A SZIBÉRIAI KALAND

IV. RÉSZ

ELSŐ KÖNYV

FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM

(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)

1. Az Aide-mémoire

1918 augusztus másodikán, azon a napon, amikor az angol csapatok partraszálltak Arhangelszkben, William S. Graves, az amerikai hadsereg vezérőrnagya, a Camp Fremont (Palo Alto) kaliforniai nyolcadik hadosztály parancsnoka sürgős rejtjeles üzenetet kapott a washingtoni hadügyminisztériumtól. Az első megfejtett mondat így hangzott: „Ennek az üzenetnek tartalmáról tisztikarának egyetlen tagja és egyáltalában senki sem szerezhet tudomást.”

Az üzenet a továbbiakban utasította Graves tábornokot, hogy: „Üljön fel az első San Francisco felé tartó vonatra, majd onnan utazzon Kansas City-be, ott menjen el a Baltimore-szállóba és keresse a hadügyminisztert.”

Semmiféle magyarázatot nem fűztek ahhoz, hogy miért kell a tábornoknak ilyen gyorsasággal Kansas Citybe utaznia és semmiféle utalás nem volt arra, hogy milyen soká lesz távol állomáshelyétől.

Graves tábornok veterán, harcedzett katona volt és így nem tett fel olyan kérdéseket, amelyekre nyilvánvalóan nem akartak felelni. Egy kis utazótáskába belegyömöszölt néhány holmit és két órával később már a Santa Fé-expresszen ült s San Franciscótól keletnek tartott.

Amikor a tábornok megérkezett Kansas Citybe, Newton D. Baker hadügyminiszter már várt rá az állomáson.

A hadügyminiszternek sietős dolga volt. Néhány perc múlva indul a vonata — magyarázta. Gyorsan elmondotta Graves tábornoknak, hogy miért rendelte oda erre a titokzatos találkozóra. A hadügyminisztérium Gravest választotta ki arra, hogy a most azonnal Szibériába induló amerikai expedíciós csapat parancsnokságát átvegye.

Ezután Baker hadügyminiszter egy lepecsételt borítékot nyújtott át. „Ez az Egyesült Államok Oroszországban folytatandó politikájának lényegét tartalmazza. Önnek ehhez kell tartania magát. Vigyázzon minden lépésére: dinamittal töltött tojásokon fog járni. Az Isten áldja meg és jó utat!” — mondotta.

Graves tábornok még ugyanezen az estén — amikor egyedül maradt Kansas City-beli hotelszobájában — felnyitotta a lepecsételt borítékot. Egy hétoldalas, „Aide-Mémoire” címet viselő memorandumot húzott ki belőle. A memorandumon nem volt aláírás, de a végén ezek a szavak voltak olvashatók: Külügyminisztérium, Washington D. C. 1918 július 17.

A felirat egy csomó általánosítással kezdődött arról, hogy „Amerika népe egész szívével a háború megnyerésén fáradozik”. Szükséges, fejtette ki a memorandum, hogy az Egyesült Államok „minden tekintetben készségesen együttműködjék” a Szövetségesekkel Németország ellen. Azután elérkezett főtárgyához:

„Az Egyesült Államok kormánya ismételt vizsgálódás és az egész oroszországi helyzet nagyon beható tanulmányozása után arra a világos és végleges megítélésre jutott, hogy egy katonai beavatkozás inkább súlyosbítaná ott a jelenlegi elszomorítóan zavaros helyzetet, hogysem javítana azon és semmi előnyt nem jelentene számunkra főcélunk, a Németország elleni háború megnyerése szempontjából. Ezért nem vehetünk részt ilyen beavatkozásban és elvben nem szankcionálhatjuk azt.”

Ez eddig világos és pontos körvonalazása volt a követendő politikának és Graves tábornok teljesen megegyezett vele. Dehát akkor miért bízzák meg azzal, hogy amerikai csapatokat

vezessen orosz területen? Értetlenül olvasta tovább:

„Katonai akció, ahogy az Egyesült Államok kormánya látja a körülményeket, csak annyiban megengedhető, amennyiben segíteni kell a csehszlovákokat haderejük megszilárdításában és abban, hogy sikeresen együttműködhessenek szláv testvéreikkel …”
Csehszlovákok? Oroszországban?

