V. RÉSZ
ELSŐ KÖNYV
FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Béke a Nyugaton
Az első világháború hirtelen ért véget. Ahogy Ernst Röhm kapitány, német tiszt mondotta: „Kitört a béke.”1 Berlinben, Hamburgban és Bajorországban tanácsokat alakítottak. Párizs, London és Róma utcáin munkások tüntettek a békéért és a demokráciáért. Magyarországon forradalom tört ki. A Balkánon a parasztok elégedetlensége a forrponton volt. A négyéves háború szörnyűségei után minden ember ajkáról szenvedélyes fogadalom hangzott el: „Soha többé háború!” „No more War!” „Nie wieder Krieg!” „Jamais plus de guerre!” Soha többé!
„Egész Európában a forradalom szelleme kísért” — írta David Lloyd George a párizsi békekonferenciához intézett 1919 márciusi bizalmas memorandumában. „A munkásság lelkében nemcsak elégedetlenség, de a haragnak és a lázadásnak mély érzése él a háborúelőtti viszonyokkal szemben. A népesség zöme a fennálló rendet, szerte Európában, egész politikai, szociális és gazdasági mivoltában megkérdőjelezte.”
A tömegek törekvése és a kevesek félelme két névben összpontosult. Ez a két név „Lenin” és „Wilson” volt. Keleten Lenin forradalma elsöpörte a cárizmust és a régi impérium területén új korszakot nyitott meg az elnyomott milliók számára. Nyugaton Woodrov Wilson szárazon megfogalmazott 14 pontja felélesztette a demokratikus reményt és várakozást.
Amidőn 1918 decemberében az Egyesült Államok elnöke Európa véráztatta földjére lépett, boldog tömegek járultak elébe és virágokat dobtak a lába elé. Az óvilág népe az újvilág elnökét „az emberiség királya”, a „megmentő”, a „béke hercege” jelzőkkel köszöntötte. Azt hitték, hogy a magas, vékony princetoni professzor a Messiás, aki az új, nagy korszak eljövetelét hirdeti.
Tízmillió ember pusztult el a harctereken; húszmillió lett nyomorék és béna; tizenhárommillió polgári személy halt meg az éhségtől és járványoktól; milliók vándoroltak cél és otthon nélkül Európa füstölgő romjai között. De most végre a háború befejeződött és a világ a béke szavaira figyelt.
„Az én elgondolásom a Népszövetségről az, hogy mint az emberek erkölcsi erejének szervezete működik majd szerte a világon” — mondotta Woodrow Wilson.2
1919 januárjának elején a Négy Nagy — Woodrow Wilson, David Lloyd George, Georges Clemenceau és Vittorio Orlando — Párizsban, a Quai D’Orsay egyik szobájában konferenciára gyűlt egybe, hogy a világ békéjéről tárgyaljon.
De a föld egyhatoda nem volt képviselve a békekonferencián.
Miközben a béke előkészítői javában tanácskoztak, a szövetséges katonák tízezrei véres, hadüzenetnélküli háborút vívtak Szovjetoroszország ellen. Kolcsak és Djenyikin ellenforradalmi fehér hadseregeivel vállvetve, a szövetséges csapatok a zord Sarkvidéktől a Fekete-tengerig és Ukrajna gabonamezőitől Szibéria hegyláncolatáig és sztyeppéig harcoltak a fiatal Vörös Hadsereg ellen.
1919 tavaszán rendkívül heves és elképesztő szovjetellenes propagandahadjárat indult Európában és Amerikában. A London Daily Telegraph arról adott jelentést, hogy Odesszában „szabadszerelem-héttel” egybekötött „terroruralom dühöng”; a New York Sun a következő címet harsogta: „A vörösök baltával csonkítják meg az amerikai sebesült katonákat”. A New York Times így írt: „A vörösök Oroszországa egyetlen hatalmas őrültekháza. Megmenekült áldozatok szerint dühöngő őrültek járkálnak Moszkva utcáin … Kutyákkal viaskodnak a rothadó hullákért.”
Az egész világsajtó — a szövetséges és a német egyaránt — hamisított „autentikus” okmányokat tett közzé, amelyek igazolták, hogy Oroszországban „a polgári osztály fiatal asszonyait és leányait a tüzérségi ezredek szükségletének kielégítésére barakkokba vezénylik!”
Olyan ténybeli jelentéseket, amelyek Oroszország valódi állapotát írták le, akár újságíróktól, titkos ügynököktől, diplomatáktól, vagy akár olyan tábornokoktól származtak, mint Judson és Graves, nem engedték a nyilvánosság elé vagy egyszerűen nem vettek róluk tudomást. Mindenkit, aki a szovjetellenes propagandahadjárat híreit kétségbe merte vonni, automatikusan bolseviknak bélyegeztek.
A szövetséges vezetők, alig két hónappal a fegyverszünet után, már láthatóan elfelejtették, hogy miért harcolták végig a nagy háborút. A „bolsevizmus veszélye” minden más meggondolást háttérbe szorított. Ez volt a békekonferencia vezérmotívuma.
