II. RÉSZ
ELSŐ KÖNYV
FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Anglia szolgálatában
1918 január 18 fagyos éjszakáján egy szőrmébe bugyolált, jóképű skót fiatalember lámpással kereste az utat egy félig lerombolt hídon Finnország és Oroszország között. Finnországban polgárháború dühöngött és a hídon át a vasúti forgalom szünetelt. A vörös finn kormány kíséretet adott a fiatal skót mellé, hogy ő és a poggyásza átjuthasson szovjet területre, ahol már várta a vonat, amelynek el kellett vinnie Pétervárra. Az utas R. H. Bruce Lockhart, a brit hadikabinet különleges megbízatású ügynöke volt.
Mint az előkelő angol „Public School” neveltje, Bruce Lockhart 24 éves korában lépett diplomáciai szolgálatba. Jómegjelenésű és egyúttal intelligens is volt és rövid idő alatt elérte, hogy mint a brit Külügyi Hivatal egyik legtehetségesebb és legtöbbet ígérő fiatalemberét emlegessék. Harmincéves korában alkonzul volt Moszkvában. Folyékonyan beszélt oroszul és az orosz politikában és intrikában egyaránt tájékozott volt. Éppen hat héttel a bolsevik forradalom kitörése előtt hívták vissza Londonba.
Most Lloyd George miniszterelnök egyenes kívánságára küldték vissza Oroszországba. A miniszterelnökre mély benyomást gyakorolt az, amit Oroszországról a Londont útbaejtő, hazafelétartó Thompson ezredestől megtudott. Robins volt főnöke hevesen ostorozta a Szövetségesek oroszországi politikáját s kifogásolta, hogy nem akarják elismerni a szovjetrendszert. Lloyd George és Thompson ezredes beszélgetését követően Lockhartot választották ki arra, hogy Oroszországba menjen és tényleges elismerés híján valamiféle kapcsolatot létesítsen a szovjet rendszerrel.
Azonban a jóképű, fiatal skót egyúttal a brit diplomáciai titkosszolgálat ügynöke is volt. Nemhivatalos feladata abban állott, hogy a brit célok érdekében használja ki a szovjet kormányon belül már kialakult ellenzéki mozgalmat …
A Leninnel szemben fellépő ellenzék élén a becsvágyó Leon Trockij állott, aki 14 éven keresztül heves ellenzékben volt a bolsevikokkal szemben; azután — 1917 augusztusában — néhány hónappal a bolsevik forradalom előtt, csatlakozott Lenin pártjához. A bolsevik párton belül Trockij „baloldali” ellenzéket szervezett Lenin ellen.
Amidőn Lockhart 1918 elején Pétervárra érkezett, Trockij a szovjet békedelegáció élén Breszt-Litovszkban volt.
Trockijt Lenin azzal a határozott utasítással küldte Breszt-Litovszkba, hogy írja alá a békét. Trockij, ahelyett, hogy követte volna Lenin utasítását, „lángoló” felhívásokat intézett az európai proletariátushoz, hogy lázadjon fel és buktassa meg a különböző nemzetek kormányait. A szovjet kormány, mondotta, semmiképpen sem köt békét kapitalista kormányokkal. „Sem békét, sem háborút!” — kiáltotta Trockij. A németeknek azt mondotta, hogy az orosz hadsereg nem tud tovább harcolni, folytatja a leszerelést, de nem köt békét.
Lenin haragosan megbélyegezte Trockij bresztlitovszki magatartását és „a háborút beszüntetjük, békét nem írunk alá és a hadsereget leszereljük”-féle trockiji javaslatot „őrültségnek, vagy annál is rosszabb”-nak nevezte.