„Aludni mentem” — írta le később Graves tábornok „Amerikai kaland Szibériában” című könyvében ezt a jelenetet — „de nem tudtam elaludni és folyton azt kérdeztem magamtól, hogy milyen politikát követnek más nemzetek és miért nem közlik velem, hogy mi megy végbe Szibériában.”

Ha Graves tábornok felelni tudott volna azokra a kérdésekre, amelyek őt ébren tartották, akkor még nyugtalanabbul forgolódott volna ezen a nyári éjszakán.

2. Cselszövés Vladivosztokban

A cár feudális uralma alatt Szibéria végtelen kiterjedésű és meseszerűen gazdag területe jóformán semmit sem fejlődött. Az Európa határaitól a Csendes-óceánig és a Sarkvidéktől Afganisztánig terjedő hatalmas terület csaknem lakatlan volt. Ezen a még nem térképezett vad területen futott végig az egyvágányú transzszibériai vasútvonal, az egyetlen összekötőkapocs kelet és nyugat között. Aki ezt a vasútvonalat és a kétoldalán fekvő néhány kilométernyi sávot ellenőrzése alatt tartotta, egyben uralkodott az egész ázsiai Oroszországon, ezen a felbecsülhetetlen stratégiai fontosságú és gazdag szubkontinensen is.

1918 nyarának derekán, amikor Raymond Robins a transzszibériai vasúton kelet felé utazott, több mellékvágányon veszteglő csehszlovák katonai szerelvényt látott. Ezek a csehek, akiket akaratuk ellenére kényszerítettek az osztrák-magyar hadseregbe, a forradalom előtt tömegével szöktek át az oroszokhoz. A cári orosz hadparancsnokság cseh hadsereget szervezett belőlük, amely az oroszokkal vállvetve harcolt az osztrák és német haderők ellen. Kerenszkij bukása után, a Szövetségesek kérésére, a szovjet kormány beleegyezett abba, hogy a cseh csapatokat Oroszországon keresztül Vladivosztokba szállítsa. Ebből a kikötőből kellett volna elhajózniok és a glóbuszt megkerülve, a nyugati arcvonalon harcoló szövetséges haderőkhöz csatlakozniok. Több mint ötvenezer ilyen cseh katona döcögött a nyolcezer kilométer hosszúságú, Kazántól Vladivosztokig húzódó vasútvonalon.

A cseh katonák azt hitték, hogy majd Európában Csehszlovákia függetlenségéért harcolnak, de vezetőik, a reakciós cseh tábornokok — Gayda és Sirovy — mást terveztek. Bizonyos szövetséges államférfiakkal egyetértésben ezek a tábornokok a szovjet kormány megdöntésére akarták felhasználni a cseh katonákat …

A Szövetségesek és a szovjet kormány között létrejött egyezmény értelmében a cseheknek, szovjet területen való átvonulásuk közben, át kellett adniok fegyvereiket a szovjet hatóságoknak. Azonban 1918 június 4-én David R. Francis követ fiához írt egyik levelében megírta, hogy „amennyiben lehetséges, megakadályozza a cseh katonák leszerelésének foganatosítását”. Az amerikai követ még hozzáfűzte:

„Nincs felhatalmazásom arra, hogy ezeket a katonákat a szovjet kormány parancsainak megtagadására buzdítsam. Csupán a külügyminisztérium fejezte ki ezzel kapcsolatban a rokonszenvét. Én mindazonáltal, a saját szakállamra, már előzőleg is cselekedtem.”

A cseh katonák, Gayda és Sirovy tábornokok parancsára, megtagadták a szovjet hatóságoknak katonai felszerelésük átadását. Hasonló párhuzamos esetek mutatkoztak végig a transzszibériai vasút vonalán. A jól képzett és tökéletesen felszerelt cseh csapatok számos olyan várost, ahol éppen állomásoztak, elfoglaltak; eltávolították a helyi szovjeteket és szovjetellenes kormányzatot létesítettek.