Foch tábornagy, a szövetséges hadseregek francia hadparancsnoka megjelent a békekonferencia egyik titkos bizottsága előtt és kérte, hogy gyorsan rendezzék Németország ügyét s a Szövetségesek minél hamarabb egyesítsék összes erőiket Szovjetoroszország ellen. A francia tábornagy Franciaország halálos ellenségének, Németországnak védőjeként lépett fel.
„A német kormány jelenlegi nehéz helyzete jól ismert”,— mondotta Foch — „Mannheimben, Karlsruhéban, Badenben és Düsseldorfban a szovjetmozgalom futótűzként terjed el. A jelen pillanatban Németország minden feltételt, amit a Szövetségesek diktálnak, elfogad. A német kormány csupán békét akar. Ez az egyetlen, ami kielégíti a népet és képessé teszi a kormányt arra, hogy ura legyen a helyzetnek.”
A német forradalom letörésére megengedték a német hadparancsnokságnak, hogy százezer főnyi tisztet és katonát fegyverben tartson, valamint a „fekete Reichswehr”-t is, amelyet a legjobban képzett és legmegbízhatóbb német katonák alkottak. Ezenfelül megengedték a német hadparancsnokságnak azt is, hogy a lázadó német demokraták meggyilkolása, megkínzása és megfélemlítése céljából földalatti nacionalista ligákat és terrorista szövetségeket támogasson. És mindezt annak jegyében, hogy „Németországot a bolsevizmustól megmentsék …”3
Max Hoffmann tábornok a keleti front német hadseregének volt parancsnoka és Breszt-Litovszk „hőse” érintkezést keresett minapi ellenségével, Foch tábornaggyal. Azt a tervet terjesztette elő, hogy a német hadsereg Moszkva ellen vonuljon és a bolsevizmust magánál a „forrásnál” semmisítse meg. Foch helyeselte a tervet, de azt javasolta, hogy a német hadsereg helyett a francia vezesse a támadást. Foch egész Kelet-Európát mozgósítani kívánta Szovjetoroszország ellen.
„Jelenleg Oroszországban a bolsevizmus és a teljes anarchia uralkodik” — közölte Foch a párizsi békekonferenciával. — „Az én tervem szerint nyugaton minden fontos kérdést rendeznénk, hogy ezáltal a Szövetségesek minden felszabadított erőforrást a keleti kérdés megoldására használhassanak fel … A lengyel csapatok szembe tudnának szállni az oroszokkal, feltéve, ha megerősítik őket hadigépekkel s a modern haditaktika alkalmazásával. Nagyszámú katonaságra van szükség. Ezeket elő lehetne teremteni a finnek, a lengyelek, a csehek, a románok és a görögök, valamint a Szövetségesekhez húzó, még mindig rendelkezésre álló orosz elemek mozgósításával … Ha ezt véghez visszük, 1919-ben vége lesz a bolsevizmusnak!”
Woodrow Wilson szabályszerűen akart bánni Oroszországgal. Az Egyesült Államok elnöke felismerte, hogy lehetetlen világbékéről beszélni, ha a világ egyhatodát kizárják a tárgyalásokból. Wilson ösztökélte a békekonferenciát, hogy hívjon meg szovjet küldötteket. Jöjjenek oda és üljenek le a Szövetségesekkel egy asztalhoz, hogy megkíséreljenek békés megegyezésre jutni. Wilson újra meg újra visszatért erre a gondolatra és megpróbálta elhessegetni a békekészítők agyából a bolsevik rémképet.
„Szerte a világban a lázadás érzése tapasztalható a világ gazdasági és politikai kérdéseit befolyásolni akaró tőkés érdekeltségekkel szemben” — figyelmeztette Wilson a tízek tanácsának egyik titkos párizsi békeülését. — „Véleményem szerint ezt az egyeduralmat állandó vitával és a reformok lassú folyamatával gyógyíthatjuk, de a világ türelmetlen már a késlekedés miatt. Vannak az Egyesült Államokban igen értékes, ha nem is a legjobb ítéletű emberek, akik rokonszenvet éreznek a bolsevizmus iránt, mert úgy tűnik nekik, hogy a lehetőségeknek azt a rendszerét kínálja az egyénnek, amelynek elérésére ők is törekszenek.”
Ám Woodrow Wilsont olyan emberek vették körül, akik el voltak szánva arra, hogy mindenáron megőrzik a status quo-t. Annyira kötve voltak titkos imperialista szerződéseikhez, kereskedelmi érdekeikhez, hogy mindenképpen ki akarták játszani az elnököt és minden lépésénél igyekeztek intézkedéseit szabotálni és elgáncsolni. Voltak feszült pillanatok, amikor Wilson fellázadt és azzal fenyegette őket, hogy a politikusok és a katonák feje fölött egyenesen a néphez fog fordulni.