A brit Külügyi Hivatal, amint Lockhart később „Anglia szolgálatában” című emlékiratában felfedte, erős érdeklődést mutatott a „Lenin és Trockij között felmerült ellentétek” iránt, amelyektől kormánya sokat remélt.1
Trockij magatartásának eredményeképpen a bresztlitovszki béketárgyalások megfeneklettek. A német főparancsnokság már eleve nem akart a bolsevikokkal tárgyalni. Trockij a németek kezére játszott és valójában a német imperialistákat segítette. Trockij egyik Breszt-Litovszkban tartott beszéde közben Max Hoffmann német tábornok csizmáját felrakta a tárgyalóasztalra és a szovjet delegátusokat hazaküldte.
Trockij visszajött Pétervárra és Lenin szemrehányásait ezzel a felkiáltással szerelte le: „a németek nem mernek majd előnyomulni!”
Tíz nappal a bresztlitovszki béketárgyalások megszakítása után a német hadparancsnokság, a keleti front teljes hosszában, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, nagyszabású offenzívát indított. Délen a német hordák végigsöpörtek az ukrajnai síkságon. Középen a támadók Lengyelországon keresztül Moszkva felé törtek. Északon Narva elesett és Pétervárt fenyegették. A régi orosz hadsereg, végig a front hosszában, megtört és felbomlott.
Az új Oroszország felett megjelent a katasztrófa réme.
A városokból özönlöttek a bolsevik vezetők által sietve mozgósított felfegyverzett munkások és vörös gárdisták, hogy a német előnyomulást feltartóztassák. Az új Vörös Hadsereg első egységei harcban állottak. Február 23-án, Pszkovnál megállították a németeket. Pétervár időlegesen megmenekült.2
Egy másik szovjet békedelegáció — ezúttal Trockij nélkül — sietett Breszt-Litovszkba. Németország most a béke fejében az Ukrajna, Lengyelország, Finnország és a Kaukázus feletti fennhatóságot követelte és hatalmas jóvátételt aranyban, gabonában, olajban, szénben és ércekben.
Amidőn a békefeltételeket közzétették, a méltatlankodás hulláma söpört végig Szovjetoroszországon a „német imperialista haramiák”-kal szemben. A német hadparancsnokság, jelentette ki Lenin, ezzel a „rabló békével” szét akarja darabolni Szovjetoroszországot és meg akarja dönteni a szovjet rendszert.
Bruce Lockhartnak az volt a véleménye, hogy az egyetlen értelmes cselekedet a Szövetségesek részéről ebben a helyzetben az volna, ha támogatnák Oroszországot a németek ellen. A szovjet kormány meg sem kísérelte elkendőzni, hogy viszolyog a bresztlitovszki béke ratifikálásától. Ahogy Lockhart látta, a bolsevikok által feltett kérdés ez volt: milyen magatartást tanúsítanak majd a Szövetségesek? Vajon elismerik és megsegítik-e majd a szovjet kormányt, vagy hagyják, hogy a németek rákényszerítsék Oroszországra a „rabló békét”?
Lockhart eleinte hajlott annak a feltételezésére, hogy a brit érdekek előírta parancsnak megfelelően Trockijjal kell szövetkeznie Lenin ellen. Trockij és követői most azzal támadtak Leninnek, hogy békepolitikája a „forradalom elárulásához” vezetett. Trockij megpróbált a bolsevik párton belül, ahogy Lockhart nevezte, egy „szent háborús” blokkot szervezni, melynek az volt a célja, hogy a Szövetségesek támogatását elnyerje és Lenint a hatalom átadására kényszerítse.
A brit ügynök és Trockij csakhamar bensőséges viszonyba kerültek. Lockhart — ahogy később elmondotta — arról ábrándozott, hogy sikerül majd valami nagyvonalú vállalkozást véghezvinni szövetségesével. Azonban azután kénytelen-kelletlen arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Trockijnak egyszerűen nincs meg a megfelelő ereje ahhoz, hogy Lenin helyére lépjen. Ahogy Lockhart írja visszaemlékezésében;
„Trockij jó szervező volt és nagy fizikai bátorsággal rendelkezett. Erkölcsi szempontból azonban éppoly kevéssé lehetett Leninnel egy napon emlegetni, aminthogy a bolhát nem lehet az elefánthoz hasonlítani. A Népbiztosok Tanácsának egy olyan tagja sem volt, aki ne tekintette volna Lenint annak a félistennek, akinek határozatait vita nélkül el kellett fogadni.”