Július első heteiben Gayda tábornok orosz ellenforradalmárok segítségével puccsot szervezett Vladivosztokban és szovjetellenes kormányzatot helyezett hatalomba. Az utcákon Knight amerikai tengernagy, Kato japán altengernagy, Pons francia ezredes, a francia misszió tagja és Badiura, a csehszlovák hadsereg kapitánya (aki a megszállott város parancsnoka lett) aláírásával ellátott falragaszok jelentek meg. A felhívás közölte a lakossággal, hogy a szövetséges hatalmak beavatkozása „az orosz nép iránti barátság és rokonszenv szellemében” történt.

1918 július 22-én, öt nappal azután, hogy az amerikai külügyminisztérium a cseh csapatok elhajózásának elősegítésével kapcsolatban az amerikai csapatok Szibériába küldésének szükségességét kinyilatkoztató „Aide-mémoire”-t megfogalmazta, DeWitt Clinton Poole,¹ moszkvai amerikai konzul a következő rejtjeles táviratot küldte az omszki amerikai konzulnak:

„Bizalmasan közölheti a csehszlovák vezetőkkel, hogy további értesítésig a Szövetségesek politikai szempontból örömmel vennék, ha jelenlegi pozíciójukat tartanák. Ugyanakkor vigyázzanak arra, hogy ne akadályoztassanak a katonai követelményeknek megfelelő intézkedések végrehajtásában. Mindenekelőtt fontos, hogy a transzszibériai vasút ellenőrzését biztosítsák; másodszor, ha ezt elérték, ezzel egyidejűleg továbbra is tartsák ellenőrzésük alatt azokat a területeket, amelyek most a kezükben vannak. Közöljék a francia megbízottal, hogy a francia főkonzul csatlakozik ezekhez az utasításokhoz.”

1918 nyarán a szövetséges hatalmak azzal az ürüggyel özönlötték el Szibériát, hogy a cseheket kívánják megvédeni a Vörös Hadsereg csapatainak és a bolsevikok által fölszerelt német hadifoglyoknak az indokolatlan támadásai ellen. Ezen a tavaszon és nyáron az angol, francia és amerikai újságok telve voltak szenzációhajhászó riportokkal arról, hogy a bolsevikok „Szibériában a német és osztrák hadifoglyok tízezreit” fegyverzik fel a csehek ellen. A New York Times jelentette, hogy a vörösök egyedül Tomszk városában hatvanezer németet fegyvereztek fel.

Hicks kapitány, az angol titkosszolgálat, Webster kapitány az Amerikai Vöröskereszt megbízásából és Drysdale őrnagy, pekingi amerikai katonai attasé a szovjet hatóságok engedélyével Szibériába utaztak, hogy a vádakat kivizsgálják. Többheti alapos vizsgálat után mind a hárman ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottak: Szibériában egyetlenegy felfegyverzett német vagy osztrák hadifogoly sincs. A vádakat, jelentette ki a három tiszt, egyszerűen kiagyalták, hogy szándékos propagandát indítsanak egy Szovjetoroszország elleni Szövetséges beavatkozás érdekében.²

1918 augusztus 3-án Vladivosztokban brit csapatok szálltak partra.

„Azért jövünk”, — közölte az angol kormány augusztus 8-án az orosz néppel — „hogy megmenthessünk benneteket attól, hogy Németország szétdarabolja és elpusztítsa országotokat. Ünnepélyesen biztosítani kívánunk benneteket arról, hogy egy arasznyi területet sem tartunk meg az ország területéből. Oroszország sorsa az orosz nép kezében van, egyesegyedül az orosz nép határozhatja meg, hogy milyen kormányformát akar és miképpen kívánja megoldani szociális problémáit.”

Augusztus 16-án partraszállt az első amerikai osztag is.