Rómában Wilson szenzációs beszédet akart mondani a nagy térségre néző Palazzo Venezia erkélyéről, ahol két évvel később már Benito Mussolini lázította feketeingeseit. Az olasz monarchisták, félve attól, hogy milyen hatással lesznek Wilson szavai Róma népére, megakadályozták a tömeg egybegyűlését és azon a címen, hogy azt a „bolsevikok” sugalmazták, letörték a tüntetést. Ugyanez történt Párizsban, ahol Wilson egy egész délelőtt várt a szálló ablakában, hogy Párizs munkásainak beígért beszédét elmondja. Nem tudta, hogy a francia rendőrséget és katonaságot mozgósították annak megakadályozására, hogy a munkások a szálló elé mehessenek … Bármerre járt Wilson Európában, titkos ügynökök és propagandisták vették körül, a háta mögött végnélküli intrikák bonyolódtak.
A szövetséges hatalmak mindegyike külön kémszervezetet létesített a békekonferenciára. Párizsban a Place de la Concorde 4. alatt az Egyesült Államok katonai titkosszolgálata egy különleges sifr-szobát rendezett be, ahol kitűnően képzett tisztek és gondosan kiválogatott hivatalnokok éjjel-nappal dolgoztak azon, hogy a többi hatalmak titkos üzeneteit elfogják és megfejtsék. Ez a sifr-szoba Herbert O. Yardley felügyelete mellett dolgozott, aki később az „Amerikai Fekete Szoba” című könyvében felfedte, hogy mint tartották szántszándékkal titokban Wilson elnök előtt az Európában utazgató amerikai megbízottak jelentéseit Európa igazi állapotáról és mint mormolták szüntelenül a rémségekkel és fantasztikumokkal telített antibolsevik propagandát az elnök fülébe.
Yardley őrnagy gyakran fogott el Wilson politikájának szabotálására vonatkozó összeesküvésekről szóló titkos üzeneteket. Egy alkalommal egy még meglepőbb és még sötétebb színezetű üzenetet desifrírozott. Yardley őrnagy így ír erről:
„…az olvasó elképzelheti, hogy mennyire megdöbbentem, amikor Wilson elnök meggyilkolásával kapcsolatos szövetséges összeesküvést jelentő táviratot fejtettem meg. A gyilkosságot vagy lassú méreggel vagy fagylaltban beadott influenzavírussal akarták végrehajtani. Informátorunk, aki iránt teljes bizalommal voltunk, könyörögve kérte a hatóságokat, hogy az isten szerelmére, figyelmeztessék az Elnököt. Nincs módom annak megállapítására, hogy az összeesküvés híre igaz volt-e és ha volna is, akkor sem tudnám megállapítani, hogy vajon végrehajtották-e? Azonban letagadhatatlan tény, hogy Wilson elnök betegségének első jelei Párizsban mutatkoztak és hogy röviddel ezután megkezdődött lassú haldoklása.”
2. A békekonferencián
A párizsi békekonferencia kezdeti ülésszakában Wilson elnök váratlan szövetségesre talált abban a törekvésében, hogy Oroszországgal szemben igazságos bánásmódot próbáljon kicsikarni. Nagybritannia miniszterelnöke, David Lloyd George Wilson támogatására sietett és néhány szúrós támadást intézett Foch és Clemenceau francia miniszterelnök szovjetellenes tervei ellen.
„A németek” — jelentette ki Lloyd George — „abban az időben, amikor minden rendelkezésre álló emberre szükségük volt, hogy a nyugati arcvonalon támadásukat megerősítsék, körül-belül egymillió katonát voltak kénytelenek tartani abban a néhány orosz tartományban, amelyek csupán egy kis hányadát jelentik az egész országnak. Azonfelül abban az időben a bolsevizmus gyenge és szervezetlen volt. Most erős és hatalmas hadsereggel rendelkezik. Van olyan a nyugati szövetségesek közül, aki készen áll arra, hogy egymillió katonát küldjön Oroszországba? Ha én azt javasolnám, hogy még ezer katonát küldjünk e célból Oroszországba akkor a hadsereg fellázadna! Ugyanez vonatkozik a Szibériában lévő amerikai katonákra, valamint a kanadaiakra és a franciákra is. A puszta gondolata annak, hogy a bolsevizmust katonai erővel széjjelzúzzuk, tiszta őrültség. És még ha feltesszük, hogy ez sikerül, ki fogja Oroszországot megszállva tartani?”
Wilsontól eltérően a brit miniszterelnököt nem idealisztikus elgondolások vezették. Félt az európai és ázsiai forradalmaktól és mint régi politikus, a „walesi róka” nagyon érzékenyen ki tudta tapintani az angol nép hangulatát, amely többségében ellene volt a további oroszországi beavatkozásnak. Volt azonban egy ennél még meggyőzőbb érv Foch tábornagy tervének ellenzésére. Sir Henry Wilson, a brit vezérkari főnök, egy a hadikabinethez küldött frisskeletű titkos jelentésében kifejtette, hogy az egyetlen járható út Anglia számára: „kivonni csapatait Európából és Oroszországból és minden erejét a közeljövő angol viharsarkaiban, Angliában, Írországban, Egyiptomban, Indiában összpontosítani. Lloyd George attól félt, hogy Foch és Clemenceau, mialatt Anglia máshol lesz elfoglalva, megpróbálnának majd Oroszországban francia hegemóniát biztosítani.