Ha valamit véghez kell vinni Oroszországban, azt csak Leninen keresztül lehet elintézni. Lockhartnak ezt a végkövetkeztetését Raymond Robins is osztotta.
— Ami engem illet, én mindig kérdőjelet tettem Trockij neve után — mondotta Robins — és ez azt jelezte, hogy vajon mit is cselekszik majd. Kérdés, hogy hol találjuk majd bizonyos időkben és helyeken? És mindezt végtelen önhittsége vagy ha úgy tetszik, önmagára való beállítottságának kihívó szemtelensége miatt — kérdeztem.
Lockhart röviddel Pétervárra való érkezése után már találkozott Robins-szal. Azonnal látta, hogy az amerikai éles nyíltsággal néz szembe az orosz problémával. Robinsban az elismerés ellen felhozott különböző szövetséges érvek semmiféle rokonszenvet nem ébresztettek. Megvetéssel nyilatkozott arról a cári ügynökök által terjesztett lehetetlen elméletről, hogy a bolsevikok német győzelmet kívánnak. Nagy ékesszólással írta le Lockhartnak, hogy milyen elviselhetetlen állapotok uralkodtak a régi Oroszországban és milyen csodálatosan lázadtak fel ez ellen a bolsevikok vezetése alatt az elnyomott milliók.
Hogy a képet teljessé tegye, Robins elvitte Lockhartot a Szmolnüj-palotába, hadd lássa, milyen az új rendszer munka közben. Amíg visszafelé hajtottak a lágyan hulló hóba öltözött Pétervár belseje felé, Robins keserűen panaszolta, hogy a Szövetségesek követségei a szovjet kormány ellen szőtt összeesküvéseikkel csupán „a német játszmát támogatják Oroszországban”.
A szovjet kormány megszilárdult. Mennél hamarabb felismerik a Szövetségesek ezt a tényt, annál jobb.
Robins őszintén hozzáfűzte, hogy Lockhart egészen mástermészetű adatokat hall majd más oroszországi szövetséges megbízottaktól és titkosszolgálatbeli ügynököktől. És ezek a személyek százféle írásbeli bizonyítékot fognak előkaparni, csakhogy állításaikat igazolják. „Több hamisított irat forog közkézen Oroszországban, mint bármikor eddig az emberi történelem folyamán!” — mondotta Robins. Még arra is voltak írásbeli bizonyítékok, hogy maga Robins is bolsevik és ugyanakkor titokban azon mesterkedik, hogy orosz kereskedelmi engedményeket szerezzen a newyorki Wall Street pénzemberei számára.
Az angol és az amerikai hamarosan szinte elválaszthatatlan jóbarátokká lettek. Minden áldott reggel együtt fogyasztották el a reggelijüket és megbeszélték egymással az aznapi haditervet. Az volt a közös céljuk, hogy rávegyék kormányaikat Szovjetoroszország elismerésére és megakadályozzák a német győzelmet a keleti arcvonalon.3
2. A tizenkettedik óra
1918 koratavaszán a szovjet kormány a következő helyzettel találta magát szemben: Németország előkészületet tett arra, hogy haderejével megdöntse a szovjet kormányt, ha az vonakodik ratifikálni a bresztlitovszki békét; Anglia és Franciaország titokban támogatták azokat az ellenforradalmi erőket, amelyek Arhangelszkben, Murmanszkban és a Don partján gyülekeztek; a japánok, a Szövetségesek jóváhagyásával, Vladivosztok elfoglalására és Szibéria elözönlésére készültek …
Lockharttal folytatott egyik beszélgetése során Lenin elmondotta a brit ügynöknek, hogy a szovjet kormány székhelyét Moszkvába teszik át, mert tartanak egy Pétervár ellen irányuló német támadástól. A bolsevikok szükség esetén harcolni fognak, még akkor is, ha a Volgáig és az Uralig kell visszavonulniok. De ők fogják meghatározni, hogy milyen feltételek mellett. „Nem dobják oda magukat eszközül a Szövetségeseknek.” Ha a Szövetségesek megértik ezt, mondotta Lenin Lockhartnak, alkalom kínálkozik az együttműködésre. Szovjetoroszországnak a németek ellen szüksége volt segítségre.