„Katonai akció most Oroszországban csak annyiban engedhető meg” — jelentette ki Washington — „amennyiben a csehszlovákok megvédésére irányul az őket támadó, felfegyverzett osztrák és német hadifoglyok ellen, valamint minden olyan erőfeszítés támogatására, ami az oroszok önkormányzati és önvédelmi törekvéseivel kapcsolatos, feltéve, hogy az oroszok maguk is elfogadják ezt a támogatást.”

Még ebben a hónapban a japánok is friss erőket szállítottak partra.

„Ezt cselekedve” — jelentette be Tokió — „a japán kormány továbbra is kifejezi azt a hő óhaját, hogy az orosz-japán kapcsolatokat elmélyítse és a két nép közti barátságot megszilárdítsa. Egyben megerősíti azt, hogy tiszteletben tartja Oroszország területi integritását és hogy nem kíván beavatkozni az ország belügyeibe.”

A japán katonákat a japán legfelsőbb hadparancsnokság gondosan ellátta orosz szótárakkal, amelyek a bolsevik szót barsuk-nak (vadállatnak) fordították és a „megsemmisítendő” megjegyzéssel kísérték.

3. Terror Keleten

1918 szeptember 1-én Graves tábornok megérkezett Vladivosztokba, hogy átvegye a szibériai amerikai expedíciós haderő parancsnokságát. „Mikor Szibériába érkeztem” — írta később „Amerikai kaland Szibériában” c. könyvében — „semmiféle előre elhatározott elgondolásom nem volt arról, hogy mit kell vagy nem kell csinálnom. Nem voltak előítéleteim egyik orosz politikai táborral szemben sem és feltételeztem, hogy harmonikusan és az együttműködés szellemében tudok majd dolgozni az összes többi Szövetségesekkel.” Graves tábornoknak, az „Aide-mémoire” utasításainak megfelelően meg kellett védenie a transzszibériai vasútvonalat, segítenie kellett a cseh csapatokat abban, hogy Vladivosztokból elhajózzanak és távol kellett tartania magát attól, hogy beavatkozzék az orosz belügyekbe.

Alighogy felütötte hadiszállását, máris látogatója akadt Gayda tábornok személyében, aki azonnal hozzálátott ahhoz, hogy Graves-t az orosz helyzetet illetően „felvilágosítsa”. „Az oroszok felett” — mondotta Gayda — „nem lehet kedvességgel, vagy rábeszéléssel uralkodni, hanem csak ostorral és szuronnyal.” Az országot csak úgy lehet a végső káosztól megmenteni, ha a bolsevizmust kiirtják és egy katonai diktatúra veszi át a hatalmat. Gayda rögtön közölte annak az embernek a nevét, aki a legmegfelelőbb erre. Ez az ember Alexandr Vaszíljevics Kolcsak tengernagy volt, az egykori cári hajóhadparancsnok, aki éppen akkoriban érkezett meg Japánból, hogy egy szovjetellenes hadsereget szervezzen és aki már tekintélyes erőt gyűjtött egybe Szibériában. Addig is Graves tábornoknak segítenie kell a cseheket és más szovjetellenes hadseregeket a bolsevikok elleni küzdelemben.

Ezután Gayda egy tervet nyújtott át Graves tábornoknak, amely azonnali felvonulást irányzott elő a Volgához és kelet felőli támadást Moszkva ellen. Ezt a tervet, mint Gayda felfedte, francia és angol tanácsadói, valamint az amerikai Külügyi Hivatal megbízottai már jóváhagyták.

Graves tábornok elismételte, hogy milyen parancsokat kapott kormányától és kijelentette, hogy továbbra is ezekhez kívánja magát tartani. Megmondotta Gaydának, hogy amíg ő a parancsnok, egyetlen amerikai katonát sem fognak felhasználni a bolsevikok ellen és egyetlen amerikai katona sem fog semmi módon beavatkozni az orosz belügyekbe.

Gayda őrjöngve távozott, majd röviddel ezután egy másik fontos személyiség tett látogatást Graves tábornoknál. Ezúttal Knox tábornok, Kornyilov volt támogatója, most a szibériai angol haderő parancsnoka, kopogtatott nála.