És így a fortélyos angol miniszterelnök, aki hitt abban, hogy végülis megkaphatja azt, amit akar, ha Oroszországot egyidőre egyszerűen békében hagyja, támogatta az Egyesült Államok elnökét, amikor az megfelelő bánásmódot kért a bolsevikok számára. A párizsi békekonferencia titkos ülésein Lloyd George nem rejtette véka alá gondolatait.
„A parasztok azért fogadták el a bolsevizmust, amiért annak idején a francia parasztok elfogadták a francia forradalmat, vagyis mert földet adott nekik” — mondotta Lloyd George. — „A bolsevikok kezében van a tényleges hatalom. Mi elismertük a cári kormányt, noha annakidején tudtuk, hogy belülről teljesen rothadt. Elismertük, mert akkor az ő kezükben volt a tényleges hatalom… De most nem akarjuk elismerni a bolsevikokat! Vajon azt jelentse ez, hogy mi akarjuk kiválasztani egy nagy nép képviselőit, ellentétben minden olyan elvvel, amiért harcoltunk?”
Wilson elnök kijelentette: nem is érti, hogy miképpen tud valaki annak, amit Lloyd George kifejtett, ellentmondani. Javasolta, hogy hívjanak össze egy különleges értekezletet Prinkipo szigetén vagy más megfelően elérhető helyen, hogy az Oroszországgal való béke lehetőségeit megvizsgálják. A pártatlanság érdekében mind a szovjet kormányt, mind a fehérgárdista, szovjetellenes csoportok küldötteit meg kellene hívni.
A francia „tigris”, George Clemenceau, a cári kötvények francia tulajdonosainak és a vezérkarnak szószólója, a beavatkozás híveinek nevében válaszolt. Clemenceau tudta, hogy Lloyd George hajlékony politikáját brit uralkodó körökben, ahol a militaristák és a titkosszolgálat már elkötelezte magát egy szovjetellenes háborúra, nem fogják támogatni. Ugyanakkor Clemenceau úgy érezte, hogy Wilson miatt szükséges Lloyd George érveit a bolsevizmus veszélyeit feltáró erős nyilatkozattal megdönteni.
„Elvben” — kezdte Clemenceau, — „én nem helyeslem azt, hogy tárgyaljunk a bolsevikokkal s nem azért, mert bűnözők, hanem mert magunkhoz emeljük fel őket azzal, hogy leülünk velük egy asztalhoz. Hát méltók ők erre?” Az angol miniszterelnök és az Egyesült Államok elnöke, ha szabad a francia miniszterelnöknek így kifejeznie magát, túlságosan akadémikus és doktriner magatartást tanúsítanak a bolsevizmussal szemben. „A bolsevizmus veszélye e pillanatban rendkívül nagy” — jelentette ki Clemenceau. — „A bolsevizmus terjed. Elárasztotta a balti tartományokat és Lengyelországot és éppen ma reggel nagyon rossz hírek érkeztek arról, hogy Budapestre és Bécsre is átterjedőben van. Olaszország is veszélybe került. Ott a veszély valószínűleg nagyobb, mint Franciaországban. Ha a bolsevizmus, miután elárasztotta Németországot, átterjed Ausztriára és Magyarországra és eléri Olaszországot, Európa rendkívül nagy veszéllyel találja magát szemközt. Tehát valamit tenni kell a bolsevizmus ellen!”
Clemenceau nem bízta rá magát csupán a saját ékesszólására. Engedélyt kért arra, hogy bemutassa a bolsevizmus „szakértő szemtanúit”. Az első közülük Noulens követ volt, Francis követ egykori pétervári barátja és a diplomáciai kar szovjetellenes cselszövéseinek feje. Noulens-t bemutatták Wilsonnak és Lloyd George-nak.
„A tények előadására fogok szorítkozni” — mondotta Noulens követ és nyomban belemerült a bolsevik rémtettek elképesztő felsorolásába.
„Nemcsak férfiakat, de nőket is agyonlőttek” — mondotta Noulens. — „Rémtettekkel, vízbefullasztással, orrok és nyelvek le- és kivágásával, csonkításokkal, élve eltemetésekkel, nők megbecstelenítésével, fosztogatásokkal találkoztam mindenütt.”
Noulens megismételte a szovjetellenes diplomáciai kar és a cári emigránsok lázfűtötte rágalmait: „A Péter Pál-erődben hivatásos kínzók tartózkodnak … a bolsevik hadsereg söpredék!”
„Aztán ott van Cromie kapitány, a brit tengerészeti attasé esete” — folytatta Noulens — „akit a brit követség védelme során öltek meg és akinek testét három napon keresztül mutogatták a követség ablakában!”
„Terror, tömeggyilkosság, fajtalanság, korrupció, a Szövetségesek teljes megvetése — nos, ezek a szovjet rendszer kiemelkedő jellegzetességei…”
„Végül” — fejezte be Noulens követ — „szeretném hangsúlyozni, hogy a bolsevik kormány határozottan imperialista. Világhódításra törekszik és egyetlenegy kormánnyal sem akar békét kötni!”