— Ugyanakkor — mondotta keserűen Lenin — csaknem bizonyos vagyok abban, hogy az ön kormánya soha nem fogja a dolgokat ebben a megvilágításban látni. Ez a kormány reakciós és az orosz reakciósokkal fog együttműködni.
Lockhart a beszélgetés lényegét megtáviratozta a brit Külügyi Hivatalnak. Néhány nappal később rejtjeles üzenetet kapott Londonból. Sietve desifrírozta és elolvasta. Az üzenet egy „katonai szakértő” véleményét közvetítette, amely szerint Oroszországban semmi másra nincs szükség, mint „egy kis, eltökélt brit tiszti csoportra”, hogy ez harcra vezesse a „hűséges oroszokat”, akik aztán majd végetvetnek a bolsevizmusnak.
Francis követ február 23-án levelet írt a fiának:
„Az a tervem, hogy ameddig csak lehet, Oroszországban maradok. Ha — amint hiszem — a különbékét megkötik, semmi veszélyt nem látok abban, hogy a németek foglyul ejtenek. Mindamellett, egy ilyen különbéke súlyos csapást jelent majd a Szövetségesekre és ha Oroszország bármilyen rétege nem hajlandó elismer a bolsevik kormány illetékességét arra, hogy ilyen békét kössön, akkor én felkutatom ezt a réteget és bátorítom a lázadásra.”
E levél megírása után Francis követ elutazott egy Vologda nevű Moszkva és Arhangelszk között fekvő kis városba, ahová Noulens francia követ és más Szövetséges diplomaták már előzőleg megérkeztek. Világossá vált, hogy a Szövetséges kormányok már döntöttek a szovjet rendszerrel való bárminemű együttműködés ellen.
Robins sürgős kérésére Lenin beleegyezett abba, hogy egy formális jegyzéket intéz az Egyesült Államok kormányához.
Kevés reménye volt a kedvező válaszra, de hajlandó volt ezt a kísérletet megtenni.
A jegyzéket annak rendje és módja szerint átadták Robinsnak, hogy továbbítsa az Egyesült Államok kormányához. Íme néhány részlet belőle:
Abban az esetben, ha (a) a Szovjetek Összorosz Kongresszusa megtagadná a Németországgal kötött békeszerződés ratifikálását, vagy (b) a német kormány a békeszerződést megsértve megújítaná az offenzívát, hogy folytassa rablótámadásait
1. Számíthat-e a Szovjet Kormány Németország elleni harcában az Északamerikai Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország támogatására?
2. Milyenfajta támogatást tudnának adni és milyen feltételek mellett a közeljövőben (katonai felszerelés, szállítási eszközök, közszükségleti cikkek)?
3. Milyenfajta különleges támogatást tudna nyújtani az Egyesült Államok?
A Szovjetek Összorosz Kongresszusának március 12-én kellett összeülnie, hogy a bresztlitovszki békeszerződés ratifikálását megvitassa.
Lenin, Robins kérésére, beleegyezett abba, hogy az Összorosz Kongresszus összehívását március 14-ére halassza, hogy ezzel Robinsnak és Lockhartnak még két napot adjon kormányaik meggyőzésére.
