megkezdődött.” A Times a „mindent elsöprő” Djenyikinről és a „vad pánikban visszavonuló” Vörös Hadseregről írt.

Azonban a Vörös Hadsereg a Forradalmi Katonai Tanács tagjának, Sztálinnak terve alapján hirtelen ellentámadásba ment át.

Djenyikin hadseregét a támadás teljesen meglepetésszerűen érte. Néhány hét és a déli fehér orosz hadsereg fejvesztetten vonult vissza a Fekete-tenger irányába. A harcikedv lelohadt és Djenyikin csapatai pánikban és rendetlenségben menekültek. Betegek és haldoklók torlaszolták el az utakat. A kórházvonatok gyakran gyógyszerek, orvosok és ápolónők nélkül futottak. A hadsereg rablóbandákká bomlott széjjel és így áramlott dél felé.

1919 december 9-én Wrangel tábornok megrettent hangú sürgönyt küldött Djenyikin tábornoknak, amelyet így fejezett be:

„A hadsereg mint harci erő, megszűnt. Ez a keserű igazság.”

1920 első heteiben Djenyikin hadseregének maradványai elérték Novorosszijszk feketetengeri kikötőt. Fehér katonák, katonaszökevények és polgári menekültek özönlötték el a várost.

1920 március 27-én, miközben az „Emperor of India” nevű angol hadihajó és a „Waldeck-Rousseau” nevű francia cirkáló segédkeztek és ágyúlövedékeket zúdítottak a szárazföldön előre nyomuló vörös hadoszlopokra, Djenyikin egy francia hadihajón elhagyta Novorosszijszkot. Djenyikin katonáinak tízezrei gyűltek össze a rakodóparton és tehetetlenül figyelték parancsnokuk és vezérkara elhajózását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!