Az Egyesült Államok elnökét azonban Noulens minden erőfeszítése ellenére sem tudták meggyőzni. Éppen néhány napja történt, hogy Wilson kérésére egy különleges amerikai megbízott, W. H. Buckler bizalmas megbeszélést folytatott a szovjet kormány megbízottjával, Maxim Litvinov-val. 1919 január 18-i keltezésű jelentésében Buckler a következőket közölte Wilson elnökkel:
„Litvinov kijelentette, hogy a szovjet kormány nagyon szeretne állandó békét kötni … Meg akarnak szabadulnia katonai előkészületektől és a négyévi kimerítő háború után Oroszországra kényszerített költséges hadjáratoktól és szeretnék tudni, hogy vajon az Egyesült Államok és a Szövetségesek békét akarnak-e?
Ha ez a kívánság megvan, a békét könnyen el lehetne érni, mert Litvinov szerint a szovjet kormány készen áll arra, hogy engedményeket tegyen a külföldi vállalatok védelmét, koncessziók engedélyezését és Oroszország külföldi tartozásainak rendezését illetően is … A szovjet kormány engedékeny magatartása minden kétségen felül áll.
… Amennyiben a Népszövetség meg tudja akadályozni a háborúkat, számíthat a szovjet kormány támogatására.”
Buckler hozzáfűzte, hogy a bolsevikok soraiban vannak bizonyos elemek, akik ellenzik a szovjet kormány békepolitikáját. Ezek az ellenzéki elemek „további tevékeny szövetséges beavatkozást remélnek”. Buckler véleménye, hogy „az ilyen beavatkozás folytatása a szélsőségesek malmára hajtja a vizet”.
A Lloyd George-tól támogatott Woodrow Wilson-féle béketerv Clemenceau és Foch ellenére teret nyert; úgy látszott, hogy megvalósul. Wilson jegyzéket készített, melyben fölvázolta javaslatainak feltételeit, elküldte a szovjet kormánynak, valamint különböző fehérgárdista orosz csoportoknak. A szovjet kormány azonnal elfogadta Wilson tervét és felkészült arra, hogy megbízottakat küld Prinkipóba. Azonban, ahogy Winston Churchill később kifejezte magát, „a pillanat nem volt kedvező” arra, hogy Oroszországban béke legyen. A szövetséges vezetők többsége meg volt győződve arról, hogy a szovjet rendszert hamarosan megdöntik. Szövetséges támogatóik titkos tanácsára a fehérgárdista csoportok nem voltak hajlandók a szovjet küldöttekkel Prinkipóban találkozni.
A békekonferencia atmoszférája megváltozott. Lloyd George számot adva magának arról, hogy nem tud zöldágra vergődni, hirtelen visszatért Londonba. Helyére Winston Churchill, a fiatalos brit had- és légügyi miniszter sietett Párizsba.4
Ez 1919 február 14-én történt, egy nappal azelőtt, hogy Wilson visszatért Amerikába, ahol szembe kellett szállnia a kongresszus Lodge szenátor által vezetett izolacionista csoportjával. Ez a csoport a biztonság megteremtésére és a világ együttműködésére irányuló minden erőfeszítését aláásta. Wilson tudta: kudarcot vallott Európában. Most félt attól, hogy kudarcot vall majd az Egyesült Államokban is. Megtört, kifáradt és mélyen elkedvetlenedett.
Winston Churchillt A. J. Balfour brit külügyminiszter mutatta be Wilson elnöknek. Bejelentette neki, hogy a brit hadügyminiszter azért jött át Párizsba, mert ismertetni és magyarázni kívánja a brit kabinet jelenlegi elgondolásait az orosz kérdésben. Churchill azonnal nekilendült, hogy támadást intézzen Wilson prinkipói béketerve ellen.
— Tegnap minisztertanácsot tartottunk Londonban — mondotta Churchill — amelynek során nagy aggodalom mutatkozott az orosz helyzetet illetően, különösen a prinkipói értekezlettel kapcsolatban … Úgy véljük, hogy ha csupán a bolsevikok jelennek meg a konferencián, kevés jó jöhet ki ebből az értekezletből. Az ügy katonai oldalát is mérlegelni kell. Nagybritanniának katonái esnek el harc közben Oroszországban.
Wilson így felelt Churchillnek:
— Miután Churchill úr azért jött át Londonból, hogy még itt érjen, úgy érzem, el kell mondanom személyes véleményemet erről a kérdésről. Az Oroszországgal kapcsolatos sok bizonytalanság közepette két dologról nagyon világos véleményem van. Az egyik, hogy a Szövetségesek csapatainak oroszországi tartózkodása semmi jót nem hoz. Nem tudják, hogy kiért és miért harcolnak. Semmi olyan érdemleges erőfeszítést nem tesznek, ami az oroszországi rend helyreállítását célozná. Helyi mozgalmakat támogatnak, mint például a kozákokét, akiket nem tudnak rábírni arra, hogy saját körzetükből kimozduljanak. Az én végkövetkeztetésem tehát az, hogy a szövetségesek s a velük tartó hatalmak csapatait vissza kellene vonni Oroszország területének minden pontjáról.