1918 március 5-én Lockhart egy utolsó kétségbeesett táviratot küldött a brit Külügyi Hivatalnak, amelyben a Szovjet Kormány elismerését kérte: „Ha a forradalom óta adódott lehetőség a Szövetségesek számára Oroszországban, akkor ezt most a németek adták meg az oroszokra kényszerített mértéktelenül túlzó békefeltételeikkel. Ha Őfelsége kormánya nem akarja, hogy Németország kivételes helyet biztosítson magának Oroszországban, a legnagyobb komolysággal kérem, hogy ne szalasszák el ezt az alkalmat.”
Londonból semmi válasz nem érkezett, csupán Lockhart felesége írt egy levelet, melyben óvatosságra intette és figyelmeztette, hogy a Külügyi Hivatalban már mindenütt azt suttogják róla, hogy „vörös” lett.
Március 14-én a Szovjetek Összorosz Kongresszusa egybegyűlt Moszkvában. A delegátusok két napon és éjszakán keresztül vitatkoztak a bresztlitovszki békeszerződés ratifikálásának kérdéséről. A Trockij vezette ellenzék teljes gőzzel dolgozott és megpróbált politikai tőkét kovácsolni a békeszerződés népszerűtlenségéből; de maga Trockij, ahogy Robins fejezte ki magát: „Pétervárott duzzogott és nem volt hajlandó megjelenni”.
A kongresszus második éjszakáján, egy órával éjfél előtt Lenin magához intette Robinst, aki az emelvény alatt a lépcsőn ült.
— Mit hallott kormányától?
— Semmit!
— És mit hallott Lockhart?
— Semmit!
Lenin a vállát vonta. — Most fölmegyek az emelvényre — mondotta Robinsnak. — A békeszerződés ratifikálása mellett fogok beszélni. És ratifikálni fogjuk.
Lenin egy órán át beszélt. Kísérletet sem tett arra, hogy a béke katasztrofális hatását leplezze. Türelmes logikával mutatott rá arra, hogy az elszigetelt és minden oldalról fenyegetett szovjet kormánynak mindenáron lélekzethez kell jutnia.
A bresztlitovszki szerződést ratifikálták.
A kongresszus zárójelentése a következőket közölte:
„Az orosz köztársaság szovjet kormánya, a saját erejére utalva, a jelen körülmények között, képtelen ellenállni a német imperializmus fegyveres támadásának és a forradalmi Oroszország megmentése érdekében kénytelen elfogadni az eléje terjesztett feltételeket.”
3. A küldetés vége
1918 május 2-án Francis követ a következőket táviratozta az amerikai Külügyi Hivatalnak: „Robins és valószínűleg Lockhart is, a szovjet kormány elismerése mellett voltak, de Önök és a többi Szövetségesek határozottan ellenezték az elismerést és én soha nem voltam hajlandó ezt ajánlani. Egy percig sem hiszem, hogy tévedtem volna.”
Néhány héttel később Robins táviratot kapott Lansing külügyminisztertől. A távirat így szólt: „Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy Ön megbeszélésre hazajöjjön.”
Miközben a transzszibériai vasútvonalon keresztülszelte Oroszországot, hogy Vladivosztokban hajóra szálljon, három üzenetet kapott a Külügyi Hivataltól. Valamennyi ugyanazt az utasítást tartalmazta: „Nem szabad semmiféle nyilatkozatot közzétennie vagy adnia.”
Washingtonba visszatérve, D. C. Robins jelentést nyújtott át Lansing külügyminiszternek, amelyben erőteljesen elítélte azt az elgondolást, hogy a Szövetségesek bármiféle intervenciós hadjáratot indítsanak Szovjetoroszország ellen. Robins e jelentéshez egy részletes tervezetet csatolt az orosz-amerikai kereskedelmi kapcsolatok kiépítéséről. Ezt a tervezetet Lenin személyesen nyújtotta át Robinsnak, mielőtt az Moszkvát elhagyta volna. Wilson elnökhöz kellett volna eljuttatnia.
A tervezetet Wilson sohasem kapta meg.