„Ön lassan abba a hírbe keveredik, hogy a szegények barátja” — figyelmeztette Knox Graves-t. — „Hát Ön nem tudja, hogy ezek mind disznók?”

Graves tábornok azok közül való volt, akik, ahogy Raymond Robins fejezte ki magát, „önállóan gondolkodtak”. Olyan ember volt, aki csak abban hitt, amit a saját szemével látott. Elhatározta, hogy első kézből szerzi be értesüléseit a szibériai állapotokról. Hamarosan titkosszolgálatbeli tisztjei beutazták a vidéket és alapos, részletes jelentéseket hoztak magukkal megfigyelő útjukról. Rövidesen Graves arra a következtetésre jutott, hogy:

„A Szibériában használatos «bolsevik» szó magábafoglalja az orosz nép többségét és a bolsevikok ellen harcoló csapatok felhasználása, felfegyverzése, felszerelése, táplálása, felruházása vagy fehérgárdista oroszok felbérelése a harcra, teljesen ellentétben áll az orosz belügyekbe való be nem avatkozás elvével.”

1918 őszén már több mint hétezer angol katona tartózkodott Észak-Szibériában. Ezenkívül hétezer angol és francia tiszt, technikus, katona volt beosztva Kolcsak tengernagyhoz, hogy segítsék őt a fehér oroszok szovjetellenes hadseregének kiképzésében és felszerelésében. Az angolokat és franciákat még ezerötszáz olasz is segítette. Hozzávetőlegesen nyolcezer amerikai katona állt Graves tábornok parancsnoksága alatt. A japánok rendelkeztek Szibériában a legnagyobb haderővel. Az a féktelen ambíció fűtötte őket, hogy magukhoz kaparintsák egész Szibériát. A japán haderő hetvenezer főre rúgott …

Novemberben Kolcsak admirális angol és francia támogatóinak segítségével Szibéria diktátorává lett. A tengernagy — egy izgatott kis emberke, akit egyik kollégája úgy jellemzett, mint „beteg gyermeket”, mint „nyilvánvalóan neuraszténiást”, aki „mindig másnak a befolyása alatt áll” — Omszkban ütötte fel főhadiszállását és az „Oroszország legfőbb ura” címet adományozta magának. Szaszonov volt cári követ, miután Kolcsakot, mint az orosz Washingtont jelentette be, rögtön a tengernagy párizsi hivatalos megbízottja lett. Londonban és Párizsban dicshimnuszokat zengtek az admirálisról. Sir Samuel Hoare megismételte, hogy véleménye szerint Kolcsak „úriember”. Winston Churchill „tisztességesnek, megvesztegethetetlennek és hazafiasnak” nevezte. A New York Times benne látta a „valamennyire reprezentatív és állandó kormánnyal rendelkező, erőskezű és tisztességes embert”.

A Kolcsak-rendszert a Szövetségesek „nagylelkűen” támogatták, főképpen az angolok, akik munícióval, fegyverekkel és pénzzel látták el. Knox tábornok büszkén jelentette, hogy: „Többszázezer fegyvert, többszázmillió töltényt, többszázezer egyenruhát és tölténytáskát szállítottunk Szibériába. Minden egyes golyó, amit az év folyamán az orosz katonák a bolsevikok ellen eltüzeltek, Nagybritanniában készült, angol munkások gyártották, angol nyersanyagból és angol hajók szállították Vladivosztokba.”

Egy abból az időből való orosz gúnydal így jellemezte a helyzetet:

Az egyenruha angol,
A vállrojt francia,
Bagó is jött Japánból
S Kolcsak a had ura.