— A második — folytatta Wilson kimerültén — Prinkipóra vonatkozik … Mi nem közeledést keresünk a bolsevikokhoz, hanem félreérthetetlen, világos információt akarunk kapni. Az Oroszországból, a különböző hivatalos és nemhivatalos forrásból kapott jelentések olyan ellentmondók, hogy lehetetlen összefüggő képet alkotni az ország helyzetéről. Némi fényt deríthetünk a helyzetre, ha találkozunk az orosz megbízottakkal.
Amidőn az amerikai elnök befejezte mondanivalóját, Churchill válaszolt:
— A szövetséges csapatok teljes visszavonása logikus és világos politika, de a következménye az volna, hogy az összes oroszországi nembolsevik hadseregeket megsemmisítenék. Ezek jelenleg kb. ötszázezer főt számlálnak s noha minőségük nem a legjobb, a katonák száma mindazonáltal állandóan nő. Az ilyen politika olyan, mint mikor a tengelyszöget kiveszik a gépezetből. Nem volna többé fegyveres ellenállás a bolsevikokkal szemben és az erőszaknak és a nyomornak végnélküli látványa volna az, ami egész Oroszországban hátramaradna.
— De egyes helyeken ezek a haderők és utánpótlások bizonyára reakciósokat támogatnának — vetette ellen Wilson. — Ennek megfelelően, ha a Szövetségeseket megkérdik, hogy mit támogatnak Oroszországban, kénytelenek lesznek azt válaszolni, hogy nem tudják!
Churchill figyelmesen hallgatott. — Szeretném tudni — mondotta aztán — vajon a béketanács jóváhagyja-e az oroszországi bolsevikellenes erők felfegyverzését, ha a prinkipói konferencia sikertelennek bizonyulna?
Csüggedten, betegen, Lloyd George-tól elhagyatva, világossá lett Wilson előtt, hogy elszigetelten áll egy csoport olyan ember között, akik el vannak szánva akaratuk keresztülhajszolására.
— Megmagyaráztam a béketanácsnak, hogy miként cselekednék, ha egyedül volnék — mondotta az Egyesült Államok elnöke. — Így azonban azonosítani fogom magam a többség véleményével.
Wilson visszatért az Egyesült Államokba, hogy megvívja tragikus vesztett csatáját az amerikai reakcióval.5 Helyét a párizsi békekonferencián Lansing külügyminiszter foglalta el és a vita hangneme észrevehető változáson ment át. A szövetséges megbízottak többé nem érezték szükségét annak, hogy véka alá rejtsék gondolataikat.
Clemenceau nyersen azt ajánlotta a békekonferenciának, hogy olyan tapintatosan és egyszerűen, amennyire csak lehetséges, vágja ki magát a kátyúból. A Prinkipo-kérdést teljesen el kell ejteni, nem is kell többé említést tenni róla. „A Szövetségesek belegabalyodtak a Prinkipo-ügybe” — mondotta Clemenceau — „és most ki kell kászálódniok belőle!”
Balfour angol külügyminiszter kibővítette Clemenceau hozzászólását. „Szükség van arra” — mondotta — „hogy a bolsevikokat rossz színben tüntessük fel, nemcsak a közvélemény előtt, de azok előtt is, akiknek a bolsevizmus egy elferdült demokrácia csupán, amelyben sok jó elem is található.” Ezekután a konferencia tanácskozásokat kezdett arról, hogy melyek a leghatékonyabb eszközök a szovjet kormány ellen harcoló fehérgárdista orosz hadseregek megsegítésére.
Churchill, aki Lloyd George helyére ült a konferencia asztalánál, egy tanács felállítását javasolta, politikai, gazdasági és katonai osztályokkal, amelyek az orosz ügyekkel foglalkoznának. A katonai osztálynak „azonnal munkához kell látnia és részletesen ki kell dolgoznia egy szélesebb programot a fegyveres beavatkozásra.”
3. Golovin küldetése
Miután Churchill lett az elismert, de nem hivatalos hadparancsnoka a szövetséges szovjetellenes hadseregeknek, a színtér Londonba tevődött át, ahol ezen a tavaszon és nyáron fehérgárdista orosz futárok árasztották el az angol kormány whitehalli hivatalait. Kolcsak tengernagy, Djenyikin tábornok és más fehérgárdista orosz vezetők képviselői jöttek, hogy végleges megállapodást létesítsenek egy végső szovjetellenes támadásra. Szigorúan titkos tárgyalásaikat leginkább Winston Churchill-lel és Sir Samuel Hoare-ral folytatták. Churchill, mint hadügyminiszter, vállalta, hogy a fehérgárdista orosz hadseregeket Anglia háborúból fönnmaradt készleteiből szereli fel. Hoare a szövevényes diplomáciai cselszövéseket vizsgálta felül.