Maga Robins megpróbált az elnökkel beszélni, de hiába. Minden lépésénél akadályokba ütközött. Megkísérelte az üzenetét újságokban közzétenni, de a sajtó vagy nem vett tudomást róla, vagy elferdítette azt, amit mondani akart.
Robinsnak tisztáznia kellett magát egy, a „bolsevizmus” és a „német propaganda” kivizsgálásával megbízott szenátusi bizottság előtt.
„Ha az igazságot mondom és nem hazudok, ha nem rágalmazok embereket és nem mondom róluk, hogy német ügynökök, tolvajok, gyilkosok és sötét bűnözők, akkor bolsevik vagyok!” — jelentette ki Robins. — „De minden oroszországi szövetséges megbízott közül én láttam a legtisztábban a dolgokat és megpróbáltam a földön élni. Szeretném elmondani az igazságot az emberekről és a mozgalmakról, szenvedély és harag nélkül, még akkor is, ha más volt a véleményem, mint az övék … Teljesen alávetem magam annak az igazságnak, hogy az orosz népnek olyan kormánya legyen, amilyent akar, akár tetszik nekem, akár nem, akár megfelel az elveimnek, akár nem … Úgy vélem, hogy amennyiben meg akarjuk tudni, mi is történt voltaképpen Oroszországban, akkor elsősorban mind saját, mind országunk szempontjából becsületesen és igazságosan kell kezelnünk ezt a kérdést és nem szenvedéllyel, vagy olyan nyilatkozat alapján, amely nem felel meg az igazságnak … Én soha nem hinnék abban, hogy eszméket szuronyokkal meg lehet ölni … Az egyetlen felelet, amit a jobb emberi élet utáni vágyra adhatunk, a jobb emberi élet.”
De Robins becsületes hangja elveszett a hamis értesülések és előítéletek áradatában.
1918 nyarára, noha az Egyesült Államok Németországgal állt hadiállapotban és nem Oroszországgal, a New York Times a bolsevikokat már mint az Egyesült Államok „leggonoszabb ellenségeit” és mint „ragadozó, zsákmányra éhes vadállatokat” becsmérelte. A szovjet vezetőket az amerikai sajtó egyöntetűen mint a németek „fizetett ügynökeit” rágalmazta. „Hóhérok”, „gyilkosok és őrültek”, „vérszomjas bűnözők” és „emberi söpredék” voltak azok a legjellegzetesebb kifejezések, amelyeket az amerikai újsággengszterek Leninnel és társaival kapcsolatban használtak. A kongresszusban csak mint „átkozott vadállatokról” beszéltek róluk.
Francis követ 1918 júliusáig maradt Oroszországban. Időnkint felhívásokat és nyilatkozatokat bocsátott ki az orosz néphez a szovjet kormány megdöntésére. Közvetlenül az Egyesült Államokba történt visszatérése előtt Francis táviratot kapott Csicserin-től, az új szovjet külügyi népbiztostól, amelyben az arra kérte őt, hogy tolmácsolja üdvözletét az amerikai népnek. „Ez a távirat nyilvánvalóan amerikai pacifisták számára íródott — írta a volt követ Oroszország az amerikai követség ablakából című könyvében — és miután féltem, hogy a külügyminisztérium az amerikai nép elé viszi, nem adtam át.”
Lockhart továbbra is Oroszországban maradt. „Be kellett volna nyújtanom a lemondásomat és haza kellett volna jönnöm”, mondotta később. Ehelyett brit ügynökként kitartott posztján.
„Még mielőtt számot adtam volna magamnak erről — vallotta be később Lockhart Anglia szolgálatában című emlékiratában — azonossá váltam egy olyan mozgalommal, amelynek bármilyen volt is az eredeti célja, nem Németország, hanem Oroszország tényleges kormánya ellen irányult.”