Graves tábornok nem osztotta a Szövetségesek lelkesedését Kolcsak uralma iránt. Titkosszolgálatbeli tisztjei mindennap új jelentéseket hoztak arról, hogy a tengernagy terroruralmat létesített. Kolcsak serege százezer főt számlált és fejvesztés terhe mellett „toboroztak” még további ezreket. A börtönök és a koncentrációs táborok zsúfolásig tömve voltak. Azok az oroszok, akik elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy az új diktátornak ellenálljanak, százával lógtak a transzszibériai vasútvonal hosszában a távírópóznákon és a fákon. Még többen pihentek azokban a tömegsírokban, amelyeket sajátmaguknak kellett megásniok, mielőtt Kolcsak hóhérainak gépfegyvertüze lekaszálta őket. Az erőszak, a gyilkosság és a rablás mindennaposak voltak.

Kolcsak egyik főhadsegéde, egy Rozanov nevű tábornok, volt cári tiszt, a következő parancsot adta ki csapatainak:

1. Ha olyan falvakat foglaltok el, amelyeket azelőtt banditák (szovjet-partizánok) tartottak megszállva, ragaszkodjatok ahhoz, hogy a mozgalom vezetőit adják ki nektek. És ott, ahol a vezetőket nem tudjátok kézrekeríteni, de elegendő bizonyság van arra, hogy ilyen vezetők léteznek, tizedeljétek meg a lakosságot.
2. Ha a csapatok keresztülvonulnak egy városon és a lakosság, miután erre mód adatott neki, nem informálja a csapatokat az ellenség jelenlétéről, sarcot kell kivetni mindenkire, mindenre való tekintet nélkül.
3. Azok a falvak, ahol a lakosság fegyveresen ellenáll a csapatoknak, felgyújtandók; a felnőtt férfilakosságot ki kell végezni; a vagyont, a házakat, a szekereket ki kell sajátítani a hadsereg számára.

Amikor Knox tábornok jellemezte a tisztet, aki ezeket a parancsokat kiadta, azt mondta Graves tábornoknak: „Rozanov ért a dolgához,”

Kolcsak csapatai mellett a japánoktól pénzelt bandák is pusztították a vidéket. A főbandavezérek: Gregor Szemjonov és Kalmikov voltak.

Morrow ezredes, a transzbajkáli szektor amerikai csapatainak parancsnoka, jelentette, hogy Szemjonov csapatai az egyik elfoglalt faluban minden férfit, nőt és gyermeket meggyilkoltak. A lakosság többségét — számolt be az ezredes — amikor házaikból kimenekültek „mint nyulakat” lövöldözték le. A férfiakat élve égették el.

Graves tábornok szerint „Szemjonov és Kalmikov katonái a japán csapatok védelme alatt portyáztak az országban és vadállatokként gyilkoltak és raboltak … Ha az állatias gyilkosságokra utalva kérdések hangzottak el, a felelet az volt, hogy a meggyilkolták bolsevikok voltak és ez a magyarázat láthatóan kielégítette a világot”.

Graves tábornok nyíltan hangot adott a szibériai szovjetellenes hadseregek rémtettei felett érzett undorának. Magatartása nagy ellenségeskedést váltott ki a fehérgárdista orosz, angol, francia és japán vezető körökben. Morriss, Amerika japáni követe, aki látogatóba jött Szibériába, közölte Graves tábornokkal, hogy táviratot kapott a külügyminisztériumtól, mely szerint az USA által követendő szibériai politika szükségessé teszi Kolcsak támogatását. „Most hát tábornok — mondotta Morriss — támogatni kell Kolcsakot.”

Graves azt válaszolta, hogy a hadügyminisztériumtól egy szó utasítást sem kapott arra, hogy Kolcsakot támogassa …

— Ez a külügyminisztérium dolga, nem a hadügyminisztériumé.

— A külügyminisztériumnak semmi dolga velem — válaszolta Graves.

Kolcsak ügynökei propagandahadjáratot indítottak Graves tekintélyének aláásására, hogy így erőszakolják ki visszahívását Szibériából. Széles körben terjesztették a hazug híreket arról, hogy mint lett a tábornok „bolsevikká” és miképpen segítik csapatai a kommunistákat.