A fehérgárdista orosz megbízottak között olyan „demokratikus oroszok” tűntek fel, mint a hírhedt szociálforradalmár terrorista Borisz Szavinkov; Lvov cári herceg és Szergej Szaszonov, a volt cári külügyminiszter, aki Djenyikinnek és Kolcsaknak egyaránt párizsi megbízottja volt. 1919 május 27-i számában a londoni Times a következőket jelentette:
„Szaszonov tegnap este az alsóházban számos angol képviselővel tárgyalt. Sir Samuel Hoare elnökölt … Szaszonov kedvezően nyilatkozott a bolsevik rendszer korai megdöntésének kilátásairól és kijelentette, hogy Kolcsak tengernagy kormányának elismerése nagyban siettetné az esemény bekövetkezését. Az oroszok mély háláját fejezte ki, nemcsak a Nagybritannia által nyújtott anyagi segítségért, de a brit tengerészet szolgálataiért is, aminek nagyszámú menekült megmentése köszönhető.”
„A fehérgárdista orosz hadseregeknek” a brit hadügyminisztériumhoz beosztott „hivatalos képviselője” Golovin tábornok volt. Kora tavasszal Winston Churchillhez intézett személyes ajánlólevéllel érkezett. Alighogy Londonba ért, tanácskozásra ült össze Sir Samuel Hoare-ral. Az általuk megvitatott kérdések között szerepelt a Kaukázus problémája és különösképpen a Groznijban és Bakuban található olajforrások ügye.
Május 5-én Golovin, Hoare kíséretében, megtette első látogatását a brit hadügyminisztériumban. Hoare tanácsára … az orosz tiszt erre az alkalomra felöltötte díszegyenruháját. Az angol tisztek nagy szívélyességgel fogadták s elmerülten hallgatták, amint felvázolta a különböző fehérgárdista hadjáratok előrehaladását.
Ugyanezen a napon délután félhatkor Golovin Churchill elé került. A hadügyminiszter haragosan beszélt a brit liberálisokról és a munkásokról, akik ellenezték, hogy katonai segítséget nyújtsanak a szovjetellenes fehérgárdista hadseregnek. Churchill kifejezte reményét, hogy ezen akadály ellenére további tízezer „önkéntest” tud majd küldeni az északi hadjárathoz. Tudta, hogy ezen a területen nagy szükség van erősítésekre, mert a brit és amerikai csapatok körében a demoralizálódás komoly tünetei mutatkoznak.
Churchill hangsúlyozta, hogy mennyire szeretne segíteni Djenyikin tábornokon is. Mindenesetre Djenyikin számíthat kétezerötszáz „önkéntesre”, akik majd mint katonai kiképzők és technikai szakértők a segítségére lesznek. Ami az azonnali anyagi segítséget illeti, Churchill közölte Golovinnal, hogy huszonnégy millió fontot utalnak ki majd a különböző szovjetellenes arcvonalak számára és megfelelő felszerelést és fegyvert fognak juttatni a Pétervár ellen felvonuló százezerfőnyi Jugyenyics-hadsereg felszerelésére. Intézkedni fognak, hogy ötszáz cári tisztet, akik németországi hadifogoly-táborokban vannak, angol költségen Arhangelszkbe szállítsanak …
„A megbeszélés eredménye minden várakozásomat felülmúlta” — írta Golovin feletteseinek átadott jelentésében, amikor visszatért Oroszországba. — „Churchill nemcsak rokonszenvez velünk, de energikus és tevékeny barátunk is. A lehető legnagyobb segítséget biztosították számunkra. Most rajtunk a sor, hogy megmutassuk az angoloknak: a szavakat tettekre tudjuk váltani.”6
JEGYZETEK
1. Ernst Röhm később az SA teljhatalmú parancsnoka, akit Hitler 1934 június 30-án, „a hosszú kések éjszakáján”, saját kezével lőtt le. — Ford.
2. A párizsi békekonferenciához intézett megnyitó beszédében Woodrow Wilson még ezeket is mondotta: „Mindezeken kívül még egy hang hallható ezeknek a céloknak és elvi meghatározásoknak az érdekében és úgy tűnik nekem, hogy ez a hang még áthatóbb és kényszerítőbb, mint bármely más hang a sok közül, amelyek a világ zavaros levegőjét telítik. Ez az orosz nép hangja.”