JEGYZETEK
1. Breszt-Litovszkban Trockij mint „világforradalmár” ellene volt a Németországgal kötendő béke aláírásának és noha elismerte, hogy az orosz hadsereg többé már nem küzdőképes, a békét a nemzetközi forradalom „elárulásának” tekintette. Ezen az alapon Trockij nem követte Lenin békeutasításait. Később Trockij elismerte, hogy téves megítélés alapján cselekedett. A bolsevik párt egyik gyűlésén, 1918 október 3-án, miután a németek megtámadták Szovjetoroszországot és már csaknem elfoglalták Pétervárt s majdhogy el nem pusztították a szovjet rendszert is, Trockij kijelentette : „Úgy érzem, kötelességem ezen a gyűlésen megmondani, hogy abban az órában, amikor közülünk sokan, köztük jómagam is, kételkedtünk, vajon megengedhető-e a bresztlitovszki béke aláírása, egyedül Lenin elvtárs volt az, aki makacsul és csodálatos előrelátással, a mi ellenkezésünk ellenére is, fenntartotta azt a véleményét, hogy meg kell tennünk … És most be kell látnunk, hogy nem volt igazunk.”
Trockij bresztlitovszki magatartása nem volt elszigetelt jelenség. Mialatt Trockij Breszt-Litovszkban tárgyalt, moszkvai főszószólója Nyikoláj Kresztyinszkij nyilvánosan támadást intézett Lenin ellen és arról beszélt, hogy „forradalmi háborút kell indítani a német imperializmus, az orosz burzsoázia és a proletariátus Lenin-vezette része ellen.” Buharin, aki Trockijjal együtt dolgozott ebben az ellenzéki mozgalomban, sugalmazója volt annak a határozatnak, amelyet az úgynevezett „baloldali” kommunista csoport rendkívüli kongresszusán hoztak Moszkvában és amely így hangzott: „A nemzetközi forradalom érdekében szükségesnek tartjuk, hogy belenyugodjunk a szovjet hatalom elvesztésébe, mert az amúgyis teljesen formaivá lett.” Később Buharin felfedte, hogy a bresztlitovszki válság alatt, a színfalak mögött, már felmerült az ellenzék tagjai között az a terv, hogy kettéhasítják a bolsevik pártot, megbuktatják Lenint és új orosz kormányt alakítanak.
2. 1918 február 23-án, Pszkovnál az oroszok megállították a németeket. Ez a nap lett a Vörös Hadsereg születésnapja.
3. Lockhart és Robins értékes szövetségesre találtak Sadoul kapitány, francia tiszt személyében, aki azelőtt Párizsban jónevű ügyvéd és szocialista képviselő volt. Sadoul kapitány nemhivatalos összekötőként szerepelt Franciaország és a szovjet kormány között. Ő is ugyanazokra a megállapításokra jutott, mint Robins és Lockhart. Az oroszok irányában tanúsított szövetséges magatartásról tett bíráló megjegyzései felkeltették Noulens francia követ heves ellenszenvét, aki azt híresztelte, hogy Sadoul, Robins és Lockhart „bolsevikok” lettek. Noulens megrögzött reakciós volt, aki politikai véleményét a francia „200 család” és a párizsi bankok részvényeseinek politikájából származtatta, gyűlölte a szovjet rendszert. Sadoultól megvonta a jogot, hogy közvetlen összeköttetést tarthasson fenn a francia kormánnyal, sőt Sadoul magánleveleit és üzeneteit is visszatartotta.
Noulens követ annak megakadályozására, hogy Robins David Francis amerikai követet befolyásolhassa — írja Bruce Lockhart Anglia szolgálatában című könyvében — suttogó propagandahadjáratot indított Robins ellen. Noulens rávette egyik titkárját arra, hogy Francis jelenlétében célzatosan megkérdezze: „Ki hát az amerikai követ Oroszországban — Francis vagy Robins?” Ezek a mesterkedések némi sikerrel jártak. Francis követ bizalmatlanná vált Robins-szal szemben és attól félt, hogy Robins az ő helyére pályázik. Még azzal is meggyanúsította Robinst, hogy Kalegyinnal folytatott titkos tárgyalásairól értesítette a bolsevikokat.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!