Graves tábornok néhány honfitársa segített ennek a propagandának a terjesztésében. „A vladivosztoki amerikai konzul” — fedte fel Graves tábornok — „a vladivosztoki sajtóban az amerikai csapatokról megjelent rágalmazó, hamis, alávaló cikkeket minden hozzáfűzött magyarázat nélkül naponkint megtáviratozta. Ezek a cikkek és az Egyesült Államokban az amerikai katonákról megjelent kritikák azon a vádon alapultak, hogy megfertőzte őket a bolsevizmus. Ezt a vádat az amerikai katonák egyetlenegy cselekedetével sem tudták alátámasztani, de a vádat sikerült elterjeszteni ellenük, mint mindenki más ellen, aki Szibériában nem Kolcsakot támogatta. Ezt hangoztatták Kolcsak hívei, akik közé Harris főkonzul is tartozott.”

Amidőn a rágalomhadjárat a tetőpontjára hágott, Ivanov Rinov tábornok, Kolcsak haderőinek keletszibériai parancsnoka, egy rendkívüli futárt menesztett Graves tábornok főhadiszállására. A futár közölte Graves tábornokkal, hogy amennyiben hajlandó havi húszezer dollárral hozzájárulni Kolcsak hadseregének költségeihez, Ivanov Rinov tábornok elintézné, hogy a propaganda Graves tábornok csapatai ellen leálljon.

Ez az Ivanov Rinov tábornok Kolcsak egyik legvadabb és legszadistább parancsnoka volt. Katonái Kelet-Szibériában egész falvak férfilakosságát mészárolták le. Ha az a gyanú merült fel, hogy a falu népe „bolsevikokat” rejteget, nem volt könyörület. Nagy gyakorlatra tettek szert abban, hogy erőszakot kövessenek el nőkön, majd korbáccsal elverjék őket. Öreg embereket, asszonyokat és gyermekeket gyilkoltak.

Egy fiatal amerikai tiszt, akit az Ivanov Rinov elkövette rémtettek felülvizsgálására küldtek ki, annyira megrendült attól, amit látott, hogy miután befejezte Graves-nek adott beszámolóját, így kiáltott fel; „Tábornok, az Isten szerelméért, soha többé ne bízzon meg hasonló feladattal! Egy hajszál híja volt, hogy le nem rántottam magamról az egyenruhát és nem csatlakoztam ezekhez a szegényekhez, hogy minden erőmmel segíthessek rajtuk!”

Amikor Ivanov Rinov tábornokot egy népi felkelés veszélye fenyegette, Sir Charles Eliot, a brit főmegbízott Graves tábornokhoz rohant, hogy Kolcsak parancsnokának biztonsága feletti aggodalmának kifejezést adjon.

— Ami engem illet — mondotta Graves tábornok komoran — tőlem a nép idehozhatja Ivanov Rinovot és fellógathatja az amerikai főhadiszállással szemben lévő telefonpóznára; egy amerikai katona sem lesz, aki akár a kisujját is megmozdítaná érte!

Ennek a Szibériában és végig egész Oroszországban egyre terjedő polgárháborúnak és beavatkozásnak kellős közepén Európában rendkívüli események játszódtak le. 1918 november 9-én a német matrózok Kielben fellázadtak, megölték tisztjeiket és kitűzték a vörös zászlót. Németországban óriási béketüntetések zajlottak le; a nyugati fronton, a Senki földjén, német és szövetséges katonák barátkoztak egymással. A német hadparancsnokság fegyverszünetet kért. II. Vilmos császár Hollandiába menekült és császári kardját a határon átadta a meglepődött fiatal holland határőrnek. November 11-én megkötötték a fegyverszünetet …

Az első világháború befejeződött.

JEGYZETEK

1. DeWitt Clinton Poole később a State Department — az amerikai külügyminisztérium — orosz osztályának lett a vezetője.

2. Hicks és Webster kapitányok és Drysdale őrnagy adatai soha nem kerültek az angol és az amerikai nyilvánosság elé. Hicks kapitány szűkszavú parancsot kapott Londonba való visszatérésre és ott Sidney Reilly kapitány mellé osztották be szolgálattételre. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma Webster kapitány és Drysdale őrnagy jelentéseit elzárta irattárába.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!