3. Hogy a szövetséges hadseregek nem vonultak be 1918-ban Berlinbe és nem fegyverezték le véglegesen a német militarizmust, annak oka a bolsevizmustól való félelem volt, amit a német politikusok ügyesen kihasználtak. Foch tábornagy szövetséges főparancsnok emlékirataiban felfedte, hogy a német kiküldöttek a béketárgyalás kezdetétől ismételten felidézték „a Németországot fenyegető bolsevik támadás veszélyét”, hogy ezzel Németország számára kedvező feltételeket biztosíthassanak. Wilson tábornok, az angol vezérkar főnöke, 1918 november 9-én — két nappal a fegyverszünet megkötése előtt — ezt írja Háborús napló-jában: „Ma este 6,30-kor minisztertanács volt. Lloyd George felolvasta a Tigris (Clemenceau) két táviratát, amelyben beszámol Fochnak a németekkel folytatott megbeszéléseiről: a Tigris attól fél, hogy Németország összeomlik és a bolsevizmus uralomra jut. Lloyd George megkérdezte tőlem, vajon szeretném-e, ha így történnék, vagy nem venném-e szívesebben a fegyverszünetet. Habozás nélkül válaszoltam: „Fegyverszünetet!” Az egész kabinet egyetértett velem. „Ránk nézve a valódi veszély már nem a németek, hanem a bolsevizmus.” Egy világos pillanatában Clemenceau maga figyelmeztette a párizsi békekonferenciát, hogy az „antibolsevizmus” csak ürügy, amelyet a német vezérkar a szövetségesek megzavarására és a német militarizmus megmentésére használ fel. „A németek a bolsevizmust mumusnak használják, amivel a szövetségeseket meg akarják félemlíteni” — mondotta Clemenceau 1919-ben. Mindazonáltal Foch, Pétain, Weygand és mások befolyása következtében a Tigris csakhamar elfelejtette saját figyelmeztetését és áldozatul esett a bolsevik-ellenes hisztériának, amely hamarosan a szövetséges békecsinálók minden világos gondolatat és demokratikus cselekedetét megbénította.
4. Abban az időben és még sok éven át, Winston Churchill volt a szovjetellenes angol konzervatívok vezéralakja. Churchill attól félt, hogy az orosz forradalmi eszmék átterjedhetnek a brit világbirodalom keleti részeire. René Kraus Winston Churchillről írt életrajzában ezt mondja: „Az «öt nagy» Párizsban elhatározta, hogy segíti a fehérgárdista orosz ellenforradalmat. Sir Henry Wilson vezérkari főnökkel karöltve kidolgoztak egy tervezetet, hogy a hadiraktárak feleslegeiből felszerelik ás felfegyverzik a fehérgárdista orosz hadseregeket és hogy szakértő tisztekkel és kiképzőkkel segítik őket.”
Mikor Hitler uralomra került Németországban, Churchill felismerte, hogy mind Európában, mind az egész világon a nácizmus jelenti a legnagyobb veszélyt az angol érdekekre. Churchill habozás nélkül megváltoztatta a Szovjetunióval szemben elfoglalt álláspontját és Anglia, Franciaország és a Szovjetunió közötti szövetséget sürgette, hogy a nemet támadásnak elejét vegyék. Amikor 1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót, Churchill kinyilatkoztatta a világnak, hogy Oroszország küzdelme az összes szabad népek küzdelme és Anglia segítséget fog nyújtani ehhez a harchoz. Közben azonban már szabotálta a második front megnyitását, a második világháború befejezésekor pedig ismét nyíltan a „bolsevik veszedelmet” hangoztatta és azóta aktív szovjetellenes politikát folytat. (Lásd XXV. rész.)
5. Woodrow Wilson még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy Oroszország részére becsületes elbánást biztosítson. Saját kezdeményezésére elküldte Moszkvába William C. Bullitt-ot, aki akkor mint a State Department fiatal tisztviselője az amerikai békedelegációval Párizsban tartózkodott, hogy lépjen Moszkvában érintkezésbe Leninnel és tudakolja meg a szovjet vezetőtől, vajon valóban kívánja-e a békét. Bullittot küldetésében elkísérte Lincoln Steffens, a nagy amerikai újságíró is, aki ezzel a szűkszavú riporttal tért vissza Szovjetoroszországból: „Láttam a jövőt — és működik!” Maga Bullitt Lenin békefeltételeit hozta magával, mind a szövetségesek, mind pedig a fehér csoportok számára. Lenin nagyon is kész volt arra, hogy békét kössön, de javaslatait, ahogy Winston Churchill később A világválság és ami azután következett című művében feltárta, „megvetéssel kezelték” és „magának Bullittnak is voltak némi nehézségei, mert azok, akik kiküldték, megtagadták”. Bullitt 1919 szeptemberében a szenátus külügyi bizottsága előtt megmagyarázta, miért nem fogadták el Lenin feltételeit: „Kolcsak 100 mérfölddel előrenyomult és az egész párizsi sajtó azonnal őrjöngeni és ordítozni kezdett s bejelentette, hogy Kolcsak két héten belül Moszkvában lesz; ezért Párizsban mindenki, beleértve, sajnos, az amerikai bizottság tagjait is, nagyon húzódozni kezdett az orosz békétől, mert azt gondolták, hogy Kolcsak Moszkvába ér és majd elsöpri a szovjet kormányt.”
Bullitt további pályafutására és későbbi szovjetellenességére vonatkozóan lásd a XXIII. részt.
6. Ez a jelentés, amely később, a murmanszki fehérgárdista kormány irattárának zsákmányul ejtésekor, a Vörös Hadsereg birtokába jutott, röviddel ezután megjelent a londoni Daily Herald-ban is és jelentős zavart okozott az angliai szovjetellenes körökben.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!